Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Zsibbadt a karja a fájdalomtól, de mégsem hagyhatta, hogy emiatt most elterelődjön a figyelem a nagyobb rosszról. Vagyis a testvérek hosszú ideje tartó viaskodásának.
- Lehet, hogy nem lesz ennél jobb idő ezt megbeszélni - jelentette ki Zsombor, bárhogy is nézett rá kedvese. Hiába nem akarta megbeszélni, az idő csak rontani tudott az ilyen helyzeteken. Minél kevesebbet beszéltek, annál több sérelem halmozódott fel, és aztán jöttek a helyzetek, mint amilyen ez is volt. Lehet, hogy most csak ő sérült meg, de félt mit tenne Rarával, ha valakit komolyabban megsebesítene.
Ahogy a szőke visszaterelte magára a figyelmet, a göndör lopva felhúzta pólója ujját. Bőrén piros lenyomatként rajzolódott ki Sára keze nyoma, és minden kis érintés olyan volt, mintha ezer tű szurkálná. Grimaszba fordult arca, de visszaigazította a felsőjét.
Hallgatta, ahogy Sára a türelme határmezsgyéjén kezdett el magyarázni nővérének. Hiába, ha Zsombor külsősként hallgatta volna a beszélgetést, talán kiakadt volna, hogy hogy beszélhetnek így egymással a tagok, de már túl ismeretes volt a helyzetben.
- Figyelj Lilla. Elmondtam neked a könyvtárban is, és most is. Nem tennék semmit, amivel bántanám Rarát. De ha bármit tettem, amivel ennek ellenkezőjét mutattam, akkor mond el - jelentette ki Zsombor, és kezeit Rara vállain nyugtatta közben, hogy megmutassa a lánynak, hogy ott van, ha kellene.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Élvezte a csók adta minden örömöt, de azért fokozatosan elkezdte feszegetni a határokat is. Minden egyes rezzenéskor emlékeztette magát, hogy Rarának nem megy olyan könnyen ez a dolog, mint neki, de igyekezett természetes maradni, hogy ne keltsen még több kételyt benne. Azt akarta, hogy tökéletes legyen. Még akkor is, ha sose csinálta még ő sem. Lassan haladt, hogy legyen ideje a barnának hozzászoknia érintéséhez.
Kellemes volt kettejük testének egymáshoz simulása, de még ennél is többet akart Zsombor. Lassan bújtatta ki a lányt pulcsijából, csak hogy aztán Rara meglepő gyorsasággal kapja le a pólót is magáról. Már a látvány is teljesen megszédítette. Imádta Sára minden porcikáját, a válla ívét, karjának hajlatát, derekának vonalát. Kiszáradt a torka a látványra, és érezte, ahogy agyából a vér lassan kiáramlik, hogy teste egyéb helyeire csusszanjon.
- Gyönyörű vagy - lehelte ajkaik közé, és csak még intenzívebben fogadta és adta a csókokat.
Ujjai már a lány melltartójának csatjánál tapogatództak, mikor meghallotta a vékony gyerekhangot. Megdermedt, és szemei kitágultak, ahogy eltávolodott kicsit Rarától. Ahogy a lány leszökkent az öléből, ő úgy kapott rögtön egy párna után, hogy azt fektesse az ölébe. Hát ez remek. Mégis hogy akarnak ők bármit is csinálni? Rávigyorgott a kisemberre, ahogy Rara kivezette, majd mikor zárult az ajtó, úgy dőlt azonnal a puha takarók közé és sóhajtott egy nagyot.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

A világegyetem nyolcadig csodája volt Rara. Annyi mindent átélt egyedül, vajmi kevés segítséggel, és mégis képes volt a pozitívnál is pozitívabbnak látni a világot. Mintha csak folyamatosan egy szemüvegen keresztül nézné a világot, amiben állandóan süt a nap. És Zsombor nem is kívánt mást a - jelenleg - szőke üstöknek. Az esős napokban is szerette, ha a jót látja a mindig élénk lány. Az élet minden porcikájában ott sercegett, mintha csak sejtsein keresztül ki akart volna belőle robbanni, és mindenkit leteperni a lábáról. Zsombort sikerült is neki.
Elhitte a legnagyobb hazugságokat is neki, és általa talán még magában is bízni kezdett volna. Érezte, hogy nem tudná bántani Rarát. Hogy érte kitartana, hogy Márton se tudna felül kerekedni rajta, ha ott lenne.
Visszatért régi jókedvük. Az a játékos hangvétel úgy dobbantotta meg kiszikkadt szívét, mintha csak maga az ellenszer lett volna minden bánatára.
- De én nem akarok senki mást helyetted - vallotta be. Nem kellettek neki azok a címlaplányok, nem kellett neki a tapasztalás. Egyedül Rarára volt szüksége. Mindig.
Közel hajolt, és megcsókolta. Nyugodt volt. Újra érezte a fejében a kietlen sivatagot, melybe nem érnek el a viharfelhők. A csend fogadta odabent. Az üdítő csend. Elmosolyodott. Nem volt mitől félnie, amíg ott volt neki Sára.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Zsombor volt a naiv. Elhitte, hogy tanál már nem terjednek úgy a pletykák, mint ahogy tavaly vagy azelőtt. Hogy végre nem az egész iskola arról beszélget a háta mögött, vagy épp előtte, hogy hol volt egy évig. Elhitte, hogy nézhetnek rá normálisan is az emberek. Azonban Lilla válasza egyértelműen azt tükrözte, hogy még mindig nem bíztak benne. A habár a göndör is sokszor vallja, hogy ő sem bízik saját magában, ezt mástól rosszabb volt hallani. Olyan, mintha állandóan egy kést szúrnának a mellkasába, s mikor már kezd felépülni a sebesülésből, újra megtennék. Telelyuggatják a bőrét, hogy a végén már képtelen lesz mást tenni, mint ő is elhinni minden szót.
Hagyta, hogy ezt most Rara kezelje, mert ő nem állt rá készen. Érezte az ereiben meghúzódó bűntudatot, amiért hagyta, hogy ezek a félelmek a háttérbe vonuljanak. Mert a saját boldogságát előnyben részesítette, más biztonságával szemben.
Bocsánatot kéne kérnie érte? De pontosan miért is? Mert érez? Mert ember? S ha Sára minden tudás ellenére is vele van, mégis miért Lillának kéne magyarázkodnia? Abban a pillanatban, barátnője óvatos matatása mellett fogant meg életében először benne, hogy nem ő a hibás. Tenyerét a lány arcára fektette, és gyengéd pillantással üzente neki, hogy ha kellene háromszor akkora fájdalmakat is elviselne érte. Aztán megkeményedtek vonásai, és a másik Vizsnyiczky felé nézett.
- Tudod mit Lilla? Biztos vagyok benne. Mert én minden ellenére is jobban tudom kontrollálni az érzelmeimet nálad. Kevesebb embert bántok - jelentette ki egyszerűen. Fejében még érlelgette ezt az újfajta gondolatot, a hirtelen magabiztosságot, de arcán egyenes hit tükröződött.
- Ne aggódj, van rá kenőcsöm - fordult vissza szerelméhez. Szinte biztos volt benne, hogy az ilyesmi bejegyzésre kerülne, és éppen elég volt, hogy az egyiküket megbízhatatlannak tartja a Mágiaügyi Minisztérium. Megpuszilta a lány homlokát.  - Gyere - bökte meg a lány könyökét, hogy a navine felé terelje. Megpróbálta. Meg akarta beszélni a dolgot, de Lilla úgy tűnt képtelen rá. Akkor meg miért kinozná magukat tovább?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Karját a feje alá húzta, ahogy egyedül maradt a szobában. A plafont nézte, és azon gondolkodott, nekik miért megy mindig minden ennyire nehezen. Mintha az univerzum is azt akarná, hogy szenvedjenek. Aztán eszébe jutott milyen szerencse volt, hogy pont arra a vonatra szállt fel, mint Rara. És hogy benyitott a fülkéjébe. Hogy beszélgetni kezdtek, s hogy végül másnap elment a meghallgatására. Talán nem is olyan rossz a karmájuk, mint ahogy elsőre tűnik.
Elmosolyodott, ahogy megérezte, hogy a lány rátámaszkodik az ágyra, és bebújik mellé. Baljával átölelte a lányt, és ujjaival cirógatni kezdte szerelme haját. Egy puszit is nyomott a buksijára, csak hogy utána eltávolodva nézzen a szemeibe.
- Hey, ne aggódj. Ez nem a világ vége - már épp folytatni akarta, hogy ha eddig vártak, tudnak még, amikor megérezte a lány mamató kezeit, és belé fagyott a szó. Ajkai huncut mosolyra húzódtak. - Még nincs veszve semmi - jelentette ki, és jobbját Rara derekán hátravezetve húzta magához közelebb, és csókolta meg közben lágyan. Kicsit hátrébb húzódott, de orruk még mindig összeért, és egymás körül köröztette őket.
- Még mindig szeretnéd? Biztosan? - kérdezte meg utoljára a lánytól, és közben apró puszikkal hintette el az arccsontját, nóziját, homlokát. Óvatosan a hátára gördítette Rarát, és felé helyezkedve gyorsan kibújt saját pólójából. Így volt ez jól. Egyszer a barna, egyszer ő. A kviddicstől izmos felső testét hozzásimította a lány mellkasához, és újabb forró csókokat adott a lány ajkaira.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Félt, sőt rettegett. Attól, hogy valamit el fog rontani közben. Hogy fájdalmat okoz Rarának, vagy csak szimplán felrémlenek majd benne annak a történésnek az eseményei. S óvakodott attól is, hogy milyen lesz neki. Hiszen hiába mondják, hogy az ilyesmi a férfiaknak könnyű, ő éppen annyira izgult minden miatt, mint amennyire egy nő tette volna. És furcsa is volt. Elsőre. Más, mint ahogy elképzelte, és először talán kellemetlen is, ahogy a tökéletes szöget keresi az ember, de mikor az végre megvan, onnan már csak az a hihetetlen érzés marad az ember belsejében.
Félmeztelenül, egy szál nadrágban feküdt a barna mellett, és boldog volt. Ujjaival egy kis körben cirógatta a lány hátát, ahogy még mindig próbálta felfogni, hogy mi történt aznap este. Ha lehetett volna, talán máris ismételt volna, de nem akart telhetetlennek tűnni, így csak kiélvezte az eufórikus érzést, ami a mellkasából szállt fel.
- Még kimehetek a kanapéra, ha azt szeretnéd – somolygott a göndör a lányra. – De ha hagyod, akkor inkább soha többet nem hagynálak egyedül - adott egy puszit Rara fejére, és még közelebb vonta magához, ha ez egyáltalán lehetséges.
- Szeretlek, Vizsnyiczky Heléna Sára. Olyan boldoggá teszel, mint senki más - öntötte szavakba is gondolatait a srác, és odanyúlva a mellkasához megfogta a másik kezét, és összefűzte ujjaikat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Alig hitte el, hogy ez a fajta boldogság olyan embernek is jár, mint ő. Ebben a pillanatban egészebbnek érezte az életét, mint húsz éve alatt bármikor. Rara nem csak boldoggá tette, de egésszé is. Mindig benne volt az a bizonytalanság saját magával kapcsolatban, a páni félelem, hogy egyszer majd megint minden elromlik, ahogy régen is történt annyi évvel ezelőtt. Éjszakánként volt, hogy arra ébredt, hogy elönti a rettegés, hogy egy nap felkel és kiderül, hogy ez az egész nem is történt meg, csupán a fejében. Azonban ha Sárára gondolt, ha belenézett azokba a gyönyörű, csillogó szemekbe rögtön tudta, hogy ez nem lehet ábránd, mert ő képtelen lenne ilyen szépet kigondolni. Az ő elméje a rémálmok melegágya, és semmiképpen nem a megnyugvásé. Éppen ezért élvezte annyira ezt a pillanatot. Még csak attól se félt, mi lesz másnap. Vagy harmadnap. Mert az itt és most sokkal igazabb volt mindennél.
- Biztos nem - jelentette ki faarccal Zsombor, és lenézett a mellkasán fekvő lányra. - Még a végén túlságosan hozzászoknál, és nem lenne akkora hatása - nevetett a fiú halkan, aztán egy puszit nyomott Rara fejére. Eligazgatta magukon a takarót, és még jobban belefúrta magát az ágyba.
- Aludjunk, mert Stefan reggel biztos korán ébreszt majd minket - játszott egy mosoly a fiú ajkain, és miközben még mindig a barna hátát cirógatta, lassan lehunyta szemeit. Erre az estére mindig emlékezni fog. Akkor is, ha másra nem. Akkor is, ha az elméje újra elveszik. Ebben biztos volt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

Ruganyos léptei nyomán csattogott a kihalt iskolafolyosó köve. Minden diák szétszéledt az órák befejeztével, legtöbben valahol a szabadban szabadultak meg iskolai köpenyüktől, vagy épp a hideg szobákba bújtak be, mint a kisegerek eső közeledtével. Kivéve egy embert, aki egyenesen felé közelített. És akit keresett. Általában nagyon is szeretett Reece-el együtt dolgozni, arról nem is beszélve, hogy így nem csak a gyógyszereire volt pénze, de már az örökség megszerzéséhez is egyre közelebb ért. Az más kérdés volt, hogy ennek a lelke mennyire örült. Tudta, hogy szülei nem örülnének, ha nem küzdene érte. Értük tette, és egy kicsit magáért.
Apró, ámbár sietős léptei végett a szöszi előbb ért a tanári bejáratához, és egy kis, önelégült mosoly ült ki az arcára, amikor meghallotta, hogy Amélia Reece-t keresi. Tudta, hogy őt fogja, hogy neki kellene közölnie, hogy a férfi őt küldte maga helyett, de helyette lassabbra vette lépteit, hogy kiélvezhesse Amélia csalódását. Általában nem szokott senkinek ilyeneket kívánni, de a másik kiérdemelte nála. Nagyon is.
- Róza - biccentett vissza. - Reece küldött, hogy adjam ezt át, és azt mondta te is adsz majd cserébe valamit - nyújtott felé egy vaskosabb könyvet a göndör. - Valami óravázlatot vagy mit - nézett érdeklődve a másikra. Sose volt tanársegéd, egyáltalán nem értett ezekhez a dolgokhoz. És ha az igazat meg akarta vallani, nem is nagyon akart. Örült, hogy nagyjából a benti dolgokkal tisztában volt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Évei alatt sok katasztrófát élt már meg. Nem egyszer maradt már egyedül is. Mondhatni gyakorlata van abban, hogy elhagyják, éppen ezért nem szokása a ragaszkodás. Igazán kevés ember van, akik nélkül képtelen lenne létezni is. Akiknek a legkisebb rezdülését is ismeri, és akiknél tudja, ha baj van. Mondhatjuk különleges képességnek. Megérzésnek. De amint kilépett Legilimenciáról, tudta, hogy a hálókörlet felé kell vennie az irányt. Eddig nem hitte, hogy Domonkos is ilyen ember számára. Hogy fontos, de míg a szíve megakadályozta az érzéseit, az elméje üzente, hogy mit kell tennie. Trükkös. Az agya tudta, pedig épp ő szokta megtréfálni.
Egyetlen pillantás elég volt hozzá, hogy mindent hátrahagyva caplasson a vasút felé. Szólnia kellett volna valakinek. Legalább egy diáknak, hogy tudassa a házvezetőknek, de túl jól ismerte már a sehova tartozás émelyítően édes ízét. Ellenállhatatlan szirup, ami beborítja a testet és senkit nem enged közel.
Ahogy a peronon lépkedett, azonnal kiszúrta az ismerős testtartást. A szőkéllő fürtöket, és a tömény cigaretta szagot. Lassan mellé lépdelt, talán észre sem vette, hogy ő az. Kezeit lazán zsebre vágta, és arra fordult, amerre Domonkos is állt. Ugyanazt nézte, csak épp nem tudta az ő szemén keresztül.
- Hova mész? - kérdezte az első dolgot, ami eszébe jutott. Nem akart vele menni. Ha elmegy, nem is küldet utána. Szimplán csak kezdenie kellett valahol.
- Van elég pénzed? - Olyan volt mint egy szülő. Csak ő épp nem aggodalmasan kérdezett. Arra volt kíváncsi, hogy Domonkosnak van-e terve, vagy csak hirtelen felindulás volt.
- Szólhattál volna. Egy ég veled jól esett volna - jegyezte meg Zsombor egy kis éllel a hangjában.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

A munka valahogy most egészen új perspektívákat nyitott a göndör számára. Nem voltak már számlák, amikre nem futotta pénzből. Kevéssé aggódott már a szülei végrendelete miatt is, és habár a gyerekkori ház képe egyszerre töltötte el vágyakozással és félelemmel, szinte biztos volt benne, hogy ha valaki képes lesz egyszer újra bejuttatni őt a régi vasajtón, az Reece lesz.
- Én nem tudom, hogy ti miben egyeztetek meg. Mondjam azt neki, hogy még nincs kész? - kérdezte a göndör tényszerűen, de egy kis féloldalas mosoly megjelent a szája sarkában. Jellemző volt rá ez az ábrázat, régebben Rara kapott sokat belőle, mikor az érzelmeit akarta elrejteni. Mostanra azonban már nem volt mit rejtegetni. Senki elől. Amélia elől a legkevésbé. Biztos volt benne, hogy ha valamire felkapná a fejét a szőke, akkor addig meg se nyugodna, amíg az összes információt meg nem tudná. Akkor meg?
- Hát, ha most odaadtad volna, akkor még visszavittem volna, de legyen reggel. Viszont ne a nagyteremben - szögezte le a nyurga srác, ahogy a gondolatra még a kézfején is felállt az összes szőr. - Odamegyek a Levita ajtaja elé. Csak át kell adnod. Mondjuk legyen hét - javasolta a srác tényszerűen. Most szívességet tett Rózának, és ezt tökéletesen tudta. De mégis ahogy ránézett a szöszke nyúzott képére, bármennyire is utálta a nagy száját, egyszerűen nem volt képes több fájdalmat okozni neki. Hiszen kinek nincsenek meg a saját démonai?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Távolságtartó, ahogy mindig. A félelem, hogy talán elrontja jobban emészti, mint amennyire egy külső ember meg tudná mondani. Oly sok embert taszított már el magától pontosan ugyanúgy, ahogy most Domonkos is teszi. Az ő indokait nem tudta teljesen csak azt, hogy nem hagyhatta, hogy mással is előforduljon. Nem amíg ő figyelt rá. Hiába nem volt soha testvére, családja, vagy bárki aki igazán gondoskodott volna róla, mégis valami törődésfélét érzett Domonkos irányába. Lehetséges, hogy valaki megtanuljon valamit, amit még soha nem tapasztalt?
Bólintott a válaszokra, és kétkedő mosollyal nézett a cigarettára. A navinés tisztában lehetett vele, hogy soha nem szokott kérni. Nem való neki ilyen drága hobbi.
- Nem. Igazából nem ezért vagyok itt - vallotta be. Sose ment az emberek után, akik elhagyták. Sőt, általában még ő is üldözte el őket egy idő után. Nem szokott könnyes búcsúkat intézni az emberekhez, és sose várja őket vissza sem. Talán Kirill hibája pont az volt, hogy megpróbálta meglátogatni. Most pedig az emlékre is összeszorult Zsombor gyomra.
- Azt akartam megkérdezni, hogy mégis mi a jó büdös fenét csinálsz - szólt egykedvűen, és végre Domonkos felé fordult. Kezei még mindig zsebében bújtak meg, ökölbe szorította őket, hogy a kitörni vágyó érzelmeit vissza tudja szorítani. - De aztán csak tudni akartam, hogy mindenre gondoltál-e. És be kell vallanom, hogy a legkevésbé sem - nézett rá hitetlenkedve. - Miért csinálod ezt magaddal Domonkos? - kérdezte meg, szemében a hitetlenkedés páráján keresztül. A fél karját odaadná, hogy legyen még élő családtagja. Bárki. Hogyha az elméje nem csapta volna be éveken keresztül. Régen sokszor gondolt a halálra, mint valamiféle mentőövre, de azóta... megtalálta az értelmét, hogy éljen. Egy személyben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Többen is eljöttek mellettük. Nézték a párosukat, mintha csak két fekete rémalakot látnának. Az emberek is annak látták őket, amik. Két besötétült szív, amelyek egymást körözve próbálnak értelmet találni ebben a kegyetlen világban. Igazságtalan események egymásutánja követelte gyermeteg lelküket, hogy helyükön ne maradjon semmi, csak a szín tiszta üresség.
A kérdések lepörögtek ajkáról, mintha semmit nem jelentenének. Azonban a félelem reszketeg szörnyetege a gyomrába költözött. Nem félt tőle, hogy elhagyják. Már nem magáért rettegett, hanem az előtte álló szőkéért. Vajon mi lett volna belőle, ha nem lett volna Big Jim? És mi lenne Domonkosból, ha nem lenne ő?
- Szerintem menekülsz - jelentette ki egyszerűen. Mondhatott volna még szavakat. Nyúl, félős, bátortalan, gyenge. De egyik se volt Domonkos, és ezt ő tudta a legjobban. Mások csak azt látták, hogy elfut. Meghunyászkodik. Zsombor az igazat akarta.
- Mintha te még nem ébredtél volna rám - ingatta a fejét. Ez nem volt válasz. Legtöbbször nem is zavarta, mikor fel kellett keltenie szobatársát. az ELMÉ-ben ennél sokkal rosszabb eseteket tartottak. Mikor csak az üvöltözés közepette tudnál elaludni. De úgy is mindegy, hiszen félsz becsukni a szemed is.
Lehunyta szemeit Zsombor, hogy kiüldözze elméjéből a képet. Nem volt rá szüksége. - Oh, az ég áldjon... - sóhajtott egy hatalmasat, mikor Domonkos végre kibökte az igazságot. Gondolkodás nélkül mozdult, és vállánál fogva húzta magához a fiút. Sose ölelte még meg. Nem volt rá szükség. De ez a helyzet nagyon más volt. Ott kellett lennie. Testileg és lelkileg. Szorítania, ameddig csak Domonkosnak szüksége volt rá. Ő is az eszét vesztette volna, ha Rara elhagyta volna.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

A fekete vonat gőze lassan szállt fel az éterbe. Jelezte, hogy nem sokára indulni készül, azonban Domonkos még mindig a peronon ácsorgott szobatársa társaságában. Tekintetük hol összeakadt, hol elveszett a távolba egészen új kalandokra kélve az elme rejtekeiben. Magányos lelkek voltak ők, akiket a szerencse egymás mellé osztott. Mélyebben tudták érteni egymást, mint bárki más, összekapcsolta őket a veszteség láthatatlan fonala, s a pók mely fonta most bizalmatlanul lógott kettejük közt, várva a végkifejletet.
Zsombor anélkül cselekedett, hogy túlgondolta volna. Már kezdte megtanulni, hogyan engedjen magához közelebb másokat. Hogy mennyit jelent egyetlen ember jelenléte, és hogy ez egyáltalán nem gyengeség. Bár még mindig nem bízott magában, most egyetlen porcikája se próbálta eltaszítani magától a másik testét. Domonkosnak rá volt szüksége. Vagy ha nem is rá, de valakire, aki jelenleg ott van mellette amennyire csak egy ember tud.
Várt. Kitartott. Megtartott. Sohase eresztett. És végül megérezte a köré fonódó karokat, a reszketeg légzést, a néma sírást. Nem szólt közbe, csak hallgatta, ahogy végre kiszakadnak az érzelmek a szőke fiúból. Pont annyi idős volt, mint amikor Kirill elhagyta. Zsenge még, és a lehető legsebezhetőbb. Még szorosabban magához vonta a testet, hogy erőt adjon neki. Majd elengedve a vállánál fogva húzta hátrébb Domonkost, hogy a szemébe nézhessen. Megnyugtató barnái csak plusz bizonyítékként szolgáltak, mennyire komolyan gondolja a kimondott szavakat.
- Nem vagy egyedül, Domonkos. Esküszöm neked, amíg épp az elmém, rám számíthatsz - csúsztatta kezét a másik nyakszirtjére, és egy újabb ölelésre húzta magához. A peronon már egyre kevesebben voltak, és a vonat is hatalmas füttyel jelezte, hogy indulás van. Megpaskolta a barna a másik hátát, és bontotta az egymásba karolást.
- Nem mondhatom meg neked mit tegyél. De én most elmegyek meginni egy sört az egészségedre - jelentette ki Zsombor, és göndör fürtjei mögül jelentőségteljes pillantással mérte végig a vonatot.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

A pletykák a legnagyobb átverések az életben. Egy pillanat alatt képesek elrontani valaki életét, és ugyanúgy tudnak akár egy kultuszt is felépíteni. Nagy hatalmuk van, és sokszor nem is az a lényeg, hogy ki indította el őket, dehogy ki vesz részt benne. Mint a sárga méreg terjed egyik emberről a másikra, szállóigévé téve a legnagyobb hazugságokat is. Nem is csoda hát, hogy sokan elhiszik. Az ember minél többször hall valamit, annál jobban magáénak tulajdonítja a gondolatfoszlányt.
Összeráncolta a göndör a szemöldökét a hirtelen stílusváltáson. Nem volt hozzászokva a kedves Rózához. Természetellenesnek tűnt. - Nyugodtan olvasd el az egészet alaposan. Elég vaskos könyv. Majd visszaadod neki a következő órátokon. Vagy ha nagyon akarod egyik nap nekem. Majdnem minden nem járok Reece-hez, szóval nem jelent gondot - vont lazán vállat a magas. Sose értette a pedáns gyerekeket, de azt igen, hogy milyen, ha az ember szenvedélyes valami iránt. Akkor bizony nem lehet elég csupán egyetlen rövidke éjszaka.
- Oké - reagálta le a szőke szavait Zsombor. Arcára kiült az értetlenség, aztán egy félmosoly kíséretében rázta meg bozontos fejét. Ha valakit nem zavarna, nem tenné szóvá. - Akkor holnap - zárta le a srác is a beszélgetést, és elindult az ellenkező irányba. Még egyszer visszasandított a távolodó alakra, és hitetlenkedve csóválta meg kobakját. Róza egy egészen más világból való volt. Egy furcsa álomvilágból, melyet ő még csukott pillái alatt se lát soha.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

Ruganyos léptekkel sétált Domonkos mellett. Hirtelen belé vágott a kérdés, hogy mit keres ott. Ő nem zenész. Ő nem csapatjátékos. És most mégis egy banda próbára tart. A szobatársa miatt, mert annyira a segítségére akart lenni azon a szürke napon, hogy el is feledkezett a lámpalázáról, és az agórafóbiájáról. Na jó, igazából egyik se volt neki, szimplán csak túl introvertált volt az ilyesmihez.
Egy apró sóhajt elengedve nyitott be a kocsma ajtaján, teljesen figyelmen kívül hagyva a nagybetűs zárva feliratot. Ella addigra már a dobokat nyúzta, így ha akart volna se tudott köszönni. Szimplán csak átadta az ajtótartást a mögötte belépőnek, és odasétált a színpadhoz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

Ideges volt, mert csupán pár hete kezdett el komolyabban foglalkozni az elektromos gitárral. Szíve szerint meg is mondta volna Winternek, hogy hagyják, és maradjanak akusztikusba, de az meg egy rock bandához kevéssé illett.
- Nem kösz - bólintott az ajánlatra, és ledobva a kabátját az egyik asztalra a hangszerhez lépett. A nehéz súly még mindig lehúzta a vállát egy kicsit, mikor ráhelyezte. Teljes testében borzongott az elvárásoktól, de legfőképpen a saját gátjaitól. Mert bizony volt sok. Főleg, ha elnézte a többieket.
- Hé haver. Az átlag ember szintjén - kérte összehúzott szemöldökkel. - Mid van az outró és a riff közé? - kérdezte. Ezeket a szavakat még összerakta magában. Csak minden más infó veszett el.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

Lehet nem tetszett a felállás, de Winter legalább akkor komoly volt, mikor zenéről volt szó. Zsombor minden egyes mondatára, és mozdulatára úgy figyelt, hogy akár egy hónap múlva is vissza tudja ismételni. Kellett neki az infó, az ír gyereknek meg kellett egy gitáros.
- Ok, kösz - biccentett, és egy-egy húr pengetésével kipróbálta a tremolót. Aztán konkrét dallam játszása közben is igyekezett ráérezni, hogy kell használni. Igazából meglepően könnyű volt. Főleg azért, mert hasonlított az elve az akusztikuson használt slide gitárjátékra, csak éppen az ellenkezőjét érte el vele.
Rosszallóan nézett a dobos fele. - Zsombor. És mehet - fordult vissza Winter felé. Mint a banda alapítójának, neki kellett megadnia a jelet a kezdésre. Ez így volt rendjén.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

Merész lett volna azt mondani, hogy Zsombor mindent ért. Mert hogy gyakorlatilag a többiek valami másik nyelven beszéltek számára, ami csak félig volt érthető. Játszott, amióta az életébe Márton belépett. Mégse tudott jelenleg semmit. Úgy érezte a nulláról indul.
Zavartan nézett körbe, ahogy Winter játszani kezdett. Utána. De pontosan mikor? Barnája Domonkosra vetült, remélte, hogy ő jobban érti a teremben zajló eseményeket. Aztán csak a felé bökő dobverőt látta, és ujjai már a húrokon is voltak. Játszani kezdett, a ritmust folyamatosan tartva, de közben a tremolóval folyamatosan baszakodva. Egyszer hol túl sok volt, másszor alig hallható. Egyedül a ritmus volt csak helyén a játékában.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

Frusztráltan hagyta abba Zsombor a játékot. Nem csak azért, mert Winter bunkó módon azonnal leugatta, hanem mert igaza volt. Zavartan túrt bele göndör hajába, ezzel levezetve a belső feszültségét. Túl sok elvárása van magával szemben. És utálta, hogy az egyetlen dolog amit szeret, nem megy neki.
- Jó - bökte oda egyszerűen, pedig legszívesebben közölte volna Winterrel, hogy tremoló ide vagy oda se tud játszani azon a hangszeren. Egyszerűen több idő kellett neki ahhoz, hogy ráérezzen egy hangszerre.
Mélyen a tüdejébe szívta a kocsma áporodott levegőjét, és újra belépett, ahol kell. Nagyon koncentrált, és érezte, hogy feszült a játéka, de legalább a helyén voltak a hangok és a riffek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

Megvolt az első sikerélmény, ugyanis ha nem is legjobban, de sikerült végigvinnie a dalt. Apró félmosoly jelent meg a szája szélén, ahogy meghallotta Domonkos hangját. Nem csak azért, mert mondhatni, kiállt mellette, de végre elindult az úton, hogy a csapat része legyen. Winter felé nézett.
- Nem, nincs itt - ingatta meg a fejét azonnal. Aztán megfagyott az ereiben a vér. Talán soha nem kérték még arra, hogy játsszon bármit. Ha egyedül volt, akkor a hangulatához választott valamit. Ha meg mással, akkor szimplán nem zenélt.
Ellára esett a pillantása, és a laza ritmusra, amit a másik adott neki. Félszegen újra a kezei közé kapta a gitár nyakát, és finger style-ben elkezdett egy dallamot játszani. Egyedül szobatársa hallhatta tőle akusztikus verzióban. Aztán akkordokra váltott, ahogy elkezdett beindulni a dal. Kezdte érezni a pezsgést a vérében, amit mindig, amikor zenél.
- Something really wrong, somethink really boon. We meet in the treasury place, playing a tricky game - énekelt rekedtes, halk hangon.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

Félszegen kezdte a játékot. Fogalma sem volt róla, hogy vajon a többiek hogy fogadják. Hiszen a dalt még úgy is háromszor át fogja írni, nem is volt igazán kész. Mégis napok óta az járt a fejében, és egyszerűen úgy érezte, hogy most ki kell adnia. Egy egyszerű szomorú ballada, legalábbis akusztikus gitáron nagyon is az volt. De ahogy sorban szálltak be a többiek is, egyre inkább kapott egy rockos palástot. Aztán Ella még inkább megtoldotta.
Zsombor ettől a ritmustól még biztosabbnak érezte magát, és hevesebb ütemben kezdte el nyúzni a húrokat, közben félmosollyal nézve a dobok mögött ülő lányra. Talán csak ez kellett neki. A rock&roll érzése, amit eddig sose tapasztalt. Ajkai közül a szavak egyre jobban és élesebben jöttek ki, nem mintha harcolna az egyre hangosabb hangszerekkel, de mintha kiegészítené őket. És akkor úgy érezte, hogy az a dal már nem is olyan rossz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Farzsebéből kikandikált a gyöngybetűkkel írt üzenet. Egy régi szellem hagyta neki a sorokat. Egy múltbeli emlék, valaki, aki látta a legrosszabb napján, de nem élte meg a legjobbat. Nem, eddig nem. De ott a közös helyiségben mikor először lépett az elmegyógyintézet falai közé. Ott volt, mikor magából kikelve a halhoz vágta a gitárját. Amikor a héten negyedszer nyugtatózták le a rátörő rohamok miatt. Egyikre se volt büszke, ahogy arra se, hogy hol némán ücsörgött az egyik sarokban, hol magából kikelve veszekedett egy másik pácienssel, csak azért, mert összekeverték a testvérével. Azzal a nem létezővel, aki a fejében élt.  Ahogy pedig a rövid utat tette meg a faház felé, az elmékek mind megrohamozták. Sóhajtott egyet, mikor már csak pár fa választotta el. Ezerszer megtette már ezt az utat. Vicces, hogy még az ELME előtt is Zsomborként tért csak erre. Mintha a hely kapcsolatban lett volna a tudatalattijával, üzent neki melyik a helyes út. Kár, hogy nem volt egyedül elég.
- Fanni? Tényleg te vagy az? - nézett felfelé a színes fürtökre. Határozottan úgy nézett ki. A régi szellem, aki visszatért hozzá annyi év után. Eddig tán el sem hitte, hogy a levél valóságos volt, hisz ők ketten egy másik életből ismerik egymást csupán. - Hogy kerülsz te ide? - ingatta a fejét, és mászni kezdett. Arcán egy félszeg mosoly játszott, mert akármennyi emlék telítette is el az agyát, egyet nem tudott arrébb söpörni. Azt, ahogy az egyik csoportos terápián Fanni megfogta a kezét, ahogy elmesélte a történetét. Erőt adott neki, amikor neki már egyáltalán nem volt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Egyikőjük se volt már az a naiv kisgyerek. Az intézetben gyorsan kellett felnőniük, olyan körülmények között, amiket senki más nem tud megérteni. Éjszakánként még kísértik az emlékek, a hallott nyögések és sikoltások, amik sose akartak abbamaradni. De most ketten voltak.
Kellemes? Nem mondhatni. Mikor egy tragédia tartja össze a barátságos, az sose lehet felhőtlen. Viszont annál erősebb. Bensőséges, ahogy senki mással, éppen ezért figyelt fel azonnal Fanni hangjára Zsombor. Vonásai megváltoztak, aggodalmas és törődő lett, és még gyorsabban szedte a fokokat, mint előtte.
- Dehogy cseszted el. Nézd, hiszen itt vagyunk mind a ketten - ült le mellé. Ujjaival letörölt egy könnycseppet a lány arcáról. - Mond el mi a gond valójában - tért rá kertelés nélkül a fiú. Mindig is utálta az értelmetlen cseverészést. Főleg akkor, amikor látta a másikon, hogy nincs jól. Egy része mindenkit meg akart gyógyítani, mert magát képtelen volt. Mégis folyamatosan akadályokba ütközött.
- Beszélgessünk. Mint régen. Szeretnéd, hogy kihozzak két széket a faházból? - mosolyodott el féloldalasan. Csoportos terápia, milyen őrült dolgok is történtek azokon. - Vagy a légzésgyakorlattal szeretnéd esetleg kezdeni? - ajánlgatta. Csak egy kis nevetést akart kihúzni Fanniból. Egy vigyort, egy megremegő ajkat, hogy tudja, nem reménytelen a helyzet.
- Beszélj hozzám. Mond el - tette kezét a másikéra. Pontosan úgy, ahogy annak idején Fanni tette vele. Elkezdeni mindig olyan nehéz. A szégyen egyszerűen megbénítja az embert.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Minden ember a belső démonjaival küzd. Éjszaka előjönnek a fiókból vagy az ágy alól, és nem hagyják, hogy lehunyjuk a szemünket. Kísértenek, mint a nap közben elejtett kínos mondataink, újra és újra visszapörgetve az agyban. És aztán vannak az olyan emberek, akiknek a belső démonok valóságos alakot öltenek. Már nem csak az este sötét fátyolában rajzolódnak ki, hanem a napsütötte szoba falára is kivetülnek. Fanni és Zsombor ilyen ember volt. A déli sugarak mellett kísérték őket az éjszaka szörnyetegei, és képtelenek voltak a menekülésre. Néha egyedül voltak, néha egy baráttal. De annak a vállán is ott csücsült az elítélés vörös démona. Zsombor azonban enélkül a kis lények nélkül, őszinte kíváncsisággal hallgatja a másikat. Nincsenek tabuk, azokat már rég maguk mögött hagyták. Helyette a göndör óvó érintése maradt, mikor átölelte Fanni vállát, és magához húzta. Haját óvatosan simította meg, így csitítva a lányt.
- Nem fogsz visszamenni - jelentette ki határozottan a srác, aztán elengedte Fannit, és egy félmosollyal ránézett. Aztán el a messzeségbe.
- Egy időben én is trükköztem a bogyókkal - jelentette ki érzelemmentes hangon. - Tizennyolc lettem, az állam már nem támogatott tovább, a szüleim örökségét pedig nem vehettem át, mert a bíróság szerint nem voltam beszámítható. Nem volt pénzem a pirulákra, én pedig konok módon ahelyett, hogy segítséget kértem volna, magamtól próbáltam bájitalt kitalálni. Egyiknek rosszabb mellékhatása volt, mint a másiknak, és az egyikbe majdnem bele is haltam - ismertette a történetet röviden Zsombor. Nem volt rá büszke, Rara szerencsére azóta se tud az esetről, és nem is szándékozta elmondani neki. A szégyen leple egyszerűen túl sok mindent betakar.
Fanni szemébe nézett, mélyen, mintha a lelkéig le akarna látni. - Hiába nem akarod őket tenni, nélkülük nincs életünk. Ígérd meg, hogy nem csinálsz ilyet többet - kérte, íriszeiben az aggódás aranyló csíkokat hagyott.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

Ahogy a szavak kifutottak Zsombor száján, úgy érezte meg újra a reszkető félelmet, ami elöntötte testét azon a délutánon. Ha Hayden nincs ott, már nem ücsörögne Fanni mellett a faház verandáján, és valaki más mesélné neki a történetét. Egy időben bármit megtett volna azért, hogy legyen benne mersz véget vetni az egésznek. Utálta saját magát, ahogy az emberek ránéznek, az ítéletet a szemükben. De leginkább azt, ahogy magát látta. Pontosan úgy, ahogy most Fanni. Vakmerőn mindent kipróbált, amit csak ember tud, mert úgy érezte nincs veszíteni valója. Az maradt csak a fejében, hogy jobb lenne a világ nélküle.
Mégse merte meglépni az utolsó lépést. A félelem, vagy valamiféle józan ész miatt, de az utolsó percben folyton visszavonta az elhatározását. - Fanni, én... - kereste a szavakat, hogy választ tudjon adni a másiknak. Ki kellett mondania, amit már oly régóta leleplez. - Mi soha nem leszünk már normálisak. Minden éjszaka remegve ébredem fel valami rémálom miatt, mert olyan dolgokat éltünk át, amikről mások egyáltalán nem tudnak. És őszintén, szerintem nem is akarnak - ingatta meg göndör buksiját, és elhúzva a száját sorstársára nézett. Valahogy most mindent értett. Azokat a pillanatokat, amikor Rara feszülten figyeli a fel-alá járkálását, mert míg a lány képes őt elfogadni, ő nem magát. Eljön vajon a pillanat, hogy képes lesz?
- Ez most nagyon sallang lesz, de a szerelem - húzta féloldalas mosolyra a száját Zsombor. Sokszor teszi ezt, mondhatni a védjegye, de most egy kicsit mégis édesebb volt. - Éppen őrült ámokfutásban voltam. Mindent kipróbáltam, amit csak lehetett, és egyik nap fogtam magam és blicceltem a vonaton Pestig. Pont abban a kabinban volt, mint én, és segített kimagyarázni a kalauznak. Mondjuk nem hagytam neki sok esélyt - vigyorgott, alig bírta visszafogni a mellkasából áradó szeretetet, amit Rara gondolata ébresztett benne. - Éreztem, hogy van valami benne, és másnap elmentem a hangversenyére. Hogy újra lássam. Aztán a városba. Meg Big Jimhez, emlékszel rá, ugye? - emlegette fel Fanninak a férfit, akivel az első hónapokban szinte minden nap összebalhéztak valamin. Többnyire Zsombor dühkezelési problémáinak hála. - De aztán rájöttem, hogy nem csinálhatom ezt vele. Mármint tudod, azt gondoltam, hogy az olyanoknak mint mi, ez nem jár - próbálta megmagyarázni, de azt a belső késztetést, a menekülés érzését nehéz volt szavakba önteni. - Ő mégis maradt - fejezte be a történetet, és egy pillanatra elgondolkodva nézett maga elé. Vajon hol lenne Rara nélkül?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

A félelem és az undor mocskos szörnyetege a bőre alá kúszott, ahogy hallgatta a felsorolást. Hónapok teltek el, mire megszokta az üvöltözést. Néha egyenesen ő volt, aki kiáltozott az éjszakában, mert félt, hogy elveszti az eszét. Nem aludt, nem evett, megdermesztette a rémület, hogy Márton újra megjelenik. Az altatótű olyan gyakran marta fel a bőrét, hogy még mindig pontosan emlékezett a fájdalomra, ami kísérte.
Reflexből nyúlt a lány válla felé, és húzta a mellkasához, miközben a buksiját simogatta. - Nem, nem vagy gyáva. Az egyik legbátrabb ember vagy, akit ismerek - vallotta meg Zsombor, aztán elengedve a törékeny testet maga elé meredve mesélte el a történetét az ELME utánról. Nem a sötét részt, az azutánit. Amikor megjelent egy fény az alagút végén, és ahelyett, hogy lelépett volna az útról, az utolsó percben kihátrált. Sokat jelentett neki Rara. A legtöbbet eddig az életében. Talán ezért fogta el reszkető félelem a gondolatra, hogy elveszítheti. Ahogy a többieket is tette.
Fannira nézett, azokra a bizakodó szemekre, és elmosolyodott. - Egymást kaparjuk össze. Csak nekem már régebben volt az ELME. De emlékszel hányszor törölted fel velem a padlót, mert a dührohamok miatt az összes temperát a földre borítottam? Vagy amikor eltörtem a gitárt? Senki más nem volt ott, hogy megnyugtasson - sorolta a keserédes emlékeket. Fanni még őrülten is sokkal épebb volt, mint Zsombor.
Elnevette magát az utolsó mondaton. Megkönnyebbülten, mert ez már sokkal jobban hasonlított arra a Fannira, akit ismer. - Nem biztos, hogy neked is a szerelem lesz a mentőöv. Lehet elég ha örökbe fogadsz egy kutyát. Vagy macskát. Sokkal egyszerűbb, hidd el nekem - bólintott Zsombor. A szíve sokszor volt nehéz a félelemtől, hogy Rara talán nem szereti úgy. Hogy a lány minimum annyira labilis, mint ő. És hát a nővérével se volt épp könnyű dolga. - Kevesebb a dráma - tette hozzá, összefoglalva az egyetlen dolgot, ami miatt talán jobb egy háziállat.
- Viszont én is szeretném, hogy találkozzatok. Szombaton lesz egy koncertünk a leprikónba. Eljössz? Akkor bemutatlak - kérdezte lazán. Még mindig furcsának érezte, hogy mások előtt gitározik. Olyan sokáig volt ez Márton dolga, hogy aztán nem merte. Aztán meg csak magának, félve, hogy az emberek rájönnek mit érez. Most pedig mindennél nyitottabban tárta a törött szívét mások elé, hogy rácsodálhassanak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Megint nem jön álom a szemére. Lecsukja szemhéját, de mögötte már csak a sivár sötétség köszönti újonnan. Ezek az esték a jobbak. A rémálmok néha visszalátogatnak hozzá, pontosan mint Rara előtt, csak ezúttal már ő is meg szokott jelenni benne. A rémképekben nem egyedül kezelik az ELMÉben. Megtörte. Egymást törték el. Fülében visszhangzik a betegek sikolya, még akkor is, mikor a parkban ül egy padon. Szeme alatt hatalmas karikák hirdetik az utóbbi éjszakák kimenetelét. Minden nap értelmetlennek tűnik Rara nélkül. Számot is írt róla. Egy dühöset aznap este, mikor a lány otthagyta a barátaival, és egy szomorút a napokban. Winter örülni fog. Ő viszont teljesen elveszett.
Lehajtott fejjel gondolkodott az utóbbi heteken. Eleinte azt hitte a levegővétel is nehezen megy Rara nélkül. Nem látta értelmét semminek, az óráit is kihagyta az egyetemen. Csak feküdt egész nap, gondolkodva azon a pár mondaton, amik elhagyták a száját. És a barnáét. A sötétséget ismerős barátként fogta mellkasához egy ölelésre. Egészen addig, míg meg nem jött a levél. Nyugodtabb lett? Nem mondhatni. Már nem voltak olyan pillanatai, csak őrült kirohanásai, és terápiás rajzolásai.
Karjai térdén támaszkodtak, ahogy előre dőlve a földet mustrálta. Nem akarta látni. Félt látni. Vajon jól lesz? Nélküle? Ő nincs jól. Még gubancos haja is gubancosabb, mint szokott. Aztán érezte, hogy megjelenik valaki. Az összes idegszála megfeszült, és habár előre eldöntötte, hogy ő fogja kezdeni, hirtelen a hangszálai mind feldagadtak és megtagadták a parancsot. Csak azt érezte, hogy összetört. Nem volt hova menekülnie a fájdalom elől.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Szemét lehunyta egy pillanatra, befogadva a szemhéja mögötti sötétséget. Nem akarta kinyitni. Sokkal egyszerűbb volt elbújni a problémák elől, hiszen már annyival szembe kellett néznie. És valahogy érezte, hogy ez sem lesz kellemesebb, mint bármelyik előtte. Végül pilláit mégis lassan felnyitotta, és félve oldalra nézett. Csak egy röpke csekkolást szeretett volna, ám barnái ott ragadtak. A meggyötört arcon, testen, elmén. Kemény vonásai ellazultak, és legszívesebben olyan szorosan ölelte volna magához Rarát, hogy elhiggye neki, hogy a világ egy szép hely, és ők mindent megoldanak. De nem lehetett. Olyan üres tér szorult kettejük közé, ami azóta nem furakodott oda, hogy azon a vonatúton segített neki. Bizalom. Ez volt az ő kapcsolatuk rugója már az első pillanattal. Egy kincs, melyet olyannyira féltettek; a mellkasukhoz szorították, és szorongatták, míg...
- Azt hiszem... - kezdte Zsombor kiszáradt ajkakkal. Fájt beszélnie. Utálta magát, amiért ezt tette Rarával. Soha nem akarta bántani. De az olyanok, mint ő sose akarják, csak megteszik, nem igaz? - ...azt hiszem összeroppantottuk az egymásba vetett bizalmunk - szólt halkan, hogy a téren a járókelők akkor se hallhatták volna meg, ha hat fülük van. Újra elhallgatott egy pillanatra, aggódó pillantása végigsiklott a másikon, majd úgy törtek ki a szavak a tüdejéből, mintha belülről égetnék. Talán így is volt.
- Én soha többé nem akarlak bántani Rara. Sose akartalak, de úgy tűnik, képtelen vagyok rá - vallotta meg, és habár teste elfordult a lány irányába, hozzáérni továbbra sem mert.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Újra visszatért belé a sötétség. Elborította a tagjait, és fagyos hitetlenkedést hagyott maga után. Érezte Mártont. Évek óta először olyan volt, mintha újra szét akarna szakadni két emberre, de közben nagyon is jól tudta, hogy csak a pszichéje játszik vele egy ismerősviadalt. Bántani akarta magát azért, amit akkor éjjel tett, pedig visszagondolva is csak ugyanazokat tudná elmondani. Szebben, elfogadhatóbb köntösben, de a gondolatok, amik aggasztották hónapok óta, nem változtak.
Visszaejtette pillantását összekulcsolt kezeire, amelyeket Rara szavainak nyomán tördelni kezdett. Nem akarta, hogy bocsánatot kérjen. Beszélni szeretett volna, csak nem tudta hol kezdje. Rara utolsó mondatai segítették csak kizökkenteni, hogy ne vesszen a gondolatok közé.
- Én mindig megbíztam benned - szögezte le Zsombor azonnal, ideges mozdulatai is stabillá váltak, és lassan visszafordult Sári felé. - Már az első nap a vonaton. Anélkül, hogy tudtam volna ki vagy. És azóta is folyamatosan - fejtette ki még inkább. ideges mozdulattal göndör fürtjei közé túrt, és felegyenesedve nagy levegőt szippantott.
- Nézd, én nem tudom hol siklottunk el ennyire. Sajnálom, amiket mondtam. Főleg a... - egy pillanatra a bocsánatkérésben is megakadt, ahogy visszaidézte az emlékeket. - ...a legrosszabb helyen bántottalak... - suttogta, a mondat végét elnyelte a tenyere, ahogy belesüllyesztette arcát. Nem hitte, hogy innen van kiút. Hogy ő ezek után képes bízni saját magában ahhoz, hogy az eridonos közelébe engedje.
Kiemelte a fejét. Nehéz volt nem elfutni a problémák elől, pedig számára sose volt lehetőség. - Sajnálom azt is, hogy megszegtem az ígéretemet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Csöndes Bogolyfalvi utca. A sötétben egy fehér macska szalad át két szemetes között az úton. Szőrének alsó felén a sárcsomók úgy ringtak, mintha Hádesz háromfejű kutyáját hívnák keringőzni a fertőzött sikátorba. Aztán hirtelen kivágódott az ajtó, lilára festve egy csíkban a mocskot. A zene kiszűrődött, aminek ritmusára egy ember teste csapódott a sárba. A kidobó még ingatta egy kicsit a fejét, elnézve a dühtől tajtékzó tagot, akinek bal arccsontján vöröslő foltból lehetett sejteni a kidobásnak az okát.
Lassan felállt, dühösen rázta le zakójáról a sarat, miközben még mormogott valamit az orra alatt. Nehézkes, kissé suta léptekkel indult előre, csakhogy a boglyas tér első padjára lezsugorodjon. Egy kicsit pihennie kellett, mielőtt a Prambergerre fordul. Ha így látják meg, kiforgatják mindenéből, mielőtt annyit mondana bu.
- A rohadt életbe... - nyögött fel, ahogy véletlenül keze a foltra tévelyedett.