Benedikta

Már éppen hogy megszokta Madaszkárt, máris pakolhatta össze a cuccait, és jöhetett ide. Ahol nem ismert semmit, és úgy érezte magát, mint egy elveszett kisegér a labirintusban. Az elképzelés nem is ütött el anyira a valóságtól, tényleg elég elveszett volt, és a kastély pedig akkora, mint egy Tokyói állatkert: hatalmas, és egy nap alatt bejárhatatlan. Nem mellesleg még azt sem tudta, hol fog egyáltalán aludi. Ha fog egyáltalán aludni valahol. Esetleg a lépcsőn, vagy a folyósón, de amúgy.. Felkötve hajkoloncát kezdett bolyongani a labirintus falain belül gondosan elolvasva az ajtók feliratát, a köveken akadó érdekességeket, amik esetleg még a hasznára lehetnek a tájékozódásban, vagy akármi másban. Megfigyelt minden kis repedést, minden betűtípust, minden színelváltozást, bár az már koránt sem volt biztos, hogy ennyi mindent meg fog egyszerre jegyezni. Arra gondolt, hogy még a szigeten is először milyen nehezen igazodott ki, de ez már legalább kétszer akkora, mint az a terület, és vagy ötvenszer annyi esélye van arra, hogy elkeveredjen valahova, és utána még önmaga se találja meg magát, nem hogy más. Ez egyik kilincses mögül hangokat hallott, így úgy gondolta, talán bemerészkedhet, és még azt is megkockáztathatja, hogy körbenézzen. Felpillantott az ajtón függő táblácskára. Erőnlét terme. Ez elég sokmindent hordozhat magában, olyan sejtelmes, sokatmondó. Ismét harapdálni kezdte a bőrt a szájáról- mármint, ai még rajtamaradt ajkain-, majd lassan lenyomva a kilincset dugta be buksiját. Az első, amit megpillantott, az a fekete hajú, vele egyméretű lány volt, akinek bőrét ugyan úgy megsütötte a nap, mint az övét. És épp nagyon kitartóan dobigálta kosárra az erre alkalmatos, sárga labdát. Remélve, hogy senki nem fogja leszedni a fejét ezért a hatalmas garázdálkodásért beljebb merészkedett, és még meg is szólította a jelenlévőt.
- Öm. Szia.- ejtette maga elé összefont ujjait, miközben végig azon kattogott az agya, hogy mi lesz akkor, ha a lány fogja magát, és egyszerűen hozzávágja a lasztit, amiért megzavarta.

Cat*.*

Bár ő még nem volt itt, mivel egyenesen a szigetre csöppent, mégis, valahogy elvarázsolta a hely. Talán a szó szoros értelmében. A nagyságával, a köveivel, a folyósóival, mindennel, amivel csak el lehet varázsolni egy olyan lányt, mint Kami. És valljuk be, nem kell épp sok erőfeszítés, hogy ő elvarázsolódjon. Elvégre nézzünk csak rá, olyan mint egy kis csillámpóni és egy nyuszi keveréke, bár ebben a sötétben, ahol most járkál inkább nyuszinak hat. Öltözte egy kék rövidnadrágból, és egy fekete ujjatlanból áll, napbarnított bőrén a libabőr jelei mutatkoznak, és mindíg, ha felszáll egy madár, vagy a faluban lekapcsolódik egy villany, valalaki betér valahova, csupán a hangoktól összerezzen. De ezt tudjuk csak be a hidegnek. Ne gondoljunk arra, hogy ijedős, mint a fent említett nyulak, vagy, hogy esetleg másodpercek alatt szívrohamot kaphat, ha valami emberi, vagy nem emberi lény meglepi.
Amikor még elindult felfedezőútra, igenis világos volt, csak valahogy elkeveredett, és mikor visszaindult akkor meg ide került, és akkorra már sötét volt, és.. Bele sem mert gondolni abba, hogy hány óra lehet, és, hogy mivel fog az járni ha már takarodó van, és ő még mindíg itt kóborog. Akkor majd magyarázhatja, hogy "de pedig eltévedt" meg "de pedig vissza akart menni". Nem ért oda időre, elkésett, sőt még az is lehet, hogy egyből azt fogják mondani, hogy nem hisznek neki ki van rúgva. Az lenne a világ legeslegnagyobb büntetése számára, még csak itt kezdődött meg igazán az élete. Hogy visszamennjen a hárpia anyjához, és közölje az apjával, hogy már az elején ki van rúgva.. Hát akkor már inkább elássa magát.
Kissé vacogva lépett be a temetőnek kinéző telek kapuján. Ez a varázsvilág. Ne ijedj meg, ha egy csontváz kezet akar fogni veled.- emlékeztette magát, ahogy találomra megindult valamerre. Már úgysem látott semmit, a visszatalálás esélye pedig egyenlő volt a nullával. Legalábbis egyedül. De ki az az épeszű ember, aki egy temetőben járkál éjnek éjjelén? És ki az, aki egy ezt csináló elsőst visszavezetne az iskolába? Hát bizony senki, őrültekkel pedig inkább nem akart szövetkezni. Sőt, ha talál itt valakit, akkor biztos sikoltozva szalad el. Ki tudja, még a végén gyilkos, vagy menekült, vagy szökött rab az Azkabanból és megeszi őt vacsorára. Eme roppant, agytekervényeket mozgató elmélkedések özepette történt, hogy nekiment valakinek. Vagy valaminek. Akiami puha volt. Azt, hogy mit mondott, nem egészen értette a saját motyogása miatt. Persze, először csak halk, suttogó szitkokkal illette a kegyetlen támadót, aki úgy földre teperte, hogy eldőlt mint egy zsák só. Újabban mindíg csak úgy, a semmiből elesik. Madagaszkáron is folyton folyvást elesett. És mindíg hátra, lehet, hogy az őrangyala- ha van neki olyanja-, épp a felsője nyakánál próbálja visszarángatni.
- Nem tudom ki vagy te, de hagyj elmenni, különben sikítok.- hadarta el, amikor felfogta, milyen súlyos is a helyzet. Itt ül a földön, és a másik lehet épp most élezi a kését meg a villáját a kis kendővel a nyakában, satöbbi. Mint a Tom és Jerryben, a gond már csak ott van, hogy most épp ő tölti be Jerry szerepét.

Wolgast Bellafonte

Kami Madagaszkárba csöppent be, és éppen ezért nem is ismert ezelőtt a kastélyt. Persze, hallott róla innen-onnan, elejtett megjegyzésekből, vagy részletes leírásokból, amik alapján négyzetcentiméterre le tudta volna rajzolni. Már ha ismerte volna a rajzolás ilyen apró technikáit, ő egy óvodás szintjén tudott csak firkálni. Inkább abba a rétegbe tartozott, amelyik tisztes távolságból szemléli a művészetet, és esetleg papírra tud vetni egy fapálcikát, vagy egy szivárványt, vagy esetleg le tudott rajzolni egy szellemet. De itt se kell nagy dologra gondolni, csak a nagyon alapkísértetecskékre, aminek olyan alakja van mint egy kupolának, és a végén olyan pici háromszögek vannak, amitől olyan, mintha meg lenne tépkedve a lepedő széle. Két pötty még a nemlétező szemének, és kész.
Térjünk vissza az eredeti témához. Legelső élményeit a szigeten élte meg, éppen ezért nem értette, hogy miért vágyott mindenki annyira vissza a kastélyba. Az rendben van, hogy itt élik le a fél életüket, itt történik meg minden olyan, ami kihat az életükre. Ezt ő mind meg is értette, csak valahogy nem tudta átérezni. Ami valljuk be, nem egészen meglepő. Viszont most, hogy itt volt, telljesen rabul ejtette a nagyság, a varázs, és minden pici apró részlet. Annak ellenére, hogy ahányszor elindult valahova, annyiszor tévedt el, és olyan is megesett már, hogy jó helyen járt, csak épp ő hitte az ellenkezőjét. Most is csak annyiból volt szerencséje, hogy tudta követni a hangokat, bár még így is megfordult a fejében, hogy rossz helyre vitték a lábai. De nem, itt van, eszik, boldog, keveset gondol az otthonára, a görényei is tökéletes rendben vannak, a haja ugyan olyan zabolázatlan, és pontosan ez a lényeg. Szőke koloncát egy tökéletes kontyba foglalta össze feje tetején, ami lehet nem volt épp a legjobb ötlet. Elvégre, egy majdnem kereken hetven-nyolcvan centis dolognak megvan a maga súlya. De Kami bírta, hősiesen küzdött eme igenis nagy csatában. Épp egy porcukros gyümölcsös valamit majszolt, aminek nagyon jó íze volt, amikor derült égből villámcsapás, valaki csak úgy berobbant mellé, egy kicsit még meg is lökve. Nem is az ütés erejétől, hanem inkább a meglepetéstől, és a pillanatnyi rémülettől nyelt félre, és nézzünk csak rá, most ott ül, és vöröslik a feje mint egy paradicsom, és tátog mint egy hal, és köhécsel, és mindent csinál, csak hogy ne fulladjon meg. Ki hallott már olyat, hogy evés közben haljon meg?? Persze, olyanról már volt szó, hogy egy bácsi a vécén trónolva, a nagydolgát végezve kapott szívrohamot, de hát az akkor sem evés! És nem is tizennégy és fél éves volt, azt is jegyezzük meg.
Bár jelenleg épp az életéért küzdött, és még nem látta támadóját, aki így véget akar vetni rövid pályafutásának, azt már elhatározta, hogy ha meghal, visszajön, és addig fogja kísérteni ameddig meg nem őrül, vagy ha mégsem ha meg, majd ő fogja megölni.

Wolgast Bellafonte

Már komolyan elkezdett gondolkodni azon, hogy majd ilyen horrorfilmesen láthatatlanná változik, és majd éjjelente, mikor még csak félálomban van elkezdi rángatni a lábát, meg csapkodni a szekrényajtót, meg majd suttog a fülébe. Ha pedig túléli a gyümölcsök vérszomját, a csinos kis ujjacskáit a nyaka köré fonja, és véletlenül túl sokáig, túl erősen fogja ölelgetni. De csak miután hozzákötözte egy székhez, vagy szerzett egy téglát. Hogy agresszív gondolatai támadtak volna? Ugyan, ilyet ne feltételezzen senki, ezek még messze távol álltak Kami dühös oldalának agresszivitásától. Már ott tartott, hogy honnan fog szerezni bőrszíjakat, amikor kifejezetten nagy kezek labogatták meg a hátát, amire végre abbahagyta a krákogást, és végre rendesen le tudta nyelni a rakoncátlan kis falatot. Elvégre, visszaköpni nem csak hogy egy lányhoz nem illik, de ennyi ember előtt bizonyára még botrányt is gyújtana, kiállítanák valami magas helyre, hogy mindenki lássa. Akkor lesült volna a az arcáról a bőr. Lehunyta szemeit, és hosszan, lassan fújta ki a levegőt, csupán azért, hogy lenyugtassa önmagát. Ha itt és most gyilkolná meg, minden bizonnyal még elvetemült őrültnek is tartanák. Bár akkor mondhatná, hogy lát egyszarvúkat. Tök vicces lenne. Kinyitotta pislogóit, majd lassan a fiú felé fordította tekintetét. Bizonyára úgy nézhetett ki, mint egy pszichopata. Vagy Csingiling, miután jól megtépázták. Viccesen. Nem veszedelmesen, csak viccesen. Elvégre elég apró termetű, és még az arca sem segít neki, a szőke tincsei pedig méginkább nem. Ugyan ki félne egy lánytól, aki úgy néz ki mint Kami? Akaratlanul is halvány mosoly ült ki ajkaira. Sosem volt haragtartó, elég hamar megbocsáltott mindíg mindenkinek, bár ettől függetlenül ő még egy telljesen más hasonlatot használt volna, a "kerge meteorit" talán egy kicsit enyhe, inkább mondjuk úgy, hogy gyilkos hajlamú asztenoida... Asztroida... Aszte.. Aszto... Hanyagoljuk inkább, a lényeg úgyis ugyan az.
- Aha. Én meg Kamilla. Farkas. A navinéből.- bólintott. Azért ennyi köhécselés és rettegés után még kissé nehézkesen ment a beszéd, főleg attól, hogy minden egyes hang után leginkább újra fulldokolni támadt volna kedve a drága kis torkának. Valahonnan ismerős volt neki, de inkább ez csak egy halvány kis suttogás volt valahonnan az elméje legalljáról. Ami hajszálnyira választódik el attól, hogy soha életében még csak a hírének a közelébe sem jutott, és annyi közük van egymáshoz, mint a Himalájának Afrikához.
Amikor a másik áttért őrá, akaratlanül is felkuncogott, olyan kis halk nevetésféleként, és még a fejét is megrázta, jelezve, hogy nem, egyáltalán nem zavarja- azon kívül, hogy éppenséggel majdnem megfulladt, de az már a múlté-, és elég jól szórakoztatja. Vagyis, ez tetszett neki. Vagyis.. Még ő sem tudta volna elmagyarázni, egyszerűen megnevettette és kész.

Wolgii *valamicukismileytképeljide*

Bár a megjegyzés mulattatta, azért nem nevetgélhetett ott a végtelenségig. Miután abbahagyta eme igen kalórazabáló feladatot, és elhatározta, hogy ebből a gyümölcsös valamiből nem fog enni, és inkább kipróbálja azt a zselés másik fura valamit, csupán egy halvány mosollal arcán kanalazott a tányérjába a piros akármiből. Ami piros és zselés, az csak jó lehet, bár itt már sosem lehet tudni. Ahol szellemek járkálnak telljes természetességgel és emberek bombázódnak, veszélyeztetve ezzel az életét, ott már semmit nem lehet biztosra tudni. Szeme sarkából jól megfigyelte minden egyes mozdulatát- persze csak észrevétlenül-, elvégre ő csak régebb óta van itt, és csak jobban tud mindent. Ezt a tudást később majd biztos fel fogja használni. Amikor látta társai értetlenséggel, meg még sokmindennel keveredő pillantásait, csak megint nevetni támadt volna kedve, de ezt most inkább hanyagolta. Valaki biztos félreértené, és ő nem igazán szívleli a félreértéseket. Megbökdöste a furcsa zselét a kiskanalával, hogy meggyőződjön arról, hogy biztos nem épp egy desszerteknek fenntartott börtön zárt osztályáról menekült, majd vette a bátorságot, és lekanyarított belőle egy kisebb darabkát. Fő a biztonság. Még egy ilyen jelenetet nem bírna ki, és biztos az asztal alatt kötne ki. Nem sok levitást ismert eddig- sőt, ami azt illeti, tudtával egyet sem, vagyis most egy sem jutott eszébe- de azt megjegyezte róluk, hogy sokat vannak együtt, és keveset mással. Vagy mi. Mikor a másik újra megszólalt, ismét rá nézett, immár sokkal nyíltabban. Vállat vont, ahogy lenyelte a vörös akármit.
- Kösz jól, te?- kérdezett végül vissza. Általában sokat szokott beszélni, de erre most egyáltalán nem volt mit mást mondjon. Tipikus kosztümkérdés, olyan, amit mindenki meg szokott kérdezni mindenkitől, még ha utána el is vállnak, és soha többé nem látják egymást.- Jó volt. Meleg.. Tengerpartos.. Meg homokos. Olyan.. Madagaszkáros.- válaszolt a másikra is. Amire meg végképp nem tudta mit mondjon. Össz-vissz max másfél két hetet tölthetett ott, nem igazán jutott arra idő, hogy bárhogyan is érezze magát. Mindegy, attól függetlenül még válaszolnia kellett, mert csak nem hagyhat a levegőben egy kérdést.

Wolgii

Magában visszapörgette az imánt elmondtakat. 'Madagaszkáros'. Most komolyan. Ennyi erővel akár azt is mondhatta volna, hogy a hegyekben sok a hegy. Világrengető meglátások. Viszont ennek a zselés valaminek egész jó ize van, olyan mint az erdeigyümölcsös tea sok cukorral. Mosolyogva hallgatta a fiút, ahogy beszélt, és beszélt, és hálásnak érezte magát azért, hogy addig sem ő kell jártassa a száját. Nem igazán tudta, mit mondhatott volna. Amikor a másik csak úgy kihúzta a szőrszálat a szájából, újra nevetglni kezdett, természtesen úgy, hogy szépen a szájáhpz emelte a kezét, és csak halkan, diszkréten. Mégis, hogy jönne már az ki, ha prüszkölve felnevetne? Bármennyire is szerette volna ezt tenni, visszafogta magát. Mikor folytatta, már tényleg képtelen volt betelljesíteni tervét, miszerint jólneveltnek fog mutatkozni. Letette a kiskanalat, majd az asztalra könyökölt, s immár két kézzel fogva fejét nevetett. Lehet, hogy ez az egész nem volt MÁSNAK nevetséges, neki igenis az volt. Csak úgy jön, berobban ide, mint egy sztár az iparba, és beszél itt madagaszkárról, meg manókról.. Ha otthon lenne ez az egész, biztos azt hinné, hogy a fiú be van szívva.
- És mit fogsz csinálni az alapanyagokkal?- pislogott rá, ahogy hátratúrta időközben elszabadult tincseit, és elképzelte magát egy telljesen más szemszögből. Bizonyára úgy néz ki mint Szimba az Oroszlánkirályból, sok kis babahaj ott a feje körül, mint egy sörény, vagy mi van az oroszlánoknak. Érdekes embernek bizonyult, azt meg kell hagyni. A viháncolása lassan mosollyá lágyult, majd vállat vonva megdícsérte egy fiút, egy vállveregetés kíséretében. Ő maga nem sokat tudott a kviddicsről, csak annyit, hogy meg kell szerezni a kis sárga repülő izét, cikeszt, vagy mit, és közben gólokat is kell dobigálni, és mindezt úgy, hogy gyilkos gurkók össze- vissza püfölnek. Nézni biztos jó, játszani már kevésbé. Bár ő szemmel láthatólag szerette, mármint, azok szerint ahogy beszélt róla. A kérdés meglepte, erre várt a legkevésbé. Ölébe ejtve kezeit fordult felé, hogy az arcát tanulmányozva bólintott.
- Van két vadászgörényem.- jelentette ki, és most rajta volt a vigyorgás sora. Egyszerűen imádta a két kis szőrmókot, annak ellenére, hogy az emberek többsége vagy lepatkányozza őket, vagy furán néz rá. Pedog nagyon szerethetőek, csak hát nem épp azok a tipikus házikedvencek.- Lennon, a nőstény, és albínó, és Meeko, a párja. És olyan puhák, és vékonyak, és aaannyira édesek.- kezdett csak úgy dumálni. Amit mondjuk lehet nem kellett volna, nem igazán szeretett sokat beszélni, annak ellenére, hogy mindíg azt csinálta. Olyankor telljesen idegesítőnek érezte magát. Végül inkább csak vállat vont.- Neked?- terelte vissza a témát a fiúra.

Wolgii
{Ruha/ Hajci/Egyéb kiegészítők}

Már a hajnal első kis napsugarainál úgy pattantak ki a szemei, mintha épp egy versenyre készült volna, vagy egy hatalmas utazásra, vagy egyéb társadalommegmozdító, földrengető dolgogra. Pedig ez csak egy kis bál volt, a végzősöknek. És ő elmegy. És egy fiúval megy. Jó, mondjuk fura is lenne, ha lánnyal menne, de hát akkor is. Még csak elsős, még csak most jött, és elmegy a bálba egy nála majdnem két évvel idősebb fiúval. Azért majdnem, mert fél év múlva tulajdonképpen tizenöt lesz, és akkor tulajdonképpen csak másfél év van köztük, és az végülis elég sokat számít, nem? Hát persze, hogy de! Megpróbálta lehunyni szemeit, még aludni egy kicsit, de nem igazán működött, talán azért, mert valami kis idióta kis görcsöcskék ott tevékenykedtek a hasfalában, meg a gyomrában, meg a torkában, sőt, az is lehet, hogy még az agyában is ott voltak, csak azokat épp nem érezte. Miután mindezt így megállapította, felkelt, és elég sokáig csak ült az égya szélén, utána kényelmesen letusolt, utána meg elkészítette magát, remélve, hogy ez nem lesz azért túl sok. A hajával kész remekművet csinált- saját maga szerint-, és még a hennával is elég jól elboldogult, annak ellenére, hogy olyan ügyetlen egy ceruzával a kezében, mint egy elefánt. Ééés ezzel úgy el is ment az egész napja. Mondjuk, még rengeteg dolgot csinált közben, futkosott ide-oda, meg dédelgette a görényeit, de hát végülis akkor is végig ezt csinálta, és az sem biztos, hogy jó lesz egyáltalán. Vagy majd megijed tőle, és elszalad. Vagy ki tudja. Most kivételesen nem merte harabdálni a száját, mert azon ott csücsült a halványpiros festék. Úgy körülbelül ez volt az összes smink rajta, mármint az arcán, meg egy nagyon halvány réteg alapozó, meg kihúzta a szemét. Az "egyszerűség szép" elv alapján. Bár már kevésbé érezte magát egyszerűnek. Egy fekete magassarkút húzott fel lábbeliként, ami ahoz képest, hogy magassarkú, igenis kényelmes, és az egész estét képes eltölteni benne. Ha meg mégsem, akkor egyszerűen lehúzza. Vagyis, remélte, hogy le fogja merni húzni, és majd ott mezítláb csápol. Bár akkor mégannyira alacsonyabb lesz a másikhoz képest. Mindegy, majd szerez egy létrát. Annak ellenére, hogy nem tudta honnan lehet szerezni létrát. A lényeg, hogy ő szerez.
Kissé felsóhajtva dőlt a kőfalnak, valamivel távolabb a bejárat ajtajától. Miközben várt, olyan dolgok fordultak meg a fejében, hogy vajon mennyire néz ki hülyén, mások mennyire látják ugyan ilyen hülyének, és miért nincs még itt a párja. Ha csak szédítette, és közben egy telljesen más lánnyal jön, vagy nem is jön... Akkor tényleg meg fogja ölni. Kínozni. Ahányszor és amennyi módon csak lehet. A mennyezetre emelte tekintetét, ahogy felsóhajtva húzta el száját. Ezaz Kami, ez a te formád.

Wolgii
{Ruha/ Hajci/Egyéb kiegészítők und virágkoszorú}

Már nagyon Belemerült a repedések és összeillesztések különféle változataiba. Azon gondolkodott, hogy felszalad, átöltözik pizsomába, és visszajön egy pokróccal, azt kiteríti ide a folyósó közepére, lefekszik rá, és mély gondolatok kíséretében tovább elemzi őket, sőt, még ír egy könyvet is róluk, melyben majd azt latolgatja, miken mehettek keresztül az életben. Amikor még meg sem születtek, majd kiskorukban, majd miközben egyre csak nőttek. Interjút is fog csinálni egyel, biztos el fogja mesélni milyen kényelmetlen lehet számára, amikor hangyák és pókok meg atkák költöznek beléjük. Fog még írni a résdivatról is, illetve még egy pszichológussal is fog beszélni. Ha mindez be fog jönni az embereknek- márpedig biztos be fog jönni nekik-, majd tvműsört is fog vezetni. Mindjárt még hálás is lesz a fiúnak, hogy csak úgy itthagyta. A könyv címét is kitalálta, az az lesz, hogy "Egy lyuk feljegyzései". Ilyet még biztos nem írtak, még senki nem lehetett ennyire pihent egyú, mint ő most. Persze ettől függetlenül még haragszik rá, kimondhatatlanul, és biztos benne, hogy tényleg ki fogja nyírni. A kínzás első fázisa az lesz, hogy miután lekötözte, fog egy minél tombább ollót, ami már alig vág, és szépen lassan lekaszabolja a haját. Abból indul ki, hogy ő nagyon imádja a szőke tincseit, és akkor biztos a fiú is szeretheti, elvégre ő is szőke. Vagyis, valami olyasmi. Egy nagyon világos árnyalatban. És akkor ő is nagyon szeretheti a haját, mármint, úgy nézett ki, mint aki szereti. Bár az sem igazán akadájozta volna meg Kamit, ha az ellentéte igaz, ő tökéletesen kiélte volna barbár vágyait. A második fokozatot még nem találta ki, majd valahonnan fog inspirálódni, vagy addigra biztos eszébe fog jutni akármi, amit már régebb ki akart próbálni, csak nem volt még rá alkalom. Mindezen tervei ellenére azért persze rosszul esett neki, hogy így átejtették, ám ennek nem akart utat engedni. Csak volt, és kész. Inkább lesz dühös és bosszuálló, mint szomorú. Az sírással jár, enyhe depresszióval, és ahogy magát ismerte, még arra is hajlamos lett volna, hogy ne egyen. Csupa csupa olyan tulajdonság, amik szánalmat keltettek benne- legfőképpen önmaga ellen. És pontosan ezért nem akarta, hogy ez az érzés eluralkodjon rajta. Tömlöcbe zárta, egy vasdobozba, és képzeletben belehajította egy feneketlen tóba. Így is elég lesz majd a bűntudat, ha 'véletlenül' meghal az elméletileg párja, és ő meg véletlenül el fogja ásni. Utána meg keresni fogják, valami kiássa, és valami menő hazugságvizsgáló kíséretében leleplezik, és lecsukják. Egy életre. Akkor majd lesz ideje megírni a tudományos könyvét is. Hitler is cellák között firkálta le a Mein Kampf-ot, és olyan nagy ember lett belőle, hogy van aki még most is fél a nevétől. Bár Kami nem fog senkit és semmit üldöztetni, de akkor is. Azért elég jól hangzik. Egy pillanatra lehunyta aranybarna szemeit, kiengedte tüdejéből a levegőt, majd a következőben már ki is nyitotta őket, azzal az elhatározással, hogy mostmár aztán tényleg eltrappol innen, és Wolgas jöjjön azzal akivel akar, vagy nem akar, vagy ne jöjjön. Tökmindegy. Egyedül a szobájában is tökéletesen jól fogja érezni magát, majd játszik a görényeivel. Így is otthagyta őket egyedül, szegények azt se tudják, hogy mi történik, meg mi nem történik. Mégis, milyen gazda ő, hogy csak úgy otthagyja őket. Annyira a szívéhez nőttek, hogy szinte olyanok voltak neki, mint a gyerekei. Egy anya nem hagyja ott csak úgy szó nélkül a gyerekeit.
Normális helyzetbe hozta virágillatú kobakját, és kissé összerezzent, amikor szemtől szembe találta magát a fiúval. A bárány bemerészkedik az oroszlán barlangjába. Vagy inkább a farkas barlangjába, az egy helytállóbb kifejezés. Amúgy észre sem vette, hogy itt van, az is lehet, hogy már tök régóta itt van, és szólongatja, csak a lány épp annyira el volt foglalva a világuralomra törő terveivel, hogy nem vette észre. Az elég kínos lenne. Ám partnere csak bocsánatkérően mosolygott, és valami olyat emlegetett, hogy bocsánatot kér amiért megvárakoztatta. Ez azért elég rendes dolog. Lehet, hogy mégsem bambult el annyira. Mikor megpillantotta a virágot, a meglepetéstől elkerekedtek szemei. Arcába halvány pír szökött, és imádkozott azért, hogy ez ne vevődjön annyira észre. Az alapozó tompítja az ilyeneket, nem? Még ha éppen csak kevés is van belőle, hogy elhalványítsa a Madagaszkárról megmaradt pici szeplőit. Persze ettől függetlenül nem felejtheti el, hogy ő most épp haragszik. Nagyon. Le is akarja vágni a másik puhának tűnő haját. Telljesen. Sőt, az is lehet, hogy szerez valahonnan gyantát, és leepilálja a fejét. Miután végzett a tompa ollóval, természetesen. De azért mégis, hozott neki egy virágot. Nem mintha amúgy nem lett volna így is elég virág a fején, de akkor is, ez egy olyan gesztus, ami kiengeszteli, és eltörli a halálos ítéletet. Elmosolyodott, ahogy elvette, s felnézett rá. Érdekes, hogy így is úgy a válláig ért. Ő a túl magas, ehez kétség sem fér.
- Köszönöm.- emelte orrához, s szagolt bele. Olyan tipikus rózsa illata volt. Amúgy is imádta a rózsákat. Alfréd után azok voltak a kedvenc virágai. Olyan előkelőek, és gyönyörűek, és meg tudják védeni magukat, ésés minden. Úgy döntött, hogy egy ideig inkább félrerakja az agresszív énjét. Jó időre. Amúgy sem volt az az erőszakos fajta. Mondjuk, senki nem is nézte volna ki belőle, hogy tud egy kis pukkancs is lenni.- Jaja. Mehetünk.-bólintott gyorsan, mikor magához tért a rózsa keltette ámulatból, és egy egészen halvány, kissé talán még félénknek is mondható mosoly keretében a vele szembe álló felé nyújtotta szabad kezét.

Wolgii
{Ruha/ Hajci/Egyéb kiegészítők und virágkoszorú}

Attól függetlenül, hogy a következő percekben már ajtón belül találta magát, megtartotta fejében az "Egy lyuk feljegyzései"-t. Elvégre, ez sem fog örökké tartani, és le tudta volna fogadni, hogy másnap annyira fog unatkozni, hogy még arról sem lesz fogalma, mégis mit kezdjen magával.  A teremben minden annyira.. Szines volt. Mondjuk egy logikus is, a bohém a szőke lány megfogalmazásában azt jelentette, hogy valami, ai minél szinesebb, és minél távolabb áll a normálistól. Pont mint ő. Emberek vajon lehetnek bohémek? Biztos lehetnek. Ennek is utána fog nézni, már ha addig nem felejti el. Elég gyakori, hogy valami imennjen a fejéből, például egyik percről a másikra.
Mikor a fiú megkérdezte, hogy izgol-e az este miatt, nem igazán tudta, mit feleljen. Ez volt eddig az első bálja, persze azon az egyen kívül, ami óvodában volt, és akkor még nem tudta, hogy boszorkány. Azt se tudta, hogy valójában létezik ez a világ. Persze, gyermeki ésszel elhitte mindezeket, de csak úgy, ahogy egy hároméves hisz a fogtündérben, meg a Mikulásban, meg a húsvéti nyusziban. Valahol mélyen tudja, hogy ez mind csak csalfa átverés, mégsem fogadja el az igazságot, mert ő még kicsi, neki abban a mesevilágban kell élnie. Visszatérve a kérdésre, igen, izgult, mint egy lány szokott izgulni. De az valószínűleg nem lett volna jó válasz, így is elég furán viselkedett már eddig is. Hogy félrebeszéljen, nos, most valahogy nem volt kedve azzal az oldalával mutatkozni, talán mert az az üres mosoly eléggé elbizonytalanította. Szóval csak vállat vont megköszönte szépen, kijelentette, hogy jól van, és mindeközben a többi diákot pásztázta. Nem mintha várt volna valakit, vagy menekülni próbált volna, egyszerűen csak nem akarta túl sokáig bámulni. Nem akart soha senkit túl sokáig bámulni.
- Ez csak egy bál, nem?- kérdezte végül vissza, mikor megtalálta a tökéletes választ, és ismét rá emelte tekintetét.

Caat *.*

Összeráncolva homlokát feküdt a földön, és azt se tudta, hogy melyik végtagját hogy hívják. Vagy hogy őt magát hogy hívják egyláltalán, sőt, ha azt nézzük, annyira nagyon máshol járt, hogy a nemét sem tudta volna meghatározni. Több lehetséges eset is van, hogy hány, azt így pontosan nem lehetne megmondani. Először is, hogy egy halott feltámadt, a fej nélküli lovas, vagy Edward Cullen, vagy R, és akkor most ő is halottá teszi, mert betette ide a lábát, pont most, pont így este, amikor a mindenféle lényeklen lenne mondjuk a talélkozója, de nem tudnának találkozni egy élő jelenlétében. Így a legegyszerűbb megoldás, ha elintézik, hogy ne legyen élő és új taggal bővül a család, vagy a banda, falka, ki tudja milyük van a lelketlen testeknek. Következő, hogy valami olyat hallott vagy látott, amit már rég elfelejtett, de attól még nem szabadott volna, és ezért most bűnhődik.
Egy sorozatgyilkos, aki most itt rejtőzik, és nincs mit ennie. Bár Kami nem hitte, hogy bárki is találna valami ennivalót rajta, elvégre 43 kilósan nem mondhatni, hogy valami nagyon sok hús lenne rajta. De egy éhes ember, meg aki keres talál alapon.. Lehet, hogy majd pacallevest főz, meg csontvelőlevest, meg ki tudja még. A haját meg majd eladja a mugli világban, és gazdag lesz. Még, hogy kopasz halott legyen, na hát azt már nem. Sokat tett a hajáért, hogy ilyen legyen, és lehet, hogy egy nagy kolonc az egész, amire egy egész tubus sampon kell, mindíg beleakad mindenbe, és még sorolhatnánk, de akkor sem.
Vagy a gondozó. Ha már van temetőgondozó, bár nem igazán tudta, mit kell egy temetőt babusgatni. Mindenki vigyázzon a saját sírjára, vagy ne haljon meg. Ennyi az egész. Nem kell itt sorra kidőlni mindenkinek. Zihálva vette a levegőt, melkasa szaporán járt fel-alá, és így jobban belegondolva, még a gyomrában is liftezett valami, ami remélte, semmilyen úton-módon nem fog kikerülni onnan. Egy jó ideig legalábbis. Ahogy mindezeket végiggondolta, rájött, hogy neki már úgyis telljesen mindegy, szóval akár meg is nyugodhat. Kezdte meghallani a másik hangját, ahogy az valami zombikat emleget, meg evést, meg valami hercegeket. Vannak itt hercegek? Mármint olyan igaziak?
- Nem akarok sehogy sem meghalni, sem először, sem mégegyszer.- nyöszörögte kissé reményvesztetten. Hát ez bizony nem fogja meggyőzni az éhes akármiket, ide önbizalom kell, meg kell ijeszteni. Ha egyáltalán meg lehet ijeszteni. Amikor meghallotta, hogy nem elég zombis, kishíján nevetésben tört ki annak ellenére, hogy ez a helyzet egyáltalán nem nevetni való. A visszafojtott fuldoklástól nem volt elég lélekjelenléte a megszólalásra, ám mikor a lány megemlítette, hogy prefektus.. Nos, bennsőjét egyszerre öntötte el a nyugalom és boldogság, illetve mindkettőnek a szöges ellentéte. Mostmár egészen biztos, hogy amint visszaér csomagolhat haza. És ezen az sem segít, hogy elméletileg elhagyta a jelvényét.
- Kétlem, hogy bármit is láttam volna, feltéve, ha nem vertem bele a valamim.- mormolta, ahogy eltakarta szemét a hirtelen jött fénytől. Lehet, hogy nem volt nagy, de máris sokkal több annál, amit egy telljesen kitágult pupilla el tud viselni. Aprót sóhajtott, majd egyidőben azzal, hogy a másik megemlítette, eszébe jutott, hogy talán neki is illendő lenni ismertetni, hogy micsoda kicsoda. Na nem mintha eddig lett volna rá alkalma.
- Én Farkas Kamilla vagyok, elsős Navinés, nagyon örvendek, kérlek ne rugass ki annyira feltűnően.- hadarta el egy szuszra, ahogy feltápászkodott.

Dikta

Amikor megpillantotta a másik, fekete hajú lányt, nagyon megfordult a fejébe, hogy azzal a lendülettel, amelyikkel bejött, ki is fog menni. Lehet, hogy annyit tudott beszélni, hogy az csak na, de ettől függetlenül valami ismeretlen okból tartott az idegenektől. Többször is elgondolkodott már azon, hogy ez miből ered, de eddig még egyszer sem jött rá. Mint ahogy azt sem, miért fél a kísértetektől, vagy miért van üldözési mániája akkor is, ha hátranéz. Ezek csak vannak, és kész. Vele születtek. Amikor csak úgy betoppant, a másik épp nagyon koncentrált arra a kosárra, és mikor a sárga, gömb alakú tárgy beletalált, valami olyan műsort levágott, ami kísértetiesen hasonlított az indiánok esőtáncára, amit a Discoveryn adtak. Lehet, hogy egy indián. Vannak indiánok. Modernek is. Vagyis biztos vannak.
Az, hogy nem hallotaa meg Kamilla cincogását, telljesen biztos volt. Elvégre, még ő maga s alig hallotta. Ám mikor meglátta, úgy tűnt, hogy örül neki. Mármint, még a labdát is felvette- lehet, hogy csak azért, hogy jól fejbevágja vele-, és még felé is megindult. Majd megtorpant, mikor a szőke elé ért, aki kissé idegesen harapdálta alsó ajkát. Mindíg ezt csinálja, ha valamitől izgatott, vagy ideges, vagy fél. Lenyúzza a szájáról a bőrt. Mikor a másik még azt is megkérdezte, hogy játszik-e vele.. Na az kész sokként érte. Elkerekedett szemekkel nézett a másikra, s meglepetésében még a rágcsálást is abbahagyta. Majd eszébe jutott, hogy most körülbelül úgy nézhet ki, mint Rozi a moziba, vagy mint ahogy az a bizonyos borjú néz arra a bizonyos újkapura. Gyorsan becsukta száját, majd bólogatni kezdett.
- Szia.- köszönt mégegyszer, ahogy lágy mosoly garázdálkodott fel arcára. Mikor a másik úgy nézett rá, kishíján még el is nevette magát. Fel sem tudná idézni, mikor örült neki valaki ennyire. Szinte már vigyorogni bólogatott ismét.- Ja. Az tök jó lenne.- egyezett bele. A kosár az jó. Az apjával is kosarazott.

Mihály

Most, egy bizonyosabb idő elteltével bátran állíthatjuk, hogy Kami kezdte egész jól kiismerni amgát itt. Persze, ha valamit nagyon keresett, azt még mindíg nem találta, csak azért is, de az óráiról nem késett, ha kajáról volt szó nem késett, és ha csak úgy járkált, még próbaszerűen is megtalált dolgokat. Most jelenleg éhes volt. Az egész délelőttöt Meeko keresésével töltötte. Az a kis betyár úgy döntött fogja magát, és elmegy sétálni, csak úgy se szó se beszéd. Márpedig a vadászgörény sorsa fontosabb volt holmi ebédnél, ki tudja mi történt volna vele, ha valaki más akad rá. Miután gondoskodott róla, hogy az állatka visszakerüljön helyére, és a ritkaság kedvéért ott is maradjon, korgó gyomrától vezérelve indult meg a konyha felé. Most aztán fog munkát adni a manóknak, az biztos, úgy érezte, hogy egy egész elefántcsordát meg tudna enni. Nem mintha bármikor is akarta volna bántani az elefántokat. Azok a hatalmas, szürke lények igenis cukik, bárki bármit mondjon. És mindenképp be fog szerezni egy törpeelefántot. Egyszerűen szüksége van rá. Egy olyan kis trombitáló izékére, ami akkora mint egy nagyobb kölykkutya, és szalad utána, és az egész olyan, mintha lenne egy babája. Babára is szüksége lesz. Majd. Olyan tíz-tizenöt év múlva. Feltéve, ha valaki lesz annyira eszement, hogy vállaljon vele egy babát. Ilyen ember persze nem lesz, szóval majd keres egy árvaházat, és onnan örökbefogad egyet. Vagy keres egy anyukát, akinek nem kell a babája, és majd miután megszülte, neki adja. Remek lesz. Hosszan kifújta a levegőt, ahogy kontyba kötötte feje tetején dús hajtömegét, s megállt a konyha ajtaja előtt. A lábai szinte telljesen maguktól hozták ide, mert ő ugye a fentebb említetteken töprengett. Újabban amúgy elég sokat gondolkodott, részben mert senki nem vette a bátorságot a megközelítésére. Kamira nyílván mondhatjuk, hogy olyan, mint Csingiling egy bedrogozott változata. Bár a személyiségének általában három fázisa van, attól függően, hogy ki mennyi időt bír ki mellette. Van az, amikor a másik még csak idegen. Ekkor nyílvánul meg a félénkebb Kami, bár ennek élettartama eléggé rövid, olyan öt-tíz perc körül lehet. Van a fentebb emlegetett, felturbózott Csingiling. Ez sokáig tart, néha már tőlságosan is. Az emberek többsége ekkor könyveli el idegesítőnek, olyannak, akivel nem beszélnek, mert.. MErt csak nem. És van az igazi Kami, aki ha kell komoly, ha kell jókedvű, mindíg olyan, amilyennek kell lennie. Ez a végső és örökletes. Ezt eddig szinte még senkinek nem sikerült elérnie, csak a két legjobb barátnőjének, meg még egy személynek, aki eddig még kérdéses.
Még egyszer körbenézett, majd lassan lenyomta a kilincset. A manókat szerette. Bár a manók is szerették őt. Ők mindenkit szerettek. Tekintete azonnal a földre irányult, s elvigyorodva guggolt le, ahogy becsukta maga mögött az ajtót.
- Sziasztoook.- csicseregte, ahogy kezét kinyújtotta a lényecskék felé.

Wolgicsapat *w*
{Ruha/ Hajci/Egyéb kiegészítők und virágkoszorú}

Na jólvan Farkas Kamilla, mostmár aztán szedd össze magad, nem vagy te ilyen. Vagyis, részben nem ilyen, például az a része, ami most elő kéne jöjjön, nagyon szöges ellentéte ennek az egésznek. Meg amúgy is, ez, hogy itt ülnek, és nem beszélnek egymással, olyan, mintha mindketten egyedül jöttek volna, pedig közben nagyon nem. Szólásra nyitotta száját, hogy kérdezzen valamit, akármit, valami sablon dolgot, ami mondjuk épp nem az időjárás, hanem valami más, például, hogy mióta kviddicsezik, vagy akármi. Csak a keringő félbeszakította. Utána az szakította félbe, hogy a párja épp nagyon belemerül a nézésbe. Ami mondjuk nem volt akkora nagy életbevágó dolog, szóval már épp összeszedte a másik Kamit, hogy harmadjára is nekigyűrkőzzön a nagy kérdésnek, amikor valami ismeretlen valami közbeavatkozott. Vagyis valaki. Az egész helyzet tök vicces volt. Előszöris, Wolgast ujjai közül csak úgy eltűnt a muffin, utána majdnem eldőlt, utána meg a rabló egyzserre kezdett enni, röhögni, köpködni és fulladozni. Itt volt a pillanat, amikor leomlott minden tartózkodás, jég, beton, tégla, meg még amikből az ilyenek készülni szoktak. Ezt most persze nem olyan drámaian kell elképzelni, mint ahogy a filmekben szokott lenni, hogy a csaj tekintete ellágyul, és hirtelen megered a nyelve, és az este további részében csak beszélnek és beszélnek. Kami nem ilyen. Ő egyszerűen prüszkölve nevetni kezdett, és amikor a fiú elkezdte leszedegetni a darabkákat magáról, igenis komoly erőfeszítésébe került, hogy ne essen le a puha, színes párnáról. Illem ide vagy oda, ülve maradni alig tudott, nem hogy segítsen szegény lányon. Kibújtatta lábait a cipőből, azon az alapon, hogy ha kell, bármikor, másodpercek alatt vissza tudja hőzni. Az egész helyzet telljesen abszurd volt, bár ezen a helyen minden abszurd volt.
- Jól vagy?- kérdezte, félig még mindíg nevetve. Részben, hogy a másik ne higyje, hogy néma, részben meg azért, mert azért már mégis. Még ha elég nyilvánvalóan ki is röhögte őket. Amiről nem ő tehet, az csak megtörtént. Sőt, ha már itt tartunk, pár centivel arrébb is csusszant a párnákon. Nem mintha szükség lett volna rá, mert nem volt elég hely vagy ilyesmi. Csak neki nem volt túl sok szüksége a muffinokra, nekik meg úgy tűnik igen, és akkor így közelebb lehetnek a cukorbetegséghez. Nem mintha rossz lenne, csak na.

Das squad *.*
{Ruha/ Hajci/Egyéb kiegészítők und virágkoszorú}

Nagy levegőt véve állította le magát a nevetéssel. Nem mintha az egészet akarta volna. Az csak úgy kirobbant belőle, mint a tüsszentés, vagy az ásítás. A testének egy olyan reakciója volt, ami nem csak helytálló nem volt, de még csak kontrolálni sem tudta. Ez egy olyan reakció volt, amit bármennyire is vissza akart fogni nem sikerült neki, ez csak úgy.. Jött. Magától. Sőt, ha mindez nem lett volna elég, utána még bűntudata is támadt, elvégre, ha a fiú nem lett volna itt, akkor a másik lány ki is purcanhatott volna. Vagy nem. Elvégre, ha Wolgi nincs itt, csak ők ketten, akkor valószínűleg Kamilla is másképp tett volna, de így, hogy itt volt Wolgi, most mégis mit csinálhatott volna? Ugorjon oda harmadiknak, hogy kéz alatt legyen, vagy mi? Persze, hozhatott volna egy pohár vizet, vagy akármit, de az is lehet, hogy az csak rontott volna a helyzeten. Mert ugya az is elég rossz, ha valaki félrenyel kaját, vagy innivalót, de ha mindkettőt egyszerre, és lehet, hogy ez a lány ezt tette volna. Mármint ezzel nem azt akarja mondani, hogy a másik szerencsétlen lenne, vagy akármi ilyesmi, csak.. Ez kezdett egyre kínosabb lenni, főleg számára. És mikor találkozott a fiú tekintetével, valahogy az sem javított az egészen. Szemei kikerekedtek s megbánást tükröztek, sőt, még a száját is lebiggyesztette.
- Bocsánat.- mormolta, enyhén elnyújtva a magánhangzókat, pont annyira, amennyire kell. Hogy senki ne értse félre, és mégis meg legyenek húzva, olyan pont tkéletesen.- Nem akartam, csak úgy előtört, és tényleg nem akartam.- kezdett magyarázkodni, menteni magát, aikor egy szőkésvörös lobonc hirtelen eltakart előle mindent. Hirtelen elhallgatott, és pislogott párat, amíg felfogta, mi is a helyzet. Megrázva fejét szedte le arcáról az ismeretlen tincseket, és arra is megesküdött volna, hogy a szájába is bekerült pár, de azt inkább nem most szerette volna elintézni. Bár mindezek után.. Akkor sem. Mondjuk, még mindíg jobb lenne, mint hogy utána a torkára mennjen, és ő is elkezdjen itt fuldokolni, méghozzá másodjára is. Megrázta fejét, majd az idegenre pislogott. Még jó, hogy arrébb ült, ha nem tette volna, most valószínűleg ő töltené be az űlőalkalmatosság szerepét, ami nem lenne épp a legkényelmesebb. Nem csak neki, hanem a másiknak sem, állítólag nem jó rajta terpeszkedni mert csontos és kényelmetlen. Szóval, ez így mindenkinek jobb.
- Szia.- mosolyodott el.

Dikta

Pillanatnyi bizonytalansága kámforként szívódott fel, mint amikor valaki főz, és a pára eltűnik a szagelszívóban. Mármint. Az is el szokott tűnni, nem? Mosolyogva fogadja el a felvetést, miszerint játszhatnának, majd halkan felnevetve rázza meg szőke fejét amikor a másik közli, hogy nem fogja felnyársalni, utána meg megsütögetni. Bár ha ezt tenné, akkor bizony csalódnia kéne, Kamilla a maga negyvenhárom kilójával nem számított valami húsos egyénnek.
- Oké, oké, izé, megnyugodtam.- bólogatott, ahogy a másik befejezte a beszélést, majd ismét belekezdett. Elkapta a labdát, majd annyira, amennyire csak tellett tőle megpróbálta összenyomni, ellenőrizve, hogy mennyire van az felfújva, majd miután mindezen roppant szakszerű mozdulatok után még a földhöz is pattogtatta párszor, hogy úgy tűnjön, mintha tudná mit kell csinálni. Mármint az oké, hogy nem szabad átengedni a labdát, és a másik kosarába kell dobni, de egyéb trükkök meg amiket még be szoktak vetni, na hát azok nagyon nem mentek neki. A mugli iskolájában valahogy mindíg kimaradt az ilyen játékokból. Ami azt illeti, nem is tornázott. Miután a másik bemutatkozott, végül tovább pattogtatva a labdát indult meg felé, meg a palánk felé.
- Kamilla. És bárhogy hívhatsz.- vonta meg vállát, ahogy ellenfelét méregetve próbált kieszelni valami taktikát.

Das squad *.*
{Ruha/ Hajci/Egyéb kiegészítők und virágkoszorú}

A kijelentésre, miszerint csinálni is kéne valamit elmosolyodva bólintott, és mikor az egyetlen férfi a csapatból kitalálta, hogy táncoljanak.. Nos, nem egészen tudta, mi fog ebből kisülni, de hogy érdekes lesz, az biztos. Mivel cipője az asztalka alatt maradt, így mezítláb, harisnyában perdült ki a táncolók közé, és az elején pár percig nem bírt semmi mást tenni csak nevetni, mint valami idióta, vagy ki tudja, még ha másoknak is vicces lett volna ez az egész- ami azért nem valószínűtlen- de így, hogy ott állt cipő nélkül, és csak nevetett.. Valaki tuti gondolt arra, hogy el kéne vinni a diliházba, túl sokszor nevetett, és túl valószínűtlen helyzetekben, amikor nem kellett volna. Pedig nem is ivott semmit, hát még ha került volna alkohol a szervezetébe, te szent Merlin, hát abba belegondolni sem szabad. Végül belátva, hogy ezt bizony ők komolyan gondolták, ő is ropni kezdte, olyan mozdulatokat bevetve, amiket valószínűleg még Jack Sparrow is megirigyelt volna, ha látta volna. De sajnos nem látta. Kellett volna csinálni egy felvételt, hogy aztán majd elküldhesse neki, és majd összeüljenek egy kis party hardra.
Mikor a fiú magához ölelte a másik lánnyal egyetemben, vigyorogva lapogatta meg a hátát, s mikor újra szabaddá vált, folytatta az indián táncot, vagy mi volt az, amibe belekezdett. Valahogy úgy nézett ki mint egy magas növásű ötéves, akit kicsíptek a szülei. Ott forgott, meg minden, és igyekezett nem beleakadni a saját lábába. Mert hogy nézne már ki, ha fogná magát és csak úgy eldőlne itt mindenki között mint egy zsák, pont mint a rajzfilmekben. A gondolatra csak méginkább nevethetnékje támadt, ám ezt sikerült csodával határos módon visszafojtania.

A szőke lány nem egészen volt tisztában azzal, mikor és hogyan is keveredett ide, az a rész valahogy telljesen kiesett a fejéből. Nagy valószínűséggel épp el volt varázsolva, vagy elbambulva, vagy alvajárt és itt kelt fel. Nem mintha alvajáró lett volna. De ki tudja mikor romlik el az ember agyában valami, hát senki nem tudja. Kissé összeráncolta homlokát, s ujjait napellenzőként hasznosítva emelte homlokához nem épp nagynak mondható kézfejét s vetette hátra fejét, hogy elolvassa a kapu felé teremtt szavakat. Miután végzett az iskolahimnusz egy szakaszának tanulmányozásával, inkább az elérhetőbb részeket kezdte átvizsgálni. Jó navinéshez híven igyekezett ő elérni az unikornist, mert ő maga is egy unikornis, és mégis már, az unikornisok nagyon aranyosak, és ha nem lennének az elefántok meg a bálnák, azok lennének a kedvenc állatai. Ám a szarvas lovacska úgy tűnik nem így vélekedett a szőke elsősről, valamiért túlságosan is elérhetetlen magasságokban volt a lány alacsony termetéhez képest. Bosszúsan összeszorította ajkait, majd inkább a sárkányt kezdte fogdosni, elvégre az legalább vette a fáradtságot, hogy alacsonyabb helyre került. Még ha nem is ő választotta, ez viszont telljesen mellékes dolog. Rellon. Kíváncsi volt rá, milyen is lehet zöldnek lenni- meg úgy általában, milyen lehet nem sárgának lenni-, ám mikor legutóbb találkozott egy rellonossal, olyat vágódott egy madagaszkári barlang kövén, hogy még most is fájt belegondolni. Igaz, hogy utána a másik is eltaknyolt, de akkor is, neki lehet nem fájt annyira. Az ő talpa alatt más volt a kö szerkezete, puhább, vagy valami. Elhúzta száját az emlékre, majd, még mindíg összevont szemöldökökkel tett egy lépést hátra, hogy beférjen látóterébe az egész nagy kapu. Egy külső szemlélő számára valószínűleg úgy nézett ki, mintha meg akarna küzdeni vele, vagy felmászni rá mint egy hegyre, vagy azon gondolkodna, hogy vajon hogy lóghat ki rajta észrevétlenül. Ám erről szó sem volt, ő csupán egy kíváncsi egyén, akinek még nem volt ideje felfedezni a kastély minden apró zugát, még ha ez nem is volt apró, és nem is volt a kastély belsejében.

Elemi mágia- nyílt óra

Mint mindíg, ha számításai szerint valami fontos történik az életében, a hajnal első fényeinél pattantak ki szemei, s érezte, hogy gyomra bizony egy hangya méretét vette fel. Felkapta az első ruhadarabokat, amik a keze ügyébe kerültek, elvégezte a szokásos reggeli teendőit- az átlaghoz képest fénysebességgel-, majd letrappolt reggelizni. Ami mondjuk lehet, hogy félig felesleges volt, mert alig tudott valamit lenyomni a torkán, másrészt pedig az evésre szüksége volt, minden embernek szüksége van a táplálék bevitelére. Elképesztően beleélte magát ebbe az egészbe, hogy ő, pont Ő tüzet fog tanulni, vagyis, valami olyasmi. Már totyogós korában vonzalmat érzett ez iránt az elem iránt, imádta meggyújtani és elszomorodott, ha valaki eloltotta, a lángok tánca, az ismeretlen ám lehet, hogy lényeges jelek árnyjátéka a falon elbűvölték, és olyan is rengetegszer előfordult, hogy Picikamilla bedugott egy ágacskát a forróságba, majd mikor az meggyúlt, önfeledten szaladt anyukájának, hogy megmutassa neki, ezzel veszélyeztetve a ház épségét. És most itt volt. Mély levegőt vett az ajtó előtt, hogy viszonylag megpróbáljon ne úgy berontani, mint valami vadállat, majd minden erőfeszítését beleölve a normális járásba vágta le magát egy random szabad padba, ahol tökéletesen láthatott és hallhatott mindent. Kissé törelmetlenül hallgatta a tanárt mikor az belekezdett, persze, az elmélet is szükséges, kétség kívül, de legyen már itt az ő ideje is, ahol tényleg.. Mikor szabad utat kaptak a tükörhöz felpattant, ám csakhamar rá kellett jönnie, hogy ekkora tolakodásban nem fog bejutni anélkül, hogy hároszor el ne tapossák, így inkább visszaült, és mikor kitisztult a sokaság, egy agár gyorsaságával sprintelt oda, majd az üveg előtt azzal a lendülettel meg is toppant, szőke tincsei nagy része az arcában landolt. Kissé idegesen seperte ki a rakoncátlan hajszálakat, majd próbaképp bedugta ujját az üvegbe. Felvonta szemöldökét, mikor az említett testrész eltűnt, s szürke szemeiben a bizonytalanság halvány fényét lehetett felfedezni. Alig láthatóan megrázta fejét, majd a mellette álló személyre pillantott, aki most valószínűleg telljes idiótának nézi. Kissé szórakozottan elmosolyodott, majd magát kezdte dorgálni. Nem azért jött ide, és várt egészen eddig, hogy most visszatáncoljon. Aprót sóhajtott, majd lehunyva szemeit lépett előre, átkelve a tükrön.

Miután kellőképp áttanulmányozta a sárkányt, megint megpróbált felnyújtózni a patáshoz, ám az még mindíg nem ment neki. Már tényleg kezdett bosszankodni, és fejben már olyanokra kezdett gondolni, hogy a kiscica vinné el a pálcáját annak, aki ilyen rossz helyre tette azt a szent állatot, amikor is azon kapta magát, hogy valahol az éterben lebeg, és a föld ismeretlen okokból eltűnt a talpa alól. Elkerekedtek szemei, s hirtelen még pánikolni is kezdett, hogy most bizony mi lesz, mert ő ugyan nem tudja hogyan kéne egy ilyenből kiszabadulni. Meglóbálta lábait, és karjaival valami olyan mozdulatot produkált, amit a madarak szoktak felszállás előtt mert végülis ki tudja, lehet hogy valami képesség most kezd kiütni rajta mint a himlő vagy tüdőgyulladás. Lappang egy ideig, utána meg előtör. Mikor egy számára ismeretlen hang megszólította, zavartan kapta felé a fejét, s pislogott a másikra. Ez.. Most.. Komoly? Ő végig itt szerencsétlenkedett, és ő meg látta. Akárki is ő. Még jó, hogy nem olvas a gondolataiban, most biztos egy félórás röhőgörcsbe kezdene. Bár.. Senki nem tudhatja.
- Izé, őőő... Köszönöm?- mosolyodott el kicsit kínosan, ahogy lenézett rá, majd próbált az unikornis felé fordulni. Már ahogy lehet egy ilyen helyzetben forgolódni, az előbb is telljesen véletlenül ment. Vagyis biztos véletlennek kellett lennie, tekintettel arra, hogy most úgy nézett ki, mint egy haldokló giliszta, aki tekeregve próbál menekülni. Végül inkább csak hátranyúlt, és megveregette a kő domborulatát, ami remélhetőleg a feje, és nem a hátsó fertája. Jól is nézne ki, ha itt fogdosná egy állat fenekét.- És izé. Azért ugye majd le tudsz tenni?- merült fel benne a kérdés, amikor megunta az ismeretlen testtáj tapogatását. Azért nem igazán szeretne egy életen át itt lebegni. Bár lehet, hogy közben kondenzálódik, és akkor soha nem fog meghalni. És évfolyamról évfolyamra köszönthetné a diákokat, meg minden. Még a végén az iskolacímerre is felkerülne.

Kezdte tényleg nagyon szerencsétlennek érezni magát ott a levegőben, fpgdpsptt egy szobrot, úgy csinált mintha madár lenne, és mindezt egy telljesen idegen szemei előtt, aki állítólag csak segíteni akart neki, mert nem érte el az eccarvút. Amiért persze hálás is volt. Mármint, hogy segített neki. Mikor a másik elkezdte dúdolgatni az Oreó reklámját, ami valami elképesztően cuki, és igen kevés idő alatt belopta magát Kamillánk szívébe, a lány kissé felvont szemöldökkel, mosolyogva hallgatta a dalrészletet, de mindettől függetlenül még le szeretne jönni onnan. Látóterét telljesen kikerüli a szárnyas baba, és telljesen váratlanul éri az aprócska fájdalom. Legszivesebben meg is dörzsölné a szúrós területet, ha nem lenne épp egy margarétás vagy milyen virágos ruhában, és nem lány lenne, és épp nem most találna rá a szerelem a rengeteg vattacukorral és nutellával, oreóval, nyalókával, szaloncukorral, savanyúcukorral meg gyümölcssalátákkal, de legfőképpen Viktorokkal. A Viktorok a legmeghatározóbb elemei ennek az egésznek. Rövid, filmbeillő sikoly hagyja el ajkait, ahogy egyszercsak zuhanni kezd, és megfordul a fejében, hogy szíve választottja fogja magát és jól otthagyja, neki meg eltörik az amúgy sem erős gerince, ám nem, ehelyett hölgyeim és uraim, Kamilla a lovag karjai között találja magát. Szürke szemei elkerekednek, ahogy bennsőjét leírhatatlan és elmagyarázhatatlan, természetfeletti boldogság járja át s bár tudja, hogy ezt így nem szabad, nem lehet, valahogy mégsem érdekli az illem vagy a szabályzat, ő kikéri magának, még soha nem érezte magát jobban. Mintha a mennyekben járna, vagy épp egy csalfa álom lenne az egész, melyből leginkább soha nem szabadulna, soha nem kelne fel. Arcát pír önti el a férfi bókjára, s hirtelen megszólalni sem tud, csak néz a nagy, örömteli és odaadó pillantásaival.
- Mindezt bizonyára csak TE hozod ki belőlem.- mormolta, a másik pillantásait fürkészve, hátha azokból ki tudna venni valamit, bármit, mely bizonyíték lenne arra, hogy az viszonyozza érzéseit melyek felrúgják minden eddigi elméletét.

Ahogy a férfi feszülő bicepszei között igyekezett kipihenni a pillanatyni szívrohamot, szívét csordultig telítették rózsaszín, ragadós cukormázzal ami mindent összezsugorít, aminek csupán pöppetnyi köze is van az épeszűséggel. Elvégre itt ez az alig tizenöt éves lány meg a srác, akinek valószínűleg nem kéne itt lennie, főleg nem ebben a helyzetbe. Hány évvel is lehet idősebb nála, olyan kilenc-tízzel, ám ez őt egyáltalán nem érdekli. Elvégre a szerelemben nincsenek korlátok, a kor csupán egy szám mely semmisnek mondható ha két lélek így egymásra talál. Egész bennsőjét átjárja a hangban megbúvó lágyság, gyomrában dolgozni kezdenek az eddig halottnak vélt, szivárványszínű pillangók, s ujjbegyeiben mint ezerni apró tűszúrás, úgy érzékeli szerelme minden egyes apró rezdülését. Nincs mit tagadni, ők úgy össze vannak hangulva mint egy gitár húrjai, vétek lenne elpazarolni ennyi érzlemet, melyek ily erősek. Megjegyzésére csak egy halk, ám annál sokkal többet mondó kuncogás a reakció, úgy érzi mintha már ezer éve ismernék egymást s az, hogy csak most mutatkoznak be egymásnak egy aprónyi részlet, egy vízcsepp az óceán végtelenségében. Viktor..
- S tiéd akár egy hősé, a lovagé, aki megmenti ártatlan, törékeny hercegnőjét a sárkány gonosz, gyilkos karmai közül.- eresztett meg egy romantikus sóhajt, ahogy egy pillanatra lehunyta szemeit, majd a következő filmkockánál már újra a földön találja magát. Agyán átsuhan a csalódottság röpke madara, ám ennek helyét csakhamar átveszi a mézesmázas bodzaszörp, ami a koponyájába férközött, s csakhamar vérereibe is utat talál, mikor bőrén megérzi hercege védelmező burkát, mely akár egy pajzs veszi körül megvédve ezzel mindentől. Kézfogásuk mindezt szimbolizálja, a kimondatlan ígéretet, odaadást és még annyi minden mást, ami ifjú navinésünknek most még csak eszébe sem jut. Az újabb bókra újabb hőhullám öntötte el testét, s ez bizony arcá is kiütött, két elvörösödött bőrfelület képében.
- Ha minden ilyesfajta édes szót elpocsékolsz rám, nekem mégis mi fog maradni? És telljesen mindegy hol vagyok, vagy mit eszem egészen addig, amíg veled vagyok.- rázta meg fejét. Tekintetében boldog, akár még huncutnak és játékosnak is vélhető fény csillant, ahogy csípőjével lágyan meglökte a másik.. Combját. Azért valljuk be, Viktorkának nem kell egy nagy felületet védelmeznie.

Ági^^

Elmélyében máris túlpattantak az idegszálacskák, s úgy érezte minden egyes eltelő másodperccel csak egy újabb szalmaszínű hajszál hagyja el túlterhelt koponyáját. Agytekervényeiben más sem sétálgatott, csak a csillagzatok, bolygók, és égi jegyek szerinti jellemzése az embereknek. Pedig még csak az első tíz oldalnál tartott. Hogy rettegett volna Várkonyitól? Az egy igen enyhe kifejezés, olyan, mint amikor az orvosok azt mondják a tűre, hogy olyan mint egy szúnyogcsípés. Jó kis kamu, azt meg kell hagyni. Hacsak nem egy akkora moszkítóról van szó mint az ember feje, és a kis szívókája meg nem egyezik egy disznóvágó kés méreteivel. Na akkor lehet szúnyogcsípésnek nevezni eme eljárást, mely alatt az ember feje telljesen elzsibbad- nem mintha nem lenne eléggé zsibbadt az asztonómiától- és nem lát semmit, és olyan öt perc múlva elveszti az eszméletét. Viszont most ne gondoljunk ezekre. Kamilla épp próbál rózsaszín csillámpónikra koncentrálni, meg virágokra, vagy akármire aminek semmi köze nincs az egyre vészesebben közeledő vizsgájához. Szájához emelte kézfejét, s igyekezett minél diszkrétebben ásítani ahogy lehunyta szemeit, s ujjait a gőzölgő teáscsészéjére fonta. Erdeigyümölcs citrommal és mézzel. Titokban az istenek is ilyenre vágynak. Megnyugtatja az embert, és ellazítja, és feloldja, meg minden. Felmelígiti egy hideg téli napon.. Bár most elég meleg nyári nap van, de azért jó időnként a hidegre is gondolni.

Ági^^

Összességében nagyon belemerült a folyadék ízvilágának részletekbe bontásába, mármár azon agyalt, hogy a málnabokrot lepisilte-e egy medve. Bár jobban belegondolva erre lehet nem volt annyira nagyon kíváncsi, mármint azt beszívta a növény és átadta a gyümölcsnek.. Egyezzünk meg abban, hogy nem ürített a tövébe. Az mindenkinek jobb lesz. Ha nem félt volna attól, hogy egytől egyig mindenki hülyének nézi, ha egyszercsak elkezd random röhögni a saját gondolataitól, akkor most ott fuldokolna a fal mellett. Ám mint minden ilyen orbitális marhaságát, ezt is kénytelen volt abbahagyni, amikor a kellemes csendet egy- vagy inkább több-, nem épp oda illő hang zavarta meg. Valahogy olyan volt az egész, mint amikor elkezd esni az eső, s az addig tisztának vélt pocsolya aljáról felkavarja a koszt, és rájössz hogy nem is tiszta. Hogy miért hasonlított ez az egész erre, arra még nem jött rá, de majd ha pihentebb lesz biztos meg fogja találni az összeköttetést. Aki a puszta gondolatokat össze tudja kötni az illuminátival, az erre is képes lesz. Kissé bosszúsan kereste a hang gazdáját, majd mikor tekintete találkozott Gostiéval, önkéntelenül is viszonozta a másik vigyorát. Hiába, ez egy ragájos dolog, még akkor is ha az ember agykapacitása egyezik egy zombiéval, és ezt tükrözi az arca is.
- Mond el, hogy melyik jegyben születtél, és én kimerítő jellemrajzot fogok elédtárni.- jelentette ki köszöntésül, miután átsétált a fiúhoz, s lehuppant vele szembe.- Ez nagyon úgy hangzott, mint egy reklám?- ráncolta össze szemöldökét. Óóó, Madagaszkár, meg a cápamentes övezete. Ahol amúgy lehet, hogy vannak gyilkos halak, csak őket nem találták meg.

Ági^^

Komolyan, ahogy ott ült és vigyorgott egészen addig, amíg Kamilla át nem cuccolt hozzá, a lány fejében az is megfordult, hogy valami bekattant a fiúnál és most bosszút akar állni valamiért, vagy el akarja rabolni.. Bár miért akarná elrabolni, amikor ott van neki Adri? Rabolgassa csak a barátnőjét, ne egy Kamillát. Bár ha bosszút akar állni, akkor lehet, hogy őt rabolja el hamarabb, mint a szobatársát. Most ha valaki olvas a gondolataiban- ami nem lehetetlen- biztos kiröhögi. De hát ez van, eléggé félelmetes tud lenni, ha valaki csak ül és villogtatja a fogait az emberre. Mikor leánykánk leült úgy a puha dologra, hogy még a teáját sem löttyentette ki, a másikra szentelte figyelmét, csakhamar meghallotta a kérdést is. Felvonta szemöldökét, s mosolyát visszafolytva billentette oldalra fejét. Mindezt egy időben. Ugye milyen bonyolult mozdulatsor?
- Nem úgy nézel ki, mint akit szétvet az izgatottság, úgy vár valakire. Szóval az illető vagy elment vécére, vagy nem akarsz vele találkozni, vagy nem létezik. Ha úgy nézzük, semmiképp nem lehetek a terhedre.- vont vállat. Szó mi szó, visszavághatott volna valami sokkal frappánsabbal is, elvégre ő egy Farkas, méghozzá Kamilla is, többre képes. Csak most valahogy nem mentek neki az ilyen dolgok.- Hacsak nem egy titkos találka kellős közepén vagy. Hmmmmmmmm, mit szólna ahoz Adri.- jelent meg egy mosoly arcán, amit gonosznak is lehetett volna mondani, ha a másik nem ismeri a lányt, aki pontosan tisztában volt azzal, hogy Gosti soha nem tenne ilyet. Vagy ha mégis, akkor pedig i ő, hogy ezt feltálalja a másik barátnőjének. Az egészhez semmi köze nem lenne, így nem avatkozna bele, és ha mégis kötné valami szál a helyzethez, akkor sem tenne ilyet. Az mindenkinek rossz lenne. Remélve, hogy háztársa ezt nem vette komolyan- elvégre tőle semmi ilyet nem szabad komolyan venni- elméjében keresgélni kezdett a horoszkópját jellemző sorok után.
- Anyukáddal tuti jó a kapcsolatod.- kezdett bele kissé hunyorogva, a hatás kedvéért. Ha az ember jobban odafigyelt, hangjában fellelhető volt még egy kevéske irigység is. Kiskorában minden, amire vágyott az az volt, hogy jóba legyen az anyjával, és az hercegnőnek, vagy manónak, vagy akárminek szólítsa, csak ne szörnyszülöttnek.- Nosztalgikus vagy, és az első randitokon biztos volt gyertya, meg félhomály, meg ilyenek. Ömmm.... Lehet, hogy van egy csomó cuccod, amit már ki akartál régebben dobni, de utána rájöttél, hogy fontosak neked. Az is lehet, hogy mosol, főzöl, takarítol, bár ebben nem vagyok annyira biztos. Ömm.. Még most is lehet egy enyhe honvágyad?- az utolsó már inkább kérdés volt mint mondat. Remélte, hogy nem keverte össze a rákot mondjuk a Bakkal, vagy az Oroszlánnal. Az nem lett volna valami szerencsés.- Ja és elméletileg sértődékeny kell legyél.- jutott eszébe, majd összeráncolta homlokát. Mi van, ha mégis megsértődött az Adris megjegyzésre?- Ugye nem haragudtál meg?- kortyolt bele teájában, ahogy hátradőlve pislogott a másikra. Megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor az közölte véleményét a kezdőmondatról.
- Hála az égnek, már kezdtem félni, hogy hasonlít a Teleshophoz vagy az Ezo tévéhez. Astroshow.- forgatta meg szemeit. Jól esett valaki olyannal beszélni, akinek tudnia kell ezeket az eszement műsorokat. Tényleg, azok vajon még futnak az iparban, vagy eltűntek az éterben?
- Erdeigyümölcs citrommal és mézzel. A földi menyország. - vont vállat, majd megrázta fejét a következő kérdésre. Csak itt van. Hogy pihenjen. Bár a füstölőktől már fájni kezdett a feje. Asztrológia és füstölők egy helyen, ez sosem hangzik jól.

árja bókjára úgy érezte, elcsorog mint egy égő gyertya. Ha nem befolyásolná valami, most minden esetre hányna magától. Elvégre gondoljunk csak bele, ő a lány aki bár hiperaktív, és mindenkivel igyekszik kapcsolatokat kötni, de mégsem hisz a szerelemben. Főleg nem ebben a hirtelen jöttben, ahol egyik pillanatban még teljesen normális, a másikban pedig már a nevét sem tudja, csak hogy Viktor. Igen, határozottan kidobná a taccsot. Ujjaiban mint apró villámcsapások, s még az sem igazán érdekli, hogy minden ilyen helyzettől izzadni kezd a tenyere. Amikor ír, akkor is, amikor huzamosabb ideig kell fognia valamit, vagy ha öt percig rajta tartja a kezét valamin, ami meleg. És lássuk be, a férfi keze mindegyik felsoroltnak megfelel. Undorító lehet ugyan, de ez a valóság, és ők, legfőképp a szőke leányzó- a pasiról fogalmam sincs- most annyira sincs magánál, hogy mindezt belássa. Csak a közelében akar lenni, és minden egyes másodpercet vele tölteni, rácsimpaszkodni mint egy pióca, majd ölelgetni, akárcsak egy lajhár. Vagy koala. Mindkettő felettébb édes. 
A másik felszólítására igyekezett mindent tudatni magáról, ami csak eszébe jutott. Hogy nem ápol valami jó viszonyt az anyjával, hogy van két vadászgörénye, ismertette a félelmeit, beszélt arról, amiket szeret, könyvekről, a kedvenc számáról, a kaktuszáról. A vágyait nem tudta egészen reálisan felvázolni, mert amikor oda ért, csak annyi jutott eszébe, hogy "Mindörökké veled". Mint valami rossz török szappanopera. Vagy spanyol, esetleg olasz. Észre sem vette mikor értek a tóhoz, szóval ecsetelnem sem kell, magát az utat fel sem fogta. Viktorral akár bele is gyalogolhatott volna egy késbe, ő még azt sem vette volna észre, annyira el volt kábulva.
- Most te jössz. Mesélj el mindent, mindent.- zárta le az önmagát illető témát. Szemei izgatottan csillogtak, s ajkaira önfeledt, gyermeki vigyor ült ki ahogy megállt, s felpislogott felettébb új lovagjára.

Ági
nyárias

Na jó. Lehet, hogy kicsit túlságosan is messzire ment. Szája lebiggyedt, s a szürke íriszekben tiszta megbánás csillogott. Ő azt nem gondolta komolyan, egyáltalán nem. Ő csak megpróbált viccelni, ám úgy tűnik nem nagyon jött be. Pedig tényleg nem akart semmi rosszat s az, hogy megbántsa a másikat még csak meg sem fordult fejében, csak akkor jutott eszébe mikor az csapkodni kezdett azzal fenyegetve, hogy puszta véletlenségből leveri.
- Ne haragudj.- nyöszörögte, s hallatszott hangján, hogy menten elbőgi magát a puszta bűntudattól. Elég hamar fel lehetett benne kelteni, főleg az ilyen kivételesen élénk pillanataiban.- Nem gondoltam komolyan.- tette hozzá, ahogy bizonytalanul belekortyolt a teájába merő vigasztalásképp. Bár mikor felvázolta mit is sejt a fiúról a horoszkópja alapján szemeiben még lelkesség és izgatottság csillogott remélve, hogy eltalálta, ám mindezek mostanra kihunytak, mint amikor kiég egy villanykörte, vagy elfogy a gyertya s kialszik a láng. Legszivesebben megkérdezte volna tőle, hogy miért beszélne már Adrival róla, vagy bárki másról, bárki mással, ám ezt meghagyta magának. Még a végén az is csak egy rossz mondat lenne, valami amit a másik félreért.
- Következőre hibázni fogok.- mosolyodott el kissé bizonytalanul remélve, hogy ezzel kiengeszteli a másikat. A teás kijelentésre sűrűn bólogatni kezdett.
- És akkor nem leszel megsértődve? És nem fogsz haragudni sem?- kérdezett rá, elvégre jobb mindenben biztosra lenni. És amúgy is, ő nem szeretett senkivel sem rosszban lenni, főleg nem egy olyan emberrel, akivel egy házban laknak.

Ági
nyárias

Bár az is lehet, hogy túlreagálta ezt az egészet. Felettébb hajlamos az ilyenekre. Átlépni egy láthatatlan határt, érzékenyebben viseltetni dolgok iránt, mindez nap mint nap megeshet vele.
- Csak tényleg nem úgy gondoltam, egyáltalán nem nézek ki belőled ilyeneket.- rázta meg fejét, szemei méretei még mindíg egy dióéval vetekedtek.- És tényleg hozok neked teát. Mármint, érted na.- tette hozzá, ám a szavak valahogy még mindíg nem akartak előjönni, így az egész mondandója leginkább egy értelmetlen fecsegéshez hasonlított. Sokadjára megfogadta magában, hogy legközelebb mindent kétszer is átgondol, mielőtt hangot adna neki annak ellenére, hogy tudta, ez maximum tizenöt percig fog tartani. Ellenben a jelenlegi hangulatával. A naívsága után ez volt a második legrosszabb tulajdonsága. Rettentő hamar, egyik percről a másikra képes megváltozni a kedve, s ha egyszer mardossa valami, akkor az jó ideig ott is marad. Szó sincs arról, hogy haragtartó lenne, vagy esetleg a másikat hibáztatná emiatt. Az egész csupán annyi, hogy amúgy sem egetrengető önbecsülése még mélyebbre taszítódik s rádöbben, mennyire is gyerekes és idegesítő tud lenni. Mindezt persze önmagával beszéli meg, így esélye sincs megtudni mi a véleménye egy adott személynek erről az egészről. Az egészben az a legviccesebb, hogy mindigis megvolt a véleménye az ilyen emberekről, s szépen lassan ő is ilyenné vált. Azzal a különbséggel, hogy ő senkinek nem beszélt a problémáiról illetve a lehető legtávolabb állt tőle az önmaga sajnáltatása. Szerencséjére jött is a kérdésáradat, ami legalább egy kis időre elterelte figyelmét az önpusztításról. Halvány mosolyt varázsolt arcára, ahogy a vele szemben űlőre vonva figyelmét vállat vont.
- Jó nagy. És igen, eléggé. Mondjuk nem hittem, hogy ennyi folyósó lesz, meg lépcső, meg ilyenek. De végülis gondoltam rá, hogy hasonlítani fog egy labirintushoz.- gondolkodott el megint egy pillanatra, majd folytatta.- Jól érzem magam.- bár mindenhol jól érezte magát, ahol nem volt ott az anyja. Akire lassan már még haragudni is elfelejtett. Szomorú sem volt amiatt, amiért megkeserítette az életét. Egyszerűen semlegessé vállt. Bár biztos volt benne, hogy amint újra haza kerül, az az asszony fel fogja hozni a sérelmeit és a szemére hányni. Amik hol is kezdődtek, lássuk csak.. Nehéz a döntés aközött, hogy megszületett és aközött, amikor megtudta, hogy az édes pici lánya boszorkány. Ágoston most nagyon emlékeztette a volt pszichológusára, még bagolykő előttről, s egy pillanatig leírhatatlan vágyat érzett arra, hogy kiöntse a szívét. Utálta, egyszerűen utálta mikor ilyen volt, túlságosan is érzékennyé vállt a külvilággal szemben, s annyira, annyira el akarta mondani valakinek az egészet. Az álítólagos evészavart, amit mások közöltek vele, ő viszont minden erejével tagadta és ellenkezett, meg a családját, mindent. Eljutott odáig, hogy már csak a hangokat kellett volna kiadnia, megfogalmazni mindazt, ami ebben a szerencsétlen viselkedésében benne tombol, ám egyszerűen képtelen volt rá. A szavak megakadtak torkán abban a szorító gátban, ami mindigis ott volt, ha erre került sor. Kissé összerezzenve rázta meg fejét mikor rájött, hogy már percek óta néz kifejezéstelen arccal a lassan kihűlő folyadékba, majd ismét vállat vont.
- Nincs semmi fontos.- nézett a másikra. Hazudni. Na azt nagyon tudta annak ellenére, hogy mindigis utálta. Mondjuk most biztos nem fogja elhinni neki, talán ha nem kalandoztak volna el a gondolatai. Az is lehet, hogy a fiú még beszélt is hozzá közben, vagy esetleg kitört egy háború, bár felőle akár egy meteor is becsapódhatott volna a közvetlen közelébe, akkor sem vette volna észre.

Ági

Elmosolyodott a másik kijelentésére, majd újra vállat vont. Hát ha nem, akkor nem. Sosem volt az a fajta, aki nagyon erőltette a dolgokat. Felajánlotta, hogy tényleg kifizeti neki, visszautasította, ez van. A téma átterelődött valami sokkal semlegesebb dologra, amiért hálás volt. Letette a csészéjét a kis asztalkára, majd összefonva ujjait ejtette kezét ölébe.
- Az, hogy félek, nem kifejezés.- rázta meg fejét, kissé kínosan elmosolyodva. Igazából az is lehet, hogy nem is egy akkora nagy dolog, mint ahogy ő azt elképzeli. Ám bármikor fennállhat az eset, hogy a fejében levő hatalmas kavalkádnak köszönhetően össze fogja keverni az anyagokat, és csupa értelmetlen dolgokat fog írni a kérdőívre.- Igen, még csak most érkeztem Madagaszkárra, és máris tele van az agyam bűbájokkal, meg seprűkkel, számokkal..- rázta meg fejét. Mondjuk senki nem mondta, hogy könnyű lesz.. Az újabb kijelentésre nem állta meg, hogy fel ne kuncogjon. Nem kinevetni akarta, egyszerűen csak jött a késztetés fentről. Ez egy olyan dolog nála, amit nem lehet kontrolálni, és általában a leglehetetlenebb és legrosszabb élethelyzetekben tör elő.- Bocsáss meg, nem téged nevetlek.- rázta meg gyorsan fejét, ezzel megelőzve egy újabb szerencsétlen helyzetet. Még egy félreértés tényleg nem jönne jól.
A másik bíztatására, miszerint beszéljen arról, ami már évek óta bántja elhúzta száját, s inkább elnézett mellette, a falat szemlélve. Nagyon.. Érdekes. Mély levegőt vett, ahogy újra és újra megfogalmazta magában, majd megrázta fejét. Képtelen rá, egyszerűen, fizikailag képtelen.
- Eddig nem nagyon beszéltem róla senkinek. Nem arról van szó, hogy nem bízok benned, vagy valami. Egyszerűen csak.. Nem vagyok képes rá.- mosolyodott el bocsánatkérően. Az igazság, amit még magának sem akart bevallani valójában az, hogy félt az egésztől. Ez volt a lehető legnagyobb titka- bár az evészavara látszott rajta, mármint negyvenhárom kilóval nem nevezhető se izmosnak, sem pedig húsosnak-, s valósággal rettegett attól. Ez úgy hangzik mint egy rossz életunt, depressziós duma? Kétség kívül. Hogy Kamilla ilyen lett volna? Egyáltalán nem. Már rég túltette magát az egészen. Persze ettől függetlenül valahol még fájt, de elfogadta a helyzetet.

Gosti, a lelki szemetesládám

Na jó, ez már kezdett nevetségessé vállni. Gyerünk Kamilla, ha belekezdtél, hát mond el. Összeszorította ajkait, ahogy kapargatni kezdte tenyerén a bőrt. A vizsga mindahoz képest, amit itt készül kiadni magából egy kis muslica. Mondhatná azt is, hogy "nem értenéd", meg egyéb ilyen emeletes marhaságok, de akkor végképp szánalmasnak tüntetné fel magát. Szerinte legalábbis.
- Jártam már pszichológushoz. Bagolykő előtt.- sóhajtott fel. Kész, ennyi, megadta magát, a legappróbb nyomástól. Jellemző.- És ugye csak apám varázsló. Anyám egyszerű mugli. És amikor összeházasodtak, még nem tudta, hogy apám nem olyan mint ő. De persze utána megtudta. Elfogadta, remélve, hogy a lánya "normális" lesz.- mormolta, felszisszenve a "normális" szócskánál.- Viszont utána kiderült, hogy mégsem lettem normális. És ennyi.- vont vállat, szomorúan elmosolyodva.- Egyik napról a másikra változott meg. Azt mondta korcs vagyok. Szörnyszülött.- halkult szinte suttogássá hangja, ahogy könnyei mardosni kezdték torkát, majd szemeit is.- Lehet, hogy nem hangzik akkora nagy was ist dasnak, de akkor is. Egy anyának szeretnie kéne a gyerekét, nem? Annyira... Szánalmasnak érzem magam.- sóhajtott fel, kerülve a fiú tekintetét. Tessék. Itt volt. Elmondta. Sajnáltatta magát. Pont azt csinálta, amitől undorodott.- Beszélünk valami másról?- rázta meg fejét, ahogy egy kicsit a kelleténél erőtelljesebben törölte meg arcát.

Gosti, a lelki szemetesládám.

Ahogy kimondta, szinte azonnal meg is bánta. Remek, most a másik nagy valószínűséggel azt hiszi róla, hogy valami önpusztító depressziós, érvágós kis akárki. Nem mintha baja lett volna az ilyen emberekkel, egyszerűen csak ő nem volt ilyen. Szerette az életét, szerette önmagát az egészséges keretek között, szerette azokat akik körüleötte vannak. Az anyját mondjuk nem, de arra ugye megvolt a saját maga oka. Amit mostmár az egyik prefektusa is tudott. Megkérte volna, hogy ne mondja el senkinek, de bízott abban, hogy Ágoston nem fogja fogni magát, és elújságolni az első szembejövő embernek. Nem tűnt olyannak. Persze nem mintha olyan sok élettapasztalatot szerzett volna eddig az embereket illetően. Viszont mostmár megtörtént, ez van. Nem tudja visszaforgatni az időt, és meg nem történtté tenni az eseményeket. Az élet megy tovább. Micsoda világrengető gondolatok. Edictumba velük.
Mikor a fiú felvetett néhány esetleges megoldást, amik talán működhetnének, megrázta fejét. És most kivételesen tényleg átgondolta, mit fog mondani. Nem akart olyannak tűnni, aki mindenáron el akarja hitetni vele, hogy tizenöt évesen milyen világfájdalmas, meg satöbbi. Főleg nem úgy, hogy ezek nem is igazak.
- Próbálkoztam. Nem ment. Az egész semlegessé vált.- vonta meg vállát, remélve, hogy tényleg úgy hangzott, amilyennek szánta. Vidámabb téma, vidámabb téma.. Lássuk csak.
- Mi volt eddigi életed legboldogabb pillanata?- mosolyodott el. Ez elég vidám kell legyen. Más boldogabb dolog jelenleg nem igazán jut eszébe. És amúgy is, ezzel talán többet meg fog tudni a másikról. Elvégre, ha már elmondott neki egy ennyire komoly dolgot, még akkor is, ha ezzel leginkább önmagának tett jót. Megelőlegezte a bizalmával. Ez azért elég érzékeny dolog.