Próba, próba, színjátszó próba. A lehető leggyorsabban futottam, közben vigyorogtam és nevetgéltem. Színjátszó ember vagyok, szóval egy csapatépítőre megyek most. El se hiszem, hogy én, oda rohanok. Vá, el se hiszem. Majdnem elkések, de még egy perc van. Belépek, ugrálok is Nyestéhez.
- Szia, látom már mindent elrendeztél. Azt, de szépen írsz! - Álmélkodok el hirtelen, mikor meglátom az írását. Az enyém macskakaparás, mert tollal nem tudok szépen írni, a faragómat pedig elhagytam. Az egyik folyosó ablakában van, de túl lusta vagyok végig rohanni az egész iskola épületén. Hiába, ez vagyok én.
Havasi Bence Milán. Vele már szerintem találkoztam. Igen, szinte biztos vagyok benne, hogy találkoztam. Odapattogok egy hátrébb levő helyre, leülök a földre és előveszem a kottafüzetemet. Egy tollal elkezdem kijavítani a hibákat, amiket csináltam tegnap. Itt egy rossz b, oda nem kell feloldójel, szekvenciánál az nem kell, a kürtmenet helyett pedig legyen tercmenet inkább, nyugodtan legyen cisz, nem pedig c, és akkor az a sor menjen egy oktávval feljebb, úgyis fuvolán kell, nem pedig gitáron. Egy több oldalas szöveget zenésítettem meg, ez az egyik leghosszabb dolog, amit csináltam. Két hónap, rengeteg kialvatlan nap után végre kész. Akár elő is lehetne adni, csak előtte valaki adjon nekem egy kávét. De akkor, is, felpattanok, és magamhoz szorítom a füzetemet. Amin amúgy a felügyelők karikatúrája van, de lényegtelen. Végülis, ha találkozok eggyel akkor megpróbálom kiakasztani, nem pedig odaadni az egyik legértékesebb holmimat.
