Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

A hideg lassan kezdett a bőre alá kúszni, mint valami furcsa méreg. Egyre feljebb, minél közelebb kúszva a szívéhez. Az azonban már túl erős volt az elmúlt évek megmérettetései után. A benne lévő melegséget pedig csak még inkább megerősítette Fanni egyetlen szava. Azzal, hogy nem adta fel. Hogy visszatért hozzá. Hogy valakin sikerült segítenie.
Egy apró mosoly bukkant elő a szája szegletébe, csak hogy utána azonnal eltűnjön, ahogy felnézett a borús égre. A hold fénye sápadtan világította meg a gyors felhőket, mintha csak figyelmeztetni akarnák Zsombort a közelgő esőre. De vajon a folyadék nem mosná csak el a fájdalmat?
- Az ember sok mindent megtanul egy elmegyógyintézetben - szólt vissza keserű mosollyal Zsombor egy pillanatnyi habozás után. Még mindig nem volt benne száz százalékig biztos, kinek mennyit mondhat el a múltjából. Persze amellett, amit már eleve tudnak, hiszen a pletykák olyan erővel söpörtek végig az iskolában több ízben, hogy csoda lett volna, ha valakit elkerülnek. Pláne egy olyan embert, aki a hírek alanyának barátnőjével lakik egy szobában.
- Jobban vagy? - fordult a lány felé a göndör, hogy jobban szemügyre vegye. Arcába a vér kezdett visszaköltözni, és már szemei sem azt az űzött félelmet tükrözték, mint mikor rátalált. - Gondolod menni fog, hogy besétáljunk a kastélyba? Ígérem segítek - küldött egy megnyugtató mosolyt a lány felé, és felállt. Majd két kezét Fanni fele nyújtotta, hogy felsegítse.
- Csak óvatosan, semmi hirtelen mozdulat, oké? - figyelmeztette, és minden mozdulatát úgy figyelte, mintha porcelánból lennének a barna csontjai és bármelyik pillanatban elrepedhetnének.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Ahogy kilépett a tanári ajtaján, a sok tanár máris úgy áramlott vissza. Némelyek azért még vetettek egy-egy aggódó pillantást Zsomborra, de a legtöbben már a következő óravázlatukat írták meg fejben. A göndör pedig csak ment. Fel a lépcsőn, ki a kétszárnyú ajtón, csak hogy végre eltűnjön az őt leső pillantások elől. Arra se szentelt energiát, hogy rendesen becsukja maga mögött a nyílást, lendületből próbálta becsapni, ami miatt visszapattant a retesz a helyéről. Hatalmasat üvöltött bele a semmibe. Mélyen a mellkasából jött az érzés, s mintha milliónyi kis tűként szúrnák folyamatosan a tüdejét, egyre csak szűkült össze a hely a levegőjének.
Levegő, Zsombor. Big Jim hangja szólalt meg a fejében, mintha csak mindig ott lenne a férfi, hogy figyelmeztesse a túlélésre, az alapvető életösztönre, amelynek fénye évekkel ezelőtt kihunyt benne. Reszketegen jutott újra oxigénhez az agya, teste beleremegett a benne található ellentmondásokba. Keze anélkül lendült, hogy érzékelte volna, és mindent söpört ami csak az útjába akadt. Először az asztalt döntötte fel, majd egy két cserépnek is oda lett. Az érzelmek sodorták, mintha nem lenne holnap, mintha nem lenne ma. Fejében újra és újra lezajlott a rövid beszélgetés, a visszautasítás újabb hulláma. Mégis hogy lehetne normális, ha mindenki csak a szörnyet látja benne? A potenciális veszélyt, egy bombát, ami bármikor robbanhat. S jelenleg úgy is érezte, hogy a bordái közé dinamit szorult, és képtelen megszabadulni tőle.
A végtagjai elfáradtak, ahogy a szíve is. Lábai is cserbenhagyták, és úgy roskadt össze, mint egy rongybaba. Hátát a korlátnak vetette, és összehúzta magát. Homlokát térdére hajtotta, és lehunyta pilláit. Azt kívánta bár minden csak egy rossz álom lenne. Bár vége lenne ennek az életnek, melybe sehogy sem illik bele. Összeszorított szemhéja mögött szülei sziluettje rajzolódott ki.
- Bárcsak még itt lennétek. Nem tudom mit csináljak - suttogta maga elé, és hagyta, hogy szemeiből lassan, halkan hulljanak alá a bánatos könnycseppek.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Furcsa dolog a gyász. Eleinte csak nem érted. Aztán felfeszíti a mellkasodat a düh, az őrjítő agresszió, majd ha kitomboltad magad már nem marad benned semmi. A mellkasod hirtelen vált egyik pillanatról nagy ürességbe, és míg előtte legalább éreztél valamit, úgy utána azt kívánod bár visszatérne inkább az az állapot. Minden jobb, mint a semmi. A semmi mégis jobb, mint a kín. A tudat, hogy anélkül az ember nélkül kell tovább élned, aki soha többet nem tér vissza hozzád. S habár nem egy napja, nem is egy hete történt, de Zsombor azóta sem volt képes feldolgozni a szülei halálát. Hogy mit is jelentett neki ez pontosan. Hiszen annyi ember vette körbe nap mint nap anélkül, hogy tudta volna, most viszont egyedül maradt.
Halkan hulltak alá a cseppek, ahogy mint egy kisgyerek rimánkodik újra egy pár percért a szüleivel. Csak hogy újra láthassa édesanyja mélybarna szemeit, és apja féloldalas mosolyát. Azokat, amelyeket minden nap a tükörben látott viszont, csak sokkal kevesebb fénnyel. Kevesebb élettel és vággyal a mindennapok után.
Nyílt az ajtó, és egy pillanatig még fejét sem emelte meg a göndör, csak reszketegen lélegzett, ahogy várta, hogy az ismeretlen otthagyja. Reménykedett, imádkozott, hogy ne szólítsák meg, mégis a lány hangja egy pillanatra megdobogtatta törött szívét. Vörös szemeivel ránézett Rarára, és szipogott egyet.
- Ehh... ne haragudj. Én csak... - kezdett el azonnal magyarázkodni fátyolos hangján a barna, és mutató és hüvelykujja közé csippentette szemeit, hogy rendbe szedhesse magát. - ... csak levegőzöm - szipogott egyet, és újra barátnőjére nézett. Aprót mosolygott, mintha nem lenne semmi baj a világban. Hiszen mindig ezt tette, ha valaki vele volt. Nem engedett a gyengeségnek. Erősnek kellett lennie. Nem roppanthatott össze az emlékek súlya alatt, még ha a jelen folyamatosan próbálta is visszatuszkolni oda.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

A legutóbbi alkalom után inkább egy kicsit felhagyott a gyógyszerekkel való játékkal. Épp eléggé megrémítette az esemény ahhoz, hogy helyette valami olyat keressen, ami előre lendíti ahelyett, hogy hátrafele lépkedne. Az üzenet Big Jimnek már az asztalán volt, melyben a segítségét kéri, ám még nem volt ereje elküldeni. Mintha még mindig azt várta volna, hogy valami csoda történik, és mégsem kell megtennie.
- Mindig tudtam, hogy az átváltoztatástan a gyengéd, de nem hittem, hogy az elsős anyagon is megbuksz – nevetett Zsombor, amikor végre túl volt az első sokkon. Persze nem az az ember volt, aki majd hátráltatja bármilyen döntésében is Rarát, csak éppen a barnát jobban kedvelte. Egész nagy kő gördült le a szívéről, amikor kiderült, hogy ez nem szándékos cselekedet volt.
- Viszont nekem is van egy nagy hírem, szőke ciklon – pattant fel a párkányra, és bal lábát végig nyújtotta az ablak mentén, hogy Sára kényelmesen a mellkasára dőlhessen. Olyan reflexszerűen jött már számára a mozdulat. El se tudta volna képzelni már a napjait a lány nélkül, és nem is akarta.
- Jelentkeztem animágusnak – jelentette ki kertelés nélkül. – Tudom, ez elég nagy falat lesz a bájitaltan mellett, de tudod milyen vagyok. Szeretem a kihívásokat – mosolygott ismerős féloldalas mosolyával barátnőjére.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Elnevette magát a lány reakcióján, majd közelebb húzta magához. Fél kézzel átölelte, és egy puszit nyomott a fejére. Szerette ezt a játékot kettejük között. Hogy veszik komolyan a szavakat, az életet. Mert sokszor többet ártott már nekik az élet annál, hogy elfecséreljék a közösen töltött perceket szomorkodással.
Amikor Rarával volt, mindig valami belső békét érzett a göndör. Mintha a rengeteg hang amelyek éjszaka nem hagyják aludni, s melyek nappal kísértik, hirtelen mind eltűnnének. Egy világba csöppen, melyről csak álmodozni mert életében, s melynek reményeit elfújta a könnyed szél mely az ELME udvarán csapott át.
- Te vagy a kedvenc kihívásom - simította meg a lány orcáját Zsombor, szemében olyan szeretet csillogott, amely garantálta, hogy a legrosszabb helyzetekben is kitart. Megtörhetetlen. Aztán lejjebb hajtotta fejét, és apró, lány csókot adott Rarának.
A váltás zavarba hozta. Akkor is ez történt, amikor Sára először hozta fel A dolgot. Bármennyire is szerette volna, hogy megtörténjen, nem akarta a másikat siettetni. És különben is, neki az is elég volt, amijük most volt.
- Persze, el tudom képzelni mi lehet az a sok minden. "Van az a Zsombor gyerek, aki még németül se tud. És képes volt farmerben mutatkozni a felvételin." - nevetett a göndör. Talán ilyesmit tudott csak elképzelni. Valahogy az egész család olyan ellenszenvesen viselkedett vele, kezdve a lány nővérével. Mondjuk annak örült, hogy nem kellett a levitással naponta találkoznia. Elég kellemetlen lett volna, ebben biztos volt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Nyughatatlanul fájt a mellkasa, mintha ezer egy villa sértené fel a bőrét, húsát, csak hogy aztán eljussanak törött szívéhez. Ahhoz, amely az utóbbi hónapokban csak Rara miatt volt még képes dobogni. A barna miatt kelt fel naponta az ágyából, s míg kezdetben műmosollyal fogadta a reggeli napsugarakat, addig a szokás átalakult valami igazivá. Hiszen volt értelme. S aztán újra olyan ütést mértek a szegycsontjára, hogy levegőt venni is képtelen volt.
Ahogy a lány kérdezni kezdte, csak még inkább eltört. Az eddigi tartás, amit azért a pár másodpercért összerakott széthullott újabb könnycseppjeivel együtt. Érezte ölelő karjait, puha ajkát, amint gondoskodóan csókot lehelnek a fejére.
- Nem kaptam meg... az animágusit - nyögte ki a szavakat, és a szavak hirtelen értelmetlenné váltak. Ez csak az elindítója volt a gondnak, nem az igazi okozója. A legrosszabb az egészben a tudat volt, hogy nem lehet soha normális. - A minisztérium megakadályozta - tette hozzá, már egy fokkal jobban összekapva magát a fiú. Újra a mérhetetlen dühét kezdte el érezni, hogy bugyog a bensőjében. Remélte, hogy Rara már innen kitalálja az igazi bajt. Az örökségét, a házát. Mindent amije csak van elvették, és bármennyire is próbált hinni a holnapban, most nem tudott. A remény meghalt.
- Azt mond meg nekem, hogy maradjon az elmém ép, ha minden lehetőséget elvesznek tőlem? - kérdezte meg Rarát a fiú. Arcán és hangján valami sötét, borzongató zönge jelent meg, mellyel még sose találkozhatott a lány. Se senki az intézeten kívül. Ez a hang azokhoz a fekete esztendőkhöz tartoztak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

A lány könnyed nevetését követte a göndör is, teljes összhangban. A lelke is pontosan ugyanazt a nyugalmat érezte, amelyből évek óta kevés jutott neki. Még a lehetséges vészkijáratokat se fürkészte szemével, ahogy mindig. Az idő se jutott át ezen a relaxált állapoton. Aztán valami megváltozott. Érezte, ahogy Sári megfeszült az ölelésében, de mielőtt bármit is tudott volna szólni, a lány már ott sem volt karjai között. A falhoz szegeződött egyszeriben, de egy másodperc múlva már talpra is szökkent. Azonnal Rara elé ugrott, és előhúzta pálcáját, keresve a veszélyforrást. Ez a fajta védekező ösztön eddig talán még nem is találta meg a fiút, de most olyan zsigerien bújt elő belőle, mintha évek óta mást se gyakorolna.
- Lilla? - nézett az ismerős vonásokra. Elég mély benyomást tett rá a szőke a könyvtárban, Rara meséiről nem is beszélve. Azzal is tisztában volt, hogy a nővér nem támogatja éppen a kettősüket, de eddig nem volt még rá példa, hogy rájuk támadt volna. A saját húgára. Zsombor kérdőn nézett hátra szerelmére, egyrészt megbizonyosodni róla, hogy nem esett semmi baja, másrészt hogy valami értelmet nyerjen a pillanat.
- Kérlek nyugodj meg, és mond el a problémát - fordult vissza a göndör, és lejjebb eresztette pálcáját. - Nem akarok bajt - erősítette meg szavakkal is tettét, habár továbbra sem volt benne biztos, hogy Lilla nem gondol egyet és átkozza meg őket hirtelen. Zsombor minden porcikáját nézte a lánynak, hogy a lehető leggyorsabban tudjon reagálni. Tekintetével és testtartásával mégis azt üzente, hogy nem fog ártani a másiknak.
- Mondjuk kezdhetnéd a békülést azzal, ha elteszed a pálcád - kezdte lassan, nyugtatóan. Talán túl sokszor is látta már hogy csinálják ezt a profik. Ugyanazt a hangnemet használta, amellyel dührohamai alkalmával próbálták kezelni. Álszent lenne ezért?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Hallotta a szavakat, de mintha csak egy egészen más világból próbálnák elérni. Fejében újra és újra Edmund szavai visszhangoztak. Azok, amelyekkel a csapásokat mérte rá anélkül, hogy tudta volna milyen űrt lyuggat a fiú mellkasába. Valahova oda, ahol a szívének kéne lennie esztendők óta. Ahol csak a csönd várta már a megfáradt szavakat amelyeket Rara próbált eljuttatni hozzá.
A sötét mindig sokkal könnyebben és magabiztosabban terjedt szét a tagjaiban, soha el nem tűnt onnan, csak visszahúzódott. Parazitaként élt a vérével vegyítve, hogy ha eljön az ideje azonnal ledöntse a testet a lábáról. Érezte, ahogy mélybarna szemeiben a szín eggyé válik a pupilla feketeségével. Könnyes íriszeivel szerelme arcát nézte. A vonásokat kereste, amiket annyira szeretett. Emlékezni a jóra, amelyek miatt megérte küzdeni a kórral. Közelebb húzta magához a lányt, és megcsókolta. Szüksége volt rá, tudta. A szavakra, amelyeket mond, és a tettekre is. Mégis, az a csók olyan volt, mintha egyszerre vágyna még több után, s búcsúzna el.
- Ígérd meg nekem, hogy ha vesztek magammal szemben... - kezdte reszketeg hangon, mert habár Tomot már bebiztosította miután visszatért az ELMÉ-ből, ezt szemtől szembe sokkal nehezebb volt végigmondani. A lány szemeibe nézett. - ...nem fogsz keresni. Nem fogsz várni, hanem tovább fogsz lépni valaki mással - fejezte be, pedig minden idegszála azért sikoltott, hogy ne tegye. Nem akarta, hogy mással legyen, még csak a gondolat is mérhetetlen kétségbeeséssel töltötte el. De abban a pillanatban úgy érezte megint a kés vékony pengéjén egyensúlyozik, s bármelyik percben leeshet. - Azt akarom, hogy boldog légy. Velem, vagy nélkülem. Érted? - érintette homlokát Raráéhoz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Ismerős illatok és hangok csapták meg fülét már a belépés pillanatában. A falakon saját rajzai néztek vele farkasszemet, mintha csak újabb keringőre akarnák hívni az elméjét. Az ész csavaros körforgása, mert bármikor ha a folyosón kellett lépkednie újra zavarosnak érezte a fejét. Pedig papír szerint már több mint két éve nem volt tünete. Arról a pár alkalomról pedig nem beszélt, mikor elfogytak a gyógyszerei. Így is folyton tojáshéjon lépkedett, ha szüksége volt valamire.
Ahogy a nagytermen áthaladt, tekintete minduntalan hiába kereste az ismerős arcokat. Pontosabban egy bizonyosat. Már tavaly sem volt ott az öreg férfi, bár álmaiban még mindig megkísérti. Olyan volt mint egy öreg jó barát, akit nem bírt elengedni, és ezért a lelke egy darabja vele maradt. S habár a férfi életében valamilyen érthetetlen oknál fogva mindig Kolosnak vagy Kendének emlegette, Zsombor mindig készségesen meghallgatta történeteit.
Talán csak a távol töltött évek szépítették meg a helyet, de mostanra mintha színesebbek lettek volna még a falak is. Ahogy a váró fotelében ücsörgött, fejét hátravetette és a plafonról lelógó csillárt fixírozta. Olyan régóta visszatérő vendég, hogy azokra a furcsa berakásokra gyermekkora óta emlékezett, habár akkor többször volt Márton, mintsem Zsombor. Megint ez a megkülönböztetés. Hiába rakták össze, az elméje még mindig kettőként működik.
Sóhajtott egyet, és megbökte a mellette lévő karját. - Hey, bocs. Ide tudnál egyet passzolni? - kérdezte Zsombor a srác másik oldalán lévő üres lapokra mutatva. Közben farmerzsebébe nyúlva egy ceruzacsonkot húzott ki. Mindig volt egy bűvös kis eszköz nála az unalmasabb pillanatokra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Hogy miért gondolta, hogy a nyugodt hangsúly beválik, amikor nála se tette, arról fogalma sem volt. Talán mert magára mindig is úgy gondolt mint egy alakra, amire nem hatnak a normák. Furcsa, nem normális. Nem érdemel semmi jót az életből. Pont olyannak látta magát, amilyennek a többi ember gondolta, amilyennek jelenleg Lilla is mondta. Pedig Isten a tanúja, hogy ettől nem messze áll.
- Merlinre esküszöm neked megteheted, ha előbb elmondod végre mit ártottam én neked - válaszolta azonnal a göndör, s mostanra egy kicsit talán emelkedett is a hangja. Egy hangyányit. Pálcáját ugyanúgy tartotta, hogy bármelyik percben védekezni tudjon ha kell, de arra nem gondolt, hogy az esetleges robbanás a háta mögül fog érkezni.
Összerezzent, ahogy meghallotta a lány kitörését, de mielőtt hátrafordulhatott volna, érezte meg Rara perzselő kezét felkarján. Arca grimaszba torzult, és azonnal félreállt az útból. Zsibbadt a karja, biztos volt benne, hogy ez meg fog látszódni, mégis jobban érdekelte, hogy mi folyik előtte. Hiszen mégis csak most vádolták meg hűtlenséggel.
Ahogy Rara felé fordult, segítő kezeit azonnal elkapta és ingatni kezdte a fejét. - Menj és beszéljétek meg - jelentette ki, és fordítani kezdte barátnőjét, hogy szembe nézzen nővérével. - Túl régóta húzódik ez köztetek, ideje, hogy vége legyen - mondta hangosabban a fiú, hogy a másik lányhoz is eljusson a gondolat. Ha kell rittyent nekik egy pszichológusi beszélgetést hirtelenjében, játssza a semleges felet, vagy bármi. De épp elég volt, hogy ebbe a civakodásba ő megsérült, nem kellett, hogy egyik nap az egyik lány is megtegye.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Minden olyan nyugodtnak tűnik, amikor az ELME falain belül van. Nincs egy lélek, aki zargassa. A néha fel-felüvöltő alakokhoz már hozzászokott és anélkül reagálja le őket, hogy az irányukba nézne. A fejében a szürke gondolatok is már kevésbé kavarognak ilyenkor. Pedig általában olyan, mint a felkavart esővíz, amibe minden belehullott már: sűrű és szennyezett.
Mégis volt egy dolog ami mindig zavarta az épületen belül. Az órák hiánya. Most is egyre fokozódó rosszkedvét leginkább ennek hiánya okozza. Egy perce ül abban a székben? Vagy talán már egy egész napja? Csak a fények állásából és a műszakok cseréjéből tudott bármire is következtetni, ahogy abban a másfél évben is tette amíg az intézet kezeltje volt. Szóval hogy most mivel vezesse a felgyülemlett feszültséget? Rajz.
- Sajnálom haver, nem akartalak megijeszteni. Csak egy lapot szeretnék - szabadkozott Zsombor azonnal. Sose tudhatta az épületen belül kinek mi a gondja. Sőt. Ha volt hely, ahol még jobban kellett figyelnie mindenre és mindenkire, akkor ez az a hely volt.
- Persze, miért is ne - bólintott beleegyezően a másik javaslatára, bár fogalma sem volt róla, hogy hogyan valósítsák ezt meg. - Mi legyen, te lerajzolsz engem én meg téged? - kérdezte, és testével kicsit a srác felé fordult.
- Amúgy Zsombor vagyok - jelentette ki, ahogy elkezdték az alkotást. - És... neked mi a diagnózisod? - kérdezett rá félvállról. Nem volt kötelessége válaszolni a másiknak, szimplán csak el akarta valamivel ütni az időt. Mi lenne természetesebb kérdés egy ilyen közegben?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Gyászolta az életét, mielőtt egyáltalán elhagyta volna. Mindig volt egy B terve, de sose hajtotta végre. Mind akit nem üldözött el, bebiztosította. Mert a saját elméjében soha nem lehetett biztos. Egyik percben még Zsombor, aztán a másikban... Egyedül Rara volt, akinél nem mert más úton haladni. Egyetlen kikövezett rész volt számukra, és egy boldog vég, amit mind a ketten megérdemeltek már. Hiszen minden idegsejtjével ezért küzdött, és szinte már ő is elhitte, hogy normális lehet.
Eddig a pontig. Most azonban a kétségek újabb hullámban áztatták el kisivatagosodott elméjének minden zugát, csak hogy a talánok fertőjében elvesszen újra. Hiába nem akart a barna lány nélkül élni, egyszerűen megrémítette az esély, hogy magával rántja a mélytengerbe, és egyiküknél se lesz oxigénpalack a menekülésre.
- Én nem tudom garantálni. Nem hiszem hogy a boldogság számomra is nyitva áll - jelentette ki könnyáztatta szemeit szerelmén tartva. Hiába imádta a legkisebb rezdülését is Rarának, sose akarna neki rosszat. És ő túl kevés jóval szolgálhatott. Többet érdemelt a barna. Egészebbet. Nem pedig egy csonka lelket.
Lehajtotta fejét. Mélyet szippantott tüdejébe, hogy visszatartsa érzelmeit. - Nekem nincs jövőm. Nem úgy, mint neked - emelte meg végül kobakját. A szomorúság úgy csillogott íriszeiről, mint ezernyi halott csillag az égen, amiknek a fénye még látható a Földről, de igazából már halottak. - Miért tartasz ki mellettem? Miért? - kérdezte szinte már-már kétségbeesve. Hogyan érdemelte meg, hogy egy ilyen tiszta szív neki adja mindenét, amije van? Pont neki.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Hosszú estéjük volt, talán túlságosan is. Mikor a szülők elhagyták a kúriát Rara öccse egyszerűen megbolondult. Mindent is akart csinálni, lehetőleg egyszerre, és úgy, hogy mindegyikbe benne legyen Zsombor is. S habár a göndör nagyon is furcsán érezte magát az idő legnagyobb részében, úgy érezte igen is jól teljesítette a feladatot. Végül amikor Stefannak aludnia kellett, még a srác is kapott egy ölelést. És ezzel sikerült is huszonöt százalékát megnyernie magát a családból. Remek.
- Biztos túlságosan is sokkolta az élmény, hogy egy olyan emberrel találkozhat, mint én - mosolygott a fiú őszintén a lány pihe-puha ágyáról. Rara mellett nem kellett megjátszania a szerényet, hiszen szerelme pontosan tudta, hogy nem egoizmusból mond ilyeneket. Szeretett tréfálkozni, ahogy a másik is. Azért alkottak ők ketten bombasztikus duót.
Zsombornak be kellett vallania, hogy akárhányszor elképzelte ezt a pillanatot, mindig határozott volt és magabiztos. Most viszont valami ismeretlen eredetű idegesség lett úrrá rajta, ahogy lekapcsolódtak a lámpák. Ahogy a lány közelebb sétált hozzá, megfogta a kezeit, és mélyen a szemeibe nézett.
- Ígérd meg nekem, hogy ha bármilyen kétséged adódik közben, szólsz - kérte a göndör. Mind a ketten tudták miért teszi, és hogy miért beszél. Mert azt is tudták mi fog következni. Nem kis ideje tervezgették, mégis Zsombor idegenként kezelte a helyzetet. Az is volt neki.
Kezei lecsúsztak Rara kezeiről, és a derekánál fogva húzta magához közelebb a testét, hogy előbb gyenge csókokkal oszlassa el mind a kettőjükben a remegő kétségeket. Tökéletesen akarta csinálni, pedig fogalma sem volt róla mégis hogy kéne az ilyet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Szikár siránkozás volt, kérlelés minden egyes szava, amelyet a kétségbeesés torz szüleménye hozott létre benne. Minden egyes este ezekkel a gondolatokkal feküdt, s reggelre az aranysugarak fakónak tűntek a gondok árnyékában. Talán tényleg fel kéne hagynia az életével, ahogy a minisztérium is teszi. Ahogy az iskola nagy része is teszi, mert elhiszik, hogy a betegségéből nem lehet felépülni. El kéne fogadnia, hogy túl gyenge ahelyett, hogy minden erejét latba vetve küzd. De közben meg ott vannak a szavak, melyek felszabadítóan pattannak le Rara ajkairól, mint a kánikulában a zivatar cseppjei.
Neki képes volt hinni. Tovább küzdeni amíg csak ereje bírja. Ha csak egy napig, hát addig. - Én is szeretlek - suttogta a kettejük között lévő szűkös helyre, és maga is csókot lehelt a lány ajkaira. Lehunyta szemeit, ahogy engedte, hogy átjárja a lányból áradó törődés. Régen érezte már ennyire otthon magát bárhol. Még akkor is, ha ezt nem feltétlenül okozta egy hely. Sokkal inkább egy személy. Talán tényleg érdemes küzdeni.
A lány hangjára újra felnyitotta pilláit, és körbenézett a helyen. Már sajnálta a cserepeket, amiket dühében lesodort, és a székeket, amiket felrúgott. Talán joga sem volt rá. Lehet tényleg veszélyes. Most mégsem érezte, hogy a világban bármi probléma lenne.
- Kár, hogy a jó pillanatainkat nem láthatja - húzta szokásos féloldalas mosolyra a száját. - Köszönöm. Nélküled nem tudom mi lenne velem - simította meg a lány arcát, majd a hajába túrva adott neki egy igazi csókot. Olyat, amibe a gyomor is beleremeg, és hirtelen a város is a feje tetejére áll.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Talán az első kviddicsmeccsén keveredtek benne ennyire vegyesen az érzelmek. A kétely, hogy vajon elég jó lesz-e, az izgatottság és maga a félelem. Tudta, hogy Rara nem fogja erőltetni, ha nem érzi jónak a szituációt, mégis muszáj volt megerősíteni ezeket szavakkal is. Félt, hogy a lány szimpla kötelességből akarja ezt, és nem érzésből. Hogy talán a fekete pontok, amelyek elméje eldugottabb részében bújnak meg majd felderítőútra indulnak, miközben Zsombor keze is. Félt tőle, hogy csak még jobban összeroppantja Rarát, pedig erősebbnek tartotta mint a legtöbb embert.
Ahogy csókjuk egyre intenzívebb lett, úgy érezte meg maga is, hogy mennyire vágyott már arra, hogy ilyen közel legyen a lányhoz. Szemfedőjét is leeresztette, ahogy átadta magát a kezdeti élményeknek. Nem akart sietni, mégis hihetetlen sürgetést érzett az ereiben. Kezei a derékról lassan a lány combjára csúsztak, és egyenesen az ölébe vezették a lány vékony testét. Balja a lány hajába túrt, megállapodva a lány füle mögött, míg ajkai lassan elindultak arccsontján, majd lejjebb a nyakának oldalára.
Jobbja visszaindult a combján, és becsusszant Rara pólója alá, hogy már csupasz bőrét érintse. Fél szemmel azért a lány arcát nézte, kereste a jeleket, hogy esetleg meg kéne állnia, hogy kényelmetlenül érzi magát, vagy hogy csak szimplán kétségek merültek fel benne a dolog kapcsán.
Ha ilyet nem vett észre, akkor lassan két kezével először a pulcsit fejtették le a lány karjáról, miközben ajkai továbbra is fogva tartották a másikét, majd túrták egyre feljebb fehér pólóját is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Zsibbadt a karja a fájdalomtól, de mégsem hagyhatta, hogy emiatt most elterelődjön a figyelem a nagyobb rosszról. Vagyis a testvérek hosszú ideje tartó viaskodásának.
- Lehet, hogy nem lesz ennél jobb idő ezt megbeszélni - jelentette ki Zsombor, bárhogy is nézett rá kedvese. Hiába nem akarta megbeszélni, az idő csak rontani tudott az ilyen helyzeteken. Minél kevesebbet beszéltek, annál több sérelem halmozódott fel, és aztán jöttek a helyzetek, mint amilyen ez is volt. Lehet, hogy most csak ő sérült meg, de félt mit tenne Rarával, ha valakit komolyabban megsebesítene.
Ahogy a szőke visszaterelte magára a figyelmet, a göndör lopva felhúzta pólója ujját. Bőrén piros lenyomatként rajzolódott ki Sára keze nyoma, és minden kis érintés olyan volt, mintha ezer tű szurkálná. Grimaszba fordult arca, de visszaigazította a felsőjét.
Hallgatta, ahogy Sára a türelme határmezsgyéjén kezdett el magyarázni nővérének. Hiába, ha Zsombor külsősként hallgatta volna a beszélgetést, talán kiakadt volna, hogy hogy beszélhetnek így egymással a tagok, de már túl ismeretes volt a helyzetben.
- Figyelj Lilla. Elmondtam neked a könyvtárban is, és most is. Nem tennék semmit, amivel bántanám Rarát. De ha bármit tettem, amivel ennek ellenkezőjét mutattam, akkor mond el - jelentette ki Zsombor, és kezeit Rara vállain nyugtatta közben, hogy megmutassa a lánynak, hogy ott van, ha kellene.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Élvezte a csók adta minden örömöt, de azért fokozatosan elkezdte feszegetni a határokat is. Minden egyes rezzenéskor emlékeztette magát, hogy Rarának nem megy olyan könnyen ez a dolog, mint neki, de igyekezett természetes maradni, hogy ne keltsen még több kételyt benne. Azt akarta, hogy tökéletes legyen. Még akkor is, ha sose csinálta még ő sem. Lassan haladt, hogy legyen ideje a barnának hozzászoknia érintéséhez.
Kellemes volt kettejük testének egymáshoz simulása, de még ennél is többet akart Zsombor. Lassan bújtatta ki a lányt pulcsijából, csak hogy aztán Rara meglepő gyorsasággal kapja le a pólót is magáról. Már a látvány is teljesen megszédítette. Imádta Sára minden porcikáját, a válla ívét, karjának hajlatát, derekának vonalát. Kiszáradt a torka a látványra, és érezte, ahogy agyából a vér lassan kiáramlik, hogy teste egyéb helyeire csusszanjon.
- Gyönyörű vagy - lehelte ajkaik közé, és csak még intenzívebben fogadta és adta a csókokat.
Ujjai már a lány melltartójának csatjánál tapogatództak, mikor meghallotta a vékony gyerekhangot. Megdermedt, és szemei kitágultak, ahogy eltávolodott kicsit Rarától. Ahogy a lány leszökkent az öléből, ő úgy kapott rögtön egy párna után, hogy azt fektesse az ölébe. Hát ez remek. Mégis hogy akarnak ők bármit is csinálni? Rávigyorgott a kisemberre, ahogy Rara kivezette, majd mikor zárult az ajtó, úgy dőlt azonnal a puha takarók közé és sóhajtott egy nagyot.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

A világegyetem nyolcadig csodája volt Rara. Annyi mindent átélt egyedül, vajmi kevés segítséggel, és mégis képes volt a pozitívnál is pozitívabbnak látni a világot. Mintha csak folyamatosan egy szemüvegen keresztül nézné a világot, amiben állandóan süt a nap. És Zsombor nem is kívánt mást a - jelenleg - szőke üstöknek. Az esős napokban is szerette, ha a jót látja a mindig élénk lány. Az élet minden porcikájában ott sercegett, mintha csak sejtsein keresztül ki akart volna belőle robbanni, és mindenkit leteperni a lábáról. Zsombort sikerült is neki.
Elhitte a legnagyobb hazugságokat is neki, és általa talán még magában is bízni kezdett volna. Érezte, hogy nem tudná bántani Rarát. Hogy érte kitartana, hogy Márton se tudna felül kerekedni rajta, ha ott lenne.
Visszatért régi jókedvük. Az a játékos hangvétel úgy dobbantotta meg kiszikkadt szívét, mintha csak maga az ellenszer lett volna minden bánatára.
- De én nem akarok senki mást helyetted - vallotta be. Nem kellettek neki azok a címlaplányok, nem kellett neki a tapasztalás. Egyedül Rarára volt szüksége. Mindig.
Közel hajolt, és megcsókolta. Nyugodt volt. Újra érezte a fejében a kietlen sivatagot, melybe nem érnek el a viharfelhők. A csend fogadta odabent. Az üdítő csend. Elmosolyodott. Nem volt mitől félnie, amíg ott volt neki Sára.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Zsombor volt a naiv. Elhitte, hogy tanál már nem terjednek úgy a pletykák, mint ahogy tavaly vagy azelőtt. Hogy végre nem az egész iskola arról beszélget a háta mögött, vagy épp előtte, hogy hol volt egy évig. Elhitte, hogy nézhetnek rá normálisan is az emberek. Azonban Lilla válasza egyértelműen azt tükrözte, hogy még mindig nem bíztak benne. A habár a göndör is sokszor vallja, hogy ő sem bízik saját magában, ezt mástól rosszabb volt hallani. Olyan, mintha állandóan egy kést szúrnának a mellkasába, s mikor már kezd felépülni a sebesülésből, újra megtennék. Telelyuggatják a bőrét, hogy a végén már képtelen lesz mást tenni, mint ő is elhinni minden szót.
Hagyta, hogy ezt most Rara kezelje, mert ő nem állt rá készen. Érezte az ereiben meghúzódó bűntudatot, amiért hagyta, hogy ezek a félelmek a háttérbe vonuljanak. Mert a saját boldogságát előnyben részesítette, más biztonságával szemben.
Bocsánatot kéne kérnie érte? De pontosan miért is? Mert érez? Mert ember? S ha Sára minden tudás ellenére is vele van, mégis miért Lillának kéne magyarázkodnia? Abban a pillanatban, barátnője óvatos matatása mellett fogant meg életében először benne, hogy nem ő a hibás. Tenyerét a lány arcára fektette, és gyengéd pillantással üzente neki, hogy ha kellene háromszor akkora fájdalmakat is elviselne érte. Aztán megkeményedtek vonásai, és a másik Vizsnyiczky felé nézett.
- Tudod mit Lilla? Biztos vagyok benne. Mert én minden ellenére is jobban tudom kontrollálni az érzelmeimet nálad. Kevesebb embert bántok - jelentette ki egyszerűen. Fejében még érlelgette ezt az újfajta gondolatot, a hirtelen magabiztosságot, de arcán egyenes hit tükröződött.
- Ne aggódj, van rá kenőcsöm - fordult vissza szerelméhez. Szinte biztos volt benne, hogy az ilyesmi bejegyzésre kerülne, és éppen elég volt, hogy az egyiküket megbízhatatlannak tartja a Mágiaügyi Minisztérium. Megpuszilta a lány homlokát.  - Gyere - bökte meg a lány könyökét, hogy a navine felé terelje. Megpróbálta. Meg akarta beszélni a dolgot, de Lilla úgy tűnt képtelen rá. Akkor meg miért kinozná magukat tovább?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Karját a feje alá húzta, ahogy egyedül maradt a szobában. A plafont nézte, és azon gondolkodott, nekik miért megy mindig minden ennyire nehezen. Mintha az univerzum is azt akarná, hogy szenvedjenek. Aztán eszébe jutott milyen szerencse volt, hogy pont arra a vonatra szállt fel, mint Rara. És hogy benyitott a fülkéjébe. Hogy beszélgetni kezdtek, s hogy végül másnap elment a meghallgatására. Talán nem is olyan rossz a karmájuk, mint ahogy elsőre tűnik.
Elmosolyodott, ahogy megérezte, hogy a lány rátámaszkodik az ágyra, és bebújik mellé. Baljával átölelte a lányt, és ujjaival cirógatni kezdte szerelme haját. Egy puszit is nyomott a buksijára, csak hogy utána eltávolodva nézzen a szemeibe.
- Hey, ne aggódj. Ez nem a világ vége - már épp folytatni akarta, hogy ha eddig vártak, tudnak még, amikor megérezte a lány mamató kezeit, és belé fagyott a szó. Ajkai huncut mosolyra húzódtak. - Még nincs veszve semmi - jelentette ki, és jobbját Rara derekán hátravezetve húzta magához közelebb, és csókolta meg közben lágyan. Kicsit hátrébb húzódott, de orruk még mindig összeért, és egymás körül köröztette őket.
- Még mindig szeretnéd? Biztosan? - kérdezte meg utoljára a lánytól, és közben apró puszikkal hintette el az arccsontját, nóziját, homlokát. Óvatosan a hátára gördítette Rarát, és felé helyezkedve gyorsan kibújt saját pólójából. Így volt ez jól. Egyszer a barna, egyszer ő. A kviddicstől izmos felső testét hozzásimította a lány mellkasához, és újabb forró csókokat adott a lány ajkaira.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Félt, sőt rettegett. Attól, hogy valamit el fog rontani közben. Hogy fájdalmat okoz Rarának, vagy csak szimplán felrémlenek majd benne annak a történésnek az eseményei. S óvakodott attól is, hogy milyen lesz neki. Hiszen hiába mondják, hogy az ilyesmi a férfiaknak könnyű, ő éppen annyira izgult minden miatt, mint amennyire egy nő tette volna. És furcsa is volt. Elsőre. Más, mint ahogy elképzelte, és először talán kellemetlen is, ahogy a tökéletes szöget keresi az ember, de mikor az végre megvan, onnan már csak az a hihetetlen érzés marad az ember belsejében.
Félmeztelenül, egy szál nadrágban feküdt a barna mellett, és boldog volt. Ujjaival egy kis körben cirógatta a lány hátát, ahogy még mindig próbálta felfogni, hogy mi történt aznap este. Ha lehetett volna, talán máris ismételt volna, de nem akart telhetetlennek tűnni, így csak kiélvezte az eufórikus érzést, ami a mellkasából szállt fel.
- Még kimehetek a kanapéra, ha azt szeretnéd – somolygott a göndör a lányra. – De ha hagyod, akkor inkább soha többet nem hagynálak egyedül - adott egy puszit Rara fejére, és még közelebb vonta magához, ha ez egyáltalán lehetséges.
- Szeretlek, Vizsnyiczky Heléna Sára. Olyan boldoggá teszel, mint senki más - öntötte szavakba is gondolatait a srác, és odanyúlva a mellkasához megfogta a másik kezét, és összefűzte ujjaikat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Alig hitte el, hogy ez a fajta boldogság olyan embernek is jár, mint ő. Ebben a pillanatban egészebbnek érezte az életét, mint húsz éve alatt bármikor. Rara nem csak boldoggá tette, de egésszé is. Mindig benne volt az a bizonytalanság saját magával kapcsolatban, a páni félelem, hogy egyszer majd megint minden elromlik, ahogy régen is történt annyi évvel ezelőtt. Éjszakánként volt, hogy arra ébredt, hogy elönti a rettegés, hogy egy nap felkel és kiderül, hogy ez az egész nem is történt meg, csupán a fejében. Azonban ha Sárára gondolt, ha belenézett azokba a gyönyörű, csillogó szemekbe rögtön tudta, hogy ez nem lehet ábránd, mert ő képtelen lenne ilyen szépet kigondolni. Az ő elméje a rémálmok melegágya, és semmiképpen nem a megnyugvásé. Éppen ezért élvezte annyira ezt a pillanatot. Még csak attól se félt, mi lesz másnap. Vagy harmadnap. Mert az itt és most sokkal igazabb volt mindennél.
- Biztos nem - jelentette ki faarccal Zsombor, és lenézett a mellkasán fekvő lányra. - Még a végén túlságosan hozzászoknál, és nem lenne akkora hatása - nevetett a fiú halkan, aztán egy puszit nyomott Rara fejére. Eligazgatta magukon a takarót, és még jobban belefúrta magát az ágyba.
- Aludjunk, mert Stefan reggel biztos korán ébreszt majd minket - játszott egy mosoly a fiú ajkain, és miközben még mindig a barna hátát cirógatta, lassan lehunyta szemeit. Erre az estére mindig emlékezni fog. Akkor is, ha másra nem. Akkor is, ha az elméje újra elveszik. Ebben biztos volt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

Ruganyos léptei nyomán csattogott a kihalt iskolafolyosó köve. Minden diák szétszéledt az órák befejeztével, legtöbben valahol a szabadban szabadultak meg iskolai köpenyüktől, vagy épp a hideg szobákba bújtak be, mint a kisegerek eső közeledtével. Kivéve egy embert, aki egyenesen felé közelített. És akit keresett. Általában nagyon is szeretett Reece-el együtt dolgozni, arról nem is beszélve, hogy így nem csak a gyógyszereire volt pénze, de már az örökség megszerzéséhez is egyre közelebb ért. Az más kérdés volt, hogy ennek a lelke mennyire örült. Tudta, hogy szülei nem örülnének, ha nem küzdene érte. Értük tette, és egy kicsit magáért.
Apró, ámbár sietős léptei végett a szöszi előbb ért a tanári bejáratához, és egy kis, önelégült mosoly ült ki az arcára, amikor meghallotta, hogy Amélia Reece-t keresi. Tudta, hogy őt fogja, hogy neki kellene közölnie, hogy a férfi őt küldte maga helyett, de helyette lassabbra vette lépteit, hogy kiélvezhesse Amélia csalódását. Általában nem szokott senkinek ilyeneket kívánni, de a másik kiérdemelte nála. Nagyon is.
- Róza - biccentett vissza. - Reece küldött, hogy adjam ezt át, és azt mondta te is adsz majd cserébe valamit - nyújtott felé egy vaskosabb könyvet a göndör. - Valami óravázlatot vagy mit - nézett érdeklődve a másikra. Sose volt tanársegéd, egyáltalán nem értett ezekhez a dolgokhoz. És ha az igazat meg akarta vallani, nem is nagyon akart. Örült, hogy nagyjából a benti dolgokkal tisztában volt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Évei alatt sok katasztrófát élt már meg. Nem egyszer maradt már egyedül is. Mondhatni gyakorlata van abban, hogy elhagyják, éppen ezért nem szokása a ragaszkodás. Igazán kevés ember van, akik nélkül képtelen lenne létezni is. Akiknek a legkisebb rezdülését is ismeri, és akiknél tudja, ha baj van. Mondhatjuk különleges képességnek. Megérzésnek. De amint kilépett Legilimenciáról, tudta, hogy a hálókörlet felé kell vennie az irányt. Eddig nem hitte, hogy Domonkos is ilyen ember számára. Hogy fontos, de míg a szíve megakadályozta az érzéseit, az elméje üzente, hogy mit kell tennie. Trükkös. Az agya tudta, pedig épp ő szokta megtréfálni.
Egyetlen pillantás elég volt hozzá, hogy mindent hátrahagyva caplasson a vasút felé. Szólnia kellett volna valakinek. Legalább egy diáknak, hogy tudassa a házvezetőknek, de túl jól ismerte már a sehova tartozás émelyítően édes ízét. Ellenállhatatlan szirup, ami beborítja a testet és senkit nem enged közel.
Ahogy a peronon lépkedett, azonnal kiszúrta az ismerős testtartást. A szőkéllő fürtöket, és a tömény cigaretta szagot. Lassan mellé lépdelt, talán észre sem vette, hogy ő az. Kezeit lazán zsebre vágta, és arra fordult, amerre Domonkos is állt. Ugyanazt nézte, csak épp nem tudta az ő szemén keresztül.
- Hova mész? - kérdezte az első dolgot, ami eszébe jutott. Nem akart vele menni. Ha elmegy, nem is küldet utána. Szimplán csak kezdenie kellett valahol.
- Van elég pénzed? - Olyan volt mint egy szülő. Csak ő épp nem aggodalmasan kérdezett. Arra volt kíváncsi, hogy Domonkosnak van-e terve, vagy csak hirtelen felindulás volt.
- Szólhattál volna. Egy ég veled jól esett volna - jegyezte meg Zsombor egy kis éllel a hangjában.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

A munka valahogy most egészen új perspektívákat nyitott a göndör számára. Nem voltak már számlák, amikre nem futotta pénzből. Kevéssé aggódott már a szülei végrendelete miatt is, és habár a gyerekkori ház képe egyszerre töltötte el vágyakozással és félelemmel, szinte biztos volt benne, hogy ha valaki képes lesz egyszer újra bejuttatni őt a régi vasajtón, az Reece lesz.
- Én nem tudom, hogy ti miben egyeztetek meg. Mondjam azt neki, hogy még nincs kész? - kérdezte a göndör tényszerűen, de egy kis féloldalas mosoly megjelent a szája sarkában. Jellemző volt rá ez az ábrázat, régebben Rara kapott sokat belőle, mikor az érzelmeit akarta elrejteni. Mostanra azonban már nem volt mit rejtegetni. Senki elől. Amélia elől a legkevésbé. Biztos volt benne, hogy ha valamire felkapná a fejét a szőke, akkor addig meg se nyugodna, amíg az összes információt meg nem tudná. Akkor meg?
- Hát, ha most odaadtad volna, akkor még visszavittem volna, de legyen reggel. Viszont ne a nagyteremben - szögezte le a nyurga srác, ahogy a gondolatra még a kézfején is felállt az összes szőr. - Odamegyek a Levita ajtaja elé. Csak át kell adnod. Mondjuk legyen hét - javasolta a srác tényszerűen. Most szívességet tett Rózának, és ezt tökéletesen tudta. De mégis ahogy ránézett a szöszke nyúzott képére, bármennyire is utálta a nagy száját, egyszerűen nem volt képes több fájdalmat okozni neki. Hiszen kinek nincsenek meg a saját démonai?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Távolságtartó, ahogy mindig. A félelem, hogy talán elrontja jobban emészti, mint amennyire egy külső ember meg tudná mondani. Oly sok embert taszított már el magától pontosan ugyanúgy, ahogy most Domonkos is teszi. Az ő indokait nem tudta teljesen csak azt, hogy nem hagyhatta, hogy mással is előforduljon. Nem amíg ő figyelt rá. Hiába nem volt soha testvére, családja, vagy bárki aki igazán gondoskodott volna róla, mégis valami törődésfélét érzett Domonkos irányába. Lehetséges, hogy valaki megtanuljon valamit, amit még soha nem tapasztalt?
Bólintott a válaszokra, és kétkedő mosollyal nézett a cigarettára. A navinés tisztában lehetett vele, hogy soha nem szokott kérni. Nem való neki ilyen drága hobbi.
- Nem. Igazából nem ezért vagyok itt - vallotta be. Sose ment az emberek után, akik elhagyták. Sőt, általában még ő is üldözte el őket egy idő után. Nem szokott könnyes búcsúkat intézni az emberekhez, és sose várja őket vissza sem. Talán Kirill hibája pont az volt, hogy megpróbálta meglátogatni. Most pedig az emlékre is összeszorult Zsombor gyomra.
- Azt akartam megkérdezni, hogy mégis mi a jó büdös fenét csinálsz - szólt egykedvűen, és végre Domonkos felé fordult. Kezei még mindig zsebében bújtak meg, ökölbe szorította őket, hogy a kitörni vágyó érzelmeit vissza tudja szorítani. - De aztán csak tudni akartam, hogy mindenre gondoltál-e. És be kell vallanom, hogy a legkevésbé sem - nézett rá hitetlenkedve. - Miért csinálod ezt magaddal Domonkos? - kérdezte meg, szemében a hitetlenkedés páráján keresztül. A fél karját odaadná, hogy legyen még élő családtagja. Bárki. Hogyha az elméje nem csapta volna be éveken keresztül. Régen sokszor gondolt a halálra, mint valamiféle mentőövre, de azóta... megtalálta az értelmét, hogy éljen. Egy személyben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Többen is eljöttek mellettük. Nézték a párosukat, mintha csak két fekete rémalakot látnának. Az emberek is annak látták őket, amik. Két besötétült szív, amelyek egymást körözve próbálnak értelmet találni ebben a kegyetlen világban. Igazságtalan események egymásutánja követelte gyermeteg lelküket, hogy helyükön ne maradjon semmi, csak a szín tiszta üresség.
A kérdések lepörögtek ajkáról, mintha semmit nem jelentenének. Azonban a félelem reszketeg szörnyetege a gyomrába költözött. Nem félt tőle, hogy elhagyják. Már nem magáért rettegett, hanem az előtte álló szőkéért. Vajon mi lett volna belőle, ha nem lett volna Big Jim? És mi lenne Domonkosból, ha nem lenne ő?
- Szerintem menekülsz - jelentette ki egyszerűen. Mondhatott volna még szavakat. Nyúl, félős, bátortalan, gyenge. De egyik se volt Domonkos, és ezt ő tudta a legjobban. Mások csak azt látták, hogy elfut. Meghunyászkodik. Zsombor az igazat akarta.
- Mintha te még nem ébredtél volna rám - ingatta a fejét. Ez nem volt válasz. Legtöbbször nem is zavarta, mikor fel kellett keltenie szobatársát. az ELMÉ-ben ennél sokkal rosszabb eseteket tartottak. Mikor csak az üvöltözés közepette tudnál elaludni. De úgy is mindegy, hiszen félsz becsukni a szemed is.
Lehunyta szemeit Zsombor, hogy kiüldözze elméjéből a képet. Nem volt rá szüksége. - Oh, az ég áldjon... - sóhajtott egy hatalmasat, mikor Domonkos végre kibökte az igazságot. Gondolkodás nélkül mozdult, és vállánál fogva húzta magához a fiút. Sose ölelte még meg. Nem volt rá szükség. De ez a helyzet nagyon más volt. Ott kellett lennie. Testileg és lelkileg. Szorítania, ameddig csak Domonkosnak szüksége volt rá. Ő is az eszét vesztette volna, ha Rara elhagyta volna.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

A fekete vonat gőze lassan szállt fel az éterbe. Jelezte, hogy nem sokára indulni készül, azonban Domonkos még mindig a peronon ácsorgott szobatársa társaságában. Tekintetük hol összeakadt, hol elveszett a távolba egészen új kalandokra kélve az elme rejtekeiben. Magányos lelkek voltak ők, akiket a szerencse egymás mellé osztott. Mélyebben tudták érteni egymást, mint bárki más, összekapcsolta őket a veszteség láthatatlan fonala, s a pók mely fonta most bizalmatlanul lógott kettejük közt, várva a végkifejletet.
Zsombor anélkül cselekedett, hogy túlgondolta volna. Már kezdte megtanulni, hogyan engedjen magához közelebb másokat. Hogy mennyit jelent egyetlen ember jelenléte, és hogy ez egyáltalán nem gyengeség. Bár még mindig nem bízott magában, most egyetlen porcikája se próbálta eltaszítani magától a másik testét. Domonkosnak rá volt szüksége. Vagy ha nem is rá, de valakire, aki jelenleg ott van mellette amennyire csak egy ember tud.
Várt. Kitartott. Megtartott. Sohase eresztett. És végül megérezte a köré fonódó karokat, a reszketeg légzést, a néma sírást. Nem szólt közbe, csak hallgatta, ahogy végre kiszakadnak az érzelmek a szőke fiúból. Pont annyi idős volt, mint amikor Kirill elhagyta. Zsenge még, és a lehető legsebezhetőbb. Még szorosabban magához vonta a testet, hogy erőt adjon neki. Majd elengedve a vállánál fogva húzta hátrébb Domonkost, hogy a szemébe nézhessen. Megnyugtató barnái csak plusz bizonyítékként szolgáltak, mennyire komolyan gondolja a kimondott szavakat.
- Nem vagy egyedül, Domonkos. Esküszöm neked, amíg épp az elmém, rám számíthatsz - csúsztatta kezét a másik nyakszirtjére, és egy újabb ölelésre húzta magához. A peronon már egyre kevesebben voltak, és a vonat is hatalmas füttyel jelezte, hogy indulás van. Megpaskolta a barna a másik hátát, és bontotta az egymásba karolást.
- Nem mondhatom meg neked mit tegyél. De én most elmegyek meginni egy sört az egészségedre - jelentette ki Zsombor, és göndör fürtjei mögül jelentőségteljes pillantással mérte végig a vonatot.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

A pletykák a legnagyobb átverések az életben. Egy pillanat alatt képesek elrontani valaki életét, és ugyanúgy tudnak akár egy kultuszt is felépíteni. Nagy hatalmuk van, és sokszor nem is az a lényeg, hogy ki indította el őket, dehogy ki vesz részt benne. Mint a sárga méreg terjed egyik emberről a másikra, szállóigévé téve a legnagyobb hazugságokat is. Nem is csoda hát, hogy sokan elhiszik. Az ember minél többször hall valamit, annál jobban magáénak tulajdonítja a gondolatfoszlányt.
Összeráncolta a göndör a szemöldökét a hirtelen stílusváltáson. Nem volt hozzászokva a kedves Rózához. Természetellenesnek tűnt. - Nyugodtan olvasd el az egészet alaposan. Elég vaskos könyv. Majd visszaadod neki a következő órátokon. Vagy ha nagyon akarod egyik nap nekem. Majdnem minden nem járok Reece-hez, szóval nem jelent gondot - vont lazán vállat a magas. Sose értette a pedáns gyerekeket, de azt igen, hogy milyen, ha az ember szenvedélyes valami iránt. Akkor bizony nem lehet elég csupán egyetlen rövidke éjszaka.
- Oké - reagálta le a szőke szavait Zsombor. Arcára kiült az értetlenség, aztán egy félmosoly kíséretében rázta meg bozontos fejét. Ha valakit nem zavarna, nem tenné szóvá. - Akkor holnap - zárta le a srác is a beszélgetést, és elindult az ellenkező irányba. Még egyszer visszasandított a távolodó alakra, és hitetlenkedve csóválta meg kobakját. Róza egy egészen más világból való volt. Egy furcsa álomvilágból, melyet ő még csukott pillái alatt se lát soha.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Farzsebéből kikandikált a gyöngybetűkkel írt üzenet. Egy régi szellem hagyta neki a sorokat. Egy múltbeli emlék, valaki, aki látta a legrosszabb napján, de nem élte meg a legjobbat. Nem, eddig nem. De ott a közös helyiségben mikor először lépett az elmegyógyintézet falai közé. Ott volt, mikor magából kikelve a halhoz vágta a gitárját. Amikor a héten negyedszer nyugtatózták le a rátörő rohamok miatt. Egyikre se volt büszke, ahogy arra se, hogy hol némán ücsörgött az egyik sarokban, hol magából kikelve veszekedett egy másik pácienssel, csak azért, mert összekeverték a testvérével. Azzal a nem létezővel, aki a fejében élt.  Ahogy pedig a rövid utat tette meg a faház felé, az elmékek mind megrohamozták. Sóhajtott egyet, mikor már csak pár fa választotta el. Ezerszer megtette már ezt az utat. Vicces, hogy még az ELME előtt is Zsomborként tért csak erre. Mintha a hely kapcsolatban lett volna a tudatalattijával, üzent neki melyik a helyes út. Kár, hogy nem volt egyedül elég.
- Fanni? Tényleg te vagy az? - nézett felfelé a színes fürtökre. Határozottan úgy nézett ki. A régi szellem, aki visszatért hozzá annyi év után. Eddig tán el sem hitte, hogy a levél valóságos volt, hisz ők ketten egy másik életből ismerik egymást csupán. - Hogy kerülsz te ide? - ingatta a fejét, és mászni kezdett. Arcán egy félszeg mosoly játszott, mert akármennyi emlék telítette is el az agyát, egyet nem tudott arrébb söpörni. Azt, ahogy az egyik csoportos terápián Fanni megfogta a kezét, ahogy elmesélte a történetét. Erőt adott neki, amikor neki már egyáltalán nem volt.