36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Choi Min Jong összes RPG hozzászólása (253 darab)

Oldalak: « 1 2 3 4 5 6 7 [8] 9 » Le
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. március 28. 18:24 Ugrás a poszthoz

Martin

A telefonomért nyúlok, hogy megnézzem a naptárban van-e holnap dolgom. De a könyvtárat csak reggel kell felügyelnem, ott végzek négykor, a boltban meg az egyik gyerek lesz, így ráérek.
- Tökéletes - bólintok rá, egy mosolyt küldve Martinnak és be is pötyögöm a telefonba, hogy holnap ötkor találkozunk - A pillangó jó? Vagy máshol szeretnél...? - kérdezem, mert igazán rugalmas vagyok, amíg nem a napon kell ülnöm. Vagy nem egy napos ablaknál. Kivéve ha itt bent vagyok, mert a boltom ablakain speciális mágia van, ami megszűri a napfényt és így nem bántja se a szemem, se a bőröm. Kellemes. De nem látják el az összes üzletet ilyesmivel, nyilván nem is várhatom el. Pedig biztos vannak mások is, akiknek érzékenyebb a szemük. Mindegy. Ha a helyszín is megvan, azzal kiegészítem a bejegyzést, aztán elteszem a kütyüt.
- Tényleg? Milyen hobbi? - érdeklődöm, mert nem igazán tudom őt elképzelni, egy hobbiban sem. Vagyis, el tudom képzelni, hogy valami könyvet búj és hasonlók, de gondolom nem az olvasásra gondolt. Szóval kíváncsivá tett. - De továbbra is tartom, hogy foglalkozhatnál vele alkotói szinten is - próbálkozom meg még egyszer utoljára, aztán hagyom a témát. Az már jó pont, hogy legalább érdeklődik a művészetek iránt és szereti nézni őket. Talán elmehetünk egy múzeumba is egyszer. Hopp. Mi? Figyelj rá, figyelj rá.
- Helyes. Kövesd csak a saját utad - bólogatok, mert én is azt tettem. Mindig is, és bár eléggé félre csúsztam így, azért a legtöbb dolgot nem csinálnám másképp. Talán csak azt az egy éjszakát... De hát mindegy.
Jó érzéssel tölt el, hogy tetszik neki a kép, ezért is ajánlom fel, hogy vigye el.
- Egyiket? - nézek rá egy pillanatig meglepetten, hiszen ez az egyetlen, amit megmutattam, miért gondolja, hogy van másik is? Mármint persze van, de nem terveztem mindent megmutatni. Ahogy pedig tovább beszélünk, túl sok szomorú emlék és szorongás lesz rajtam úrrá, így hevesebben válaszolok, ingerültebben mint kéne, amit persze nem tud hova tenni. Én se tudnám, ha nem én lennék én.
- Nem hiszem, hogy bárki megértené  - mondom valamelyest megnyugodva, ahogy a válaszából rájövök, hogy túlzásba estem - Nem kell, hogy értsd - legyintek mellé, és elterelem a témát. Zenére, mert arra fókuszálok jobban mostanában.
- Meg zongorázom és gitározom. Táncolok is... Ja meg Pakua chang-ozom  - bár nem tudom, hogy az utóbbiról tudja-e hogy mi. De mindegy is. - És ezen mit szégyellsz? Mindegyik érdekes és izgalmas - nézek rá értetlenkedve, mert valóban azok. Nem kell mindenkinek olyan hiperaktívnak lenni, mint amilyen én voltam, vagyok. Sőt. - Én néha úgy érzem túl sok fába vágtam fejszét és ideje lenne választani. Aztán találok valamit, ami még sokkal érdekesebb...
Elhúzom a számat, még mindig vegyes érzések vannak bennem, bár próbálom magam visszafogni és nem mutatni, hogy nem vagyok olyan hűde vidám, mint általában. S ahogy próbálkozom a nyelv piercingemmel kezdek játszani, azt hiszem, ez már egy fajta pótcselekvés: balra-jobbra-balra megy a kis golyó az ajkaim között, miközben agyalok, hogy mit mondhatnék még, de a bennem dúló érzelmek miatt, enyhén csődöt mond az agyam.  
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. március 28. 20:06 Ugrás a poszthoz

Theon, My Valentine Love
this is strictly a joke


xxx
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2020. március 28. 20:09
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. március 28. 20:59 Ugrás a poszthoz

Martin
hétfő délután 5 óra
outfit


A tegnapi nap nem talán nem a legfényesebben ért véget. Túl sok negatív élmény jutott eszembe és ezek rányomták a bélyegüket a kialakulni készülő hangulatra. Mégis azzal köszönt el, hogy várni fog, így egész éjjel azon rágódtam, hogyan zárjam majd ki az esetleges rossz gondolatokat, ha olyan témára terelődne a szó. Mert bár kismillió dologról beszélgethetünk majd, mégis az a sejtésem, hogy fel-felfog bukkanni egy-egy negatívabb - nekem legalábbis - téma. Nem felejtettem el, hogy alapvetően azért keresett meg, mert félvámpírt akart látni, s valószínűleg még most is ez érdekli. Bár bíztam benne, hogy túl tudunk lépni ezen, hogy miattam akar majd barátkozni és nem egy gyerekkori baki miatt.
Későn nyomott el az álom, de ez nem újdonság. Szent meggyőződésem, hogy a damfírsággal az éjszakai élet is együtt jár, mégis a világ nappal működik én pedig túlságosan is ragaszkodom a világhoz, így kialvatlanul, kávét tömve magamba vészelem át a reggeli órákat a könyvtárban, kerülve az embereket - igen, a szocializálós elgondolás után, ez vicces, tudom -, mert tartok tőle, hogy morcos lennék. Aztán ahogy a nap halad, úgy éledek fel én is. Délutánra már pörgök, s amikor lejár a munkaidőm, a lehető leggyorsabban sietek haza, hogy rendbe tegyem magam a randinkra. Találkozó. Emlékeztetem magam. Baráti beszélgetés. Mégis lezuhanyozok, kicsípem magam. Jól akarok kinézni, egy bizonyos benyomást kelteni. Ahogy felveszem a zakómat megcsörren az emlékeztető is a telefonomon jelezve, hogy tizenöt percem van odaérni. Felveszem hát a baseball sapkát meg a napszemüveget is, meg egy kabátot és sálat, mert nekem még hideg van odakint, és a nap is jobban süt, mint szeretném. Szecskára bízom a házat, hogy őrizze, de azért ráfordítom a kulcsot a lakásom ajtajára, aztán lehajtott fejjel végigszelve az utcát sietek a Pillangóba. Belépve leadom a ruhatárba a kabátot, sálat, meg a baseball sapkát. A ruhatáros kissé furcsán néz rám, én meg elmosolyodom, ahogy megszólítom.
- Nem illik az összképhez a sapka, mi? - nevetem el magam, aztán az ujjammal végigszántok a hajamon, - Jó a hajam? - kérdezem a fiatal srácot, aki miután bólint elviszi a kabátom én meg megkapom a bilétámat, amit a zsebembe vágok.
- Köszi - nézek rá hálásan és a kezébe nyomok még egy galleont is, hálám jeléül. Aztán a teázó rész felé indulok meg. Belépve kissé lehúzom a szemüvegem, de aztán úgy döntök egyelőre marad, mert még besüt a nap. A szemeimmel Martint keresem és meg is akad rajta a szemem, ahogy az egyik hátraesőbb, kétszemélyes asztalnál ücsörög. Megörülök neki, különös izgatottság lesz úrrá rajtam, így vidám mosollyal sietek oda az asztalhoz.
- Szia! - köszönök, s kezet nyújtok, hogy aztán a vele szemben levő ülő alkalmatosságra helyezkedjem. A napnak háttal, s így már a napszemüveget is le merem venni. Szépen össze is csukom, és a zsebemből előveszem a tokot meg a telefonom. Utóbbi azt is mutatja, hogy nem késtem, még van három perc ötig, így nyugodtan helyezem a szemüveget a tokba - Korán érkeztél - pillantok rá még mindig vidáman, bár most igazán nem tudom, hogy mivel kéne beszélgetést kezdeményezni. A helyhez illő, sablonos kérdést teszem fel:
- Tudod már milyen teát kérsz? - A szemüvegtokot visszadobom a zsebembe, majd lenémítom a telefont és azt is eltüntetem, közben pedig várakozóan nézek Martinra. Mindegy mit mond. Csak a hangját akarom hallani.
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2020. március 28. 21:00
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. március 28. 21:53 Ugrás a poszthoz

Mikhail

- Megtanítsalak rá? - kérdezem lelkesen, egy pillanatra megfeledkezve róla, hogy én kvibli vagyok, és nem tudok varázsolni. Persze ez abban nem hátráltatna, hogy neki megtanítsak egy mozdulatot, meg egy varázsigét. De azért hülyén jön ki. Na mindegy. - Mármint, a varázsigét... - próbálom meg kimagyarázni, bár lehet ő is ismeri, csak nem használja. Tudja a fene. Mindegy is, ha akarja majd elmondom neki. Amúgy meg nem.
A könyveket kibeszélve pedig balga mód illúziót kérek tőle, s bár elsőre jó ötletnek tűnik, hamarabb facsarodik össze a szívem, mint várnám, ahogy a tenger, a homok, a napfény mind bekúszik a tudatomba. Vagy ahogy a gondolat, hogy ezt már nem élvezhetem közéjük furakodik. Mert az illúzióban minden tökéletes, mégsem tudom sokáig élvezni.
Azt hiszem, viszonylag hamar köszönöm meg, és kérem meg, hogy fejezze be. A könyvtár képe pedig, szerencsére hamar visszatér. S hiába mosolygok, próbálkozom rejteni a fájdalmamat, átlát rajtam.
-Persze - pillantok rá, hálával vegyült szomorúsággal. Megnyugvást keresve a mellettem lévő könyvespolc felé fordulok, mintha rengeteg izgalmas könyv lenne rajta. - Semmi baj. Hálás vagyok, ne kérj bocsánatot. - Nézek fel rá, s ahogy ezt teszem, belém hasít egy másik felismerés is, hogy talán ha nincs a damfírság, akkor sem élvezném annyira a képet, mint hinni akarom - Az én hibám. Nem gondoltam végig - felelem aztán rövid gondolkozás után úgy döntök jobb ha elmondom neki, mert nem akarom, hogy bűntudata legyen a semmi miatt - négy évesen vízbe fulladtam - kezdem nyugodtan, levéve egy könyvet a polcról, de nem igazán figyelve mi az csak lapozgatok - egy mugli házaspár mentett meg, az unokahúgomat azonban későn találták meg. Mindig azt hiszem, hogy túl tettem magam rajta... Aztán rájövök, hogy nem - összecsukom a könyvet és visszateszem. - Amúgy meg... Nem mehetek a napra - toldom hozzá, hiszen előbb-utóbb úgy is rájönne, az iskola vezetőség tudja, és itt a falnak is füle van. Semmit értelme titkolózni. Persze tudom én kezdtem. De nem nekem való ez. - Damfír vagyok - azzal felé fordulok, és összedörzsölöm a tenyereimet. - Van még kávéd? - érdeklődöm, témát váltva, mert azt hiszem, abból még kéne három, hogy túl éljem a napot.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. március 28. 23:11 Ugrás a poszthoz

Martin

Felhúzom a szemöldököm, az üdvözlésén, de nem bírom ki, hogy ne játsszak rá egy pillanatig. Körbe is nézek, szúrós pillantást küldve mindenki felé, aki rám néz. Aztán persze leveszem a szemüveget és kezet rázok Martinnal.
- Nem tévednek nagyot - vonok vállat, aztán elmosolyodom. Közben a kézfogás véget ér, az én pedig hidegnek érzem a levegőt, az érintése után. De igyekszem nem ezzel foglalkozni és a lehető legtermészetesebben elrakni a szemüveget, majd a telefont is.
- Ez egy igen kellemes tulajdonság - válaszolom neki mosolyogva, mert valóban fontosnak tartom. Én magam is szeretek pontos lenni, bár sokkal előbb érkezni nem szeretek, mert várakozni viszont utálok. De így már azt is tudom, hogy Martinnál nem kell emiatt aggódnom. Sőt, legközelebb talán én is tíz-tizenöt perccel korábban érkezem. Már ha lesz legközelebb. De miért ne lenne?
Figyelem, ahogy végig mér, és én is magamra nézek, hogy rájöjjek, mit néz, aztán amikor megszólal, akkor megértem, hogy most lát először rendesen felöltözve.
- Valóban nem. Bár én inkább ezt vallanám szokásosnak - s magam sem értem miért, de kissé zavarba jövök, ami persze azzal jár, hogy kitolom a kis golyót a számból, de aztán rendezem magam, és hozzá toldom - De nem szeretem, ha koszos a zakóm. Tisztíttatni is macerás. - Nekem legalábbis, mert már nem tudom egy pálca intéssel eltüntetni a foltokat. Na, meg nem is lehet minden foltot csak úgy elvarázsolni. - Ez jobb? - érdeklődöm, mert ha mondjuk a festős cuccaim tetszenek neki jobban, akkor abban mutatkozom majd többet. De valahogy ő nem olyan embernek tűnik. Szerintem őt kifejezetten érdekli, hogy mit vesz fel valaki. Én csak szimplán jól érzem magam így. Na jó... jó benyomást is akartam kelteni, remélem sikerrel.
A tealapra nézek, és követem a szememmel, mikre bökdös rá. Aztán egy pillanatnyi gondolkozás és komoly hümmögés után válaszolok neki.
- Szerintem gyümölcs vagy zöld. Én szerintem zöldet iszom. Vagy jázminosat, vagy Lung Chinget. Süteményt szerintem külön is rendelhetsz...
Ami engem illet, nekem nem vágyam a süti, de persze ha kapok nem utasítom el. Egyszerűen csak nem vonzanak annyira az édes dolgok, amióta vérre is szomjazom.
- Szereted az édes dolgokat? - kérdezem ha már süteményt említett, na meg a ház specialitása is valami édes dolognak néz ki. Nekem elég lesz a zöld teám. Jól megnyugszom majd tőle és talán ma este még aludni is tudok majd.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. március 29. 15:34 Ugrás a poszthoz

Martin

Viccesek a reakciói. De nem akarom nagyon megijeszteni. Pedig lehet illene hozzám a "maffia", bár akkor már inkább a "Jopok" szót használnám de egyre megy. Az pedig sajnálatos, hogy egyébként nem áll messze a valóságtól...
- Jól sejted - felelem könnyedén és helyet foglalok, bízva benne, hogy ez nem fog gátat szabni a későbbi beszélgetéseink során. Egyelőre pedig jó a könnyed téma.
- A zakót le szoktam venni, ha olyan van... és oké, inkább farmerben megyek - nézek rá megadóan, mert igaza van, de attól még szeretnék így kinézni a hétköznapokon. Más dolog, hogy túl sok olyan hobbim van, amihez az elegancia nem passzol.
- Tilda? - kérdezek vissza. Ismerős a név aztán rájövök arra is, hogy hol láttam - Tilda volt házvezető a Levitában, nem? De nem emlékszem rá... Amúgy sem voltam sosem a könyvtárban, mielőtt jelentkeztem könyvtárosnak - Bár ez ebben a formában nem igaz. Be-belógtam oda, de szigorúan csak úgy, hogy senki ne tudjon róla. Így történetesen azt sem tudom, ki volt a könyvtáros, amikor odajártam. Lehet ez a Tilda. - Szóval nem. Bocs. - Vágok bűnbánó fejet, bár nem tehetek róla, hogy nem ismerem az említett hölgyeményt. De nyilván érdekes lehetett, ha őt érdekli.
- Sokat változik mostanában a tanári kar. Nem igazán követem - unalmas lehetek, hogy nem tudom mi zajlik az iskolában. A diákokról persze többet tudok, de nem hiszem, hogy azok a témák érdekelnék őt. - Rotman most az igazgató... ő auror. A helyettese meg az a beképzelt Várffy - meg is forgatom a szemeimet, ezzel kifejezve a véleményem a férfiról. - Bár el kell ismerni, jól néz ki és a magam módján intelligens is. De itt kimerül - vonok vállat, a magyarázat közepén aztán elgondolkodom, de nem tudom mi érdekelné még. - Mikor jártál oda? - kérdezem inkább, mert nem emlékszem rá. Bár nyilván ő előttem volt ott, hiszen én nagyon későn kezdtem, ő meg valószínűleg akkor amikor ideje volt.
A teák kapcsán ő a gyümölcsös mellett dönt, ami szerintem érdekes választás, de az is igaz, hogy sokat változott az ízlésem, amióta megharaptak.
- Régen szerettem az epreset, de nem hiszem, hogy most meg tudnám inni. Maradok a Lung Chingnél. - Döntöm el és még bólintok is magamnak, ezzel megerősítve a döntésem.
- Mert érdekel - sz. De a sz-t lehagyom, mert nem tudom. Úgy érzem túl zárkózott, de közben nagyon szeretne többet tudni rólam. Nekem meg nem kéne túlságosan nyitni, ha ő nem teszi. Örök dilemmám ez, sosem tudom mennyit mondjak magamról, mikor túl sok az információ, de talán tanulhatok tőle erről. Elvégre még mindig csak apróságokat tudok, de remélem az este vége felé, már jobban fogom ismerni. - Én egy ideje inkább a sós dolgokra vagyok ráállva. Bár egy almás-rácsost nem utasítanék vissza soha sem. - Meg is nyalom a számat a kedvenc süteményem gondolatára, de aztán moderálom magam és szétnézek a helyiségben.
- Régen nem így nézett ki ez a hely... és nem mondanám, hogy előnyére változott... - teszek egy óvatos megjegyzést, bár engem leginkább a függönyök hiánya visel meg, hunyorognom is kell, ahogy a terem világosabb fele felé pillantok. - De jó, hogy a pillangókat megtartották.
Martin felé visszafordulva meg is látok egy apró tarka lepkét röpködni a feje mellett. Mosolyogva figyelem a repkedő rovart, és kinyújtom felé a kezem, hátha rászáll az ujjamra.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. március 29. 17:03 Ugrás a poszthoz

Mikhail

- Okkké - pillantok rá várva, hogy akkor megy-e vagy mi lesz, de nem indul meg, így arra jutok, hogy biztos később majd. Nekem mindegy. Ráérek. A varázsigét meg nem fogom elfelejteni. Bár le kéne írni őket egy könyvbe. Tök menő lennék. A damfír, aki feltalált vagy száz varázsigét. Pedig csak megosztanám a világgal, a családom féltve őrzött titkait. Azt hiszem az őseim forognának a sírjukban. Choi-ük-ükapám szelleme meg idáig repülne, hogy kísértsen. Bár azt hiszem olyat nem tud. Szóval mindegy is.
Az egész gondolatot kiveri a fejemből az illúzió és az az által kiváltott érzelmi hullámvasút, amiről bánatosan és lehangoltan szállok le. Persze van előnye a dolognak. Ha nem is biztos, hogy mindenki annak nevezné, de ráébreszt erre-arra, s mivel nem akarom, hogy ő érezze magát rosszul a történtek miatt, úgy döntök beavatom. Persze nem részletekbe menően, csak nagy vonalakban.
Meglep, hogy a vallomásom után közelebb lép, és a vállamra tett kéz is váratlanul ér, de hazudnék ha azt mondanám nem esik jól. Én is mindig nyitott voltam mindenféle szerzetre, de nem gondoltam, hogy ilyen "lelki támogatást" kapok cserébe. Ez az apró gesztus pedig tökéletesen elég, hogy visszanyerjem valamennyire megszokott nyugodtságomat. Megvárom, míg beszél a manóval és azon gondolkodom, hogy vajon ha én hívnám a manót akkor is jönne-e. De nem kérdezek rá, és nem tesztelem. Inkább megvakarom a körtét a konyhánál, mielőtt bejövök ide, és hozok egy hatalmas bögre kávét.
- Kösz - mondom immár mosolyogva, ahogy a manó eltűnik - Darkos - felelem elnevetve, kicsit sem komolyan. Nem szeretnék bele menni, akkor megint csak elszomorodnék. - Lehetne rosszabb is... például, ha vámpír lennék, nem élvezném a kávét, így legalább ez megmaradt - magyarázom vigyorogva, és egy pukkanás kíséretében a manó is visszatér egy adag feketével. - Tökéletes időzítés! - A bögréért nyúlok és az apró lénynek is megköszönöm, aztán Mikhail felé emelem a bögrét - Cheers! - más kérdés, hogy neki van-e miből innia, én minden esetre nagyot kortyolok a forró italból.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. március 29. 22:34 Ugrás a poszthoz

Martin

Megrázom a fejem a kijelentésére, hogy túl szép is lett volna. Át fut a fejemen, hogy mit szólna ő, vagy bárki odahaza, és egyik sem olyasmi, amit szépnek vagy kívánatosnak gondolnék. De szerencsére nem faggat tovább és más témákra evezünk. Ártatlan könnyed témákra, így a könyvtárosi állásomra is.
- Varázserő nélkül korlátozottak a lehetőségeim. A könyveket viszont szeretem és értek is hozzájuk. Könyvek közt nőttem fel, szóval jó opciónak tűnt. Na meg. Mindig is akartam könyvtárba járni. Csak nem lehetett - vázolom fel a helyzetet, a tényekkel kezdve, de aztán megint túl messzire megyek. Legalábbis azt hiszem. Mert szinte várom, hogy megkérdezze, miért nem lehetett könyvtárba járnom... Ha nem teszi, akkor hálás leszek. Ha megteszi, akkor pedig kénytelen leszek elmondani, miből élek. Na mindegy.
- Vannak alkalmazottaim. Meg pár diák, aki besegít. Kell nekik a zsebpénz. Egyszerűbb melót meg nem hiszem, hogy kapnak - felelem mosolyogva, mert nem hiszem, hogy ezt ne következtette volna ki könnyedén. De mindegy is. Az iskoláról csak röviden és tömören próbálok mesélni, de így is elég hosszasra sikerül, legalábbis szerintem.
- Nekem még nem volt vele dolgom - vonok vállat, mert nem Rothman vett fel. Szerencsére még Kriszpin volt az igazgató, amikor jelentkeztem és vele viszonylag jó viszonyon volt. Elvégre ő engedte annak idején azt is, hogy beiratkozzam és befejezzem a mágikus iskolát, még ha közben folyamatosan gyengült is a varázserőm.
- Madagaszkár? Miért volt borzasztó? - kérdezek vissza, mert arról csak hallomásból tudok. De rosszat nem igen hallottam róla. - Én a svéd kirándulás idején költöztem ide... - de hogy az mikor volt? Meg ne kérdezze senki. Régnek tűnik. De nyilván nincs olyan rég, mint amikor ő járt oda. Ilyenkor azért jó lenne ha tudnék számolni. Ki tudnám silabizálni, hogy láthattam-e korábban. De nem emlékszem. Valószínűleg nem.
A süteményre nemet mondok s ki is fejtem, hogy én speciel nem vagyok túl édes szájú. A kérdése meg kissé meglep, de a legmeglepőbb mégis csak az a mohó csillogás a szemeiben. Csak figyelem egy darabig, mert szépek a szemei, de valahol mégis megijeszt, hogy pont ez váltja ezt ki belőle.
- Gon...dolom - felelem eléggé lassan és vontatottan, mert csak sejtem, hogy azért, de nincs rá bizonyítékom, nem találtam sehol sem erről szóló leírást. Lehet szimplán csak változott az ízlésem, vagy valami pszichológiai oka van. Remélhetőleg nem csak ez fogja érdekelni.
- Nekem elég a tea, de te nyugodtan egyél egy süteményt, ha szeretnél -  kérem mosolyogva, hogy ne rajtam múljon a döntése. Engem nem zavar, ha ő eszik valamit, nekem viszont elég a tea. Egyébként is, rajta még elférne egy kis plusz, mondjuk így is... Elkapom a tekintetem, mielőtt túl feltűnően vetkőztetem le és inkább a teázó berendezését kezdem el minősíteni.
- Rendben. Legközelebb te választasz - kapok az alkalmon, ha más ilyen kis édesen elszólta magát. Vagyis, nem tudom. Nekem tetszett az ötlet, de ahogy próbálja kimagyarázni abból arra következtetek, hogy elszólásnak érzi. Részemről viszont egyelőre nincs akadálya egy újabb randinak. Khm. Baráti találkozás. Az.
Őt figyelem, majd a lepkét, ami az arca mellett repked. Meglep, ahogy azt kéri hessegessem el szegény kis pillét.
- Nem zavarnak. Gyönyörűek - de a kezemet visszahúzom, mert láthatóan én nem vagyok szimpatikus a kis rovarnak. Inkább másikat kezdek kutatni a szemeimmel - Ritkán látok lepkéket... és olyankor is szint csak éjjelit vagy molyt. Azok nem ilyen szépek - magyarázom tovább, miközben a szememmel végig követek egy másikat, ami balról jobbra hullámvonalat leírva száll el előttem. - És nem kell félned. Nem szállnak a teádba. Olvastam, hogy van valami varázslat a helyen, hogy megvédjék a pillangókat. - A lepke kikerül a látókörömből, valahova az ablakok felé száll, így én visszanézek Martinra. Ő meg... a piercingekre kérdez rá. Felhúzom a szemöldököm. Kicsit mintha nem tetszést hallanék a hangjában, vagy valamiféle apai szigort, de hát... inkább nem nevetem el magam rajta.
- Erre gondolsz? - lehet ez rosszabb, mintha nevetnék, mert kinyitom a számat, és kidugom a nyelvem, csakhogy jobban is láthassa. Aztán vállat vonok. - Emlékeztető, hogy ne csináljak több hülyeséget - válaszolok végül, aztán elhúzom a számat. - Mondjuk átlövetni pont olyan hülye ötlet volt. De legalább kellően fájt, hogy tudjam még élek. - Hátradőlök a széken és a falat nézve, úgy döntök, hogy ezt igazán elmesélhetem. Mit számít? Tök rég volt.
- Húsz voltam és azt hittem vége a világnak, mert egy lány mást választott. Azóta meg emlékeztet, hogyha valami nem úgy alakul, mint elképzeltem, az nem a világvége - Sóhajtok egyet, ahogy a monológ végére érek és szerencsémre meg jelenik egy pincérlány, hogy felvegye a rendelésünket. A kezemmel intek Martinnak, hogy mondja előbb ő, hogy mit szeretne, aztán én is megkérem a teámat, a tekintetemmel pedig követem a lányt, ahogy eltipeg. - Te biztos nem csináltál hülyeségeket gyerekként - pillantok újra Martinra, és valamiért remélem, hogy megcáfol, de ő nem olyannak tűnik. Így csak nézem, ahogy a fény csillog a haján és élénk vörösre festi azt. A pillangók, amik a feje felett repkednek, nyomába sem érhetnek.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. március 31. 22:21 Ugrás a poszthoz

Martin

- Ha a lassabb öregedés, a gyors reflexek és az erő számít kompenzációnak ... Köszönöm, de egyikre se volt szükségem - Legyintek. A reflexeimmel sosem volt gond és gyengének sem éreztem magam soha. Most lehet hogy jobb, de ez nem adja vissza, az elveszett varázserőmet. De ez van, ezzel kell együtt élni a továbbiakban. Így ugye a könyvtár tökéletesen jó megoldásnak tűnik.
- Koreában könyves boltom van - felelem aztán egy pillanatnyi habozás után hozzá teszem - Ázsia legrégebbi mágikus iratokkal foglalkozó kereskedése... - megforgatom a szemem, mert ez olyan tipikus rizsa, amit belém neveltek, hogy jó hírét keltsem az üzletnek. S bár kétségtelenül igaz, eléggé tönkre tette az életem. - A családomnak az a filozófiája, hogyha egy könyv nincs meg a boltban, akkor az nem létezik. Nincs olyan könyvtár vagy múzeum vagy bármi, aminek szélesebb, nagyobb, jobb... bla...bla...bla  választéka lenne. - Tartok egy pillanatnyi hatás szünetet, gondolom ez neki érdekes lesz - Szóval úgy vélték felesleges könyvtárba menni, hiszen minden elérhető. Na meg egy csomó varázslat is gátolt, bár én inkább átoknak hívnám őket. - Egy pillanatra elgondolkodom, ezt tulajdonképpen lehetne kompenzáció is - Szóval ennyi jó van a mostani életemben. Nyugodtan bemehetek egy könyvtárba, vagy egy másik könyves boltba, anélkül hogy annak bármi következménye lenne - igen, ez kifejezetten megnyugtató. De azért továbbra is a varázserőt választanám, hiszen ezekre az átkokra még kitalálhattam volna valamit. De most már nem kell aggódnom miatta.
Az iskola kapcsán ő is beszélni kezd, én pedig figyelmesen hallgatom. Még ha nem is nagyon magáról mesél, egy-egy elhintett fél mondat is több, mint amit elsőre feltéteztem róla, így azokat az információ morzsákat megpróbálom elraktározni.
- Miért? Mivel foglalkozik? - érdeklődöm, ahogy az anyját említi. S talán látja rajtam, hogy nem udvariasságból kérdezem, hanem mert valóban szeretnék többet megtudni róla. Én amúgy is olyasmiket mondtam el alig néhány perce, amit itt a környéken senki sem tud. Talán mert soha senki nem érdeklődött, de akkor is. Valamiért még meg is bízom benne, aztán valószínűleg koppanok egy nagyot, de az sem lesz újdonság.
- Negyedikesnek... azt hiszem - elgondolkodom, mert erre nem igazán emlékszem - elég fura volt, de legalább befejeztem a sulit - vállat vonok, aztán elgondolkodom, hogy láttam-e korábban Martint, talán a faluban igen, vagy egy folyosón, de egész biztos, hogy sosem beszéltünk. - Mással voltunk elfoglalva - vetem fel, mint valószínű okot, na meg nyilván nem egy évfolyamra jártunk, nem egy házba.
- Valóban? Milyen tárlat? - érdeklődöm s talán a szemeim is megcsillannak a galéria említésére. Régen voltam ilyen helyen, talán mert fájdítja a lelkem, hogy nem tudok hasonlót alkotni, de egész biztos, hogy élvezném, főleg ha van kivel elbeszélgetni a kiállított tárgyakról, művekről.
- Annyira azért nem fontos - legyintek a lepkék kapcsán, az állatkerttől kicsit ódzkodom, ha az emberek nem is, az állatok többsége érzi, hogy más vagyok. Szecska ragaszkodása is különös volt eleinte, de hazugság lenne azt mondani, hogy nem nőtt a szívemhez a kis dög. Magányos napjaimon jó hozzá beszélni, főleg mert időnként valami rendkívüli értelem csillog a szemeiben. - De ha szeretnél lepkéket nézni akkor persze lehet róla szó - felelem végül, ne érezze úgy, hogy visszautasítom. A tárlat viszont tényleg nagyon érdekel, még ha van is bennem némi félsz, hogy nem a legvidámabb perceimet fogom ott tölteni. De az élet megy tovább, nekem sem árt kimozdulni a komfort zónámból, s ideje szembe nézni ezzel is.
Ezután kérdez a piercingről a nyelvemben én pedig nem bírom megállni, hogy ne mutassam meg neki. A fej amit vág, megérdemelne egy fotót, jó kis meme lenne belőle, de sajnos nincs lehetőségem megörökíteni azt, így csak a fejemben próbálom elraktározni a képet és elmesélem, nagy vonalakban a háttér sztorit.
- Pedig... - Felállok és közelebb hajolok hozzá, balommal a homloka felé nyúlok. Nem érek hozzá, csak majdnem. Arcom közel kerül az övéhez, ahogy a homlokára pillantok - De itt van! Apró betűkkel. Martin Romberg a tökéletes mintaférfi - mutatóujjam, a homlokára mutat, aztán mintha ott sem lettem volna visszahuppanok, és mintha mi sem lenne természetesebb, egy apró mosollyal még hozzáfűzöm - A saját elképzeléseid, álmaid követése, sosem hülyeség. S bár nem tudom ki az a valaki, de ha fontos vagy neki, akkor támogat az álmaidban, akkor is ha távol vagytok egymástól - Aztán lehet, hogy nem egyezik a véleményünk, de én mélyen a szemébe nézek, hogy tudja én ezt egész biztosan így gondolom és senki sem rendíthet meg ebben az elképzelésben. Kwon az élő példa rá, hogy még mindig a világ legjobb kisöccse, és támogat mindenben, ahogy én is őt.
- Jobban fest? - kérdezek vissza, mert a másképp-et nem nagyon tudom értelmezni és én még mindig szeretnék a "jó" kategóriába tartozni nála. De valamiért azt hiszem, hogy igen. Talán mert ezt akarom hinni, vagy mert a napfény és a lepkék a feje körül, valamiféle modern glóriát írnak le felette. Mindenesetre tetszik a látvány, ha festenék még portrékat, tuti így festeném őt meg.
A pillanatnyi csend, ami beáll közöttünk, most nem tűnik kínosnak. Van benne valami könnyed és kellemes, már-már megnyugtató. Ahogy szemei a kezeimre tévednek én is odapillantok, megmozgatom az ujjaimat, bár fogalmam sincs mit néz rajtuk, de megnyugtat, hogy nincs festékfolt a kezemen, és a körmeim is pár napja vágtam.
- Mit látsz? - kérdezem meg végül, mert nyilván valamit, amit én nem. És mint mindig kíváncsi vagyok, hogy a kezemen mi lehet ennyire érdekes.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. április 14. 07:53 Ugrás a poszthoz

Blanka

Rossz, ha az ember nem tudja, hogy az elődei mit tanítottak, és hogy a diákok milyen szinten vannak, mennyire mélyek az ismereteik meg úgy egyáltalán... Miért veszik fel a tárgyat? Érdekli őket, vagy szülői nyomás, esetleg azt remélik, hogy könnyű lesz a vizsga. Az első órákat pont emiatt, próbálom úgy megszervezni, hogy ezeket gyorsan felmérjem.
Ma például rengeteg műtárgyat, régi pergament, könyvet, iratot, képet híres emberekről, és hasonlókat hoztam, hogy lássam, mennyire ismerik ezeket. A feladat amúgy könnyű volt csoportosítani kellett őket valamilyen logika alapján, majd megkértem őket, hogy mondják el, mit miért raktak adott csoportba. Persze voltak kisebb nézet eltérések, de alapvetően jó meglátásaik voltak. Egy-két diák ki is tűnt, míg mások inkább a háttérbe húzódtak, de egyelőre nem gondolom, hogy ők kevesebbet tudnának, valószínűbb, hogy csak új volt számukra a módszer. Talán ahhoz vannak szokva, hogy a tanár dumál ők meg jegyzetelnek, nekem viszont semmi kedvem ilyesmihez, még akkor sem, ha a történelem mesélős tárgynak számít.
Az óra végén persze szükségem lenne egy kis segítségre, hogy a behurcolt, szétválogatott, többszörösen átrendezett dolgok, visszakerüljenek a dobozba. Már épp tenném fel a kérdést, hogy ki segít, amikor az órám is jelez, hogy lejárt az időm, és a többség úgy széled szét, hogy el sem köszön. Blanka azonban mintha leolvasná az arcomról a fel nem tett kérdést, marad és ezért kap egy hálás pillantást is.
- Örülök, hogy így gondolod - mosolygok rá a megjegyzése után, majd amikor a székek már a helyükön vannak, egy újabb kérést intézek hozzá.
- Köszönöm. Ha a tárgyakat csomagolnád vissza a papírba először, az nagy segítség lenne - már csak azért is, mert van közte ezüst és bár nem a világ vége, azért nem is a kedvenc elfoglaltságom ezüstöt taperolni. Én meg addig a képeket teszem vissza egy védő mappába, meg a könyveket pakolom vissza a dobozba.
- Kérdezz nyugodtan - toldom még hozzá, felpillantva a dobozról, mert bár nem vagyok gondolat olvasó, biztos vagyok benne, hogy van még kérdése, és ha épp ráér, szívesen válaszolgatok, amíg nem kezdődik a következő óra.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. április 19. 23:41 Ugrás a poszthoz

Martin :3

Azt hiszem sikerült eloszlatnom mindenféle illúziót a létemmel kapcsolatban. Nem mintha ettől jobb lenne. A tekintetébe egyfajta sajnálkozás kerül és ez sokkal zavaróbb. Mert bár aggasztott, hogy miért érdeklem ennyire, a lelkesedés a szemeiben, a vágyakozás valami kis információra kellemesebb volt, mint a sajnálkozás. Nem szeretem, ha sajnálnak, nincs rá szükségem. Mégis tudom, érzem, hogy bármit mesélek neki az csak erősíteni fogja ezt a fajta sajnálatot. Akkor miért teszem? Talán mert a lelkemnek könnyebb, mert valahányszor elmondom mindig egy leheletnyivel könnyedebbnek érzem magam.
- Más könyvesboltokéból. A sajátunkban azt csináltam, amit akartam. Már amíg a könyvek megmaradtak látszólag újnak – erre elmosolyodom, s felelevenednek lelki szemeim előtt olyan alkalmak, amikor ez nem teljesen sikerült. Ahogy Kwonnal vagy a barátaimmal lázasan próbálkoztunk menteni a menthetőt. A büntetésekre nem gondolok, a csíny izgalma mellett azok mindig eltörpültek. Egy kicsit talán elmélázok ezen, de aztán az iskolán át Martin is mesélni kezd kicsit magáról, én pedig inkább rá figyelek. Érdekel, sokkal  jobban, mint hinné, magam sem értem miért.
- Milyen orvos? – kíváncsiskodom tovább, bár nem róla van szó, mégis reménykedem, hogy a válaszaiból valami mást is megtudhatok róla. Az már egyértelmű, hogy nincs elragadtatva a szülei hozzáállásától, de emiatt nem hibáztatom. Nekem mindig ott volt Kwon, hogy valakivel túl tegyem magam az esetleges rosszon, de vajon neki volt-e valaki, aki mellé állt, ha szembeszegült a szülői akarattal? Elsőre azt tippelném, hogy nem. Ez pedig a viselkedését is megmagyarázná számomra.
- Kortárs akvarell? – ezen el kell gondolkodnom, fogalmam sincs milyen lehet, mármint egyetlen mai festőt sem tudnék említeni, aki akvarellel dolgozik, viszont ezer meg egy „amatőr” alkotót követek instán és más platformokon. – Menjünk! – adok teret végül a lelkesedésemnek, és kíváncsiságomnak, nem árt, ha tágítom a látóköröm ezen a téren.
- Jó. Nálam jelenleg a galéria az első... – vágom rá gondolkodás nélkül a rangsorolásra, de igazából az tetszik jobban a dologban, hogy ez még sok lehetőséget kínál találkozókra.
A homloka figyelése amúgy nem annyira érdekes. Sokkal inkább az, hogy nem húzódik el, pedig inkább azt vártam volna, de ez kellemes meglepetés, és jó érzéssel is tölt el. Az illatát is beszívom még mielőtt visszaülnék és magamban azt elemzem. Van benne valami nyugtató, nem túl erős, mégis férfias. Kifejezetten kellemes. Illik hozzá.
- Ha nem veszítem el a varázserőm, akkor most sem tudnám teljesen azt járni – húzom el a számat, mert ez a keserű valóság. Nem mintha így azt járnám, amit szerettem volna. De a körülményekhez képest most tudok variálni. Ha pedig varázsló maradok, akkor a bolthoz láncolva élném a napjaimat.
- Ez egy rendkívül diplomatikus válasz – nevetem el magam. De azt hiszem értem. Eddig is úgy véltem, hogy jóval konzervatívabb nálam. Még jó, hogy nem akkor futott belém, amikor kék vagy rózsaszín volt a hajam. Bár lehet őt a szőke is sokkolta volna. Mindenesetre majd igyekszem nem mutatni. Ha beszélek nem feltűnő, csak ne feledkezzek meg magamról, mert olyankor tudom, hogy akaratlanul is szórakozni kezdek vele.
Hogy mit néz, azt sajnos nem tudom meg, mert megérkezik a teánk és ez a kis interakció a beállt kellemes csendet is megzavarja. Egy kurta köszönömmel illetem a felszolgálót, mert igenis rosszkor jött, de aztán ez a kis rossz érzés is megszűnik, ahogy épp csak hozzáér Martin térde a térdemhez. A bögrémért nyúlok s közben jóleső melegség jár át. Bár azt hiszem, ez nem a tea még, de nem is foglalkozom vele. Két kézbe fogom a csészét és egy darabig csak szorongatom. A teát valamiért nem szeretem túl forrón inni. Addig is míg az enyém ihatóra hűl, a tekintetem Martinon nyugszik, őt figyelem.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. április 19. 23:46 Ugrás a poszthoz

Martin


- Talán mert tiltva volt? Tudod a szomszéd kertje mindig zöldebb – próbálom viccesen elmagyarázni, aztán folytatom – Egy boltban nem lehet nyugodtan olvasni, hiába nagy, és hiába lehet elbújni. A vevőket ki kell szolgálni, segíteni ilyesmik... – toldom hozzá azt az indokot, ami a legtöbb ember számára elfogadhatóbb. Nekem mondjuk az első indok volt az igazi, de tény és való, hogy elég sokszor zavartak meg betévedő emberek olvasás közben. S mint tulaj, nem tehettem meg, hogy nem figyelek rájuk. Hiába van tömérdek alkalmazottunk, a jó üzlethez hozzátartozik a vevők felé mutatott kitüntetett figyelem is. Ez olyasmi, amit a jelenlegi boltomban nem igazán gyakorlok, csak ha úgy látom szükséges. Viszont tudom, hogy sok művész csemete eléggé introvertált és egyáltalán nem vágyik rá, hogy megszólítsák, szívesebben nézelődik csendben és keresi, amire szüksége van.
- Itt biztos, hogy nem keres senki sem – vonok vállat könnyedén. Bár jóval több van a dologban ennél, egyelőre nem szeretnék többet mondani.
Magamban elraktározom az információt, hogy Martin édesanyja gyerekorvos, de nem faggatom tovább erről. Láthatóan nem a kedvenc témája. Vannak ötleteim, hogy mi lehet ennek a hátterében, de egyelőre jobb nem firtatni.  Azért remélem, hogy ha többször találkozunk ez is, ahogy sok más is magától jön majd. Az pedig, hogy lesz folytatása a mai napnak, egyre bizonyosabbá válik. A galéria említésére lelkes leszek, még ha van is bennem némi félsz, hogy nem lesz annyira felemelő, mint szeretném. Abban sem vagyok biztos, hogy maga a galéria hoz-e lázba, vagy a lehetőség, hogy együtt töltsek egy kis időt még vele.
Talán az arcomra van írva, hogy azért aggaszt is a dolog, vagy csak a tegnapi kirohanásomat értette meg mostanra jobban, nem tudom, de a szavai nagyon jól esnek. Bólintok is rájuk, aztán elmosolyodom.
- Sajnálom is. Azt hiszem. És hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem hiányzik. De pont emiatt... – megakadok többször is, fura félmondatokat kreálva. Látszik, hogy nem is tudom, hogy mondjam ezt. Egy pillanatra a fal felé fordulok, de aztán ismét Martin szemeibe nézek. – Biztos kellemes lesz. Elvégre remek társaságom lesz mellé – bizakodónak hangzom, de közben azért vágyom egy fajta megerősítésre, hogy valóban jó lesz, hogyha elfogna valami szomorúság, akkor számíthatok egy kis lelki támaszra. Nem kérem tőle, nem tehetem, hiszen alig ismer. Mégis ebben bízom, és ebben a képzelt hitben megyek bele. Na meg mert, legbelül, hiányoznak az ilyen kiállítások és már régóta el akartam menni egyre.
A piercingemről már sokkal könnyedebben beszélek, még ha annak idején, valóban rossz is volt nagyon az egész. Pedig így jobban belegondolva ez csak az első lépés volt az életem „tönkre tételének”. Az első azt akarom hogy fájjon, hogy ne a mellkasomat maró érzés járjon folyamatosan a fejemben. Aztán jött a többi önpusztító dolog, és így a damfírság is.
Mosolyogva nézem, ahogy kihúzza magát, mintha büszke lenne magára, hogy nem rohant még el a látványtól. Én meg csak vigyorogva megcsóválom a fejem s bár nagy bennem a késztetés, hogy újra megmutassam, visszafogom magam és bölcsen nem mondok semmit.
A teámat szorongatom, magamban elemezve a jelenlegi helyzetet. Kicsit talán bele is feledkezem, ahogy Martint figyelem. Nem jut eszembe, hogy akár zavaró is lehet, ahogy nézem, vagy hogy mondanom kéne valamit.
- Miért nem? – kérdezek vissza, mert bár én sem gondoltam volna, mégis csak én vagyok az, aki többet beszél, szóval ideje, hogy kicsit ő is valljon magáról.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. április 19. 23:52 Ugrás a poszthoz

Martin

- És miből gondolod, hogy indokolatlan? – kérdezek vissza, mert bár egy időben én is annak gondoltam, most már úgy nézek vissza rá, mint egy kombinációra a védelmemben és a családi hagyományok-értékek megőrzésében. Más dolog, hogy én szükségét érzem-e ezen értékek, megőrzésének. De tudom, értem, hogy miért viselkedett úgy a családom, ahogy. Még akkor is, ha nem tartom jónak a módszereiket, értem azokat. Persze Martin akkor sem értené meg nagy valószínűséggel, ha órákon át magyaráznám.
Az itt létem kapcsán, próbálja elviccelni a választ, és engem is megmosolyogtat, ahogy a korábbi maffiára utal vissza. Felnevetek, de aztán ahogy komolyabbra fordítja a szót, úgy komolyodom meg én is. Pedig felröhöghetnék ezen is, hogy az aurorok majd pont nekem segítenek – pedig akkor a maffiás hasonlata már közelebb áll a valósághoz –, viszont értékelem a gesztust, s hálám jeléül a vállára teszem a kezem s megszorítom azt.
- Köszönöm. Ezt észben tartom – aztán visszahúzom a kezem és hozzáfűzöm – Egyébként nincs rá szükségem. De ki tudja, mit hoz a jövő?
Elsőre egy kiállítást. Legalábbis a beszélgetésünk nagyon abba az irányba halad, én pedig örülök, még akkor is, ha elég sok vívódás van bennem. Még a mondatomat sem tudom befejezni, hiába kérdez vissza. Csak reménykedem, hogy valahogy kiegészíti magában a mondatot és nem von le túl rossz következtetéseket. Magamat összeszedve és biztatva is teszem meg a kijelentést, hogy a társaságban úgyis jó lesz.
- Egyelőre véresen komolyan gondolom – mosolyodom el a pírt látva az arcán, csak aztán esik le, hogy vért említettem a mondatban. Nyelek is gyorsan egyet és elfordítom a fejem, erre mondják, hogy freudi elszólás? Pedig mostanában eszem rendesen, még ha ódzkodom is a dologtól. Mentálisan ugye, hiszen a szervezetem igényli. Váltsunk témát. Vagy ne... Mindegy, már kimondtam. Talán ha nem folytatom, elsiklik felette.
- Nem teljesen, de megmagyarázza, hogy miért mondják ritkán, hogy kellemes társaság vagy. Ha nem hagysz lehetőséget az embereknek, hogy megismerjenek, nyilván nem fognak így vélekedni – Nézek fel rá a teámból és egy megnyerő mosolyt küldök felé, amolyan tudod bennem bízhatsz, kisugárzásút, mert tényleg szeretném, ha hagyná, hogy megismerjem. Arra, hogy munkaügyben keresett volna, csak egy hitetlen szemöldökhúzást kap. Meg vagyok győződve róla, hogy csak ürügy volt, hogy beszélhessen velem. – Ezt örömmel hallom, ezek szerint én sem vagyok rém unalmas – Enyhülök meg, ahogy a kellemes csalódást említi és el is nevetem magam. Aztán hozzá hasonlóan a teámba kortyolok. Nekem még mindig túl forró, de hősiesen lenyelem, és nem is sikítok, ahogy megéget a folyadék.
- Legközelebb jeges teát kérek – teszem le a csészét, aztán Martinhoz fordulok – Miért pont régészet és ereklyekutatás? – kérdezem, mert bár érdekesnek hangzik, és azt is kijelentettem már többször is, hogy jól tette, hogy a saját útját járta, azt még nem tudom, hogy mi miatt olyan érdekes ez számára.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. április 19. 23:56 Ugrás a poszthoz

Martin


- Nekem semmilyen. A könyvtáraknak viszont rengeteg – hagyom ennyiben a kérdést egy sejtelmes mosollyal. Talán egyszer majd megmutatom neki azt a pár könyvet, amiért a családi tiltás ellenére is pénzt adtam ki és megvettem. Vagy az eredeti Mark Twainemet, ami a legféltettebb kincsem. De kicsi rá az esély, hogyha meg is mutatom azokat akkor észreveszi benne a könyvesboltom lenyomatát. A varázserőm hiányának hála lehetek könyvtáros. És ha másért nem, emiatt hálás vagyok a jelenlegi állapotomnak.
Az érintésemre összerezzen, aztán mégis mintha megnyugodna. Látni vélem, ahogy a keze megindul, hogy megfogja a karom, de félbe marad a mozdulat, talán mert túl gyorsan ülök vissza a helyemre. Azért még megjegyzem a dolgot, és eldöntöm, hogy legközelebb tovább felejtem ott a kezem.
Válaszára bólintok, bár az igazság az, hogy fogalmam sincs. Nem tudom hol lakik, vagy hogy a minisztériumban mikor érhető el. De egy baglyot bármikor küldhetek, ha úgy alakul. Nem fog, de jó tudni, hogy van egy plusz ürügyem, ha kapcsolatba akarok lépni vele.  Önmagával kapcsolatban már megint olyan merevnek érzem. Ahogy megpróbálja másokra hárítani a saját zárkózottságát. Érdekes, de nem ítélem el érte. Egy részem belül nekem is ilyen szeretne lenni. Egyszerűen csak képtelen vagyok rá, valami nem engedi, hogy ennyire bezárkózzak.
- Valóban, de én nem is vagyok ember – sóhajtom kissé talán szomorkásan, két okból. Egyszer mert még mindig úgy gondolom, hogy az engem ért kór volt a fő motivációja, hogy ismerkedni kezdjen velem. Másodszor, mert a hosszú monológja az emberekről sok csalódásról árulkodik. Átérzem, volt részem benne, mégsem tudok így gondolkodni, és csak kíváncsibbá tesz, hogy nála mikor jött el a fordulópont, mi volt az, ami ennyire zárkózottá tette.  
- Te pedig szórakoztató – nevetem el magam a gúnyos hangnemen, ahogy okosnak titulál. Vehetném magamra, érthetném rosszul, de inkább veszem viccnek, és nevetek rajta. Rég tudom, hogy okosnak tart, még ha a mostani megjegyzésemet nem is vélte annak. De talán így sikerül őt is kimozdítani a komfort zónájából és megnyílik végre egy kicsit. Reménykedem, de nem sokáig. A hangja és ahogy a régészetről meg az ereklyekutatásról beszél, olyan semmilyennek hat. Pedig ennél jóval több szenvedélyt láttam tőle korábban, még a boltban is, amikor arról a bizonyos edényről beszéltünk.
Leteszem a teámat és nagyot sóhajtok. Végigmérem, aztán újra kortyolok. Fel sem tűnik hirtelen a forróság, annyira leköt az, hogy hogyan fejezzem ki magam megfelelő módon. Végül feladom magamban a mondatok formálását, és hagyom, hogy csak úgy kicsússzon belőlem, ahogy van.
- Ez a sablon szöveg, amit azoknak adsz be, akikről azt feltételezed, hogy nem akarnak megismerni, igaz? – kérdezem felhúzva a szemöldököm, aztán leteszem újra a teát és kicsit közelebb hajolok – Engem tényleg érdekel – S ha a pillantásom és a mosolyom, amivel nézek rá, nem elég, hogy ezt elhiggye, akkor kénytelen leszek valami sokkal drasztikusabb megoldáshoz folyamodni.

Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. április 20. 00:01 Ugrás a poszthoz

Martin


Elgondolkozom  a kérdésén. Szeretem magamat embernek vallani mások előtt,  de vajon tényleg így érzem-e?  érdekes a kérdés és a gondolatok a fejemben is érdekesek,  ahogy Pro és kontra érvelni próbálok magamnak.  kisebb szünet után végül megszólalok:
-  De nagyon is. Szerintem nagyon kevés vámpírokra jellemző van bennem.  De az is lehet hogy az írások túl romantizálják őket. -  vonok vállat hanyagul,  aztán úgy döntök kivételesen folytatom hisz láthatóan ez a téma hozza leginkább lázba - Annyiban más,  hogy kibővült az étrendem. Bár őszintén szólva ezt a részét szívesen kihagynám. - kissé zavartan felnevetek, ritkán beszélek erről, de miért hazudnék róla? -  Na meg ugye, mondhatni kvibli  lettem.  - folytatom elgondolkodva, mert bár lehetne rosszabb is… nem mondanám, hogy túl sok jóval járt a dolog -  Szóval félig az vagyok. Talán jobban is. Nem tudom. Mi tesz valakit emberré? - kérdezem inkább, csak mert igazából ez a fontosabb kérdés, szerintem. Mitől gondol valakit embernek? Mit lát bennem másnak, különlegesnek? Érdekel, mégsem kérdezek rá. Csak elmosolyodom  a szavaira,  mert valahol mégiscsak jól esnek.
- Igen, kifejezetten üdítőnek találom -  nevetek tovább ahogy saját magát jellemzi.  valóban van benne valami maró és sok negatívum is,  de bízom benne hogy ez csak a felszín és a maszk mögött valaki sokkal érdekesebb bújik meg. Talán ha sikerülne vidámabb témát találni akkor ő is felengedne egy kicsit. Ezért is szeretném ha az ereklye kutatásról beszélne.  de a próbálkozásom nem éppen úgy csinál ahogy  vártam.  persze nem számítottam arra hogy rögtön megnyílik,  de a hirtelen felháborodást kicsit túlzónak érzem.  Nagyot sóhajtok,  majd felállok.  egy pillanatra meg támaszkodom a széken,  Így talán azt a benyomást keltve hogy távozom.  mégsem így teszek,  nem is terveztem,  helyette a széket az asztal oldalához igazítom,  hogy közelebb ülhessek hozzá,  mert áthajolgatni az asztal felett kezd kényelmetlenné válni.  leülök és a szemeibe nézve nyugodtan szólalok meg.
- Nem gondolom, hogy hazudsz -  szögeznem le egy könnyed mosollyal és a kezemmel megpacskolom a térdét,  majd ott is felejtem azt, úgy folytatom -  Tényleg érdekel. És ha valóban szeretnél róla máskor beszélni, akkor türelmesen várok,  el nem jön a megfelelő alkalom.  Remélem, te is türelmes leszel velem - ezzel részemről a téma lezárva nem fogom felhozni,  megvárom, hogy magától mondja el.  Kezemet elveszem a térdéről és a csészém után nyúlok,  hogy igyak egy kis teát. S mivel témát akar váltani meghagyom neki a lehetőséget,  hozzon fel új témát.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. április 20. 00:07 Ugrás a poszthoz

Martin


Meglep a válasza, a visszakérdezései. Persze tudom, hogy a legtöbb ember nappali életet él, de azért vannak éjjeli baglyok. S bár én nem vallottam magam közéjük tartozónak, és valóban nem tudok éjjel aludni, nem ez kéne, hogy legyen a főszempont.
- De van – bólogatok, mert végül is ez igaz, és először tényleg azt gondoltam a félvámpírság miatt van, de Mr Kens azt mondta, nem tud róla, hogy a többi félvámpírnak is lenne ilyen problémája. Inkább a napfény kiküszöbölése az, ami miatt a „társaim” éjszakai életmódot választanak. Legalábbis ezt írják az írások, na meg előbb-utóbb át is az a bizonyos biológiai óra. Nekem meg? Nekem meg szükségem van a nappalokra. Hiába zavar a napfény.
- A napfény... volt jobb viszonyom is vele. De... – megveregetem a napszemüveget rejtő zsebemet – nem lehetetlen – célzok itt arra, hogy megfelelő ruhában még csak meg sem égek. Na meg mindenkinek voltak már kisebb nagyobb égései. Nálam csak rosszabb...Mondjuk ő is elég fehér bőrűnek tűnik, így valószínűleg ő is könnyen leég.
- Nem hiányolok magamból semmit – nézek rá kissé talán értetlenül. – A varázserőmet leszámítva – de hogy ezen túl más is hiányozna? Nem hiszem. Persze megváltozott a személyiségem, de nem gondolom, hogy kevesebb lennék. – Mi hiányzik belőlem? – kérdezek újra, mert azt feltételezem ő lát valamit, ami nekem nem evidens. Vagy csak fogalmam sincs és azt várta ezzel, majd kivédi a választ? Fogalmam sincs. Egyre inkább összezavar. Valahányszor azt hiszem sikerült, kicsit közelebb kerülni, jobban megismerni, úgy reagál, hogy megint visszatérünk a nullára.
Ez történik most is. Nyugtatólag a lábára teszem a kezem, ő meg...? Teljesen kifakad. Egy pillanatra le is döbbenek. A következőben majdnem röhögésben török ki a helyzet abszurdsága miatt. Körbe nézek, hogy vajon hányan látták a bűnöm: Letaperoltam? Te jóságos szalamandra! Senki sem néz minket. Nem is vártam mást. Végül csak leteszem a teámat, veszek egy nagy levegőt, és hátrébb tolom magam székestül. A kezeimet feltartva nézek rá, s bár nem bírom ki, hogy ne mosolyogjak legalább, azért sikerül egész nyugodtan megszólalnom.
- Bocsánat. Ha még egyszer hozzád érek átkozd le a kezeimet – kérek elnézést úgy, hogy legalább egy kicsit vicces legyen, és ne legyen gáz, ha mégis kitör belőlem a nevetés. Az már biztos, hogy kettőnk közül én vagyok a türelmesebb. – Elmehetsz, ha zavar... – toldom még hozzá, mert hát nyilván megléptünk egy bizonyos tűréshatárt. Én megjegyzem, s legközelebb figyelek rá, hogy ne érjünk el ezt a pontot – már ha ezek után még lesz legközelebb. De azért meglepő. Nem hittem sosem, hogy bárkit kiakaszt egy ilyen kis apróság. A kérdésére is csak felhúzom a szemöldököm. Erre mit mondjak? Azt hiszem az igazat. Az általában a legcélravezetőbb. Visszatolom magam a korábbi helyemre, aztán elnyúlok a csészémért. A jobb lábam lazán átvetem a bal térdem felett és a csészével a kezemben hátradőlök a széken.
- Nos, ha nagyon érdekel... ezt nem tartozik a taktikám közé – kezdek bele lassan, s kortyolok is egy aprót a teámból, majd megnyalom az ajkaimat, mielőtt folytatom – Bár azt hiszem veled azok sem működnének, mert túl sok benned a feszültség hozzá – közlöm könnyedén, aztán megiszom a maradék teát is. – És láthatóan nehezedre esik ellazulni – folytatom könnyedén, aztán szétnézek, egy felszolgáló után kutatva, s ha észrevesz intek neki, majd kérek még egy csésze teát. – Visszatérve, a valós taktikáim, szoktak működni. – Legtöbbször. Persze nem mindig, de olyan nincs, hogy valakinek, mindig minden összejön. Az csak mese, amivel egymást szokták áltatni a macsók. Nekem arra pedig nincs szükségem.
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2020. április 20. 00:07
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. április 20. 00:13 Ugrás a poszthoz

Martin

- Erről filozofálhatnánk egész este – hagyom rá végül, mert az, hogy szerinte ez tesz különlegessé kissé szomorú, de talán bele kell törődnöm, hogy a szimpla sármom kevés már ehhez. Én mondjuk szentül hiszem, hogy mindenki különleges, vagy éppen mindenki átlagos, minden csak nézőpont kérdése. Nekem például ő is különleges, mert nem ismerek még egy embert, aki ennyire hasonlónak tűnik mégis ennyire más. Mármint, látszólag sok bennünk a közös, jól el tudnánk beszélgetni órákig, és mégis mindenre máshogy reagál, mint várnám. Számomra ez érdekes és különleges.
- Oh várj.... – hökkenek meg, ahogy kiselőadást tart nekem számításból. – Ne magadból indulj ki – mert lássuk be kettőnk közül ő itt a számítóbb. – Nem én mentem oda hozzád valami random szöveggel, csakhogy lehetőségem legyen ismerkedni – vetem fel, mert még mindig úgy vélem, hogy a sztorijának nagyon kis százaléka volt valós. Mármint persze ezzel foglalkozik, de ő maga mondta, hogy magától is be tudott volna ilyesmit szerezni és tulajdonképpen ürügy volt, hogy beszélhessen egy damfírral – De ha ilyennek látszom, akkor lehet nincs szükségem az újabb teára – sóhajtok fel, mert bár én tényleg szerettem volna, ha ez valahogy elmélyül, ahhoz sincs kedvem, hogy újra és újra bizonygassam, hogy ő érdekel nem a pozíciója, a neve, a diplomája, a tudomisénmije. Viszont újfent meglep, mert hirtelen nagyon közlékennyé válik.
- Nem is fogod meg tudni. Kellenek a kezeim – húzom el a számat. Kinézem belőle, hogyha véletlen hozzáérek is leátkozza őket, nem még ha valamit akarnék... – Gondoltam. Van egy kis kerted és termeszted őket. Ezt már mondtad – bólintok rá, s remélhetőleg értékeli, hogy akkor is figyeltem, meg most is. – Kanada szép lehet. De hogy lehet majdnem eltévedni? És mi volt megmagyarázhatatlan? – kérdezem, mert ez amúgy érdekesen hangzik, bár kétlem, hogy nincs rá magyarázat. Ha valamit megtanultam az évek folyamán, az az, hogy mindenre van magyarázat. Főleg ha mágia áll mögötte. Az is egy magyarázat. Na de ez megint valami filozófiai spekulációs dolog.
- Nekem patkányom van – mondom még csak úgy mellékesen, ha már háziállat. Mondjuk Szecska egy egészen más kategória, de a külvilág számára meghagyom háziállatnak – Te milyen állatban gondolkozol? – kérdezgetem tovább, sokkal lazában, mint ahogy ő előadja magát. De értékelem a próbálkozást. A teám is megérkezik, így biccentek a felszolgálónak, rámosolygok és megköszönöm. Ahogy felajánlja, hogy szóljunk ha bármi másra szükségünk van, csak kacsintok egyet, és egy „úgy lesz”-szel útjára engedem. Na rajta, működnének a taktikáim. Kár, hogy nem az esetem. – Mesélj még – fordítom vissza  a tekintetem Martinhoz mosolyogva, remélve, hogy még tart nála a közlékenység, és beavat valami más kalandos sztoriba.
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2020. április 20. 00:13
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. április 20. 00:24 Ugrás a poszthoz

Martin


- Hmm- igen. Ennyire futja. Tudom csodás. De valahol tetszik, hogy pluszt mond. A plusz az olyan pozitívnak hat, tehát feltételezem, hogy jó értelemben vagyok különleges. Bármi is legyen az nála. Mert benne az a különleges, hogy teljesen ellent mond mindennek, amit feltételeznék.
- Szerintem feltűnt már, hogy nem a haszon miatt csinálom – vonok vállat, mert tényleg. Egyszerűen csak hobbi. Valami, amit mindig is akartam. Mert szeretem segíteni azokat, akiknek az álma a festés, vagy bármilyen más művészet. Persze jogos a kérdés, miért egy ilyen eldugott porfészekben, de pont ez  a varázsa a dolognak. Egy nagy városban elveszne a boltom és nem jönnének be azok, akiknek tényleg szánom. – Oké, egy jól felépített alibi szöveg volt – hagyom rá, de a szemem még leköveti az ujja mozgását. Ettől függetlenül szeretném hinni, hogy én érdekeltem jobban, még ha nem is értem miért, mint az edény. De legalább azt is elintéztem neki.
- Nem tudom – felelem őszintén, mert nem tudom. Ez a szomorú igazság, még magnak sem tudom megmagyarázni – Van benned valami vonzó... – de vajon elhiszi-e vagy betudja ezt is a „taktikámnak”? – A hajad pedig olyan, mint a naplemente – Ez persze elég furán hangozhat, de gyönyörűnek látom. Nem csak a haja színét... de leginkább azt. Ma is többször láttam rajta megcsillanni a napfényt és egyik ámulatból a másikba ejtett, ahogy a fény-árnyék játszott arcának élein. Nincs róla képem, de beleégett a retinámba egy életre, mint egy szép emlék. – Egyébként meg rendkívül összetett és érdekes személyiségnek tűnsz. Titokzatos vagy – folytatom a felsorolást próbálva körbehatárolni, de továbbra sem vagyok elégedett a megfogalmazással. A legnagyobb baj, hogy koreaiul sem jut eszembe jó szó, hogy miért vonz, így még csak a nyelvre sem tudom fogni a dolgot. De vonz. Nem testileg. Vagyis... nem zárnám ki azt sem. De ahhoz nem elég a jelenlegi kapcsolatunk. Főleg, hogy egy térd pacskolástól is kiakad. Vagy nem akad, nem tudom követni.
- Mondtam, hogy megtarthatod – szerinte lenyűgöző, nekem egy a sokból. Megrázom a fejét, eddig sem néztem hülyének. Többször éreztem úgy, hogy ő engem kicsit igen – bár ma még nem, de mindegy is. Ő nem hülye. Intelligens és művelt. Sokrétű. – Hmm... Nem lehet, hogy az ereklyékből kiszivárgott a mágia egy része? A növényzet meg magába szívta. A mana nem tud csak úgy a levegőben létezni. Folyamatos mozgásra van szüksége. Egy elveszett vagy elásott tárgyban hosszú távon nem marad meg. Vagy legalábbis nem az egész – mondom ki a nyilvánvalót, ami megmagyarázza a megmagyarázhatatlant is. – Ha egy helyen sok ilyen tárgyat rejtettek el, akkor pedig egyenes biztos, hogy ilyesmi bekövetkezik. Akarva vagy akaratlanul. Ha még halt is meg a környéken varázsló, akkor meg... – folytatom mesélősen, a kezemmel egy kisebb félkört leírva az ég felé. Mert ott a határ, vagy még azon is túl.
- Sündisznó – vágom rá gondolkodás nélkül, széles mosollyal. Mert olyan. - Kicsit tüskés, de tulajdonképpen édes, mégis megszúr, amikor megpróbálod megérinteni. – nem, nem célzok én semmire. Vagy de. De mindegy. A sünit is meg lehet simogatni, csak tudni kell a módját, én meg nagyon igyekszem kitalálni. Remélhetőleg már nem fog újra begubózni. – Fess valamit – nevetem el magam, mert tudom ezzel kikergetem a világból, de nekem ez a legjobb módom arra, hogy lelazuljak. Mondjuk a legtöbb frusztrációm is a festésből fakad, de csak mert nem tudom magam úgy kifejezni többé, ahogy szeretném, és nem találom a stílusom mágia nélkül.
- A kényelmetlen témák érdekelnek? – kérdezem kihívóan, aztán elmosolyodom – Harmadikos koromban negyedjére raktak ki a suliból, és ezt már a családom sem tudta eltusolni csak úgy. Így kénytelen voltam a világ egy sötét pontján eltölteni pár évet. Vámpírok és vérfarkasok között... – ez biztos érdekli – Meglepő módon jobb társaság voltak, mint a többség gondolná... Jó pár évet lehúztam ott. Megismertem egy lányt. Vérfarkast... – elhúzom a számat, ahogy felidézem – ő félig magyar, félig szerb volt. Szóval elkezdtem magyarul tanulni – talán ebből rájön, hogy részben ezért is jöttem ide – a baj csak az volt, hogy neki valamilyen beteg okból kifolyólag vámpír fétise volt. Nem, nem ezért... – emelem fel a kezem védekezően, mintha csak várnám, hogy most azt hiszi, emiatt csináltam magamból félvámpírt. De ennyire hülye még én sem vagyok – Tudod miatta van a piercing – bökök a számra, de megkímélem a látványtól, mert tudom, hogy nem szeretné látni. – Szóval nem működött, és már nem is volt semmi akadálya, hogy visszamenjek Szöulba.... Helyette borozni kezdtem az egyik vámpírral, és a legrosszabb az egészben, hogy a felére nem is emlékszem a történéseknek.... – hunyorogva próbálom megerőltetni az agyam, hátha beugrik valami, valami ami akkor intő jel kellett volna, hogy legyen, de nem emlékszem. – Hetekig azt sem értettem, hogy miért vagyok gyenge, hogy miért olyan fura a világ. Aztán csak összeestem és a helyi ispotályban tértem magamhoz arra a hírre, hogy damfír vagyok és minden valószínűséggel elmebeteg, mert a tesztjeik szerint én akartam ezt és utána meg nem táplálkoztam megfelelően... – elhúzom a számat, mert ez amúgy néha még mindig gond. Rosszabb időszakaimban hajlamos vagyok nem foglalkozni azzal, hogy vérre is szükségem van. Épp csak egyre nehezebb nélküle. Talán ebben látszik, hogy valahol mégis kevésbé vagyok ember. – Félévig pszichiátriai megfigyelés alatt álltam. Aztán elengedtek. Szöulban nem maradhattam, mert a családom nem viselné jól ha tudná, hogy mi vagyok. Az öcsém tud róla csak... – mesélek tovább, de időközben eléggé kiszárad a szám, így tartok egy rövid szünetet, hogy igyak pár korty teát – Itt elég messze vagyok tőlük. Szóval befejeztem a sulit, amíg még tudtam varázsolni, nyitottam egy boltot, és próbálok új életet kezdeni. Kellően kiábrándító voltam? – kérdezem meg a történet végén, és újra a teámnak szentelem a figyelmem. Kivételesen nem szeretném tudni, hogy néz rám. Félek, hogy sajnálna, vagy hogy valami szerencsétlennek tart most, és utóbbiért még csak vádolni sem tudnám. Tényleg az vagyok. Valami vidámat kellett volna mesélnem. Talán az itteni időről. Azok vidám évek voltak. Többnyire. Na de mindegy. Jó lesz az legközelebbre. Már ha lesz még legközelebb.
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2020. április 20. 00:26
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. április 20. 00:32 Ugrás a poszthoz

Martin


- Így is lehet mondani – nevetem el magam az örökségem kapcsán. Azt már nem is merem hozzáfűzni, hogyha ezer évig élnék se tudnám felhasználni azt a mennyiséget, amivel megáldottak. De nem is tervezem. Nincs szükségem rá. Persze jó gondtalanul tengetni a napjaimat, de így legalább nem érzem azt, hogy semmit sem teszek. Van munkám. Hamarosan még egy lesz, tanulok, hasznosan töltöm az időmet és a pénzemet is.
Újra a kiállítást hozza fel én pedig sóhajtok egyet. Tényleg nem érti? Nem, úgy látszik, hogy nem jött még rá. Pedig direkt egy mágikus festményt mutattam neki, amin a tenger hullámzott és a nap fénye meg-megcsillant a habokon. Bennem van a hiba, hogy ezek után egy egyszerű mugli képpel, ami nem mozog, nem vagyok elégedett? Nyilván. De csak sóhajtok egyet.
- Nincs annyi képem, és több már nem is lesz. Legalábbis nem olyan – Felelem végül, kissé talán frusztráltan, de nem annyira hevesen mint legutóbb. Az viszont érződhet a hangomból, hogy nem szeretnék jelenleg több szót áldozni a témára. Jobb is, hogy ezek helyett rá fókuszálhatok egy kicsit. Még akkor is, ha pont egy ugyanolyan naplementét juttat eszembe. A különbség az, hogy őt például nézhetem bármikor, a naplemente kissé macerásabb.
- Nem. Te valóság vagy, az meg csak egy kép, egy ábránd – tudom nem könnyítem meg neki, de ő kérdezte. Én pedig komolyan gondolom, még ha számára ez furcsa is. Valahol értem is, a legtöbben nem vele példálóznának, ha szép embereket kéne felsorakoztatni, hanem valamiféle modellel egy magazin címlapjáról. De azok is csalókák és közel sem olyan valóságosak, mint Martin. Mosolyogva nézem, ahogy próbálja feldolgozni, amit mondtam. Zavartnak látszik, olyannak, mint aki nem meri elhinni, hogy lehet bárkinek ilyen gondolata róla. De közben mégis mintha szeretné elfogadni, hogy így van. Helyes. Higgy nekem Martin, gyönyörű vagy.
- Kösz – mosolyodom el, ahogy ő rám tesz pár kedves megjegyzést. Igen, talán célozgatott. De most ahogy zavarában újra megpróbálja, sokkal jobban elhiszem neki, mint eddig. S örülök neki, hogy kölcsönös a szimpátia. Nem pedig csak érdek.
A kutatása egy sokkal érdekesebb téma. Szívesen faggatnám részletekről is. Talán ha nem válok damfírrá én is régészkedhettem volna. Elvégre az közel áll a törihez és a művészetekhez is. De ezen felesleges agyalnom.
- Vagy mindkettő – világítok rá, bár valószínűleg ő is tisztában van vele – ha a növények mágikusak voltak, akkor akár magukhoz is vonzhatták a felszabaduló manát. Szívesen elmennék oda. Érdekes lehet – nézek rá kérlelően, hátha megmutatja pontosan hol is van ez a hely. Talán én is lophatok egy kicsit abból a manából. Csak egy pillanatra. Újra. Ah Min Jong, miért akarsz még mindig varázsolni?
Jó kedvem lesz, hogy a sünis ötletem tetszik neki. Talán emiatt is könnyebb elmesélni a múltam amúgy jobbik felét. Mert a szüleimet, meg a nagybátyámékat nem is érdemes megemlíteni a történetben. De figyelmesen hallgat és nem szakít félbe. Nem tesz fel kérdéseket, amikkel megszakítana és ezért nagyon hálás vagyok. Az pedig, hogy nem tartja kiábrándítónak, kicsit meglepő, de kellemes csalódás.
- Oh, hát mindenféléért... És nem, nem voltam rossz tanuló. Vagyis... Unalmasnak találtam az iskolát. Semmi olyat nem tudtak mondani, ami új lett volna. Szóval csináltam mindenfélét... Lógások, tanárokkal való tiszteletlenség, órán alvás még több lógás – vállat vonok – Mondjuk ezeket még elnézték, mert az igazgató lányát kellett volna feleségül vennem a családi megállapodások alapján. Szóval a családom nagy összegeket adott az iskolának és cserébe maradhattam. Aztán... aztán félreérthető helyzetben találtak valakivel, aki nem az igazgató lánya volt... – ezen elnevetem magam mert még mindig zseniális ötletnek gondolom az akkori kis hülye énem, aki a legjobb barátja kedvéért tönkre tette a saját életét. Persze mit tudtam én még akkor, hogy ez hova vezet majd. De akkor az jó döntés volt. Ebben biztos vagyok. – Direkt csináltam. Eun Su a legjobb barátom volt, és nem akart a feleségem lenni. Szóval tettem róla, hogy ne kényszerítsenek minket bele semmibe se – megvonom a vállam. – családi érdek nélkül nem volt esélyem maradni – fejezem be a történetet, aztán hagyom, hogy eméssze a dolgot. Nem voltam egyszerű eset, sőt azt hiszem nagyon nehéz gyerek voltam. Túl sok energiával és túl sok optimizmussal. Utóbbi megcsappant valamelyest, de nem veszett ki belőlem. Vannak persze rossz időszakaim, de a legtöbbször vidáman tekintek vissza ezekre az évekre, még ha utólag be is árnyékolja valamelyest a keserű valóság őket.
- Mi lenne vele? – nézek rá értetlenkedve, nem is értem miért kérdez ő engem lányokról. Nem akarok lányokra gondolni. Persze ha egy bemászik az ágyamba nem rugdosom ki, de köszönöm szépen nem kérek belőlük többet. Talán az arcomra is kiül valami a gondolataimból, hogy szívesebben vagyok itt vele, mint bármilyen nővel. De aztán ejti a témát és magáról kezd beszélni, én pedig a teámat kortyolva figyelmesen hallgatom. Úgy ahogy ő tette, amikor én beszéltem. Nem szólok közbe, nem akasztom meg. Látom rajta, hogy keresi a szavakat, hogy próbálja összerakni, és ha feltennék egy-egy kérdést azzal csak megzavarnám, így csak lassan kortyolom a teát és őt figyelem, ahogy beszél, ahogy végre megnyílik egy kicsit. Aztán befejezi, én meg csak nézem tovább az arcát a vonásait, ahogy önmagával küzd, mintha elítélném bármi miatt. Lerakom a csészét és a kezem meg is indul az ő keze felé, de hamar észbe kapok, hogy ő az ilyesmit nem szereti, és nem most kéne a térdeshez hasonló jelenet, amikor végre megnyílt.
- Nevet bármikor változtathatsz, ha zavar. Én nem is tudom, hogy hívják az apámat. A Choi anyám neve – jegyzem meg csak úgy mellékesen aztán még hozzá toldom – Köszönöm, hogy elmondtad – mondom végül mosolyogva s bár lenne kérdésem, úgy hiszem már így is kellően kimozdult a komfortzónájából. Így másik témán kezdek agyalni és be is ugrik egy, ami talán kötetlenebb, könnyedebb és vidámabb – Mi a kedvenc történelmi korszakod? Amiből a legszívesebben találnál ereklyéket meg leleteket? – műalkotásokat... de ezt csak gondolatban teszem hozzá, mert bár műkedvelő, lehet nem annyira, vagy nem tudom. Nem akarom, hogy úgy tűnjön csak a művészetek érdekelnek, mert amúgy nem. S bár fura lehet ez a váltás a témában, bízom benne, hogy ő sem bánja majd.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. április 20. 00:40 Ugrás a poszthoz

Martin


- Fesd meg az egyik növénykédet és meglátom mit tehetek. – Nem gondolom komolyan, bár tény, hogy örülnék, ha rajzolna-festene még valamit, mert a narancsok is nagyon tetszettek. Na meg, ha még nem mutatja meg a kertjét, akkor legalább a növényt láthatnám. Persze lehet csak meg kéne kérnem, hogy mutassa meg. De egyelőre nem akarok jobban bele tolakodni a privát szférájába. Szóval alkut ajánlok, de remélem a hangomból kihallja, hogy enélkül is hátra jöhet bár lehet megbánja majd, mert a portrék hangosak is tudnak lenni, na de mindegy.
- Hűű... változó... – fogas kérdés, nem is tudok rá rendesen válaszolni – Van hogy csak napi pár percet, egy-egy kis apróságot adok hozzá egy képhez és akkor az akár hónapokig készül. Máskor meg elfelejtem azt is, hogy létezik más is a világon és napokig magamra zárom az ajtót. És olyan is van, hogy öt perc után elegem lesz és kidobom – Ez utóbbit ismeri, bár lehet nem öt perc volt, de talán szemlélteti, hogy hangulatfüggő a dolog.
Meglep már megint. A korábbi zavara, valahogy eltűnik és olyan büszkeséggel kacsint rám, hogy csak egy hitetlen fejrázásra futja, amihez persze mosoly társul. Nem rosszallás, nem zavar. Egyszerűen csak nem tudok rajta kiigazodni, de pont ezt mondtam, hogy ez teszi érdekessé, izgalmassá. Ez az érzés pedig csak tovább fokozódik bennem, ahogy egészen ellazulva a tenyerébe támasztja a fejét. Mi a manó. Martin manó... Manó. Tulajdonképpen olyan így, mint egy aranyos kis manó. Valami mugli mesefilmből... annak is ilyen piros haja volt, és el-eltűnt. Bár Martin határozottan vonzóbb, mint az a mesekarakter.
Biccentéssel válaszolok, az utazás kapcsán és a szemeim is felcsillannak, ahogy azt mondja talán el tud oda vinni, vagy valami más hasonló helyre. Ezt biztos be fogom rajta hajtani, ha nem is most, de a közeli jövőben.
- Öhm... húsz körül. A huszadik szülinapom után... de lehet huszonegy... vagy huszonkettő? – egy pillanatra elbizonytalanodom. Koreai számítás vagy itteni? Hogy is működik a kettő? Előveszem a telefonom és megnyitom az alkalmazást, ami az éveket, hónapokat, napokat számolja nekem mindenhez, amit magamtól nem tudnék kiszámolni.
- Tizenkét éve, hat hónapja és huszonhét napja – olvasom fel a telefonom által közölt információt. – Három éve, két hónapja és tizennégy napja varázsoltam utoljára... – esik a tekintetem egy másik bejegyezésre, s keserű mosoly ül ki az arcomra, kinyomom a képernyőt és elteszem  a készüléket.
- Ah... és gazdag és aranyvérű és menő és... – megforgatom a szemem. Akkoriban persze élveztem és boldognak és gondtalannak mondhattam magam. Még ha meg is büntettek minden csínyért, tudtam, hogy szinte bármit megúszok komolyabb felelősség nélkül, és bele is vágtam mindenfélébe. De azért figyeltem és örülök, hogy helyesnek tart, csak azt nem értem, akkor miért zavarja annyira, ha hozzáérek. De mindegy is.
- Engem nem zavart. Mármint... amióta emlékszem azt mondták, hogy ha eljön az idő, kijelölik a feleségem. Az, hogy az ember szerelemből választ párt, tündérmesének tűnt, és nem is gondoltam hogy opció lenne. – De ez egy kulturális különbség, gondolom. Másokat is lesokkoltam már ezzel a véleménnyel és már nekem is elég régen más a felfogásom, de akkor tudtam, hogy ezzel nagyon kihúzom a gyufát.
- Természetesen nem kell. Csak mondtam, hogy ez is egy opció... – tartom fel a kezem egy pillanatra, ne érezze úgy, hogy meg kell magyaráznia. Nem kell. Én túl vagyok a magam név változtatásán, de az már tényleg túl sok információ lenne rólam.
- Nem tudnék róla mit mesélni, mert nincs mit. Apám elhagyta anyám, mielőtt megszülettem volna. Anyámra se nagyon emlékszem. A nagybátyám és a nagynéném nevelt fel, mintha a saját gyerekük lennék. Szerintem nem is akarták elmondani, hogy nem ők az igazi szüleim. De aki kutat az talál... – megvonom a vállam. Nem akarok egyelőre jobban belemenni, mert haragszom is rájuk, mégis hálás is vagyok, fura ez a kettősség. Talán egy másik alkalommal. Talán...
A teám maradékára egy újabb kérdést teszek fel, de láthatóan ő már befejezte a sajátját. A válaszát akár kitérőnek is gondolhatnám, de kifejezetten tetszik és egyet kell vele értenem. Persze én tudnék mondani párat, ami kiemelkedik ezért vagy azért, de nem teszem. A kártyát, amit felém nyújt elveszem és mosolyogva olvasom el, majd a zakóm belső zsebébe helyezem, hogy biztosan meglegyen.
- Mindenképp – bólintok rá, majd intek a felszolgálónak, hogy fizetnék. Leszámítva egy-két furcsaságot, azt mondanám kellemes volt ez a teázás, és várom a következő találkozást.


//Köszönöm Love Kiss//
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2020. április 20. 00:41
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. május 14. 17:31 Ugrás a poszthoz

Theon, My Valentine Love
this is strictly a joke


Nem hiszem, hogy érti mire gondolok. Vagy ha érti akkor csak direkt nem akar normális választ adni. Mindegy, feladom. A stílusához limitált a türelmem és érzem, hogy kezdek a végére érni, pedig alapjáraton nyugodt természet vagyok. De van, ami még nekem is sok. Ma úgy tűnik igencsak rossz kedve van, így ráhagyom a dolgot.
A pizzájáról hamar megállapítom, hogy nem lesz a kedvencem és megpróbálom neki még egyszer utoljára elmagyarázni, hogy mi bajom a vérivással, de persze erre se nagyon figyel. A fejébe vett valamit és azt hiszi jobban tud mindenkinél mindent. Mit lehet ilyenkor tenni? Valószínűleg semmit. Még a pszichiátria sem ijeszti el, bár sejtem, hogy azért mert arról is csak meséket hallott, és fogalma sincs milyen valójában egy kis fehér szobában ücsörögni aztán beszélgetni valakivel mindenféle baromságról, csakhogy meggyőzd nem vagy őrült. Nagyot sóhajtok, de nem, nem mesélek neki erről. Helyette gonoszka mosollyal kezdek bele az amúgy abszolút nem frappáns, de jelenlegi humoromnak megfelelő történetbe.
- Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiúcska, aki olyan dolgokba ütötte az orrát, amibe nem kellett volna. - Jelentőségteljesen pislogok rá, hogy értse, róla mesélek. Másról pedig nem fogok. Legalábbis ebben a témában biztosan nem. Más témákban tudnék neki sok mindent mesélni. Épp ezért kezdek a zöldségekről is egy kisebb beszámolóba, hátha neki ez meghozza a kedvét a fogyasztásukra, de nem. Bár helyeselni látszik a dolgot, de akkor meg nem értem.
- Nem hiszem, hogy tudnál olyasmit mutatni, ami meglep. Mondjuk nem értem, ha tudod, mire jó egy-egy zöldség, miért utálod őket ennyire... - persze ha van egy-két mugli kütyüje az jobb, mint egy cukkini, vagy hasonló de nem tudom van olyan ember, aki az ilyesmit elvinné felrúnáztatni, hogy működjön egy varázslóiskolában. Ezt még belőle sem nézem ki. Illetve abban sem vagyok biztos, hogy nem ódzkodna-e valaki, az ilyen eszközök felrúnázásától. Szóval a zöldség minden szempontból jobb opciónak tűnik, még akkor is, ha amúgy rettentően gusztustalan.
A bor közben megérkezik és én egy pillanatig döbbenten figyelem, ahogy a kis srác előbb tölt magának, majd miután a pohárból felhörpinti az adagját az üvegért nyúl és azt próbálja meghúzni. Épp csak nem hagyom neki. Gyorsaságban könnyű szerrel leverem, így mielőtt még az ajkaihoz érne a palack szája megragadom az üveg nyakát és kitépem azt a kezéből, majd nemes egyszerűséggel a földre ejtem.
- Upsz. Ez eltört - a pincérnek persze azt mondom, hogy véletlen volt, és ha kell ki is fizetem, de amúgy nem zavartatom magam miatta különösebben.
- Nos, én ha megettem a pizzámat hazamegyek. A kérdés az, hogy jössz-e? - mondjuk nem tudom, hogy a gyerekes viselkedését akarom-e magamnak otthonra. De talán ha nem veszik körbe emberek, nem akarja majd játszani az agyát ennyire. Majd kiderül. Addig is, két pizzaszeletet egymásra hajtok, mint valami szendvics lenne és úgy harapok bele. Nekem az az egy pohár bor is sok lesz, ha nem eszem rendesen, szóval be kell tömnöm a pizzát, akármit is válaszol.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. május 26. 20:53 Ugrás a poszthoz

Martin
szombat 14:00 | belvárosi galéria

Az ebéd könnyed csevejjel telt. Kicsit úgy éreztem, hogy még mindig győzködnöm kell, hogy nem szeretem a húst és ezért preferálom a vega szó használatát, mert egyszerűbb. Persze azt is belátom, hogy mivel eszem tengeri dolgokat, de a legtöbben, főleg itt Magyarországon alig ismerik az ilyen „ínyenc” dolgokat, így nem szoktam túl bonyolítani. Amúgy is imádom a zöldségeket, meg a gyümölcsöket is. Ezen kívül viszont tényleg csak semmilyen témák jöttek szóba, kicsit a munkája, de ugye sok mindenről nem beszélhet, kicsit a munkám, de az meg unalmas. Így mire befejeztük az evést, ő a rántott sajtját, én a céklasalátámat, kecskesajttal és dióval, már mondhatni hogy ki is fogyunk a témákból. Persze kétségem sincs, hogy tudnánk mi órákon át beszélni jóval komolyabb dolgokról is, de mintha egyikünk sem akarna ilyesmibe belemenni még.
Nyugodt tempóban sétálunk át a galériához, pedig engem a felhők közt átsütő nap is zavar, de igyekszem nem mutatni. Abban bízom, hogy a napszemüveg mögötti hunyorgásom, nem feltűnő. Kezeimet zsebre vágom, a baseball sapkát pedig egyelőre ellenzőjével előre fordítom, csak amikor beérünk a gallériába fordítom hátra, a napszemüveget is lehúzom egy pillanatra, de aztán úgy döntök, hogy a galériára jellemző sok lámpa, fehér fal és világosság nem nekem való, így végül fent hagyom.
Ahogy az első képhez érünk aztán hangosan felnevetek a szavaian, majd észbe kapva elfordulok és eltakarom a számat, elfojtva a fel-feltörő hangokat.
- Ez kortárs. Max a színekről tudnék bármit mondani... Amúgy meg oda van írva a kép mellé, hogy mi akar lenni – mutatok a kép melletti cédulára, immár megkomolyodva, de nem, nem akarok én hosszas unalmas elemzést arról, hogy mi micsoda.
- De amúgy, tetszik, hogy pasztell színeket használt – közlöm, kikukkantva a szemüvegem felett, kicsit közelebb is lépve, hogy megbizonyosodjak róla tényleg pasztell, és nem csak a sötétített lencsén át tűnik annak.
A ropi meglep, de vidáman elveszem. – Kösz – mondom kissé sután, mert nem vagyok biztos benne, hogy itt szabad enni, viszont akkor nem értem, miért itt adja oda. Végül inkább zsebre vágom, mert nem akarom, hogy rám szóljanak.
- Melyik bagolyban? – érdeklődöm, csak mert ha goromba is volt, én azt már rég elfelejtettem. Nem szeretek ilyesmire fókuszálni, a pozitív dolgokat keresem, főleg mostanában.
- Ez tetszik – állok meg a következő kép előtt, és kissé oldalra döntöm a fejem. – Azt mondanám rá, hogy bármelyik óvodás tud ilyet festeni, de felnőttként kifejezetten nehéz ezt a szintet megütni, főleg ha tanultál festést – magyarázom nagy komolyan aztán csak legyintek, jelezve, hogy nem gondoltam ám komolyan. Viszont remekül szórakozom.
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2020. május 26. 20:55
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. május 26. 20:58 Ugrás a poszthoz

Martin

- Ne nézz így, nem bírja a szemem az erős fényt – magyarázom, amikor észreveszem a kérdő tekintetét, bár csak sejtem, hogy a napszemüveg miatt van, biztosan nem tudom. Ha mégsem ez, akkor meg majd elmondja. Mondjuk ha saláta van még valahol az arcomon és nem szólt korábban, akkor mérges leszek, de azt csak érezném, na meg nem vagyok óvodás, hogy összekenjem magam kajával.
A kép kapcsán, őszintén szólva nem tudok neki én sem okosat mondani. Persze próbálkozhatnék, de inkább csak élvezni szoktam a formákat, meg a színeket, és nem elmélyülni abban, hogy a festő mit akart közölni.
- Dehogynem! Ne hülyéskedj. Csodálatos! – próbálom meg jobb kedvre deríteni, amikor azt mondom, hogy ne engem kérdezzen, de láthatóan ez nem jön be neki – Személy szerint, úgy vélem, az ilyen képek mindenkiben más asszociációkat keltenek. Ha érdekel elmondom az enyémeket, de az nem jelenti azt, hogy valóban ezt akarta megörökíteni az alkotó. Persze vannak egyértelműbb darabok, de ez itt... Kizárt, hogy bárkinek az legyen – magyarázom, hátha megenyhül. Aztán csak a színekről beszélek, majd egy másik képhez lépek, hogy azt is megcsodáljam.
- Te hoztad fel – pillantok rá félszegen, de persze hagyjuk. Én nem is tudom miről beszél, csak a „szépre” emlékszem. A többit igyekszem elfelejteni, egyébként is legfeljebb a vegasággal volt baja, de azt már akkor tisztáztuk, szóval nem kell túl magyarázni. Szerintem.
- Jártam. Emlékszel, mondtam hogy lógtam a rendes suliból... művészeti képzésekre jártam helyette. Persze titokban – felelem vigyorogva, mert így visszagondolva nagyon jó döntés volt, és rengeteget tanultam – Más dolgokat meg csak kitapasztaltam – toldom még hozzá, de nem részletezem, elvégre ez egy mugli kiállítás, de ha érdekli majd elmesélem részletesebben. Még mindig a képet nézegetem, amikor megérzem a leheletét, ahogy suttogva hozzám szól. Egy pillanatra lehunyom a szemem, és arra jutok, hogy élvezném, ha ezt gyakrabban csinálná, de el is hessegetem a gondolatot. – Milyen tájképek? – kérdezek vissza halkan, aztán megfeledkezve magamról átkarolom a vállát és a következő képhez húzom. Aztán viszonylag hamar eszembe jut, hogy a suttogás nem azért volt, mert mi ilyen jó pajtik vagyunk, hanem mert a többi ember elől próbálta titkolni a véleményét, így gyorsan el is engedem. – Bocsi. Nem látta senki – kérek gyorsan elnézést suttogva, és körbe is pislantok, de nem. Nem láthatta senki sem, mindenki a képeket csodálja.
- Khm... Ez akár tájkép is lehet, nem gondolod? – váltok gyorsan témát, és remélhetőleg nem átkozza le a karom, amiért véletlenül hozzáértem.


//400. hsz *-*//
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2020. május 26. 21:00
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. május 26. 21:05 Ugrás a poszthoz

Martin


- Feltűnően – felelem megforgatva a szemeimet, bár valószínűleg nem látja. Viszont legalább megnyugszom, hogy nem az arcommal van gond. – Megszoktam már – felelem könnyedén, mert bár nem bírja a szemem meg a bőröm sem nagyon, azért nem szeretnék csak éjszaka meg sötétben létezni – Most miért? Ez így kellemes. Mondjuk a tengerpartot, tűző nyári napsütésben valószínűleg kihagyom – magyarázom könnyedén, de aztán rájövök, hogy a legközelebb az akár utalás is lehet, és nem kéne veszni hagyni – De természetesen vacsorázhatunk együtt legközelebb. Vagy ilyesmi... – közben pedig oldalra pillantok, hogy vajon erre, mit fog reagálni.
A galéria egyébként csodálatos, és a korábbi félelmeimmel ellentétben semmiféle negatív érzés nem merül fel bennem a képek láttán. Épp csak régen volt, hogy ilyen helyen voltam, és emiatt furcsa is, hogy beszéljek is a dolgokról, ahelyett, hogy csak befogadjam és elraktározzam az információt. De azt is látom, hogy Martint valamiért frusztrálja a helyzet. Nagy levegőt veszek, visszafordítom a sapimat, hogy valamennyire eltakarja az arcom, de lejjebb tolom a napszemüveget, hogy a szemébe nézhessek.
- Fejezd be. Tetszik. Vedd úgy, hogy nem jutok szóhoz a boldogságtól – elmosolyodom és visszatolom a szemüveget, a sapit meg hátrafordítom, mielőtt tovább nézelődöm. Közben azért elmagyarázom, hogy látom a dolgot, és azt is megértem, hogy ő miért kérdez. Így bólintok egyet. – Más a stílusom, és nem nagyon használom ezt a technikát, de ismerem. Ha tényleg érdekel mesélek róla...
Csak mondjuk egy másik képnél, aminél többet lehet beszélni, mert amit éppen nézünk hiába szépek a színei, ha bármi mást mondanék róla, akkor biztos ásítozni kezdene. Jobb is, hogy másra terelődik a szó, főleg mert ha nagyon kicsit is, de ő is megnyílik és ez mosolyt csal az arcomra. Ha akarnék se tudnék ezek után nem válaszolni neki.
- A nagybátyám szerint felesleges időpocsékolás volt – bólintok, aztán elgondolkodva hozzáteszem – A nagynéném támogatott volna, de családi hierarchiában, nem sokat tehetett. Hacsak azt nem, hogy titokban vett nekem egy-két ecsetet. Vagy... feltakarított utánam. – Mosolyra húzom a szám, ahogy eszembe jut a nő, aki a saját fiánál is jobban szeretett de ugyanakkor el is szomorít a tudat, hogy évek óta nem beszéltem vele. – Az üzlettel kellett volna foglalkoznom. Minden más... lényegtelen volt – fejezem be végül a mondatot, aztán egy újabb kép felé fordítom a fejem, pont azután, hogy a tájképeket említi. Én pedig automatikusan karolom át, és húzom az ártalan tájképnek vélt festményhez, csakhogy aztán kapcsoljak, hogy nem szereti ha nyilvánosan taperolják. Viszont őszintén nem tudok rajta kiigazodni, ahogy azt mondja nem ismerik fel... Most az zavarja, ha az ismerősei látják velem?
Zavartan pislogok rá, pár másodpercig, bár lehet ő ezt nem látja a sötét üvegen keresztül. Ugynaakkor biztos vagyok benne, hogy a döbbenet az arcomra is kiül egy pillanatra. Aztán elhessegetem a gondolatot, biztos nem úgy értette...
- Körbe – bólintok rá, nem teljesen végig gondolva, hogy mit is mondok. Az jut eszembe, hogy biztos azért akar hátra menni, mert ott majd nem látják, s így már nehezebb magam meggyőzni, hogy nem úgy érti. Sóhajtok egyet aztán, hogy a saját gondolataimat is eltereljem a festményre fókuszálok.
- Na szóval... ez ugye egy tájkép... vagy egy meztelen nő... mindegy – vetem fel vidáman, mert igazából, azok a domb szerű valamik mellek is lehetnek a völgy meg a lába közötti rész. Azt hiszem régen voltam együtt valakivel. – Legyen tájkép – döntöm el hangosan is, aztán folytatom – szóval az átmenetek a színek között úgy jönnek, hogy nagyon vizes ecsettel, kevés festéket visz fel több rétegben egymásra. Aztán ugye a világosabb részekre kevesebb réteg jön. Mivel vizes, így összefolyik és ettől ilyen átmenetes lesz – magyarázom remélhetőleg kellően amatőr módon, hogy Martin is értse. Közben pedig a kezemmel mutogatom a különböző sávokat, nem azért, mert nem értené, hanem mert, szeretek mutogatni.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. május 26. 21:10 Ugrás a poszthoz

Martin


Megcsóválom a fejem és közelebb lépek hozzá. Nem értem miért ilyen. Tényleg feltűnően nézett valamit, de nem azért mondtam, hogy most a világ másik oldalára sétáljon.
- Sosem voltam épeszű...  – mondom a szememet megforgatva, mert engem ugyan sosem zavart a tűzőnap, sőt... Na de mit tudhat ő erről? Semmit, mert nem meséltem el neki, mert még nem értette meg a naplementét. De ha egyszer megnézi a képeimet, talán érteni fogja.
Aztán meglep, mintha olvasna a fejemben, azt mondja kitalálunk valamit, s nekem felcsillannak a szemeim a napszemüveg mögött, a gondolatra, hogy hajlandó lenne velem együtt agyalni, hogy mit lehetne tenni, hogy újra élvezhessem a napos tengerpartot.
- Jó. Találjunk ki valamit! – lelkesedem fel, talán úgy, mint egy óvodás, akinek cukorkát ajánlottak, vagy egy új plüsst. Mindegy is. Úgy is érzem magam, vidáman nézek rá, szívem szerint megölelném, de visszafogom magam és csak vigyorgok.
A kiállítás pedig nekem nagyon is tetszik, bár egyre inkább az a benyomásom, hogy Martinnak kevésbé. Nem értem amit mond, hogy milyen ellenkező módot látott bennem. De úgy döntök nem kérdezek rá, jobb ha csak elengedem a fülem mellett a dolgot, és lelkesen nézegetem tovább a képeket, hogy ő is lássa, tényleg érdekel.
- Oké – bólintok lassan, aztán inkább az új képhez húzom, és persze rájövök, hogy nem kellett volna, de őszintén meglep. Meglep, mert nem kiakad, hanem azt magyarázza, hogy miért zavarta, hogy hozzáértem, de hogy most nem zavarja és... Pff. Igazodjon ki rajta más. Én ezt most feladom. Úgy dekódolom, hogy hozzáérhetek, aztán ha nem tetszik neki majd szól. Jobbat nem tudok. A kihasználást sem tudom hova tenni, meg a falut se, és nem értem most miért más a helyzet, de ráhagyom ezt is. Valószínűleg van valami gubanc a fejében, vagy csak az én logikám kevés ahhoz, hogy ezt lekövesse. – Ok....ké? – mondom megint csak, és kezdem magam hülyének érezni, pedig esküszöm nem szoktak ilyen gondjaim lenni, de ma valahogy nem tudom követni. Hiába értem, amit mond, nem áll össze. Nem tudom miért. Talán majd később, ha átgondolom újra, leesik, és verem majd a fejem a falba, egyelőre, csak bízom benne, hogy nem ásom épp el magam. Helyette inkább a képről kezdek beszélni, sokkal egyszerűbb. Lehetne, ha nem jönne egy freudi elszólás, bár erre is sokkal jobban reagál, mint vártam.
- Nem tudom. De... belegondolva a legtöbb művészeti dolog köthető a szexualitáshoz. A zeneszerzők, folyamatosan szerelmes vagy szakítós dalokat írnak, a költők, a múzsájuk után fohászkodnak, a szobrászok gyakran készítenek jelképes vagy tényleges meztelen alakokat... A festés sem különbözik tőle – megvonom a vállam. – Jó persze, a tájképek, lehetne mások. De jelképesen... Hány író utal egy mellre, vagy egy formás fenékre, mint valami domb? A világ perverz. Aki mást mond az hazudik. Vagy elfojtja – nevetek fel, mert ez azért eléggé felületes eszmefuttatás a részemről, de az is igaz, hogy az átlagnál többet gondolok szexre. Legalábbis, az évek folyamán ez a benyomásom támadt, aztán remélem, hogy lesz, aki megcáfol ebben.
- Nem. Dehogy! Ez nagyon sok munka. Tudom egyszerűnek látszik, de igazából sok türelem kell hozzá, meg fontos az ecsetvezetés is...- kezdek el a technikáról magyarázni -  Én pont azért nem szeretem, mert nekem konkrét elképzelésem van a színekről, hogy melyik hol kezdődik, és hol végződik. Ha össze akarok mosni, vagy hasonló átmenetet kreálni, akkor is úgy akarom, ahogy elképzelem. De itt ezt nehéz befolyásolni. Ha túl sok a víz vagy túl kevés, akkor nagyon el lehet rontani. Vagyis nekem rontás. Más meg lehet pont úgy akarja – még nézném a képet, de ezúttal Martin ragad meg és húz át egy másikhoz, én meg csak pislogok, hogy tényleg ő ért hozzám. Nem tudom miért, de úgy érzem ez indok a tűzijátékra, de csak mosolygok és hagyom, hogy vigyen, ahova csak akar.
- Hmm... tenger... naplemente... hold? – kezdem sorolni, bár hogy ez a kedvencem-e abban nem vagyok biztos. Viszont a legtöbb képemen ezt a három dolgot szoktam megörökíteni – Realizmus, impresszionizmus, azt hiszem. Legalábbis ezekre törekszem, bár nem a tizenkilencedik századi formájukban. – Furcsa mód hiába nézek ilyen képeket, mindig látom, hogy nem valódiak. Míg manapság a legtöbb művész olyan rajzokat, festményeket tud készíteni, hogy az ember elgondolkozik, nem fényképet lát-e. Nekem pedig ez volt mindig is a célom.
- Nézd! Ez a rózsaszín, milyen szép! – lelkesedek be ahogy végre megnézem a képet, ami elé húzott – Nekem ezek felhők... naplementekor. – Állapítom meg a képet nézve, meg sem nézve, hogy mit ábrázol a festő szerint – Neked mi jut róla eszedbe? Amúgy itt tök jól látszik, hogy hogyan vitte fel a különböző rétegeket, a rózsaszínes-lilás árnyalattal kezdte, és utána jött a többi. -  Félve pillantok rá, hogy nem ásítozik-e, de ha nem akkor is csöndben maradok. mert tényleg nem akarom untatni. Lehet a rózsaszínt sem szereti... Hmm. Na jó, megvárom mit reagál, addig nem agyalok ezen.
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. május 26. 21:21 Ugrás a poszthoz

Martin

- Nekem most nem fog az agyam, de ha van ötleted ne tartsd magadban
– nézek rá csillogó szemekkel, bár a pillantásából ítélve, most épp nincs – Ráér később – toldom hozzá kedvesen, és igazából nem várom tőle, hogy bármikor is előálljon egy megoldással, de a gesztust, hogy egyáltalán szóvá tette, nagyon is értékelem. Szívem szerint megölelném, talán meg is csókolnám, de nem szeretném kiakasztani. Nem mintha engem érdekelne. Tőlem láthat akárki még le is buzizhatnak érte. Abszolút megérné. Csakhát... őt zavarná. Lehet akkor is ha kettesben lennénk csak. Valószínűleg korai lenne még. És hát... még nem is találkoztunk annyiszor. Tulajdonképpen az én mércémnek is korán van, egyszerűen csak vannak ilyen pillanatok, amikor megtenném, ha nem a józan eszemre hallgatnék. Szerencsére viszont arra hallgatok és így sikerül úgy eljutni a galériáig, hogy nem csinálok semmi félreérthetőt. Odabent már nem mondhatom el ugyanezt, mert a képek között, bizony megfeledkezem magamról. Viszont ő is mintha másképp vélekedne és bár próbálom megérteni ezt is, meg minden mást is vele kapcsolatban, kicsit azért belezavarodok. Végül ráhagyom, s talán így a legjobb.
- Törvényszerű. Így lettünk kódolva... elvégre ösztön. – válaszolom mosolyogva. Persze ettől még lehet érdekes a téma. vagy pont ezért érdekel mindenkit? Érdekes beszélgetés lenne, de nem megyek bele. Helyette az újabb kép kapcsán a technikát ecsetelem – no, nem szó szerint – és a saját stílusomat próbálom belőni. – Ezt valahogy sejtettem – mosolyodom el, ahogy azt feleli, neki is inkább az általam megnevezett irányzatok jönnek be. Aztán persze áradozni kezdek a rózsaszínről – Nem... Vagyis... Nem – felelem kissé nehezen, aztán úgy döntök egyszerűbb ha mesélem. – A sárga a kedvencem – bár szerintem ezt ki lehetett volna találni, hold, nap, tenger (homok)... na mindegy – Általánosban volt egy európai lány az osztályunkban. Szőke haja volt... érted... sárga – magyarázom vidáman. – Nagyon szerettem volna jóban lenni. Csak mert olyan szép haja volt. Irigykedtem is rá... De mindegy. Neki volt a kedvence a rózsaszín. Szóval egy délután fogtam magam, és megpróbáltam a lehető legtöbb rózsaszín árnyalatot kikeverni. Hetvenhatig jutottam – legalábbis Kwon azt mondta, hogy hetvenhat, én meg hiszek neki. – Nem nagyon tudott koreaiul, én meg akkor még nem beszéltem angolul, szóval odaadtam neki a sok rózsaszínt abban bízva, hogy így barátok leszünk – elmosolyodom az emlékre, közben Martinra pillantok – fogjuk rá hogy működött. – Szép emlék. Szeretek erre visszaemlékezni. Mindig úgy gondolom, hogy tök jó fej kis srác voltam. Még akkor is, ha a elsőre többen lánynak hittek. Ehh, ezt nem fűzöm hozzá.
- Vattacukor... Tényleg! – állapítom meg vidáman, aztán Martinra nézek. – Kimenjünk venni? – mert ha szeretné, akkor leléphetünk ne ezen múljon. Persze még nem láttam mindent, de akkor is. Ha unja.... – Oh, az? Semmi extra. Vagyis... rendben volt. Szerintem. Nehéz egy-egy óra után ezt megállapítani. De én élveztem, szóval az már fél siker, nem? Talán meg kéne kérdezned a gyerekeket, hogy milyen volt. Az élethűbb képet adna – Motyogok mindenfélét össze-vissza, mert bár szeretném hinni, hogy jó volt, azért annyira nem vagyok biztos a dolgomban. Tesztelek ezt-azt, vannak ötleteim, de még nagyon az elején vagyok. S hiába van tapasztalatom, emberekkel való bánásmódban, más egy boltban eladni valamit, mint egy tanórán felkelteni az érdeklődést és kicsikarni a serdülő fejekből valamiféle választ. De nem ment még el a kedvem.
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2020. május 26. 21:22
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. május 26. 21:26 Ugrás a poszthoz

Martin

Jobban belegondolva élvezném én, ha a szexről beszélgetnék, de valahogy nem olyan alaknak tűnik, aki erről nyíltan egy kiállítás közepén kezd bájcsevegni. Ettől függetlenül rettentően izgatni kezdi a fantáziámat a dolog és azt hiszem a legjobb, ha hagyom, hogy ne menjünk bele, mert nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni. Azért nem bírom megállni, hogy ne mérjem végig nagyon is pimaszul, ahogy azt állítja az ő fantáziája nem piszkos, s talán az arcomra kiülő mosoly is árulkodik, hogy nem hiszem el, hogy szeretném bebizonyítani az ellenkezőjét, hogy az enyém valószínűleg túlságosan is az...
Szerencsére a rózsaszín felhők elterelik gyorsan a figyelmem és már megint magamról, a múltamról mesélek. Igaz ezúttal csak valami ártatlan gyermeki dologról, de még mindig ott van az agyam hátsó szegletében, hogy túl sokat mondok, hogy meg kéne állni, hogy nem kiadni magamból mindent, mégis képtelen vagyok magam visszafogni. Van valami benne, ami vonz és akarom a figyelmét, hogy velem foglalkozzon. Ehhez pedig jelenleg a mesélés az egyetlen megoldásom.
- Ha már belekezdtél mondd el – nézek rá kérőn, hiszen ha nem akarná megosztani, akkor nyilván nem jelentené ki, hogy van ilyen gondolata. Így viszont kíváncsi vagyok, bár talán sejtem, hogy mit gondol, mégis csak tőle szeretném hallani.
- Lehet. Bár te más vagy... – fordulok felé, a szemeibe nézve, bár nem tudom, hogy ő mennyire látja az én szemeimet. Kedvem lenne hozzáérni. Végig simítani az arcán, vagy legalább megfogni a kezét, mégsem teszem. Helyette csak sóhajtok egyet és egy lágy mosollyal folytatom – Először csak úgy mondtam... de most már komolyan gondolom. Önzés nélkül. – Még aznap a boltban elérte, hogy az a könnyed ígéret valami erősebbé váljon. Persze akkor még meg volt bennem az önző szándék, hogy visszacsalogassam a boltba. Hogy újra találkozhassunk. De ez az önzés eltűnt, valahol a második találkozásunk során.
Visszafordulok a képhez, és tovább mesélem a gyerekkori butaságaimat. – Utána sokat rajzoltunk egymás mellett ülve. Azt hiszem a régi szobámban még van egy rajzom róla. De eltiltottak tőle, mondván, hogy muglikkal ne barátkozzak. Aztán pedig, gondolom visszamentek oda, ahonnan jöttek. Viszont ráébresztett, hogy meg kell tanulnom más nyelveket is – fejezem be a történetet, viszonylag könnyedén, majd az ő elképzelését hallgatom a képről, és igazat is kell neki adnom. Lehetne vattacukor is. Ha pedig már megkívánta, felajánlom, hogy vegyünk egyet. Édesen morcogva kezd beszélni én pedig csak nevetni tudok rajta.
- A lényeget... Mondjuk egy szeletét a kiállításnak, de rohanjunk – Mintha én akarnék vattacukrot, pedig nem. De nem baj. Majd ő vattacukrot eszik, én pedig a ropit, amit nekem adott. A Városliget amúgy is szép. S talán a fák között a napfény sem lesz annyira zavaró.
Azért amit lehet még megnézem, magamban próbálva megjegyezni az összes képet. Azzal nyugtatom magam, hogy nem Mark Ryden képeiről maradok le, és így túl is teszem magam a dolgon és követem őt, elsuhanva az utolsó kép előtt.
Amikor megérzem a kezét a vállamon, kissé talán meglepetten pillantok rá, de kellemes az érintése, és nem bánnám, ha tovább felejtené ott  a kezét, így csak mosolyogva biccentek a galéria személyzetének, miközben kisietünk az épületből.
Reflexből fordítom a baseball sapka ellenzőjét előre, ahogy az utcára lépünk. Közben pedig emésztem, hogy mit is jelent, hogy ő az én véleményemre kíváncsi a tanítás kapcsán. Aztán egy nagy sóhaj után megosztom vele a dilemmámat. Így az utcán úgyis kisebb esélye, hogy egy mugli meghall minket.
- Igazából jó, csak azt nem tudom, hogy elmondjam-e a diákoknak, hogy mi vagyok, és ha igen, hogyan... Na meg... nem fura-e hogy nem ezzel kezdtem? – Pedig el akartam mondani, de azt hiszem túlságosan izgultam és rá voltam zsongva a témákra, amiket meg akartam velük beszélni. Hiába gondolja mindenki, hogy a történelem unalmas, számomra sosem volt az és bízom benne, hogy a lelkesedésem legalább a nebulók egy részére átragad. Most viszont tényleg bizonytalan vagyok, így várom, hogy Martin mit mond, mit gondol.
- Biztos találunk egyet! Ne aggódj – nevetek fel a fenyegetőzésén, aztán ahogy leérünk az aluljáróba, hátrafordítom a sapit és leveszem a napszemüveget és a pólóm gallérjába akasztom. Közben ő jegyet kezel nekem, amire csak pislogok, mert hát... van nekem is, de mit csináljak? Megtartom a sajátom legközelebbre. Annyi baj legyen. A földalattiba beszállva aztán egy kellemes-kellemetlen szagra leszek figyelmes, és a kezem a szám és az orrom elé kell kapnom, miközben újabb emberek szállnak be, arra kényszerítve, hogy közelebb húzódjak Martinhoz. Ezt kihasználva a füléhez hajolok, hogy megsúgjam neki, miért kellett az orrom elé kapnom a kezem. – Vér szag van – de míg ezt kimondom, mélyen beszívom az ő illatát, hogy lehűtsem a bennem lévő ösztönlényt, mely erre az illatra őrültebbnél őrültebb dolgokra késztetne. S ha csak Martin nem tol el, én maradok, az őt körüllengő kellemes aromát belélegezve.  
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2020. május 26. 21:29
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. május 26. 21:33 Ugrás a poszthoz

Martin


- Hát... hozzád képest az vagyok – felelem könnyedén, aztán nevetni kezdek. Tisztában vagyok vele, hogy egész kelet-Ázsiát lesárgázzák, de nem érzem magam emiatt rosszul. Ilyen szempontból mi is rasszisták vagyunk, mi is fehérezünk... na és? De nem bántanak az ilyen kifejezések, abszolút valósnak tűnik. A mi bőrszínünk tényleg valamivel sárgásabbnak hat. Még most is, hogy évek óta nem napozok, és magamat hófehérnek vallom, biztos vagyok benne, hogy „sárgább” vagyok, mint Martin, bár most nem fogom megnézni. Persze Koreában hódit a fehérség őrület, így a legtöbb szépészeti kence a bőrszínt is fakóbbnak fehérebbnek mutatja. Ilyesmivel viszont nem élek. Ha valamit magamra kenek, az inkább sötétebb legyen, akar a nyavalya úgy kinézni, mint aki féllábbal a sírban van.
- Szerinted? – nézek rá felhúzott szemöldökkel és ha csak egy pillanatra is, de oldalra döntöm a fejem, és lehúzom a szemüveget, hogy lássa – jó értelemben? – nekem legalábbis ez jó. De aztán vissza is tolom a szemüveget, mert a műtermi fény, nem kellemes. A mosolya azonban... Az kifejezetten kellemes, és nekem is mosolyra görbíti a számat. Lelkesen is mesélek neki a rózsaszín miatti rajongásomról. s nem teljesen értem, hogy miért gondolja, hogy szomorú a dolog. Jó persze az a kislány elment... de nem volt a világvége. Ami pedig az elengedést illeti... – Nem hiszem, hogy bárkit is el kéne engednem... Mármint, akik fontosak azok velem maradnak, akkor is ha fizikailag nincs rá lehetőségük. Máskülönben nem emlékeznék rá, nem? – Persze, ha elengedés alatt azt értjük, hogy nem sírok miatta, akkor igen. Akkor sem sírtam. Talán szomorú voltam, de mindig úgy gondoltam, hogy még találkozhatunk ha a sors úgy akarja. Ha meg nem, akkor is, sok szép boldog emlékem van belőle. Meg talán egy kicsi mozgó pálcikarajzom is.
- Amúgy meg... Japán, kínai de évek óta semmit se használtam, szóval... – elhúzom a számat, jelezve a tudásom jelenleg nem a legjobb. Nyilván visszajönne hamar, de azért más – angol, magyar. Kéne még valamit. De egyelőre semmi sem fogott meg úgy igazán – vállat vonok. Szeretnék tanulni, de egyelőre nincs motivációm.
A földalattihoz vezető úton a tanításról beszélünk és bár érdekel a véleménye, hogy szerinte hogyan kéne viselkednem, valahogy úgy érzem nem tetszik neki, hogy erről kérdezem. Bár a válasza megmosolyogtat. Igen talán ez a legjobb, ha meghagyom a kételyeket. Mondjuk, ha Theonon múlik akkor már úgyis mindenki tudja, és felesleges aggódnom emiatt.
- Igazad van... nem kéne ezen agyalnom. Nem tudom. – Az utolsó szavakat szitne csak súgom, nem is igazán fontos, hogy hallja, de egyelőre úgy döntök nem foglalkozom ezzel. Nem is nagyon tudok, mert megérkezik a szerelvény és mi is felszállunk. A tömött kocsiban pedig nem a legjobb szagra leszek figyelmes. Vagyis... egy részem nagyon is élvezi, épp csak nem akarok most erre koncentrálni. Martin meg... azt mondanám megijed, ahogy ezt szóvá teszem, legalábbis mintha megfeszülne, a hangja is furcsán cseng, és ez kissé elbizonytalanít, bár magam sem tudom, hogy mit vártam? Hogy átölel és azt mondja ne erre figyeljek?
- Nem - Hiszen őrültség, nem is tudom miért kavar ez most fel ennyire. De helyette az ő illatára koncentrálok. Lehunyt szemekkel, mély levegőket véve, kihasználva, hogy közelebb van a tömeg miatt, mint valaha. Aztán fékezéskor nekem is esik, én pedig, ha csak egy pillanatra is a derekára teszem a kezem. Reflex a dolog, amolyan biztosra megyek, hogy tényleg állva marad, hogy rendben van. De ahogy bocsánatot kér, már el is engedem.
- Semmi baj. – Mosolygok rá, pedig legszívesebben visszahúznám magamhoz. Helyette hagyom, hogy eltávolodjon és így már az illatát sem érzem annyira. Idegesen nézek körbe, hogy honnan jön az ínycsiklandó aroma, de nem találom meg a forrást. Meg is csóválom a fejem, nem értem mi van ma velem. Szerencsére kiszállunk és bár ez azt jelenti, hogy fel kell vennem újra a napszemüveget és visszafordítani a sapit, nem bánom, mert a városi levegőben kitisztul kicsit a fejem. Tisztulna ha aztán a fák közé érve, Martin nem tenné fel azt a kérdés,t amit soha sem akarok hallani.
Földbe gyökereznek a lábaim és lehajtom a fejem. Nem nézek rá, nem akarok ránézni. Jobb is így, ha látnám, ahogy a nyakához nyúl, bajban lennék.
- Nem. – szalad ki a számon a szó, sokkal nyersebben, mint szeretném – Nem akarom – folytatom, némileg enyhülve, de még mindig elég rideg hangszínnel. Nagyon nyelek aztán még mindig nem nézve rá, megindulok – Keressünk neked egy vattacukrost – kérem és remélem, hogy nem akar bele menni ebbe a témába. Én nagyon nem szeretnék. Egy darabig még biztos a földet fogom bámulni, mert az igazság az, hogy nagyon csábító ajánlat volt ez a részéről. De én csak arra tudok gondolni, hogy este be kell néznem Kins&Kens üzletébe... Úgy látszik a tanítás izgalma, a várakozás, hogy újra lássam őt, elfeledtették velem, az étrendem egy fontos elemét.

Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. május 26. 21:48 Ugrás a poszthoz

Martin

Van valami a velem szemben álló férfiban, ami úgy vonz, mint mágnes a vasat. Most is, ha csak egy pillanatra, de ahogy a szemeibe nézek, átfut a fejemen, hogy többet szeretném ezt a szempárt látni. S talán ha csak egy rövid másodpercre is, de a lelkébe pillantva az a benyomásom támad, hogy ő is hasonlóan érez. A szavak is hasonlót sejtetnek, a maga távolságtartó módján, de csak elmosolyodom rá, nem fejtem ki, hogy nekem elég a társasága. Azt pedig nem merem kérni, hogy legyen többet velem. Még nem.
Visszatolom a szemüveget a szemeimre, s tovább szemlélem a kiállítást. Már amennyire engedi, mert hamar rá kell döbbennem, neki nem annyira tetszik ez, mint nekem, és jelenleg a lelkesedésem sem elég ragadós. Épp csak arra jó, hogy egy-két történet erejéig felkeltsem az érdeklődését.
- Persze. Ha van rá lehetőséged, akkor mindenképp. De sajnos ez nem mindig ilyen egyszerű. – Persze megkereshetném a lányt. De vajon van-e értelme. Boldoggá tenné-e a tudat, hogy emlékszem rá? Engem boldogítana-e, ha most találkoznék vele. Kétlem. Talán az idő megszépítette az emlékét, és így a legjobb, hogy csak egy emlék, s nem több. Vannak más emberek is az életemben, akikkel pedig szimplán nem beszélhetek már. Ha meg is tenném, nekik nincs rólam emlékük... Marad az, hogy én emlékszem rájuk, meg arra, hogy milyen volt a múlt, hogy tudom milyen lehetett volna a jövő, ha más utakat szab nekünk a sors. De ezen nem kéne rágódnom, főleg nem Martin mellett.
- Tényleg, te milyen nyelveken beszélsz? – Svájcot említette, az pedig köztudottan többnyelvű ország, így egy percig sem volt kérdés, hogy ő maga is több nyelvet is beszél, de hogy melyikeket, azt még nem mesélte el. Apró információmorzsa, amit most felcsíphetek, és a puzzle közepére rakhatok, hogy majd köré rakva a többi darabkát, megkapjam a teljes képet.
A tanítás meg egy másik téma. Sok kétségem van, talán mert eredetileg nem tanárnak készültem. Mondhatni ez lett a D terv, amikor az előző három romba dőlt. Hiába olyasmi, ami tetszik és érdekel, hiába van benne rengeteg töri, és hiába teremtek könnyedén kapcsolatot másokkal, mégis más közeg. A kollégáim persze többnyire kedvesek, akik tudják, hogy mi vagyok, mind nagyon támogatóak és kedvesek – a felszínen legalábbis –, a diákok között pedig már könyvtároskodásom alatt is mentek a szóbeszédek. De úgy hiszem Martinnak van igaza. Nem ezen kell aggódnom. Ha megismernek úgyis tudják majd, hogy ha igaz a szóbeszéd, ha nem, nincs okuk tartani tőlem. Legalábbis ebben bízom.
- Igazad van – mondom újra, aztán mosolyra húzom a számat – mondjuk úgy, hogy örülök, hogy nem ülsz az osztályomban, mert nem lenne jó, ha meggyanúsítanának indokolatlan kivételezéssel – nevetem el magam. Pedig igazán nem vagyok vele sem kedvesebb, vagy másabb. Talán csak az a különbség, hogy ő sokkal jobban érdekel, mint a diákság. Mint férfi, mint ember, mint minden. Még mindig mágnesként vonz magához és ennek zavarnia kellene, mégsem zavar. Az sem, ahogy egy pillanatra nekem dől, a hirtelen fékező járműnek köszönhetően. Kifejezetten kellemes, ahogy az illata is, ami ha csak egy kicsit de elfeledteti a másik illatot, amitől jó-e vagy sem összefut a nyál a számban. Nagyokat nyelek, és próbálom kizárni a gondolatot a fejemből, de nem könnyű, amíg nem érünk ki a friss levegőre.
Sőt, ott sem az, mert mire túltenném magam rajta, Martin hozza fel újra a témát. Van valami rettentően csalogató az ajánlatában, de ez is megijeszt, hiszen én nem vagyok vérszomjas szörnyeteg, sosem voltam és most sem akarok azzá válni. A feltétezés is fáj, de nem akarok belemenni. Úgy magyarázom a dolgot, ahogy hangzik – segíteni akar, csak nem tudja hogy. De ahogy kifakad, amikor elutasítom az ajánlatát, az csak még inkább elszomorít. Nem, nem is ez a jó szó rá. Persze szomorú, de fel is idegesít. Hitetlenkedve nézek rá, miközben próbálom felfogni a szavait és annak súlyát. Szeretném a fejéhez vágni, hogy semmi köze ehhez, vagy hogy bánt, hogy ilyesmit feltételez. Az agyam egy hátsó szeglete viszont valami olyasmit sugall, hogy Martint a tény zavarja, hogy vele nem, míg mással esetleg... Beteg egy gondolat, amivel nem tudok hirtelen mit kezdeni.
Elfordul és nekem is el kell számolnom tízig – hála Merlinnek ez még megy – , hogy aztán a napszemüveget levéve, nagy sóhajjal menjek utána és álljak meg vele szemben.
- Martin, egy parkban vagyunk, ami hemzseg a mugliktól. Nem gondolom, hogy ez a megfelelő hely és idő erre – kezdek bele kissé remegve az idegességtől és a csalódottságtól, de viszonylag halkan és sokkal nyugodtabb hangszínt megütve, mint pár perce – Azért mondtam, mert azt reméltem számíthatok rád, hogy segítesz. De nem úgy. Hanem hogy eltereled a gondolataimat. – Igyekszem végig a szemeibe nézni, de még az árnyékban is beszűrődik pár bántó fénynyaláb, amik hunyorgásra kényszerítenek – Te a minisztériumban dolgozol. Tudnod kéne, hogy nem csinálhatok ilyesmit. Sosem engednének egy iskolába, ha... – az ajkaimba harapok és nem fejezem be a mondatot. Legyintek egyet, és ellépek mellőle. Megcsóválom a fejem. Lehet erre megy ki a játék. Talán nem is rám kíváncsi csak a minisztérium akar tesztelni. Felrakom újra  a napszemüvegem és a zsebembe nyúlok a telefonomért, helyette viszont a csomag ropi akad a kezembe. Meg is állok, és a zacskót kinyitva fordulok vissza Martinhoz, várva, hogy akkor most mi lesz. Közben pedig kihúzok három szál ropit és azokba harapok bele. Bizonytalanul ugyan, de Martin felé nyújtom a zacskót, némán kínálva őt, remélve, hogy túl tehetjük magunkat a földalattiban történteken.
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2020. május 26. 21:49
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. május 26. 21:52 Ugrás a poszthoz

Martin

Tudja. Látom rajta, hogy tudja, az arcára van írva. Nem faggatom róla, nem is fűzök többet hozzá. Egyre gondolunk, ha más formában is. Ugyanakkor nem hiszem, hogy erre kéne koncentrálnunk, amikor... amikor épp együtt lehetünk. Együtt. Fura ez így vele kapcsolatban, mégis akarom, hogy a szó többet jelentsen annál, hogy egymás mellett lépdelünk, hogy együtt vagyunk egy helyiségben. Mélyebb, szorosabb kapcsolatra, valamire ami meg merem kockáztatni túlmegy a barátin is. De bizonytalan vagyok és félek a csalódástól is. Mégis tudom, hogy belefogok vágni, mert ha meg sem próbálom, akkor esélytelen lenne, s csak még jobban őrlődnék.
A gondolataimból a hangja ránt ki, ahogy a népszerűségemet taglalja. Elmosolyodom, kedves de naiv feltételezés.
- A népszerűség nem jár együtt barátokkal. Persze akad egy-kettő. De a többség csak lehetőséget lát benne... Ideig-óráig, amíg hasznuk van belőle a közeledben vannak, aztán találnak mást – megvonom a vállam. Nem vártam sosem, hogy mindenki velem marad. Persze voltak akikben csalódtam. Többen is, de belegondolva ebben sincs semmi fura. Az furább, hogy nem tanulok ezekből az esetekből és újra meg újra ragaszkodni kezdek olyanokhoz, akikhez nem kéne. Hányszor fogadtam meg, hogy nem adom ki magam könnyen, hogy nem nyílok meg. Kicsit talán szeretnék olyan lenni, mint Martin. De nekem igényem van a társaságra és arra, hogy érezzem fontos vagyok. Ez az igény pedig erősebbnek tűnik minden alkalommal, mint a védekező mechanizmus, ami arra int, hogy legyek óvatosabb. Egy kis hang most is azt súgja, hogy ne éljem magam bele semmibe, de már rég elkésett.
- Az szép – mondom elismerően, ahogy felsorolja hány nyelvet beszél. Engem mondjuk egyik sem vonz ezek közül, bár a svéd az érdekesen hangzik. A horvátra gondolni sem merek, az olyan lehet mint a szerb és akkor biztos tele van kiejthetetlen szavakkal, amibe beleakad az ember nyelve. Mondjuk ha Martin ezen nyelvek valamelyikén akarna mesélni, valószínűleg pont olyan elmélyülten hallgatnám, mint most. Szeretem a hangját, amikor ilyen nyugodt, kár, hogy a nyugodtság pár perc alatt szertefoszlik és ott mar belém, ahol a legkevésbé várnám.
Tudom magamról, hogy nem tudok tisztán gondolkozni az idegesség miatt, de azt is tudom, hogy nincs semmi rossz abban, amit mondok, amit kérek. Nem értem, hogy miért lesz ilyen támadó, hogy miért kell így reagálnia.
- Oh bocs. Elfelejtettem, hogy te varázsló vagy. Nem is értem, miért – csattanok fel, amikor úgy érzem lehülyéz, mert nem gondoltam „más megoldásra” és ahogy közli, hogy „csak” elvesztettem a varázserőmet. Mintha ez olyan könnyű lenne. – Nem is akarom, hogy sajnálj, de egy kis empátiát azért vártam volna. Elég okos vagy, tudnod kéne a különbséget. – Elegem van, ez az egész nem vezet sehova. Azt sem értem, miért hiszi, hogy kihasználom... Melyik mondatom tette már megint ezt a gondolatot a fejébe? Egyszerűen fel nem foghatom, hogy lehet egy egyszerű segélykérést ennyire félreérteni. Összeszorítom a fogaimat, a körmeim a tenyerembe vájnak, ahogy öklöt formálok, próbálva visszatartani a kitörni készülő sírást. Annyira szép volt minden. Túl szép, hogy igaz legyen. Fut át a fejemen, s a kis hang, ami végig óvatosságra intett azt harsogja, hogy ő megmondta. Szart sem ér. Nem segít. Se most, se máskor. Miért nincs egy hang a fejemben, ami azt mondja, hogyan kell ilyenkor reagálni?
Eltolom a kezét, ami az igazolványát mutogatja, nem akarom látni. Nem erről van szó. Igazán fel sem fogom, amit mond. Csak a mondatai visszhangoznak a fejemben, az elfogadásról. Elfordulok és elindulok nem is tudom hova, aztán a ropira téved a kezem és ahogy tovább cikáznak a gondolatok a fejemben, megértek valamit, vagy legalábbis érteni vélem...
Felé nyújtom a ropit, és észre sem veszem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Nem vagyok biztos semmiben sem, de az utolsó mondatai reményt adnak, hogy mégis lehet ez több, és hogy ő tényleg ilyennek fogad el, minden plusszal és negatívummal együtt. Az pedig igazán több lenne, mint bármi, amiről álmodni mernék.
Figyelem a kezét,a hogy bátortalanul az arcom felé nyúl. Nem tudom mit akar, de ezúttal nem tolom azt el. Hagyom hogy letolja a szemüveget és tekintetemet az övébe fúrom. Fúrnám, de a fény miatt le kell hunynom a szemem egy pillanatra, hogy aztán ha hunyorogva is de elmerüljek az övéiben. A könnycsepp pedig annak rendje és módja szerint legurul arcomon. Még a ropit rágni is elfelejtem, úgy nézek vissza rá, s remélem ő is azt látja, amit én, hogy sajnálom. Nem vele van a baj, én nem állok még készen. Erre nem. Még nem. De felnyitotta a szemem és hálás vagyok.
- Köszönöm – súgom, ropival teli szájjal, ami sokat ront a helyzeten, de nem érdekel. Visszatolom a szemüveget, majd tovább rágom a ropikat s utánpótlásként még egyet  a számba tömök. Aztán a fejemmel intek arra, amerre eddig mentünk, hogy induljunk tovább. Ha vágytam is vérre, az elmúlt, nem úgy, mint vártam. De talán, talán hihetem, hogy valami jobbat kapok.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Choi Min Jong összes RPG hozzászólása (253 darab)

Oldalak: « 1 2 3 4 5 6 7 [8] 9 » Fel