Amikor a zár kattanása megütötte a fülemet, szörnyű előérzetem támadt. Először próbáltam azzal nyugtatni magamat, hogy csak én őrültem meg és csak beképzeltem a hangokat. Így nem is tulajdonítottam nagy figyelmet a zárra. Észre sem vettem az ott gubbasztó Ildát. Túlságosan csendbe volt és valószínűleg bele is olvadt a környezetébe. Vagy valami. Mindenesetre én a saját dolgommal voltam elfoglalva.
Amikor az ajtóhoz léptem és realizálnom kellett magamban azt a szörnyű tényt, hogy ténylegesen bezártak a szertárba, először nem tudtam eldönteni, hogy elátkozzam-e az a hígagyút, vagy kirúgjam a fogait, miután kikeveredek innét. Végül csak rángatni kezdtem a kilincset és szitkozódtam az orrom alatt. Az is megfordult a fejemben, hogy kézzel kiásom magamat onnét, ha egy órán belül nem érkezik segítség. Jobb ötlet hirtelen nem fogalmazódott meg a fejemben. Duzzogva még az ajtóba is belerúgtam, de az olyan rohadtul poros volt, hogy a rúgás után a fele retek szinte belepett engem is és krákogni kezdtem. Egyre jobban élveztem.
Hosszú másodpercekig tartó legyezések után felnéztem s ismét rángatni kezdtem azt az istenverte kilincset. Tuti, hogy csak velem akart kitolni a sors. De miért? Már éppen meg akartam emelni a lábamat, hogy ismét belerúgjak az ajtóba, amivel sajnos sokra nem fogok menni. Főleg, hogy befelé nyílik az a gyász. Viszont, mielőtt rongálhattam volna az iskola tulajdonát, egy hang ütötte meg a fülem. Egy női hang. Na neeeeeeee, nem nem nem nem nem nem. Az nem lehet. Letettem szépen a lábamat és megfordultam, az arcomon semmilyen érzelem nem látszott, csak hátra néztem fapofával.
- Úgy nézek ki, mint akinek van kulcsa ehhez a szarhoz? - azért beteljesítve a tervemet, belerúgtam még egyet az ajtóba. A nőstény bemutatkozott nekem, asszem már láttam is párszor, mert sokszor volt közös óránk, de nem igazán foglalkoztam vele vagy a többi nősténnyel.
- Én meg Húzzál Vissza A Fenébe vagyok! - mordultam rá a kelleténél is agresszívebben. Már csak ez hiányzott nekem, hogy egy nőstényördöggel legyek összezárva kitudja hány nyomorúságos órán keresztül. Azt hittem, hogy meg fogok addig bolondulni. Ki kellett találnom valamit. Az asztalok felé vettem az irányt és a fiókokban kezdtem keresgélni, hátha találok valami pótkulcs szerűséget, esetleg pótkulcsot.
- Nőstény, van nálad pálca? - lehettem volna kedvesebb is, de az nem az én stílusom volt. Ráadásul ebben a helyzetben tuti nem lenne senki kedves. Zakkant az olyan, aki örül ennek a csapdába esésnek...
