áh, nem! akkora party volt, nem volt időnk írni ide

bocsi

sötét

örülök

Az élet annyira kegyetlen tud lenni néha. Most is az. Én csak egyszerűen ki akartam csempészni valamit a srác zsebéből, táskájából, hajából... Tudom is én. Viszket a tenyerem. Nehéz ilyenkor gondolkozni. De ő valami kétlábonjáró lelkiismeret lehet, mert az első dolog, amit kijelent, hogy ő nem lopni jött, a második meg, hogy mi van a táskájában... És igen. Az a naplószerűség tökéletes lenne, hogy kielégítsem a lopási kényszerem. De ugyanakkor a probléma, amit elém tár megint csak olyasmi, amit szerintem orvosolni is tudnék, és ugyan milyen lenne már, hogy megjavítom, aztán nem adom vissza. Na meg... Az nem is élmény, ha ő maga adja a kezembe.
- Én...? - kérdezek vissza, mert gondolatban valahol egészen máshol jártam, de hamar kapcsolok - Oh... én csak a kirakatot szerettem volna megnézni - felelem vállat vonva. Inkább felajánlom, hogy bemegyek vele. Bár ebből a boltból nem lenne tanácsos lopni...
- Az valóban... nagy trauma lenne... - mondom és bár igyekszem elrejteni, hogy pontosan tudom miről beszél, nem sikerül rezzenéstelen arccal kiejtenem a szavakat. Vannak dolgok, amiket bár elfogadtam már, még mindig felkavar az említésük, hát ez pont olyan. Lehet mégis csak keresni kéne egy pszichológust?
- Hmm? - tudom, hogy én beszélek túl sokat, de azért lehetne kevésbé direkt a kérdéseivel, még az a jó, hogy nem hagy időd válaszolni és máris elméleteket gyárt, hogy halálos beteg lennék. Bár úgy lenne!
- Nem, nem, nem! Dehogy... Csak... vérszegény - szabadkozom, a kezemmel is kalimpálva, enyhén füllentve. Persze ez is csak nézőpont kérdése, elvégre ha valakinek vérre van szüksége ahhoz, hogy életben maradjon, akkor azt lehet vérszegénynek nevezni, nem?
A legrosszabb mégis az, hogy egyre inkább bűntudatom van, még mindig nem loptam el tőle semmit sem, és határozottan kezdem megkedvelni. Szörnyű vagyok. De nem bírom ki. Sóhajtok egy nagyot, aztán megszólalok újra.
- Megmutatod a naplódat? Talán meg tudom én is javítani neked... Akkor bemenned sem kell.
Vetem fel, mint egy lehetőséget és közben átkozom magam. De ki tudja, talán van más a táskájában, amit elvehetek... Akár egy régi rágóspapír is jó. Most már tényleg.

Partay Alfréd Benedek

- Vaaaagy! Egyszerűen nyitva hagyom a boltot, és kiteszek egy dobozt, amibe beledobhatják a pénzt a vásárolt árukért cserébe! - Felelem nagy vidáman, mert diákot nyilván nem tudnék felvenni, én sem kéne, hogy lógjak. Az alkalmazott meg túl macerásnak tűnik. Nem, nem arról van szó, hogy nem akarok fizetni valakinek, de hirdetni, meg interjúztatni nagyon nincs kedvem. Egyébként is ez a dobozos megoldás számomra tökéletesnek tűnik.
- Tudod, mint a muglinál az önkiszolgáló kassza - vagy minek hívják azt. Aztán elgondolkodom, hogy ha varázsló nem biztos, hogy tudja... - ugye tudod? Vagy nem?
De biztos tudja, ha már érdekli az üzlet. Akkor kell, hogy tudja. Kivéve, ha aranyvérű sznob, aki lenézi a muglikat, de ahhoz túl átlagosnak néz ki. Ne értsen félre senki, nem szokásom elítélni az embereket külső alapján, de a legtöbb aranyvérűt fel lehet ismerni. Engem mondjuk volt, hogy csövesnek néztek, de az meg poén volt. Szóval na. Ő nem látszik vérségi mániásnak, és remélem, hogy ebben nem tévedek.
- Ezt most nem értem - rázom meg a fejem, ahogy válaszol mit szeretne - Most akkor valami ritkát szeretnél, vagy valamit, ami már van? Vagy ritka a dolog, de a faluban már pont van?
Próbálom értelmezni, a szavait, több lehetőség is eszembe jut. Valószínűleg a magyar nyelvi készségeim mégsem olyan jók még, mint hittem, de azért bizakodom, a suliban kelleni fog. Nem mintha nem tudnék bármilyen szöveget lefordítani egyetlen pálcaintéssel koreaira... de mégis csak érdekesebb eredeti nyelven olvasni a dolgokat.
- Hmm... Ez egy jó kérdés... Leginkább... Színeseket! - vágom rá hirtelen, aztán elnevetem magam. Kicsit gondolkozom, aztán kiegészítem - Tudod ez a legnagyobb baj. Valahogy nem találom önmagam. Nincs egy kiforrott stílusom. Jól festek, mindenkinek tetszik, de ha berakod a képeimet egy tucat másik közé, nem tudod megmondani, hogy melyik az enyém. Nincs bennük semmi egyedi...
Régen volt. De az már nem én vagyok. Azt hiszem ez is egy ok, ami miatt szeretnék még tanulni. Kipróbálni sok-sok mindent és megtalálni önmagam. Jó lesz. Legalábbis remélem.
- Na és te? Van valami hobbid?

Péter Fanni

ezer bocsi O.O

Meglep és fogamam sincs, hogy miről beszél, de szerencsére, megoldja helyettem is a rejtélyt. Kissé zavartan bólogatok. Valószínűleg igen. Akkor még nem laktam itt. Bár továbbra sem tudom miről hadovál. A ki mit tud-ot legalább nagyjából el tudom képzelni, hogy micsoda. De amúgy sem tudom, hogy szeretnék-e én ilyesmin fellépni. Régebben szó nélkül mentem volna, s szerintem most is élvezném a rajongást, meg a tapsot, és a szimpla tényt, hogy örömet szerzek egy előadással, de a magyar közönség nem valószínű, hogy értékelné az én koreai dalaimat. Angollal még próbálkozhatnék, de magyarul egyelőre semmit sem tudok énekelni. Egyébként is felesleges ezen agyalnom. Nem ezért vagyok itt.
Inkább a kutyusra figyelek, ahogy ugrál, játszom is még vele, hergelem, hátha magasabbra is ugrik, aztán elkapom, megsimogatom, majd visszateszem a földre. Aztán felkapom a fejem. Hallom hát. Nem vagyok süket. Vagy mondott valamit korábban, amit nem hallottam? Ki van csukva. Kérdőn pislogok rá. A kérdésre, apró nevetés hagyja el a számat.
- Ne, ne - mondom koreaiul, aztán kapcsolok - Vagyis... Jöhetsz. Nyugodtan. Néz be valamelyik nap és megegyezünk a részletekben.
Igazából nem nagyon van szükségem segítségre. De ha szeretne, miért ne? Talán így akar többet tanulni a művészetekről. Az eszközök ismerete pedig nem rossz alap.
Viszont, viszketni kezd a kézfejemen a bőr, így azt hiszem, nekem mennem kéne el a napról.
- Öhm... figyi... végeztél? Mert én... Hát én visszamennék, szóval... - körbe pillantok, az balkezem mutatóujjával is mutogatok, így téve fel a kérdést, hogy mégis merre. Merthogy azt mondta visszavezet majd...

Lilith
tőled is ezer bocsi

Bólogatok. Mi mást tehetnék. Bár ettől függetlenül nem értek egyet azzal a viselkedéssel, amit leír. De nem az én dolgom. És nem is kéne amúgy beleavatkoznom. Annyi lenne az össz feladatom, hogy eladom neki, amire szüksége van. Aztán pápá. Persze sosem voltam ilyen és a személyes véleményem, hogy a legtöbb vevő nem is pont így szeret vásárolni. Szükségük van rá, hogy meghallgassák őket, hogy tanácsot adjanak nekik, vagy éppen csak érezzék, hogy valaki együtt érez velük. Jelen esetben azonban akárhogy is próbálom nem megy ez utóbbi. Marad hát a bólogatás.
- Wooow! koncert is lesz? - kérdezek a banda kapcsán, az már érdekesebb téma. Szeretem a zenét és határozottan jó dolognak tartom, hogy próbálkoznak. Ezzel tényleg kíváncsivá tett, még azt is elfelejtem, amit a lányról mesélt az előbb.
- Ah... vagy úgy... ööö... - kutatni kezdek az említett pálca iránt. Fogalmam sincs hol van. Mily meglepő... - Valahol itt volt... egy pillanat - kutatok, benézek a pult alá, végig tapogatom a zsebeimet. - Nem tudom hol van...
Kezdek szokás szerint kétsége esni, de aztán meg is nyugszom, régen volt probléma a varázserőmmel, jelenleg, nem fenyeget a veszély, hogy akaratlanul tönkre teszem a helyiséget.
- Majd megkeres később... - vonom meg a vállam kellően lazán - Cseresznyefa, unikornis szőrrel.
Mondom el inkább, hogy milyen, ha már nem látja, a két kezemmel pedig a hosszát próbálom mutatni, bár nem valószínű, hogy pont 11 és fél hüvelyknyit mutatok, sosem voltam jó az ilyesmiben.
- Ekkora - fűzöm hozzá, ha nem lenne egyértelmű mit mutatok.
A másik dologra meg, csak bólintok. Megértem, hogy nem szereti, én sem. De lássuk be, nem köti az ember (a félvámpír meg főleg nem) minden jött ment orrára, hogy kicsoda-micsoda.
- Van más is, ami te szeretnél? - kérdezem, visszaterelve a témát a vásárlásra. Mert az igazság az, hogy szerintem kezd túl sokat kérdezni rólam, és én ezt pont annyira nem szeretem, mint a titkolózást. Szóval ha nem szeretne mást, akkor finoman ki fogom tessékelni az üzletből.

Zoé
bocsi-bocsi

- De amíg nem próbálod ki, nem is fogod tudni... - világítok rá a nyilvánvalóra. Közben pedig azt hiszem, nagyon jól megértem, miről beszél. Bár rólam szerencsére nem vágja le mindenki, hogy nem vagyok teljesen emberi, igencsak tartok tőle, ki hogyan viselkedne a környezetemben. És pont emiatt a titok miatt, nem is tudok annyira önmagam lenni, mint szeretnék. Szerepet játszom, amiben próbálok megfelelni egy általános képnek. S az a benyomásom a velem szemben ülő lány, valami hasonlót próbál. Neki persze nehezebb dolga lehet. Ezt belátom. Már amennyire képes vagyok jelenleg ilyesmire.
Az újabb téma, hogy lefestem, illetve, hogy nem szeretné látni magát... Elszomorít. Nem látom így értelmét a dolognak.
- A tükör... csak egy eszköz... Nem tud bántani. Amit pedig benne látsz... Az csak rajtad múlik, hogy kicsoda és milyen... - próbálom meg összeszedni a gondolataimat. Én például nem látom benne a vámpírt. Mert nem akarom látni. S ezzel persze magamat is becsapom. Valószínűleg az anorexiásoknak is ez a problémája, ők állítólag mindig kövérnek látják magukat. Ha úgy veszem, teljesen értelmetlen a tükör...
- Egy festmény... nos az szerintem más. Az nem az lenne, amit te látsz. Sokkal inkább, amit én látok, ahogy látom...
Állapítom meg egy egyszerű mosollyal. De aztán megrázom a fejem.
- De akkor felejtsd el - fűzöm hozzá, hiszen egyértelműen ő nem akarja a dolgot, én meg nem erőltetem. Inkább megiszom a maradék teámat. Már ha van még. Mert a beszélgetés közben nem is figyeltem. Könnyen megeshet, hogy az üres csészét emelem a számhoz.
Az újabb kérdésére egy darabig csak nézem. Aztán kinézek az ablakon, s újabb másodpercekig csak bámulok kifelé, mielőtt megszólalnék.
- Talán mert, amíg mások problémáit próbálom megoldani, addig nem kell sajátjaimmal foglalkoznom - fordulok felé egy halvány mosollyal. - De ha zavar, azt is megmondhatod.

Zoé
előzmények
Svédország, Eljudnir alagútrendszer

Követem, ha már megyünk, akkor ez a legkevesebb. Egyébként sem hagynám magára. Akkor sem, ha nem lenne rám ilyen hatással. Legalábbis gondolom, hogy nem. Kicsit nehéz meghatározni, de hiszem, hogy szimplán azért, mert segítségre szoruló nő, vagyok itt, és nem azért, mert szerelmes vagyok belé. Mert ugyebár nem vagyok. Ez csak egy pillanatnyi illúzió.
- Beszélnem kell az iskolavezetőségével, és ők is itt vannak. De teljesen elérhetetlenek, úgyhogy szerintem hamarosan visszamegyek... - felelem, bár nem kérdezte, csak közölte, hogy nem tudta. Hát mindegy. A többin meg csak mosolygok.
- Igazad van, pánikban nehéz gondolkodni, bár attól még sosem féltem, hogy kaja leszek és családom sincs, akiket látni szeretnék... A hideg jobban zavarna. De jelenleg a társaságod tökéletesen elég, hogy erről is megfeledkezzek. S mielőtt ezt valami rossz dolognak véled, megjegyzem, hogy rám nézve kifejezetten hasznos, ugyanis utálom a hideget.
Persze miután kimondom az utolsó mondatot arra is rájövök, hogy ez nagyon rosszul hangzott. Gyorsan fel is kapom, hátha a sokk elfeledteti vele, hogy tulajdonképpen valami olyat mondtam, hogy kihasználom a félvélaságát. Rosszabb esetben pofon vág, és még meg is könnyítem a dolgát.
Lendületesen lépkedek vele, bár nem tudom pontosan hova. Aztán persze megállít.
- Oh persze. Ne haragudj - mondom gyorsan és le is teszem. Most kicsit zavarban vagyok. - Öhm... Tudod a visszaviszlek... azt hiszem szó szerint vettem.
Hogy ne kelljen ezzel a kellemetlen helyzettel foglalkozni, inkább nézelődök, s tádá! Ott a bejárat. Gondolom én. Mert hát nem jártam még ezen a helyen. Közelebb megyek a sötét lyukhoz, és úgy szólok vissza Zoénak.
- Ezt kerestük? - remélem, hogy igen. Vagyis nem tudom biztosan. Szerintem a falun keresztül visszamenni okosabb döntés lenne, de nem vagyok olyan állapotban, hogy ellent tudjak neki mondani.

Merkovszky Igazgatóhelyettes Úr

Elhúzom a szám, bár számítottam valami hasonlóra... a remény hal meg utoljára, és a velem szemben ülő férfi a gyilkos.
- Khm... Persze. Természetesen... - felelem enyhe zavarral, amikor az órákat említi. Igazán nem terveztem ellógni. Sőt ha olyanok az órák, még lelkes is leszek, csak hát korábban nem voltak olyanok. De rosszabb esetben, majd olvasok valamelyik hátsó padban, vagy alszom. Ha csak az számít, hogy jelen legyek, igazán nem lehet probléma.
Bólintok a felvetésre, hogy el kéne végeznem az alapképzés hátralevő részét. És sóhajtok is egy nagyot, mert hát... nem így szerettem volna. De nagy valószínűséggel ezt a rendszert megkerülni nem igazán tudom. Utólag pedig biztosan jól fog jönni. S ha minden igaz, úgyis több időm van, mint az "egyszerű" földi halandóknak, szóval abszolút belefér.
Figyelmesen hallgatom, amit a házakról mond, próbálom értelmezni, megérteni a rendszer lényegét.
- Azt hiszem ez érthető... Mi alapján dönti el, hogy melyik házba kerülök? Mit kell tennem, és mikor eshetünk túl ezen?- mert igen, egész biztosan végig csinálom. Ha már itt vagyok, és megkaptam az esélyt, akkor meg kell próbálnom. Akkor is, ha nem fenékig tejfel és nem olyan tökéletes, mint ahogy szerettem volna. A semminél sokkal de sokkal jobb.
Viszont, akárhogy próbálok nem gondolni rá, engem rettentően zavar, hogy még mindig nem mondott semmit a félvámpírságomról. Nem tudom eldönteni, hogy ez jó-e, vagy sem, és nem is tudnék nyugodtan kilépni ebből a helyiségből, amíg nem tudom biztosan. Megköszörülöm hát a torkomat és nagyon halkan kérdezem meg.
- Az nem baj, hogy nem vagyok teljesen emberi? - a balkezemmel köröket kezdek rajzolni a combomra, ahogy beszélek. Ez is sorsdöntő. Nekem legalábbis. Én szeretnék minél inkább beilleszkedni, s azt gondolom, a legtöbb diák nem venné jó néven, hogy olyasvalaki mászkál közöttük, akinek vérre van szüksége az életben maradáshoz, de az is lehet, hogy csak én vagyok nagyon maradi gondolkozású még mindig.

én megyek :3

simán   *és most elmegy aludni, mert a reggeli hot yoga-pilates az fárasztó*

Nati
zene

A helyzet az, hogy nem nekem való már az iskolás élet. Akárhogy is nézem, öreg vagyok hozzá. Vagy a bioritmusom a nem jó, amióta félvámpír vagyok... A fene sem tudja, de olyan fáradt vagyok mindennap, nem tudom mennyi ideig fogom én ezt bírni. Most is az van, hogy végeztem, mehetnék haza, de arra sincs erőm, hogy lemásszak az északi toronyból. Ezért is döntök úgy, hogy az egyik itteni helyiséget veszem igénybe.
Korábban már benéztem és nagyon szimpatikus volt a sok-sok puha párna a kanapészerűségen. Szóval most nem hezitálok egy percig sem. Belépek és szinte rögtön halk zongora szó is felhangzik. Mosolyra húzom a számat, hiszen pont erre van most szükségem. Egy nyugodt kis dallamra megy egy kis pihenésre.
A szoba színe is egy általam kedvelt halványzöldes árnyalatba vált. Meg is lep, egy pillanatig bámulom, a pálcámért kezdek kutatni, de aztán megrázom a fejem. Egészen biztos nem én csináltam. Nem vagyok már képes ilyesmire. Vagy ha igen, akkor nagyon mélyen el van bennem rejtve a képesség, de nem hiszem, hogy így van.
A gondolataimból az térít magamhoz, hogy a zene abbamarad, s a szoba színe is megváltozik. Ahogy pedig körbe nézek, hogy megkeressem az okokat, meglátom az újonnan érkező lánykát is. Emlékszem rá, abból a buliból, ahova Scar rángatott fel. Nem volt olyan régen, de akkor még nem voltam iskolás. Ez a lány viszont határozottan igen. Ő valószínűleg nem tudja, hogy én alig egy hete koptatom a padokat. Kedvesen köszön, én meg a nevére próbálok rájönni. S ahogy jobban megnézem az arcát - nem mintha ez segítene - a szemeiben csillogó könnyeket is észreveszem.
- Szia! - köszönök neki halkan, és kedvesen. Legutóbb azt hiszem nem ilyen voltam, de nem igazán volt kedvem ahhoz a bulihoz - Valami baj van?
Kérdezem oldalra döntött fejjel. Közben meg azon agyalok, hogy hogy lehet valaki ilyen fiatalon ilyen magas?

Boldog éjfélt

Elmosolyodom, bár ez nem a vidám fajta mosoly. Sokkal inkább az, amivel az ember azt próbálja kifejezni, hogy valahol megérti a másikat és sajnálja, de ezt inkább nem mutatja, mert hát fő az optimizmus.
- Kit szeretnél látni? - teszem fel a kérdést, mert hátha el tudja mondani. Ha tudja, akkor pedig úgy alakítani is tudja, hogy olyan legyen, vagy ahhoz közeli, amit látni szeretne. Ha meg még nem is tudja... Nos akkor ideje, hogy elkezdjen gondolkozni rajta. Nehogy akkor jöjjön rá, amikor már túl van a nyolcvanon is.
Ki pillantok az utcára ismét, aztán hirtelen felindulásból úgy döntök, elmondom én mit szeretnék. Bízva benne, hogy neki is könnyebb lesz magáról beszélni, ha kicsit én is megnyílok felé.
- Én csak egy őszinte, boldog és önfeledt mosolyt szeretnék látni - mondom, miközben rápillantok, s elmosolyodom. Most, hogy velem van, és azt érzem, amit talán közel is állok az elképzeléshez. Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy ezek az érzések nem valódiak és ez beárnyékolja a mosolyomat is. Nem teljesen őszinte, és nem is önfeledt. Mindenesetre boldog. Szeretem az érzést, amit kivált belőlem a társasága. Könnyebb vagyok tőle, és annak ellenére is, hogy nem vidám dolgokról beszélgetünk jobban érzem magam, mint általában. Nem is értem miért vagyok olyan búskomor mindig, s miért próbálom elhitetni a világgal az ellenkezőjét. De jó, hogy itt van. Engem is ráébreszt sok mindenre.
Aztán a festés kerül szóba, s bár tudom, hogy nem gondolja teljesen komolyan, mégis azzal az apró talánnal, még közelebb visz, az általam oly vágyott tükörképhez. Ma először, vidáman csillannak fel a szemeim, s a fogaim is kivillannak az újonnan arcomra szökő mosolyban.
- Talán. Majd. Egyszer. Szavadon foglak - felelem vidáman és magamban próbálom ezt az érzést megtartani. De nem tart sokáig. Nem tud sokáig tartani, hiszen a beszélgetés más irányba terelődik, s visszaránt a földre.
- Akkor hajrá! - pillantok rá kihívóan. Eddig nem tűnt fel, hogy mások problémáival szeretne foglalkozni. De én igazából nyitott vagyok - bizonyos szintig -, ha az neki pillanatnyi komfort érzetet ad. Na meg... belőlem is kikívánkoznak dolgok. Sosem voltam az a fajta, aki hosszú ideig képes magában tartani bármit is, most pedig hosszú hónapok óta titkolózom.
- Részemről rendben, de csak ha aromás golyó. Az alkohollal nem vagyunk barátok - egyezem bele, mert bár eddig egészen az volt a benyomásom, hogy magamra akar hagyni, hülye lennék elszalasztani egy ilyen lehetőséget, amiben magától ajánlja fel hosszabb időre a társaságát. Lehet tényleg van valami féle vélafüggőségem?

Nati

- Akarsz róla beszélni? - kérdezem, az utóbbi időben úgyis lelkiszemetesládaként üzemelek. S engem is megnyugtat valahogy, hogy másoknak is vannak problémái nem csak nekem.
- Ah. De a Choi a vezeték nevem. Jobb szeretem ha Min Jongnak hívnak - felelem, s valahol örülök, hogy ő elmondja újra a nevét, mert nekem nem megy olyan jól az emlékezés, mint neki. Biccentek köszönös képpen, aztán ha már ilyen kedvesen arrébb húzódik akkor leülök a kanapéra. Lerúgom a cipőimet és a lábaimat is felhúzom. Elhelyezkedem nagyon kényelmesen, hátra döntve a fejemet. Határozottan érzem, hogy el tudnék aludni akár itt és most. Aztán persze eszembe jut, hogy nem vagyok egyedül. No hát igen... Nem, nincs baj a memóriámmal, csak a fáradtság.
- Bocsi, kicsit álmos vagyok mostanában... - ülök fel, s fordulok a lányka felé, aztán a kanapéra könyökölök és megtámasztom a fejem. Így kicsit könnyebb.
- Szóval... Mi a baj? - kérdezem meg újra, mert a nagy újra bemutatkozás közben nem igazán jutott el odáig, hogy elmondhassa. A szoba változó színei pedig nem nyugtatnak meg. S bár nem tudhatom biztosan, mégis csak sejtem, hogy valamiféle hangulatérzékelő mágiáról van szó, amit az ő feje felett összecsapó hullámok megzavarnak. Az én belépésemkor a zöld egy pillanatig teljesen nyugodt volt.

Egész jó meglátás, bár nem teljesen korrekt. Büszke sok mindenre lehet az ember. Persze értem én, hogy nem akarja az orromra kötni, ezért nem is faggatom tovább. Inkább hagyom, hogy más irányba evezzünk. S talán az én téma veszélyes, ki vagyok én, hogy "életem szerelmének" ne számoljak be bármiről, amit hallani szeretne? Nem, azért nem fogok mindent kiteregetni elé, de meg kell jegyeznem, hogy ez nem annyira egyszerű, mint bárki hinné.
A vajsör és a kókuszgolyó is előttünk, én pedig valóban megkapom a kérdést, amire számítottam. Elmosolyodom, de egyelőre nem válaszolok.
- Oh, ha csak egy dolog lenne, hamar végeznénk... - közlöm kesernyés mosollyal, aztán a vajsörömbe kortyolok. - De ami téged érdekel... - elgondolkodom egy pillanatra, hiszen nem tudom biztosan, hogy érdekli-e. Mégis azt gondolom, hogy egészen mostanáig, ezzel kapcsolatban próbáltam őt meggyőzni, így hát ennél maradok. A többi problémát, megtartom magamnak.
- ...hmmm... hogy is mondjam? - gondolkozom, mert rólam nem rí le kapásból, hogy más vagyok, mint a többi korombeli férfi. - Nem vagyok teljesen emberi? - kérdezem végül bizonytalanul, mert nem tudom, hogy ez vajon megfelelő kifejezés-e az állapotomra. Én az idő nagy részében tökéletesen embernek érzem magam. Főleg este, amikor nem bántja a szemem a napfény, vagy nem kezd égni-viszketni a bőröm. Igen, olyankor hajlamos vagyok elfelejteni, hogy más vagyok. De így nappal, nehéz. Persze most fedezékben vagyok...
Megnyalom a számat, a fogaimat is, úgy nézek rá. Vajon mi lesz az első gondolata? Mi bennem a más? Egyáltalán ki lehet-e ezt találni? Vagy egy idegen számára a világos bőr, nem jelent még semmit? Fogalmam sincs. Bár a szökőkútnál a vérrel már elszóltam magam, de ki tudja, talán már elfelejtette. Én mindenesetre szeretnék még egy kicsit titokzatoskodni, és nem rögtön kijelenteni, hogy félig-meddig vámpír vagyok.

érdekes a fórum

Oké, azt hiszem valami rosszat mondtam. Nagyokat pislogok rá, hogy mégis miről beszél és mi baja. Mi a nyavalya az a 24 kronószóda és miért próbál hirtelen olyan nagyon ember lenni, ha egész eddig azon sopánkodott, hogy nem lehet az?
Persze értem én. Én is szeretnék belesüppedni a hétköznapokba és azt képzelni, hogy normális vagyok, de ha egyszer nem lehet? Neki se megy, és eddig hiába bíztattam, hogy próbálja, folyamatosan csak visszatámadott. Most kicsit, mintha magának mondana ellent. Valahogy nem vagyok benne biztos, hogy valóban jó ötlet lenne neki elmondani bármit is. Felhörpintem a vajsörömet s már épp bocsánatot kérnék, amiért megbántottam és persze magára is hagynám, mert gondolom így már nem szívesen lát, de ő kér bocsánatot, amivel megint csak meglep.
- Öhm... nem haragszom... te se haragudj... jó? - kezdem bizonytalanul, mert bár tényleg nem értem miről is beszélt pontosan és miért is zavarta, hogy kimondtam, amit ő is gondol (gondolom, hogy gondol), de azért szeretném ha tudná, nem akartam megbántani.
- Nekem talán könnyebb titkolnom, hogy más vagyok, de csak ideig-óráig. Ha valaki jobban ismer, egy idő után feltűnő, hogy nem mászkálok órákig a napfényben, vagy ha mégis megteszem, akkor nagyon beburkolózva... És félek, hogy a környezetemben levőket elijeszti, ha rájönnek... - nem fejezem be. Csak ismét kibámulok az ablakon. Beharapom a számat, a mutatóujjammal pedig köröket kezdek rajzolni a korsóm oldalára. Valahogy arra számítok, hogy ahogy lassan összeteszi a mondanivalóm lényegét, ő fog felállni, és itt hagyni. Ha pedig ez bekövetkezik, nem szeretném látni. Ahogy az arcát sem, mert ki tudja. Persze én magamból indulok ki... De hát mindenki ilyen, nem?
Az az opció, hogy ennyiből nem jön rá, mire próbálok célozni, eszembe sem jut. De persze, ha mégis így lenne, válaszolgatok még neki.

Iza beteg

Tőlem egy ilyet kapsz, hogy gyorsabban gyógyulj:
KATT

Nati

Lelkiszemetesnek lenni egyáltalán nem rossz dolog. Legfeljebb akkor, ha elfelejtem, hogy nem azért vagyok negyedikes mert 17 éves vagyok, mint a többség, hanem mert 17 évesen kicsaptak a sulimból... Szóval nem gondolok bele, hogy az esetleges problémák, amikkel itt a többség szembenéz, nekem túl komolytalanok. Most is ebbe a hibába esek. Meggyőződéssel közlöm, hogy "nem zavar" és már figyelek is a lányra velem szemben.
Valahol talán a magassága is megtévesztett, de ahogy beszélni kezd már egyértelműen tudom, hogy az élete nagy problémái apró kis semmiségek. Persze azzal is tisztában vagyok, hogy ezt ő még nem így látja, ezért próbálok nagyon de nagyon megértően pislogni rá és nem elaludni. Mert amúgy tényleg fáradt vagyok. Bocsánat.
- Engem speciel nem zavart sosem, ha magasabb volt a barátnőm - közlöm vele a szimpla tényt teljesen őszintén. Szerintem ez csak a lányoknak valami parája, hogy legyen a fiú magasabb, meg hogy néz az ki? Hát hogy? Nem lehet minden srác 180+ cm. De azért persze meghallgatom a többit is. Mosolygok rajta. Édes, ahogy az óriás származékot említi, de csak megrázom a fejem.
- Határozottan nem hasonlítasz egyetlen óriásra sem - azok ugyanis, szinte mindig rondák. Szerintem. Aztán lehet csak én találkoztam rossz óriásokkal, de hát lényegtelen. Épp egy nagyra nőtt kislányt próbálok megvigasztalni. Abban mondjuk nem vagyok biztos, hogy eljut hozzá, amit mondok.
- Szerintem, ha egy fiú szeret, és te is szereted, akkor pont úgy néznétek ki, mint egy szerelmespár. És senkit nem érdekel, hogy melyikőtök milyen magas. Sőt! A srácnak még az önbizalmát is megdobná, feltéve, hogy az ő fejét is teleültették sztereotípiákkal arról, hogy a férfinek kell magasabbnak lennie.
Felelem neki kedvesen, de érzem, hogy ehhez egyébként nem lesz ma annyi türelmem, mint szeretném.
- Tudod, téged a magasságod zavar, az osztálytársaid, meg azon szenvednek, hogy van egy pattanás az arcukon, vagy hogy van rajtuk pár kiló felesleg. De az igazság az, hogy ha valakinek komoly szándékai vannak, túl lát ilyen apróságokon. Senki sem tökéletes - Fűzöm még hozzá, aztán megvonom a vállam.
- Szóval ne aggódj ezen. Egyébként is vannak nálad magasabb fiúk... - én persze nem tartozom közéjük, de én mindig is alacsony voltam. - Ha szeretnéd bemutatlak az öcsémnek, ő már majdnem két méter...
Toldom meg vigyorogva, ha tényleg ez a legnagyobb problémája ezen nem múlik. Kwonnak amúgy sem ártana egy nő az életébe, bár nem tudom mennyire jönnének ki. De legalább a magasság nem lenne probléma. Az öcsém ugyanis azon nyavalyog, hogy minden lány olyan alacsony... Bár ez lenne a legnagyobb problémám! Boldogabb lennék. De most valahogy ingerült kezdek lenni. Veszek egy nagy levegőt. Lehunyom a szemeimet.
- Csak 5 percig hadd aludjak! - motyogom magam elé, aztán újra Natira nézek, remélem nem bántottam meg. Nyűgös vagyok, és próbálok is kedves lenni vele. Csak nem tudom mennyire sikerül ebben az állapotban.

Boldog éjfélt!  

*beszáguld egy bögre kávéval, leteszi Niko elé aztán elszáguld*

Rachel

Meglepett a bagoly, de eszembe sem volt kihagyni a lehetőséget, hogy megint találkozzak Rachellel. Igaz először nem értettem pontosan, hogy ki is ő, meg mit is akar, de hamar beugrott, mert nem mindennap dekorálok mosdókat csinos lányok, kellemes társaságában. Szóval miután tisztáztam magamban, hogy ki ő, el is indultam a levélben említett helyre.
A gondot csak az okozza, hogy ez a kastély nagyon nagy, új vagyok, és persze bármikor el tudok tévedni. Jó pár alkalommal kell útbaigazítást kérnem, és egyértelmű, hogy nem vagyok a prefektusok gyöngye ebből a szempontból - sok másból sem, Rachellel való első találkozásom a jó példa erre - de azért igyekszem titkolni a helyzetet. Ami sokat segít, hogy a festmények az említett folyosón valóban hangosak, így az utolsó néhány sarkon már csak a hangokat kell követnem. Mennék gyorsabban is, de a felügyelők miatt nem kockáztatok. Eddig békén hagytak, ezután se szeretném ha zaklatnának.
Én még iskolai egyenruhában és talárban vagyok, de ahogy nézem Rachelnek már volt ideje átöltözni... Na igen, a kastélyban lakásnak is megvannak az előnyei. De én nagyon kedvelem a lakásomat is a faluban.
- Szia! - köszönök rá a lányra, próbálva túl harsogni a vitázó portrékat. - Csendesebb hely nem volt? - kérdezem vigyorogva, bár ennek a zajnak is meg van a maga előnye... Kihallgatni biztos csak nehezen tudnak minket. Persze használhatnunk valami bűbájt is, hogy kizárjuk a sok felesleges zajt, de a helyzet az, hogy a változatosság kedvéért fogalmam sincs, hova tettem a pálcámat.

Rámosolygok a lányra aztán szétnézek, melyik portrék élnek szerelmi életet. Nem szeretem az ilyen vitákat, na meg ez a fajta civakodás rossz emlékeket idéz fel bennem. Próbálok hát inkább Rachelre figyelni, és arra, hogy mit is mond. Hegyezni kell ám rendesen a fülem, de szerencsére megértek mindent.
- Te választottad ezt a helyet... - jegyzem meg felhúzott szemöldökkel. Nem hiszem, hogy bárki kényszerítette, hogy itt várjon rám. De végül is mindegy. Vagyis majdnem. Semmi kedvem őket hallgatni - Nem tudsz valami varázsigét, amivel kizárhatnánk a vitájukat? - kérdezem reménykedve. Ha nem, hát az sem baj. Egyszerűen megfogom a kezét és a folyosó egy másik részére húzom, ahol kevésbé vészes a helyzet. Persze itt is van vita bőven, de érezhetően jobban szeretnék maguknak megtartani a felek, hogy mi is a pontos probléma, így jóval halkabban teszik, mint azok korábban.
- Öööö... tényleg? - nézek rá meglepetten. Aztán elgondolkozom, miről is beszélhet. - Ah...! Valamit rajzolni... - mondom megvilágosodva, bár az igazság az, hogy nem emlékszem pontosan mit meg miért, de ha olyan fontos majd megmondja újra.
- Áh! Hülyeség! - intem le a prefektusággal kapcsolatban. Tökre nem érdemlem meg. Tudom, hogy Lin csak azért bízott meg ezzel, mert idősebb vagyok mint a többség, na meg mert jó szomszédok vagyunk. Más ötletem legalábbis nincs a dologra. De nemet meg nem mertem mondani. Be szeretném végre fejezni az iskolát és többet tanulni a művészetekről, szóval ez a legkevesebb. Bár így belegondolva, emlékszem, annak idején féltékeny voltam Beckyre, hogy ő prefektus lett én meg nem. S talán emiatt sem hittem el Carolnak, hogy Teo bá mellém állt volna. De ez megint olyasmi, amin nem kéne agyalnom.

Örülök, hogy megnyugtatja egy kicsit, amit mondok neki. Persze van más problémája is, ami érthető.
- Megjegyzések akkor is lennének, ha alacsonyabb lennél, vagy épp teljesen normális. Aki beléd akar kötni, az mindig talál majd megfelelő okot - felelem őszintén, aztán mint egy jó tanácsot hozzáfűzöm: - A kérdés az, te hogy reagálsz ezekre. Ha ügyes vagy, még a javadra is fordíthatod.
S bíztatásul kap még egy mosolyt is. Aztán pedig figyelek rá, hogy mi mondanivalója van még. A csk említésére enyhén eltátom a számat. 260??? Hát ő sem ember, az tök tuti. Tátogok kicsit, aztán összeszedem magam.
- Nos, így nézve, nem is olyan magas... csak 191 centi... - de hozzám képest ő is égimeszelőnek tűnik. Elvégre az már két fej különbség... Ah, utálom. De hát ez van. És ez nem változtat a tényen, hogy Kwon az én kis öcsém. Ha nő is még. Akkor is kicsi marad, hiába gondolja ezt ő másképp. De nem is agyalok ezen sokat. Túl nehéz a fejem hozzá. Rettentően lefáraszt az egész heti ébrenlét, figyelés, és próbálkozás. Öregnek érzem magam ahhoz, hogy ilyen szinten tanuljak. Valószínűleg nem is fogom sokáig hajtani magam, csak legyen meg az első jó benyomás a tanároknál, utána lehetek lazább is. Remélem.
A fáradtságom ki is bukik belőlem, s Nati szerencsére nem tűnik mérgesnek emiatt. Még a függönyt is behúzza nekem.
- Kösz - küldök felé egy hálás mosolyt. Nem is tudja, mennyivel jobb így nekem. Veszek egy mély levegőt, aztán lehunyom a szemeimet. De ezt követően arra is rájövök, hogy nem túl szép dolog ez részemről.
- Tényleg csak 5 perc kell... - győzködöm, bár inkább magamat, mint Natit, mindenesetre, nem szeretnék illetlennek tűnni.

Egyszerűen muszáj arrébb húzni, hát nem lehet ilyen lármában normálisan beszélgetni. Nem is értem, miért itt akart találkozni. Ez valami fura női logika lehet. Mindenesetre sikerül egy csendesebb folyosó szakaszra érni, és így azt is megtudom, hogy varázsolni nem tud, énekelni viszont igen.
- Wow... oké... ez ha elég hangosan énekelsz, akkor jó lesz - vigyorgok rá, és elismerően bólogatok, mert a dal egész jó, s ha már nem varázsol tényleg az az egyetlen dolog, ami tehet, hogy jó hangosan énekel.
Ha tudom, hogy a prefiségről akar beszélni... hát lehet kihagyom. Nem a kedvenc témám. Ezért is inteném le, de azt hiszem félre ért egy kicsit.
- Öhm... gondolom igent kéne mondanom... - húzom el a számat egy pillanatra a feltételezésén, aztán körbe nézek, s bár nem látok senkit sem, mégis közelebb hajolok a lányhoz, hogy a fülébe súghassam - ... de az igazság az, hogy az volt hülyeség, hogy engem választottak erre a posztra...
Aztán visszahúzódom és rákacsintok, hogy értse, eszembe sincs másképp viselkedni. Bár az itteni mosdók nem szorulnak festésre, azért van pár dolog, amit el tudnék képzelni... Csak ugye a felügyelők... Na de egyszer csak elmennek ők is.
Ami pedig a sárkányos tetoválást illeti... Próbálok úgy csinálni, mint aki emlékszik, de hát nem az volt a közösművészetünk csúcsa, amikor ezt ecseteltük és hát le is kellett lépnem, mielőtt rajta kaptak volna, így nem csoda, ha ez kicsit kiesett.
- Ah... jó, hogy emlékeztetsz - felelem végül a köztes utat választva - Amúgy miért szeretnél tetoválást, és miért pont a vádlidra? Miért pont sárkányt?
Érdeklődöm és kíváncsian várom a választ, ha már én vagyok az előrajzoló. Mondjuk, szerintem, egy tetováló szalonban jobbat készítenének neki, de ezen nem fog múlni. Ha pedig nem akar, nem kell válaszoljon. Én szimplán csak kíváncsi vagyok, mert bár több lyuk van a fülemben, mint bárkinek akivel eddig találkoztam errefelé, meg a nyelvem is át van szúrva, arra sosem gondoltam még, hogy tetoválást varrassak magamra. Az iskola pedig... Megint egy olyan téma, amire elhúzom a szám.
- Nem egészen olyan, mint vártam... De valamit valamiért - vonom meg a vállam a tömör válaszom után és bízom benne, hogy ért ennyiből és nem várja, hogy sokat meséljek. Mert bár rettentően élvezek sok mindent, és igyekszem örülni, hogy előbb-utóbb azt is tanulhatok majd, amit tényleg szeretnék, most hogy hullafáradt vagyok nehezebb a derűs oldalát látni a dolognak. Na meg az újból felhangzó mondatfoszlányok sem tesznek jót a kedvemnek.
- És ha nem akar mást? - kérdezem csendesen, a mellettem álló lány valószínűleg nem is hallja, hiszen ő maga is megjegyzést tesz az elhangzottakra, aztán megrázom a fejem. - Mi lenne ha keresnénk egy nyugodtabb helyet? - fordulok Rachel felé, s kérve pillantok rá. Szerintem mindkettőnknek jobb lenne.

Ágfalvi Elinor
egy szabad hétvégén, szombaton, délelőtt

Fáradtan nyúlok el a kanapén az üzletben, abban bízva, hogy egyik iskolatársamnak sem jut eszébe a délelőtt folyamán betévednie hozzám. Sőt a falulakóknak sem. Egy ideje agyalok rajta, hogy átmenetileg bezárok, vagy hogy felveszek valakit. Mert lopásgátló ide vagy oda... mégis az az igazi, ha valaki itt van és segít az embereknek kiigazódni, hogy mire is van szükségük. Csak így nekem nincs időm aludni. Azért még lehunyom a szemem és arról ábrándozom, hogy Carol végül eljön. Magamban mindent megtervezek... de persze tőle kéne megkérdezni, valóban szeretné-e és nem csak mondta-e, hogy ne rontsa el a kedvem.
Az álmodozásból az apró csengettyű rángat vissza a valóságba, ami jelzi, hogy vásárló érkezett. Még egy darabig azonban szeretném hinni, hogy alhatok. Csak nem olyan sürgős neki. Lehet, hogy csak nézelődni jött, vagy eltévedt.. Ha szüksége van valamire, biztos megtalál majd, nem? De, egészen biztosan. Nem is strapálom magam, eltakarom a szememet is a karommal, hogy nyugodtan tudjak aludni. Megpróbálom kizárni az összes zajt, mint a közeledő-távolodó léptek, kintről beszűrődő kiálltások. Nem akarom semmit. Csak aludni. De munkaidőben, nem nagyon lehet...