Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Komolyan ijedt vagyok, és lássuk be, én nem vagyok az az aggodalmaskodó, túlféltő típus. Várjak, azt mondja, de amikor visszafordul, látom, hogy piros a szeme, és mosolyog. "Minden rendben van", mondja. Minden... rendben...
- Emily - kezdem, de nem vagyok elég határozott, azt hiszem, mert a húgom rögtön folytatja a kis meséjét az egyetemről. Nézek rá, felvonom a szemöldököm, karikás szemekkel, fáradt tekintettel de feszülten hallgatom, mert most... ez most nem játék, asszem'. Sosem ijedtem még meg ennyire Emily miatt. A kérdését egyszerűen figyelmen hagyom. "Mik a terveid mára", ugyan már. Ugyan már.
- Emily, ez bullshit volt - közlöm vele az értékítéletet, majd leülök mellé a földre, és beleszívok a cigimbe. - Alkalmassági vizsgáid? Télen? Ezt titokban kell tartani? A CIA-ba készülsz, vagy mi? - Nézek fel rá, továbbra sem mentesen az ijedtség és a cinikus kételkedés egyvelegétől. - És ne mondd azt. hogy minden rendben van, mert vagy füveztél, amit kétlek, vagy azért vörös a szemed, mert... - kicsit elhallgatok - ...mert... sírtál.
Gondolkozom egy kicsit, miközben elkapom róla a tekintetem. Nem vagyok túl jó az érzelmi kinyilatkoztatásokban, azok megértésében, de még csak abban sem, hogy végignézzem őket. Sosem volt az én műfajom, általában megoldom a vászonnal, vagy egy vásznon, aztán ennyi. Emily viszont, asszem'... szóval ő más.
- K***a depressziós zenét játszottál - közlöm még. - Tudod én mikor festek depressziós képet? Amikor depressziós vagyok, boom - mutatok a kezemmel is egy robbanást, mintha olyan rohadt vicces lennék. Mindenesetre ezt most talán eltaláltam, mert tényleg úgy mondtam, mintha valami nagy felfedezést tettem volna. Emily mellett amúgy is fejlődtem ebben még régen. Csak aztán kifakult a humorom, elvesztettem, és jó ideje nem használom, mióta... hát, kábé mióta lefogytam. Kicsit saját magammal is így vagyok, hogy elszürkültem. Az utóbbi időben.
- Az a tervem mára, hogy megbontunk egy sört, és elmondod, hogy mi a franc történt. - Fejezem be a kis monológomat. Nem vagyok egy edictumos Dr. Who, és nem is fogom tudni megoldani a problémáját. De... hé. Ha sír, az gáz. Akkor valami nagyon nagy szar van. Szóval... én tudni akarom, mi van.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Most meg valami próbafelvételiről magyaráz, én meg csak nézek rá. Miért nem mondta el? Tény hogy... én sem mondok el túl sok mindent mostanában neki. De én mindig is ilyen voltam. Néha csak úgy nem beszélek sokat az emberekkel. Aztán hirtelen megint, mikor már muszáj, és nem bírom tovább. Bár ez most eléggé késlekedik.
- Egyáltalán... milyen egyetem ez, Ems? - kérdezem sóhajtva, de még nem mondtam le a dologról. Nem mintha le akarnám beszélni róla. Csak valami bűzlik itt.
És akkor hirtelen... boom. Visszakaptam. Mintha az arcomba robbantott volna egy pokolgépet, csak ülök, felnézek rá. Egyszerűen... nem értem, hogy ezt most miért mondta. Mármint, tényleg, mi van? Abban reménykedek, hogy biztos éppen menstruál, vagy valami, mert ilyeneket ő nem szokott mondani, és az összes csaj a környezetemben megzakkan, ha megvan neki. Remélem, ez is csak egy ilyen, mert ez nem lehet igaz. Meg se tudok szólalni, úgy bámulok rá. Mint akit... cserben hagytak. Mint egy kivert kutya, hirtelen úgy érzem magam.
Egészen más irányt vesz ez a beszélgetés. Ez a... fiú. Na ja, nem hittem, hogy van valami fiú, és már rosszat sejtek, gyanakodok - ezek szerint megvan bennem a báty valahol mélyen -, hogy mit csinálhatott vele. Látom a lány arcán a változásokat, amikor erről a fiúról beszél. Próbálok nem úgy nézni, mint aki ölni akar - mert persze nyilván a srácot okolom, nem a kishúgomat. Ha valami történt, természetesen a srác tehet róla. De próbálok... nem úgy nézni, mint egy tömeggyilkos, mert a hülye is látja, hogy Emsnek fontos. Csak nem akarom, hogy rosszul érezze magát még annál is jobban...
Egészen elmosolyodik a végére, nekem pedig ugyanennek a fáradt változata jelenik meg az arcomon, mert arra gondolok, hogy egyszerre mázlista a csaj és sajnálom. És nem tudom, melyik az erősebb.
- De ez... tök jó, nem? - kérdezek vissza, amikor már odáig jutunk, hogy csodálatos, és mosolyog, örül. Hát úgy látom, hogy boldog. Szerencsétlen, biztosan azért érzi rossznak, hogy boldog, mert ebben a retardált családban nőtt fel, a bátyja érzelmi analfabéta, az apját meg alig látja, és akkor ne is beszéljünk az anorexiás és a félőrült nővéreiről meg a skizofrén anyjáról. Sajnálom Emilyt, hogy így kellett... ezt végigcsinálnia.
- Ne-... nekem? Jogom? - Na, most már teljesen elveszítettem a fonalat. Jogom? Ha valakinek, akkor nekem biztosan nincsen jogom ilyesmire. Haha. Csak látná, hogy mit művelek velük.
Megsimogatja a kezem, tudja, hogy az mindig jól esik, úgyhogy egy nagyon halvány mosoly árnyéka jelenik meg az arcomon.
Aztán megüti egy név a fülemet. Adrian, mintha ezt mondta volna. Pár pillanatig csendben nézek, igazából fel sem fogom, nyugodtan pislogok, aztán elér a tudatomig a mondat, amit elsőre kivetett magából. Adrian hozzád tartozik... Adrian...?
- Adrian? - kérdezem döbbenten, a szemem elkerekedik, és csak nézek, és mintha... esküszöm, mintha fájdalmat éreznék a mellkasomban. Fájdalmat. Mintha valami... fájna. Csípni kezd a szemem. Mi...? Nekem, a szemem? - I really need that beer - pattanok fel, és kiviharzok a szobából. Csak a konyhába megyek, sörért. Ennyi történik. Pár percig azért lent vagyok. Amíg tudomásul veszem, hogy mi van.
Aztán felhozok kettőt. A nyitott üvegeket lerakom kettőnk közé, ahogy új cigire gyújtok, majd bele is hamuzok a szintén közénk rakott hamutálba.
- Hát, ez egy szar helyzet. - Mondom kicsit gyenge hangon. Biztos a hideg sör teszi, hogy berekedtem. Eltakarom a szemem, úgy hajtom hátra a fejem. - Ems, jó ízlésünk van - motyogom, és igazából ezt annyira viccesnek érzem, hogy el is kezdek röhögni. Tudom, nem lenne szabad, mert iszonyú bunkónak is hathat. De ez nagyon vicces most. - Szerelmi élet Fisher-módra - röhögök tovább. Komolyan. Erre is csak mi vagyunk képesek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Jó, hogy Emily nem látja azt, ami a konyhában történik, mert szerintem komolyan elgondolkodna azon a lehetőségen, hogy berak egy elmegyógyintézetbe. Jó, hogy ezt nem látja. Kell az az öt-tíz perc, hogy helyre tudjam rakni magam annyira, hogy ne legyek az összeroppanás szélén. Épp annyi is elég volt, hogy Adrian egyáltalán jelen van, és az, hogy ezt... hogy nem csak ő van jelen így, valahogy, mittomén' hogy, az már épp elég volt, hogy odáig sodorjon, ahol most vagyok. Emily pedig, nos... Ez már csak... hogy mondják? Hab a tortán.
Szóval én nevetek, és arra számítok, hogy együtt fogunk nevetni. De nem. Így már nem olyan vicces. Mintha megint úgy érezném, hogy valami nincs rendben a mellkasomban - a nevetésem keserűvé, fáradtá válik, ahogy lassan elhal. Legalább az elején jól szórakoztam, bár... simán lehet, hogy csak hisztériás rohamot kaptam a kialvatlanság és a konstans- alkohol és THC-szint miatt a szervezetemben.
- Rosieval?... Lol - fűzöm hozzá, majd ledöntök pár kortyot az üvegből. Visszatartom a csípős megjegyzésem, ami egyébként nem az idősebbik húgomra vonatkozik. Mostanában nem nagyon kontaktáltam vele. Fogalmam sincs, hogy van.
Emily mondatát hagyom lógni a levegőben. Jó pár pillanat eltelik így, én is csak bámulom a füstöt, ami felfelé száll. Sokára szólalok csak meg. Nagyon sokára.
- Nem hagyhatsz itt - lesütöm a tekintetem. Megint tizenegynek érzem magam. Próbálom elrejteni az égő szemeim előle, de hiába, Emily mindig meglátja, akkor is, ha már órák teltek el azóta. Észreveszi, és mindig odajön, hogy megnyugtasson. Régebben így volt. - Aaah damn - szipogok. Kit akarok átverni? - Nem hagyhatsz itt Emily emiatt a kis szar miatt. - Alig hallom a saját hangom is, próbálom azért összeszedni magam. Ez most nem az az alkalom, amikor én beszélek. Most ő beszél. Egyszer végre hadd beszéljen ő. Egész életében az én szarságaimat kellett hallgatnia. Most nem szabadna így lennie.
- Jézusom, Allan - motyogom csak úgy magam elé. Megint szipogok. - Ems, ugye nem gondoltad komolyan, hogy emiatt elmész? - Szégyenlek ránézni, még mindig, szóval a padlót bámulom. Hát, idáig jutottunk. Megint csendben maradok egy ideig.
- Illene hozzád amúgy. Nagyon érzelmes. - Szusszanós nevetést hallatok. De még mennyire. - Mindig látom a csalódottságot és a fájdalmat a szemében, mikor elmegyek hozzá. Pedig én csak leitattam, hogy... Így indult az egész. És én nem is akartam többet. És most sem tudom, mi a franc van, mert jó elmenni hozzá, de megfojt... néha egyszerűen... megfojt... Nekem... Engem nem... Érted? Hiába várja, hogy egyszer majd minden happy lesz, francokat lesz, mert el vagyok b***va, így találtak ki, nem tudok ennél többet nyújtani! - Egészen felemelem a hangom a végére, aztán csak elhallgatok. - Észre se vette, nem is érti... nem is érti, hogy mit miért csinálok, csak szarul érzi magát folyamatosan, és egy pillanatra sem gondol bele, és én így nem... Nem...
- Emily, én végignéztem a te első lépéseidet. - Mondom hirtelen. Rápillantok, most már rá merek - már nem annyira olyan a szemem. Megszületett bennem talán valami. - Én láttam, hogy hogyan nősz föl. Még ha szar testvér is vagyok, mert mindig csak nyígok, láttam, és... engem nem érdekel, én nem fogok egy... egy... Mert... nekem van más is. Tudod, hogy van más is. - Iszok. - Ah, micsoda drama queen lettem... Bocsi. Csak... azt akarom hogy... ha emiatt döntesz... akkor légyszíves gyorsan gondold át, mert ha komolyan ezért akarsz ilyen lépéseket tenni, én egyszerűen követni foglak oda, ahová mész, és nem veszem figyelembe amit akarsz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

- Van pasija? - kérdezem enyhén meglepve, de annyira nem bukok ki rajta. Mármint... Azért persze, meglepődöm. Mik ki nem derülnek. - Kicsoda? Ugye nem egy seggfej? - Mert még csak az kéne, hogy Rosiet levigye valami idióta az életről. Jézusom. Ezek felnőttek. Össze kéne kapnom magam...
Nagyon belelendülök a beszédbe. Igazából nem tudom, mi teszi ezt. Talán a kimerültség. Most épp józan vagyok, annak érzem magam. Őszintén, bár ne lennék az - most nagyon jól esne valami tudatmódosító. Jót tenne a lelkiállapotomnak, lelazítana és talán kicsit könnyedebben venném azt a szarvihart, ami éppen most érte el az epicentrumot, ami jelen esetben Emily szobája.
De átölel, én meg átfogom a karját, és hagyom, hogy ringasson kicsit, bár talán nekem kéne őt. Igen, határozottan nekem kéne, fogalmam sincs... de valahogy most nem tudom. Csak akkor érzek valamit, amikor kimondja, hogy nem hagy itt - akkor megkönnyebbülök, a tartásom elenged és ezerszer jobban érzem magam. És elkezd győzködni, de én esküszöm, nem azért mondtam, hogy bebizonyítsa utána, hogy én vagyok a világ legjobb bátyja - tudom, hogy nem. Eléggé elcsesztem a dolgom.
Hirtelen lábad könnybe a szemem, olyan gyorsasággal, hogy megelőzni sem tudnám, és még engem is meglep, milyen hangosan tör fel a szorító torkomból valami hang, és hogy rándul össze a testem egy másodperc alatt, amikor azt mondja, "ő szeret téged". (Most mondjátok azt, hogy nem vagyok elcseszve. Ki az, aki így reagál erre rajtam kívül?) Szóval egyszerűen rázkódni kezdek Emily karjaiban, se szó se beszéd, pedig én most rohadtul nem akartam érzelgősködni magamon, és itt... azt akartam, hogy ő beszéljen, mert megérdemli, és nem kellene folyton azon fáradoznia, hogy egyben tartsa a hülye lecsúszott "művész" testvérét, saját élete kéne hogy legyen... És mégis, engem teljesen hatalmába kerítenek azok a szavak, amiket vigasztalónak szánt.
- Csodálatos érzés? Csodálatos érzés?! - megpróbálok ránézni. Érzem, hogy a taknyom egybefolyik a könnyekkel és undorítóan nézek ki, nem tudok aludni napok óta. Biztosan látszik a "kiegyensúlyozott" életmódom is, hogy beesett az arcom és sápadt, hogy a szemem alatt sötét foltok feszülnek, hogy enni se tudok normálisan mostanában. - Ez csodálatos érzés?! - Nem tudom megállítani a sírást egyelőre, hát... várok. Hogy elmúljon. Legalább halkan már tudom csinálni, hogy ne érezzem magam annyira kínosan. Drámázok itt össze-vissza baszki, ahelyett, hogy összeszedném magam... És mégsem tudok túllépni önmagamon.
Mikor már úgy érzem, tudok beszélni úgy, hogy ne szakadjon félbe minden második szavam, gusztusosan szipogok egy hatalmasat, és megdörzsölöm az arcom.
- Fingom sincs róla, hogy mi van, Ems - kezdem - nem csak ő van. Én nem akarok... választani, nem akarom... nem akarom hogy elvárjanak tőlem... hogy... felelősségem legyen. Nem. Nem. Ennyi. - Megint szipogok. - Baszki, adj egy zsepit, vagy megfulladok. - Meg kéne nyugodnom.
Nos, nem tudom, hogy mit gondoltok, de eddig akárhányszor mondtam ezt eddig magamnak - valahogy sosem jött össze a végére.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Megfájdul a fejem. Ahogy felnézek a húgomra, ő pont szólásra nyitja a száját, de a szavai csak zavarosan, visszhangozva, némi késéssel jutnak el hozzám. Fáradt vagyok, és éhes. Még mindig folynak a könnyek a szememből, nem tudom megállítani, mert mióta Magyarországra jöttünk, nem történt ilyesmi, ha jól emlékszem. Sok minden van, ami miatt most...
Visszhangzik. Sosem, ez. Aztán egy másik szó akad be, a még, és mikor ezt mind felfogom és összeállítom a fejemben, elkeseredve nézek a húgom szemére.
- Lehet, hogy te szereted, de én nem, Emily - mondom halk, rekedt hangon, meg is kell köszörülnöm a torkom. - Ne vetítsd ki rám, én... nem őt... én... - Lehunyom a szemem, hogy kicsit összeszedjem magam. - Egy... egy részét, azt, ahogy megfog, ahogy hozzám ér, de... azt már másban is szerettem. Nem őt... nem vagyok belé... L-... - elakad a hang a torkomban, összepréselem az ajkaim. - Louis... - suttogom, de ezt már nem is neki, Emilynek mondom, csak úgy magamnak.
Nem is tudom, mit várok. Hogy ettől, a nevétől talán megnyugszom? Jobb lenne tőle? Hogy tudom, hogy valószínűleg neki is van valaki más, nekem is van valaki más. Sosem volt és sosem lesz. Most mégis eközött a kettő közt vagyunk, és kijavít az igekötőim miatt, én meg kiakadok, hogy miért kell ezen szarozni, az igekötőkön, és nála alszok és reggel, mikor felébredek, azt kívánom, bár csak aludtunk volna - és elrohanok, mielőtt felébred, és egész nap járom Budapestet és nyomogatom a rohadt Tindert, mert nem jó úgy sem, ha van, úgy sem, ha nincs.
És ott van Adrian, akivel tök jól ellettem volna, ha nem jön az életembe megint L, akit már ott hagytam egyszer, és meghoztam egy döntést, és megjelenik, csak úgy, különben is, mit képzel magáról, hogy csak úgy besétál Budapestre?!
És ott van Adrian. És már voltam egy MMA-meccsén is. Én, végignéztem, ahogy elver valakit. Utána majdnem ott hagytam a francba, de aztán valamiért nem tettem. A vállai íve miatt talán, vagy a bőre miatt, vagy a karja az oka, a hasa, fogalmam sincs. Az is lehet, hogy nem. De valamiért nem hagytam ott. És akkor én... úgy döntöttem, hogy nem hagyom ott.
De most... most fogalmam sincs, egyiket sem akarom otthagyni. Maradni sem akarok velük. Ezek úgysem örökre szólnak. Csak fáradt vagyok.
- Leszarom - nyilvánítom ki még mindig lehunyt szemmel. - Nem érdekelnek. - Kis szünetet tartok, amíg újragyújtom az elaludt cigim. - Senkihez nem akarok hozzámenni, b*****meg. Hagyjatok már békén. - Azzal a lendülettel pedig elveszem tőle a zsebkendőt és kifújom az orromat. A megtisztulás. Ave. Louis is emlegette néha. Megtisztulás. Bár ő biztos nem a távozó takonyra gondolt.
Ahogy Ems mögöttem ténykedik, megfordulok, ő pedig már kinyújtott kézzel áll és várja, hogy fogjam meg. Nézek rá, a kezére. Tudom, hogy mondanom kellene sok mindent most. De azt is tudom, hogy nem akarok, és amúgy sem tudok, mert egy tajparaszt vagyok. Túl bonyolultak ezek nekem. Főleg most.
- Ha józanabb leszek, még... majd... megbeszéljük... talán. - Fűzöm hozzá az ügyhöz, aztán megfogom a kezét. És bemászok az ágyába.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Más, ahogy így áll mellettem. Louis. Kimondani ezt a szót magamban most teljesen más és mégis nagyon hasonló ahhoz, amilyen öt éve volt. Louis. Én adtam neki ezt a nevet. Bonyolult a vezetékneve, nem tudtam azon hívni, úgyhogy egyszerűsítettem erre. Adtam neki egy nevet, félelmetes, mi? Mintha olyan sok hatalmam lenne, hogy arról döntsek, hogyan fogják hívni őt. Mintha megváltoztathatnék bármit.
Adtam már másnak is nevet korábban - pontosabban ő adta magának, Orion, ez volt. Éppen a zsaruk elől menekült, mikor találkoztam vele, én meg a hátsó kertben cigiztem Angliában. A sövényen keresztül kezdtünk el beszélgetni.
Furcsák ezek a névadások. Nekik kettejüknek nagyon... más helyük van. Más szerepük, mint a legtöbbeknek. Egyikük, Orion itt hagyott. A másikukat én hagytam ott, és nézd meg - egyszer csak itt találom magam mellette Budapest utcáin, mert véletlenül ideköltözött, ide, a kényszerhelyre. Orionra is úgy találtam rá újra, hogy konkrétan melléjük költöztünk. K***a egy játékot űz velem az életem.
Kiránt a gondolkodásból a füst, mely végigsiklik a tüdőmig, ott lustán keveregni kezd, aztán ismét távozik belőlem, bennem hagyva az összes káros narkotikumot és szert, ami benne található. Ettől érzem magam ilyen jól. Szinte érzem, hogy megnyúlnak a pupilláim, és máshogy szűrik a fényt, sokkal fényesebb ez a szakasz így. Az utcai lámpák kis napokként, vagy inkább holdakként ragyognak fölöttünk, érdekes árnyékot vetve mindkettőnk idősebb és tépázottabb arcára.
Látom a mosolyát, figyelem, ahogy arcizmai megmozdulnak. Emlékszem, milyen érzés volt a borostája az arcbőrömön, hogy mindig libabőrös lettem, ahányszor megtörtént a két felület találkozása. Biztosan örül neki, hogy ide hoztam, de nem tudom, akkor is örülni fog-e, ha belép, és meglátja a falakat. Annyira más ez, mint egy átlagos lakás. Teljes káosz uralkodik odabent, csakúgy, mint körülöttem mindig.
- Akarod látni, mi? - kérdezem kissé talán provokatívan ám már vontatottabb beszédhangon. Nem tompultam be egyébként, csak ilyenkor sokszor lassabban beszélek, mint szoktam. Azt mondják, hogy jól áll. Karcosabb lesz tőle a hangom. - Nem szép látvány az, Louis. - Csóválom meg lassan a fejem.
Már látom közeledni a társasház kapuját. Még meg kell tennünk egy kis távot, de már belátható távolságon belül van. Elmehetnék mellette, és sosem tudná meg, melyik lakás volt az. Akkor csalódott lennék. Azt hiszem, csalódott lennék egy kicsit.
- Gyere - mondom halkan, hirtelen lefékezve a kapu előtt, mikor már odaértünk. A kulcsaimmal babrálok, aztán már bent is vagyunk a lépcsőházban; én megyek elöl, néha hátratekintek, szinte ellenőrzive, hogy biztos itt van-e még, nem tűnt-e el, mint a kámfor, megmutatva, hogy egészen eddig csak a képzeletem játszott velem.
A kis előszobába belépve azzal sem fáradok, hogy lerúgjam a cipőmet, egyből a "nappaliba" megyek, amely kissé át lett alakítva az ízlésem szerint. A falak mind le vannak festve, hol graffitik, hol androgün alakok körvonalazódnak, néhol fekete háttérrel, fehérrel rajzolva. Koszos a padló. Mintha lakatlan lenne a hely, csak egy matrac van a tér közepén, a fal mentén ecsetek, egy-két kiszögelt vászon körül fekve, néhányuk félbetörve. Az egyetlen feltűnően színesebb kép érdekes módon - egy elmosódott önarckép.
- Ezek nem túl jók - bökök a képekre, aztán megállva a szoba közepén rágyújtok. Úgyis körül fog nézni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Úgy... meglepődöm. Ahogy megszólal - arcán enyhe mosollyal - megint azt érzem, hogy Louis képes értően szólni, nem csak beszélni hozzám, hanem felelni valamit. Igazán nem találkoztam még olyannal, aki képes erre, Emilyn kívül - ő egyedül ért még hozzám, tudja, mikor kell megsimogatnia a hátamat vagy beszélni valami kis hülyeségről, mindig pontosan érti, hogy működöm... Louis talán nem érti. Ő csak találgat. Precízen és talán... lehengerlő eleganciával.
Mikor kimondja a nevemet, az hirtelen megüt, az ő hangján hallani az ő szájából. Valahogy mindig ilyen hatással van rám, mikor tőle hallom - kicsit szelídebbnek érzem magam tőle. Hangyányit. Halvány, szinte láthatatlan mosolykezdemény kúszik a szám szélére.
- Soha - mondom halkan, és kinyitom előtte az ajtót.
Ahogy körülnéz, én csendesen figyelem őt, beburkolózva a füstömbe. Kintről besüt a hold, és a lábammal felnyomott állólámpa a szoba sarkában kissé hideg félhomályt enged meg, mégis pontosan kivehetőek a festmények, az alakok és az alaktalan fújások a falon. Furcsán érzem magam, ahogy Louis árnyékot vet a falakra - közelebb lép az Egyikükhöz. Név szerint meg tudnám Őt nevezni, de most nem teszem - valahogy nem megy így, mások előtt. Sosem beszélek róluk, egyszerűen mintha... nem engednék, hogy felfedjem őket. Mint ahogy azt sem, hogy valaki megérintse őket - Louis ujjai most mégis finoman végigsiklanak Egyikük kontúrján, óvatosan, körültekintéssel érintve az arcot, nem durván tapicskolva; szinte látom megelevenedni Őt, tudom, hogy mit mondana rá, ha meg tudna szólalni. Félmosoly költözik a szám szegletébe. Kedveli Louist.
Rám pillant, mikor kifejezem nemtetszésemet - az önarcképem felé bökök az állammal, jelezve, hogy mire értettem pontosan. Az, na az nem tetszik. Nem csak maga a kép, az egész valahogy nem jó. Nem tükrözi a valóságot, még akkor sem, ha kimondottan úgy néz ki, mint a testem.
Louis pedig forogni kezd, erre egy kósza nevetés jut belőlem a felszínre, egy igazán jóízű. Ritkán nevetek így, ez a látvány azonban erre késztet.
Közel áll meg hozzám, én pedig a szemébe nézek, mikor elhagyja száját a bűvös szó: "köszönöm". Elmélyül a pillantásom, ahogy az övét fürkészem.
- Szépen érsz hozzájuk - mondom halkan, egy másodpercre lesütve a szemem, hogy aztán újra felnézhessek rá. - Tetszik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Más így, hogy itt van. Az emlék, amit életben kellett tartanom a falak között, megelevenedve jár-kel a lakásban. Érzem, ahogy mindenem beszívja a látványát, a vásznak, a falak, a törött nyelű ecsetek, az olaj, a palettákon megkövesedett festékek. Mintha minden táplálkozni kezdett volna belőle, én pedig csak mint külső szemlélő, figyelem megilletődötten a színeket, amik egyre élénkebbé válnak körülötte. A semmilyen, változatlan, egyhangú árnyalatok újakká válnak. Élénk kék. Megjelenik az élénk kék is. Nem is lehetne más, csak kék. Nem kéne meglepődnöm rajta.
Engem néz - azt, amit lefestettem - amiről azt hittem, hogy én vagyok. Örülnék, ha csak ennyire lennének elmosódva a kontúrjaim. Örülnék, ha ezt látnám a tükörben. Nem akarom, hogy azt nézze, ami mégsem én vagyok.
- Engem nézz. - Halk a hangom. Abban a pillanatban, hogy ez elhagyja a számat, valahogy úgy érzem, mintha ki sem mondtam volna. Csak lóg a levegőben. - Engem nézz, Louis.
Talán ebben benne van, amit akarok mondani. Hogy az ott mégsem teljesen én vagyok. Nem akarom, hogy azt lássa, ami nem igaz. Itt van, azt kell látnia, hogy én mi vagyok. Engem kell látnia.
Mikor a közelembe kerül, teljesen máshogy érzem magam. Mintha én magam még elevenebben léteznék, így érzem magam. Megfakult mása vagyok önmagamnak mostanában. Közelebb lépett, látom a lélegzetét és hallom; közelről figyelem a bőrének pórusait és a ráncait. Kicsit megérzem az illatát is, mire fájdalmasan sajdul bennem valami.
A tekintete pedig engem fürkészik. Olyan világos a pillantása. Fényt hozó. És teljesen máshogy érzem magam tőle. Mintha lángolna bennem valami. Mintha belém látna, és én megborzongok ettől. Nem tudom, hogy a jó értelemben-e. Szeretnék hátrébb és közelebb lépni egy időben. Nem tudom, melyik lenne a helyes, vagy a jó lépés. Előre, vagy hátra? Előre, vagy hátra...
Tudja. Érti. A borzongás még inkább kiül rám, a bőrömre, ahogy feláll a szőr a karomon és mégis úgy érzem, hogy valami égeti a felszínét. Hogy érthet meg valaki ennyire engem?
- Mind. - Nyögöm ki halkan, és akaratlanul előrébb lépek, szinte észre sem veszem. Nagyon közel vagyunk. Magába burkol az illata. Nézek fel rá, a szemeim nagyobbra nyíltak. A pupilláim kitágultak a narkotikumoktól. Talán az övéi is, de nem tudok csak a szemébe nézni - az arcát, a haját, a nyakát, a vállait is figyelnem kell, hogy elhiggyem, hogy itt van. Elnyílnak az ajkaim.
Itt vagyok. Úgy érzem, mintha egyszeriben teljesen kitárulkoztam volna előtte. Védtelen vadállat. Mintha lehullott volna rólam valami. Egyszeriben nagyon fehérnek érzem magam, annak a szemvakító fehérnek, ami szinte kiszúrja az emberek szemét. Mintha ragyognék egy kicsit.
Itt vagyok. Tegyél velem, amit akarsz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Engem lát, azt mondja. Egy leépülő csontvázat a sötétben, elvékonyodott bőrrel egy szekrény előtt, ezt kéne látnia. Az én lennék, de ezt valahogy nem merem kimondani. Megijedne talán, bár őt nem úgy ismertem meg, de talán mégis megijedne, és azt nem kockáztathatom.
Sokszor úgy látom magam, mint Vénusz légycsapója. Ezt a virágot még valamelyik haverom mutatta nekem Angliában, elküldte Facebookon valami hülyeség miatt, és azóta emlékszem rá, mert ugyanolyan aljas, mint én. Odacsalja magához az áldozatot, aztán mikor hozzáér, már nincs menekvés. Pontosan így érzem magam én is. Louis sem tudott tőlem elmenekülni, pedig talán akart - és én sem tudtam elengedni. Úgyhogy itt vagyunk most, egymás előtt, és fogalmam sincs, hogy tényleg engem lát-e, vagy csak a sziluettemet; engem, vagy amit hisz rólam. Azt mondta, engem, és talán ezt túl szép elhinni. Ha így kellek neki...
Olyan közel van. Mintha táplálkozni tudnék ebből a közelségből, egyszerűen érzem magamon a testéből áradó hőt, hallom a lélegzeteit, és ez kitölti minden érzékemet. Eközben azt is tudom, hol vagyunk - az egyetlen helyemen, ami csak az enyém, az én "birodalmam", ahol minden a felszínre törhet, ahol már a falak és a repedések sem menekültek meg attól, hogy rájuk öntsem saját magamat. Ettől a tudattól még inkább borzongok, és nem tudok betelni vele.
A vállai vonalán árnyékok tetszenek, hideg, fehér fénnyel vetnek kontrasztot a pólója apró gyűrődésein. Kisejlik a bőrének minden négyzetcentimétere. A pólója nyaka alól egy ér fut fel, halvány kékes derengésbe vonva egy finom vonalat, szabálytalanul el-elkanyarodva, majd végül teljesen eltűnve. Füle porcain szürreális vonalakat fest a félhomály. A szempillái nagyok; amikor pislog, egy pillanatra összeakadnak felül és alul, akárcsak a Vénusz légycsapójának fogai, majd mikor kinyílnak, felfedik az íriszeit, de nem merek odanézni hosszabb ideig. A hajtincsei keszekuszán, néhol még épp rendezetten...
Észreveszem, hogy felém hajol, tekintetem rögtön a szemeire villan. A bőr redősebbé vált, szarkalábai elmélyültek, a szemöldökét felvonta. Látom, hogy a bőre egy kicsit más árnyalatú, de nincs időm megfigyelni, egyszerűen nincsen.
Áramütésszerűen koncentrálódik rá hirtelen mindenem. Hozzám ér. Érzem magamon bőrének tapintását, ez az első érintése évek óta. Óvatosan fordít maga felé, és én csak őt tudom nézni. Úgy dobog a szívem, mintha még sosem ért volna hozzám így senki, mintha most először érintenének meg így. Vele akkor régen is mindig így éreztem magam, mert tényleg ő volt az első, akit közel engedtem.
Itt vagyok. Egy végeérhetetlen pillanatig mintha minden teljesen elnémulna körülöttünk. Látom őt, de csak úgy, ahogy én tudom látni: barna, biztonságot adó színként, egy illatként, egy ölelés emlékeként, ami akkor olyan volt, mintha sosem érne véget. Évekig vége volt, és most megint érzem. Nyelek egyet. Érzem, hogy itt van, de nem tudom, hogyan mondjam.
Közeledik, és ebben az egyetlen pillanatban úgy érzem, hogy nem tudom, mi fog történni, még akkor sem, ha teljesen egyértelmű.
Ahogy megcsókol, hirtelen minden felburjánzik bennem; az a rengeteg szürke idő, amit eltöltöttem nélküle, egyszerűen értelmét veszti. Felizzik a bensőm, és pár pillanat erejéig a gyengédsége elárasztja a testemet, aztán eltűnik minden, és észre sem veszem, hogy karjaim a nyaka köré kulcsolom, közelebb húzom és mintha minden egyes pillanatot, amit nélküle töltöttem, be akarnék pótolni, úgy csókolom. Sosem csókoltam meg így őt, mert mikor összeértek az ajkaink még régen, akkor egyszerűen nem tudtam így csókolni. Nagyon féltem. Azóta évek teltek el, és teljesen megváltoztam. Most szinte kapaszkodom belé a karjaimmal, ahogy még közelebb megyek, és egyszerűen el sem akarom engedni. Egy teljesen új én találkozik Vele, és nem akarom elengedni. Magamba akarom olvasztani.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Louis fénye és jelenléte valami teljesen mást ad hozzám. Úgy, ahogy Emily régebben a biztonság és... "igazoltság" érzését például - mellette biztos vagyok abban, hogy létezek, és a problémáim, az egész valóm egy igazi dolog. Louis mellett olyan vagyok, mintha erős lennék és független, önálló, valamiféle jelenés, kísértés, lidérc. Egészen lidércnek érzem magam mellette, a kép, ami ilyenkor én vagyok, egy dacos, gyönyörűen idegen fiú, aki könyörtelen és nagyon érdekes a világ számára. Sokszor érzem így magam mellette, sötétszürkén.
Most mégis valahogy más lettem vele, sokkal fehérebb. Mintha tényleg kinyílt volna valami bennem. A Műhely falai mint a börtönöm merednek körénk, és én mégis megnyíltam, halvány izzásba vonva őt is, magamat is. A fény sokkal fényesebbnek látszik most Louis bőrén, szinte ragyog, ahogy közelít felém, és ez a ragyogás álomszerűvé teszi az egészet. Eszembe jut, hogy valószínűleg ami most történik, a pillanat varázsa lehet, de ez a gondolat el is úszik, ahogy ajkaink egymáshoz érnek.
Louis Istene vajon most bünteti, vagy jutalmazza őt? Ez fordul meg a fejemben. Vajon melyik vagyok neki?
Sosem csókoltam még így őt, ilyen hevesen, mert mindig csak rémült csókok jutottak neki, hiszen ő volt az első, aki látott bennem valamit Joel után. Sosem hittem volna, hogy bárki látni fog valamit. Ash - az egyik ottani haverom - persze szerelmes volt belém, de neki fogalma sem volt róla, milyen vagyok. Elbűvölte a titok, ez tetszett neki, ez kellett. Louisnak valami egészen más kellett belőlem - ő nem akarta, hogy minden titokban maradjon, nem csak úgy volt bennem valami. Azt hiszem. Az is igaz, hogy így sem engedtem, hogy mindent megtudjon, ami a lényegem.
Mikor végeszakad a csóknak, már alig kapok levegőt, így kapnom kell az oxigénért. Louis karjai a derekam körül, én hozzápréselődve, és így nézek a szemébe hosszú pillanatokig.
- Itt alszol?
Olyan nagy csend lesz a kérdés után. Olyan, mintha az elmúlt öt év hallgatása jelenne meg hirtelen közöttünk. Itt alszol?... Azt akarom, hogy itt aludj ma, és ismét elveszthessem magam, hogy megint máshogy érezzem magam veled, hogy megtaláljam az új színeket és a te új színedet is. Mert van színed, ez kétségtelen. Azt nem tudom, hogy ugyanaz-e, mint régen, de van.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bámulom a mutatókat, ahogy körbe-körbe forognak. Hallom a ketyegést. A szélén kis vonalak jelzik az időt, és azon haladnak át a fekete karok. Hajnali 1 óra múlt 17 perccel. Pontos.
Vettem egy órát. Furcsa. Ezt az órát bámulom már jó ideje a nappaliban, a szedett-vedett kanapén ülve, amit egyébként egy lomtalanításról szedtem össze, mert megtetszett. Előttem egy kis dohányzóasztalka van egy hamutállal, és velem szemben az óra a falon. Eltakarja egy kis részét az egyik firkámnak.
Szóval van egy ágykeretem is a matracnak, amin eddig mindig aludtam, de még nem szereltem össze. Durva, nem? Eddig csak úgy lébecoltam itt, de most... most külön költöztem otthonról. Van egy szekrényem, ahol a ruháim vannak a hálóban. Nem új szekrény, valahonnan szereztem azt is, de a sajátom. És a fürdőben az én tusfürdőm van és a borotvám, a törölközőm. A nappali falához döntve pedig az éveken át a szobámban rejtegetett festményeim és firkáim. Az asztalom, az asztali lámpám és a laptopom, a tizenöt éves hifim és a CD-im. Ma hoztam át őket, a cuccaimat.
Sokszor aludtam már itt, de egyszer sem úgy, hogy tudtam, hogy ha holnap hazamegyek, nem fognak nekem is ebédet főzni. Velem már nem számolnak.
Elnyúlok a kanapén, és a plafonra festett alakot kezdem nézni, kezemben egy égő cigarettával. Nem hiszem, hogy ma fogok tudni aludni.
Egyébként nagyon szegényes ez a berendezés, mármint tényleg nagyjából annyi bútorom van, mint amennyit most elmondtam. Ebédlőasztalom vagy székeim még mindig nincsenek például, de nem is nagyon van rá szükségem. Mini venne, ha akarnék, tudom, mert azt akarja, hogy jól érezzem magam a környezetben, ahol vagyok. Én jobban szeretem, ha nincs sok mindenem, ha csak átmenetinek tűnik ez is. Pedig be fogok ide rendezkedni, tartósan. Azért is bámultam az órát olyan sokáig - ez az első dolog, amit vettem magamnak a lakásomba. Ami mutatja az időt. Tök szimbolikus, meg minden.
A laptopomon valami sorozat van benyomva, néha-néha a képernyőre pillantok, de egyébként nem figyelek rá. Durva, hogy már egyedül élek. A villódzó HD képek néha kékre, fehérre festik az arcomat, és hallgatom a ketyegést, meg a film háttérzaját. Egyedül élek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Lehet, hogy inkább valami zenét kéne kapcsolnom, úgyse figyelek az Altered Carbonra. Izgi, meg minden, de most csak a színei látszanak a bőrömön és valami háttérzajként szolgál az angol szinkron. Néha egy-egy csendben kivehető az óra ketyegésének zaja.
Aztán hirtelen megugrok, a szívroham kerülget, mikor egyszer csak valaki teljes erőből dörömbölni kezd az ajtómon.
- Mi a f***?! - szalad ki belőlem, de az ajtó dörgésének hangja elnyeli az enyémet. Ránézek az órára, 1 óra 23 perc, és egy erős férfikéz dörömböl az ajtómon, bármiféle szó nélkül. Az ereimben azért megfagy a vér, hirtelen mindenféle hülyeség eszembe jut, hogy ki akarhat megtalálni és miért, én meg itt fekszem halál nyugodtan... De ugyan, ki lehet az?
Lassan és csendesen indulnék el az ajtó felé, aztán eszembe jut, hogy a nyolckerben lakom, és ki tudja, milyen alak lehet az - a kezembe kerül az egyetlen konyhakésem (de tényleg be kéne szereznem a baseballütőt amúgy), így közelítek halkan az ajtó felé, és kilesek a kukucslyukon - halk kattanással adja a kintlévő tudatára, hogy itthon vagyok és leskelődöm.
- Louis! - Szusszanok fel, majd kioldom a biztonsági zárat, és kitárom az ajtót, oldalra dobom a konyhakést a szétesőben lévő előszobaszekrényre. - Hajnali fél kettőkor kell így rám hoznod a frászt, b***od? - kérdem ingerülten, de rögtön át is ölelem, mert hirtelen biztos, hogy szüksége van rá. Elég ránézni, úgy néz ki, mint aki menekül valahonnan. - Gyere be. - Szólítom fel, és ha nem akarna elengedni, akkor hát én lépek beljebb, hogy a küszöbön belülre kerüljön, és a lábammal zárom be az ajtót, hogy aztán fél kézzel elfordítsam a biztonsági zárat is.
- Gáz van, ugye? Mi van? - Kissé felemelkedik a pulzusom amúgy, mert Louist ritkán látom ennyire zaklatottan, és megint ezer ötlet jut eszembe, hogy mi történhetett. - Valaki elől futsz? Keresnek?
Az van, hogy pont úgy néz ki, mint én, amikor Joel elől menekültem egyfolytában meg a társasága elől - pont úgy néz ki, mint akkor én, izzadtan és kimerülten, feszülten, kialvatlanul, tök remegve, kitágult szemekkel keresve a veszélyforrást. Keresve, hogy honnan érhet a következő ütés. Pontosan így néz ki, és ez rohadtul megijeszt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Mikor karjai körém záródnak, szinte gyengén ölel, és érzem az izzadtságát magamon - ez a félelem verítéke, de azt is biztosra veszem, hogy rohant egészen idáig.
- Jól vagyok. - Erősítem meg a szavait, miközben én is közelebb húzódok hozzá, tenyereim a hátához érintem, majd lassú mozdulatokkal simítom meg. El nem tudom képzelni, hogy mi az a dolog, ami ennyire kikészítette Louist, aki mindig olyan... sérthetetlennek tűnik. Ő nem az a fajta, aki indokolatlanul rohangál hajnali fél kettőkor az ember lakására - ez inkább rám jellemző...
Elkezd valamit, de látom rajta, hogy teljesen le van gyengülve, szóval beviszem a matracig, hogy el tudjon rajta nyúlni, le tudjon pihenni. Mielőtt elhagyjuk az előszobát, még kétszer hátrapillantok, ellenőrizve, hogy bezártam-e a biztonságit.
- Várj kicsit - mondom a szoba felé botorkálva, aztán mikor beérünk, leülök a matracomra vele együtt. Biztos észrevenné a sok új berendezési tárgyat, mint a kanapét és a szekrényt, ha nem lenne épp totál készen.
Látszik, hogy kattog az agya, még akkor is, amikor megszólal, és saját magának ellent mondva rázza meg a fejét. Tök idegbe tesz ezzel a ködös beszéddel egyébként, de lehunyom a szemem pár pillanatra, hogy emlékeztessem magam, hogy ez itt a saját lakásom, és itt nem eshet bajom. Ugyanis azért beparáztat az, hogy Louis feltételezi, hogy valamiért bajom esett. Gyanítom, nem csak azért aggódik, hogy orra estem-e egy cipőben az előszobában.
- Aludj ma itt velem - simítom meg a vállát, majd a karján futtatom végig az ujjaim. Nyugtatólag. - Semmi baj, minden rendben van. - Szögezem le ismét. - Fürödjünk le, aztán vacsorázz. Van kaja a hűtőben. - Halkak a szavaim, nem akarom rögtön erőltetni, hogy elmondja, mi a rák történt, mert az előző kérdéseimre se válaszolt. Nem lenne értelme. Egyelőre le kell nyugtatni annyira, hogy ne parázza halálra magát.
Odahajolok hozzá, a vállára támasztom az állam, aztán adok egy rövidke csókot a füle alá, a nyaka egyik pontjára. Ezt is nyugtatólag, olyan Coleosan csinálom. Jellemzőek rám ezek a mozdulatok. Kicsit lidércesek.
- Hm? - Próbálom rábírni a maradásra. Szinte biztosra veszem, hogy nem tudna most egyedül aludni az ágyában.
Csak tudnám, mi a rohadt élet történt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Úgy hallom, éppen most járt le a sorozat a gépemen. A főcím hallatszik, aztán némaság tölti meg a lakást - én pedig itt ülök Louis mellett, aki még mindig iszonyú feszültnek tűnik.
Amikor kimondja, hogy itt marad estére, éppen egymás szemébe nézünk. Csak bólintok. Nem fűzök hozzá nagy szavakat, tudja, hogy sosem voltam jó bennük és sosem becsültem őket. Homlokomat az övéhez támasztom, átkarolom a nyakát, és a tarkóját simítom meg az ujjaimmal nyugtatólag.
Nagyon más így látni őt. Bár felfogta, amit mondtam neki, mégsem tesz semmit - csak van így, a karjaimban, és annyira különbözik ez a Louis attól, akivel eddig találkoztam. Nem a mindig erős férfi, akinek bármennyi súlyt terhelhetek a vállára. Más így látni.
- I... - Megakad a szó a torkomon, szinte már meglepve pislogok rá. Végül egy csókot lehelek az ajkára. - Jó, hogy itt vagy. - Mondom halkan, aztán fél kezemmel kitapogatom a hifi távirányítóját, hogy valami lassú és nyugodt számot nyomjak be rajta.
Közelebb jön, és ahogy így hozzám bújik, kicsit talán meg is illetődöm. A hátát kezdem simogatni, miközben átölelem, és annyira közel érzem magamhoz ezekben a pillanatokban - a testét is, fizikailag, de egyébként máshogy is. Úgy... átvitt értelemben.
- Itt vagyok - motyogom, és valahol furcsán nosztalgikus érzésem támad, mert emlékszem rá, mikor ő morogta a fülembe ezeket a szavakat sokkal régebben - amikor lila-zöld foltokkal mentem hozzá, vagy éppen alig tudtam járni, és az ölében ültem, ugyanezeket a szavakat mondta nyugtatásul. Használt akkor nekem. Talán neki is fog.
Így simogatom tehát a hátát, közben néha lopok egy-egy csókot a hajára. Minden rendben van. Fogalmam sincs, meddig ülünk így, mire újra megszólalok.
- Mondd el, hogy mi történt, L - mondom csendesen. A tenyerem még mindig hol pólóját, hol haját szeli át. - Légyszíves.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Sokáig vagyunk így, és érzem rajta, hogy valamennyire megnyugszik, talán egy kicsit el is terelődik a figyelme az érintéseim miatt - az eddigi kiütő, rikító, villogó zöldekből és kékekből lassan a pasztel felé úszik, vagy talán inkább a sápadt, feszült, gomolygó kékké aszalódik. Valami van benne, amit nagyon nehéz megfogni, ebben a színben, és tudom, mert én is tapasztaltam már; ez a görcs a gyomorban, a feszültség, ami sosem párolog el belőled. Legalábbis akkor úgy érzed.
Beszélni kezd, és sok idő, mire ki tudom bogozni az összekavarodott félmondatokból, hogy miről van szó - az alany-állítmányok megkevernek, ki kin akart bosszút állni és miért, először nem értem pontosan. Aztán lassan tisztább lesz a fejem, miközben untanalan simítja tenyerem a hátát és a vállát; megértem, hogy mit akart mondani.
Szóra nyílnak ajkaim, de nem jön ki hang a torkomon. Csak ekkor esik le, hogy hogy értette. Hogy mit akart mondani. Félt, hogy utána jönnek... Ez azt jelenti, hogy félt, hogy megtalálnak engem is. Feldereng előttem Portsmouth nyomornegyede, egy pillanatra megrohamoznak az emlékek. Borzongás fut végig rajtam, és felkavarodik a gyomrom.
- Mikor ölték meg a srácot? - kérdezem fojtott hangon, a kezem pedig megdermed Louis lapockáján. - Mikor tudtad meg, hogy megölték, és kitől?
Az agyam, habár az undor és a félelem egyszerre uralkodik el rajta, mintha átkattanna egy másik állapotba - abba az állapotba, amikor még otthon voltam, 15 évesen, és meg kellett tanulnom úgy gondolkodni, mint ők. Náluk egyszerűek voltak a játékszabályok, és egyszerű volt betartani őket. Akkor könnyebb volt, de ott sem én voltam a bátor. Mások cselekedtek helyettem.
És én nem akarok ismét egy eldugott negyed romos épületében mozgásképtelenül feküdni egy matracon, mert legközelebb nem lesz akkora szerencsém, hogy elrángatnak onnan.
- Tudsz szólni a zsaruknak? Gondolom vannak kapcsolataid, ügyvéd vagy. - Megsimogatom az arcát. - Megoldjuk. Én is ismerek pár embert. Mini apja auror... - Utalok a legjobb barátom családjára. Biztos nem tartana sok ideig elintézni nekik a dolgot fű alatt... talán... ha az auroroknak érdekükben áll elintézni...
Szusszanok. Érzem, hogy sápadtabb lettem, hogy kicsit határozatlanabbak a mozdulataim. Jól esne most egy csomag... Vagy csak valami erős pia.
- Fürödjünk meg és nézzünk meg egy filmet. - Szinte már kérem. - Ezt itt és most úgysem oldjuk meg... - Ezzel pedig fel is állok, és nyújtom felé a kezem. - Gyere, csinálunk egy fürdőt, L.
Tudom, hogy a tekintetem sokszor nem árul el semmit; néha szinte fénytelen, mintha nem is emberi lenne, elveszik benne az értelem. De azt is tudom, hogy most látszik benne valami. Egy arc tükröződik halványan a retinámon. Egy fekete férfi arca, ronda fogakkal, szétütött, kopasz fejjel, ahogy vigyorog. Emiatt sötét és ijedt a szemem.
Nyomok egy csókot Louis szájára.
- Nem lesz baj. Lógtam már meg helyekről. - Kicsit magamat is nyugtatom.
Minden rendben lesz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Az ágyamban fekszem, a laptopom az ölemben, és éppen a legutóbbi Cat-fotózás képeit válogatom ki. Lassan már este kilenc is elmúlt, csak a monitor fénye világít a szobámban.
Mostanra egészen berendezkedtem, pedig az előző szobámban, otthon sem volt túl sok mindenem. Itt valamiért van, gondolom Mini miatt, csomószor hoz valami kis szart, amitől szerinte jobban fogom érezni magam, szóval van már éjjeli lámpám, meg székeim az étkezőasztal köré (mintha gyakran fogadnék egy tízfős társaságot). De ami a legnagyobb változás, hogy a szobának, ahol alszom, most fehérek a falai, és csak egy-két helyen van valami saját firka, mert gondoltam, jobb tiszta lapról indulni. A nappali még mindig ugyanolyan zavaros, mint eddig, azért nem kell aggódni, az egyelőre tetszik úgy.
Ma már festettem, voltam egy délutános műszakban, aztán találkoztam pár haverommal, az egyikük feldobott egy alkalmi melót, amit valószínűleg el fogok vállalni, gondolom. Szóval most itthon vagyok.
Előveszem a telefonomat, megnézem, de nem látom senki olyannak a nevét az értesítések közt, aki érdekelne. Sóhajtva ledobom magam mellé. Aztán egy perc múlva megnézem. De semmi.
Tovább görgetem a képeket, amikor megrezzen a telefonom, de csak valami hülye alkalmazás küldött valamit. Ledobom a telefont.
Aztán Minire gondolok megint, amit a múltkor mondott, hogy ne legyek ilyen magatehetetlen. Szép, lassan ott tartunk, hogy mindenben hallgatni kezdek a Szelniczky-lányra? Pár pillanatig még bámulom a sötét telefonom, aztán sóhajtok, és a kezembe veszem, hangüzenetet küldök.
- Szia Louis... - kis szünet. - Nem jössz át hozzám? Itt aludhatnál. Ömm... szóval arra gondoltam, rég találkoztunk, meg minden. - Elküldöm, de kis idő után rájövök, hogy ez így baromi szarul hangzik. - Szóval gyere át, ha van kedved, én itthon leszek.
Ledobom magam mellé a telefont az ágyra, és tovább görgetek a képek között. Valszeg' ez a huszonkettedik alkalom, hogy végiggörgetem a kiválogatottakat, hogy tovább szelektáljam őket, de nem igazán tudok rá figyelni.
Amikor megcsörren a messenger, azonnal felkapom a telefonom, szóval rögtön sóhajtok is - mi az anyámat csinálok, mikor lettem én ilyen? Várok egy kicsit, mielőtt feloldom, mert most komolyan, nem kell ennyire túltolni ezt...
Louis üzenetet küldött. Tízre érkezek, sietek, olvasom. Valami indokolatlan mosolyszerűség jelenik meg az arcomon, de mielőtt kitalálhatnám, mit írok, egy megkésett mosolygós smileyt is kapok. Beleharapok az alsó ajkamba. Mini, egyszer még megverlek ezért az ötletedért.
Cool, wait for ya, végül ezt küldöm el, aztán még gondolkozom pár másodpercet. Sőt. Elkezdem piszkálni a körmömet, ahogy még meditálok a chat fölött, azon filózva, hogy mit kéne írnom pontosan, vagy inkább hogy hogyan, hogy az legyen ott, amit ki akarok fejezni. Mindig is szar voltam ebben, de azért ennél még én is jobban szoktam teljesíteni.
De tudod mit? Inkább küldök neki egy selfiet, abból gond nem lehet, nem félreérthető, hogy kapucniban ülök az ágyamban és hesszelek, mert tényleg nincsen jelentősége. Csak úgy elküldöm, hogy küldjek valamit. Fantasztikusan elmés befejezése ez a társalgásnak, valami egészen egyedi, mi? Nagyon hasít az érzelmi intelligenciám.
Ez után a kiváló ötlet után úgy döntök, nem rontom tovább az amúgy is siralmas helyzetem, és inkább kimegyek a konyhába, hogy összeüssek valami diétás vacsorát, mert lássatok csodát, van kajám - ez, az étel ugyanis az a dolog, amire a leginkább sajnálom a pénzem -, szóval nekiállok. Csirkemellnek. Két személyre. Gondolom, éhes lesz.
Nem tart olyan sokáig, mert mindig is magamnak kellett főznöm, ha nem akartam zsíros kajákat enni, szóval legalább valamennyi gyakorlatom van már benne. Egész jó illat lesz a konyhában, furcsa is, hogy nem az olajfesték szaga terjeng itt is.
Nagyjából akkor leszek kész, mikor meghallom a kapucsengőt az előszobából, szóval beengedem őt, és meg is várom az ajtóban. Mikor kinyitom (nyilván csak az után, hogy kopogott), akkor is hülyén érzem magam, mert az agymosás a legjobb barátomtól eléggé romboló volt az önbizalmamra nézve. Úgy értem... áh, hagyjuk.
- Szia - köszönök neki, aztán nyomok egy csókot a szájára.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nem akarok nagyon sietni az ajtóig, de az van, hogy a lábaim gyorsabban mozognak, mint én azt terveztem. Megpróbálom lelassítani a lépteimet. Csak úgy... simán menni, tudod. És úgy látszik, ez nem megy olyan jól. Beletúrok a hajamba. Hülye vagyok teljesen.
Szóval kinyitom az ajtót, és akkor történik egy rövidke csók, amire már-már el is mosolyodnék, de Louis felmutatja az üveg bort, én pedig egy pillanatig nézem, aztán nevetésben török ki.
- Louis... - nevetek rá, aztán megcsóválom a fejem. - Te még mindig azt hiszed, hogy... mármint - a vigyor még mindig ott játszik az arcomon. - Ez annyira te vagy, ez a "hoznom kell egy jó minőségű bort, mintha távoli rokonokhoz mennék látogatóba". - Ismét a fejem csóválom, és a nevetés maradéka az arcomon ragad, úgyhogy csak hátrafordulok, és elindulok előre. A kezem viszont hátranyúl az övéért, de ez is csak egy kis mozdulat, nem túl feltűnő, vagy bármi ilyesmi, mert ha az lenne, akkor valószínűleg még pirosabb lenne az arcom, mint egyébként. Kösz, L. Nem is, kösz Cole, mert magamnak köszönhetem.
Egy frászt! Kösz, Mínea!
- Egyébként nem kell minden alkalommal hoznod valamit, mikor átjössz. - Jegyzem még meg csak úgy félvárról. - Abba belerokkannál anyagilag egy idő után.
Ahogy belépünk, az én orromat is megcsapja a kaja illata, nem azért mondom, de elég finom lett. Persze nekem elment az étvágyam, amióta megérkezett L, de majd magamba erőltetek valamit, nyilván.
- Csináltam kaját, remélem éhes vagy. - Mondom csak úgy mellékesen. - És hogy eszel csirkét.
Ha beérünk a konyhába, rácsekkolok még a cuccra, és leveszem a tűzről. Előkapok a hűtőből némi alapanyagot még a salátához, mert a nagy messengerezésben, míg vártam Louisra, a köretet k****ra elfelejtettem megcsinálni egyébként.
- Saláta? - pillantok rá felvont szemöldökkel, de amúgy tök irreálisnak érzem a szitut, és kicsit kínosnak. Nem annyira kínosnak, hogy el akarjak menekülni, de éppen eléggé ahhoz, hogy féljek, ő is annak érzi, és érti, hogy miért érzi annak. - Jó, igazából nincs más választásod, mert nem vagyok hajlandó sültkrumplit enni. - Vonom meg a vállam egy pillanatnyi szünet után. - De neked csinálhatok végülis.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Még mindig vigyorogva csóválom a fejem, Louis-Louis, tök hülye vagy, hogy képes vagy ilyesmikre pazarolni borokat. Úgy értem, ilyen borokat, mert azért én nem épp a minőséghez szoktam, ezt szerintem mindannyian tudjuk, és nincs is okom tagadni.
- Jó, de Louis... áh - legyintek, még mindig csóválom a fejem, a vigyorom azért már kezd valami normális mosolyba torkollni, még a végén túlzásba vinném itt. Ismét eszembe jut, hogy egyébként gyomorgörcsöm van, mire az odabent bukfencezik is egyet. Rohadt élet már...
- Amennyi bort hoztál eddig az irodádból, szerintem titkon egy kocsmában dolgozol - jegyzem meg gúnyosan. - Lassan több bort látsz, mint én egy átlagos munkanapon, ejnye.
Szóval belépünk a konyhába, igazából semmi különös, vacsora, és ennyi. Ennek ellenére persze kapok egy vicces megjegyzést, és amúgy k**** nagy szerencse, hogy nem kell rögtön válaszolnom, mert Louis közelebb húz, hogy megcsókoljon. Szusszanok is egyet utána, így közelről nézek fel rá.
- Ez csak kaja. Még nem vacsoráztam - rázom le a szituációt magamról, de rögtön utána már sóhajtok is egyet, mert Allan, ezt megint kezded elb***ni, ehhez kétség sem fér. Mert tényleg, ugye, mit is jelent ez a főzöcskézés? Ez az, amire aközben sem akartam válaszolni magamnak, hogy elkezdtem. Jobb is úgy, hogy én magam sem tudom, vagy hogy még úgy is tagadom, hogy Mínea mindent megtett azért, hogy felismerjem a saját szándékaim. Nem véletlen rázott gatyába a múltkor ezzel kapcsolatban. Már a szándékaimmal. Amikről igyekszek teljesen megfeledkezni, és egyébként még mindig tökre nem tudom, hogy pontosan mik is azok.
- Különben is, te mondod mindig, hogy egyek már normálisan, főleg azóta, mióta nem járok annyit bulizni - rontom tovább a helyzetet. - Normális kaja ez például, de gondoltam, nehogy már nézned kelljen kussban, ahogy kétpofára zabálok, nem? - Pillantok fel rá végül, majd a pulthoz lépek, kicsit még mindig hülyén érzem magam - sőt, nem is kicsit... Nem, nem a pult kell nekem, hanem a hűtő. Ott vannak bent az alapanyagok. Jó, feltűnésmentesen megpróbálok odaoldalogni.
A kérdésre hátrapillantok, miközben kirakom azt a pár dolgot, ami kell.
- Ha akarsz szószt hozzá, csinálj - intek fejemmel a hűtő felé. - Van ilyen zacskós ezersziget-cucc a felső polcon. - Bökök állammal az egyik konyhaszekrény felé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Azért az annyira nem biztató, hogy a múlt héten kaptam egy pár élesebb képet. Nem is tudom megítélni, mikori lehet, de ezen a csomagon már határozottan látszanak valamiféle körvonalak, az én körvonalaim. Feladó, az persze nincsen. Nem emlékszem rá, hogy bárki ilyen jellegű képeket csinált volna rólam. Persze, ne gondoljunk semmi pejoratívra, hiszen rólam van szó - hát persze... -, de mégis frusztrál. Réginek tűnnek. Egyelőre még senkinek sem szóltam róla.
Mostanában elkezdtem futni, visszahozni magam kondiba, mert a súlyom negatív irányban ingadozik. De semmi gáz. Próbálok sokat festeni meg mittomén', amióta viszont ezeket a képeket kapom, annyira nem érzem magam komfortosan, hogy finoman fogalmazzak. Baromira elmennék bulizni, és tulajdonképpen nem is értem, hogy miért nem teszem, de aztán mindig meggyőzöm magam, hogy nem megyek. Nemtom' miért.
Amióta egyre jobb idő van, a lakásban is normálisan meg lehet lenni. Félmeztelenül járkálok épp a nappaliban, ismét ki vannak feszítve a jól megszokott vásznak, illetve nem a jól megszokottak, most elég mások. Mindenhonnan én nézek vissza magamra. Kiállításanyagon dolgozom. Egyre furcsább képek vannak rólam körülöttem, próbálom kitalálni, hogy hogyan létezek egyáltalán. Mikor azt érzem, hogy egy szar vagyok, aki nem tud meglenni a kis pakkja nélkül, festek magamról egy képet. Mikor azt érzem, hogy minden rendben van, festek még egyet, aztán mikor szürkének látok mindent, ismét. Azt mondják a hülye prospektusokban, hogy minden nap csak annyit kell mondani, hogy "ma nem". És azért mikor bejön egy részeges fazon a pubba, és elkezd inzultálni, akkor elég könnyű lenne rávágni, hogy mégis.
Egy bögre keverős kávé van a kezemben. Ősszel kezdtem el ezen a cuccon (najó, a képsorozaton) dolgozni, és őszig be is akarom fejezni. Egy évet adtam magamnak rá, mert bármikor beüthet a krach, levághatják valamiért a fél kezem, vagy mit tudom én, és akkor már mindegy lesz.
Épp egy szürke kép előtt állok, be akarom végre fejezni, hogy ezen ne kelljen néznem a pofámat a nappalimban. A többi közt azért van normális, nyugi. Mondjuk egyiken se hasonlítok magamra. Halkan szól valami zene, valami rap, amitől nem akarja az ember felvágni az ereit - cigi lóg a számból, tökre össze vagyok szürkézve. Az egyik festős gatyám van rajtam.
Kopognak. Mi a fasz? Felnézek. Louist ma nem várom. A közös költség, bakker... nem... Nem, azt befizettem két héttel ezelőtt. Mi az isten, posta? Este hétkor?
Ecset a zsebbe, aztán felmarkolom a paprikaspraymet is, a melegítőgatya zsebébe süllyesztem, az ujjaim rákulcsolódnak a hűvös tégelyre. Ha a fotósom jön, akkor lesz hozzá egy-két szavam, de nagyon remélem, bakker, hogy nem, mert nekem elegem van, én kinyitom azt az ajtót, akkor leglább nem kell majd folyton bújkálnom... - Ezekkel a gondolatokkal lépek oda, egy aprót sóhajtok - a kopogás alapján még az is lehet, hogy rendőrök. Nincs itthon cucc, szóval tökmindegy. Apám már rég nem látogat. Férfiak sem, csak úgy.
Kitárom az ajtót, gyorsan, hirtelen, túl akarok esni a rettegésen. Felnézek.
Egy női nyakat pillantok meg, lábakat, aztán a barna hajkoronát, amit mintha ismernék már egy kicsit máshogyan. Emily. A mellette lévő, magasabb alakra pillantok, de már akkor belém mar a jeges félelem, mikor csak fél pillanatig látom a perifériámból.
Arcomra valami furcsa, homályos kifejezés ül. Döbbenet? Félelem? Fogalmam sincs, csak annyit tudok, hogy valami nagyon erős, és belém mart. Egy szempillantás alatt megpiszkált valami olyan iszapot, ami eddig mindent elrejtett az állóvízben.
Döbbent csenddel nézek rájuk pár pillanatig. Először szerintem fel sem fogom. Emily? Adrian? Mi a faszt keres itt Adrian? Mintha minden megnémult volna körülöttünk. Tudom, rohadt klisés, de ez van.
- What... the... f**k... - szűrődik ki a fogaim közül. - What... the... - Azt se tudom, kire nézzek. - Mi a... - Adrian felé pillantanék, de akkor meglátom, illetve meglátok valamit, ami eddig fel se tűnt. Egymásba fonódó ujjakat látok meg.
El kell kapnom magam mögött az ajtót, valami a vérnyomásommal lehet, meg hogy ma nem ettem még túl sokat. Eskü, hogy megszédültem. Csak nézek rájuk.
- Ti... mit... ti... - Az ajkam egy szempillantás alatt kiszáradt. Megnyalom. Nézek rájuk. Én ezt most... nem hiszem el. És... még csak... azt sem mondhatom, hogy húzzanak a vérbe. Itt van Emily. Emily.
Elkezdek lassan magamhoz térni, azt hiszem, vagy legalábbis nem érzem azt, hogy egy pillanat múlva elragad magával valami fekete szarság, amitől világomat nem fogom tudni. De jó is lenne...
- Hát... heló. - Mondom halkan. Lassanként valami gyűlölet kúszik fel a torkomon, igen, azt már jól ismerem, a gyűlöletet. - Te a húgom kezét fogod? - Csúszik ki belőlem a kérdés, de aztán lehunyom a szemem. Nem akarom itt látni. Úgy döntött, nem kell neki.
- Emily... - szusszanok. Kitárom a kezem, valami ölelés-formára, de ezt igazából fel sem fogom. Remegnek. Csak annyit tudok, hogy annyira szarnak éreztem magam, mikor elűztem a saját húgom, hogy nem bírnám elviselni, ha megint itt hagyna.
Csak akkor fogom fel, hogy lehet, hogy ezért hagyott itt, mikor már valószínűleg a karjaim közt van.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Tényleg nehezen értem, hogy mi történik. Hirtelen. Ez az egész kurva hirtelen most - eltűntek az életemből, nem jelentkeztek, és rohadt fontosak voltak. Egyszer csak... nem voltak ott többé, és akkor maradjak egyedül, úgy, hogy fogalmam sincs, mihez kezdjek nélkülük. Erre persze valószínűleg nem gondoltak, de nekik biztos jobb volt így, tudom, hogy mennyire lélekölő vagyok. Néhány haverom azt mondja, azért nem tudok patrónust idézni, mert én magam vagyok a dementor.
Amikor meghallom a hangját... Csak rámeredek, szerintem a kérdést sem tudom felfogni rögtön. "Tessék?", ezt kérdezi amúgy, de túl sok minden jut eszembe, hogy éppen mi történik és mi történt régen, és nem tudom, mit kéne csinálnom. Hirtelen rájövök, hogy azért volt jobb, mert pörögtem. Pöröghettem. Most meg futok, dolgozok, festegetek, és ennyiből áll az életem, de azért emlékszem, mikor eldugott festményeket mutogatott a félhomályban, és azok az enyémek maradnak, és ez ellen már nem tehet semmit sem. De úgy látszik, azért mégis megpróbálja, valamit kezdeni vele, eltörölni, vagy mit tudom én, mert azt mondja, hogy "igen". Csak így, érted? Igen. Mondjuk persze, biztos ez is csak ilyen egyszerű, mint egy igen. A húgom kezét fogja. És Emily ujjai viszonzásul az övéire szorulnak. Milyen számító g**i, tudja, hogy hova meneküljön. A legtisztább ember karjaiba, akit ismerek. Aki ráadásul a húgom is, hogy meg is szúrjon vele, hát igen, nem véletlenül volt rellonos. Számító...
Aztán ajkai - nem... a szája. - a húgom hajához érnek, és ekkor szembesülök vele, hogy ezt tényleg direkt csinálja. Nézem, ahogy eltávolodik tőle. Áruló. Ezt akarom mondani, de kurvára nem vagyok annyira fontos, hogy ezt legyen jogom mondani. A rohadt... Engem néz közben. Direkt csinálja. Direkt csinálja?
Kinyújtom a karom. El akarom lopni magamnak Emilyt tőle egy kicsit, és ekkor jövök rá, hogy ezek egyszerre tűntek el előlem. Egyszerre. Emiatt?
A húgom odabújik a nyakamhoz. Úgy, ahogy eddig mindig is tette, régebben, és most nem fogja érezni a fűszagot, csak a régi jó dohányfüstöt és az olajfestékét, ami mások szerint már beleivódott a bőrömbe, még fürdés után is árad belőle. Most nem érzi a fűszagot. Szeretném, hogy ezt észrevegye, egy kicsit még az arcába is üvölteném, de nem gyűlöletből. Nem is akarnám, hogy megijedjen tőlem. Azt hiszem, igazából nem is neki akarok üvölteni. Csak magamnak.
Én is megérzem ám az ő illatát. Ugyanaz az illat, mint eddig mindig, ugyanaz az édes Emily, sokszor bújtam ide, ha baj volt, és emlékszem... hogy mindig ugyanez az illat volt, és egyszeriben megnyugszom egy kicsit pár pillanatra. Baromira hiányzott. És ezt ki is kéne mondanom.
- Hiányoztál. - Motyogom, és közelebb vonom magamhoz. Nem, őt akkor sem engedem el, ha hülyeséget csinál. Én is csináltam hülyeségeket, és most mégis itt van. Akkor sem engedném sehova, ha kiderülne, hogy az összes exemtől van egy gyereke.
Miközben ölelem, felszusszanok, jó ez az illat. Csak egyetlen másodpercre pillantok fel Adrianre, pont úgy, ahogy ő is nézte a sápadt arcom, miközben a húgom fejére puszilt. Csak egy pillanatra. Mikor végül mégis lehunyom a szemem, akkor hallom meg a húgom hangját. Szorosabban zárom össze a szemhéjaim.
- Ems... - nyelek egyet, szorosabban vonom magamhoz. - Küldd haza... légyszi. - Próbálom olyan finoman, ahogy csak lehet. Mert ha most tényleg... Akkor majd elfogadom, leszek én a tanú is vagy nemtom', de most... Most csak gyomorszájon rúgnám vagy kiabálnék, vagy én is átkapcsolnék sziszegő kígyóba, de Emily előtt többé... Nem akarok... És különben is, miért kell egy év után... rögtön Blackkel kezdenünk? Miért nem lehet csak úgy meginni egy teát...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Látom, hogy ideges. Azért ezt még észreveszem. Akkor is ideges volt, még régen néha, és azt is láttam - meg azt a folyamatos szomorúságot, hogy szinte mindig könny csillogott a szemében, még akkor is, ha épp röhögött valami hülyeségen, amit én csináltam. Mindig láttam Adrian szemében, hogy valójában mást érez, mint amit mutatni akar. Ez örök tulajdonsága, úgy néz ki, most sem változott még. Mikor megölelem a húgomat, ideges lesz, mintha... mintha nem lehetne. Le kell hunynom a szemem, hogy csak Emsre tudjak koncentrálni, mert igenis baromira hiányzott, és itt van ez a harmadik szempár, aki figyelemmel követi óvón minden mozdulatom, mintha tőlem kéne megvédenie. De nem akarom, hogy ezt elrontsa - és mégis. A rohadt életbe, hogy régi szarokkal kell foglalkoznom, nem akarom, nem megy. Nem hiába nem kerestem. Ha akart volna valamit, megtette volna ő. De nem, nem engem keresett. És itt most azzal van a gáz, hogy a húgomat. Felőlem akárki mást kereshetett volna magának, aki mondjuk nem a rokonom vagy Louis.
De Emily tudja, hogy őt szeretem, azt mondjuk talán már nem biztos, hogy amióta nem beszéltünk, folyamatosan gyötört, hogy nagyon elcsesztem, mikor baromira nem az volt a célom. Nem akartam neki ártani. Ő az utolsó ember, akinek ártanék, de sikerült, és most, hogy itt van, el sem akarom engedi a kezeim közül. És most kérlel, és hogy mondj valakinek nemet, aki még most is hajlandó energiát feccölni beléd, most, mikor már úgy volt, hogy minden hidat felégettem magam mögött?
- Ems... - kezdek azért finoman ellenkezni, de mikor könyörgöve néz rám, csak lesütöm a szemem és sóhajtok. Annyira nem akarom ezt. Adrian jelenléte minden pillanatban arra sarkall, hogy csak kibontsak egy üveg bort, aztán még egyet, meg még egyet, aztán valami hülyeséget csináljak, mondjuk felhívjam őt, vagy elmenjek egy buliba, és ne is tudjak magamról. Minden pillanatban érzem, hogy valami nem történik meg, aminek meg kellene történnie.
- Emily... - mondom halkan ismét, ekkor pedig megfogja a kezünket, mire a földbe gyökeredzik a lábam. Adrian húzza el először az övét, nekem meg az jut eszembe, hogy ez most olyan volt, közvetetten olyan volt, mintha egymáshoz értünk volna, amitől a gyomrom agresszív bukfencet vet. Én csak lepillantok a kettőnk kezére, mert nem engedtem el a húgomét, így már nem érzem szükségét.
Teljesen földbe döngölve érzem magam, mint akit módszeresen kínoznak valamivel, de ő nem direkt csinálja, Emily. Jót akar. Biztos vagyok benne, biztosnak kell lennem. Adrian hangját hallom meg, azon kicsit meglepődök, amit mond - csak akkor pillantok fel, mikor meghallom, hogy "Tündérke". Nyelek egyet. Ez most nem fog nekem jót tenni. De eddig egész jól ment. Ha ez az egész szarul végződik, simán visszaeshetek. Megdörzsölöm az arcomat. Nem akarok Adrianhez beszélni.
- Persze, beszéljünk - adom meg magam a húgomnak, gondterhelten túrok bele a hajamba. Nem lesz ez így jó, rohadtul nem lesz jó. El fogom cseszni. Úgyis el fogom cseszni, és akkor majd megint a saját f***ságom miatt... el fogom cseszni.
Aztán mikor Emily vacsorát ajánl, rápillantok. Hát persze, neki fogalma sincs arról, hogy mik történtek velem az elmúlt évben - hogy állandó lakhelyemmé vált a Műhely, hogy apával se nagyon beszélek, és nagyjából izoláltam magam a külvilágtól.
- Már itt lakom, Ems. - Mondom, próbálok valami mosolyt erőltetni az arcomra. - Van lábosom, meg ilyenek. - Nyelek egyet. Adrianre pillantok egy röpke másodpercig. Már lepett meg a Műhelyben, akkor látta az első kiállításanyagomat. Megfeszülnek az izmaim.
- Épp... festettem... - adom tudtukra a nyilvánvalót. - De... akkor... gyertek be.
Megfordulok, még mindig feszesen indulok be a lakásba. Odabent tényleg mindenhonnan én nézek vissza, és remélem, nem kell elmondanom, mennyire szarul érint, hogy Adrian ezt fogja bámulni, azt, hogy rohadtul nem vagyok rendben, vagy legalábbis nem voltam. Minden képem kint van, amit tavaly ősszel elkezdtem.
Odabent egy viseletes, de kényelmes háromszemélyes kanapé van egy dohányzóasztallal, rajta egy laptop, szól a zene - hamutál, persze, örök társam, meg személyes kis szarok, egy óra, meg ilyenek, egészen berendezkedtem. Biztos meglepődnek majd, hogy ilyet is tudok, bútorokkal együtt élni, saját lakásban. Még úgy is tűnhet, hogy összeszedtem magam, kivéve az üvöltő arcomat a nappali falain.
- Kértek valamit? Nemtom... Kávét, vagy valamit. - Kérdem, de ekkor már a konyha felé indulok, nem akarok ugyanis szembesülni az arcukkal, mikor meglátják a képeket. Akkor is hozok valamit, ha nem kérnek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Mindig is... csodáltam Emilyt egy csomó dologért. Rohadt nagyzolós ezt mondani, hogy csodáltam, meg az ilyenek amúgy távol állnak tőlem, de Emsnek egy csomó olyan dolga van, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az, hogy rohadt erős, hogy mindig mindent megtesz azért, amit ő a legjobbnak gondol, ezek olyan elvitathatatlan tulajdonságok, amik bennem például sosem voltak meg. Az is sajátja, hogy bármiről képes úgy beszélni, mintha a világ legjobb dolga lenne. Mikor kicsik voltunk, arról is tudott, hogy le kéne dobnom magamról húsz kilót, és ez rohadtul megkönnyítette.
Most nem könnyíti meg. Hogy beszéljünk az elmúlt egy évről? Görcsbe rándul a gyomrom a gondolatra, úgy, hogy Adrian is itt van, nem akarom. Elmondok én Emilynek bármit. Ha csak ő lenne itt, még időm is lenne, hogy úgy fogalmazzam meg, hogy ne aggódjon miatta túlságosan, vagy csak annyira, amennyire természetéből fakadóan amúgy is aggódna. Így viszont nem tudnám átgondolni. Meg amúgy sem akarom, hogy más is hallja.
Inkább csak kimegyek a konyhába, előveszek három bögrét. Egész sok bögrém lett egyébként, Míneának szórakozása volt, mikor beköltöztem, hogy cipelt nekem az Ikeából cuccokat, vagy elmentünk együtt baromkodni meg fetrengeni a kihúzható kanapékon. Mindegy, a lényeg az, hogy mindenféle van, és hármat veszek elő. Emily nem követ rögtön, de most nem is kérdezek utána, hagyok időt neki. Felrakok egy teavizet forrni. Én majd keverős kávét iszom.
- Teát vagy kávét? - kérdezek ki, mikor még mindig csendesek. Remélem, azért nem temettek el már fejben, és nem épp a sírfelirathoz legjobban mutató betűtípuson gondolkodnak.
Ugyan, hagyd csak, és a húgom már sürög-forog, mintha észre sem venné, hogy mennyire más ebben a lakásban minden. Összepréselem az ajkaim, aztán valami furcsa mosoly lesz úrrá az arcomon. Ha nem feszélyezne annyira, hogy itt van egy árnyék a nappalimban, akit igyekeztem annyira mélyre eltemetni, amennyire csak lehetséges volt, talán még fel is nevetnék azon, hogy milyen serény, édes húgom van.
- Egy teát azért csinálok. - Motyogom, mert nem lenne könnyű most tétlenségben csak ülni a kinyitható széken az asztalnál. Várom, hogy forrjon a víz.
Ems fecsegni kezd, Adrian alakja pedig megjelenik a konyha ajtajában. Másfelé nézek, a húgomra. Kész nő lett, eddig is az volt, de most máshogy is öltözik, mint régebben. Lefogyott. Sokkal vékonyabb az alakja, pedig mielőtt elment is nagyon jól nézett ki, most viszont kicsit más... Teljesen máshogy festeném le ezt az Emilyt, mint a régit. Ezzel próbálom elterelni a gondolataim Blackről.
Lovagolni tanult, mire én hümmögök, mint aki felfogta, amit mondtak neki. Bólintok is. Fasza lenne, ha mondjuk meg mernék szólalni.
- Az jó - mondom bénán, de Ems, remélem tudod, hogy ez nem azért van, mert nem vagyok kíváncsi rá. - H-? - Kezdeném el, de ekkor Adrian szólal meg. Összezárom az ajkaim. Rágyújtok inkább.
Mikor Black ismét kérdez, próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy minden mondata olyan, mintha lemaradtam volna valamiről - valamiről kettejük közt, és nem is értem, hogy miért kérdez vissza, ha egyszer együtt vannak. Vagy mi van. Nem tudom, mi van. De majd úgyis elmondják, gondolom. A lényeg az, hogy gyűlölök minden olyan pillanatot, mikor azt érzem, hogy Adrian könnyebben teremt kapcsolatot a húgommal, mint én - mintha valamiféle idióta szeretetverseny lenne. Pedig olyan, mintha nem is szándékosan csinálná, és mégis fosul érzem magam tőle.
Inkább csak megvárom, hogy Emily válaszoljon a kérdésre.
Felforrt a teavíz. Utána mozdulok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Valami zene szól, zongora. Elég lassú, én pedig egy sötét teremben vagyok. Színek vannak körülöttem, persze, de valahogy mégsem én vagyok itt, ezt csak úgy látom. Tudjátok, milyen ez. Amikor nem te vagy ott, hanem csak objektíven fogod fel a körülötted lévő világot. Néha elhalványulnak és megjelenek újra; van fehér, bronz, meg királykék is, mostanában ez a három kell a boldogságomhoz. De vöröst is látok, meg bekúszik valami lila, beteríti az arcomat és nem jön le. Ezek szerint mégis van arcom. Elindul a nézőpont előre, én pedig halványlilán kezdek látni mindent, olyan ez, mint valami kórság, de legalább nem vakít el teljesen.
Egy sötét utcán vagyok. Fölöttem rikít az utcai lámpa, de körülöttem inkább zöldesek a színek. Tudom, hogy Portsmouthban vagyok, de ez mégsem ottani utca, hanem valami teljesen más, eddig számomra ismeretlen. Mégis tudom, hogy ez Anglia. Olyan egyébként, mintha csak ez az utca lenne a világon. Nem mellesleg zsákutca. Egy garázs van velem szemben, szürke az ajtaja, le van csukva, és valamiért tudom, hogy nem akarom, hogy kinyíljon, mert valami olyasmi lesz benne, amit én nem akarok látni.
Megrezzenek. Valami mozgást érzek magam mögött, de ez nem az utcán van.
Ahogy kinyílik a szemem, a saját sötét szobámat pillantom meg. Aludtam. Szuszogást hallok magam mögül, álomittasan fordulok hátra, fel se fogom, hogy egyedül voltam a lakásban, mikor bedőltem az ágyamra. Barna haj, nyugodt, alvó, női arc. Kábán pislogok.
- Ems? - Motyogom karcos, álomittas hangon a sötétbe. - Ems... - Szusszanok. A nyitott ablakon át egy elhaladó autó morajlása hallatszik. Sötét van. A mellettem lévő kisszekrényen lévő digitális órára pillantok. Alig van este tíz. Hát igen, valamikor hét körül dőlhettem be az ágyamba.
- Emily... - Ébresztem halkan, suttogok, mintha valaki más is meghallhatná a lakásban. A húgom illata jól esik, most érzem meg, úgyhogy izmaim elengednek, visszasüppedek a matracba. - Mit csinálsz itt? - kérdem halkan, nem számonkérőn. - Minden oké?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Emily kómás arcára egy hasonlóan fél lábbal a túlvilágon tartozkodó pofa néz vissza. Asszem', rokonok lehetünk. Elég vicces lehet, ahogy egymás mellett próbálunk életet lehelni magunkba, valahogy feltornázni a vérnyomásunkat a -10-ről egy élhető értékre, közben meg mindketten az orrunkat ráncoljuk.
- Mi az hogy mi? - kérdezek vissza még félálomban, aztán rájövök, hogy értette. - Áh... - Adom tudtára, hogy kezdem érteni, mire vonatkozott a kérdés, de addigra már ő is felfogja, hogy miért dumálok hozzá. Bólintok egyet, beletúrok a kócos hajamba, véletlenül tök szirkonban a húgommal, aki viszont morgó hangeffektet is társít ehhez. Fáradtan elmosolyodom.
- Ez egy jó ötlet volt - motyogom, Cole-nyelven pedig ez azt jelenti: örülök neki, hogy itt vagy, és tudunk beszélgetni. De Ems már érti, mikor mit akarok mondani. Régebben legalábbis mindig értette. Megengedek magamnak inkább egy ölelést, magamhoz vonom a húgomat, hogy értse, biztosan értse, hogy örülök az ittlétének. - Akkor jó, ha nincs baj... - mondom halkan. - De ha baj van, mondd azért.
Itt azért ránézek, hogy értse, hogy komolyan gondolom. Mármint tényleg komolyan, mert nem akarom elkövetni azt a hibát, mint mikor lelépett. Ideje van, hogy most ő legyen boldog, eddig mindig annyit tett azért, hogy valahogyan nekem legyen jobb, most már rohadtul ideje van annak, hogy ez fordítva legyen, és kész. Így is türelmes lesz velem. Tudom.
A hátát a falnak dönti, én pedig magam elé veszem a cigisodrós cuccom, mert az ébredéshez az is kell. Mikor megszólal, felpillantok rá, csak hallgatom. Kis csend.
- Én nem nagyon járok be hozzá, Rosiehoz... - megnyálazom a papírt. - De... az jó, ha nincs már szarul annyira. Ervinnek meg örülök, ő amúgy egész jó srác. - És nem, nem arra értem, hogy jól néz ki, hanem hogy elég rendes. De a hangsúlyomból is ez érződik.
A másik "húgom" említésére azért bucskázik egyet a gyomrom, hirtelen eszembe jut a vörös haj és az undorítóan fehér bőr. Megrázom a fejem, hogy elűzzem a képét.
- Felszívódott, nemtom'. Apát kéne megkérdezni, ő biztos tud valamit. - A számba veszem a cigit, rágyújtok. - Nem zavar? - bökök a nyitott ablak felé. Pár pillanatig csendben vagyok.
- Csoportterápiára járok. - Motyogom végül. - Egész jó. - Beleszívok a cigarettámba, aztán lepergetem róla a hamut.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke