Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Rengeteg általam kitűzött mérföldkövet sikerült magam mögött hagynom az utóbbi időben. Nem mondom, hogy mindnek sikerült emelt fővel, teljes szívvel-lélekkel nekifutnom. Nem... meghazudtolni sosem fogom magam; rettegtem, minden egyes lépés megtétele közben. De mégsem adtam fel és egyre csak haladok előre. Kisebb-nagyobb döccenőkkel megtarkítva a folyamatot.
Remegő lábakkal léptem vissza a kastély falai közé, féltem a múltamtól és ennyire elevennek nem is éreztem sehol máshol a történteket. Igaz, eltelt már két év, lecsengett az általam kreált káosz, de másrészről, még csak két év telt el. Sokan emlékeznek... mindenre. Próbálok folyamatosan emelt fővel járni, nem emlékeztetni senkit a régi önmagamra. Mégis bármennyire is igyekszem, a béklyó neonfénnyel visít a karomról...
Nem akartam titkolni. Nem veszek fel már direkt hosszú ujjú, bő pulóvereket, hogy takarjam az általam kreált börtön rácsait. A hegeim mára már nem a gyengeségemre emlékeztetnek, inkább, hogy mikor már nem tudta hova tovább zuhanni, életemben először erős tudtam lenni.
Mégis más pont emiatt lát gyengének.
- Úgy köszönöm, hogy elkísértél. Egyedül nem éltem volna túl... csak háromszor maradtam ott majdnem a székben. - Széles mosoly kíséretében fordultam Anna felé, majd le a karomra. Sosem hittem, hogy újra tű alá fekszem, de úgy érzem, hogy a lehető legjobban döntöttem. Még vörös a karom, na meg fólia alatt rejlik a mű, de mégis, már most imádom. Sosem terveztem elrejteni a hegem... most sem ez volt a célom, legalábbis nem teljesen. Hisz átsejlik még mindig a tetováláson és ez így jó. Most már tényleg azt tükrözi, amit érzek ezzel kapcsolatban.
Erős vagyok.
- Amúgy nem mondtam senkinek, rajtad kívül, szóval... tényleg hálás vagyok a támogatásért... bemegyünk ide? Azt hiszem most rám férne egy kicsi. - Ittam már valaha? Talán egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor. De... a fővárosban szombat éjjel mi mást lehetne tenni? Végre élni akarok... és azt valahol el kell kezdeni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Minek tagadjam, hogy igenis büszke voltam magamra? Merlinre, végre volt ihletem ceruzát emelni és volt célja, ami immár a karomon díszeleg. Megengedtem magamnak azt a kósza, de mámoros pillanatot, hogy egyszer az életben... hogy is nevezik? Igen, fennhéjázó legyek. Akkor és ott igenis megérdemeltem. Anna dicsérete még emelte is ezt az érzést. Sugárzott belőlem a jókedv. Most végre nem a fájdalom csillapítása végett tudtam szárnyalni. Magasba repített a legújabb kezdet mámoros gondolata.
- Azt hiszem ott én is arra a sorsra jutottam volna. - Csalfán kacsintottam, ahogy a lányok szoktak egymás között, holott talán én sem tudtam, hogy mire is gondoltam, vagy épp megfordult e bármi foszlány a fejemben mindezzel kapcsolatban. Én csak fel akartam zárkózni... túl sok mindenről lemaradtam a két év alatt és előtte is... egy kalitkában éltem, csak azt láttam, amit látni engedtem magamnak. Szóval mi mással tágíthatnám az ismereteket hirtelen, mint az ivással és az elmaradt barátnős csevejekkel?
- Ennél szebbet nem is mondhattál volna! - Fülig ér a vigyorom és míg Anna rendelt, én a tömegben próbáltam valami élhető zugot keresni magunknak.
- A fotózásra. - Hálásan mosolyogtam, de mégis szkeptikusan emeltem a poharat az ajkaimhoz. Olyan sutának éreztem magam, könnyen lehet, hogy kissé bele is pirultam... fogalmam sem volt, hogy mi került a kezembe és mégis hogyan illik. Így jobb ötlet híján követtem Anna minden mozdulatát és legurítottam a torkomon az italt. Azt hiszem, úgy nézhettem ki, mint aki életében először tüdőzte le a cigarettát volt lázadó korszakom.
- Élek! - Kissé krákogva sikerült kierőszakolnom magamból ezt az egy szót. Égetett, de mégis az a kellemes melegség volt ez, amit az ember boldogan ölel a keblére. Viszont a következők hallatán teljesen úrrá lett rajtam a lányos zavar és minden magabiztosság, amit a tetoválás léte okozott, tovaröppent egy pillanat alatt.
- Micsodaa? Dehát... mégis ki nézné meg? Meg egyáltalán nem olyan jók, egy csomó elmosódott, vagy kiégett... Meg... csak kinevetnének. Nem? De... vagy nem?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Az összes gondolatom a helyre korlátozódott. Sosem voltam még ilyen helyen, legalábbis... nem így, ebben a szerepben. Nikonál is mindig csak átutazó voltam. De ott és akkor nem számított más. A zene pulzálása az emberek által gerjesztett tompa moraj és az élesebb felkiáltások hada. Mindez annyira új értelmet adott a varázslatnak!
Talán sosem éreztem ennyire azt, hogy részese vagyok valaminak. Most egy voltam tömegben, egy a tucatból és elmondhatatlanul jól esett ez a tudat. Végre nem az a lány voltam, aki mögött összesúgtak, akit elkerültek, mert őrült.
Csak egy, a tömegben.
- Akkor inkább szokjuk még... még egyet! - Nevetve kiáltottam fel és persze az ilyesmit miért ne hallanák meg a pult mögött tüsténkedők? Akkor már mindegy volt, hogy komolyan gondoltam-e, hisz a poharaink ismét csurig voltak, amik már csak ránk vártak. Összeszorított ajkakkal, zavartan pislogtam Annára, majd végül ismét győzött a vigyorom. Egy vállrándítással, amolyan "már nincs mit tenni" gesztus céljából emeltem a poharamat koccintásra.
Tetszett, ahogy alakultak a dolgok. Végre sikerült másképp is azt éreznem, hogy szabad vagyok.
A második kör egy leheletnyivel könnyebben csúszott, de a grimasz még mindig uralma alá vonta az arcszerkezetem. Viszont senki sem mondhatja, hogy nem vagyok tanulékony; az előzőből okulva, csendben követtem Annát, nehogy valami furfangos módon újra megteljen a pohár. Lehet jó döntés volt; azért kezdett már színesedni a világ körülöttem.
- Nem is tudom... pedig van értelme a szavaidnak, amiket mondasz. Vagyis... persze, hogy szavakat mondasz, mi mást mondhatnál? Így beszélünk... azt hiszem eltértem a tárgytól. - Homlok ráncolva futottam le újra az iménti mondatokat és próbáltam rájönni, hogy mi lehet a baj velük, de képtelen voltam kisilabizálni, hogy mi is lehetett az. Így inkább legyintettem egyet és folytattam - Én nem vagyok egy modern festőművész, aki rátüsszent a vászonra és azt mondja, hooogy... mit is? Hogy hát... hát hogy a lila paca a lelkében dúló vihart szimbolizálja. Érted... a képeim csak vannak... hogy színesen láthassam a világot. De másnak elég színes magától is, nem? - Nagyokat pislogtam Annára, valahogy annyira mélynek éreztem ezt a diskurzust. És természetesen közben a vajsört sem vetettem már meg...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Hűha.
Mindig tucatnyi gondolat szeli át az agytekervényeim, kacifántosabbnál kacifántosabbak. Mindent ötször megrágok, mielőtt kimondanék, vagy cselekednék, mert véletlenül se szeretném elkövetni ugyanazokat a hibákat, mint korábban. Hasonlóakat se... Valahol tudom, hogy a sok gondolat szüli a bizonytalanságot is bennem és foszt meg a spontaneitástól és a mersztől.
Azt hiszem ezekkel a problémákkal akkor nem kellett foglalkoznom. Minden egyes zegzugot egyetlen szó töltött meg;
Hűha!
Még a nagy hangerő sem zavart, sőt! Az a bizonyos szócska egy ütemre járt a zenével. És nem csak az... olyan rég táncoltam már, tényleg, már az idejét se tudom. De most mégis ringani kezdett a csípőm, ahogy Annát követtem a tömegben. Talán fel se tűnt nekem az egész.
Hagytam, hogy a kérdés megpróbáljon kicsit leülepedni bennem, hogy kellőképp végig tudjam gondolni, dehát... talán nem ez volt ehhez a legmegfelelőbb pillanat. Viszont attól a kósza kis ábrándtól bizseregni kezdett a bensőm. Mi van, ha tényleg tetszene az embereknek? Konkrétan egy valóra vált álom. De melyik képeket engedhetném oda? A kezdetektől, hogy látszódjon a fejlődés? Hogy hitet és reményt nyújtsak az embereknek? Lehetnék a következő Teréz Anya? Kezdhetem írni a Nobel díj átvételhez a beszédem?
- Legyen! - Teljes meggyőződéssel bólintottam, az arcomra az a legyőzhetetlen széles vigyor kúszott, ami csak egy kis alkohol után találja meg az embert. Soha máskor.
- Anna Weißling... abban az esetben táncolsz velem?
Hűha...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Akkor és ott olyan lehetetlennek tűnt minden, amit eddig saját magamról és az életről gondoltam. Rejtőzködtem, próbáltam feltűnésmentesen róni a folyosókat, hogy minél kevesebb pletyka terjenghessen rólam és nehogy újra olyan szakadék teremjen előttem, mit nem tusnék sehogy sem elkerülni.
De mégis minek?
Ahogy elfogyott a sör a korsóval, szegény a kelleténél erőteljesebben puffant  legközelebbi asztalon, de a nedű a testemben száguldott. Konkrétan abban a pillanatban meg tudtam volna menteni az egész világot! Egy igazi szuperhős módjára. Ha szembeállítottak volna a józan énemmel, biztos kinevettem volna a folytonos óvatossága végett. Hisz Merlinre! Láttam, hogy felénk pillantgatnak az emberek, ahogy a parkettre kerültünk, de most olyan... vérpezsdítő volt!
- Jajj Anna, jobb vagy te ennél! - Nevetve, pimaszul kacsintottam felé és kacéran körbetáncoltam a sógornőmet. Annyira... jó érzés volt újra átadni magam a ritmusnak és mi tagadás, még mindig elég jól ment. Legalábbis olyan érzés volt, mintha az életben még soha semmi nem ment volna ilyen jól. És így nem is terveztem egyhamar abbahagyni!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Emlékszem, olyan melegen sütött a nap, hogy megálltam a szökőkút előtt és a hatalmas, fénylő csillag felé emeltem az orcám és Ő, mint régi jó barát, sugaraival kedvesen megcirógatta azt. Furcsa érzés szabadnak lenni. Nem úgy, mint a fejem felett szárnyaló madár, ki birtokolja a végtelen kék eget. Szabadnak lenni, mint ember. Olyan sokáig nem értettem ezt, fel se akartam fogni, hogy ez egyáltalán lehetséges. Hiszen olyan dacos meggyőződéssel voltam arról, hogy a test csupán egy ólom súlyú béklyó, mint a kisgyermek arról, hogy létezik a húsvéti nyúl. Rettenetesen hosszú és rögös út kellett ahhoz, hogy vért és verítéket izzadva meglássam azt, amit makacsul titkoltam magam elől; a test minden apró porcikája az érzékelés és az érzelmek nyílt csatornája. Hisz egy másodpercnyi mosoly is jelentheti a világot, míg egy pillantás tükör az ember lelkének folyamához.
Vak voltam a világra.
Az arcomon a nap melegével, a felkötött tincseim közé rakoncátlankodó szellővel, a meztelenül hagyott karjaimra hulló vízpermettel és a tetoválásom alatti hegen megcsillanó fénnyel... ezek tettek szabaddá, ezek tették könnyűvé, légiessé egykor börtönként tekintett részem.
Tudom, mozdulni akartam, hisz annyi mindent kellett elintéznem és boltokat járva beszerezni mindent! Mivel... egyetemista lettem. Még mindig forgattam a gondolataimban ezt a kifejezést, elfogadni, mi több, felfogni, hogy tényleg sikerült ekkorát lépnem előre és végre sikerült felkapaszkodnom egy olyan ösvényre, ahol végre láthatom a célt. Már csak annyit kell tennem, hogy egy pillanatra se veszítsem szem elől. Hiába... egy kis félelem megmaradt a lelkem csücskében, hogy ha egy szekundumra is más irányba pillantanék, eltéveszteném az irányt.
Tudom, mozdulni akartam, elővenni a listám és kipipálni az imént beszerzett könyvet, majd újult erővel nekiindulni a körútra. Mégis a szemem csukva maradt, az ujjaim között a szatyor meg-megrezzent és még pár elhaló beszédfoszlányon kívül mást nem hallottam. Vajon azért nem engedelmeskedett a testem az akaratomnak, mert megéreztem a jelenlétét? Nem tudhatom... de bánom-e, hogy arra a kósza másodpercre elvesztettem a szabadságom azon szeletét? Nem... ahogy valami késztetés által oldalra pillantottam...
Nem. Soha.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Ott voltál a könyvtárban. Én épp a torkomban dobogó szívemmel viaskodva próbáltam egy titkot csempészni az egyik alig keresett, dohos csücskébe és Te ott voltál. Féltem, hogy rám nézel, féltem, hogy nem nézel rám. Végül csendek és kurta, elsuttogott szavak közepette tettük meg az első suta lépést egymás felé. Lett egy közös titkunk.
Rémi, szerinted még ott van az eldugott kis sarokban a neveinktől ékes kismadár?
Néztem Őt. Néztem és vánszorogtak a másodpercek, miközben azon gondolkodtam, hogy tényleg ott áll-e előttem, a csíkos pulóverben és az oly jól ismert kósza tincsekkel vagy káprázat volt csupán. De dobogott volna így a szívem, hogyha múló tüneményként jelent volna meg előttem? Nem, ő ott maradt. Ott állt mozdulatlanul, ahogy én is, mint megtestesült tükörkép. Próbáltam minden apró kis szegletet, domborulatot magamba vésni és előidézni az emlékek csalfa képét. Az előttem lévő férfi - emlékszem, a tény pírt varázsolt az arcomra, nehezen emésztettem a gondolatot - szélesebb mellkassal állt ott.
Hogy ezt miből gondoltam? Hiszen... én már nyugtattam a fejem azon a mellkason. Könnyeim áztatták a pólóját, fejem a ritmikátlan lélegzetvételeivel mozgott, fülem a szapora szívverésével telt meg. Emlékszem...
Némán, sikoltó, üvöltő gondolatokkal robbantam a klubhelyiség síri csöndjébe. A vérző alkaromat a pulóverem bő ujja fedte és próbáltam eggyé válni a hatalmas térrel, gyáván elbújni a világ összes fájdalma elől. És te akkor is ott voltam, némán figyeltél, a tekinteteddel óvtál és engem néztél. Néztél és én űzött vadként néztelek. Aztán... bántottalak. Bántottalak, mert azt akartam, hogy te is így tégy. Nem tetted és mellettem maradtál és a szívembe ágyaztál egy újabb titkot, egy ígéretet...
Rémi, nem hagytál el soha, ugye?
Vajon mondott bármit is? Őszintén bevallom, ha így is történt, én nem hallottam. Megtelt a fülem az emlékek morajával, a saját lélegzetvételeim fülsüketítő zajával. Egyszerre voltam zaklatott és végtelenül nyugodt. Olyan volt a pillanat, mint egy félig kész festmény; a fehér makulátlanul tiszta vásznat a vékony grafitvonalak törik meg, kusza, egymást keresztező, majd örökre eltávolodó vonalak együttese, mit laikus nem érthet. De ez a szem számára láthatatlan, eltörpül az egyik sarokból burjánzó színkavalkád gyönyöre mellett. A művész maga előtt látja az egész képet, az összes történetet, szenvedélyt és érzést, amit majd a némán bámészkodók hada ihat magába, ha kész lesz. De addig mit látnak? Két fiatalt, földbe gyökerezett lábakkal, egymással farkasszemet nézve.
Erőt vettem magamon és olyan kedves mosoly szökött az arcomra, amit ha láttam volna, biztos elfordultam volna zavaromban. Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak, azt se tudtam, hogy kellenek-e egyáltalán szavak, vagy minden megfoghatatlan, elmondhatatlan gondolatot hozzá röppentett a szellő. Lassan hidaltam át a minket szétválasztó teret, szemeimmel végig fogva tartottam Őt.
- Rémi... - úgy suttogtam a nevét, mint egy ígéretet. Mint egy ígéretet, ami majd csak a jövőben lesz képes szárnyra kapni és magasan suhanni a gyönyörű, vakító égbolton. - Tudtam, hogy nem hagysz el soha.
Ő ott volt és én mosolyogtam őrá. Nem tudtam mi okozta azt az alig észrevehető, de mégis múlni nem akaró hiányérzetet. Ő ott volt és engem nézett.
Akkor már tudtam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő