Rien
Néha tényleg érzem, hogy sok. Hogy ebben a világban két iskolában teljesíteni, így sem olyan könnyű, de… de vagyok annyira makacs, hogy szemet hunyjak pillanatnyi problémáim felett. Igaz, épp, hogy csak bicegni tudok a vasútállomástól a kastélyig, és most az egyszer hálát is adok azért, mert a peronon nem vár rám Ward, de kellett, és kell is.
Nem vagyok adrenalin függő, nem is szoktam lépten nyomon bajba keveredni, időm sincs nagyon rá, meg valahogy nem az én műfajom, marad hát a tánc, amiről sose tudnék lemondani. Így nem is siránkozok, vagy épp játszok tetszhalottat, elvégre, még csak sajnálni sem kell, bármikor mondhatnám azt, hogy most lett ebből elég.
Egyedül attól félek, hogy ez az alkalom rövidesen el is fog jönni, hogy az ottani tanárok fogják kimondani a végítéletet, és ismerem magam annyira, hogy tudjam, az felérne nekem egy döféssel. Na, de most vizsgák közelednek Bagolykőn, s noha annyira nincs szükségem arra, hogy a könyvekbe mélyedjek, ne adj Isten, megfenyegessek valakit – mintha én tudnék olyat -, hogy írja meg helyettem a vizsgákat, annyira félvállról mégse veszem. Rossz tulajdonságom, hogy ha belekezdek valamibe, azt próbálom erőmhöz mérten jól is befejezni. Maximalizmus? Talán… kicsit, de sajgó térddel és a méretes bőröndöm kerekeinek zenéjével kellően le tudom foglalni magam ahhoz, hogy még csak ne is gondoljak ilyesmikre.
Már a birtok határán járok, mikor eszembe jut, hogy én mára még programot is terveztem be, csak mert sose szeretem utoljára hagyni a leckéket, és nem kis szívességet tett nekem Adrian azzal, hogy bevállalta ezt az időpontot, szóval egy stílusos hátraarcot vágok, hogy a pince helyett a Vadőrlak felé vegyem az irányt, mert így már az is rémlik, oda beszéltük meg azt a „randit”.
Azért kicsit sóvárogva tekintek a kivilágított kastély felé, hisz így a kávém is késni fog, de egye fene, ennyi áldozatra még képes vagyok. Nem kedvenc elfoglaltságom az erdő mellett való sétálgatás, nekem ez túl félelmetes, most mégis próbálom másfelé orientálni a gondolataim, mintsem a félelem miatt vágjak egy stílusos hátraarcot.
Persze, sejthettem volna, hogy ilyenkor már sötétedni fog, de nem ez volt az elsődleges tényező, ami miatt ezt az időpontot választottam, amit a bőröndöm hűen demonstrál is. Akár hihetnék azt is, hogy naponta cipelem magammal, csak mert a női keceréim nem férnek bele egy kisebb táskába, de.. csak rám kell nézni. Most sincs rajtam festék, minek? És az itt lakókhoz képest még tök szolidan is öltözködök – konkrétan most is csak egy bélelt melegítő van rajtam -, mert valamiért nem érzem úgy, hogy a külsőmmel kéne kitűnnöm a többi közül, valahogy az a sugallat sem ér el hozzám, hogy ki kéne tűnnöm, de már kezdek megbarátkozni a gondolattal, itt a hiba velem van.
- Ne haragudj, késett a vonat – nézek a srácra bocsánatkérőn, de sejtem, a hangom előbb elér hozzá, mint én magam, így fogalmam sincs, mire fel már most ez a gesztikuláció.
Egyébként nem hazudok, tényleg álltam egy kicsit Tatán a muglik miatt, de amúgy sem tudok hazudni, egyszerűen nekem nem megy, túlságosan hamar le szoktak buktatni, így egy idő után már fel is hagytam a próbálkozással.
- És a pontosságot se rólam mintázták – sóhajtok fel, ahogy a ház elé érek végre – valamiért hosszabbnak tűnt most ez az út a megszokottnál -, és a lépcső mellé helyezem „útitársam”.
Nem vagyok adrenalin függő, nem is szoktam lépten nyomon bajba keveredni, időm sincs nagyon rá, meg valahogy nem az én műfajom, marad hát a tánc, amiről sose tudnék lemondani. Így nem is siránkozok, vagy épp játszok tetszhalottat, elvégre, még csak sajnálni sem kell, bármikor mondhatnám azt, hogy most lett ebből elég.
Egyedül attól félek, hogy ez az alkalom rövidesen el is fog jönni, hogy az ottani tanárok fogják kimondani a végítéletet, és ismerem magam annyira, hogy tudjam, az felérne nekem egy döféssel. Na, de most vizsgák közelednek Bagolykőn, s noha annyira nincs szükségem arra, hogy a könyvekbe mélyedjek, ne adj Isten, megfenyegessek valakit – mintha én tudnék olyat -, hogy írja meg helyettem a vizsgákat, annyira félvállról mégse veszem. Rossz tulajdonságom, hogy ha belekezdek valamibe, azt próbálom erőmhöz mérten jól is befejezni. Maximalizmus? Talán… kicsit, de sajgó térddel és a méretes bőröndöm kerekeinek zenéjével kellően le tudom foglalni magam ahhoz, hogy még csak ne is gondoljak ilyesmikre.
Már a birtok határán járok, mikor eszembe jut, hogy én mára még programot is terveztem be, csak mert sose szeretem utoljára hagyni a leckéket, és nem kis szívességet tett nekem Adrian azzal, hogy bevállalta ezt az időpontot, szóval egy stílusos hátraarcot vágok, hogy a pince helyett a Vadőrlak felé vegyem az irányt, mert így már az is rémlik, oda beszéltük meg azt a „randit”.
Azért kicsit sóvárogva tekintek a kivilágított kastély felé, hisz így a kávém is késni fog, de egye fene, ennyi áldozatra még képes vagyok. Nem kedvenc elfoglaltságom az erdő mellett való sétálgatás, nekem ez túl félelmetes, most mégis próbálom másfelé orientálni a gondolataim, mintsem a félelem miatt vágjak egy stílusos hátraarcot.
Persze, sejthettem volna, hogy ilyenkor már sötétedni fog, de nem ez volt az elsődleges tényező, ami miatt ezt az időpontot választottam, amit a bőröndöm hűen demonstrál is. Akár hihetnék azt is, hogy naponta cipelem magammal, csak mert a női keceréim nem férnek bele egy kisebb táskába, de.. csak rám kell nézni. Most sincs rajtam festék, minek? És az itt lakókhoz képest még tök szolidan is öltözködök – konkrétan most is csak egy bélelt melegítő van rajtam -, mert valamiért nem érzem úgy, hogy a külsőmmel kéne kitűnnöm a többi közül, valahogy az a sugallat sem ér el hozzám, hogy ki kéne tűnnöm, de már kezdek megbarátkozni a gondolattal, itt a hiba velem van.
- Ne haragudj, késett a vonat – nézek a srácra bocsánatkérőn, de sejtem, a hangom előbb elér hozzá, mint én magam, így fogalmam sincs, mire fel már most ez a gesztikuláció.
Egyébként nem hazudok, tényleg álltam egy kicsit Tatán a muglik miatt, de amúgy sem tudok hazudni, egyszerűen nekem nem megy, túlságosan hamar le szoktak buktatni, így egy idő után már fel is hagytam a próbálkozással.
- És a pontosságot se rólam mintázták – sóhajtok fel, ahogy a ház elé érek végre – valamiért hosszabbnak tűnt most ez az út a megszokottnál -, és a lépcső mellé helyezem „útitársam”.