Anna

Eddig még nem érezte ezt az ürességet a mellkasában. Az eddigi találkozásiak alatt többet érzett abból, ami kettejük közt van, vagy volt egykoron. És most csak elutasítást, falakat lát. Mintha szíven szúrták volna, úgy érzi, az eddigi hónapok feleslegesen mentek el azzal, hogy olyasmi kergetett, ami már nem lehet az övé. Ezt nem lehet lezárni egy szép napottal. Mégis megpróbálja, megpróbál úgy elmenni, hogy megőrizze a tartását és ne kezdjen feleslegesen újra bele az ígéretekbe és a válaszok kérésébe.
Egy furcsa oda-vissza táncot járnak. Mikor Anna megáll, Niko mozdul, és fordítva. Egyre rosszabbnak érzi a szituációt, már rég nem kellene itt lennie. Talán el sem kellett volna jönnie.
- Ja igen, köszönöm - valami mosolyféle mutatkozik az arcán egy másodperc erejéig.
Magasról tesz az aktákra, amiket a kezében tart. Valószínűleg tűzre fogja dobni őket anélkül, hogy elolvasná. Nem is ezért jött, hanem a nő miatt, s talán ez az utolsó, hogy találkoznak.
Vesz egy mély levegőt, már épp kifordulna az ajtón, amikor megtorpan. Visszafordul a feleségéhez, és a szemébe néz.
- Hamarosan visszaköltözöm Münchenbe.
Nem ez volt a terv, úgy volt, hogy csak néhány hetet fog ott tölteni tavasszal, de jelen pillanatban ez tűnik a legjobbnak. Ekkora távolságnál már nem kell kerülgetniük egymást.

Anna

A torkát valami szorongatni kezdi, egy manó, aki erre a pillanatra várt. Hogy megtörjön, és a kemény férfi, akit máshol főnöknek, egyes helyeken pedig maffiavezérnek hívnak, most egy nő miatt elveszítse a kontrollt. A nő miatt.
- Pontosan tudod - bólint.
Hiába tagadják, Nikolai az, aki, és ez már nem fog megváltozni. Ezt az életet választotta, úgy alakította, hogy megszeresse. Vagy éppenséggel az életforma alakította őt.
- Felveszek egy vezetőt, aki majd irányítja helyettem - megvonja a vállát, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga.
Elgondolkodott rajta. Volt már B-terve arra az esetre, ha a próbálkozása kudarcba fulladna Annával. Nem gondolta, hogy szükség lesz erre, nem vette számításba, hogy nem is olyan sokára fel kell adnia azt a sok helyet, ahová oly sok emlék fűzi. A lakás épp csak elkészült, még be sem lakta igazán, máris indulni készül. Ő, és a két kutya.
Hosszan szívja be a levegőt és tartja bent, míg átgondolja, mit válaszoljon a miértre. Tétován ácsorog, kezében a mappával, előtte egy karnyújtásnyira a feleségével. Akihez nem mer hozzáérni sem.
- Nem tudok úgy élni, hogy tudom, bármikor szembe jöhetsz az utcán valaki mással - szemei már nem csak szomorúságot tükröznek, gyűlnek a könnyek is. - Azt akarom, hogy boldog legyél, de nem tudnám elviselni. Nem számít, hogy nem hiszed el, de akkor is te vagy a legfontosabb számomra.

Anna

Amikor csak meghallja a nevét a felesége szájából, a szíve nagyot dobban, akárcsak most. A szívdobbanás mellett azonban a gyomra is görcsbe rándul, mert már érzi, mivel fogja folytatni. Hogy menjen csak, folytassa az életét nélküle, maradjon minden úgy, ahogy az elmúlt évben volt.
Aztán amikor hozzáér, és megszólal, a szavai még legalább egy percig visszhangoznak fejében. Hogy...mi? Jól értette? Maradásra kéri?
- Hogy...mi? - kérdez vissza teljes döbbenettel az arcán. - Nem értelek, Anna.
Megrázza a fejét, s lepillant a kezére, amin a szeretett nő érintését érzi. Fogalma sincs róla, mit kellene gondolnia. Nem akarja azt hinni, hogy ezt ő komolyan mondta, és nem csak hirtelen a meglepettségtől. Nem akarja magát abban a hitben ringatni, hogy ennyi elég ahhoz, hogy a kapcsolatuk rendbe jöjjön. Hogy Anna végre azt lássa benne, akibe beleszeretett. Aki a világon bármit megtenne érte.
- Hónapok óta próbállak megbékíteni. Ellöksz magadtól és úgy kezelsz, mint egy idegent. Most békén hagynálak, és arra kérsz, maradjak? - széttárja karjait, miközben kérdések ezrei merülnek fel benne.
Végig erre várt. Az elmúlt pár hónapban, mióta találkozgattak, minden egyes alkalommal azt remélte, mad most maradásra kéri. Majd most...majd most. Soha nem tette. Bezzeg ma...amikor menne...

Anna

Én csak... A fejét ingatja a szavak hallatán. Anna sohasem fogja megérteni, mit miért tett, amikor útjaik különváltak. Akkor is mindent érte tett, és biztosra veszi, így kellett cselekednie. Máskülönben talán már nem ölelhetné magához soha.
- Nem tudom - őszintén felel arra, mit gondol, miért lett ide hívva.
Fogalma sincs, a felesége mit érez iránta, mert a remény, amibe kapaszkodott, minden egyes nappal egyre jobban elhalványul.
Állkapcsa megfeszül, a mellkasában egyre szorongatóbb az az érzés. Kezd teljesen összezavarodni, pedig ő csak új életet akart kezdeni, ha már ez így nem megy.
Csendben áll előtte, állja a tekintetét, amíg azt a nő hagyja. Itt áll előtte élete szerelme, és fogalma sincs róla, mit kellene tennie. Egyik fele azt mondja, menjen, hagyja Annát, hadd legyen boldog, a másik viszont, amire hallgat, azt mondja, lépjen közelebb.
- Soha többé nem hagylak magadra - suttogja a hajába, miközben gyengéden átöleli.
Lefolyik az könnycsepp az arcán, talán pont a vörös tincsekben landol. Semmi másra nem vágyott, csak erre az érzésre. Az illatára. Elmondhatatlanul hiányolta már. Elég csak ennyi, nem is próbálja magánál tartani, ha menni akar, menjen.
- Ha együtt tudsz élni velem, én leszek a világ legjobb férje.

Anna

Egyszerre teszi boldoggá, és okoz fájdalmat Anna a szavaival. Valószínűleg a felesége sokkal nagyobb fájdalmat érzett akkoriban, mint amit Nikolai el bírt képzelni. Azt viszont a mai napig bizton állítja, hogy okkal és helyesen tette.
Tétován áll továbbra is az ajtó előtt. Indulásra, és maradásra is készen áll, de inkább a maradás mellett döntene. Nem tudja elképzelni sem, mi lesz ebből, egyelőre próbálja feldolgozni mindazt, amivel a nő előhozakodik.
Szeretne szólni, válaszolni és megnyugtatni őt, de hang nem jön ki a torkán. Annyi rosszat éltek már együtt át, hogy azt hinné, ez már csak egy a sok közül.
- Nem erről volt szó. Nem volt ilyen opció - megrázza a fejét, majd tesz egy lépést az asztal felé, aminek nekidőlve fonja össze maga előtt a karjait. - Egy gyengém volt. Te. Azzal fenyegettek, hogy neked fog bántódásod esni, ha nem foglalom el a helyem.
Nem akarta ilyen részletekbe beavatni, de úgy látszik, eljött az ideje a teljes őszinteségnek, ha egyszer még maga mellett akarja tudni. Vagy ha csak tiszta lelkiismerettel akarják elengedni egymást.
- Te is tudod, hogy ezt nem hagyhattam. Az egyetlen választásom az volt, hogy itt hagyjalak, mintha már semmit nem jelentenél. Elhiheted, nekem is pont olyan nehéz volt. Te nem ezt tetted volna?

Anna

Talán még sosem beszélt ilyen őszintén Annával arról, mi történik a háta mögött, mi az, ami miatt sokszor felszívódik. Úgy érezte, az az élet egy másik, amibe jobb, ha sem a felesége, sem pedig a család többi tagja nem kerül be. De talán csak id kérdése volt, hogy elmondja az igazságot.
- Tudom - vonja meg a vállát.
Egyszerre szomorú, és fáradt. Belefáradt a folytonos vitákba, a hónapokig tartó udvarlásba, abba, hogy azt az életet kergesse, amit elveszített. Megérti, elfogadni azonban soha nem fogja tudni.
Nem bírja levenni tekintetét a nőről. Még mindig nem érti, mit szeretne, még mit kellene mondania, vagy hogy mi lesz a következő lépés. Erre mit csinál a vöröske?
Niko szemöldöke felszalad néhány másodpercre, hirtelen nem is érti, mi történik. Aztán hosszan fújja ki a levegőt, egyenesen Anna hajába. Szorosan öleli át hosszú idő óta először. Kivételesen nem fél attól, hogy ezt azonnal meg fogja szakítani. Mindkettőjüknek kellett ez már.
- Szeretlek - nem győzi elégszer mondani.
Miközben a fülébe suttog, kisimítja arcából a hajat. Két keze közé fogja, s mélyen a szemébe néz. Gondolkodás nélkül hajol közelebb, és csókolja meg olyan szenvedéllyel, ami az elmúlt év során felhalmozódott. Nem hajlandó elereszteni. Kezeit a csípőjére csúsztatja, majd megfordítja, hogy a következő mozdulattal az asztalra ültesse.

*cirip cirip*

Hahó!