Elharapott ellenvetésére csak felvonom lazán a bal szemöldököm és egy hosszúra nyújtott ahhával felelek. Lehet, hogy neki nincs már annyi lélekjelenléte, hogy követni bírja, mi történik vele, miközben három gyereket etet, székben tart, szervíroz, de én is ott vagyok mellette s bár a hűtő-asztal között lenyomom a napi maratonomat, soha nem veszítem őt szem elől. Ami nem mindig vezet jó eredményre, szöktek már meg előlem a Bébék, mikor én azzal voltam elfoglalva, hogy Ármint figyeljem, amint az ártézi szökőkútnak előlépett konyhai csapot próbálta jó viselkedésre bírni csuromvizes fehér pólóban, négykézláb bemászva a szekrénybe a lefolyó alá. Khmmm. Azért vannak képek, amiket soha nem szeretnék elfelejteni.
Igazából szinte semmit nem szeretnék elfelejteni vele kapcsolatban, még a rosszat sem, a fájót sem. Ha azok nem lettek volna, most ez se lenne ilyen rohadt jó. Nem lenne olyan nehéz elhúzódnom a szájától és elvennem a kezem a nadrágja szélétől. A kutyapofim cukiságfaktorát elrontja a lükeségével, felnevetek teljes testemmmel s a vállára fejelek nagyot sóhajtva, ahogy próbálok helyrejönni. Még épp újra elmerülnénk egy csókban, mikor mindkettőnk telefonja feléled s morogva nyögök egyet az ajkainak. Megfogom verni Beliánt.
Jó, csak kicsit, hogy ne fájjon, de miééért.
Tudom, hogy mennünk kell, de azért egy pillanatig még lehunyom a szemem és belefúrom az arcom Ármin hajába, csókot nyomva a füle mögé. Igazából megszoktuk már. Erről szól a kapcsolatunk. Ha nem a gyerekek, akkor a munka, ha nem a munka, akkor valami egyéb. Miután életem háromnegyed részében lányok serege s végül egy feleség c*ckblockolt, rutinos lettem a frusztrált megadásban. Mostmár nem kell félnem az elutasítástól, mostmár viszonzottak az érzéseim, mostmár nem kellene visszafognom magam - csak épp igen. Mondanám, hogy nincs a gyomrom tájékán egy kis keserű csomó, de ez nem Beliánra irányul, hanem úgy az egész világra.
- Hmm, legalább jól néz ki - pillantok a telefonom képernyőjére. Soha nem cserélném le ezt egy bográcsgulyásra, de ha már szenvedünk, legalább tömjük meg közben a hasunkat valami jóval. Még hosszan megcsókolom, próbálom teleszívni magam vele, az ízével, illatával.
- Menjünk - sóhajtva elkezdem magam után húzni, kifelé a szupertitkos helyünkről, vissza a forgatagba. - De ezt folytatjuk! - teszem hozzá, felpillantva rá s mutatóujjamat meglóbálom figyelmeztetően. Jelenleg minden önkontrollra szükségem van, hogy ne nyüszítsek kínomban, vagy ne rohanjak haza vele. De a helyzet az, hogy nem csak az ő szava megszeghetetlen. Mindketten ilyen megátalkodottak vagyunk. Ha mondtuk, hogy ott leszünk, ott leszünk.
Közben közel kerültünk az evős sorhoz, úgyhogy épp csak az orrunkat kell követnünk, hogy hamarosan beérkezzünk Belián mellé.
- Megérkeztünk - jelentem kisiskolás módra, s hangomban nyoma sincs neheztelésnek, csak a kipirult arcom színén, pupillám méretén lehet sejteni valamit, ha azt bárki észre tudja venni. Nem szívesen, de elengedem Ármin kezét, hogy tudjunk segíteni, ha van mit.

Táskám pántján igazítok egyet s visszapillantok még egyszer a házra. Idáig hallom a Bébék önfeledt majomüvöltését, s kivenni vélem Belián öblösebb kacagását.
- Jó kezekben lesznek - állapítom meg, főleg a magam megnyugtatására. Még mindig van bennem egy kis bűntudat, hogy elveszem egy napra tőlük Ármint, de közben meg annyira giddy boldogság tölt el, hogy nem tudom abbahagyni a vigyorgást. Összekulcsolom az ujjainkat s felpillantok rá.
- Szóval? Merre? To infinity and beyond?
A tudatom sarkában valami azért neszez, halkan suttogja, hogy Árminra bíztam magam, Árminra. Biztos jól megfontoltam ezt?
De az a hang nem véletlenül gubbaszt a tudatom sarkában, egyszerűen száműztem régesrég, talán még akkor, amikor először meghallottam Ármin nevetését, először mosolygott rám, s a szívem kihagyott egy ütést. Azóta követem őt, bárhová is vezessen, s ez ma sincs másként.
Először utazunk el kettesben, párként, s bár a fél világot bejártuk már, még soha nem foghattam közben a kezét, nem tehettem meg, hogy egy gyors csókot lopjak két mondat között, hogy szégyentelenül elveszhessek a szemeiben. Most mindent megteszek, ami eddig tiltva volt, amit eddig csak akkor tehettem, ha nem látta, vagy ha már a sokadik kör pia után voltunk s nem volt már semmi fenntartás, szégyenérzet bennem, s reméltem, hogy úgysem fog emlékezni másnap (lehet emlékezett, soha nem tudtam meg).

A feltételes módos, lehetséges aggodalomra nevetősen szusszanok egyet. Tudom, hogy Ármin nem szokott fölöslegesen stresszelni semmin. Az az én feladatom. Mondanom sem kell, hogy igen, én tényleg aggódok Belián miatt is, mert holy shit, három gyerekre vigyázni kemény meló és ijesztő és biztos akarjuk mi ezt, menjünk vissza inkább most rögtön.
De Ármin keze a kezemben, ahogy rám néz, ez elég, hogy meggyőzzön. És végülis meghagytam Olga néninek, hogy tartsa a szemét a házon (úgyis azt csinálja mindig), s ha van valami, menjen át. Ha annyira aggódnék, hívhattam volna anyámat is pesztrának. De annyira azért még én sem aggódok.
A terveire és a kései fekvésre megint csak hangokat adok ki, együttérzően nyekkenek egyet, veled szenvedek. Tényleg nem tudom, mikor szokott aludni ez az ember. Mostmár azért előfordul, hogy a Bébék engem ébresztenek s bár Ármin mindig emelkedik rögtön, mint aki rugókon alszik, néha finoman visszanyomom s én megyek át elűzni a mumust az ágy alól.
- Biztos vagyok benne, hogy jó lesz, ha csak a szomszéd utcáig megyünk is - nyugtatom meg azért, nehogy azt higyje, irreális elvárásokat támasztok itt vele szemben. Tényleg nem kell semmi extra; itt vagyunk ketten, velem van a szülinapomon. Ha a Fő utczán leülünk egy padra vagy kiveszünk a faluban egy szobát, az is jó lesz.
- Szóval tart-... - fojtja belém a szót egy csókkal, s még morognék valamit, de elvonják a figyelmem az ajkai és az agyam rögtön mushy lesz, aztán már azt se tudom, mit akartam mondani. Végül gyorsan elhoppanálunk, mielőtt bármiféle információhoz juthatnék.
Émelyegve nézek szét, Ármin kezébe kapaszkodva, most kivételesen főleg azért, hogy megtudjak állni a lábaimon. Miért is nem Shadowval jöttünk?
Végül sikerül szétnéznem vertigo nélkül és - egy pince előtt landoltunk. Rögtön vizionálni kezdek magam elé mindenféle bőrszerkős alakokat s kissé rémülten, kissé "mit csináltál már megint?"-tekintettel nézek Árminra. De az meg lelép, itt hagy egyedül, magyarázat nélkül.
Lassan körbeforgok, s megállapítom, hogy nem kerültünk túl messzire, legalább nem az ukránoknak fog eladni, hanem csak itt helyben zsírozza le, s már épp kezdenék kitalálni valami beszólást, mikor újra felbukkan a lejárat ajtaján s közli, hogy csak megélem a születésem napját. Nahjó, ezt így nem meri állítani, de én azért reménykedek s felbátorodva követem őt lefelé a lépcsőn.
- Kamerázva? Majd igyekszem szépen viselkedni, ígérem - emelem fel a kezeim ártatlanul, mellé meg vigyorgok, ami teljesen elrontja a sugallni próbált ártatlanságomat. De amúgy tényleg jó tudni, hogy lesznek nézőink. A szabadulószoba gondolatát csak késve dolgozom fel, ahogy körbenézek a gusztusosan berendezett váróban s egyik szemöldököm felvonva kicsit közelebb araszolok Árminhoz.
- Biztos nem adsz el senkinek? - kérdem halkan felsunyítva rá, s félszemmel a kanapét vizslatom, de annyira nem bizalomgerjesztő, hogy rá merjek ülni.