Hűvös szél vágtatott át a tó simára gyalult tükrén, hogy mint ezernyi vadló dübörgő patája, tiporjon bele, fellázítva a nyugvó hullámokat. Az égen már gyülekeztek a korán érkezett csillagok, fényüket elhalványította az alkony színeiben úszó horizont izzása.
Lassan kezdett átváltani a nappal estébe. A világost és a napot elhalványította a hold és a sötétség.
A felszín közelében úsztam, talán csak alig egy ujjnyi volt köztem és a párás levegő között, mely a víz fölött uralkodott. A part felé igyekeztem, legalábbis olyan közel akartam menni a parthoz, amennyire uszonyok és pikkelyek segítségével lehetségesnek bizonyult.
Azután csak vártam, hogy az utolsó csillag is felszökjön az égre, és az utolsó narancsban pompázó fénycsík is elsüllyedjen az erdők koronái alatt.
Néhány perc és a gyűrűm hatalmas fénycsóva kíséretében életre kelt, melegséggel öntve át testem. Ismerősen kellemes bizsergés, mint apró buborékok tánca a bőrömön, lassan érzékeltem, ahogy a uszonyom kettéválik, bőrömről leolvad a pikkely és emberi arcot ölt eltorzult koponyám.
Az idő közben vánszorgott, miután kidugtam fejem a tóból, sem lehet sokkal később mint a felcsillanó fény. Immár emberi alakban voltam, szőke hajamból elnehezült vízcseppek zuhantak vissza a tóba, vagy másztak le oldalamon, jéghideg kezeikkel végigtapogatva.
A táskám egy közeli fa tövében lapult, nem is olyan messze, és abban rejtőzött minden cuccom és motyóm. Hamarosan kezdett elfogyni a víz, nemsokára már csak derékig értek a hullámok, majd a térdemnél fodrozódtak, s végül a bokámat nyaldosták.
Ott megálltam, és körbenéztem, azonban szemem megakadt az aprócska stégen.

Lépésenként haladtam a part felé, élveztem ahogy lábaim alatt besüppedt a mocsaras homok. Minél kijjebb mentem, annál jobban éreztem a hideg ocsmány karmainak didergő jelenlétét, emberi bőröm vékonyabb volt, már nem voltak pikkelyeim melyek megóvtak volna az ilyesfajta időjárástól.
Amint kiértem megálltam és beletúrtam hajamba, hogy a lehető legtöbb vízcsepptől megszabadítsam tincseimet, azután a stég felé tévedt szemem, és azonnal el is kerekedett.
Egy lány korvonalait rajzolta ki a holdfény, sötét hajával játszott a szellő, és a körötte elterülő zacskókat néha meg-megszólaltatta játékosan, mint valami sokszínű hangszert. Szájából gumimacik lógtak ki, arca további részét pedig ujjai takarták el. Néhány pillanatig nem is értettem a dolgot, csak utána esett le, és ajkam széles vigyorra húzódott.
Amikor pedig észleltem, hogy a leány kiles cenzúrát végző ujjai között, még jókedvűen integettem is felé, és hangosan nevettem, mikor az apró mancsok visszazuhantak pillái elé.
De tovább már tényleg nem húztam az időt. A fa tövéhez siettem és előkotortam a táskám, hogy öltönyömet, mely olyan Ádámos fílinget nyújtott valami normálisabbra cseréljem.
Talán három percet vett igénybe, míg teljes harci díszbe átöltöztem, sötétkék ingbe burkoltam felsőtestem, egy egyszerű farmert rángatva fel hozzá, meg egy barna megkopott bakancsot.
Azután vállamra dobva a táskát a stég felé vettem az irányt.
- Szia-köszöntem oda kedvesen,megállva a stég lábánál. Nem tudtam mit fog reagálni a lány, így jobb volt mindig először kicsit tartani a tisztes távolságot. Biztos ami biztos. Boszorkányoknál sosem tudni, hogy mikor változtatnak át békává.

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen helyzet egyáltalán megtörténhet velem. Az ezt megelőző két évemben egyszer sem adatott a sors példát ilyesfajta dolgokra, és mikor idejövök Bogolyfalvára néhány hét alatt már másodjára történik velem ehhez hasonló szituáció. Talán a biztonsági rendszeremben volt a hiba, mondjuk ott, hogy nem volt biztonsági rendszerem. Pedig pontosan tudtam, hogy ha így folytatom továbbra is, igazából nyugodtan felvehettem volna egy " sellő vagyok simizni ér" táblát is, ahelyett, hogy mindenkinek engedem végignézni a dolgokat. Talán mindkét félnek sokkal kényelmesebb és kellemesebb lenne az élmény.
Hamar előkotortam gönceimet, és csak miután bebugyoláltam magam, hogy arcomon és két felkaromon kívül csak a nyakam látszódjon ki, elindult a stégre a lányhoz. Talán illene ezek után bocsánatot kérnem, biztos elrontottam a napját, a hetét vagy talán az egész hónapját ezzel az aprócska jelenetemmel. Legalábbis mikor odaértem hozzá és megszólítottam, olyan vörösnek tűnt az este szürke fátyla mögül is, mint egy érett paradicsom.
- Igen felöltöztem - nyugtattam meg azonnal és szelíden el is mosolyogtam beletúrva még mindig nedves hajamba. Azután még egyszer és még egyszer, számba hirtelen nem adott szavakat eszem. Egyik lábamról a másikra álltam, és végül halkan felsóhajtottam.
- Azt hiszem bocsánatkéréssel tartozom feléd. Nem tudtam, hogy tartózkodik más is a közelben. - morogtam a saját bakancsom orrát nézve. Sosem voltam jó az efféle elnézésekért esedező beszédekben. Mindig lerendeztem annyival, hogy akitől bocsánatot kellett volna kérnem, hátrahagytam. Csakhogy ezt most mégsem tehettem meg. Szegény lánynak tartoztam ennyivel, ez volt a minimum. Ennél már csak a kártérítés lett volna kedvesebb ajánlat, azonban semmi olyan holmit nem tudtam felmutatni, aminek örült volna a lány, így szavakon kívül egyebet nem tudtam nyújtani felé.

Amikor néha rá-rápillantottam a lányra, észrevettem, hogy az inkább az égnek vagy a csomagjainak intézi szavait mintsem nekem. Bizonyára igazán zavarban lehetett, bár én még csak hasonlót sem éreztem. Nem voltam soha sem szégyenlős, pláne, hogy mikor emberi alakban voltam mindig úgy éreztem egy plusz jelmezt viselek. Mintha mindig Halloween lenne számomra, és valaki másnak öltöznék be, csak itt nem kapok nap mint nap ingyen cukorkákat.
- Hiszen ez közterület, nem lehettél rossz helyen. Talán még ha egy " belépni tilos" tábla állna odakinn megérteném, de így tényleg én hibáztam. - zsebre vágtam kezeim és a földet kezdem bökdösni, figyelve a hideg levegővel összekeveredő porfelhőcskét.
Lassan kezdett megfogalmazódni fejemben egy olyan gondolat, hogy ideje tovább állnom. Bemenni  a városba, esetleg körbenézni a kastély szélénél, hátha találok valakit, akinek esti járkálhatnéka van. Már éppen a búcsúzó szavakat akartam kinyögni, mikor a lány meglepett a kérdésével.
Felpillantottam rá, és kissé oldalra is döntöttem a fejem, mint valami kutya, ha nem érti az emberi nyelvet. Tétováztam kicsit, a papírzacskóra meredtem, mintha még sosem láttam volna halott fából eszkábált, kidobható hordozót. Azután csak óvatosan biccentettem és belenyúltam, kivéve két darab gumimacit. Az egyiket azonnal a számba is tömtem, rég ettem már valamit ami ennyire édes lett volna. Általában inkább a sózott dolgokat részesítem előnyben, talán ez egy olyan sellő mellékhatás volt, mivel, hogy javarészt sós dolgokon nőttem fel, így az édeset eleinte nehéz is volt egyáltalán megszoknom.
- Köszönöm -mosolyodtam el szelíden, majd bekapva a másik macit is felé nyújtottam a kezem - Vadász Csenger Richárd vagyok - mutatkoztam be hamar. Néhány lépést közelebb is léptem hozzá, hogy ne kelljen felkelnie ahhoz, ha meg akarja fogni a kezem.
- Mond csak ezekben a zacskókban mind édesség van? - kérdeztem, a nejlontáskákra mutatva halvány vigyorral képemen. Sosem láttam még ennyi egy rakáson, az ezekkel dolgozó boltok polcait leszámítva.

- Férj? Nos, azt hiszem, nem fogsz túl sokszor pimasznak látni - nevetve ráztam meg fejem. Meglepett a szó, és hiába lestem fel rá titkon, arcvonásaiban próbálva olvasni, inkább tűnt lassan felnőttkorba lépő gyermeknek, mintsem bekötött fejű menyecskének. Nem tettem szóvá, hallgattam róla, talán saját magam saccoltam be rosszul a korát, hisz ő is ember, az emberek pedig tizennyolc és negyven között teljesen egyformának hatnak. Néhány ránc, árulkodó ősz hajszálak, talán csak ennyi választja el őket egymástól. De mind hasonlóak, mind olyanok mint egy ember.
- Köszönöm, de azt hiszem kihagyom. Nem szeretem a hideget, és az édes hármasnak sem vagyok igazán a híve - nem sértésből mondtam, ajkamon végig vigyor ült. Kedves volt a lány, de ez az út lehetetlennek bizonyult ezer okból, millió szögből, halála már akkor pecsétet nyomott rá, mikor felreppent a nyelvről.
Helyette inkább a mágiára figyeltem, arra, amit alkotott, még az után is, hogy az lesöpörte az egészet a stégről. Kár érte, szép hó volt, már ha a hó lehet szép. De miért ne lehetne? Hisz minden lehet szép...lehet szép bögre, szép tányér, szép toll és szép konvektor is...így a hó is szép.
A visszakérdezésre csak halvány mosoly kíséretében bólintottam, ártatlanul, mintha csak egy szokványos dolgot kértem volna, ami minden napi az ilyen kétlábúak életében. Azután csak figyeltem. Már egészen közel álltam hozzá, de észre sem vettem, csak a mozdulatait figyeltem, ahogy az én apró szobromat gyártotta, hóból. Ügyes volt, de legfőképp gyors és precíz. Ez tetszett benne igazán.
Elégedetten vettem át a bábút, mely eleven módjára mozgatta immáron jégből ácsolt farkát, sőt, miután észrevett, csókokkal és kedélyes kézmozdulatokkal köszöntött, és képtelen voltam megállni, hogy ezt az integetést ne viszonozzam.
- Vadász Richárd - csak azután esett le, hogy kiélveztem a kedves ajándékom gyönyörű alakját, és amilyen gyorsan csak tudtam, próbáltam bepótolni a bemutatkozást. Talán sikerült a végét el is harapnom, de bíztam a lányban, és abban, hogy nem érti félre...olyan nagyon.
Bólogattam, a mondat legtöbb részét képes voltam értelmezni,a többit odaképzeltem.
- Szóval ez itt az első éved? - kérdezem, gondolván, hogy ha több ideje lenne itt, nem törtné ennyire a magyart. Elvégre nekem is volt akcentusom a partraszállás után sok ideig, de mára az emberek több mint nyolcvan százaléka, még csak észre sem veszi. Hiába, ha túl sokat van valaki egy bizonyos közegben, akármennyire is ellenezni fogja a dolgot, meg fog változni, a közeg javára.  

- De hasonlított - úgy morogtam, mint egy durcás kisfiú, ha nem kapja meg azt a nyalókát amit kinézett magának a vásárban. Pedig aztán igazán megdolgozott azért az egy szem nyalókáért.
Azonban nem tart sokáig nagyban színlelt sértődésem, amint a lány a vállamba bokszol, követem példáját és jómagam is nevetésben törtem ki.
- Szép küldetés - vigyorom mosollyá halványult. - Majd egyszer, ha kiderítetted a válaszokat, meséld el nekem is, kíváncsi vagyok mindre - nem kedvességből mondtam, vagy csak azért, hogy beszéljek. Komolyan is gondoltam, tudni szerettem volna, hogy az ilyen és ehhez hasonló kérdésekre mégis milyen válaszok vannak helyesnek titulálva. Talán közel jártam az egyik megfejtéséhez, talán tényleg lassan el kell ismernem a vereségem.
Ám nem tudtam sokat gondolkodni ezen, hisz más is teljesen lefoglalta elmémet, mely nem hagyott nyugodni. Hiába pillantottam néha titkon a lányra, és próbáltam rávenni magam, hogy hagyjam az egészet annyiban, a kíváncsiságom mégis győzedelmeskedett. Igazán utálom, mikor az érzelmeim után megyek, ilyenkor úgy érzem magam, mint egy szappanoperában játszó színész, akinek furcsa és általában kimondhatatlan nevei vannak, nem is egy, a bonyodalom fokozása kedvéért.
- Szóval érdekes lennék? - sok emberrel beszéltem, de ilyet még nem hallottam. Aki érdekesnek talált, az csak azért volt, mert nappal két lábbal kevesebb adatott mint egy normális muglinak vagy varázslónak. Ha pedig ezt a titkot nem árultam el, sokak szemébe csak egy voltam a millióból, aki ha nem beszél, könnyedén elfeledte az ember.
Teljes testemmel felé fordultam, még azok a nyomorultul vágós szálkák sem akadályoztak meg benne. Sőt az sem érdekelt, hogy elszalasztottam egy hullócsillagtól való kívánságot. Pedig lett volna ötletem arra, hogy mit is kívánjak. Bár mind csak olyan kívánság lenne, melyek igazán soha sem teljesülnének be. De megszoktam már, nem is azért tettem fel reménykedő kérelmeket az égnek, hogy az teljesítse azokat, hanem csak azért, mert megnyugtató volt, hogy valami a változó világomban is állandó maradt.

Boldog Éjfélt  

Ha az ember egy átlagosnak tűnő lány mellett sétálgat, akit pár perce mentett meg, képes elfeledni, hogy a mellette haladó illető valójában egy boszorkány, és akármelyik pillanatban könnyedén fenéken billentheti, egy egyszerű pálcavarázslattal. Még szerencse, hogy a lány a tűzcsiholásával emlékeztetett rá engem.
Ám nem foglalkoztam az apró kezek között táncoló lánggal, nem álmélkodtam, és nem is akartam közelebbről szemügyre venni, a varázslat nyújtotta parányi hőforrást. Úgy tettem, mintha átlagos dologról lett volna szó, egy kicsiny mozdulatról, mely minden porcikájában természetes volt. Talán itt tényleg annak is számított mindez. Csak azoknak volt feltűnő jelenség, akik nem birtokoltak semmiféle ketyeremütyürt, amivel aztán bármire képesek lehetnek.
- Elnézésedet kérem, néha igazán elfeledem mire is képesek a boszorkányok - somolyogtam, miközben felé pillantottam lesve. Azután meghallottam a következő mondatát, és egy teljes pillanatig meglepetten kerekedett el a tekintetem, majd újra nyugalmat erőltettem magamra, és laza mosolyt. Nem gondoltam volna, hogy ennyire feltűnő a másságom. Ugyan úgy néztem ki, mint ők, ugyan úgy jártam, beszéltem, mutogattam, egy ütemre vettem velük a levegőt...és mindez mégsem volt elég?
- Varázsló vagyok természetesen, mi más lennék? - szívem vadul dobogott, utált hazudni, de testem többi része kedélyesen játszotta szerepét, és meg sem rezzent, nem árulkodott a csúnyán elferdített kijelentésemről. Mégis miért árulnám el, hogy egy sellő vagyok? Hogy aztán megbámuljon mint valami cirkuszi látványosságot? Mint egy kétfejű férfit vagy szakállas hölgyet? Ezekből- bármennyire is kecsegtető - köszönöm, de nem kérek. Jobb ha a szárazföldön rejtve marad kilétem, még ha varázslókról is van szó, akik elvileg tisztában kellett, hogy legyenek létezésünkről.
- Elmondtam, ez azt jelenti, hogy most elkísérhetlek? - pimaszul ajkamba haraptam és zsebre vágtam kezeim a lányt követve.

Kicsit megnyugtatott a kijelentésével, bár fejben emlékeztetem magam, hogy a szavak csupán szavak. Valami légből kapott, test nélküli dolgok, melyeknek élettartama alig ha pár másodpercet ölel magába, ha pedig eltűnnek, nem marad utánuk semmi. Se bizonyíték, se morzsa, se jel, csak az emlékük. Valamiért mégis úgy éreztem, hogy bízhatok benne. Nem tudtam megmagyarázni egészen pontosan miért is hittem neki, de biztos voltam benne, hogy betartja azt, amit itt ígért.
Halvány mosoly ült ki arcomra, amolyan barátságos fajta, és beletúrtam cseppektől elnehezült hajamba.
- Azt hiszem, mondhatjuk lakásnak is, bár csak átmeneti a dolog. Egy ismerősömet jöttem meglátogatni, de itt ragadtam...csekély időre -  úgy beszéltem róla, mintha ez lett volna a legegyszerűbb dolog a világon. Egy látogatás, csupán egy ártatlan látogatás. De mégis miért mondtam volna el kereken az egész történetemet, nem tehetett volna semmit, hogy segítsen. Különben is, a hallgatásáért csúnya viszonzás lett volna a részemről egy maréknyi is bajomból, melyet vállára helyeztem volna.
Szememmel követtem a fiú mozdulatait, ahogy a part felé hátrált, nem volt nehéz dolga, egészen sokáig bekergetett a nádasba, mikor talajt érintette talpa, utána is könnyűszerrel képes voltam mozdulatok nélkül látni félhomályból kirajzolódó alakját.
Lassan bólintottam.
- Az egyik nagyobb fa gyökerei között van elrejtve egy táska. Abban vannak a legfontosabb dolgaim. Ha idehoznád...azt megköszönném - a legfontosabb dolog szó mindenkinek mást jelentett, valószínű meglepődne a fiú, ha felmérné a zsák tartalmát. Hisz habár valóban helyet foglalt benne némi ruhanemű, leginkább olyan dolgokkal volt telepakolva, melyek elengedhetetlenek voltak néhány káros szenvedélyem űzéséhez. Bár a készleteim is szép lassan fogytak, ahogy csak tudtam, próbáltam minél jobban kinyújtani a határidőt, de  a mugli dolgok már csak ilyenek, náluk semmi sem tart örökké. Sőt ha jobban belegondolok, sehol sem tartanak a dolgok igazán a végtelenség pillanatáig.
Eközben ujjaim már megtalálták az említett növényt,és iránymutató gyanánt mutogattak afelé, hogy a fiú könnyebben találja meg az egy táskányi cuccomat, így is elég nehéz lesz számára kiügyeskedni a makacs gyökerek közül.

Értetlen dolgokról hadovált, először vámpírnak mondott, azután áttért a vérfarkasra, végül rátapintott igazi valómra, de az a többi mellett teljesen eltörpült. Talán ha még egy keveset vártam volna a végére az összes varázslényt elsorolta volna itt nekem, de ahelyett, hogy mindezt megvártam volna, inkább megnyugtattam arról, hogy varázsló vagyok. Még a házat is tudtam, azóta fejemben égett a Levita neve, mióta Gwennél jártam. Talán életem végére sem fog kifutni onnan. De amaz nem kérdezett többet. Nem kérdezte, hogy hányadikos vagyok, melyik házba járok, milyen a vérem és a származásom. Mivel hallgatott, hamar magam vettem kezembe a gyeplőt és kérdeztem rá. Ám nemleges válaszra nem igazán számítottam, lábaim már maguktól is elindultak felé, lassan, de lépkedtek, minden egyes lépés hangos visszhanggal töltötte el az amúgy kihalt, sötétségbe öltöztetett utcát.
A lány végre megfordult, bár nem mosolygott már olyan szépen mint azelőtt. A fény pedig hirtelen kialudt kezei közepette, de ennek néhány pillanatig nem is tulajdonítottam nagy problémát, arra gondoltam túl gyenge ahhoz, hogy egyszerre több dologra is koncentráljon. Vagy arról faggat, hogy ki vagyok, vagy melengeti tenyereiben a tűzgyermeket.
Végre ismét kaptam tőle egy mosolyt, azonban az nem olyan volt mint az előbbiek. Megtorpantam és meglepetten szökött fel szemöldököm, először alig, majd a következő mondatot hallva annál magasabbra. Fel sem fogtam, a varázsigék szavai csak késleltetve jutottak el hozzám, és akkor már a fényeket is láttam.
Talán annyi időm még maradt, hogy jobb kezem arcom elé tartsam, aztán valami láthatatlan dolog a magasba emelt és megpörgetve a levegőben, az aszfalthoz vágott. Felnyögtem és ajkaim összeszorítottam a fájdalomtól. Emberi testem nem volt olyan strapabíró, a varázslat képtelen volt erősre generálni egy légből kapott bábút. Semmi sem volt képes tökéletesen lemásolni a természetet, még a legerősebb mágia is csak egy gyengébb utánzata volt annak.
- Mi a... - egy cifra káromkodás, majd döbbenten néztem fel a lányra és hitetlenkedve. Feleslegesnek tartottam az erőszakot, nevetségesen feleslegesnek. - egy határozottabb nem is megtette volna. - jelentettem ki, gyermeki sértődöttséggel hangomban. Fájt mindenem, és mikor lábra álltam, ez még intenzívebbé és tűrhetetlenebbé vált.

A sellő lány elkészült, és igazán remekre sikeredett, depláne, hogy még a mozgásra is képes volt, mint valami mechanikus mugli ketyere. Egészen elevennek tűnt, mégsem valódinak. Hosszú hajával és kerek, emberi arcával nem közelítette meg igazán azt a küllemet, mellyel fajtatársaim női képviselői rendelkeztek. Helyette amolyan mugli legendás könyvekből kilépő alaknak tűnt, misztikus lénynek, fejben élő képnek. De attól még gyönyörű volt, és egészen biztos voltam abban, hogy keresek neki valami szép helyet a tó alján. Mondjuk az a kő a hínárból eszkábált ágyam közelében tökéletes volna. Vagy esetleg a tóból kimeredő egyik párkányra helyezzem, hogy mindenki lássa őt? Bárcsak ezek lennének életem nagy kérdései, akkor minden olyan egyszerűvé válna.
- Értem - bólintottam. Azonnal eszembe jutott az én családi mizériám is a szóra, bár feltételeztem, hogy a lány nem járt hasonló cipőben, mégis mindig azok a csúnya emlékek jutottak eszembe, mikor szóba kerül a téma. Család...néhány szerencsétlen, akik egy légtérben toporognak, nem több, talán túl van értékelve az egész szó. Túl sok meg nem érdemelt érzelem, sok feleslegesnek tűnő áldozat, no meg annál is több halál, a családért.
- Igen, idén érkeztem - nem akartam tovább a gondolataimmal foglalkozni, még a végén arcomra is kiült volna a szomorúság. Helyette inkább a hazugságaim hálójának húrjait kezdtem szőni.
- Levitás vagyok - tettem még hozzá. Emlékszem az első napokban egy lánnyal találkoztam, aki ezt a házat mondta, vagy inkább visszakérdezte hitetlenkedve, de a lényeg a névben van. Megjegyeztem, és tökéletesen fel tudom használni ezentúl, ha mindig ugyanezt mondogatom, ahelyett, hogy megpróbálnám kideríteni a többi ház nevét is, talán többre megyek, és kevésbé lesz feltűnő. Különben is, valami köze elvilegben van a kék színhez is, mely a víz színe, és talán az életemé is.

Nem tárgy, hogy megtaláljátok :c

Szép estét  

Nem kell félni, megvédelek   Majd én leszek a szőke herceged

Szia Karyn ^^

Én benne lennék egy kis sütögetésben  

Nem kérdezett tovább, akárhogyan is értelmezte a válaszomat kielégítőnek találta, vagy esetleg -velem ellentétben - ő képes volt gátat szabni a kíváncsiságának. De akármilyen okból sem firtatta tovább a témát, hálás voltam neki. Meg akartam ismerni, mellette akartam lenni. Nem tudom miért, talán csak kezdtem bekattanni. Az emberek nyálas érzelmei gennyes ragályok, melyek áldozataikat nem csak a muglik és varázslók soraiból választják ki, válogatás nélkül vetik magukat azokra, akik elhaladnak mellettük. És ha egyszer a test belebetegedett, és gyengévé válik tőle, ha meg is gyógyul sem lesz ugyanolyan mint régen. És ha nem lesz olyan mint régen volt, akkor miért akarna bárki is felgyógyulni belőle?
- Ha te lennél a hercegnő, nem csak, hogy egyszer ellátogatnál oda, de ott is élhetnél egy kastélyban, melynek minden négyzetcentimétere ehető volna. Málnás gumicukorból a tető, mézes csokoládéból a falak, és vattacukorból a párna töltőanyaga... - festettem elé egy képet, miközben magamat is beleképzeltem a helyzetbe. Bár abban biztos voltam, hogy töltőanyag mindig szerepelni fog a bevásárlólistán, mint elfogyóban lévő cikk. Mert a vattacukornál mi is lehetne jobb, először puha, azután ragacsos, mintha a szádban változna át valami sokkal jobb dologgá, mint azt elsőre gondoltad volna.
- Azt hiszem érdekes képek születnének akkor, ha így pózolnál a királyi fotós előtt - ráztam meg fejem mosolyogva, és figyeltem, ahogy a lány elsőre komoly arca szép lassan megváltozik, és végül képtelen megállni egy apró kacajt.
Közelebb húzódtam hozzá, és ő engedte ezt. Valahol legbelül nem számítottam arra, hogy maradni fog, s csupán reménykedni mertem, hogy mégis akképpen cselekszik. Innen már olyan dolgokat is észrevettem, amik az előbbi helyemről még nem voltak észlelhetőek. Éreztem a lány kellemes illatát, láttam, hogyan táncol sötét szemeiben a hold fényének egy bezárt szilánkja.
Ha tudná milyen vagyok, most nem mondta volna ezt. Ha tudná, nem is engedett volna a közelébe. Talán mégsem nyílt lapokkal játszottam, ahogy az elején gondoltam, miután belőlem szinte mindent látott a parton, de nem akartam elmondani neki ezt. Nem akartam, hogy véget érjen a pillanat. A szemeibe néztem, és ő vissza az enyémbe... nem tudom, hogy egész pontosan meddig néztük egymást, az idő vánszorgott és egyszerre szélvészként rohant el, és én képtelen voltam visszafogni magam. Előrehajoltam és megcsókoltam.

Amint megláttam a felém repülő baglyot először meglepődtem, majd elhúztam a számat. Egyrészt általában nem szoktak hasonló módon keresni engem, másrészt utáltam a bagolypostákat, vagy akármilyen más emberi írással írt üzeneteket. Sosem tudtam normálisan kibogarászni a földiek abc-jét, és alaposan nem is tanultam  meg sohasem. Csupán annyit tudtam, amennyit az itteni világban rám ragasztottak az évek. Odahaza csak a legbölcsebbek voltak képesek írni és olvasni az emberek nyelvén, nekem elég volt a saját nyelvemen tudni a dolgokat. Bár a sellőféle ékírás sem volt igazán könnyű. Még szerencsém, hogy  az írás és a beszéd nem kapcsolódott össze olyan szorosan, míg az egyik teljesen eltért a sellők és emberek világában addig a másik majdhogynem azonos volt. Mintha az ember szerb lenne és horvátul kellene megtanulnia beszélnie, de kínaiul írnia.  Az egyik könnyű, a másik szinte lehetetlen.
Legalább nem volt hosszú a szöveg, ezért hálás voltam a feladónak, bár ránézésre nem tudtam megállapítani ki küldte, az majd a csattanó lesz a hosszú szenvedésem után, az utolsó mondatban.
Talán kicsivel több mint tíz perc kellett ahhoz, hogy az utolsó betűt is sikerüljön a helyére raknom. Az üzenet egy meghívó volt a csárdába, Gwentől. Ha jól emlékszem akkor azt a szőke, macskás lányt hívták így, akivel először találkoztam a faluban. Szép lány volt, de nem volt Lotti. Viszont pontosan ezért kellett elmennem arra a találkára. Megijesztett a tény, hogy pusztán pár gondolat, melyben Lotti is szerepelt, képes volt megváltoztatni a szívverésemet, az érzelmeimet, a fejemet. Ha vele voltam egyszerre éreztem magam jól, és bolondul, amiért olyasmiket érzek iránta, amiket lehet ő nem irántam. Eddig még nem volt nekem egy nő sem fontos, és nem is szabadott, hogy az legyen.
Beléptem a csárda ajtaján, sokan voltak, túl sokan ahhoz, hogy elsőre kiszúrjam Gwent. Arrébb álltam kicsivel, és nyakamat nyújtogatva próbáltam kikeresni a szőke tincseit. Mikor végre megtaláltam elindultam felé, átverekedve magam a tömegen.
Nem számítottam ekkora nyüzsgésre, az iskolában szünet volt, közeledett a karácsony is, a család ünnepe, azt hittem ilyenkor aki csak teheti hazautazik és megölelgeti akije van.
Kihúztam a széket a lánnyal szemben, és kedélyes vigyor kíséretében ültem le, azonnal köszöntve őt.
- Szép estét

A hold sápadt sugarai pont azt a fát választották maguknak, mely alá kincsemet rejtettem. Mint ezer tündér játszottak a törzs körül, a földből kiszabadult gyökereken ugráltak és hol előtűntek, hol elbújtak a sötétség mögött. És ezek a milliónyi fénynyalábok mutattak nekem utat a táskámhoz. Ahhoz az egyszerű fekete szövetdarabhoz, mely a megmaradt dolgaimat tartotta magában, és védelmezte minduntalan. Talán még senkinek sem mutattam meg, mindig, miután felöltöztem és kivettem a szükséges tárgyakat, szépen visszatettem a helyére, és reggelig nem is bántottam.
Ma sem volt másképp, bár mikor belenéztem elhúzott ajkakkal tapasztaltam, hogy csinos kis tartalékaim a napok múlásával egyre jobban apadtak. Már a fele sem volt meg annak, amit magammal rángattam, csupán öt doboz maradt és kettő üveg.
Kihalásztam az egyik dobozból egy szálat és egy gyújtót, majd, az egyik fának dőlve, az árnyékok takarásában rágyújtottam. Nem minden nap szoktam, de most muszáj volt. Megint ő járt a fejemben, és ezt kellékek nélkül, önerőből mégis hogyan győzhetném le?
Kifújtam a füstöt és figyeltem, ahogy elillan a csillagok felé sodródva. Ma is gyönyörűen ragyogtak, mint ékes ruhájú hölgyek a fekete parkett kövein táncolva, lágyan, és kecsesen.
Újból ajkaimhoz emeltem "mentőövem", beleszívtam, ám kifújni már nem volt időm. Hangos csobbanás ütötte meg fülem a tó felől, mintha valami belezuhant volna, vagy kiugrott volna belőle. A néma csendben még hangosabbnak tűnt a zaj, és meglepetésemben majdhogynem addig tartottam benn a füstöt, míg tüdőmet el nem kezdte kemence módjára perzselni.
Köhécselve léptem elő a fák közül, a stég felé tartva. Kíváncsi voltam mi volt az. Talán csak egy hal, melynek hangját felnagyította az erdő?
A stégre lépve kinyújtottam nyakam, egy utolsót köhintve, és próbáltam kivenni valamit a szürkeség paplanja alól.
- Hahó? - Volt valaki a tóban, vagy valami. A hullámok agresszíven fodrozódtak, a cseppek sikítva zuhantak vissza a vízbe, de az alakot kivenni teljesen tisztán képtelen voltam, mintha a sok víz mellett egy adag sötétséget is ráöntött volna az este.

Mint valami bamba, álltam a stég lábánál, és próbáltam kivenni az alakot, ahelyett, hogy segítettem volna. Ember volt, ebben egészen biztos voltam, de még mindig nem értettem, hogy mit keresett a hideg vízben. Fürdeni akart? Na de este, és pont télen.
Az alak egyre közeledett a stéghez, köhécselve, nyögve-nyelve, de valahogy a meglepetésem még mindig nem engedett. Egyszerűen nem voltam képes normálisan kezelni a stresszhelyzeteket, mindig lefagytam és képtelen voltam motszanni, míg el nem hárult  a dolog. Akármi történt, én csak álltam és néztem, várva, hogy más végezze el a munkát, hogy más nyújtsa jobbját, még ha én közelebb is voltam.
A hangok téptek ki ebből a borzalmasan merev és dermesztő állapotból, Lotti hangjai. Azonnal felismertem őket, és hirtelen ismét éreztem, hogy testem a saját irányításom alatt tudhatom.
Nem törődve térdeimmel levetettem magam a szálkás deszkákra, és amennyire csak tudtam előredőltem, hogy mindkét kezemmel meg tudjam markolni a lányt. Szerencsére nagykabátban volt, és a kabáton bőven akadt mit fognom, így képes voltam kiemelni őt a vízből, bár közben a cigarettám, mondani sem kellett, tönkrement a víztől. De megérte, ha Lottiról volt szó.
- Mégis mit kerestél a vízben? - hangom lágy volt és simogató, ahogy egy nedves tincset kihúztam a lány arcából. Teljesen elázott, és bőrén éreztem, hogy a lány már egészen átfagyott, csontig hatolt nála a kegyetlen, jeges víz.
- Van valamilyen varázsigéd a kihűlés ellen ugye? - reménykedésem mögött ott lapult  a mérhetetlen aggodalom is, és kezeim azonnal megindultak, a pálcája után nyúlva. A móló szélén volt, egészen közel ahhoz, hogy vissza pottyanjon a vízbe, így hamar elkaptam és a lány felé nyújtottam. Legszívesebben én magam segítettem volna, de ez a vacak nem működött a kezemben, hisz nem voltam képes varázsolni. Pedig engem is körülölelt a mágia, az életembe is beleszivárgott, a világomba, a hétköznapjaimba, csak abba nem, amely egy kicsit is hasznos lett volna számomra.
Szinte imádkoztam, hogy a lány tudjon valamilyen varázsigét, ami segít majd rajta, de azonnal eszembe jutott az is, hogy mi van, ha nem tud. Ha most azonnal felkapnám és a kastélyig rohannék vele sem lennék képes megmenteni a megfázás alól, vagy talán még rosszabbaktól sem. Túl messze volt az a nyomorult iskola, Lotti pedig vacogott. Ekkor jöttem csak rá, hogy mi lenne a legtökéletesebb megoldás, bár abban is egészen biztos voltam, hogy nem fog örülni a hírnek. Másokat általában nem ilyen indokkal szoktam vetkőztetni, de nála kénytelen voltam kivételt tenni. Nem hagyhattam, hogy baja essen.

A kezébe nyomtam a pálcáját, azután visszazuhantam a sarkamra és ajkaimat összeszorítva figyeltem ahogy felcsillant a bot vége. Szemeimmel szórakozottan követtem mozdulatait, azonban fejben inkább azt próbáltam kitalálni, hogy mit keresett itt este, és miért volt a vízben? Talán megint az édességboltban járt, és megállt pihenni a stégnél, mint az első találkozásunk alkalmával, bár nem rémlett, hogy lettek volna körülöttünk zacskók. Nem akartam ténylegesen megbizonyosodni róluk, a lányon akartam tartani a szemem mindaddig, ameddig feltűnés nélkül megtehettem. Attól féltem, ha leveszem róla  a tekintetem, megint valami borzalmas fog történni vele.
Amikor láttam, hogy leengedte pálcáját, de még mindig remegett, lekaptam a saját kabátomat és a vállára helyeztem. Nem valami vastag, de talán segít neki a felmelegedésben. Különben sem fáztam annyira mint ő, és úgy tűnt az immunrendszerem is erősebb egy emberénél, vagy csupán szerencsém volt eddig. Tisztában voltam avval, hogy változtatnom kéne néhány dolgon, de még nem jutottam el arra a szintre, hogy tegyek is valamit érte. Egyenlőre ez így jó lesz, ha pedig elkapok valamilyen betegséget, majd kigyógyulok belőle előbb, vagy utóbb.
Én a lányt figyeltem, és Lotti engem figyelt, farkasszemet néztünk egymással, úgy tűnt egyikünk sem tudott szólni a másikhoz.
- Nem szabadott volna olyan közel menned a vízhez. Bajod is eshetett volna. - suttogó hangom késként hasította át a kettőnk közé befurakodott csendet, mely után ez a pár halk szó is fülhasogatóan hangosnak hatott. Nem akartam megfedni vagy leszidni, ahhoz már túl nagy volt, nem volt ötéves kislány, akit irányítani kellett volna, csupán hangot adtam aggodalmaimnak. Nem tudtam, mihez kezdtem volna, ha rosszabb lett volna a helyzet. Talán még így is lett valami baja. Lehet megfázott vagy tüdőgyulladást kapott, talán el kéne vinnem valahová, ahol értenek az ilyesmihez.
- Tulajdonképpen miért ugrottál bele a vízbe? - talán ez volt az egyetlen amit nem értettem. A stéget képző deszkák nem tűntek csúszósnak, így nem tudtam elképzelni, hogy megcsúszott volna, de az elképzelhető volt, hogy egy rossz lépés miatt megbotlott. Akkor lehet a bokájával is történt valami. Egyre hevesebben kezdett verni a szívem, ahogy szemeim előtt egyre több baljós gondolat siklott át.

Nem történt baja, mert itt voltam. De mi lett volna ha nem.  Talán megoldotta volna maga is, de az időveszteség amit úgy okozott volna, talán mindent elrontott volna.
Nagyot sóhajtottam, ahogy a vigyorgó lányt figyeltem, és mosolyogva ráztam meg a fejem. Lényegtelen és buta dolog lett volna folytatni a fejemben lévő rossz opciók számolását, mely esetekben otthagyta volna a lány a fogát. Vége volt, ami történt megtörtént, jól volt. Megijedhetett, fázhatott, de nagyobb baja nem történt. Legszívesebben magamhoz öleltem volna és elrángattam volna a stég közeléből, de valószínűleg kaptam volna érte pár furcsálló tekintetet, esetleg néhány ezt kifejező szót is, szóval inkább türtőztettem magam.
- És megtudtad, hogy mi volt az? - kérdeztem rá szórakozottan. Talán a szobrocskámnak a csillogását láthatta, ahogy néhány kósza holdfény ücsörgésével felhívta magára a figyelmet. Nem is olyan régen kaptam azt a sellőt mintázó jégbábút egy lánytól, aki a maga kezével, szemeim előtt keltette életre. Valahol arra lehetett amerre Lotti esett, és nem is volt messze a felszíntől, egy nagyobb kőnek hála. Még mozogni is képes volt, csapkodni a farkával, piszkálni a haját, vagy vidáman integetni felém. Vajon Lotti is képes ilyen mágiát használni? Rásandítottam, és alaposan elrágódtam a magamban feltett kérdésen. Nem tartottam valószínűnek, akkor már találkoztam volna a képességeivel, de azért mégis elhatároztam magamban, hogy majd rákérdezek a dologra.
- Nincs mit, bármikor megtenném újra ha rólad lenne szó. - a gyűrűmet birizgáltam, még a saját számból is olyan nyálasnak tűnt ez a kijelentés. De mit tehettem volna, ha egyszer így éreztem. Akárhonnan kihúztam volna a lányt, még ha nekem is be kellett volna mellé zuhannom a tóba ahhoz, hogy kirángassam onnan.  
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen későn megint a stégnél leszel. Most is édességet voltál venni? - mosolyogva helyeztem tekintetem újra rá, olyan érzésem támadt hirtelen, mintha megint az első estén lettünk volna. Ezekben a percekben meg nem mondtam volna, hogy a világban rajta és rajtam kívül bárki más is élne. Olyan elképzelhetetlen dolognak tartottam, egy harmadik személyre gondolni, mikor vele voltam.

- NE! - előre dőltem, és ugrásra készen megfeszült minden izmom. Nem akartam ráüvölteni, de így is megemelkedett kicsit a hangom. Megijedtem, ahogy ott bohóckodott az előbb már pórul járt lány, azonban azzal is tisztában voltam, hogy túlzásnak bizonyult megütnöm azt a hanghordozást. Kiszaladt a számon, mielőtt gondolkodhattam volna.
- Nem szükséges megnézni... - ezek a szavak lágyabb esésűek voltak és sokkal halkabbak. Próbáltam korrigálni egy picit, nehogy a lány azt feltételezze, hogy haragszom rá. Mert erről szó sem volt. Nem haragudtam rá, nem tudtam volna haragudni rá. Egyszerűen csak nem szerettem volna többet a jeges vízben látni, szenvedni, fázni. De ezt ő mégis hogyan érthetné meg?
Visszasüllyedtem lábaimra, megpróbáltam ellazítani testem, és mint valami nyugtatás gyanánt újra a gyűrűvel kezdtem játszani.
- Nem volt vicces... - jegyeztem meg a lány szemébe nézve. Nem értettem, hogyan képes ilyenekkel viccelődni. Vagy csak én vettem túl komolyan a dolgot. Kicsit ellágyult a tekintetem, talán jobb is volt ez így. Talán ezerszer jobb volt, hogy mindig vidám maradt ilyen helyzetekben, ahelyett, hogy ő is bepánikolt volna. Nekem is mosolyognom kellett volna. De nem állt viccre a szám, így csak megpróbáltam átlépni ezen.
- köszönöm, bár nem valószínű, hogy szükségem lesz rá - nevettem el magam, őszintén mosolyogva. Olyan viccesnek hangzott, tudva, hogy igazából az életem legnagyobb feltétele a víz volt. Ha Lotti tudta volna, hogy egy sellőt akart kimenteni a vízből, biztosan ő is csatlakozott volna hozzám, biztos voltam abban, hogy az ilyesmi megmosolyogtatná a lányt. Hanem mivel mégsem mondhattam el valódi okát hirtelen jött jókedvemnek, inkább hamar témát váltottam, hogy újra róla legyen szó helyettem. Mindig is szívesebben hallgattam az ő meséit.
Meglepődtem a lesütött pillákon, és fel is keltették egyben kíváncsiságomat. Kicsit előre hajoltam, hogy közelebb kerüljek Lottihoz, és minden szavát tisztán értem majd, ha beszélni kezd.
Újból elnevettem magam, jókedvem úgy tűnt gyorsan visszatért, nem tudtam morcos maradni a lány közelében. Lehetetlennek bizonyult, hisz amikor csak ránéztem mosolyogni támadt kedvem, de mikor meg is szólalt...
- Szóval látni akartál? - vigyorom elterült egész arcomon, talán a fülem tövéig is kinyúlt volna, ha most egy rajzfilm főhőseit alakítottuk volna a valóságos alakok helyett. - Azt hiszem elég lett volna egy bagoly...bár nem szeretem őket, elég hasznosak tudnak néha lenni, elébed mentem volna akkor. - gondolkodtam el, majd rájőve, hogy mit is mondtam hirtelen elkezdtem azon is agyalni, hogy vajon a lány mit is képzelhetett jelen pillanatban rólam. Mármint a kilétemről, hogy ki voltam. Diáknak hitt? Azt hazudtam neki nem? Vagy az más volt? Már alig voltam képes észben tartani az összes hazugságot, ami elhagyta a számat. Nem tudtam már kinek mit mondtam, egyáltalán kinek mondtam valamit, és kinél hallgattam el.

Még csak meg sem próbálta tagadni. Eddig somolyogtam, de a vallomás után, lágyabb mosolyra váltottam, mely ezerszer barátságosabbnak hathatott egy bágyadt, fölényeskedő gúnyvigyornál. Valami a mellkasomban ismét életre kelt, hevesebben kezdett dobogni, mintha több kört is futottam volna a tó körül. Pedig már régen abbahagytam az edzéseket. Nem volt miért folytatni őket. Kóborlás ide vagy oda, azért el kellett ismerni, hogy elég jól néztem ki, még így emberi alakban is, bármiféle rásegítés nélkül.
Figyeltem ahogy a lány a körmét rágcsálta, akaratlanul is tovább időzött szemem ajkain a kelleténél. Egyszer majd én is szívesen beleharapnék, újra.
- Általában itt szoktam lenni, ha nincsen dolgom. Szeretem ezt a helyet, mert olyan békés, csendes és innen tökéletesen látni a csillagokat. De most már egy újabb okom lesz azt hiszem, hogy itt legyek. - tekintetem egy pillanatra sem vettem le a lányról, néha a hajában táncoló holdfényt, máskor szemeiben szikrázó sötétséget figyeltem, vagy ajkainak gyöngyös ragyogását. Nem értettem, hogy mit is akartam igazán tőle. Olyan nevetségesnek hatott, hogy éppúgy elkezdjek randizgatni mint a muglik vagy kétlábú rokonaim szokták csinálni. Én egy kívülálló vagyok ebben a világban, egy szellem, de akkor miért nem tudom elengedni őt?
És természetesen az is ott motoszkált a fejemben, hogy mit is gondolhat rólam. Okos lánynak találtam, biztos voltam abban, hogy rég átlátott a hazugságaim vastag függönyén. Egyszer ezt mondtam, máskor azt, de ha tudta, hogy hazudom miért volt itt?
Nagy lépésre határoztam el magam, hatalmas levegőt vettem, majd lassan kifújtam.
- Mond csak Lotti... - kezdtem, tekintetem lekúszott kezemre, amely zavartan a fekete gyűrűvel játszott. Nem láttam még feketét világítani, de mintha most tényleg rikított volna az ékszerben a kő.  - Kérdezhetek valamit? - nem akartam látni a szemeit mikor feltettem a következő kérdést.
- Mégis mit gondolsz, ki vagyok én? - nem bírtam ki, felnéztem, szomorúan, mint egy múltból szökött kísértet. Úgy el akartam mondani neki az igazságot, azt akartam, hogy őszinte legyen a kapcsolatunk, de...de rettegtem, hogy ellököm magamtól a valóságos kilétemmel.

Egyszer? Minimum háromszor  

Akkor most nem lesz baba? :c