Ward Weaver - 2016.11.12. 18:07


Héj Ilda!

Ward Weaver - 2016.11.12. 18:21


Meg is vagyok zavarodva most..

Ma mai nap egy napsütéses, kissé szeles és hűvös nap, számomra pont tökéletes arra, hogy futni induljak. Hajamat egy lófarokba kötöm és magamra öltöm fekete-zöld színű edző ruhámat. Nem szeretnék feltűnő lenni, ezért a rikító színeket, melyeket amúgy sem preferálok, elkerülöm. Mivel még nem találtam itt olyan társaságot, akivel szívesen megosztanám ezt a cselekedetet, ezért egyedül indulok útnak kora este.
Mozgásom eleinte egy kicsit gépies, de pár méter után már a régi, ismerős mozzanatokat előhalássza testem és néhány roppanással jelzi, hogy készen áll a munkára. Hetente többször is hódolok a mozgás ezen formájának. Ha valaki egy katona gyermeke, akkor az együtt töltött idők leginkább egy kiképzéshez hasonlítanak, amely alól ha az egyik végtagodat elvesztetted, akkor tudsz csak kibújni.
Előnye ezeknek a hétvégéknek az volt, hogy soha nem lustultam el és lett tartásom és megszerettem a különböző sportokat.
Tempómon néha gyorsítok, néha pedig lassítok. Nem szeretem az egyenletes iramot, mert abban jobban elfáradok, mint a váltásokban. Utam csak akkor áll meg, amikor elérek a falu határáig. Nem sokszor jártam még erre, de feltűnik valaki, aki előttem fut. ~Nahát~ Kíváncsi vagyok, hogy merre felé halad, ezért nem feltűnően elkezdem követni. Hátulról nem ismerem fel, hogy ki az „áldozatom” és igazából magyarázatot sem tudok adni arra, hogy miért indulok utána. Mindenesetre egészen a tavacskáig követem és csodálkozva veszem észre, hogy valahogy sikerült eltűnnie a szemeim elől. Úgy forgolódok körbe, mint egy elveszett kis gyerek, s mikor a hátam mögött vélem felfedezni ijedve lépek egyet hátra.
– A fenébe. – csak ennyi hagyja el a számat. Csapkodni lenne kedvem és kiabálni azért mert meg lettem ijesztve, de tudom hogy magamnak köszönhetem ezt a meglepetést, mivel engem küldött errefelé a tudatalattim.

Sziasztoook

Cesare Alfonso Belmonte - 2016.11.12. 22:00


Hát akkor engem sem fogsz szeretni

Ez azz, büntessss

Pár pillant kell ahhoz, hogy szívverésem lelassuljon és fel tudjam fogni ki is áll előttem. Napokat töltöttem azzal, hogy a körletben semmiképpen se fussunk össze legutóbbi találkozásunk után. Úgy látszik a sors mégis úgy akarta, hogy megint valami őrültnek tűnjek előtte, ezért sikerült minket összehoznia.
– Hééééj Ildaaa. – Vigyorogva nézek rá, pedig erre semmi okom nincsen inkább nem is hagyom reagálni és tovább beszélek. - Már egy szentélyt is állítottam neked a szobámban. – Hangom talán gúnyosan hathat, de nem mosolyom nem szűnik, így ki lehet találni, hogy nem annak szánom. Én ilyen vagyok, szeretek játszani, szeretek labdákat adni és kapni.
– Ha tudtam volna, hogy te vagy az, akkor inkább a másik irányba futottam volna. – Kezeimet belecsúsztatom a zsebeimbe, miközben teljes őszinteséggel ejtettem ki a szavakat a számon. Tényleg úgy éreztem jobb, ha elkerülöm őt, mert nem tudtam volna magyarázatot adni neki arra, ami a szobában történt. De ha már így hozta a sors, miért meneküljek?
- Hogy vagy mostanság? Esnek be hozzád más nők is? - Érdeklődök, valahogy el kell kezdeni a beszélgetést, hátha most kicsit tovább tudjuk élvezni egymás társaságát, mint legelső alkalommal.

Cesare Alfonso Belmonte - 2016.11.12. 22:12


Nem írhatom le ezt a gondolatot..

- Óóó, hacsak a talárod lenne nálam.. – Teljes komolysággal adom elő a mondatot. Tudom én értékelni a jó beszédet, szeretem ha valakinek olyan a humora mint nekem. Talán még Ő is képes lyukat beszélni mások hasába, ha az igazát akarja beadni.
- Hát ha jobban elnézlek, egy sötét sikátorban nem szeretnék veled összefutni. - Méregetem egy kicsit. Így ruhában még talán jobban is néz ki, mint takaróba becsavarva egy sushira hasonlítva. Sugárzik róla a magabiztosság és a férfiasság, manapság az ilyen hímneműeket ritkán találni meg, a női nem bánatára.
– Betörtem az Levitás házvezető helyettes irodájába, de az még azelőtt volt, hogy hozzád beestem.. – úgy teszek mintha a világ egyik legtermészetesebb dolga lenne az, hogy valakinek az otthonába, irodájába betörök. Pedig egyáltalán nem így van, én csak egy levelet kézbesítettem Naizer úrnak, személyesen, saját stílusban.
– Ilda éppen nem tud járni, mert valami balesete volt repüléstan órán, szóval pont szükség lenne rád, hogy beugorj helyette.. - Nem bírok egy helyben ácsorogni ezért szép lassú léptekkel hátrálok a tó felé. A szemkontaktust amennyire lehetséges tartom beszélgető partneremmel, ezzel éreztetve, hogy nem menekülni akarok, csak ha már itt vagyunk körbenéznék.
- Sajnos azonban a parókát még nem szereztem be neked, ezért be kell érned egy Százfűlé főzettel.. - Nem tudom meddig lehet még ezt az Ildás dolgot húzni, lehet hogy egy kissé már kezd unalmassá válni. Mindenesetre nem szeretném látni, ahogy ebből a díszhímből nő válik, megölné az illuziót.

– Amíg nincsenek vámpírfogaid, addig nem ijedek meg a harapásodtól. - Atyaég milyen szöveg ez. Még én magam se akarom elhinni, hogy ilyent mondtam. Úgy beszélek, mintha egy bolond, muszáj összeszednem magam.
– A bájos oldalamat ki kell érdemelni.. - Elmosolyodom egy pillanat erejéig, majd arcom újra komorrá válik. Manapság a jó kislány szerepét messze elkerültem, keresem a veszélyeket és halmozom a büntetéseket. Elgondolkozom azon, hogy megemlítem neki a bagolyház felgyújtását és a faházét, de inkább megtartom magamnak ezeket a dolgokat, mert be kell látnom, ilyennel hencegni nem a legkecsegtetőbb…
- Ha jó társaság vagy, talán megleszek nélküle is. - Nem tudom milyen ember. Lehet még belőle egy sorozat gyilkos is, aki éppen elvezet a tó azon szegletéhez, ahol könnyedén meggyilkolhat. Rám nézve az eléggé szomorú vég lenne.. Ennek ellenére lépkedek mellette, egy kis távolságot tartva tőle  és úgy nézelődök körbe.
- Hajna vagyok. – Nem nyújtom felé a kezemet, mert az érintésektől még mindig ódzkodom egy kissé, csak egy kedves mosolyt küldök felé.
-És te ki vagy? Nem hívhatlak mindig Ildának.. Nem illik hozzád ez a név. – Érdeklődve nézek rá, bár a feltételezésből, hogy van egy szentélyem neki az jönne, hogy tudom a nevét, de ez természetesen nem így van. Az a szentély is várat még magára..
- Sokszor szoktál futni? - Jelenleg nem tudok jobb kérdéssel előállni, úgy gondolom valamit biztosan sportol, hiszen az alkatán és kiállásán tisztán látszik. Amúgy meg nem jutott eszembe más, ez legalább biztos olyan téma, amit pár szó erejéig még tudunk érinteni.

Szóval mégsem olyan nagyon fontos a jó oldalam. Hála az égnek, mert lehet most erősen kellene próbálkoznom. Bár ha azt nézzük, hogy nem vitatkozom, nem gyújtottam még fel semmit és értelmesen el tudok beszélgetni valakivel, akkor most a jobbik oldalamat vettem elő.
– És a másik személyiséged a jobb fej, vagy az amelyik most éppen itt van? - Mindenki beszélget magával, csak van akinél ez jobban kiéleződik, van aki be se vallja. Persze értem én, hogy viccel, de mint már említettem nekem kellenek az ilyen meccsek…
- Ward. - Nevét alig hallhatóan ejtem ki, egy kicsit ízlelgetem, majd kissé oldalra billentett fejjel méregetem a mellettem haladót. – Valóban ez sokkal férfiasabb, olyan mint te.. – Fejezd már be. Szánalmas vagy, hozd a rosszabbik éned, ne társalogj. Csak húzz el a fenébe és kerüld el megint ameddig csak tudod. Gondolataimat valahonnan összekaparva hallgatom afférját a futással, majd szemeim egy kissé elkerekednek mondanivalójának második felén.
- Miért hova fogsz elvinni, ahol egymás mellett sétálunk be az ajtón? – Innentől már mellékes a sport téma, ez most jobban érdekel. Utálom az elvárásokat, de azt azért szeretem, hogyha beengednek az ajtón, vagy ha ismeretlen helyre megyünk előttem bemegy a férfi..
– Katona gyerek vagyok.. Nem volt választásom. - megvonom a vállaimat. Mellékes plusz információ rólam, nem hiszem hogy annyira érdemleges lenne bárkinek is.

Ex. Ismeretlen szó számomra, mivel nekem nem létezik egy se. Nem volt, aki elrontson, megneveljen, elátkozzon vagy bolonddá tegyen. Nem volt szerelem első látásra, sem másodikra. Csalódás az volt, hülyítés és kihasználás, de ex az nem. Hála az égnek.
- Biztos jó munkát végzett, ha most már te magad ki tudod ezt mondani. – egy bátortalan mosolyt erőltetek az arcomra. Ezt a témát nincsen kedvem feszegetni. Először is azért, mert nem hiszem, hogy beszélgetni szeretne az exről és arról, hogy régebben mennyire rettenetes volt. Másodszor pedig azért, mert nem szeretem tudni milyenek voltak az embere azelőtt, mielőtt találkoztunk. Szeretek én kialakítani róluk magamnak egy véleményt, mindenféle előzmény nélkül.
– Nem tudom mi van. Megzavarsz. – Ő kérdezi mi van velem? Hát ezzel küszködök, amióta itt vagyunk. Legszívesebben adnék magamnak két pofont, hogy észhez térjek, de valószínűleg elég nevetségesen néznék ki.
– Menj pár lépést odébb, akkor jobb lesz. - Fuss. Menekülj, ne tőle, hanem saját magadtól.
- Karácsonyi bál? Jézus, ilyen hosszútávra tervezünk, pedig még csak most tudtuk meg egymás nevét? – Elvigyorodom. Nem számítottam ilyenre és valószínűsítem, hogy csak viccel. Vagy nem? Ha nem, akkor mit kell erre mondani és honnan tudom, hogy nem csak viccel? Atyaág. Agyrém.
- Testőr? – Megtorpanok egy pillanatra. Mit keres itt egy testőr? Miért jár iskolába? Ezernyi kérdésem lenne, de nem vagyok benne biztos, hogy ezekre válaszolna, ezért magamban tartom és újra elindulok.
– Azt hittem a testőrök merevebbek. Te nem tűnsz merevnek. - Ott egy lyuk, pont elég nagy ahhoz, hogy beleugorjak és eltűnjek..

Anyácska  

Szépséges Napot Mindenkinek!

Talán az ex is tudta, hogy nem Ward érdekei számítanak ebben a dologban, hanem inkább másoké. Bár én nem értek ezekhez, nem tudom hogyan működnek a kapcsolatok vagy minek is kell ezeket nevezni, így nem szeretnék jobban belefolyni ebbe a témába.
– Ne gyere még közelebb és ne beszélj így. – védekezésként még a kezemet is közénk teszem, bár nem tudom hogy ez mennyire lehet hatásos. Főleg, ha véletlenül hozzáér, akkor még a világból is elmenekülök, vagy egy kedves hiszti rohammal jutalmazom. – Miért nem vagy bunkó? Miért vagy kedves? Még nem ordítottad le a fejemet azért, mert rád törtem majdnem az ajtót és, és, és.. áhh mindegy. – Kicsit túlpörgök. Ezzel próbálok hárítani, vagy egy kis időt nyerni, nem is tudom. Nem tudok a karácsonyi bálos dologgal sem mit kezdeni, ezért inkább összevissza beszélek mindenről, talán beválik.
– Te hoppon maradsz? - Nevetés tör ki belőlem. Ha Ő így vélekedik magáról, pedig elég magabiztosnak tűnik, akkor egy magamfajta mit mondjon erről? Nem mintha annyira odalennék az ilyen bálozós dolgokért. - Biztos minden sarkon leselkedik utánad egy nő... - Mellékes megjegyzés, vagy játék már nem is tudom. Elvesztem, teljesen meg lettem zavarva azzal, hogy ránézésre egy komor, bunkó ember közben meg kedélyesen el lehet beszélgetni vele. Csalódtam. Kellemesen.
- Elmegyek veled, de két feltételem van… Minimum –Talán, ha feltételt akarok állítani, akkor máris lemond erről az őrült ötletről. Ugyan már. Hol van az még? Addig még ki is nyírhatjuk a másikat…
– Nekem nem kell magyarázkodnod a szabadulási vágyról.. – Elmosolyodom. Tudom milyen az, ha nem tudsz megmaradni a családoddal egy helyen. Tudom milyen az, ha az állítólagos barátok inkább csak koloncok számodra és azt is tudom, milyen az ha kell a környezetváltozás..
- 3 éve nem voltam otthon és nem is hiányzik. – Ezt csak úgy mellékesen megjegyzem. Egy picit megállok azért, hogy nyújtsak egy keveset, mert izmaim jelzik, hogy valami nem tetszik nekik. Teljesen megfeledkeztem arról, hogy futni indultam, pedig általában senki nem tud visszatartani.

Vele együtt nevetek. Ez a rakás szerencsétlenség találó egy jelző, bár nekem nem úgy tűnt, mintha az lenne. Nézem, ahogy szerencsétlenkedik a hajával és bár szívesen segítenék neki, de az valahogy túl sok lenne. Nem csak nekem, de valószínű neki is fura szitu lenne, ha egy idegen a hajában turkál.
- Gedeon bácsi öreg, vén.. és csak a pénzéért bolondulnak a nők. - Megforgatom szemeimet. Talán meglepő lehet, hogy ismerem a szöveget, de mivel a család mugli vonalával több időt töltöttem, mint a másikkal, így tudatában vagyok néhány dolognak. – Ezzel szemben te egész jól nézel ki. Jó a kiállásod, magabiztosnak is tűnsz… – Ezt most már tényleg be kell fejeznem, ezért félbe is hagyom a mondatot és zavartan tűröm el a szememből a copfomból kiszabadult hajszálamat. Szégyenszemre lesüllyedtem addig, hogy egy fiúnak bókolok, itt van a világ vége?
– Anélkül vagy kénytelen belemenni, hogy előre megmondanám mi az.. De ne aggódj semmi nyálas, romantikus dolog nincsen benne. – isten ments, az már tényleg a mai nap legalja lenne. Nem hiszem, hogy belemenne a dologba úgy, hogy nem tud semmit. Nem ismer, nem tudhatja milyen őrültségre gondolok.. Miért akarná a nehéz utat választani, ha bárkit könnyedén az ujjai közé csavarhat és elvihet magával?
– 7??? Azta … – Azt hittem az én 3 éves eltávom soknak számít, de 7 év. Bár esélyem van arra, hogy elérjem én is ezt a szintet, egyetlen egy dolog vinne csak haza. De soha nem fog bekövetkezni.
– Szóval te sokat tanulsz… Különös. Nem nézel ki strébernek. – vigyorogva intézem hozzá a szavakat miközben lehajolok pár darab kavicsért. Kezemet kinyújtom felé, hogy néhány kavicsot átadjak neki, majd szavak nélkül a fejemmel a tó felé bökök. Ideje megtanulnom kacsázni..

Leszúrásnak és egyben jó ébresztésnek veszem szavait. Nem alázkodom meg, nem bókolok többet, inkább visszaveszem a fapofát az már úgyis megy. Amúgy is minek erőltessem meg magamat, ha csak figyelmeztetést kapok érte, meg elutasítást. Nem éri meg.
– Csak jobban meg akartalak volna ismerni és a feltételek inkább csak kérések lettek volna, de mindegy. Biztos haláli jó buli lesz majd, talán megismerni azért meg fogjuk a másikat. – Egy lemondó sóhajt préselek ki összeszorított ajkaim között. Egyre rosszabbnak tűnik az ötlet, pedig már kezdtem beletörődni hogy kivételesen nem a szobában gubbasztva töltöm el az estét.
– A zűrős család dologról nekem nem kell mesélned, tudom milyen az és eszem ágában sincsen felróni neked azt, hogy nem mentél haza ennyi ideje. Ez a te dolgod, nem foglak érte se megvetni, se sajnálni… – Tudom milyen az, ha az emberek beleütik az orrukat abba, ami nem tartozik rájuk. Én se szívesen beszélek egy idegennek a családomról, így soha nem vártam el másoktól se hogy ezt tegyék. Sőt, ha kell könyörgöm is, hogy ne kelljen hallanom a családi történeteket, mert annyira nem érdekel ez a téma.
Némán végighallgatom a könyvtárral és tanulással való kapcsolatát és egy elismerőst hümmögök. Nem tudok hozzá érdemleges szavakat fűzni és nem akarom azt az elcsépelt szöveget lenyomni, hogy jaj majd akkor hozzád fordulok segítségért… Minek? Hiszen csak koppanás lenne a vége, végre kezd tudatosulni bennem.
– Nem. – miért lennék boldog? A kezdeti incselkedés, játszadozás hatalmas fordulatot vett.. Sóhajai, tekintete és arca is azt sugallja mintha már szenvedne attól, hogy itt kell lennie. Már nem is érdekelnek a kavicsok ezért egyszerre belehajítom az összest és lemondóan sóhajtok egyet. Tudom jól, hogy én róttam fel neki a kedvességet, de nem gondoltam volna hogy egyből átváltunk semlegesbe és szinte már kellemetlenül fogom magamat érezni mellette.
– Azt hiszem lassan jobb lesz elindulni vissza. Úgy lehűlt a levegő, mint a hangulat… – A mondat második felét alig hallhatóan mondom vagy meghallja vagy nem. Kezeimet zsebre dugom és indulásra készen nézek rá.

Meséljem el? Mégis hogyan? Minek? Ez egy adok kapok lett volna, amitől már totál elment a kedvem. Csak szórakozásra vágytam volna és azt hittem vele lehet, hiszen letisztáztuk nem merev és még jó fej is volt.. Egy apróbb félreértésből milyen gázos szituk lehetnek…
– Mindegy. Elmegyünk és feltételek nélkül. Majd találok magamnak valakit, akitől kérhetek „szívességet”. – Most meg tök úgy jön le, mintha parancsolgatni akarnék.. Ha most szétnyílna a föld, az lenne a legjobb, legalább nem állnék itt ilyen bárgyún és egyre vörösebb fejjel.
Nézem, ahogy a kavicsok elmerülnek és hallgatom a szavait. Szóval ilyen az, ha két olyan ember kerül egy légtérbe, akik nehezen kommunikálnak és nem tudják megértetni magukat a másikkal. Teljes mértékben félreértelmeztem őt, ami annak köszönhető, hogy mindent támadásnak és kritikának érzékelek. Ezen a téren jócskán van még mit fejlődnöm.
– Nem, ne haragudj, csak… nem te vagy az ökör, én nem.. én nem tudok normálisan kommunikálni az emberekkel…az is csoda, hogy egészen eddig nem jött ki ez.. én.. én tényleg sajnálom. – lesütöm szemeimet és inkább már nem is nézek rá. Mikor nem ragaszkodik ahhoz, hogy tovább maradjunk talán még jobban a földbe tiporva érzem magamat, de nem őt hibáztatom ezért. Némán elindulok mellette vissza a kastélyhoz, hiszen minek rohannék el, ha még a hálókörletünk is ugyanarra van. Az út alatt néhány szót váltok még vele, majd a kastélyban elválnak útjaink és bennem az az érzés támad, hogy ezt jól elcsesztem… Te barom.

//Köszönöm  //

Boldog Éjfélt  

Sziaaa Abigail  

Sziasztok!

Jéé Hello

Minden oké Csak szokatlan, hogy nem ölöm meg a csevegőt
Mostanában menő vagyok benne  

Neked is szia Ráhel ha már ilyen jó köszönőd van

Kaisch Ráhel - 2016.11.15. 19:05


Ugyaan, nem ismersz, megértem  

Én már hallottam rólad

A formás hátsódról egy történetet   

Háááát...  

Ward ölében...

Én inkább elfutottam volna a helyedben  

Köz- és önveszélyes vagy  

Hát az ellen nincs mit tenni

Megint.

Fantasztikus társaság vagyok. Ma megint bebizonyosodott....

// Imádni való vagy, tudtad? - Cesare //

// te meg vicces   //

// Ó, köszönöm   - Cesare //

// //