Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Minden erejével úgy tesz, mintha Graham prof szavai kötnék le figyelmének teljes kapacitását, de valójában gyakran pillant lopva Andrisra, amint a cikket olvassa. Tőle egyáltalán nem meglepő módon gond nélkül jegyzeteli le a tanár szavait, holott fejben teljesen máshol jár, de ez a makulátlan írásképén és a rendezett sorokon egyáltalán nem látszik.
Melegség járja át, amikor Andris füle vörösödni kezd, mert a hülye feje reménykedik, pedig ez aztán bárminek a jele lehet. Lehet csak simán dühös. Ez azért is esélyesebb a zavarnál (már Milán elképzelései szerint), mert az Eridonos egyetlen pillantást sem küld felé. Lehet hogy mégis olvasta, csak nem akart róla beszélni, ő pedig most rákényszerítette? Nem, az nem lehet, semmi sem látszott rajta... Aztán ebben szerencsére Andris elhaló hangja is megerősíti. Láthatóan nem boldog, dehát miért lenne az, amikor az egész iskola rajta pletykálkodik? Miért is lenne...? Milán tulajdonképpen egy kicsit az volt. Nem a pletyka tényétől, hanem az üzenettől, amit hordozott. Azt jelentette számára pár eszeveszett pillanatig, sőt, még most azt bizonyítja, hogy talán mégis van a világon egy cseppnyi esélye annak, hogy... Bárminek. Hogy egyáltalán az ötlete annak, hogy köztük lehet valami, ne csak az ő fejében létezzen. Ha már nem is lesz belőle semmi, legalább ne kelljen egyedül éreznie magát a gondolattal a fejében, legalább tudhassa, hogyha Andrisnak nem is, másnak megfordult a kobakjában, még ha a Banyáról beszélünk is.
Végül úgy dönt, megpróbálja kicsit oldani a hangulatot. Leszakít finoman és lehetőleg minél halkabban egy darabot a füzete sarkából, majd gyorsan ráfirkant egy rövidke üzenetet.
„ Nem tudnak ezek semmit... „ - írja, valószínűleg Andris is látja, mert felé tartja a lapot. Kicsit vár, gondolkodik, majd kiegészíti: „Én nem is értek a zenéhez, és nem is csináltam semmit. Alig voltam ott öt percig.” A fiú elé tolja a papírt, hátha kedve támad válaszolni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Nem tudja, hogy a padtársa látja-e, de végig őt nézi, amíg válaszol a levelére. Pontosabban felváltva nézi a papírra kerülő szavakat és őt, de főleg őt. Milán próbálja megtippelni a mondatfoszlányokból, hogy mit szeretne írni, de minden egyes szó ami felkerül a papírra, rögtön áthúzásra is kerül. Azt hitte megkönnyíti a helyzetet, de úgy néz ki minden csak összekuszálódik. Az ő fejében legalábbis biztos, amikor Andris végleges válaszát megkapja. Ezt meg most mégis hogyan értse?  Érzi hogy a torka az adrenalintól lüktet, mintha csak felrúgták volna a szívét a torkába ezzel az egy mondattal. Mert bizony a másik Milán irományát nagyon könnyen lehet úgy értelmezni, hogy nincsen tisztában az érzéseivel, ez pedig már kiindulásnak is sokkal több, mint amire Milán számított. De persze lehet, hogy nem is erre értette. Fogalma sincs, mit válaszolhatna. Meg akarja kérdezni, mégis hogy értette, de nem látja értelmét, elvégre most közölte vele a másik, hogy nem érti ő maga sem a helyzetet. Akkor meg mi értelme volna arra kérni, hogy kifejtse? Töprengve nézegeti a papírt, kezével a sarkát hajtogatja ide-oda, miközben közelebb húzza magához, világosszürke pulóverén keresztül a könyöke véletlenül Andris karjához ér. Olyan gyorsan húzza el, mintha még soha az életben nem értek volna egymáshoz. Mereven nézi a papírt, majd tanácstalanul újabb mondatot firkant le, jobb híján ez áll rajta. „Hát, lebuktunk... : D”, majd az alatta levő sorban még gyorsan hozzáteszi: „De viccet félretéve, gyorsan el fogják felejteni, ne aggódj."

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Andris is legalább olyan gyorsan kapja el a kezét, mint ő, ebben a pillanatban pedig érez valamiféle feszültséget kettejük között, habár nehezen tudja megállapítani, hogy az tényleg, a másik által is érezhető feszültség-e, vagy csak ő képzeli be magának. Hirtelen hatalmasnak tűnik az a pár centi távolság amit ezalatt a röpke pillanat alatt kiküzdöttek maguknak, ami egyrészt biztonságot nyújt, másrészt viszont elképesztően bosszantó érzés, amikor ő tökéletesen tudja, hogy nagyon is szívesen hozzáérne újra. Már ha lenne mersze, ami persze nincs. Ami ahhoz sincs, hogy állja a tekintetét pár pillanatnál tovább, amikor ezek után ránéz, kékjeit helyette a lapra szegezi, mint akinek sürgős dolga van – van is, mégpedig lehetőleg még jobban elszúrni a dolgokat. Mert továbbra sem bátrabb, mert bármennyire is jól elvegyül, ő mégiscsak Levitás és nem Eridonos, ezért aztán ahhoz sincsen kurázsija, hogy ne magyarázza ki a viccét rögtön és tagadjon le vele mindent, amit érez.
Andris hangulata viszont mintha megváltozna miután az üzenetét elolvasta, Milán pedig ezt a változást próbálja megérteni. Közben Graham professzor páros feladatot ad ki, amit ő is csak onnan vesz észre, hogy hirtelen nyüzsgés támad a teremben és a padtársak hangosan beszélni kezdenek a feladatról. Így adódik nekik is némi lehetőség, hogy beszéljenek.
- Minden rendben? – kérdezi végül, mert egyértelműen kezd körvonalazódni számára, hogy szomorúság süt a másikról. Legszívesebben leküzdené a kettejük közötti csekély távolságot és úgy megölelné, hogy szusz is alig maradjon benne, de inkább csak idegesen dobol az asztalon, testével Andris felé befordulva, oldalát a pad élének támasztva.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Amikor Andris ránéz, egy pillanatra mintha az lenne a benyomása, hogy nem csak és kizárólag a szemébe nézett – mintha egy pillanatra lejjebb tévedt volna a tekintete, Milán pedig automatikusan nyel egyet a gondolatra, egy icipicit pedig beharapja az alsó ajkát (hirtelen jöttnek nem mondható) idegességében. Olyan nehéz, amikor ilyen tizedmásodperces dolgokról beszélünk és ő nem tudja, hogyan hozzon ki ebből egy objektív igazságot! A magafajta tudós-palántának az ilyen dolgok a legérthetetlenebbek és legbosszantóbbak a világon.
– Meggyőző vagy... – válaszolja, a hangja persze tömény irónia. Andris nem tud jól hazudni, ráadásul a lelke mélyén szeretné azt hallani, hogy nincsen minden rendben. Nem azért, mert szomorúnak szeretné látni, hanem mert azt akarja érezni, hogy igenis megmozdít benne valamit.
– Nem hallottam a feladatot... – vallja be töredelmesen, majd szinte gondolkodás nélkül követi a következő vallomás, amin ő maga is elképed, mihelyst kimondta: - ... de nem is nagyon érdekel. – Aki pedig ismeri Milánt, az tökéletesen tudja, hogy ennyi erővel akár le is térdelhetett volna az Eridonos elé a kegyeiért könyörögve. Ha őt valaki jobban érdekli a Gyógynövénytannál, ott már régen többről van szó. Idegesen lesüti a szemét, az ujjai egy pillanatra sem hagyták abba a dobolást. Kicsit lehalkítja a hangját, majd folytatja.
– Tudod, igazából nem csodálkozom, hogy kiszúrták... Mármint azt a pillanatot. Annyira… Más voltál – fejezi be végül, az utolsó szó már annyira halk, hogy alig kivehető. A hangleejtésén érződik, hogy a „más” itt egyáltalán nem negatív értelmű, sőt. A hangja remeg, idegesen túr a hajába és úgy tesz, mintha azt nézné meg, Graham prof nem szúrta-e ki, hogy nem a feladattal foglalkoznak, pedig valójában csak muszáj volt valahova máshova néznie, mert tudja, hogy az előbbi szavak elhangzásakor a tekintete igen beszédes csodálatot tükrözhetett.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Elképesztő ahogyan mosolyog. Az egész kép a kipirult arcával, a bozontos hajával, a zavarodott tekintetével és a mosolya... Milán már abba is belezavarodik, hogy mit akart rábizonyítani a fiúra az imént, pedig pontosan ezzel a mosollyal derült ki, hogy igaza volt. Sokra megy vele, ha aztán meg sem tud tőle szólalni. Aztán tovább beszél, végül pedig zavarában Graham profot fixírozza, aki persze rájuk sem hederít. Vajon mennyi idejük lehet még hátra a csoport-feladat megoldásához? Lassan lejár az idő, ők pedig még a feladatot sem tudják. Annyi mentségük talán lehet, hogy éppen egy sokkal bonyolultabb egyenlet változóját keresik mindketten, meglehetősen ügyetlenül.
Aztán az EridonosMilán tesz egy mondhatni bátor megjegyzést. Úgy kapja vissza a fejét Graham prof irányából Andrisra, hogy a körülöttük levő pár padban rájuk is szegeződnek a tekintetek, ezért aztán pár pillanatig úgy tesz, mintha nagyon serényen keresné egy nemlétező kérdésre a választ a füzetében. Persze Andris rögtön elkezdi kimagyarázni az előbbi mondatát, de ezt most már nem fogja tudni. Már csak azért sem, mert Milán tudja, hogy úgy akarja érteni, ahogyan elsőre is értette – hogy ő is jelent a fiú számára valamit. Tekintetét Andris kezére szegezi, pár pillanatig töpreng, próbál megszólalni.
– Oh. – mondja, de ez így nem jó, nem, ez nem egy mondat... - Én nem tudtam... – kezd bele, de ötlete sincs, hogyan folytassa tovább. Végül befogja a száját, felnéz az Eridonosra, egyenesen a szemébe. Tekintetébe elszántság költözik és félreteszi a félelmét, mert annál a gyötrődésnél amit már hetek óta érez miatta, annál a bizonytalanságnál és céltalan reménykedésnél talán még csalódni is jobb.
– Én azt hiszem végérvényben talán a Banya sokkal többet tud rólunk, mint amennyit mi tudunk magunkról – böki ki végül. Kicsöngetnek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Amikor elszánta magát, nem egészen erre a reakcióra számított. Biztosan azért, mert számára egyértelmű volt hogy hogyan érti, hiszen a fejében továbbra is ott kavarogtak az egyértelműbbnél egyértelműbb gondolatok. De Andrisnak vagy nem esik le, vagy nem hajlandó úgy tenni, mintha leesne. Pontosabban olyan, mintha le is esett volna neki, meg nem is. Mintha mondjuk a testével, a pillantásával, a pirulásával, a sóhajaival, az elrántott karjával már tudná. De az eszével, a szavaival nem. Van ennek egyáltalán értelme? Elkezd körülöttük kiürülni a terem, Milán pedig elégedetlenül sóhajt egyet Andris kérdésére. Igen, úgy gondolja. De mégis, mit mondhatna erre? Azt, hogy "Nem tudom Andris, ami engem illet, én speciel azt hiszem tényleg szerelmes vagyok beléd, ahogy a banya írta. Veled mi a szitu?" Biztosan remek és cseppet sem kínos további negyvenöt percet töltenének el egymástól húsz centire.
- Hát, ami engem illet, igen. Úgy gondolom - mondja enyhe bosszúsággal, de úgy érzi, most nem bírja tovább állni Andris értetlen tekintetét. Ez most nem elég.
- Pillanat és jövök - pattan fel az asztal mellől. Pisiszünet. Vagy legalábbis olyasmi, de mindenesetre egy-két magányos perc, hogy átgondolhassa a dolgokat anélkül, hogy Andris tekintete magával vinné a gondolkodásra fordított maradék figyelmét is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Idegesen támasztja meg magát a mosdó szélén a legközelebbi fiúvécében, ahol szerencsére éppen senki sincsen rajta kívül. Valaki éppen akkor jött ki, amikor ő megérkezett, de mással nem futott össze a helyiségben. Idegesen néz fel a tükörbe, bosszúsan szemléli láthatóan feszült vonásait, mint aki a saját arcáról szeretne valamit leolvasni, holott a fejében sem talált semmilyen választ. Egy pillanatra az ajtóra néz és sóhajt egyet. Azt kívánja, bár Andris bukkanna fel az ajtóban, bár utána jött volna. Eredetileg ez meg sem fordult a fejében, pont hogy egyedül akart lenni, most mégis azt érzi, hogy nagyon jó lenne, ha itt lenne. Akkor tudná, hogy értette a célzást. Sőt, nem csak hogy értette, de hasonlóan is érez. Most viszont nem tud semmit és szinte dühös arra a nyavalyás ajtóra, amiért nem nyílik. Most már utálja magát, amiért bármit is mondott. Újra a tükörbe néz, és halkan morog egyet, amiből talán még az is kihallik az őt hallgató nagy üresség számára, hogy „Arschloch”, amit teljességgel magának szánt. Miért nem reagált semmit? Nem értette? Vagy értette, de kínos neki és nem tudta hogyan utasítsa vissza finoman? Hiszen az utalása habár egyértelmű volt, azért mégsem volt egyáltalán túl nyílt. Ha Andris elkezdett volna arról beszélni, hogy sajnálja, de ő nem... Milán letagadhatta volna az egészet a fenébe.
Némi hidegvizet fröcsköl az arcába. Egyszerű a teendő. Úgy kell tenni, mintha mi sem történt volna. Mindenkinek megspórolja a kínos szituációt, ő szépen elfogadja, hogy Andris valószínűleg egyszerűen csak a lányokat szereti, és ez egyáltalán nem ellene szól... Ki tudja, az is lehet, hogy tulajdonképpen van barátnője, csak nem veri nagy dobra. Egyre és egyre hülyébbnek érzi magát. Miért nem gondolt arra, hogy van barátnője? Tulajdonképpen inkább arra nehéz okot találnia, miért ne lenne.
Aztán kicsit megmakacsolja magát. Van köztük valami feszültség, érzi. Mégis hogyan lenne ez lehetséges, ha Andris egy lányba lenne szerelmes?
Csengetnek. Ideje visszamenni. Kicsit sem áll még készen rá, de muszáj. Kicsit megtörölgeti a szemöldökét a pulcsija ujjával, mert vizes maradt. Az oldalsó egy-két fürtjére is igaz ugyanez, de azt nem veszi észre, így nem is nyúl hozzá.
Mielőtt visszamenne a terembe, még sóhajt egy mélyet és vág egy utolsó bánatos kiskutya pillantást, aztán felerőlteti a szokásos társasági mosolyát, amit általában családi eseményeken szokott mutogatni nagy hévvel. A jelentése nagyjából ennyit takar: „Nem figyelek rátok és nem érdekeltek, úgyhogy örüljetek a mosolyomnak és ne kérdezzetek semmit.” Most persze cseppet sem ezt jelenti, inkább csak ennyit: „Minden rendben van”. Nem igazán néz Andrisra, miközben a padhoz sétál. Amikor leül, libabőrös lesz a közelségétől, de ez szerencsére a hosszú ujjú viselete miatt csak érzés, nem látvány. Egy pillanatra Andrisra néz, az arca valamiért furcsa, de nem tudná megmondani, miért. Graham prof beszélni kezd, a zsivaj pedig elhalkul. Úgy tesz, mintha figyelne, az arca pedig egyenesen derűsnek tűnik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Andris már megint elrontotta az egészet. Éppen lebeszélte volna magát a dologról, el is hitette magával nagyon ügyesen, hogy úgy tudnak tenni, mintha az egész meg sem történt volna. Még az órai anyagból is meglepően sok információ eljutott az agyáig – aztán a pad alatt egyszer csak egy üzenetet kap. Kicsit hozzáér a keze Andriséhoz, ahogy a papírért nyúl, már ettől is kicsit szaporább a szíve, de csak akkor lesz igazán szapora, amikor a levél tartalmát olvassa. Hát ennyit arról, hogy Andrisnak nem jött át a célzás. Bólint egyet, ezzel megadva a választ, majd tátogva megkérdezi „hol?”. Újabb üzenet, ésatöbbi, a részletek már szinte nem is érdekesek.
Ami érdekes, hogy úgy egy óra múlva már az erkély felé igyekszik. Repüléstanon felszólították, de annyira nem bírt figyelni, hogy észre sem vette. Végig csak kattogott az agya. Kész, itt lesz a vége...? A barátságuknak is lőttek most? Vagy esetleg... De nem, erre még gondolni sem mer, habár a lelke mélyén igazán reménykedik.
Andris már ott van, mikor megérkezik. Igyekszik lazának tűnni, mintha belülről nem mardosná a torkát a pánik, valószínűleg látszatra sikerül is, épp csak teljes hazugság az egész. Megköszörüli a torkát, de nem ül le Andris mellé, inkább a korlátnak támaszkodik.
- Hahó, padtárs – mondja, és nyel egyet. Úgy érzi, kicsit képmutatás lenne megkérdezni, hogy „Na mi a helyzet?” Tökéletesen jól tudja, hogy mi a helyzet. Éppen csak azt nem tudja, Andris éppen a reményeit tervezi-e a földbe tiporni, vagy valami mást szeretne. Összefonja maga előtt a karjait és sóhajt egy nagyot. Valamelyikőjüknek előbb-utóbb csak meg kell szólalnia...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Most veszi először a bátorságot, hogy alaposabban szemügyre vegye a másik Milánt, legalábbis a "nagy vallomása" óta biztosan. A szemei ki vannak pirosodva, a haja kócos, a túlméretezett pulóverében pedig mintha csak könyörögne, hogy valaki végre jól megszorongassa. Pont az ellentéte annak, ahogyan ő kinéz a szürke karjaira feszülő pulcsijával, rendezett szőke fürtjeivel és távoli, kék tekintetével. Amint ezt végiggondolja, Andris karjai ölelésre nyílnak, Milán pedig hirtelen megijed, vajon ki is mondta-e amit gondolt, hogy a fiú így reagált. De nem, így visszagondolva ilyen biztosan nem történt. Gyanakodva néz rá, afféle "Most meg mit csinálsz?" pillantással méregeti. Ezt most miért? Ez lesz a baráti "Jajj, annyira sajnálom, hogy belém szerettél, olyan szar visszautasítanom téged"-ölelés?
Végül aztán rájön, hogy teljesen mindegy, rá is ráférne az az ölelés ugyanis. Kicsit talán még a vállát is megrándítja, kedve lenne azt mondani, hogy "Na jó, végül is csinálhatjuk ezt is...", majd pár lépéssel Andris előtt terem. Néz rá pár pillanatig az átható tekintetével, mint aki tanácstalan, nem tudja mit kezdjen a másikkal. Végül azonban leküzdi a maradék távolságot is kettejük között és kitárja Andrishoz hasonlóan a karjait, hogy aztán köréfonja őket, meglepően szorosan ahhoz képest, hogy mennyire gyengének és ijedtnek érzi most magát.
Ahogy Andris illatát beszívja, a szíve még gyorsabban dobog. Minden egyes porcikáját érzi ami Andrishoz ér, és nem meri ugyan szorosabbra venni az ölelést, de az jár a fejében, hogy ez is túl kevés.
Jó darabig állhatnak így, ebben az átlagos fiú-barátságra egyáltalán nem jellemző ölelésben, de az is lehet hogy nem tart sokáig, csak úgy tűnik. Úgy érzi, hogy a feszültség majd' szét szakítja, hogy tegyen valamit. Kétségbeejtő a gondolat, hogy az ölelésnek mindjárt vége és nem jár több. Rövid hezitálás után rájön, hogy nem is kell ezt az érzést legyőznie - ha búcsúölelés, akkor mit veszíthet? És ha nem az...?
Elmozdul Andristól, mintha kibontakozna az ölelésből és valószínűleg a másik ezt is fogja elsőre hinni, egészen addig, amíg szembe nem kerül egymással az arcuk. Ami mindeközben történik, az a következő; az egyik kezével Andris hátáról átfog a derekára, a másikat pedig finoman, éppen csak kicsit követelőzően érinti a fiú tarkójához pár pillanattal később pedig megcsókolja.
Közben a fejében pedig elhangzik pár ima, hogy ne undort és pofont kapjon, hanem csókot a csókjáért cserébe. Azért nem fogja szorosan Andrist, hogy amennyiben menekülőre fogná, meg tudja könnyedén tenni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Mintha mázsás súly hullana le a mellkasáról, amikor rájön, hogy Andris nem fog sem elhúzódni, sem bemosni neki. Ennek köszönhető az a hirtelen jött bátorság, hogy a szimpla szájrapusziból valamivel több lesz - de aztán mégis zavart érez az erőben. Nem tapasztal konkrét tiltakozást, mégis kicsit olyan, mintha Andris inkább csak elszenvedője, nem pedig aktív részese lenne annak, ami közöttük történik. Elengedi őt, hátrébb lép. Rossz érzés. Az ajkán még ott érzi Andrisét, a füle teljesen ki van vörösödve, a szíve úgy dörömböl a mellkasán, mint aki ki akar szabadulni. Bátortalanul simít végig egyik kezével a másik karján, az Eridonos vonásait lesi, de azok kétségbeejtőek számára. Andris úgy néz ki, mint aki mindjárt elsírja magát. Legszívesebben megölelné, de nem biztos benne, hogy bölcs ötlet azzal megoldania a problémát, amivel eleve kiváltotta - vagyis saját magával és a kéretlennek tűnő közeledésével.
- Ennyire rémes volt? - szakad ki belőle keserűen és az előbbi eufória kezd kiszállni a fejéből. Ha Andris így folytatja, neki is kedve lesz sírni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Andris a nyakában köt ki, ő pedig magához szorítja, mert egyrészt nem tud jobbat, másrészt pedig mert ezt akarja tenni. Na nem mintha nem örülne pár szónak, ne adj' Isten összefüggő mondatnak, hogy kicsit jobban értse, mi zajlik abban a kócos kobakban... Egyelőre azonban ez is megteszi kezdetleges válasznak. Ezek szerint annyira csak nem lehetett rossz.
Aztán Andris pár éveknek tűnő perc után a szavait is megtalálja. Milán számára elképesztően felszabadító, hogy mennyire nevetségesen triviális az, hogy miért nem felhőtlen Andris boldogsága. Mindig elfelejti, hogy mennyire különleges szituációból jön, és hogy a legtöbb családban a homoszexualitás minimum tabutéma, rosszabb esetben egyenesen a bűnök között van felsorakoztatva. Az ő családja más. Nóri már ezer éve felvállaltan leszbikus, és tulajdonképpen Andris előtt sosem érzett fiúk iránt hasonlóan (lányok iránt sem nagyon, de ez most más kérdés), de mindig is úgy tekintett erre a lehetőségre, mint ami "benne van a pakliban". Ő maga sem tudná megmondani, miért. Lehet hogy mindig is érezte a dolgot, így azonban nem érte különösebb megrázkódtatásként a dolog. Egyébként sem gondolta egy pillanatig sem, hogy ez a férfiaknak szól, úgy általában. Ez Andrisnak szól, és ez teljesen rendben is van, legalábbis ő így érzi.
Szóval tény, sosem volt az empátia szobra, és ez a mostani meglepettségén is érezhető. Nem gondolta, hogy csak ennyi a baj. Nem is igazán tudja, mit mondjon.
- Oh. Hát, megértem. Azért örülök hogy végre megszólaltál, már azt hittem, egy életre traumatizáltalak.
Nehezen tud mit kezdeni magával, vagy legalábbis a helyzettel. Nincsen megfelelő frázis, amit az Életvitel tankönyvben olvasott volna arra vonatkozóan, hogy mit tegyünk, ha most döbbentettünk rá valakit arra, hogy meleg. Szóval inkább csak hallgat és bizonytalanul nézi Andrist, mint egy időzített bombát, ami bármikor felrobbanhat, ha nem megfelelően nyúl hozzá az ember.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Meglehetősen ügyetlenül, de megsimogatja kicsit Andris bozontját. Óvatosan, mint a pille, éppen csak hozzáér. Ez úgy nagyjából az ellentettje annak, amit tenni szeretne - na ezalatt nem azt kell érni, hogy ki akarja tépni a haját - hanem hogy pontosan az óvatoskodás az, amiből elege van. Azonban az a nagy igazság, hogy az óvatosság Milán egyik alapfunkciója és már így is nagyon sokszor és drasztikusan lépett túl a határain az elmúlt időben (tulajdonképpen még kettő perce is) amiatt, amit Andris az eszével művel. Az egyik pillanatban tud tisztán gondolkodni (legalábbis úgy érződik), a másikban nem, egymást váltogatja a két üzemmód. Most éppen kijózanodott kicsit a téma komolysága miatt, azonban már előre érzi, hogy nem tart sokáig. Az illata, a melegsége, a hangja, amit majdnem a sajátjaként hall, annyira közel vannak egymáshoz, a szuszogása - az egész egy hatalmas kondér, borzasztóan erősre főzött Amortenciával ér fel. Az Eridonos aggódó szavai tartják csak a valóságban, de még azok sem eléggé. Valahogyan ki kell mozdítania magát ebből a felhőből.
Kibontja az ölelést és Andris szemébe néz. Az a baj, hogy nem igazán érti a kérdést, sőt, sajnos a saját helyzete miatt még a problémát is túlságosan kevéssé. Kicsit összeráncolja a szemöldökét, enyhén zavarodott arccal nézi Andris tökéletesnek tűnő arcát és iszonyatosan nehezére esik a problémára koncentrálni. Neki most sokkal fontosabb dolgai lennének. Mondjuk csókolózni még egy kicsit…? Sokat…? Ehhez képest Andris láthatóan nem ezen gondolkodik - ami lássuk be, kicsit még sértő is talán - nagyon máshol jár. Milánnak pedig az ötlik a fejébe, hogy valószínűleg a családja rosszul állhat ehhez a dologhoz. Nagyon igyekszik, hogy racionális választ találjon, így az olyan normális embereknél általános jelenségek, mint például hogy az ember kiborul, amikor alapjaiban remeg meg az énképe… nos, ezek fel sem merülnek benne.
- Kitől félsz pontosan? - érdeklődik végül, miközben sóhajt egyet és összefonja maga előtt a karjait. Ha már problémáznak, akkor problémázzanak rendesen, face-to-face, úgy hatékonyabban lehet információkat közölni. (Szerinte. De azt senki nem mondja, hogy nincs eltévedve.)

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Bingó, a család kártya betalált! Ez valamennyire megnyugtató számára, de mélyen legbelül valójában mégiscsak zavarja egy kicsit a dolog. Pedig tudja, hogy Andris nem tehet róla. Ezek pontosan azok a kérdések, amikkel ilyenkor minden normális ember szembesül, esetünkben pedig pont Milán nem viselkedik általánosan, ezt talán valahol még ő is tudja - de azért mégis ott neszel leghátul a fejében az idegesítő gondolat, hogy ő nem akarja, hogy Andris ezekkel foglalkozzon. Ez kellene hogy legyen a nagy pillanat, az egymásra találás, és habár nincsenek lányregényes elvárásai, azt azért még ő is sejti, hogyha már ez is ennyire szomorú, akkor nehéz nagy boldogságot remélni a későbbiekre. Összepréseli az ajkait és gondterhelt tekintettel hallgatja a bozontost, immár kibontakozva az ölelésből. Bólogat, lassan. Érti, hát persze. Racionális értelemben nagyon is. Akkor minden jó, nem? Miért érzi magát ilyen nyomorultul? Valamit csinálni kell. Most.
- Oké, oké, oké. Értem - csitítja gyorsan, majd leereszti előtte összefont karjait és újra közelebb lép - Semmi baj - mondja, már-már úgy mint egy kisgyereknek, aztán behozza a maradék távolságot is és nyom egy puszit Andris arcára, miközben a karjait újra köré fonja. Utána pedig a frissen összepuszilt archoz odaszorítja a saját arcát és úgy suttog Andris fülébe:
- Padtárs, hányat látsz most te itt abból a mindenkiből, hmm? Ki van itt? Te és én. Csak mi. - Kicsit megcirógatja a fiú haját, közben pedig visszahúzza kicsit a fejét, hogy újra szemben legyenek egymással és lássa az arcát.
- Nem tudja senki. Ha nem akarod, nem is kell tudniuk. Annyi időnk van, amennyit csak akarsz - folytatja, majd halkan elmormol még egy mondatot, amit a közelség miatt Andris is hall - Nem mintha számítana a véleményük. - Ezt kicsit keserűen mondja, mert tudja, hogy Andrisnak igenis számít. Neki viszont nem. Felőle jelen pillanatban az ég is rájuk szakadhat, amíg Andris azt mondja, hogy akarja őt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Talán Milán lepődik meg a legjobban azon, hogy a teljesen ösztönösen elkövetett vigasztalása eredményes. Titkon nagyon tartott attól, hogy a kis mondandója után csak egy szkeptikus és szomorú pillantást kap, helyette azonban Andris szintekkel vidámabb, ettől pedig most egy kicsit ő is boldogabb. Kiélvezi a pillanatot, azt is hogy ennyire közel vannak egymáshoz, aztán pedig az Eridonos mosolyának látványát. Picikét ő is elneveti magát.
- Majd letagadlak - jelenti ki incselkedőn, de azt komolyan is gondolja egyébként, hogy az Edictumos hírek hatástalanításához kb. ennyi szükséges. Mindenki tudja, hogy a 90%-a a "híreknek" teljesen koholt, a maradéknak pedig talán egy-egy mondatnyi igazságalapja van, a maradék pedig csak ki van találva mellé. Mint az ő esetük is. Bár tény ami tény, Milán számára is van abban valami ijesztő, hogy valaki már akkor kiszúrta az érzéseiket, amikor gyakorlatilag még ők is alig tudtak róla. Ezek szerint jobban rá van írva a fejére a dolog, mint hinné. Így pedig azért talán mégsem lesz annyira egyszerű eltitkolniuk, mint hitte. Ezt a gondolatot azonban egyelőre jó mélyre lenyomja. Most inkább a pillanatra koncentrál, van ugyanis mire.
- Ühümm - mormogja és a derekánál fogva közelebb húzza az Eridonost, közben azon tűnődve, ő vajon pontosan mit értett ezalatt. Mert hát ő mit ért, az egy 17 éves sráctól cseppet sem meglepő, azonban arra a gondolatra kicsit megemelkedik a szemöldöke, hogy esetleg ez Andris részéről is célzás lett volna. Még a végén hirtelen fény fog derülni rá, hogy mégsem egy szörnyű baleset következtében került az Eridonba, vagy mi történik itt? Pár lépést hátrál, valami után kutatva, aminek nekitámaszkodhat, miközben azzal van elfoglalva, hogy egy újabb puszit leheljen Andris szájára, közben pedig annyit sikerül elérnie, hogy felrúg egy cserepes növényt. Halk szusszanás formájában hagyja el az ajkait némi nevetés, szinte szó szerint belenevet Andris arcába, de ettől valahogyan az egész helyzet csak mégjobban tetszik neki. Olyan igazi.
Végre - suhan át az agyán, és úgy érzi, hogy nem tudja elég közel húzni magához, mert egyszerűen nincsen olyan, hogy elég közel. Most tudatosul csak benne, milyen régóta várt erre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Végre kicsit itthon lehet, jó pár hosszú egyetemen töltött nap után. Ennél pedig jobb része is van a napnak, mert hamarosan Andris is benéz hozzá “konzolozni” kicsit, ahogyan manapság ők hívják a dolgot, és amit már Milán anyukája is egyre egyértelműbben nem hisz el. Mindenesetre be kell látnia, hogy hálával tartoznak anyukának, mert nagyon diszkrét - Milán édesapja valószínűleg Andris létezéséről is csak futólag tud, nem hogy bármi másról. Mert hát van itt némi “bármi más”, nem is annyira kevés, hogy őszinték legyünk. Már-már olyan mértékű, hogy a legtöbb pillanatban értelmesen gondolkodni sem bír tőle, még a bájitalfőzés sem úgy megy mint eddig, éppen ezért egy új módszert próbált ki, amivel Andrisra is tud gondolni és a bájitalokra is. Win-win.
Elég fáradt. Andris nem tud róla, de már jó pár hete egy új főzeten dolgozik, aminek a tervei most is az íróasztalán vannak, a felső fiókban (ahol egyébként a konzol irányítóit is tartani szokták). Ez a bájital pedig Andrisnak készül(ne), ha haladna vele, de nagyon nem egyszerű a dolog, pedig több tanárát is bevonta és vért izzadnak együtt. Egyszerűen túl sok hatóanyag kellene, a fele eleve üti a másik felét, nem tudja mivel helyettesíthetné be… Teljesen tanácstalan. Elterülve fekszik az ágyon, Andrissal megbeszélte, hogy ma tényleg konzolozni (is) fognak kicsit, de egyelőre arra sem érzi az erőt, hogy megmozduljon. Ránéz a faliórára, bármelyik percben itt lehet. Kellemes melegség fut át rajta erre a gondolatra, elképzeli az ajtóban megjelenő bozontot. Valószínűleg Andris egyenesen fel fog jönni a szobájába, mert most egyik családtagja sincsen itthon és az ajtót direkt nyitva hagyta neki, de ha le kellene mennie érte, az sem lenne baj - az ő kedvéért még az ágyból is kikelne, még annak ellenére is, hogy szinte mindene zsibbad az agya tompaságától és a legalapabb funkciók is hirtelen nagyon nehéznek tűnnek. Úgy érzi magát, mint egy részeg este végén, amikor már annyira kimerültél, hogy semmidet nem bírod mozdítani.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

És megérkezik. Milán pedig – ha lenne ereje – biztosan megdöbbenne rajta, hogy mekkora hatással van rá Andris még ennyi idő után is, akárhányszor csak megjelenik. De főleg akkor, amikor olyan, mint most – szinte sugárzik, ragyog az egész ember, olyan mintha egy vakító napsugár lépne a szobába, aminek a fényét semmilyen napszemüveg nem tudja letompítani, Milán pedig még mindezek mellett is egy olyan szemüveget visel, amely az egészet csak még jobban felerősíti. Így aztán Andris belép, ő pedig megvakul. Aztán le is veti magát mellé az ágyra, ő pedig alig várja a csókot, amit szerencsére késlekedés nélkül meg is kap és ami majdnem tökéletes, éppen csak egy baj van vele... Egy kicsit azért hosszabb is lehetne, igazán. Ő alig mozdul, most Andris hoz be minden távolságot közöttük és helyezkedik el az ágyon, éppen csak egy kicsit megy arrébb, hogy helyet hagyjon neki (de jobban nem is akar, akkor már egyébként is túl távol lenne tőle).
- Uhummm – mormogja megerősítés gyanánt, miközben a feje búbját Andris nyakába fúrja, az arcát pedig megtámasztja a mellkasán. Aztán nyom egy puszit a nyakába, meg még egyet.
-  Hiányoztál – motyogja bele Andris nyakába a vallomást artikulálatlanul, bár gyanúja szerint fogja érteni. Szokta.
-  De megígértem, hogy ma játszunk. A kontrollerek a felső fiókban vannak – mondja Andrisnak boci szemekkel, jelezve, hogy kivételesen tényleg alig bír megmoccanni, úgyhogy nagyon hálás lenne, ha idehozná majd. Már ha van még kedve játszani, de nem úgy néz ki, mint akinek ne lenne.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Titkon remélte, hogy kap még egy csókot, egy olyan rendeset és voilá, meg is kapja. Amennyire enervált és mozdulatlan alapjáraton, annyira nem érződik ez a csókján – az összes porcikáiban maradt energiát beleteszi, egy kicsit még közelebb préseli magát Andrishoz. Ő pedig érezheti, hogy van azért még itt egy kevés energia, csak okosan kell felhasználni, ő pedig még tartogat egy keveset. Sőt, ami azt illeti, a legtitkosabb tartalékaiban talán (biztosan) van még bőven villanyoltás utánra is. Bármilyen is legyen az egyetem, bárhány órát töltsön a laborban, amennyi alatt a szaglása eltompul, az agya kikapcsol és a keze már remeg, az tuti hogy rá marad energiája. Olyan ez, mint a desszertgyomor. Neki van valahol egy rejtett Andris-energiaraktára.
Egy kicsit még bosszantja Andrist, bezárja az ölelésébe, hogy ne tudjon felkelni. Gonoszul vigyorog rá, aztán újra kiterül az ágyon, amíg az Eridonos megközelíti az íróasztalát. Egy ideig a hátát nézi, de aztán ráérősen a plafont kezdi el bámulni, üres tekintettel. Azért tényleg bírni most aludni úgy három napig.
Azért egy idő után már kezd gyanús lenni neki, hogy Andrisnak meglepően sokáig tart a dolog. Fel is néz, és akkor rakja össze, hogy van egy kis bibi, mikor meglátja a kezében a papírokat.
- Bakker – sziszegi alig hallhatóan, már azelőtt rájön a dologra, mielőtt még Andris visszafordulna felé a kérdésével együtt. Most meg mi a szart csináljon? Nem akart róla beszélni neki, amíg ennyire kezdeti állapotban van a dolog. Egyrészt nem akarja hiú reményekkel áltatni, lehet, hogy soha nem is lesz belőle semmi. Másrészt pedig fél is kicsit attól, hogy megpróbálja majd lebeszélni róla. Most már mondjuk mindegy...
Nagyot nyel, felül az ágyon. Kicsit ráncolja a szemöldökét, úgy válaszol.
- Nem is hallhattál... – kezd bele, majd megvonja kicsit a vállát, végül halkan folytatja – Mert ezt most fejlesztem. – És akkor most reménykedünk, hogy Andris nem akad ki nagyon. Lehet, mégsem ártott volna még egy csókot lopnia, mielőtt lenyomja a torkán a jegyzeteit.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Imádja, amikor Andris farkasosan morog, de tényleg. Ez annyira egyedi vonása, annyira saját, annyira ő, hogy az valami döbbenet. Azért egy kicsit felkiált elégedetlenül, amikor a fülét elkapják, persze nyilván sokkal drámaibban, mint amennyire ténylegesen fájt a dolog. Andris persze rögtön a kaja léte vagy nem léte felől érdeklődik, classic Andris. Nevet egy aprót, aztán bólogatni kezd - elég idiótán néz ki, mert még mindig az ágyon fekszik, belebólogat a matracba.
- Aha, van carbonara lent a hűtőben, bár csinált már jobbat is - mondja, egészen úgy, mintha bármi jogalapja lenne az anyja főztjét fikázni. Mármint most komolyan, mit tud Milán? Valahol a rántotta, a virsli, a főtt tészta és a zacskósleves után megáll a tudománya.
Tényleg, őszintén csábító a gondolat, hogy elüsse valami kamuval a dolgot. Nem lenne nehéz, Andris tényleg borzasztóan naiv és egyáltalán nem rakja össze a képet. Igen, pont most kellene elkezdenie bólogatni, hogy az allergiásoknak csinál farkasölőt. Ja, hogyne. Az a baj, hogy valószínűleg pár héten belül hasonlóan brilliánsan lebukna ezzel is, akkor pedig aztán megnézhetné magát, meg a kapcsolatukat. Na jó, nagy levegő, legyünk inkább őszinték. Csak nem fog bántani, igaz Milán? Elvégre érte teszed. Megrázza a fejét, lesüti a szemét.
- Ez nem egészen olyan lesz, mint a farkasölő - mondja csendesen, aztán még hozzáteszi most már kicsit bátrabban - Ez jobb lesz Andris, sokkal jobb! Talán a végén át sem kell változnod majd, vagy alig fogod érezni, ki tudja… De sok munka lesz vele - köszörüli meg a torkát, áttérve kicsit a lelkesedésből a realitás talajára. Mióta részletesebben foglalkozik ezzel, látja már azért, hogy nem annyira egyszerű ezeket a dolgokat kivitelezni, mint ahogyan az fejben tűnik (pedig hát, úgysem piskóta).
Bátortalanul nézi a másikat, figyeli a reakcióját. Most azért egy kicsit izgul, nem éppen így képzelte a “nagy vallomást”.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

- Igen, szerintem is - bólogat, próbálja menteni a menthetőt az előbbi beszólása nyomán, mert kicsit azért bénán érzi magát a megjegyzése miatt.
Aztán a téma gyorsan egy sokkal kellemetlenebb irányba terelődik a kajáról - ami persze nem nehéz, az étel egy elég hálás téma, főleg ami Andrist illeti - Milán pedig nagyon kelletlenül vallja be az igazságot. Szinte pillanatról pillanatra, vonásról vonásra látja, ahogyan Andris arca megváltozik, amikor leesik neki, hogy mivel is próbálkozik valójában. Szinte már-már vádlóan szegezi neki a kérdését, hogy Milán mit is akar eltávolítani belőle pontosan, habár nem tűnik felindultnak. Milán azért ettől függetlenül - a biztonság kedvéért - jól kétségbeesik.
- Sokan próbálták, de senkinek nem volt olyan motivációja, mint nekem! - mondja elég egyértelműen Andrisra célozva, a szemében tőle meglehetősen idegen érzelmesség lelhető fel.
- A szabadidőmet… - horkan fel cinikusan, Andris meglehetősen elbagatellizálja a dolgot. Egyrészt nem _csak a szabadidejéről van szó, az elmúlt hetekben nagyjából napi 10 órákat foglalkozott a dologgal. Másrészt pedig Andris még mindig nem fogja fel, hogy a szabadideje mennyire nem érték minden máshoz képest, amiről itt most szó van. Kis túlzással az élete összes “szabadidejét” odaadná, ha azzal meg tudná szabadítani az összes kíntól, amit végig kell rajta néznie.
- Nem pazarlom. Bízhatnál egy kicsit jobban is bennem - őszintén nem tudja eldönteni, mi sérti meg jobban (pedig nincs is meglepődve Andris reakcióján), az hogy ennyire lekicsinyli a képességeit, vagy az hogy helyette akarja eldönteni, érdemes-e ezzel foglalkoznia vagy sem. Szívesen odavágná neki, hogy sebaj, mert a bájital el fog készülni, ha neki nem kell, akkor majd megmenti vele a maradék rengeteg másik vérfarkast, de lássuk be: már a gondolattól is fordul egyet a gyomra és rosszul van, hacsak eszébe jut, hogy pont Andrison ne tudjon segíteni. Úgy aztán tényleg semmi értelme az egésznek.
- Szerencsére ezt nem te döntöd el - mondja végül kicsit duzzogva, lejjebb csúszva a párnáján. Így akarjon jót az ember.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Ha őszinték akarunk lenni, Milán nem érti a dolgot, és mint minden olyan amit nem ért, ez is meglehetősen böki a csőrét. Úgy érzi, hogy pont Andrisnak kellene motiváltabbnak lennie ebben a kérdésben, hogy neki aztán igazán lelkesnek és reménykedőnek kellene lennie, arról pedig - egyértelműen - fogalma sincs a Levitás fejének, hogy mennyi munka és idő kellhetett ahhoz, hogy Andris ezt a hozzáállást kialakítsa. Ő az ilyesmit nem érti. A bűbájfeltaláló szülők történeténél azért érzi, hogy némileg sikerült ügyesen ellenérvelnie Andrisnak, így aztán ahelyett hogy ezt belátná, megvonja a vállát sötét tekintettel. Hihetetlen, hogy egy ennyire okos és éppen egy világot megrengető bájital feltalálásán ügyködő elvileg felnőtt, ilyen mértékben csak egy óvodás érzelmi eszköztárával tudjon operálni, mégis így van.
Egyébként Andris azért egy dologban nagyon téved. Az, hogy eddig senkinek sem sikerült, még véletlenül sem jelenti azt, hogy továbbra sem fog. Elvégre minden nagy találmányt fel kellett egyszer találnia valakinek, aki előtt még _senkinek sem sikerült, nem igaz? Ezt meg is mondja neki, mármint azt, hogy ez még nem indok arra, hogy lehetetlen legyen feltalálni. Mindent el kell kezdeni valahol.
Óvodás viselkedése végül el is nyeri méltó büntetését, mert Andristól pontosan azt kapja, amit ilyen esetben az ember megérdemel egyébként - kigúnyolja. Az utánzásra végre megenyhül kicsit az arckifejezése, és halvány, szkeptikus tekintettel megspékelt “nem akarom még beadni a derekam, de nem megy” fejjel ül végül ki egy mosoly az arcára. Kezdi végre felismerni kicsit önnön gyerekességét, meg hát egyébként, Andris humorizálásának elég nehezen tud ellenállni. Szinte rá van írva a fejére, hogy mennyire meg akarja csókolni, de Andris még folytatja, úgyhogy inkább végighallgatja. Mondjuk lehet, hogy ez némileg hiba volt, mert már megint idegesítő dolgokat mond. Szusszan egyet.
- És mégis - kezd bele, közben egyik karját Andris vállára pakolja - mi a szarért - folytatja, a másik vállára ráteszi a másik kezét is - büntetne téged az ég? - érdeklődik immár teljesen átkarolva Andrist (akinek még mindig össze vannak fonva a karjai maga előtt, így ez némileg egy idióta pozitúra most), fejét picit oldalra döntve, de komoly, érdeklődő tekintettel.
Aztán eszébe jut egy újabb dolog és bele is kezd, előtte még azért nyelve egy nagyot.
- Figyelj, van egy ajánlatom. Mi lenne, ha megegyeznénk? Kompromisszum, hmmm? - veti fel, Andris arcát fürkészve, várva a reakciót.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Az a baj, hogy Andris nem teljesen érti - vagy nem hajlandó elfogadni, ez talán még valószínűbb - hogy Milán mennyire máshogyan működik, mint ő. Nem fogja tudni ezt az egészet csak azért elengedni, mert megkéri rá, az ő agya folyamatosan kattog, jár, mint egy szakadatlanul üzemelő hatalmas óra, ami sosem merül le. A soha meg nem szűnő forgatag közepébe Andris most igenis belecsöppent, ami valóban azt jelenti, hogy a kelleténél még jobban is el tud merülni a vele kapcsolatos dolgokban, a likantrópia pedig ezzel szorosan összefügg, dehát hogyan is ne függene? Nagy nehezen elfogadta már azt is, hogy Andrisnak nehéz erről beszélnie - holott egyáltalán nem érti, mégis kivel beszélné ezt meg, ha nem vele? - de ez még nem jelenti azt, hogy hajlandó belemenni abba az idióta színjátékba, hogy úgy teszünk, mintha nem is létezne az egész. Ez mindkettejüknek egy valós probléma, akár hajlandó erről tudomást venni, akár nem.
Egy pillanatra meglepettség suhan át az arcán, amikor Andris beismeri az igazát, de aztán persze jön az a bizonyos ...de, ő pedig elégedetlenül fintorodik el. Hogy mondhat mégis ilyet? Szerinte itt mégis mi a frász történik?
- Pontosan ez történik, Andris - néz rá szúrósan és nagyon reméli, hogy ebből érteni is fogja, hogy mire gondol. Arra, hogy igenis róla szólnak a hétköznapok, róla szól minden, még a laborban is. Az összes bájitalát neki készíti valójában, készítsen bármit, mert még az egyetemen sem bír rendesen gondolkodni tőle. Hadd ne kelljen hangosan kimondania ahhoz, hogy ez egyértelmű legyen. Már így is a határait feszegeti folyamatosan az érzésekről való beszélgetéssel, mert valahogy Andrisnak ezek a dolgok vagy nem egyértelműek, vagy szereti hallani őket szóban is, fogalma sincs melyik, de remélhetőleg inkább az utóbbi.
- Hagyhatjuk, de örökké nem tudjuk a föld alá ásni, ha sosem vagy hajlandó megbeszélni velem. Tudod jól, hogy soha az életben nem bírtam normálisan beszélni ilyen dolgokról, de rohadtul próbálkozom és nem könnyíted meg a dolgom, banyek - jegyzi meg meglehetősen idegesen, mert valahol már tényleg tragikomédia, hogy kettejük közül pont ő próbál egy lelkizést kierőszakolni, lássuk be. Hol a bátor, exhibicionista Eridonos már megint? Mindenesetre a mondatot úgy kerekíti le, hogy Andrisnak nem muszáj válaszolnia, ha tényleg nagyon nem akar erről beszélni, de ettől függetlenül azért ott lóg a levegőben a - szerinte - nagy igazsága, hogy ebbe a gödörbe újra és újra bele fognak lépni, mert láthatóan az eddigi "tegyünk úgy, mintha minden tökéletes lenne" megoldás különös módon nem vált be. Közelebb hajol hozzá, most már átkarolva, a tarkóját simogatja, miközben felvázolja a javaslatát.
- Nem foglak arra kérni, hogy elhidd, hogy sikerülhet. Cserébe te se kérj arra, hogy elhiggyem az ellenkezőjét és feladjam. Nem kell róla beszélnünk, amit csinálok az a laborban marad, felőlem tehetünk úgy, mintha valami teljesen máson dolgoznék, de kérlek ne kényszeríts arra, hogy befejezzem - ...mert úgysem fogok engedelmeskedni teszi még hozzá gondolatban a végét, kérlelő kék tekintetét Andrisra szegezi. Eddig sem tudott soha senki az útjába állni annak, ha őt érdekelte valami, főleg ha egy bájital, de ha még Andrissal kapcsolatos is a dolog... Annyira reménytelen ez a vita, hogy azt talán egyikőjük sem érti.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Az elején még teljesen olyan, mintha Andris hirtelen megértené, hogy Milán miről beszélt. Pontosan így van, ahogyan mondja. Ha ő valakit vagy valamit szeret, akkor az mindenhol ott van az életében, szerinte ez a normális. Nem mond semmit, mert nem akarja félbeszakítani Andris mondanivalóját, de a tekintetéből kiolvasható némi megkönnyebbülés és sok-sok szeretet.
Amiről Andris beszél, azt egyébként valamennyire meg tudja érteni, habár nem ért vele egyet. Ennek azért picit hangot is ad.
- Ez nem a farkasságról, vagy a nem farkasságról szól. Úgy akarlak téged látni, ahogyan vagy. Minden problémával és szépségével együtt, mert ha kiveszek belőled egy részt és csak a többit szeretem, az mennyire maradna szerinted valódi? – érdeklődik, de ezt inkább csak afféle költői kérdésnek szánja. Véleménye szerint már az is elég nagy gond, hogy Andris ezt csinálja saját magával, mert nagyjából ezt jelenti, amiről itt most beszámolt.
Egyébként a shitstorm pont akkor szabadul el, amikor Milán már azt gondolná, hogy végre dűlőre jutnak egymással. Ő azt remélte, hogyha Andris nem akar erről beszélni, akkor elteszi magának a kis megjegyzését és nem reagál rá érdemeben, maximum tudomásul veszi. Helyette azonban most akad csak ki igazán, amit Milán nem is igazán tud értelmezni, ami persze olyan mértékig felhúzza, hogy egy idő után már nem is nagyon igyekszik. Többször is közbe szeretne vágni, de a dolog szinte lehetetlennek tűnik, így nagy, beszédindítónak szánt levegőket vesz csak néha, de végül végighallgatja az egész kis mesét. Hát ez elképesztően remek.
- Már megbocsáss, de mi van? – kérdez vissza ingerülten, igyekezve lenyelni az idegességét, de az a Milán szótárában csak „hisztinek” címkézett kirohanás, amit itt éppen végig kellett hallgatnia, nem kicsit hozta ki a béketűrésből. Fintorogva mered Andrisra, mintha a világ legnagyobb hülyeségét hallotta volna. Nagyjából most így is érzi.
- Egy szót sem szóltam az egészről, most sem én hoztam fel! Tehetek én arról, hogy megtaláltad a fiókomban azt a rohadt papírt és az egésznek ekkora feneket kellett kerítened? – húzódik most már el tőle Milán is, felpattanva az ágyról. Továbbra sem kiabál, de érződik a hangján a feszültség, ami kitörni készül -  Éppen ezért nem mondtam el, mert tudtam, hogy ez lesz! Bocsi, de szerinted normális az, hogy nem tudod elfogadni a saját részedként és nem vagy hajlandó még csak gondolni sem rá, vagy beszélni róla, mert akkor már rögtön jön, hogy erről szól minden? – nyel egy nagyot, mert ennek kapcsán eszébe jut még valami, amit az agya szegletében valahol tud, hogy nagyon nem kellene Andris fejéhez vágnia, de sajnos az érzelmei előbb gördítik elő a szavakat, minthogy a cenzúra működésbe léphessen.
- De persze, tudom, ez a te módszered. Ez van velünk is, nem? Ha nem beszélsz a problémákról, akkor nincsenek. Inkább ne említsük meg, hogy a múltkor inkább a szoba túloldalára mentél, csak hogy nehogy bárki rájöjjön, hogy esetleg mégsem csak barátok vagyunk – mondja, itt a hangja hűvösebbre vált, próbálja leplezni, hogy mennyire fáj neki ez a téma. Nem mintha Andris nem láthatna át könnyűszerrel a dolgon, ennyire azért már ismeri. Nem néz rá, helyette az íróasztalának dől és a plafonnak mondja a magáét.
- Pont én vagyok az, aki próbállak elfogadni mindennel együtt, úgy ahogyan vagy, horribile dictu még segíteni is, úgyhogy mi lenne ha leállnál azzal, hogy rám vetíted ki, hogy nem bírod elfogadni saját magadat, hmm? – kérdezi a hangjában némi kétségbeesett, szinte kérlelő éllel, aztán megrázza kicsit a fejét és összefonja maga előtt a karjait, tekintetével pedig a földet kezdi el tanulmányozni. Annyira mérges, hogy hirtelen már azt sem tudja, mivel vághatna vissza még, pedig ami az érzelmeit illeti, lenne itt még egy-két dolog.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

- De nem azért, mert a vérfarkasságodnak kerítek nagy feneket, hanem mert neked, ez csak éppen úgy alakult, hogy ezt a dolgot pont a munkámba is át tudom ültetni, mert ezzel foglalkozom, fogd már fel könyörgöm, már nem tudom milyen egzotikus nyelven mondjam, hogy átjusson az információ, komolyan mondom! – ripakodik rá dühösen, mert nem tud másra gondolni, mint hogy Andris teljesen szándékosan értelmez félre mindent, amit csak kiejt a száján. Utál így vitatkozni. Nem csak azért, mert utálja Andrist ilyen állapotban látni, hanem mert nem vezet sehova, csak újabb sérelmeket pakolnak a már így is szép tetemes kupac csúcsára.
- Egy nagy szart normális... – dünnyögi magának, bár nyilvánvaló, hogy Andris is tökéletesen hallhatja. Nem, tényleg nem tartja annak, véleménye szerint az Eridonos pedig elég ügyesen hazudik magának, ha ő ezt tényleg elhiszi. Az empátiájával kapcsolatos megjegyzésre nem igazán tud mit reagálni. Tény, hogy az érzelmekkel való bánás soha nem volt az erőssége, de sokat fejlődött az elmúlt időszakban. Láthatóan teljesen hiába, mert Andris pontosan úgy nyilatkozik róla, mintha egy dementor érzelmi képességeivel rendelkezne.
- Nem vagyok lenéző Andris, egyszerűen csak nem tudlak megérteni. Az egyik pillanatban az a baj, ha beszélni akarok róla és megérteni, a másikban meg az, hogyha nem vagyok elég együttérző... Komolyan kezdem azt érezni, hogy veled nem lehet jót tenni – és ha ezt gondolná, nem is tudja, hogy a java a dolognak még csak most jön. Mert Andris bizony kikel magából, nem is kicsit, még el is sírja magát közben. Milán szíve szerint már itt is most befejezné az egészet, lecsókolgatná a könnyeit, de a büszkesége és az igazságérzete olyan pofonokat kap, hogy egyszerűen nem képes rá.
- Teljesen kiforgatod a szavaim... – kezdene bele, némileg nyugtatóbb, csitító hangvétellel, de Andris nem hagyja szóhoz jutni. Mikor végre egy pillanatra lecsendesül, Milán kétségbeesetten igyekszik közbevágni – Nyilván nem arra gondoltam, hogy plakátold ki vele fél Budanekeresdet, de az mióta ugyanaz, mint hogy velem megbeszéled? Kivel tudnál erről beszélni, ha nem velem? – kérdezi szemöldökráncolva, mert tényleg nem érti a dolgot. Mégis mi a francot vár, ki fogja őt kirángatni ebből a rémesen destruktív gondolkodásmódból, ha még neki sem hagyja, hogy közelebb férkőzzön hozzá? Hogyan hívhatják egyáltalán kapcsolatnak azt, ami köztük van, hogyha ez még mindig kérdés?
De Andris sajnos nem éri be ennyivel, folytatja tovább, Milán pedig leforrázva áll, úgy érzi magát, mintha gyomorszájon vágták volna. Az igazságtalanság érzetétől szinte hányingere van.
- Lassabban? Andris, együtt vagyunk majdnem egy éve! Mikor akarod elmesélni, a nekrológodban? – horkan fel, mert teljesen igazságtalannak tartja az egészet – Nem tudunk lassan sem haladni, ha semmilyen haladást nem teszel lehetővé, vagy mondd, hova haladtunk idáig az elmúlt egy évben? Marha sokat, mit ne mondjak... – mondja, tenyerét dühösen, tehetetlenül a combjára csapva. De fogalma sincs róla, hogy az igazi övön-aluli ütés még csak most fog érkezni, Andris utolsó mondatára pedig olyan szinten lila ködbe burkolózik a szoba, hogy olyat talán még soha életében nem érzett. Egy pár pillanatig megszólalni sem bír, utána is csak válogatott szitkok jutnak eszébe. Tapintható feszültség ül bele abba a röpke fél percbe, amíg végül meg bír szólalni, immár nyugodtnak hangzó, de belül nagyon is feldúlt hangon.
- Remek. Ez valami kib*szottul remek. Hogyha számodra az elmúlt év tanulsága ennyi, hogy nincsenek érzelmeim, miközben fenekestül felforgattál mindent, amit valaha tudtam vagy hittem magamról, akkor őszintén sajnálom, de nincsen miről beszélgetnünk – mondja csendesen, aztán kifordul az ajtón, még éppen azelőtt, hogy az ő szeméből is potyogni kezdenek a könnyek. Ő nem olyan mint Andris, nem is sír igazán, inkább csak hangtalanul könnyezik, miközben leül a lépcsőre, ami a földszintre vezet. Francba.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

- Hé, nem úgy értettem – teszi hozzá kicsit elkeseredetten a normálissággal kapcsolatos megjegyzését követően, mert Andris láthatóan ezt is félreértette. Ő nem Andrisra mondta, hogy nem normális, hanem erre az egész gyenge megoldási manőverre, ahogyan a saját érzéseit intézni próbálja, de már látja, hogy meggondolatlan volt. Ez az egész beszélgetés az, persze.
Aztán Andris elkezdi elmagyarázni neki, hogy ő hogyan látja ezt az egészet, Milán pedig hazudna, ha azt állítaná, hogy érti. Gyanakvó, kissé értetlen arccal nézi Andrist, közben erőtlenül megrázza a fejét, mintha tiltakozni próbálna, de végül nagyon halkan csak annyit mond:
- Én nem tudom, hogyan kell... – Ezt is inkább csak magának mondja, nem a másiknak. Ő nem erre van kitalálva, az empatikus hallgatásra. Nem is érti, ha van egy probléma, akkor miért ne akarna rá valaki megoldást találni? Miért fáj neki az, hogy segíteni szeretne, vagy miért oldódnának meg jobban attól a dolgok, hogy megnéznek egy filmet?
Arra sem tud mit mondani, hogy nem olyan egyszerű ez, mint ahogyan képzeli. Nem képzeli ő sehogy, éppen ezért szeretne legalább némi útmutatást arra vonatkozóan, hogy hogyan kellene megoldaniuk ezt az egészet, de Andris láthatóan azt sem gondolja, hogy volna itt bármi megoldani való. Pedig ezt a veszekedést elnézve, Milán szerint nagyon is van. Tanácstalanul összecsapja a kezeit, jelezvén, hogy most ő maradt szó nélkül, mert ezzel tényleg nem igazán tud mit kezdeni, ismeretlen terület.
Hogy sokat haladtak volna, azt pedig tényleg kevéssé érzékeli. Pontosabban azokat a haladásokat, ami Andris számára jelentős, ő magában egyszerűen csak egy teljesen természetes folyamatnak könyvelte el, ami annak a velejárója, hogy szeretik egymást. Nyilván ez is annak a rengeteg különbségnek az egyike, ami a kettejük világgal kapcsolatos észlelésében fennáll.
Viszont tényleg nagyon megbántja, amit az érzéseiről mond. Egy pillanatra talán még az is megfordul a fejében, hogy el kellene küldenie Andrist, de aztán végül inkább ő fogná menekülőre, már ha a másik hagyná. De nem hagyja, elkapja őt kifelé menet, Milán pedig egy dühös fintorral jutalmazza érte, ami hamar visszaalakul egy kevésbé ijesztő, inkább enyhén szánalmas, megtört arckifejezéssé, ahogyan elkezdenek peregni azok a könnycseppek. Nagyon szeretné Andrist elküldeni a búsba, még a szavai is ki vannak találva hozzá, de ez a nagy baj azzal, hogyha az egyetlen ember, aki meg tud vigasztalni, pont az, aki megbántott – nem lehet előle csak úgy elszaladni, ha megnyugvást remélsz. Úgyhogy kéretné még magát, de nem tudja, inkább lassan közelebb lép ő is és eltűnik a karjai között.
Könnyes arcát Andris pólójába temeti és némán sír, mert annyira jó és annyira rossz egyszerre, úgy szereti és olyan rémesen nem érti őt, és olyan ritkán van ilyen alkalom, mint most, hogy nyíltan teret engedhessen annak a sok kis apró szenvedésnek, amelyek a hétköznapokban összeadódnak benne minden egyes olyan alkalommal, amikor azt érzi, hogy nem úgy szereti őt, ahogyan kellene, vagy ahogyan megérdemelné. Mert ez az egyetlen a világon, ahol tényleg teljesen megáll a tudománya, pedig itt számítana a legjobban. A sok okosság nélkül pedig elveszettnek érzi magát. Nem is mond egyelőre semmit, hiába hallja a másik szavait, rá sem néz, csak áll, arcát a mellkasába temetve, és nem akarja kinyitni a szemét. Végül aztán mégis megteszi, Andrisra néz és rekedt hangon, piros szemekkel, kezével megsimítva az arcát csak ennyit mond:
- Annyira... utállak – habár a hangleejtése arra enged következtetni, hogy az „utállak” ebben az esetben sokkal inkább „szeretlek”-et jelent, maga az utálat pedig nem Andrisnak szól, hanem annak, hogy ennyire nehéz szituációban kell szeretnie. Ezt remélhetőleg ő is érteni fogja.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Jobb kezét leejti maga mellé, miután végigsimított vele Andris arcán, aztán tanácstalanul nézi őt, miközben válaszol.
- Én is – mondja rekedt hangon, mert nyilvánvalónak tartja, hogy ez nem bocsánatkérés akar lenni, hanem csak Andris is ugyanolyan szomorú emiatt, mint ő. Elvégre tenni erről senki nem tehet, Andris végképp nem, Milán pedig nagyon reméli, hogy nem is érzi így, még ha a lelke mélyén tart is tőle, hogy nagyon optimista dolog lenne ilyet gondolni.
Egy jólirányzott mozdulattal letörli a könnyeit – és nagy valószínűséggel mindezzel együtt nem kevés taknyot is, még ha erről nem is illik beszélni, a ruhadarabok ujjai pedig nem tudják kivívni azzal az igazságot, hogy megemlítik ezt. Utána pedig hagyja, hogy Andris odahúzza magához, arcát most a nyakába fúrja, aztán még nyom bele egy suta puszit, ahogyan elkezdik elengedni egymást.
Utána némileg értetlen tekintettel bámulja kedves párját, aki valamiféle hirtelen elmebaj hatására vetkőzni kezd, Milán pedig döbbenten kutat olyan momentum után az agyában, amitől Andris beindulhatott, mert hát lássuk be, tény, hogy a fiatal férfiak szinte mindentől, de azért ez mégiscsak nem valami ideillő most éppen. Aztán persze hamarosan koppan neki a felismerés, hogy nem a másik végtelen libidójáról van éppen szó, hanem más fog történni, mégpedig a hegeinek megcsodálása, amitől Milán szíve mindig elszorul kicsit, mert azt még az ő átlagon aluli érzékenységű lelke is tudja, hogy mennyi fájdalom lapul a sebhelyek mögött. Mostanra már persze megszokta – habár így is végtelenül hosszú időnek tűnt, mire Andris végre engedte, hogy póló nélkül is lássa, ahhoz képest mindenképpen, amikor ő szerette volna – de eleinte neki sem volt könnyű. Engedi, hogy Andris a kezét odavezesse, finoman érinti meg, bár továbbra sem igazán biztos benne, hova is akar kilyukadni ez az egész. Aztán szépen lassan elkezdi összerakni Andris mondanivalója alapján a darabkákat, hogy hogyan is illik ez pontosan a képbe, avagy a korábbi beszélgetésükbe. Döbbenten nézi őt, nem is rajta van ledöbbenve, hanem saját magán. Hogy hogyan nem volt neki eddig világos, hogy az efféle apróságok milyen nehezek lehetnek neki, vagy hogy a nála megszokotthoz képest így is mennyire beférkőzött már az életébe, sokszor valószínűleg számára kényelmetlenül, talán még kicsit erőszakosan is. Talán mégiscsak igaza van, ami az érzéketlenséget illeti, Milán legalábbis most így érzi, és nagyon szégyelli magát. Viszonozza a csókot, de valahogy nem az igazi, mert nagyon beszélhetnékje van, csak még nem tudja pontosan, mit is mondjon.
- Annyira nem érzem ezeket, nem tudom miért… Biztos szarul vagyok bekötve, annyira sajnálom… - motyogja végül, aztán Andris még folytatja, ő pedig a végén elkerekedett szemmel néz rá, mert sejtette hogy rossz a helyzet, de hogy ennyire, attól inkább csak titokban és csendben félt.
- Hogy lennél már szörnyeteg? – kérdezi szinte kétségbeesetten, homlokát Andrisénak döntve, bűnbánó fejet vágva. Bárcsak értene akár csak kicsit is a Legilimenciához, hogy láthassa azt, Milán hogyan látja őt… Soha többé nem jutna eszébe ilyesmi

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

- Zseni, mhmp – püffög egy kicsit, mert nem igazán szereti, ha így hívják. Szerinte az emberek csak azért hívnak másokat, akik okosabbak náluk, zseninek, mert így nem kell tudomásul venniük azt, hogy sok-sok érdeklődéssel, szorgalommal, akaraterővel, szinte bárki lehet „zseni”. Persze tisztában van vele, hogy genetikai értelemben is szerencsésnek született, de soha nem sorolná magát másik kategóriába, mint amelyben például Andris is elhelyezkedik – már értelmi képességek szempontjából. Ezt a véleményét azonban nem szokta hangoztatni, mert általában mások nem örülnek neki.
- Kockázatot… - mormog tovább magában, de most már inkább csak jól szórakozik, mintsem bosszankodna. Végül is, valóban nem könnyű egy érzelmi analfabétával párkapcsolatba zárni magadat, Milán legalább annyira nehézkesnek érzi, mint egy vérfarkassal. Sőt, talán még nehézkesebbnek is kicsit. A vérfarkasról legalább tudod, mikor változik át. Róla sosem tudhatod, mikor lesz éppen egy érzéketlen p*cs, az csak úgy jön néha. Csak úgy ösztönösen a legrosszabbkor, mint például az előbb. Az arcán cuppanó puszi viszont megenyhíti kissé, Andris meleg arcának érintése száműzi a fejéből a negatív gondolatokat, még ha csak pár pillanatra is.  Aztán persze könnyedén visszatérnek, már csak a téma miatt is, Milán pedig őszintén elgondolkodik azon, vajon azért, amiért mindenáron beszélgetni akart vele erről, Andris részéről szándékos kegyetlenkedés-e, hogy pólótlanul lelkizik itt vele, amikor tökéletesen tudja, hogy Milán alapvető kommunikációs stílusa bizony sokkal kevesebb érzelmekről való fecsegést, és sokkal több ruhátlanságot foglal magába. Igen, ő akart beszélni, de nem igazán könnyíti meg a dolgát, ami azt illeti. Érti ő persze, miért szabadult meg a ruhadarabtól, de basszus, azért ez mégis pofátlanság.
- Miért, mit gondoltál, hogyan látlak? – érdeklődik őszinte csodálkozással a hangjában, miközben az ujjait Andris sebhelyéről elmozdítva húzza őket végig a bőrén. Utána követi Andrist az ágyra, a kezét továbbra is fogja, az ujjait az övéi közé kulcsolja, hüvelykujjával pedig ütemesen simogatja Andris kézfejét. Tényleg minden erejét és empátiáját beveti, hogy megértse, amit Andris mondani próbál neki.
- Tudom, és én nagyon szeretem – vallja be töredelmesen, mert tényleg imádja, amikor Andris morog mérgében – Elképesztően férfias – folytatja elgondolkodva, némileg magával kapcsolatban is, hogy mégis mióta találja ő az ilyesmit vonzónak, de valószínűleg ez is olyasmi, amit Andris változtatott meg benne. Nem az első dolog lenne.
- Sajnálom hogy így érzed, de most nekem kell azt mondanom, amit te mondtál az előbb. Nem leszel tőle szörnyeteg, csak más. Mármint a teliholdon kívül, de még akkor sem vagy teljesen az, csak félig. De nem értem, máskor miért lennél az? Attól, hogy ott lapul benned valahol mélyen? Bennem is ott lapul a hülye bunkó, aztán látod… - teszi hozzá, be sem fejezve a mondatot, mert Andris úgyis érti. Annyi minden van közöttük, annyi gyengédség, annyi szeretet, hát ki merné azt mondani, hogy ez mind egy szörnyeteg és egy hülye bunkó műve? Kell, hogy legyen ezenkívül még valami.
- Mindenkinek vannak olyan részei, amikkel nem akar azonosulni és eldugja őket, de néha kiszabadulnak. A tiéd kicsit látványosabb, mint mondjuk az enyém, komolyabban kell venni. De nem leszel rosszabb ember tőle – a hangja szomorú, mert nagyon rossz érzés csak az elképzelés is számára, hogy Andris ezzel a tudattal él. És azért is, mert tudja ugyan, hogy Andris érti, miről beszél, de sejti, hogy ettől nem fogja máshogy érezni magát innentől sem, pedig annyira szeretne ezen változtatni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

Nem is emlékszik, milyen indokkal kerültek ide ma este - na nem mintha Andris haverjainak olyan hatalmas indok kellene a bulizáshoz, padtárs pedig őt is elrángatta magával. Annyira nagy kedve nem volt egyébként jönni, inkább lett volna otthon Andrissal, de most már, hogy itt ülnek, így a harmadik vagy negyedik sör után egész jó a helyzet. Jóízűt nevet Gergő egyik poénján. Nem ismeri ugyan túl régóta őket, párszor találkoztak csak, de tény ami tény, el lehet velük szórakozni. Kicsit túl Eridonosak, dehát na... Tudta, mit vállal.
Azzal már kevésbé, hogy csak az asztal túloldaláról nézi Andrist. Minden egyes sörrel egyre szarabb, hogy nem érintheti meg - vagy legalábbis biztosan nem úgy, hogy az kicsit is félreérthető legyen. Kékjeivel a mosolygó Andrison mereng el egy pillanatra, aztán igyekszik visszakapcsolódni a beszélgetésbe, amiről most nem is igazán tudná megmondani, hogy miről szól.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

Ő is elvigyorodik Gergő felvetésén, miszerint Andris részegen jobb arc. Az a vicces, hogy talán olyan igazán részegen nem is látta még őt. Egyszer rúgtak be úgy emberesen együtt, de akkor Milán volt rosszabb állapotban, úgyhogy nem is igazán emlékszik rá. Micsoda szégyen. Nade majd most.
Az a nagy helyzet, hogy bár egyelőre rendben érzi magát, a gondolatai nagyon egyértelműen beszűkültek egyetlen szempont köré. Ez pedig Andris volna - meglepetés!! - azon belül pedig, kettesben lenni vele. Mondjuk úgy két perccel ezelőtt óta.
- Ki jön el velem egy kör felesért? Jägert akarok - ragadja meg a pénztárcáját, igyekszik nem túl egyértelműen Andrist hívni a pillantásával, dehát ami három sör után "nem egyértelmű" pillantás, az józanon még a vakok szemét is kiüti. Szerencsére itt senki sem józan, mondjuk. Közben odalép Andris mellé és felkapja előle a sörét, hogy kiigya belőle az utolsó három kortyot.
- Hoppá, te mintha éppen most fogytál volna ki az alkoholból! - így pedig ugye már jönnie kell újat szerezni. Egyértelmű.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

Elneveti magát a felvetésen, hogy sok lenne neki, amikor éppen Andris az, akinek kis híján még ebbe a mondatba is beleakad a nyelve.
- Nagyfiú vagyok, kibírom - vigyorodik el, szinte már-már meglepetten attól, hogy Andris ilyen közvetlen vele. Ritkaság az ilyesmi, legalábbis társaságban. Kicsit elhúzza a száját a múltkori alkalomra gondolva, és azért halkabban és visszafogottabban, de muszáj hozzátennie:
- Hát most azért nem lesz olyan, mint a múltkor - de igyekszik nem belemenni, hogy mi volt a múltkor, mert nehéz lenne kimagyarázni a többiek előtt, hogy a múltkor milyen körülmények között ittak, már ha belemennének a részletekbe. Úgyhogy inkább nem fognak.
Szerencsére Andris jól fogadja a kis viccét és fel is tápászkodik, azon viszont leakad egy pillanatra, amikor Andris a kezéhez ér. Gyorsan lepillant az említett végtagjaik találkozásához, aztán finoman - és lehetőleg a legkevésbé látványosan - szabadítja ki gyorsan a kezét. Nem mintha rajta múlna, de nem akarja, hogy a srácok szívatni kezdjék Andrist kettejükkel, tudja, hogy érzékeny arra, hogy ez titok maradjon. A srácok ismerik a szüleit, meg minden. Persze nyilvánvalóan mindenki észreveheti rajta a meglepettséget, úgyhogy a feltűnés nélküliség nem jött össze. Sebaj.
- Persze, kapsz. Egy jó kis levest. Jäger-kóla jó lesz, vagy más mixet szeretnél? - neveti el magát, mert az biztos is, hogy Andris rendes kaját nem kap, gyorsan meg is emeli a szemöldökét sokatmondóan a többiek felé, hogy jelezze, ez nem fog megtörténni. Vacsorázott volna korábban.
Megindul Andrissal a pult felé, aztán nekidől, amíg várják a sorukat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

Tökéletesen látja, hogy Andrisnak már megártott a dolog és kicsit aggódik is miatta, hogy olyasmit fog csinálni, amit esetleg holnap megbán. Látja, hogy hogyan néz rá, úgy ahogyan máskor is szokott, ami azt jelenti, hogy egyre kevésbé illik a dolog társaságba.
Viszont az is igaz, hogy Milán agyában is egyre inkább kezd kikapcsolni a vészjelző, hogy ezzel a dologgal foglalkozni kéne. Rohadtul élvezi ugyanis Andris pillantásait és egy ideig ugyan visszafogja magát, hogy ne provokálja tovább, de egyre kevésbé megy. Úgyhogy nem is baj, hogy kicsit otthagyják a többieket. Egyik kezét Andris jobb, másikat a baloldalán támasztja a pultra, de rendkívül ügyel rá, hogy ne érjen hozzá. Ettől függetlenül viszont közel van hozzá, de remélhetőleg a többiek nem őket nézik, hanem egymással vannak elfoglalva. Megnyalja kicsit az alsóajkát, mintha picit szédülne is. Habár a viselkedését még kontrollálja, a pillantását már egy kicsit sem, ahogyan végigvándorol Andrison elégedetten, majd megállapodik az arcán.
- Na jól érzed magad, _haver? - érdeklődik, az utolsó szót nagyon csúnyán megnyomva. Ha már itt a helyzet, hadd gonoszkodjon kicsit, na.