Nem kérdezett tovább, akárhogyan is értelmezte a válaszomat kielégítőnek találta, vagy esetleg -velem ellentétben - ő képes volt gátat szabni a kíváncsiságának. De akármilyen okból sem firtatta tovább a témát, hálás voltam neki. Meg akartam ismerni, mellette akartam lenni. Nem tudom miért, talán csak kezdtem bekattanni. Az emberek nyálas érzelmei gennyes ragályok, melyek áldozataikat nem csak a muglik és varázslók soraiból választják ki, válogatás nélkül vetik magukat azokra, akik elhaladnak mellettük. És ha egyszer a test belebetegedett, és gyengévé válik tőle, ha meg is gyógyul sem lesz ugyanolyan mint régen. És ha nem lesz olyan mint régen volt, akkor miért akarna bárki is felgyógyulni belőle?
- Ha te lennél a hercegnő, nem csak, hogy egyszer ellátogatnál oda, de ott is élhetnél egy kastélyban, melynek minden négyzetcentimétere ehető volna. Málnás gumicukorból a tető, mézes csokoládéból a falak, és vattacukorból a párna töltőanyaga... - festettem elé egy képet, miközben magamat is beleképzeltem a helyzetbe. Bár abban biztos voltam, hogy töltőanyag mindig szerepelni fog a bevásárlólistán, mint elfogyóban lévő cikk. Mert a vattacukornál mi is lehetne jobb, először puha, azután ragacsos, mintha a szádban változna át valami sokkal jobb dologgá, mint azt elsőre gondoltad volna.
- Azt hiszem érdekes képek születnének akkor, ha így pózolnál a királyi fotós előtt - ráztam meg fejem mosolyogva, és figyeltem, ahogy a lány elsőre komoly arca szép lassan megváltozik, és végül képtelen megállni egy apró kacajt.
Közelebb húzódtam hozzá, és ő engedte ezt. Valahol legbelül nem számítottam arra, hogy maradni fog, s csupán reménykedni mertem, hogy mégis akképpen cselekszik. Innen már olyan dolgokat is észrevettem, amik az előbbi helyemről még nem voltak észlelhetőek. Éreztem a lány kellemes illatát, láttam, hogyan táncol sötét szemeiben a hold fényének egy bezárt szilánkja.
Ha tudná milyen vagyok, most nem mondta volna ezt. Ha tudná, nem is engedett volna a közelébe. Talán mégsem nyílt lapokkal játszottam, ahogy az elején gondoltam, miután belőlem szinte mindent látott a parton, de nem akartam elmondani neki ezt. Nem akartam, hogy véget érjen a pillanat. A szemeibe néztem, és ő vissza az enyémbe... nem tudom, hogy egész pontosan meddig néztük egymást, az idő vánszorgott és egyszerre szélvészként rohant el, és én képtelen voltam visszafogni magam. Előrehajoltam és megcsókoltam.

Amint megláttam a felém repülő baglyot először meglepődtem, majd elhúztam a számat. Egyrészt általában nem szoktak hasonló módon keresni engem, másrészt utáltam a bagolypostákat, vagy akármilyen más emberi írással írt üzeneteket. Sosem tudtam normálisan kibogarászni a földiek abc-jét, és alaposan nem is tanultam  meg sohasem. Csupán annyit tudtam, amennyit az itteni világban rám ragasztottak az évek. Odahaza csak a legbölcsebbek voltak képesek írni és olvasni az emberek nyelvén, nekem elég volt a saját nyelvemen tudni a dolgokat. Bár a sellőféle ékírás sem volt igazán könnyű. Még szerencsém, hogy  az írás és a beszéd nem kapcsolódott össze olyan szorosan, míg az egyik teljesen eltért a sellők és emberek világában addig a másik majdhogynem azonos volt. Mintha az ember szerb lenne és horvátul kellene megtanulnia beszélnie, de kínaiul írnia.  Az egyik könnyű, a másik szinte lehetetlen.
Legalább nem volt hosszú a szöveg, ezért hálás voltam a feladónak, bár ránézésre nem tudtam megállapítani ki küldte, az majd a csattanó lesz a hosszú szenvedésem után, az utolsó mondatban.
Talán kicsivel több mint tíz perc kellett ahhoz, hogy az utolsó betűt is sikerüljön a helyére raknom. Az üzenet egy meghívó volt a csárdába, Gwentől. Ha jól emlékszem akkor azt a szőke, macskás lányt hívták így, akivel először találkoztam a faluban. Szép lány volt, de nem volt Lotti. Viszont pontosan ezért kellett elmennem arra a találkára. Megijesztett a tény, hogy pusztán pár gondolat, melyben Lotti is szerepelt, képes volt megváltoztatni a szívverésemet, az érzelmeimet, a fejemet. Ha vele voltam egyszerre éreztem magam jól, és bolondul, amiért olyasmiket érzek iránta, amiket lehet ő nem irántam. Eddig még nem volt nekem egy nő sem fontos, és nem is szabadott, hogy az legyen.
Beléptem a csárda ajtaján, sokan voltak, túl sokan ahhoz, hogy elsőre kiszúrjam Gwent. Arrébb álltam kicsivel, és nyakamat nyújtogatva próbáltam kikeresni a szőke tincseit. Mikor végre megtaláltam elindultam felé, átverekedve magam a tömegen.
Nem számítottam ekkora nyüzsgésre, az iskolában szünet volt, közeledett a karácsony is, a család ünnepe, azt hittem ilyenkor aki csak teheti hazautazik és megölelgeti akije van.
Kihúztam a széket a lánnyal szemben, és kedélyes vigyor kíséretében ültem le, azonnal köszöntve őt.
- Szép estét

A hold sápadt sugarai pont azt a fát választották maguknak, mely alá kincsemet rejtettem. Mint ezer tündér játszottak a törzs körül, a földből kiszabadult gyökereken ugráltak és hol előtűntek, hol elbújtak a sötétség mögött. És ezek a milliónyi fénynyalábok mutattak nekem utat a táskámhoz. Ahhoz az egyszerű fekete szövetdarabhoz, mely a megmaradt dolgaimat tartotta magában, és védelmezte minduntalan. Talán még senkinek sem mutattam meg, mindig, miután felöltöztem és kivettem a szükséges tárgyakat, szépen visszatettem a helyére, és reggelig nem is bántottam.
Ma sem volt másképp, bár mikor belenéztem elhúzott ajkakkal tapasztaltam, hogy csinos kis tartalékaim a napok múlásával egyre jobban apadtak. Már a fele sem volt meg annak, amit magammal rángattam, csupán öt doboz maradt és kettő üveg.
Kihalásztam az egyik dobozból egy szálat és egy gyújtót, majd, az egyik fának dőlve, az árnyékok takarásában rágyújtottam. Nem minden nap szoktam, de most muszáj volt. Megint ő járt a fejemben, és ezt kellékek nélkül, önerőből mégis hogyan győzhetném le?
Kifújtam a füstöt és figyeltem, ahogy elillan a csillagok felé sodródva. Ma is gyönyörűen ragyogtak, mint ékes ruhájú hölgyek a fekete parkett kövein táncolva, lágyan, és kecsesen.
Újból ajkaimhoz emeltem "mentőövem", beleszívtam, ám kifújni már nem volt időm. Hangos csobbanás ütötte meg fülem a tó felől, mintha valami belezuhant volna, vagy kiugrott volna belőle. A néma csendben még hangosabbnak tűnt a zaj, és meglepetésemben majdhogynem addig tartottam benn a füstöt, míg tüdőmet el nem kezdte kemence módjára perzselni.
Köhécselve léptem elő a fák közül, a stég felé tartva. Kíváncsi voltam mi volt az. Talán csak egy hal, melynek hangját felnagyította az erdő?
A stégre lépve kinyújtottam nyakam, egy utolsót köhintve, és próbáltam kivenni valamit a szürkeség paplanja alól.
- Hahó? - Volt valaki a tóban, vagy valami. A hullámok agresszíven fodrozódtak, a cseppek sikítva zuhantak vissza a vízbe, de az alakot kivenni teljesen tisztán képtelen voltam, mintha a sok víz mellett egy adag sötétséget is ráöntött volna az este.

Mint valami bamba, álltam a stég lábánál, és próbáltam kivenni az alakot, ahelyett, hogy segítettem volna. Ember volt, ebben egészen biztos voltam, de még mindig nem értettem, hogy mit keresett a hideg vízben. Fürdeni akart? Na de este, és pont télen.
Az alak egyre közeledett a stéghez, köhécselve, nyögve-nyelve, de valahogy a meglepetésem még mindig nem engedett. Egyszerűen nem voltam képes normálisan kezelni a stresszhelyzeteket, mindig lefagytam és képtelen voltam motszanni, míg el nem hárult  a dolog. Akármi történt, én csak álltam és néztem, várva, hogy más végezze el a munkát, hogy más nyújtsa jobbját, még ha én közelebb is voltam.
A hangok téptek ki ebből a borzalmasan merev és dermesztő állapotból, Lotti hangjai. Azonnal felismertem őket, és hirtelen ismét éreztem, hogy testem a saját irányításom alatt tudhatom.
Nem törődve térdeimmel levetettem magam a szálkás deszkákra, és amennyire csak tudtam előredőltem, hogy mindkét kezemmel meg tudjam markolni a lányt. Szerencsére nagykabátban volt, és a kabáton bőven akadt mit fognom, így képes voltam kiemelni őt a vízből, bár közben a cigarettám, mondani sem kellett, tönkrement a víztől. De megérte, ha Lottiról volt szó.
- Mégis mit kerestél a vízben? - hangom lágy volt és simogató, ahogy egy nedves tincset kihúztam a lány arcából. Teljesen elázott, és bőrén éreztem, hogy a lány már egészen átfagyott, csontig hatolt nála a kegyetlen, jeges víz.
- Van valamilyen varázsigéd a kihűlés ellen ugye? - reménykedésem mögött ott lapult  a mérhetetlen aggodalom is, és kezeim azonnal megindultak, a pálcája után nyúlva. A móló szélén volt, egészen közel ahhoz, hogy vissza pottyanjon a vízbe, így hamar elkaptam és a lány felé nyújtottam. Legszívesebben én magam segítettem volna, de ez a vacak nem működött a kezemben, hisz nem voltam képes varázsolni. Pedig engem is körülölelt a mágia, az életembe is beleszivárgott, a világomba, a hétköznapjaimba, csak abba nem, amely egy kicsit is hasznos lett volna számomra.
Szinte imádkoztam, hogy a lány tudjon valamilyen varázsigét, ami segít majd rajta, de azonnal eszembe jutott az is, hogy mi van, ha nem tud. Ha most azonnal felkapnám és a kastélyig rohannék vele sem lennék képes megmenteni a megfázás alól, vagy talán még rosszabbaktól sem. Túl messze volt az a nyomorult iskola, Lotti pedig vacogott. Ekkor jöttem csak rá, hogy mi lenne a legtökéletesebb megoldás, bár abban is egészen biztos voltam, hogy nem fog örülni a hírnek. Másokat általában nem ilyen indokkal szoktam vetkőztetni, de nála kénytelen voltam kivételt tenni. Nem hagyhattam, hogy baja essen.

A kezébe nyomtam a pálcáját, azután visszazuhantam a sarkamra és ajkaimat összeszorítva figyeltem ahogy felcsillant a bot vége. Szemeimmel szórakozottan követtem mozdulatait, azonban fejben inkább azt próbáltam kitalálni, hogy mit keresett itt este, és miért volt a vízben? Talán megint az édességboltban járt, és megállt pihenni a stégnél, mint az első találkozásunk alkalmával, bár nem rémlett, hogy lettek volna körülöttünk zacskók. Nem akartam ténylegesen megbizonyosodni róluk, a lányon akartam tartani a szemem mindaddig, ameddig feltűnés nélkül megtehettem. Attól féltem, ha leveszem róla  a tekintetem, megint valami borzalmas fog történni vele.
Amikor láttam, hogy leengedte pálcáját, de még mindig remegett, lekaptam a saját kabátomat és a vállára helyeztem. Nem valami vastag, de talán segít neki a felmelegedésben. Különben sem fáztam annyira mint ő, és úgy tűnt az immunrendszerem is erősebb egy emberénél, vagy csupán szerencsém volt eddig. Tisztában voltam avval, hogy változtatnom kéne néhány dolgon, de még nem jutottam el arra a szintre, hogy tegyek is valamit érte. Egyenlőre ez így jó lesz, ha pedig elkapok valamilyen betegséget, majd kigyógyulok belőle előbb, vagy utóbb.
Én a lányt figyeltem, és Lotti engem figyelt, farkasszemet néztünk egymással, úgy tűnt egyikünk sem tudott szólni a másikhoz.
- Nem szabadott volna olyan közel menned a vízhez. Bajod is eshetett volna. - suttogó hangom késként hasította át a kettőnk közé befurakodott csendet, mely után ez a pár halk szó is fülhasogatóan hangosnak hatott. Nem akartam megfedni vagy leszidni, ahhoz már túl nagy volt, nem volt ötéves kislány, akit irányítani kellett volna, csupán hangot adtam aggodalmaimnak. Nem tudtam, mihez kezdtem volna, ha rosszabb lett volna a helyzet. Talán még így is lett valami baja. Lehet megfázott vagy tüdőgyulladást kapott, talán el kéne vinnem valahová, ahol értenek az ilyesmihez.
- Tulajdonképpen miért ugrottál bele a vízbe? - talán ez volt az egyetlen amit nem értettem. A stéget képző deszkák nem tűntek csúszósnak, így nem tudtam elképzelni, hogy megcsúszott volna, de az elképzelhető volt, hogy egy rossz lépés miatt megbotlott. Akkor lehet a bokájával is történt valami. Egyre hevesebben kezdett verni a szívem, ahogy szemeim előtt egyre több baljós gondolat siklott át.

Nem történt baja, mert itt voltam. De mi lett volna ha nem.  Talán megoldotta volna maga is, de az időveszteség amit úgy okozott volna, talán mindent elrontott volna.
Nagyot sóhajtottam, ahogy a vigyorgó lányt figyeltem, és mosolyogva ráztam meg a fejem. Lényegtelen és buta dolog lett volna folytatni a fejemben lévő rossz opciók számolását, mely esetekben otthagyta volna a lány a fogát. Vége volt, ami történt megtörtént, jól volt. Megijedhetett, fázhatott, de nagyobb baja nem történt. Legszívesebben magamhoz öleltem volna és elrángattam volna a stég közeléből, de valószínűleg kaptam volna érte pár furcsálló tekintetet, esetleg néhány ezt kifejező szót is, szóval inkább türtőztettem magam.
- És megtudtad, hogy mi volt az? - kérdeztem rá szórakozottan. Talán a szobrocskámnak a csillogását láthatta, ahogy néhány kósza holdfény ücsörgésével felhívta magára a figyelmet. Nem is olyan régen kaptam azt a sellőt mintázó jégbábút egy lánytól, aki a maga kezével, szemeim előtt keltette életre. Valahol arra lehetett amerre Lotti esett, és nem is volt messze a felszíntől, egy nagyobb kőnek hála. Még mozogni is képes volt, csapkodni a farkával, piszkálni a haját, vagy vidáman integetni felém. Vajon Lotti is képes ilyen mágiát használni? Rásandítottam, és alaposan elrágódtam a magamban feltett kérdésen. Nem tartottam valószínűnek, akkor már találkoztam volna a képességeivel, de azért mégis elhatároztam magamban, hogy majd rákérdezek a dologra.
- Nincs mit, bármikor megtenném újra ha rólad lenne szó. - a gyűrűmet birizgáltam, még a saját számból is olyan nyálasnak tűnt ez a kijelentés. De mit tehettem volna, ha egyszer így éreztem. Akárhonnan kihúztam volna a lányt, még ha nekem is be kellett volna mellé zuhannom a tóba ahhoz, hogy kirángassam onnan.  
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen későn megint a stégnél leszel. Most is édességet voltál venni? - mosolyogva helyeztem tekintetem újra rá, olyan érzésem támadt hirtelen, mintha megint az első estén lettünk volna. Ezekben a percekben meg nem mondtam volna, hogy a világban rajta és rajtam kívül bárki más is élne. Olyan elképzelhetetlen dolognak tartottam, egy harmadik személyre gondolni, mikor vele voltam.

- NE! - előre dőltem, és ugrásra készen megfeszült minden izmom. Nem akartam ráüvölteni, de így is megemelkedett kicsit a hangom. Megijedtem, ahogy ott bohóckodott az előbb már pórul járt lány, azonban azzal is tisztában voltam, hogy túlzásnak bizonyult megütnöm azt a hanghordozást. Kiszaladt a számon, mielőtt gondolkodhattam volna.
- Nem szükséges megnézni... - ezek a szavak lágyabb esésűek voltak és sokkal halkabbak. Próbáltam korrigálni egy picit, nehogy a lány azt feltételezze, hogy haragszom rá. Mert erről szó sem volt. Nem haragudtam rá, nem tudtam volna haragudni rá. Egyszerűen csak nem szerettem volna többet a jeges vízben látni, szenvedni, fázni. De ezt ő mégis hogyan érthetné meg?
Visszasüllyedtem lábaimra, megpróbáltam ellazítani testem, és mint valami nyugtatás gyanánt újra a gyűrűvel kezdtem játszani.
- Nem volt vicces... - jegyeztem meg a lány szemébe nézve. Nem értettem, hogyan képes ilyenekkel viccelődni. Vagy csak én vettem túl komolyan a dolgot. Kicsit ellágyult a tekintetem, talán jobb is volt ez így. Talán ezerszer jobb volt, hogy mindig vidám maradt ilyen helyzetekben, ahelyett, hogy ő is bepánikolt volna. Nekem is mosolyognom kellett volna. De nem állt viccre a szám, így csak megpróbáltam átlépni ezen.
- köszönöm, bár nem valószínű, hogy szükségem lesz rá - nevettem el magam, őszintén mosolyogva. Olyan viccesnek hangzott, tudva, hogy igazából az életem legnagyobb feltétele a víz volt. Ha Lotti tudta volna, hogy egy sellőt akart kimenteni a vízből, biztosan ő is csatlakozott volna hozzám, biztos voltam abban, hogy az ilyesmi megmosolyogtatná a lányt. Hanem mivel mégsem mondhattam el valódi okát hirtelen jött jókedvemnek, inkább hamar témát váltottam, hogy újra róla legyen szó helyettem. Mindig is szívesebben hallgattam az ő meséit.
Meglepődtem a lesütött pillákon, és fel is keltették egyben kíváncsiságomat. Kicsit előre hajoltam, hogy közelebb kerüljek Lottihoz, és minden szavát tisztán értem majd, ha beszélni kezd.
Újból elnevettem magam, jókedvem úgy tűnt gyorsan visszatért, nem tudtam morcos maradni a lány közelében. Lehetetlennek bizonyult, hisz amikor csak ránéztem mosolyogni támadt kedvem, de mikor meg is szólalt...
- Szóval látni akartál? - vigyorom elterült egész arcomon, talán a fülem tövéig is kinyúlt volna, ha most egy rajzfilm főhőseit alakítottuk volna a valóságos alakok helyett. - Azt hiszem elég lett volna egy bagoly...bár nem szeretem őket, elég hasznosak tudnak néha lenni, elébed mentem volna akkor. - gondolkodtam el, majd rájőve, hogy mit is mondtam hirtelen elkezdtem azon is agyalni, hogy vajon a lány mit is képzelhetett jelen pillanatban rólam. Mármint a kilétemről, hogy ki voltam. Diáknak hitt? Azt hazudtam neki nem? Vagy az más volt? Már alig voltam képes észben tartani az összes hazugságot, ami elhagyta a számat. Nem tudtam már kinek mit mondtam, egyáltalán kinek mondtam valamit, és kinél hallgattam el.

Még csak meg sem próbálta tagadni. Eddig somolyogtam, de a vallomás után, lágyabb mosolyra váltottam, mely ezerszer barátságosabbnak hathatott egy bágyadt, fölényeskedő gúnyvigyornál. Valami a mellkasomban ismét életre kelt, hevesebben kezdett dobogni, mintha több kört is futottam volna a tó körül. Pedig már régen abbahagytam az edzéseket. Nem volt miért folytatni őket. Kóborlás ide vagy oda, azért el kellett ismerni, hogy elég jól néztem ki, még így emberi alakban is, bármiféle rásegítés nélkül.
Figyeltem ahogy a lány a körmét rágcsálta, akaratlanul is tovább időzött szemem ajkain a kelleténél. Egyszer majd én is szívesen beleharapnék, újra.
- Általában itt szoktam lenni, ha nincsen dolgom. Szeretem ezt a helyet, mert olyan békés, csendes és innen tökéletesen látni a csillagokat. De most már egy újabb okom lesz azt hiszem, hogy itt legyek. - tekintetem egy pillanatra sem vettem le a lányról, néha a hajában táncoló holdfényt, máskor szemeiben szikrázó sötétséget figyeltem, vagy ajkainak gyöngyös ragyogását. Nem értettem, hogy mit is akartam igazán tőle. Olyan nevetségesnek hatott, hogy éppúgy elkezdjek randizgatni mint a muglik vagy kétlábú rokonaim szokták csinálni. Én egy kívülálló vagyok ebben a világban, egy szellem, de akkor miért nem tudom elengedni őt?
És természetesen az is ott motoszkált a fejemben, hogy mit is gondolhat rólam. Okos lánynak találtam, biztos voltam abban, hogy rég átlátott a hazugságaim vastag függönyén. Egyszer ezt mondtam, máskor azt, de ha tudta, hogy hazudom miért volt itt?
Nagy lépésre határoztam el magam, hatalmas levegőt vettem, majd lassan kifújtam.
- Mond csak Lotti... - kezdtem, tekintetem lekúszott kezemre, amely zavartan a fekete gyűrűvel játszott. Nem láttam még feketét világítani, de mintha most tényleg rikított volna az ékszerben a kő.  - Kérdezhetek valamit? - nem akartam látni a szemeit mikor feltettem a következő kérdést.
- Mégis mit gondolsz, ki vagyok én? - nem bírtam ki, felnéztem, szomorúan, mint egy múltból szökött kísértet. Úgy el akartam mondani neki az igazságot, azt akartam, hogy őszinte legyen a kapcsolatunk, de...de rettegtem, hogy ellököm magamtól a valóságos kilétemmel.

Nem bírtam tovább várni. Előbb vagy utóbb úgyis nekiszegeztem volna a kérdést. Azt, amely már olyan régóta lebegett kettőnk között, kimondatlanul. Ami mart és csaholt, üvöltött, ha elfelejtettem, mert hiába szorult a háttérbe, ő játszotta a főszerepet. A lánynak kellett, hogy legyen rólam egy elképzelése. Egy csavargó, egy diák, egy varázsló, egy idetévedt mugli, akármi. Kellett, hogy valaminek besoroljon, és én tudni akartam, mi voltam a szemében.
Még csak a szemébe sem tudtam nézni. Helyette a gyűrűvel játszva tettem fel a kérdést, és aztán csendben figyeltem. Mintha egy egész évszázadra ránk telepedett volna a csend, és súlyos dunyhaként nyomta volna vállam. Képtelen voltam nem ránézni egy idő után, ellenőrizni, hogy még ott van-e, bár elzártam testemmel minden kiutat Lotti elől.
Talán mikor már majdnem leült a négykézlábas közlekedés után eszméltem rá, hogy hirtelen milyen közel voltunk egymáshoz.
Némán, ajkaimat összezárva hallgattam. Amiket rólam mondott, azok olyan dolgok voltak, melyeket mind semmiségnek tartottam. Odaülni valaki mellé, belopakodni valahová, de mikor a csókhoz ért, kicsit elkomorodtam. Elloptam az elsőt. Talán egy gerincesebb, a világba beleillőbb fiúnak kellett volna ezt megtennie helyettem. Valakinek, aki mellette marad, mert ahogy az életet ismertem könnyedén megeshetett, hogy engem hamar elsodor innen a szél, vagy maga a hurrikán.
Megdermedtem. Lotti megérintette az arcomat. Máskor élveztem volna ezt, egy másik lánytól, aki még csak negyedannyit se érdekelne mint ő. Akkor tetszett volna, mert tudtam volna a végét, de abban a pillanatban ahogy a lány ujjai a bőrömhöz értek, hirtelen valami hatalmas dobbantotta meg a szívemet. Valami, amit azonnal átváltott a rettegés. Nem akartam remegni, de lehet nem tudtam eltüntetni.
- Mennem kell - egyszerre álltam fel, és ugrottam hátra, hogy megnöveljem a távolságot közöttünk. Lotti tette! Ő volt az, aki miatt ez az izé bennem hangosan dübörögni kezdett. Azonnal el kellett tűnnöm innen, mielőtt kitörne belőlem olyan szóáradat, amelyre még nem voltam készen.
- Sajnálom, majd... - nem ígérhettem meg, hogy találkozunk. Idő kellett. Sok idő.
- Szia - El kellett menekülnöm. Túl sok szalag akart valamihez láncolni. Nem, ez velem nem történhetett meg. Azok a borzalmas muglik rám ragasztottak valami fertőzést. Valami nyavalyát, melytől máshogy éreztem magam, mint ahogy általában szoktam.
Még csak hátra se néztem, mert ha megtettem volna, lábaim megállnának, és maradásra késztetnék testem. Szívem őrjöngött, sikított és húzott volna vissza a stégre, ellentétben az agyam űzött a helyszínről. És mint mindig, most is rá hallgattam, mikor beléptem a fák takarásába, faképnél hagyva a szerencsétlen leányzót.

Marcibárány

Ma semmi dolgom nem akadt, ez egy olyan nap volt, mikor senkit sem tudtam zaklatni a jelenlétemmel, mert mindenki mással volt elfoglalva. Leginkább az alvással. Illetve pénzem sem nagyon volt, hogy valahol teljesen eligyam azt. Munkát kéne vállalnom, de egyenlőre azt nem tudom merre nézzek ilyen téren. Majd egyszer körbenézek e téren. Majd, valamikor a jövőben.
A játszótér melletti járdán baktattam, számban a félig elszívott boldogságszálacskámmal. Legalább ez itt volt nekem. Elégedetten nézelődtem, bár nem sok látnivaló volt errefelé, amit a sötétség nem is takart el palástjával, azt az unott semmittevés sajátította ki. Nem történt itt semmi sem. Még egy egér vagy csótány sem masírozott végig a macskaköves utcácskán, de még a szél se akart fújni.
Amikor szemem a régi, elhagyatott játékszerekre tévedt, hirtelen végre valami érdekes dolog kontúrjait is kirajzolta az est. Valami vagy esetleg valaki feküdt a homokban. Kínácsian beleszívtam  a szálba, majd kifújva a gomolygó füstöt megfogtam az irányt a mohokozó felé.
Nem szándékoztam észrevétlenül odaosonni, vagy túl nagy zajt csapni, egyszerűen csak a szokásos lassú, lusta tempómban haladtam felé, végig rajta tartva a szemem. Lassan fogadásokat is köthettem volna, hogy mi feküdhet ott, egyre kivehetőbbek voltak inge gyűrődései, cipője orra és összekócolt haja.
- Hahó, élsz még? - Oldalra döntött fejjel tettem fel a kérdést, mikor odaértem a kölyök mellé. Gondoltam illendő megkérdezni tőle, mivel mióta őt figyeltem csak feküdt mint egy darab fa és bámulta a holdat, mintha valami érdekes ötlete támadt volna azzal kapcsolatban.

A szemközti falnak vetve hátam álltam, és vártam. Kivételesen nem indultam fel azonnal Lottihoz, ma nem őt jöttem meglátogatni, hanem helyette egy másik ígéretemet betartani. Annyi esküt tettem már, melyeket nem tudtam beteljesíteni, vagy csak az évek leforgása alatt elfelejtettem megtenni, épp itt volt az ideje, egyet végre kihúzni a listáról.
Az iskola kőpadlóját paplanként  lepte be a tömör csend, már rég takarodó után volt, talán két óra is elmúlhatott a lámpaoltás óta, legalábbis ha igazak voltak az új szabályok, bár nem mintha érdekelt volna közülük egy is. Sohasem volt szabad betennem a lábam a kastélyba, szóval a helyzetem nem változott, akkor is pirosban jártam és azon az estén is, csak a szigorúbb napokon kicsit több hiéna körözött a folyosókon a prefektusok mellett. Azokat a jelvényes diákokat pedig nem volt nehéz kikerülnöm, olyanok akár a  holtkórosok, észre sem veszik, hogy ott van az ember, ha nem egy elefánt hátán lovagol és fennhangon énekel és ha csak egy kicsit is hasonlítanak ezek a felügyelők rájuk, akkor igazából nem volt túl sok félnivalóm, de mégis óvatos maradtam. Figyeltem a remegő alakokat, melyeket a gyér gyertyafény csalogatott elő és olyan esetleges búvóhelyek után kutattam, amik a nem kívánt idegenek elől el tudnak majd rejteni engem. Ami azt illette, nem láttam túl sok, elvárásaimnak megfelelő jelöltet, nem volt telezsúfolva a helyiség és nem álltak hatalmas, sötét bútorok sem benne, ám volt egy nagyjából mély, számomra épp megfelelő beszögellés a fal mentén, kicsivel jobbra tőlem, így mikor meghallottam, hogy az első csendes neszek feltörték a leülepedett némaságot behúzódtam oda, megigazítva sötét bőrdzsekimet, hogy még jobban rejtsenek az árnyékok, majd fülelni kezdtem. Egyre hagosabb léptek verődtek vissza a szürke kövekről, akárki is is járkált, az idefelé tarthatott. Ha majd közelebb ér, bíztam benne, hogy rá fogok jönni, Szofi-e vagy csak egy járőröző bohóc. A lány amúgy is késet, nem sokat, legalábbis a homokóra szerint nem eleget ahhoz, hogy felmenjek a szobájába és ha elbóbiskolt segítsek neki felkelni kegyesen. Ami azt illette, még nem jártam a zöldeknél, necces lenne bejutni úgy, hogy halvány lila gőzöm se volt, merre kéne őket keresni. Az alak már közel volt, elég közel ahhoz, hogy megkockáztassak egy óvatos kilesést a sötétség mögül.

Valóban csak az ólálkodott erre, akire magam is számítottam, a lány odamasírozott hozzám, megragadott a ruhámnál fogva és mélyebbre húzott, bár a hely szűkösnek bizonyult kettőnk számára.
- Szándékomban állt, de látod nincs itt egy sem - biggyesztettem le ajkaim, mintha ez akkora probléma volna, ám nem tudtam megállni, hogy ajkaim ne húzódjanak hatalmas vigyorra szinte azonnal. Azután rögtön olvadt is le minden jókedv arcomról, mikor újabb zajokra lettem figyelmes. Léptek visszhangja, megint. Nem tudtam, hogy ez a folyosó ennyire közkedvelt, vagy csak a a mai napon lett megtisztelve ennyi cipőtalppal a szerencsétlen, kirongyosodott szőnyeg? Ha a lány beszélt, hamar szájára nyomtam kezem, ha nem, megúszta egy egyszerű intéssel és biccentéssel a kinti csarnok irányába, jelzés ként. Még ujjam is ajkaim elé emeltem, bár a lepisszegést nem tartottam jó ötletnek. Közelebb simultam a falhoz és ezzel együtt hozzá is, azután csak figyeltem és füleltem. Sellő voltam, nem denevér, így éppen annyit érzékeltem mint a mellettem ácsorgó Szofi, de még így is meg tudtam állapítani, hogy ezek a lépések sokkal kimértebbek voltak, mint az előbb a lányé, hasonlítottak egy zsákmányát űző ragadozóhoz. Egyre hangosabb és hangosabb, majdhogynem dörömbölés figyelmeztetett minket, minden harmadik másodpercben. A minket körülölelő csend segített élesebbé és erősebbé tenni minden mozzanatot és amikor a gyertyákhoz ért, már az árnyékának derengéséből is lehetett látni egy darabot. Akkor még közelebb húzódtam a lányhoz, mintha valami védelmi páncél volnék, mely elrejtheti legalább őt, ha borulna a bili. Még közelebb ért és még közelebb, összeszorítottam szemem, vártam, hogy nemsokára megüt egy számon kérő, fennhéjázó hang és ma nem fogunk inni.
Puffanás, csendesülő neszek, távolodó kopogások kúsznak be hozzánk a résbe. Meglepetten szalad fel szemöldököm ahogy ellépve a lánytól óvatosan kilestem és csak az öreg hátát pilllantottam meg, a folyosó végén, épphogy eltűnni a sötétségben, felröhögtem. Nem fennhangon, inkább suttogva, ha ezt meg tudja tenni az ember, épp csak annyira kacarásztam, hogy a mögöttem álló hallhassa jókedvem.
- Balfácán... - jegyeztem meg gúnyosan.
- Esetleg szaladjak utána lepacsizni? - kérdeztem zsebre vágott kézzel, immár Szofi felé fordulva. Hangom ismét az a nemtörődöm, laza mormogás volt, mint amit általában megszoktak tőlem, bár az utolsó percig hittem, hogy lekapcsoltak minket, végül nem így lett és ez egy plusz indok arra, hogy megünnepeljük sikereinket. Kiváló ösztönzés volt, majdhogynem briliáns.
- Talán indulnunk kellene, mielőtt egy másik hiéna is idetalálna. - vetettem fel az ötletet, újból magam mögé nézve, hogy megbizonyosodjak arról, okos döntés volt kiállni ismét a nyílt terepre.
- Kérlek ne kiabálj! - a lányt meglephette kijelentésem, hisz nem valószínű, hogy abban a pillanatban torka szakadtából üvölteni szándékozott volna, de a következő pillanatban megeshetett volna, hisz hamar elkaptam könnyű testét és vállamra kaptam.
- És most kiviszlek innen! - azzal már indultam is, és ha minden jól sikerül, akkor csupán már a szabad levegőm fogom hagyni, hogy bajtársam lábikói újra talajt érintsenek.

Ha az ember fia hozzájut egy kis jövedelehez, még ha az ismeretlen, nem biztos, hogy megingathatatlan forrásból is befolyt pénzt jelent, az első dolga meglátogatni a legközelebbi, alkoholt felszolgáló kócerájt.
Amint beléptem az ajtón megütött az az ismerős, füst, alkohol és izzadt emberek szagának elegye, mely az ilyen helyekre úgy tapadt, mint sár az új csizmára, vagy mint lepke a neoncsőre. Elégedett félmosoly jelent meg arcomon, ahogy lapos tekintettel körbenéztem. Nem volt zsúfolt a csárda, nem mozgott benne annyi ember, mint mikor legutóbb erre jártam, pedig az sem volt rég, talán Gwen még emlékszik is mikor volt egész pontosan. Nem lehetett túlságosan elfelejteni azt az estét.
Azért néhány emberbe még így is sikerült belefutnom, mielőtt a pulthoz értem volna, onnan pedig egyenesen egy a sarokban lévő szabad asztalhoz furakodtam magam, amit elégedetten ki tudtam sajátítani saját magamnak.
Már rég nem ültem ilyen környezetem és kifejezetten tetszett kicsit visszatérni ahhoz, amiből néhány hónapja kiragadott a pénzhiány. Persze akkor sokkal többen vettek körül, de mára ez megváltozott, talán én is változtam valamennyit. Benőtt a fejem lányából néhány milliméternyi, viszont azt nem tudom, hogy elég-e ahhoz, amennyire jelen esetben szükségem volna.
Az embereket figyeltem, kerestem az ismerősebb arcokat, háta valakivel sikerül megosztanom ezt a néhány órát, hogy ne magányosan  iszogassak. Olyat csak a rossz alkoholisták tesznek. Én pedig nem vagyok azon tábor lelkes képviselője, voltak hibáim, te ott is társaságban ittam.

A furcsa lény lassan közeledett felém, nem úgy tűnt, mintha megijesztettem volna, pedig le mertem fogadni, hogy nem mindennap találkozik félig a tóból kikandikáló sellőficsúrokkal.
Mikor odaért kinyújtottam felé egyik kezem, úgy érezve magam, mint valami oroszlánszelídítő. A szarvaspaci orra súrolta tenyerem, amire önkéntelen is elnevettem magam. Még körülbelül olyan öt percem maradhatott, mielőtt kimásznék a tóból és ellopnám Lottinak. Tuti ő sem látott még ilyen izét, pedig a háza jelképe ez a fenevad.
Már a buksiját simogattam, teljesen önfeledten, mikor meghallottam egy - immár teljes bizonysággal - embertől származó hangot. Meglepetten pillantottam fel a lányra, majd vörös képpel visszacsúsztam a vízbe egészen addig, amíg csak a két szemem és orrom látszódott már csak ki. Kezeim is visszahúztam, remélve, hogy az ujjak közötti hártya nem szúrt szemet az ismeretlennek.
Négy nyomorult perccel kellett volna később érkeznie és akkor semmi gondot nem okozott volna az incidens. Négy, apró percecskével. Dühös voltam magamra, amiért ennyire felelőtlenül nekiálltam szarlovakat simogatni és rá is, amiért nekiállt vadidegenekhez beszélni a szarvlova miatt.
-sz-sz-szebbet... M-milyen rossz lo-lovacska lehet-lehetett... - hebegve-habogva, makogva, nyögve- nyelve, értelmetlenül válaszoltam. Mégis ilyenkor mint tudna mondani egy sellő egy emberlánynak?

Amikor megláttam a tóparton a kis patás jószágot bele sem gondoltam, hogy nemsokára egy nem épp hasonló kaliberű " anyuka " is fog járni a pakkhoz, aki a csikót keresi. Persze, számíthattam volna erre, logikus lépés lett volna, de mint általában a logikát én híresen messziről elkerültem.
Zavaromat tehát a hirtelen jött, nem várt vendég csinosan elő is csalogatta, pedig régóta nem vörösödtem el hölgyek társaságától, pedig volt egy-kettőhöz szerencsém.
- Nem...vagyis de...vagyis... - elcsendesedtem, kezdtem úgy érzeni magam, mint egy ötéves kölyök, akit egy felnőtt valami csínytevésen kapott, tudtam, ohh...pontosan tisztában voltam azzal, hogy a lány fajtái tudnak a létezésünkről és hogy, valamilyen szinten el is fogadják ezt a tényt, de mégis olyan piszok nehéz volt idegenek előtt felfedni, hogy nem vagyok olyan mint a többiek, hiszen az emberek egymást anyagi hátterük, ruháik, vallásaik, elveik sőt, bőrszínük alapján is könnyedén elítélik, én meg sellőfarokkal és pikkelyes pofával lettem megáldva.
- Nem, nem zavarsz... - kicsit kijjebb emelkedtem a vízből, meglátott, most már teljesen mindegy, hogy mennyi lépést hátrálok, amúgy is leomlott mögöttem a híd.
- Csak nem szoktam még meg, hogy ebben az alakomban is lássanak az emberek - ismerem be, zavartan mosolyogva, mintha egy szép vonal az arcon mindent megoldhatna, bár ami azt illeti, ha valóban mesébe illő az a vonalka elég sok mindent meg tud oldani.

Szarvaspacis néni

Szarvaspacis néni

Az életmentő mágia megtörtént és hatalmas uszony helyett rögvest több végtag is előkerült, meg rám némi ruha, mely ugyan teljes mértékben nem óvott meg a hidegtől, de vajmi keveset azért csak segített a jeges szél kizárásában, még ha nem is eleget ahhoz, hogy akaratlanul is, de ne vacogjanak fogaim, vagy álljanak ég felé, újonnan kinőtt, szőke szőrszálaim.
- Mintha meglepődtél volna a varázslat láttán, pedig azt hittem itt mindenki ilyen szenvedélyekkel él - A lehető legártatlanabb pofimat vetettem be, társként pimasz hangsúllyal előadott mondatom mellé, hogy még erősebb hangvételt nyerjen a játékos csipkelődésem. Szerettem ilyesmivel dobálózni a mágiával rendelkező személyek felé. Úgy éreztem ilyenkor magam, mint egy bűvész, aki más bűvészeket nyűgöz le egy egyszerű itt a piros, hol a piros játékkal. Csak ez amolyan itt a farok, hol a farok játék volt.
- Vadász Richárd - fogtam meg kezét és ráztam meg kedélyesen. - Aki többnyire nem a jéghideg vízben lubickol ám. Sőt, kifejezetten kevesen tudnak erről az aprócska titkomról. Őrizd meg jól - kacsintottam rá, bár az sem izgatott volna, ha világgá kürtöli. Lassan én magam is ezt teszem, mostanában a figyelmetlenségemnek hála. Meg abban is biztos lennék, hogy sok minden nem változna, de néhányan tuti megbámulnának, mint valami cirkuszi teremtményt. És, hogy ezt honnan tudom? Mert az ő helyükben én is ezt tenném.

Rana

Rana

Rana

Rana

Rana

Felnevettem. Ha tudta volna, mibe trafált bele.
- Ami azt illeti, én mindent megadnék, hogy felelősségektől független kölyök lehessek, úgy ténylegesen. - vigyorodtam el. Minden, ami idáig űzött az a felelősség volt és a félelem attól, hogy felnőjek és olyan legyek, akitől többen is függenének. Ezért szöktem el anno és lettem éjszakai életet élő ember, aki folyton bulizott és ivott, aki ténylegesen úgy viselkedett mint egy kölyök. Bár akkor még az is voltam valamilyen szinten, mára talán már kicsit megkomolyodtam, átvettem a pubot, lett egy gyönyörű kedvesem és a mértéket is megtanultam, vagy a szervezetem a dolgok gyors lebontását.
A viselkedését nem nagyon értettem, mintha zavarban lett volna attól, hogy megmondja, melyik házban van.
- Az a...izé...piros? - fordítottam el fejem. Nem igazán tudtam az ilyeneket.
- Nem hiszem, hogy képes lennék a megfázásra... - gondolkodtam el, elvégre télen is csuromvizesen sétáltam végig a falun és semmi bajom nem lett, azon kívül, hogy ténylegesen majd megfagytam.
- Menj ott egyenesen, aztán amott balra, majd fordulj jobbra, aztán balra aztán egyenesen, aztán menj végig majd megint balra és aztán beérsz az erdőbe ami felvezet a kastélyhoz. - hadartam el gyorsan, különböző kézmozdulatokkal próbálva segíteni neki, bár azt nem tudtam garantálni, hogy a jobb tényleg jobb és nem-e bal, mert ezt a kettőt folyton kevertem.

Igyekeztem mindent úgy csinálni, ahogy eddig is. Feljártam a pubba, néhanap beálltam a pult mögé, máskor elvegyültem a vendégek között. De az önfeledt jókedvemet akárhol kerestem, nem találtam meg. Akármit tettem, akárhová mentem, mindig ott lebegett fejem felett, baljós felhő gyanánt a rettegés, hogy mikor lepleznek le. ajkamon már hetek óta nem volt felszabadult somolygás, csupán pillanatnyi öröm, vagy illedelmes mosoly.
Előbb végeztem a pub bezárásával mint terveztem volna, nem akartam a megszokott napirendem szerint élni, mert féltem, hogy akkor kiszámítható célpont leszek. Majd valamit csinálok addig, míg fel nem jön a nap, vagy maximum leveszem a gyűrűm arra a röpke időre.
Gondosan, belülről bezártam a pub ajtaját, több zárral is és a saját szobám felőli kijáraton hagytam el a teleket, azonban nem jutottam sokáig egymagam.
Meglepődtem, mikor Lex ott várt rám az épület előtt. Azért nem mindenki gyűlölt, voltak akik támogattak és mellém álltak. És ez a lány volt az egyik, az elsők között.
Elmosolyodtam, őszinte, lány mosollyal és felé intettem üdvözlésképpen.
- Miért nem jöttél be? Régóta vársz? - kérdeztem, mikor mellé értem. Féltem, hogy a támogatóim is, az " Aki nincs velünk az ellenünk van. " elv alapján célpontokká válhatnak miattam, ezek a bolondok ki tudja mire képesek, csak azért, mert valaki nem olyan, mint a többi. Bőrszín, származás és most egy egész fajta. Az emberiség sohasem volt hírhedt kegyességéről.
A felajánlásra bólintottam, ráértem, volt még nagyjából egy és fél órám, tehát nyugodt szívvel indultam meg arra, amerre a lány is ment.
Szomorú mosolyra húztam ajkaim amíg hallgattam Lexet. Kedves volt tőle, hogy ennyire foglalkozott velem, pedig ha tudná, talán ő is elpártolna tőlem. A holdfényes pofira néztem, elidőztem rajta egy keveset, nem, nem hittem, hogy megrendítené ez a tény abban, hogy kiálljon mellettem.
- Gondoltad volna, hogy egy ilyen parányi településen, ahol ennyi országból és ennyi bőrszínnel megáldott ember él, ennyire durván meg tud nyilvánulni a rasszizmus? - szomorú volt a hangom és hozzá tekintetem is, ahogy saját cipőmet vizslattam végig, egész beszédem alatt.
- Nem tudom egy ember írja-e ezeket vagy több. És ha az egész falu ellenem van?

Selejt. Rápillantottam a lányra, majd kifújtam a levegőt. Talán igaza volt, talány tényleg az voltam, akármennyire is próbálkoztam és fogok, sohasem leszek ugyan olyan mint a többiek. Mint az igazi, két lábon járó emberek. Csak egy alak, akinek van egy varázsgyűrűje.
- Elűzni, jobb esetben. - nyögtem ki, ami nekem eszembe jutott először. - De én nem akarok elmenni. - riadtan fürkésztem a lány arcát. Végre felépítettem valamit, egymagam vezettem egy pubot, volt munkám és ott volt Lotti, akit annyira szerettem. Család és munka, mint minden normális embernek, nem akartam mindezt ellökni magamtól, ha menekülésre kerülne a sor. No meg voltak, akikkel össze is barátkoztam, akik hiányoznának, ha el kéne mennem. Egyszerűen túl szép világot teremtettem magam köré ahhoz, hogy le tudjak mondani róla.
- Ha tudnának erről, a titok is kiderülne, lehet akkor már senki sem állna mellettem. Tudod én nem jókedvemből jöttem ide...igazából menekültem valami elől... - még nem tudtam elmondani neki egészen a dolgot. Ki vagyok, miért vagyok itt és mit akarok. Ő látatlanba segített, de attól még, hogy egy meg tudta tenni, mások talán nem lesznek képesek rá.  Álltam a szemkontaktust és minden érzelmemet hagytam, hogy a szememen át a külvilágba áradjon. Pedig volt ott sok minden: riadalom, szomorúság, enyhe pánik, aggodalom, letörtség... a negatív érzelmek ötven árnyalata.
- Nyomozni akarsz? Abban te is megsérülhetsz - figyelmeztettem, nem rosszándékból, inkább aggodalomból. Nem is beszélve arról, hogy akkor rá kell majd jönnie a titokra, ami miatt az egész volt. Nem akartam, hogy másoktól tudja meg. Megragadtam a kezét és megállítottam a sétában. Körbenéztem, az erdő csendes volt, még a madarak sem voltak ébren, életnek nyoma nem volt a környéken és a pub magas falait is elnyelni látszott a sötétszürke lombkorona.
- Mondanom kell valamit. - hát itt volt az idő. Hiszen már többek is tudják, nem ő lesz az első és nem is az utolsó, mégis izgultam kicsit.