Vasil Lehunyom a szememet, még jobban összegubózok. Sírok. Ne már. Mi a szöszt csinálok én itten? Sajnáltatom magam, mint egy óvodás? Ugyan már, ez szöges ellentéte annak, ami rám illik! Gyerünk, egy-két, egy-két, szedd össze magad! Egy perc. Annyit fogok még sírni. Utána, utána pedig megint az lesz, ami szokott lenni. Hirtelen döntések, gitár, életcélok, tanulás, barátok. Ennyi, nem is kell több. Hallgatom Vasilt. Hát, azért nem biztos, hogy bármikor megkeresem. Végül is, nem akarok a nyakára járni. Te jóságos ég. Máris vidám vagyok.
- Azért nem mindig foglak meglátogatni, ha segítséggel kell. Általában megoldom a magam baját - letörlöm az arcomról a könnyeket. Hiába, a szemeim árulkodnak arról, hogy sírtam. Sebaj. Akkor ma csak szomorú zenét gitárok, ennyi. Felfigyelek arra, amit mond. Kviddics? Ez az! Víí! Rögtön eltűnik a rossz kedv, jön helyette a felelőtlen jó kedv. Felpattanok és ránézek, mélyen a szemébe.
- Igen, igen, igen, igen, igen!!! Imádom a kviddicset, érdekel a seprűlovaglás, nagyon! Oké, akkor én vagyok az első tanítványod - körbe ugrabugrázom. Végül is, szeretek repülni a seprűn. Oké, asszem túl pörögtem. De akkor is! Kviddics! -
Mikor kezdjük az edzéseket? - Kérdezem meg, majd leülök. Hát, ettől bizony jó kedvem lett.
Elkezd beszélni a barátokról, én meg hallgatom. Ott van nekem Nessi. Aki a második barátom, itt az első. Oké, őt biztos, hogy majd megkeresem. Biztos tud adni egy jó tippet.
- Igen, vannak itt barátaim. Tudod, amíg nem jöttem meg a suliba, addig csak egy volt, ő is Japánban. Tudom, hogy nagyszerű hely ez. Végül is, sokat hallottam már róla. Főleg a kviddics részéről. Képzeld, amikor életemben először ültem a seprűn, éjszaka volt, esett az eső, és rajtam kívül senki sem tudott róla. 10 perc után leestem róla, szerencsémre egy faágban megtudtam kapaszkodni. Onnan meg már sima ügy volt minden - nem tudom, miért mondtam ezt el neki. Szimpi számomra.
