Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Mit tesz az ember, amikor a mostohatestvére egy szekrény alá szorítja, és neki csak három méter mozgástere marad? Nos, én is ezen filozofáltam ott, a komód alatt gubbasztva, remegő kezekkel tartva a bútort (mivelhogy hiába zsugorítottam, aligha bírtam a makacs bútordarabbal). Gyakorlatilag a végítéletet vártam ott, kuporogva, mert hogy ezt hogy oldom meg, arról fogalmam sincs...
És igen, amikor Selwyn professzor úr kimondta a második varázsigét, egészen biztos voltam benne, hogy amennyiben másfél pillanaton belül nem találok ki valamit, annyi a pálcámnak.
Csakhogy nem történt semmi. Továbbra is ott gubbasztottam az alatt a komód alatt, és... ennyi. Semmi fény, meg ilyesmi, semmi, ami elárulná, hogy hol vagyok. Jó, nyilván, az előző varázslat leszűkíti a kört...
Kikukkantottam a szekrény mellett, kihasználva a láthatatlanságom, s bemértem Sebby helyzetét valamelyest.
- Lejate! - kiáltottam hangosan, hogy ne csak valami halk hangot halljon egy pontosabban meghatározható forrásból, hanem lehetőleg visszhangozzon a teremben a varázsige. Reméltem, hogy a bútor, amivel mostanra sikerült szoros barátságot kötnöm, egyenesen mostohatestvérem felé reppen. Addig én megpróbálom kitalálni, hogy lépjek ki a három méteres körből. Nem tehettem mást; most időnyerésre játszottam.

Kétség kívül kínos szituáció ez - ha Sebastian varázslata sikerül, Ricsinek semmi esélye sem maradna kimászni a slamasztikából, így azonban némi remény csillan előtte. Úgy tűnik, kifejezetten jót tesz neki az éles helyzet, zsinórban újabb tökéletesen kivitelezett bűbájjal támad vissza, egyszersmind jókora tehertől szabadulva meg. A komód meglódul, nagyot ugorva a padlón előre, azonban míg az előző menetben lefelé csúszott a szőnyegről, most az ellenkező irányba tartva megakad a lába a perzsa szépség szélében - néhány "lépés" erejéig kiszámíthatatlanul táncol, mielőtt súlyos puffanással elterülne.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Szekrények. Miért? Csupán ennyit tudtam hozzáfűzni gondolatban, mint kérdést, mert sokkal inkább lefoglalt a bűbájom hatása: nevezetesen, hogy a bútordarab nem akart engem szolgálni, Sebbynek elég volt csak hátralépnie... De úgy néz ki, rosszul számított. A komód sarka ugyanis hallhatóan és láthatóan fájdalmat okozott neki valamelyest, ami bár nem volt célom (hisz figyelemelterelésnek szántam), mégis kapóra jött.
Szóval... egerek, remek. Ahogy figyeltem a három kicsi rágcsálót, csak pár pillanat múlva ugrott be, hogy ezen állatoknak bizony jó a szaglása, s mielőtt bármit is tehettem volna, a másik ellenem fordította őket. A fene vigye...
- Finite Incantatem! - suttogtam, hiszen ennek már itt volt az ideje; a körből ki kell ugyanis szabadulnom, nem állhatok ott tétlenül.
Amennyiben a bűbáj sikerült, hát elkezdtem kioldalazni a körből, lehetőleg hangtalanul, de azért mégsem túl lassan, s suttogva mondtam ki:
- Serpensortia! - Eztán pedig gyorsan indultam meg a kanapé felé, hogy aztán mögé bújjak, s lehetőleg Sebby bal oldalára kerüljek - hiszen, ha a kígyó kiszállt a pálcámból, láthatóvá vált a helyzetem, s pontosan ezt akartam elkerülni azzal, hogy az egereket megpróbáltam elijeszteni az állattal. Agyam közben lázasan zakatolt; már sejtettem is, mihez akarok most kezdeni...
Persze - amennyiben a Finitém nem sikerült, a kígyóidézést már lehetőleg a komód másik oldalán guggolva próbáltam meg.

A Finite sikerül, így Ricsi szabad, azonban a sok óvatoskodás rányomta a bélyegét, főleg a második varázslatra - Sebastiannak esélye sincs megállapítani, milyen irányból érkezett a Serpensortia, mert szemüveg nélkül aligha látja meg az alig arasznyi siklót, ami kipottyan a Levitás pálcájából. Jó, hogy mindenkit leköt a saját párbaja, mert igazán nem ezzel akar felkerülni az iskolai dicsőséglistára.
Valahogy így

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Nem volt túl sok választásom - a kanapé mögé mentem hát, onnan figyelve Sebbyt, azonban sajnálatos módon ez hamarosan ezt a lehetőséget elvágta tőlem. Mégpedig úgy, hogy... a saját fegyveremet vetette be ellenem.
A francba. Érzékeim kiélesedtek, így próbáltam figyelni a zajokat, de csend volt semmit sem hallottam. Mi a fene, talán ledisaudiozott volna? Á, nem, nonverbálisan nem lehet varázsolni.
Aztán megláttam a szikrafelhőt, ami felém közeledett - egyetlen eszközöm maradt, ez pedig a gyors fegyverforgatásom, amit a legnagyobb erősségemnek tartottam. Aurortanoncként nem is varázsolhatnék máshogy, csak gyorsan. A kanapé mögül kinézve emeltem pálcát.
- Finite Incantatem! Capitulatus! - kiáltottam, mert akkor már mindegy volt. Finitém viszont nem a Homenumra fókuszáltam, hanem Sebby láthatatlanságára; ha a Capitullatus nem találna (mert mondjuk az első varázslat nem sikerült) - nos, erre az volt a megoldásom, hogy megpróbáltam rögtön visszamenni a fedezékem mögé. Túl sokat kerülgettük már egymást, ideje volt, hogy valamelyikünk kezéből kirepüljön a pálca - s még ha én nem is reménykedtem benne, hogy végül én kerülök ki nyertesen a helyzetből (elvégre Sebastian egy másik mérce, mint mondjuk egy velem egy évfolyamos), akkor is megpróbáltam megtenni mindent annak érdekében, hogy legalább szégyen ne érjen akkora.

Ricsi varázslata sikeresen megtöri Sebastian álcáját és a gyors egymásutánban kilőtt igék közt nincs esélye elrejtőzni vagy védekezni, így telibe kapja a Levitás tökéletesen kivitelezett lefegyverző-bűbája. A szőke mestertanonc pálcája nagy ívben a magasba reppen, csak hogy Ricsi szabad kezében landoljon, így a másik kénytelen megadni magát (valld be, titokban mindig ezt a jelenetet képzelted el, amikor gyakoroltál...).

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Mivelhogy elég ritkán veszek részt olyan szociális eseményeken, amelyeken több, mint hét fő található (a családom és Viktor miatt tágult ki ez a két fős limit hétre), ezért szokatlan lehet, hogy a klubhelyiségben való csendes olvasgatás helyett most mégis itt leledzek. Pedig bizony, így van - bár a levita falai közt valóban olvasással ütöttem el az időmet (már amennyiben a Sötét Varázslatok Kivédése felsőfokú elméleti szakirodalom bújása kellemes, könnyed időtöltésnek számít), de később rájöttem, hogy sosem árt, ha kiszellőzteti az ember a fejét. És hova is mennék máshova, ugyebár, mint ahol a vöröske található? Amúgy is felajánlotta, hogy nézzek be, gondoltam, miért ne - bár az is igaz, hogy nem mutatkoztunk együtt nyilvánosan a tanórákon kívül ebben az évben... kábé soha.
Mindenesetre tudtam, hogy kissé késve fogok megérkezni a nagy eseményre, amire - a fene vigye - sajnos elfelejtettem jelmezt húzni. Nem is túlságosan izgattam magam a pontosságon, hiszen az eridonos eseményekre nem kifejezetten jellemző a túlzott feszesség és az időpontok másodperces betartása.
A rétre kiérve megpillantottam a dekort (magam sem tudom, hogy kinek az ötlete volt ez a sámános-beöltözős téma, de nekem biztosan nem lenne ennyi kreativitásom), s elcsodálkoztam rajta azért egy pillanatra, miközben végigjárattam tekintetem a jelenlévőkőn, természetesen a vörös hajat keresve. Nem láttam meg rögtön az illető személyt, mert hát fogalmam sem volt, milyen jelmezt húzott; csupán a szemem sarkából szúrtam ki, hogy valaki a rét közepe felé tart. Éppen hogy arra fordítottam a fejem, aztán... hirtelen lángra kapott valami, egy ruhadarab talán - ezt már nem is volt időm átgondolni. Lendült a kezem (pálca nélkül), fókuszmozdulatot adva az aeromágiának - egy csapásra vontam el az oxigént a tűztől, ezzel azonnal eloltva azt. Bevillant egy pillanatra a kép a NEMBaj-ról is.
Csak utána láttam, hogy nevezetesen pont annak a koponyás fejnek a palástja kapott lángra, akit ezidáig kerestem.
- Mi van, főnix, lángra kaptál? - kiáltottam oda neki. - Tűzről pattant egyéniség vagy, tudtad?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Széles mosoly. Talán ez a legjellemzőbb ‘vonulat’ itt, a Mecsekben - ez a mosoly, ami szétterjedt az arcomon a meteorraj hallatán.
- Tényleg, a Geminidák…! - mondtam, miközben én is letettem a hátizsákom, hogy kikeressek benne valamit. - Régebben is sokat nézegettem őket Márkkal. El is felejtettem, hogy most van itt az idejük.
Amíg Viktor a sátorral volt el, én két elegedhetetle tárgyat szedtem elő a zsebek mélyéről, melyeket túrázásnál mindig kézközelben tartok. Az egyik egy iránytű volt - bár tudom, hogy mágusok vagyunk, s egy pálcaintéssel egyszerűbb elintézni az ilyesmit, mégis mindig magamnál hordom. Még akkor kaptam, amikor nem használhattam pálcát az iskolán kívül; Márk adta, hogy ha egyszer valaha eltévednék, akkor is tudjam, merre kell menni. Gyönyörű darab, ami a csillagos eget is megmutatja, ha jól nézi az ember, így pedig nem kell estének lennie ahhoz, hogy az ég alapján mondjam meg az aktuális helyzetemet. A másik dolog még az a galaxismodell volt, amit Sethtől kaptam az apró kis ábrákkal - praktikumban semmi köze sem volt az erdőjáráshoz, de elengedhetetlennek tartottam, hogy a nyakamban függjön. Egy pillanatra elmerültem a nézegetésében; az apró jelek, Seth és Sebby jelei nem fénylettek, nem jeleztek veszélyt, így csak a bolygók és a csillagok fényes játékát figyeltem az üvegbe zárva. Sokszor el tudok veszni ebben, s máig hihetetlennek tartottam, hogy Seth csak úgy előrázta a zsebéből ezt a kis apróságot, ami nekem olyan sokat jelent.
Végül persze én is előpakoltam mindent, amint kigyönyörködtem magam a függőben; a hátizsákom, és immár én is nagyjából készen álltam a barangolásra. Amikor a másik hangját hallottam, felnéztem.
- Elég pontot fogok látni az égen - mondtam, majd oda is mentem a térképhez, hogy szemügyre vegyem a Viktor által tervezett útvonalat. Ó, hogy így! Kissé közelebb hajoltam a papírhoz, érdeklődve szemlélve a csillag ágait, sőt, még végig is húztam a kezem az egyiken, majd megszemléltem a környezetet, hogy ez alapján merre is kell mennünk. - Jó, jól hangzik. - Néztem rá végül a vörösre. - Lesz mit bejárnunk, az biztos.
Igazság szerint én láttam e mögött az útvonalrajz mögött a tervezést, meg hát, hogy csillag; valahogy úgy sejtettem, hogy Viktornak nem ez volt az eredeti elképzelése ezt a kiruccanást illetően. Elképzeltem, ahogy azzal tölti az idejét, hogy a térkép fölé hajolva gondolkozik ezen a csillag alakú útvonalon, és ez úgy jól esett.
Felnevettem, ahogy megpaskoltam az arcomat, ami a hőmérséklet miatt ismét kipirosodott a jelek szerint, bár ez nem az a zavaró vörösség lehetett, amely a múltkor uralta. Arra viszont, arra a szóra, amit mondott, meglepetten felvontam a szemöldököm.
- Cuki. - Szünet. - Cuki? Inkább legyek helyes, vagy kedves, vagy elbűvölő - nevettem, utalva a múltkori bókolására, aztán fogtam, és megböktem Viktor arcát, azon belül is az egyik szeplőjét a millióból. - De neked is cuki a piros alapon vörös.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

- Még jó, hogy kettőnk közül valaki előre gondolkodik - jegyeztem meg, felpillantva rá. - A Quadrantidák sincsenek mondjuk annyira messze… de hát, igen. Azért szerencse, hogy ilyenkor már lazábbak a dolgok a suliban…
Szépvölgyi Richárd, levitás diák órákat hagy ki, hogy eljöjjön túrázni a Mecsekbe. Nyilvánvalóan ehhez nyomós érvekre volt szükség, és nem is egyre: nem is tudom, mennyire állta meg a helyét a testvéreim számára, hogy “eljövök túrázni két napra a… azért mert, izé… szóval elmegyünk túrázni Viktorral, aztán gondoltam, szólok”. Hát, igazából úgy sejtettem, Seth valószínűleg már ebből is többet szűrt le, mint amit mondjuk én levennék, de… ez van, vagy nem is tudom.
Végül letérdeltem a vörös mellé a térképhez, nézegettem kicsit a dolgokat - aztán kortyoltam egy nagyot a friss levegőből, amin annyira imádok kint lenni. Különben is, olyan régen túráztam már, sőt, mostanában a sport sem tud rendszeresen a napirendemben szerepelni, tehát a mozgás mindenképpen jól fog esni.
- Persze, majd ahogy jön - bólintottam rá a tervezetre, elvégre szinte biztos voltam benne, hogy valami máshogy fog alakulni (hívhatjuk ezt, nem tudom, női megérzésnek); hogy letérünk az útvonalról, máshol kötünk ki, vagy csak nem járjuk be az egészet, vagy esetleg többet, mint terveztük. Ki tudja, ugye.
A hangulatom alapvetően kellemes volt, valahogy a szabadban (ahogy a nevében is benne van) felszabadultabbnak érzem magam, mint valahol bent. Ahogy az elemi mágiát egyre inkább kitanulom, úgy erősödik bennem a kültér iránti igény is, bár azt nem mondhatnám, hogy a négy fal között rosszul érzem magam - inkább csak kint egyre jobb.
Viktor ismét viccelődni kezdett, amin vigyorognom kellett. Jaj, hát persze. Nyilván ennek csak és kizárólag az a célja, hogy az arcom ne fázzon meg, és hogy elég jó legyen a vérkeringésem. Egyértelműen.
- Tündéri! - Emeltem ki kissé hitetlenkedve a jelzőt. - Mi vagyok én, karácsonyi ajándék kis masnival?
Persze-persze, a vörös még mindig jó, de úgy gondoltam, hogy Viktor erről már épp eléggé meg van győződve.
- Az is igaz, hogy alapjáraton inkább hasonlít a bőrszíned ahhoz - mutattam rá a hóra, - csak… - Elmosolyodtam. Hááát, talán ezt a mondatot esetleg mégsem fejezem be, elég ez a sokat sejtető görbület, és majd gondolkozzon, mit akartam mondani, ha érdekelné.
- Jó, játsszuk azt. - Egyeztem bele immár egy vigyor kíséretében. Oké, legyen, értem én; csak aztán bírjam pirulás nélkül. Igaz, itt kint azért rá lehet fogni arra, hogy hideg van, ez egy jelentős könnyítés.
Kérdésére elgondolkodtam, félre is döntöttem egy pillanatra a fejem, hogy elmélázzak, vajon melyik jelző lehet a kedvence. Sürgető hümmögésére végül ráemeltem a tekintetem, s hirtelen már csak azt vettem észre, hogy jelentősen közelebb hajolt, hát behunytam a szemem, és én is mozdultam, hogy csökkentsem a köztünk lévő távolságot. Viszonoztam tehát a csókot, de azért erre már mégis éreztem, hogy lehetséges opcióvá vált, hogy nem pusztán a hideg miatt változott el az arcom színe. Kezem (immár talán bénázás nélkül) érintette meg Viktor fejét közvetlen a sála fölött, s amikor vége lett a csóknak, nos, én nem húzódtam sokkalta távolabb tőle, ujjaim ugyanott maradtak.
- Nem, nem tudom. Melyik? - kérdeztem végül, enyhén felvonva a szemöldököm, úgyszint játékos hangsúllyal. Valahogy automatikusan ez jött; hiába, az oldott közeg, és a zöldszemű előttem azért jelentősen javított a feszes hozzáállásomon.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Felvetésére egy szélesebb fajta mosollyal válaszoltam, ahogy bólintottam. Valahogy Viktorral, mondjuk úgy, olyan magától értetődőnek tűnt ez az egész; a felvetülő lehetőségekre nem stresszel reagáltam, hanem csak várakozással és örömmel. Kellemes volt, és jól éreztem magam ebben az állapotban.
- Persze, ha úgy van, benne vagyok - bólintottam rá a dologra, tényleg örülve az ötletnek. Főleg, mert tudtam - ez egy ötlet. Nem éreztem kötelezve magam semmire, pont úgy, ahogy valószínűleg ő sem; ez pedig iszonyatosan megkönnyítette a dolgokat, hogy volt választási lehetőségünk, ötleteink, és (nem utolsó sorban) megvolt a megfelelő hozzáállásunk, én legalábbis így éreztem. Ezt főleg az bizonyítja, hogy volt időm gondolkodni a legutóbbi találkozásunk óta, és én mégsem gondolkodtam.
Már éppen mondtam volna, hogy akkor már mi szeretnék lenni tündér helyett, azonban ezt gyakorlatilag teljesen elfelejtettem, ahogy a férfi végigmért. Lehunytam a szemem és összepréseltem az ajkaimat, ezzel jött ki a zavarom. Aha. Hm. Mhm.
- Az majd megy a hajadhoz - motyogtam a szokásosnál is halkabban, ahogy kinyitottam a szemem, s Viktor tincsei közé temettem az ujjaim, összeborzolva azokat. Azért nem annyira jöttem zavarba, de nem mondhatnám, hogy egyáltalán nem hatott meg az a pillantás. Hahj.
Inkább el is tereltem a szót, valami olyanra, ahol kicsit magabiztosabban tudok működni, azonban végül mégis megfutamodva csak egy sokat sejtető mosolyt prezentáltam, mely a vörösnek nyilvánvalóan nem volt elég.
- Csak? - pillantottam fel rá (félig-meddig már realizálva, hogy ismét a szempilláim alól teszem), ahogy szinte már ‘pimaszul’ kérdeztem vissza ugyanazzal a mosollyal az arcomon. Na? Csak…?
A férfi hangja mélyebben töri meg a csendet, mint szokta, erre pedig egy jóleső borzongás fut végig rajtam, s érzem, hogy valóban libabőrös lettem. Főleg, hogy közben a szemébe is néztem, amikor ezt mondta, hát… hát hú, szép hangja van.
- Még nekem is ki kell találnom valami hangzatosat - mondtam halkan, próbálván kibírni, hogy ne süssem le a szemem.
És abban a pillanatban Viktor elzúgott, én pedig úgyszintén elvesztettem ettől az egyensúlyom, és hát kevésen múlt, hogy a férfin kössek ki. Végül valahogy sikerült úgy korrigálnom, hogy tenyeremmel meg tudjak támaszkodni. Áh, a szétzúzott pillanatok… ismerős talajra tévedtem.
Felpillantottam a kérdésre, s el is nevettem magam. Ez tényleg vicces volt, ez a szituáció.
- Persze, megvagyok. - Ezzel el is fogadtam a felém nyújtott kezet, s így pár pillanattal később ismét két lábon álltam. A felajánlásra bólintottam, s el is kezdtem pakolni a cuccokat, amikre szükségünk lehetett; Viktor pedig rögtön beszédtémát ajánlott.
- Oh, a karácsonyok… igen - mosolyodtam el, ahogy eszembe jutottak; mégsem volt túl vidám gesztus ez. - Mesélhetek a karácsonyaimról, ha érdekel, de elég hosszú kifejtést igényelnek… - Felnéztem rá, gyakorlatilag beleegyezést vártam. Igazság szerint fogalmam sem volt, mennyire részletesen fogom kifejteni, ha azt mondja, a hossz ellenére szeretné hallani.
- Nos… hát. Ugyebár én szinte nagyanyáméknál laktam egy ideig kiskoromban, amikor Márk sokat dolgozott. Nekik gyümölcsöskertjük van, elég jól élnek belőle - eladják a nyers gyümölcsöt, csinálnak lekvárt…
Miközben beszéltem, pakolásztam, s nem pillantottam fel a másikra, hangom azonban nem tűnt különösképpen sötétnek, vagy nehéznek. Csak halkabban beszéltem egy kicsit.
- ...pálinkát… - motyogtam. - Az van, hogy nagyapám alkoholista. A karácsonyaim, hát… nos… mindig ugyanúgy teltek. - Elmosolyodtam, csak egy apró, jelentéktelen pillanatra. Éppen bogoztam a hátizsákom madzagját, de nem néztem fel. - Megérkeztünk Márkkal. Nagyanyám üdvözölt, megkérdezte, hogy valakinek udvarlok-e. Mármint, hogy udvarlok-e valakinek. - Javítottam ki magam. - Bementünk. Nagyapám ivott, mint a gödény, én mindig kiöntöttem amit nekem töltött a szemetesbe, Márk pedig, mivel nem akart kísértésbe esni, ő az ablakon locsolta ki. Aztán odaadták nekem minden évben ugyanazt az ajándékot, az “Ábel a rengetegben”-t, amit minden évben ott hagytam náluk, hogy legközelebb oda tudják adni… Nem akartam ugyanis még több példányt belőle.
Észre sem vettem, hogy tulajdonképpen ömleni kezdett belőlem a szó. Még mindig a hátizsákommal vacakoltam.
- Amikor nagyapám rosszul lett az alkoholtól, Márk őt ápolta, én pedig a sokkos nagyanyámat istápoltam, helyrehoztam a vércukrát, nyugtatócseppek, minden. Néha nagyapámat be kellett vitetni az ispotályba, de párszor elvolt otthon is. Aztán Márkkal másnap este haza tudtunk jönni, ha szerencsénk volt, és nem tartottak ott minket. Ha nagyapámat nem kellett bevinni, akkor többször fordult elő, hogy muszáj volt még egy napot maradnunk… - Sóhajtottam. - Nagynénémnél jobb a helyzet. Ő mondjuk siket és kvibli, ezért kitagadták a nagyszüleim, de hát…
Sikerült bekötnöm a zsákomat. A vállamra kanyarítottam, de még mindig nem szívesen néztem volna fel, így hát azzal foglaltam le magam, hogy ellenőriztem a sátor (mágikusan felállított) cölöpeit. Hasznos elfoglaltság.
- Amikor hozzá mentünk, nála azért jobban telt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

- Aha, szóval ennyire érdekel! - mondtam vidám hangon, még mindig felfelé lesve rá. Tulajdonképpen nem is igazán volt tudatos ez a fajta mozdulat, csupán akkor jöttem rá, mit is tettem, amikor már megléptem; de végtére is, pont jó volt ez így. - Még meg is lesnéd, mi? Nem elég, hogy elgondolkozhatsz rajta, vajon mi is jár a fejemben? - kérdeztem hasonló hangnemben, mint amiben az imént mondtam azt a bizonyos “csak”-ot. Mosolyom töretlen maradt. - Pedig kíváncsi lennék, magadtól ki tudod-e találni…
Végül el is zúgtunk, s hamar fel is lettem segítve; rossz ötlet volt, igen, hogy ott guggolásban kísérleteztünk mindenféle kontaktokkal, talán inkább ülve kellett volna, de végtére is, mindegy is. Volt egy olyan határozott érzésem, hogy lesz még alkalmunk ilyesmire, szóval nem aggódtam túlzottan.
Viktor, ahogy bement a sátorba, én is önkéntelenül követtem. Így hát, amikor megpaskolta maga mellet a helyet, le is ültem mellé, s mesélni kezdtem. A hátizsák, mely az ölemben pihent, kiváló tekintetvonzónak bizonyult, így ugyanis nem kellett felnézem a mellettem ülőre; hát ahelyett, hogy odakint a sátrat nézegettem volna, inkább foglalkoztam továbbra is a csomóval, aminek a problémáját pedig megoldottam. Csak úgy, hogy ne kelljen megemelni a tekintetem. Nem mintha sajnáltam volna, hogy erről “kellett” mesélnem. Nem mondom, hogy nem volt hatással rám a karácsonyok felemlegetése, de nem is éreztem magam kellemetlenül, hogy erről beszéltem. Ami azt illeti… eddig nem sok embernek meséltem erről. Tulajdonképpen senkinek. Jól esett beszélni róla, főként úgy… neki.
Feltápászkodtam a történet végén, hogy felvegyem a táskát, a férfi azonban visszahúzott, s hamarosan a karjaiban kötöttem ki. Apró mosoly jelent meg az arcomon, ahogy visszaöleltem, és megéreztem a vörös illatát.
- Ugyan, miért kérsz bocsánatot? Tán a te hibád, hogy nagyapám iszik? - kérdeztem még mindig mosolyogva. - Még nem igazán meséltem erről senkinek, és szerettem volna veled megosztani, ha tényleg kíváncsi vagy rá.
Közelebb bújtam hozzá, gyakorlatilag megböktem az orrom hegyével a nyakát, és ismét belélegeztem az illatát - nem volt ilyen hatalmas sóhaj, vagy ilyesmi, csak úgy éreztem, és ez kellemes, megnyugtató dolog volt számomra, ugyanis Viktornak nagyon jó illata van. Mosolyom, bár lassan leolvadt, a következő kérdésre ismét megjelent.
- Igen, mondhatjuk - bólintottam. Kissé távolabb húzódtam, hogy felnézhessek rá, de mégsem engedtem el azért a derekát. - Ugye igen gyenge az immunrendszerem, meg volt ez a szívbetegség is, szóval eléggé értek már a gyógyításhoz, meg kellett tanulnom. Egy idő után már magamat kezeltem néha, amikor lebetegedtem vagy rosszul lettem, Márk elég sokat dolgozott, nem akartam ezzel zavarni. És hát, egy idő után már nem is… - elhallgattam. Lesütöttem a szemeim.
Aztán lehunytam őket, s kissé megráztam a fejem. Ugyan. Itt vagyok Návay Viktor karjaiban, csak nem fogok siránkozni. Megugrott a szívem egy pillanatra, ahogy ebbe belegondoltam. Jaj, tényleg. Nem sok okom lehet most panaszra. Különben sem hiszem, hogy érdemes lenne elfecsérelni a jelen pillanatait arra, hogy a régmúlton rágódjak, amikor azon már úgysem tudok változtatni.
- Mindegy, nem fontos - jelentettem ki határozottan, mintegy arrébb söpörve gondolatban a témát. - Ezt majd egyszer máskor… máskor majd elmesélem. - Kissé kihúztam magam, és most orrommal az övét nyomtam meg egy kicsit, ezzel jelentős mértékben letudva a köztünk lévő távolságot. - Csak most éppen túlságosan jó ez így ahhoz, hogy deprimáljam magunkat.
A “csak” szó akaratlagos megnyomása, mint egy visszautalás az előzőekre szerepelt a mondat elején, hogy oldani tudjam egy kicsit a hangulatot. Elvégre, tényleg. Egyelőre szerintem elég, s így nem fordulok befelé; amire hajlamos is vagyok, ha túlságosan bensőséges témát érintünk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

- Hát, ez nem talált - csóváltam meg a fejem. Egyébként tisztábban voltam vele, hogy a másik nem nézne úgy bele a fejembe, hogy nem adok rá neki engedélyt, de mégis izgalmas volt eljátszani ezzel így szóban. Ismét hozzáértem a szeplőihez az arcán, most összekötöttem párat egy sorba, s tekintetem ezekről siklott a mozdulat közben a szemére. - Na, és mit adnál azért cserébe, hogy belepillanthass a fejembe?
Nem mintha annyira átgondoltam volna ezt a mondatot. Úgy értem, tényleg; kimondtam, és így leesett, mit jelentenek a szavaim. Na mindegy, hát, igazából ez így talán még jó is - főleg, hogy sokat sejtető mosolyom még mindig nem tűnt el, s miután rájöttem, mi szaladt ki a számon, még enyhén meg is emeltem a szemöldököm.
A szóba jövő ünnepek más hangulatot teremtettek a sátorban, aminek az lett az eredménye, hogy ismét olyasmi helyzetben voltam, mint a legutóbb, nevezetesen pedig elég közel a férfihez, ismét öleltük egymást. Ez azért, mit ne mondjak, kárpótló tényezőnek minősült a szememben.
- Nekem pedig az az érzésem, hogy ennyivel is könnyebb lett a lelkem, hogy ezt elmondtam valakinek - válaszoltam, s tekintetem, mely most az övéhez kapcsolódott, talán igazolta a szavaim számára is. Nem szerettem volna ugyanis, ha emiatt lelkiismeretfurdalása lenne neadjisten, vagy esetleg kevésbé érezné magát jól, elvégre tényleg nehéz a téma, de… de talán nem kell ezt még jobban nehezíteni, vagy ilyesmik.
És az mégis csak jó érzés volt, hogy bármit szívesen meghallgat, amit mondok. Ezt például nem sok embertől tudnám elhinni, Viktortól azonban őszintének hangzottak a szavak, s pont emiatt nagyon… szép pillanat volt az úgy, egy olyan valami, ami kedves nekem.
A férfi a nyakamhoz bújt; megéreztem a lélegzetét a bőrömön és a közelségét, és egyszeriben libabőrös lettem, gyakorlatilag tetőtől talpig, de még meg is remegtem egy kissé. Hát erre én abszolút nem számítottam. Ösztönös reakció volt, hogy az ujjaim, melyek eddig félig behajlítva kulcsolódtak Viktor derekára, most kinyíltak, s így öleltem őt tovább. Hát, Vöröske…? Lehetne, hogy ezt esetleg, ömm, legalább előre jelzed? Hallasz?
Elmosolyodom, amikor végtére is ismét szembe kerülünk egymással, s az ujjai rátalálnak a hajamra. Ó, basszus, vörös lettem. Áááh...
Arra jutottam, hogy az a legbiztosabb, ha inkább csak óvatos, lassú mozdulattal megsimítom Viktor hátát.
A kimondatlan kérdésemre - mert hogy tényleg az volt, s már eszembe is jutott, hogy feltegyem, de ő még az előtt válaszolt, hogy esetlegesen megszólaljak - adott válaszát hallgatva fokozatosan vontam össze a szemöldököm. Nos, én ezzel például nem találkoztam családon belül - mondjuk lehet azért, mert nagyapáék sosem fogják megtudni, Márk meg szerencsétlen úgy tudta meg, hogy Agatha elintézte helyettem a dolgot.
- Ezt meg én sajnálom - mondtam, ismét megsimítva a férfi hátát. Eszembe jutott, hogy vajon a hátán is annyi szeplő lehet, mint az arcán? Izé, szóval. - De végtére is az már pozitív, ha a szüleid melletted állnak, meg azért még páran… Meg hát, az is lehetséges, hogy idővel megbékélnek, nem?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Ahogy Viktor közelebb húzódott, ujjhegyeimmel a szeme alatti íven lévő szeplőt érintettem meg, majd utána egy szabálytalan vonallal jutottam el a szája szegletéig, talán csak miliméterekkel elkerülve azt.
- Még kitalálom - motyogtam halkan, s tekintetem immár csak a vörös pöttyök vonalát követte, talán kissé elgondolkodva néztem a bőrén lévő foltokat. Szépnek találtam őket, és úgy alapvetően a velem szemben lévő férfit. A tőlem szokatlan évődő hangnem bár nem maradt el, s tekintetem is ugyanúgy csillant, gondolatban mégis lefoglalt az a mély benyomás, amit Viktor tett rám. Nem csak az, hogy szép - bár nem tagadhatom, ez is teljes mértékben igaz volt, sőt -; csak úgy gondoltam, hogy annyi minden lehet benne, amit még nem ismerek, annak ellenére, hogy teljesen őszinte ember. Ahogy a szemébe néztem, az jutott eszembe, hogy ő tényleg olyan, mint az égbolt. Igaz az is, amit nappal látok belőle, de a csillagok mégis csak este látszódnak, és akkor sem mindegyikük. És az is szép, amit nem látok belőle, az is érdekel. Talán egyszer megpillanthatom őket, ha úgy hozza a helyzet. S hogy folytassam a hasonlatot - mint csillagász, mindenképpen örülni fogok neki. Szeretném, ha ő lenne az én külön bejáratú égboltom… Ez jutott eszembe, ahogy ismét végighúztam az ujjam az arcán lévő szeplőkön.
Szavain később azért megdöbbentem, s ez arcomra is kiült - szemeim nagyobbra nyíltak, ahogy rá pillantottam.
- Ne már, tényleg? Apudnak? - kérdeztem meglepett hangon. - Hú, de fura lehet… Ez nem kínos így anyukádnak? - szökött ki a kérdés. Ez azért nem egy standard családmodell, még ha nem is ‘szivárványcsalád’ (bár ez a szó szerintem elég giccses ahhoz, hogy megpróbáljam mellőzni a használatát), de azért közel áll hozzá valamilyen szinten. Elméletileg. Én pedig sosem tudtam elképzelni egy olyat, olyan furának tűnik nekem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

A túrázás helyett végül inkább úgy döntöttünk, a sátorban maradunk; végül egymás karjaiban merültünk álomba. Nyugodt volt az éjszakám - rég volt ilyen nyugodt, azt hiszem… izmaim elernyedtek, immár nem feszültek készenléti állapotba, pedig még sokszor vissza szokott jönni ez az alvási magatartásom. Most csak nyugodtan aludtam, talán nem is nagyon forgolódtam.
A hajnal delejes ébredést hozott magával, ahogy éreztem, hogy Viktor mozdult mellettem valamicskét. Lassanként kezdtem rájönni, hogy fejét a nyakamhoz fúrta, s hamarosan megcsókolta, mire libabőrös lettem, pedig melegem volt a takaró alatt. Még gyakorlatilag álmomban úgy sejtettem, hogy a hajam hasonlóképp nézhetett ki, mint Iszet bundája egy tizenkét órás alvás után, és abban sem voltam teljesen biztos, hogy a bőrömet itt-ott nem fedik vörös csíkok a párna miatt.
A hajamon valami simításszerűt éreztem meg, de nem igazán tudtam pontosan beazonosítani annak mibenlétét (hogy kósza szellő volt-e, vagy Viktor ujjai, esetleg valami teljesen egyéb, ezt nem tudtam eldönteni, korán volt… tulajdonképpen még aludtam).
Közelről valami hang férkőzött a tudatomba, Viktor érdes hangja, mire - kissé megkésve - egy halk kis nyögés szaladt ki, amolyan reggeli nyűglődés, még mindig fél lábbal az álmok világából. Mit is mondott? Valami "jó"... "jó"...
- Mhmny - válaszoltam ezt mind, ahogy hatalmas fáziskéséssel fordítottam arrafelé a fejem, majd fordultam én magam is, és odabújtam hozzá, tulajdonképpen fogalmam sincs, pontosan hova. - Mhhhhmm… - Próbáltam összeszedni magam egy-két szóra. - Jóreggelt - motyogtam vissza, de még egyáltalán nem voltam ébren, ez csupán az átverés része, ugyanis ennyit nagyjából képes vagyok álmomban kinyögni, mert a tudatalattim rellonos, és általában szeretné, ha még aludni hagynák.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Álomittasan, sőt - álmomban húzódtam közelebb Viktorhoz, egy nagyot sóhajtva. Mivel elemi szinten éreztem meg az illatát, valahol a tudalattim mélyén elkezdett motoszkálni egy gondolat, miszerint esetleg fel kéne ébrednem, de hamar annyiban is hagytam a dolgot, mert ott volt az illata, és az pont elég biztonság volt nekem, az úgy jó volt, lehet tovább durmolni…
De mi ez a furcsa tapintás a nyakamon? Jó érzés volt, úgyhogy ezt muszáj lesz megnézni, ahhoz pedig fel kell kelni, vagy legalábbis kinyitni a szemeim.
A “kómás” szó nem kifejezés arra, ahogy kinéztem, de azért kiküzdöttem tekintetem a felszínre, ahol első körben annyit láttam, hogy vörös (mondjuk ez Viktor társaságában nem is meglepő), majd pár lapos pislogás után realizáltam, hogy az a haja, úgyhogy felemeltem a kezem és belesimítottam. Viktor-haj.
Aztán eltávolodott tőlem egy picit. Résnyire nyílt szemeim egyből rátaláltak annak a bizonyos ‘jó érzésnek’ a forrására, de alighogy ezt felfoghattam, kaptam egy csókot, és lomha voltam, hogy viszonozzam, de éreztem a férfi friss borostáját az arcomon.
- Mhhhhhh - próbáltam kommunikálni, de ez sajnos nem fejezte ki eléggé tetszésemet, több szót azonban nem nagyon tudtam érdemben kinyögni. Nem, ezt nem szabad ilyenkor erőltetni, mert még a végén azt fogja hinni, hogy este zagyválóátkot szórtak rám.
Amikor a férfi eltűnik mellőlem, megadóan ejtem a kezem az ágyra ott, ahol a derekának kellett volna lennie.
- Ajj már - mutattam ki nemtetszésem, aztán inkább becsuktam a szemeim. Ha nincs itt, mit nézzek, minek legyenek nyitva? Mert igen, úgy érzékeltem delejes agyammal, hogy talán elment mellőlem valamiért, és ajj. Mh.
Ismét arra jutottam, hogy érdemes volna felnézni, hogy megjegyezzem magamnak a szavak, bár azt nem állíthatjuk, hogy eddig nem sikerült. A nyakamhoz érve megint a hideg rázott, de egye fene, megengedem.
Őszintén? Hallottam minden szót, de kettő jutott el a tudatomig első körben, a napkelte és a kávé. Utóbbi előbb. Az, arra szükségem van. Prezentáltam egy kótyagos bólintást, aztán így eszembe ötlött, hogy valamit én akartam korábban, de… áh! Tényleg.
Mivel beszélni még mindig nem igazán tudtam értelmesen, ezért csak végigsimítottam az arcán (a borostáján, hogy egészen pontos legyek).
- Tetszik nagyon - motyogtam kissé összeszedetlenül, majd folytattam is a sort. - Napkelte… kávé… - soroltam el mind a két szót, amit felfogtam az előbbi mondandójából.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Eltűnt mellőlem, én pedig, mivel reggelente az önkontrollom egyenlő nullával, és az öntudatom is ekörül tendál, kifejeztem nemtetszésemet.
- Majd meggyógyítom a májad - motyogtam delejes félálomban, mert tényleg nem fogtam fel teljesen a helyzetet, sőt, mondhatjuk, hogy közel sem voltam hozzá. Furcsa. Általában nem engedem meg magamnak ezt a fajta figyelemzavart, most mégis elengedtem magam - mert ha képes voltam ilyen nyugodtan és mélyen aludni, akkor a felkelés után sem fenyeget veszély.
Lassan ébredeztem; fokozatosan kezdtem felfogni, hogy Viktor karjaiban vagyok, még mindig csak feküdtünk egymás mellett, betakarva, a hajnali félhomályban fel-felpillogva egymásra… A tegnap este emlékei felderengeni látszottak, megköszörültem a torkom, s a csillagles, az esti beszélgetések, szavak lenyomatai ébredésre késztettek, ahogy ebben az idilli hangulatban mintha hűvös fuvallat futott volna végig a bőrömön. E sok apró érintésre egy apró, álmos sóhaj szaladt ki a számon, szinte “elégedett” kis mosoly kúszott az arcomra. Olyan jó itt.
Az utolsó, apró csók kiváltképp jól esett. Ahogy lassan kinyíltak a szemeim, és szembe találtam magam Viktorral, az olyan kellemes volt, és nagyon örültem neki a reggeli kómám ködén át.
- Meg tudnám szokni, hogy erre keljek - motyogtam. Kézfejemet végül a szememre téve csúsztam majdnem vissza az alvó állapotba, de a férfi hangja kirántott onnan. Nem is bántam.
- Értettem, hercegem - válaszoltam, majd erőt vettem magamon, s egy hirtelen mozdulattal fel is ültem. Csak akkor tudtam magam további mozgásra rábírni, amikor megéreztem a kávé illatát. Az agyam ilyenkor megnyugszik; “oké, most már tényleg fel tudok majd kelni”, szóval kitakatóztam, hogy emberi formát öltsek egy plusz pulcsi által. Érkeztemmel a meleg levegő is beköszöntött, az elemem szinte önműködően végezte a dolgát.
Hajnalodott. A kezembe kerülő saját bögrémből kortyoltam egyet, s ahogy ezt megtettem, már jobban felfogtam a minket körülvevő színeket, a csillagokat, melyek elkezdtek nappali világosságba fordulni. Viktor fejéhez döntöttem a sajátom, s még pár korty után - láss csodát - értelmes gondolatok formálódtak a fejemben.
- Nagyon gyönyörű. - Szünetet tartottam, ahogy csak bámultam az égbolt alját. - A napkelte a kedvenc napszakom az éjszaka mellett.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Természetesen nem vagyok feszültségmentes, de azt sem mondanám, hogy szétrobbanok az idegességtől. Az alkalomhoz illően felöltöztem, magamba erőltettem némi ételt reggel, hogy aztán bezárkózzak a Levitába, és újra meg újra megismételjem a NEMBaj-on bemutatott műsorszámom egy-egy apróbb részletét. Csupán azért tettem ezt, hogy tudatában legyek: teljes a harmóniám mostanra az elememmel. Lenyugtat, ha használhatom, ha érzem az arcomon végigsimító szellőt, így most is ezzel nyugtattam magam, egészen addig, míg el nem kellett indulnom a vizsgára.
Korábban, sokkal korábban érek oda - legalább háromnegyed órával a kezdés előtt lépek be a Művelődési ház kapuján, hogy aztán a várakozók részlege felé vegyem az irányt, s helyet is foglaljak. Gyűlölök várakozni, mégis inkább ezt választom, mint hogy felróják, hogy késtem (még akkor is, ha előbb érkeztem, mint ahogy az a felügyelőkkel is megesett). Csak hallgatom az idegesen doboló lábakat, a súrlódó jegyzetlapok neszét. Jé, nem néztem át egy fia jegyzetet sem ma. Valahogy eszembe sem jutott. Ideges leszek; megszorongatom a nyakamban függő dögcédulát. Tudok már mindent, amit kell. Nem kell stresszelnem.
Olive jelenik meg a színen, s szakít ki a gondolatmenetemből. Az érintésére azért megrándul az arcom - nem kedvelem az ilyesmit -, de végül igyekszem gyorsan el is felejteni ezt a kellemetlenséget. Bólintok a szavaira, már nyitnám is a szám, hogy válaszoljak, ekkor azonban meghallom. "Szépvölgyi Richárd Ábel." Az jut eszembe, hogy olyan, mintha vágóhídra mennék, vagy urológushoz. Nagyjából ennyi kedvem is van vizsgázni. A torkomban ver a szívem.
Felállok, követem a hölgyet, aki az imént a nevemet mondta, közben pedig csak felidézem azt a meditatív állapotot, amit délutánonként elérek a kötelező meditálások alkalmával. Az elemem sem csapong, idegességem ellenére. Felérve a fehér ajtóhoz - a nő ott hagy, én pedig habozás nélkül próbálok benyitni egy kopogást követően.
Kellemes szél vezet fel a tetőre, alapvetően jó érzéssel tölt el, még akkor is, ha tudom, hogy épp vizsgázni indulok. Végtére is, csak elemhasználat, nem igaz? Minden nap csinálom.
Ahogy meglátom a vizsgáztatót, szinte már felszusszanok. A lehető legjobb vizsgáztató a fiatal-fajta, mert az idős, tapasztalt mágusoknak az elvárásaik is nagyobbak; ez a férfi - Marco, mutatkozik be - egyáltalán nem tűnik különösen tapasztaltnak, mondhatni friss tanárnak látszik. Ez könnyebbség.
Arra, amit elmond, az izgalomtól kiéleződött érzékekkel figyelek, megjegyzek minden egyes szót - legalább hasznát veszem a Levitás-létnek -, majd figyelem, amit tesz. Az mondjuk kész rejtély számomra, hogy forgószél segítségével hogy varázsolt elemi lényt a székére, de sebaj. És azt is megjegyeztem, hogy ő fogja vezetni a vizsgám, ugyanakkor nem avatkozhat közbe. Érdekes ellentétek ezek. Mindenesetre a nagyja tiszta, bólogatok a szavakra, hogy értem, felfogtam a feladatom.
Miután elmondott mindent, szinte látom magam előtt, ahogy a képzeletbeli stopper elindul. Ez a negyed óra - a felkészülési idő - nagyon jót fog tenni. Leülök. Öt percet adok magamnak, hogy ismét teljesen megnyugodjak, helyreálljon az egyensúly meg miegymás. Nem tudom, vajon az elemisták szoktak meditálni felkészülés gyanánt? Biztos keveseknek jut eszébe.
A fennmaradó 10 percben viszont már a feladatokra koncentrálok. Végigveszem magamban az elméleti alapokat, felidézem a tanulási folyamat emlékeit. De véletlenül sem stresszelek.
Amint letelik a tizenöt perc, az engem leginkább feszélyező feladat felé fordulok, aki visszanéz rám. Egy állat. Egy állat, aki nyúlszerűen néz ki, igaz, hogy két pár füle van, és a lábai hiányoznak. Félek a nyulaktól, gyűlölöm őket. Ezért sem nehéz felismerni ezt a csicsás élőlényt.
- Vlinkolik. Szervusz - intek tisztes távolból az állatnak. Bár a Bestiáriumban dolgoztam jó ideig, de ez a nyúl-dolog... - Hármas besorolás... Képzett varázslóra és azonos elemű mágusra nem veszélyes. - Azt viszont nem várhatja el senki, hogy betéve tudjam az összes elemi mágikus állat életrajzát. Úgyhogy kábé ennyiben kimerül a tudásom. Inkább a logikámra hagyatkozom.
Zöldes-szürkés színéből ítélve fás területen él, így be tud olvadni a környezetébe. Méregetem elektromos csápjait, lábtalan gombolyag testét...  Ideges. Éhes, nyilvánvalóan. Felrémlik a tananyag, képek erről a förtelmesen nyúlszerű állatról a fa odvában és lombjában, ahogy csócsálja a...
- ...fagyöngyöt. - Fejezem be félhangosan. - És a tetveket. - Megköszörülöm a torkom, a szavak pedig szinte öntudatlanul jönnek a felszínre, mintha a kezdeti nyúl-sokk lassan feloldódna. - Tehát... tölgyesekben élsz, és nagyon szereted a fagyöngyöt, és szinte bármilyen parazitát, amit a fán találsz, igaz? Ezért fenyegetőzöl a sokkoló-csápjaiddal. De ha nem támadlak, nem lesz gond, úgy-e? - Az állathoz beszélek inkább, nem hangosan, csak éppen annyira, hogy még a vizsgáztató is hallja, de inkább igyekszem nyugtatni a szőrcsomót, mintsem ingerelni a hangos beszéddel.
- Na, mit szólnál, ha... - kezdem, miközben egy nagyon apró, óvatos levegőrezzenést küldök felé, mint egy barátságos kéznyújtást, hogy érezze, egy aeromágussal áll szemben, aki nem tervezte bántani őt. - ...egyszerűen csak odaadnám neked a második üvegcse tartalmát. Hm? - Lépek egy óvatos lépést. Aztán, ha kedvezően reagált az állat a levegő megrezzentésére, inkább úgy döntök, jobb lesz távolról kinyitni az üvegcsét; óvatosan felemelem, majd tartalmát az állat elé szórom.
Remélhetőleg a szőrgombóc nem támadott rám, jöhet hát a következő feladat. Bár már nem lenne szükségem fókuszmozdulatokra, mégis némiképp oldalra nyújtom a kezeim csak csípőmagasságban, s csak figyelem, ahogy a levegő nyitott tenyeremen, ujjaim közt siklik végig egy másodpercre. Ennyi szünetet engedek meg magamnak. Eztán hagyom, hogy a levegő a saját útját bejárva burokká formálódjon körülöttünk, tömörüljön és alakuljon, miközben nézem fölöttem az elem láthatatlan mozgását. Biztosan de lassan haladok, minél tökéletesebbre formálva, ügyelve az apró részletekre, és az eleganciára - tőlem csak igényes munkát lehet látni, másmilyent nem szeretek kiengedni a kezeim közül.
Összezárom az ujjaim, pár pillanatra le is hunyom a szemem, és csak a hőmérsékletre figyelek, melyet a bőrömön érzek. Egy nagyobb kilégzéssel ereszkedik a hőfok körülöttünk, a burokban - persze óvatosan, figyelek rá, hogy véletlenül se menjek túl... Aztán egy ponton, amikor már jónak látom, megtartom a hőmérsékletet s megállítom a csökkenését. Kinyitom a szemem, a vizsgabiztost figyelem, majd a visszajelzés után - ha ad egyáltalán - ismét kilégzésre kezdem el felnyomni a hőt magunk körül. Ezzel párhuzamosan valami kis mosoly is megjelenik az arcomon, mert elemhasználat közben sokszor rájövök, milyen szép dolog is ez a mágiaág. Szeretem csinálni.
Amint úgy érzem, elértem a 39 fokot, ismét megállok - nem feledkezek bele az elemi szépségén való merengésbe -, majd visszajelzés függvényében engedem el a magasított hőmérsékletet, a burkot, mindent. Most jön a legnehezebb, legfárasztóbb vizsgarész - alapvetően közepesen érzem most magam, nem vagyok tele energiával, de nem is fáradtam el kifejezetten. Na, majd most...
Az órámra pillantok. A hangutánzás nem egyszerű - a levegő rezgéseit manipulálni oly módon, hogy dallamot halljunk, a lehető legnehezebb feladat, még repülni is könnyebb nála. Minden apró kis rezzenésre figyelni kell, olyan finom és pontos munkát igényel, amely hatalmas koncentrációt kíván. Olyan, mintha az ember egy végtelen húrú hárfán játszana.
Hallgatom egy kicsit a természetes zajokat, a madárhangokat, amik már most a levegőbe vegyülnek, noha nem én keltem őket, hanem igazi állatok a gazdáik. Dallamot formálnom. Kilélegzek.
Megpendülnek a láthatatlan húrok a levegőben, rezzenéseik pedig hangokat keltenek - madárhangokat. Szemem alig észrevehetően ugrál, az ujjaim is meg-megrezzennek a levegővel egy ritmusban, mintha valóban hangszeren játszanék. Koncentrációm egy pillanatra sem lankad, ahogy többféle madár hangját is felidézem, szinte már ritmusossá formálva a füttyöket. Negyvenöt másodperc... Az ember azt hinné, rövid idő, mégis nehéz ennyi ideig koncentrálni ilyen apró rezzenésekre. A végefelé érzem, hogy egy-egy hamisabb hang is belevegyül a füttyökbe, de magam mögött hagyom az aggodalmat, s csak folytatom tovább, fokozott koncentrációval a levegő rezgéseinek ütköztetését. Talán kicsit tovább is csinálom, mint kellene - de mikor észreveszem, hogy lejárt az idő, egyszer csak abbamarad az egész. Nagyot sóhajtok.
Aztán csak annyit hallok, hogy csend van. A madarak elhallgattak körülöttünk, figyelték a füttyöket.
Felpillantok a vizsgabiztosra. Hát, ezt tudtam nyújtani.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Északi szárny → Északi Torony → Lélek szoba

Nem aludtam jól, még úgy sem, hogy éreztem Viktor illatát. Valami nem hagyott nyugodni - talán a vihar miatt volt nyugtalan az álmom, amiatt nem volt pihentető. Arra is csak halványan ébredtem fel, hogy valaki a karjaiba vett. Kótyagosan pillogtam fel még a másik oldalról, az elmém mélyéről, ahol az álomképek születnek, a félhomályban vörös fürtöket láttam, amik lelógtak az arc halványan látszódó vonalait takarva. Éreztem az erős kezeket, amik fognak, úgyhogy nem aggódtam. Odabújtam, s próbáltam visszaaludni. Talán el is mosolyodtam.
Kellemes. Kellemes itt. Megnyugszom némileg, mocorgok egy kicsit. Még mindig érzem az illatát, pillogok, és meglátom, ahogy néz. Az ölébe hajtotta a fejem. Jó úgy.
Pár óra múlva ébredek. Még sötét van, korán - talán a madarak sem csicseregnek odakint még, mikor ismét megmozdulok. Tagjaim elgémberedtek, kinyújtóztatom görcsben álló combomat és karomat. Ásítok egyet.
Látóterembe bekúszik Viktor arca, amit halvány derengésbe von a kint uralkodó félhomály. Nyünnyögök egy kicsit, ahogy reggel szoktam, nagyon fáradtan. Feltornázom magam, hogy megkapjam a reggeli ölelést, és a nyakához fúrjam az arcom.
- Nem aludtál? - kérdem halk, érdes hangon, kótyagosan. Mintha itt ült volna egész éjjel, és őrizte volna az álmom. Tudom, hogy néha nem tud aludni.
Még úgy vagyok jó pár percig, úgy, hogy ölelem. Jól esik hozzábújni ilyenkor, álmosan.
Mikor némiképp felébredtem, felállok a kanapéról, és úgy is kinyújtóztatom a tagjaim. Az ablakhoz sétálok - figyelem a romba dőlt fákat, élvezem a kintről beáradó hűvös reggeli levegőt az arcomon, ami felébreszt egy kicsit. Kellemes.
Nem is hallom a szárnysuhogást, csak mikor megfordulok, pillantom meg az ismeretlen szürke madarat. Érdeklődve, szinte boldogan tekint rám a kanapé karfájáról. Összevonom a szemöldököm.
- Hát te ki vagy? - kérdem a madártól - na nem mintha válaszolni tudna -, ahogy felé lépek. - Korai posta? Biztos eltévedtél.
Ahogy felé lépek s oda is érek hozzá, a bagoly szinte megőrül, nyújtja a lábát, szállnak a tollai. Odahajolok, nem túl közel, hogy megnézzem a címzettet, miközben nyugtatom.
- Jól van na, jól van - motyogom, miközben meglepve látom, hogy a kis csomag igenis nekem szól. - Akkor ez az enyém… - kommunikálok továbbra is az állattal, s ahogy leveszem az erős kötést a lábáról, azonnal felreppen, én pedig csak zsibbadtan, némileg álmosan bámulok utána. Goromba egy madár. Ha vissza kell írnom, mehetek fel a bagolyházba.
Egy meglepően nagy doboz került így a kezembe, a címzést rajta lehelyezem a kanapé karfájára. “A padláson találtam, gondoltam, kellhet.” Összeráncolt homlokkal nézem csak a sebtében körmölt betűket, amiket még sosem láttam. Női írás, érdekes. Agatha lett volna? Az ő írását nem ismerem annyira.
De hát nincs is padlásunk.
Egy gondolatbeli vállvonással nyitom ki inkább a dobozt - benne biztos lesz magyarázat, gondolom én. Egy bőrkötéses könyv, s egy összehajtott levél - ennyit látok, először a levelet veszem ki, hogy kinyissam.
Ahogy végzek az olvasással, szemeim hatalmasra nyílnak, érzem, hogy bukfencezik a gyomrom olvasás közben. Leginkább ijedtnek tűnök.
Hitetlenkedő, ijedt, fájdalmas pillantásom Viktorra vetem, ahogy ajkaim is elnyílnak, s érzem, hogy könny gyűlik a szemembe. Csend van. Hallom, ahogy bent a szobában zümmög egy légy. Fájdalmas ez a csend. Ismét a levélre nézek, és újra elolvasom. “Éppen most rúgtál egyet. Félek is, hogy olyan széles vállad lesz, mint az édesapádnak.”
“Kicsikém”... “Alig várom a szünetet, hogy együtt lehessünk…” “Szerető anyád… csókol…”
“Családi örökséget”...
Fordul velem egyet a világ.
“Halált nem kívánhatsz, de kínt igen.”
Leülök. A földre. Igazából mindegy hova, csak most le kell ülnöm.
- Nem halt meg senki… nyugi… - Halk a hangom, de már egyáltalán nem álmos; ez az első, ami kijön a számon, ez a mondat, hogy Viktor megnyugodjon. Nem halt meg senki. Igazából de, az anyám, még tizennyolc évvel ezelőtt, ez viszont nem újdonság. És most írt. Nekem írt. Még régebben.
Halk, repetitív káromkodás hallatszik, csak ismételgetem, mintha attól megszűnne bármi is.
A doboz még mindig a kezemben van, de nem bírok ránézni, lerakom a földre. Csak fogom a levelet, ismét elolvasom, újra és újra. Óvatosan tartom, nehogy meggyűrődjön. Nem hiszem el. Nem akarom elhinni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Északi szárny → Északi Torony → Lélek szoba

Szeretem, mikor dorombol nekem. Szinte már kedveskedve bújok a nyakához, hallgatom egy darabig - régen mindig azzal viccelődtem, hogy ezt biztosan a macskáitól tanulta, és most is elmosolyodok, ahogy eszembe jut. Elképzelem, ahogy ez az érett férfi mellettem kérdezgeti Őrnagyot mellette guggolva, érdeklődően, hogy “hogy csinálod, így?”, s mutatja mellé. Tudom, nem így volt, de vicces elképzelni.
Aztán széttörik bennem valami. Olvasok.
Hallom elmosódottan Viktor hangját, késve fogom csak fel, hogy a viharról beszél kint, s nem látja, hogy mekkora vihar is van most bent.
Megérzem magamon a kezét, ahogy átkarol, hogy kérdezi, mi a baj. Éppen ott tartottam, hogy “hiszen tudod, mire vágysz”. Hát persze, hogy tudom. Kiráz a hideg. Ez nagyon durva.
Óvatosan mozdulok, ahogy Viktor elé tartom a levelet. Nem adom oda neki, a kezébe, csak tartom, hogy olvassa. Még nem remeg a kezem, szóval a betűk sem fognak elmosódni a szeme előtt. Nem akarom, hogy a kezébe vegye.
Egy idő után leeresztem a levelet, ha már biztos lehetek benne, hogy elolvasta.
- Nem tudom, ki küldte. Nem ismerem az írást a dobozon. - A hangom már remeg. Derült égből villámcsapás. Pont, mint a tegnapi vihar. Nagyon vicces, anyatermészet. Fájdalmasan fordul a gyomrom. Anyatermészet, igen. Ez most nem jött ki jól.
Még ülök kicsit. Várok. Feldolgozás alatt van az információ. Az összes, mert elég sok van belőle.
Tehát van egy anyai hagyatékom, amit egy év késéssel kaptam meg. Vagyis tizennyolc, de igazából egy. És van egy ismeretlen feladóm, aki valószínűleg nő. És nem Agatha. És nem az anyám, értelemszerűen. És nem Zója, és nem Mina, és nem Kamilla, senki, akit ismerek. És van egy könyvem. Szépvölgyi-örökség. Megugrik a szívem a félelemtől.
Nyilván nem fogadják majd szívesen, ha megtudják, hogy egy fattyú félvérnél kötött ki a notesz.
Nyelek egyet. Szóval van egy családi örökségem. Amit tovább kell adnom. A gyerekeimnek. Aha. Persze. Viktorra nézek.
Az anyám azt írta, hogy reméli, nem lesz széles a vállam. Nem lett. Biztos nem apától örököltem. Ki az apám?
Ki adta fel a csomagot?
Miért írta meg anya a levelet? Erre végül is egyszerű válaszolni. Már terhes volt velem, és tudta, hogy nem a férjétől terhes. És akkor már talán azt is tudta, hogy le fog lépni onnan, Márktól. Le fog lépni az apámmal. Úgyhogy megírta ezt a levelet, mikor rúgtam egyet a hasában. Talán addigra már nem is Márkéknál volt.
Előre megírta. Tizenhét év múlvára. Sejtem, ez mit jelent.
- Mi az isten ez, jézusom - fújok halkan, feszülten. Ez most sok. Eléggé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Északi szárny → Északi Torony → Lélek szoba

Amikor kedvesem megszólal, ráemelem a tekintetem - pillantásom ködös, hitetlenkedő, aztán szinte dühössé válik.
- Ja, biztos jó ötlet besétálni a minisztériumba egy könyvvel, ami tele van olyan kívánságokkal, amik szenvedést kérnek valószínűleg köztiszteletben álló személyeknek, és felmenőről felmenőre visszakövethető. A családom tuti repesne a boldogságtól, ha feladnám mindegyiküket. Lakcímeket és elérhetőségeket ne mellékeljek rögtön? - Háborgok halkan, feszülten. A dühöm nem Viktorra irányul, ezt valószínűleg ő is pontosan tudja, de most nincs más, akire rázúdíthatnám ezt az egészet. Ő sem érdemli meg, de nem tudom visszafojtani sem. Eszembe se jut.
- Nem, ha szakértőt keresünk, olyat kell, aki véletlen sem jelenti. Eddig nem keresett egy Szépvölgyi sem, szeretném, ha ez így is maradna. - Már jönnek is a rémképeim, a pánikolós túlgondolás egy év nyugi után újra jelentkezik. Eszembe jut, hogy még nekem is lehet Angliám - már olyan értelemben, mint amilyenben Sethéknek is volt. Vagy bármi… Egyszerűen csak… A párom auror… A testvéreim Selwynek… De nem, pont emiatt vagyok védve, igaz? Pont emiatt vannak ők is védve…
Aztán ismét ránézek, mikor megszólal. Arcom megnyúlik, a szemeim is nagyra nyílnak. Azt hiszem, sápadtabb lehetek, mint amennyire nálam egészséges.
- Ártalmatlan? Ártalmatlan? - kérdem halkan, de élesen. - Ez egy Szépvölgyi-örökség, egy kínzófüzet, aminek mostanra valószínűleg személyisége van. Ha tényleg teljesíti a kívánságaid, akkor igen nagy erejű varázstárgy is, tehát… - Elharapom a mondatot.
- Ártalmatlan… - ismétlem hitetlenkedve. - Ha valami, akkor ez nem ártalmatlan.
Dühös vagyok. Lehunyom a szemem, megpróbálok megnyugodni. Az érzelmi kilengések sosem jók. Nyugalom. Megnyugszom. Mindjárt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Északi szárny → Északi Torony → Lélek szoba

A hirtelen dühöm úgy elszáll, mintha sosem létezett volna - csak meredek előre, és megszáll valami világvége hangulat. Mi a francért kellett ezt nekem elküldeni? Ki küldte egyáltalán? Tudni akarom, ki volt az, aki megkeserítette az életemet. Direkt csinálta volna?
“Hülye azért nem vagyok.” Viktorra nézek.
- Ennek a könyvnek nem szabad a minisztérium közelébe se kerülnie. - Szögezem le. - Még véletlenül sem. Nem szabad… - Úgy érzem, hogy megint tele leszek titkokkal, kellemetlen, sőt, borzalmas titkokkal. Felfogtam, hogy mit mondtam? Védem ezeket a rohadékokat? Van nálam valami, amivel leleplezhetőek lennének, és nem érzem úgy, hogy oda kéne adnom az auroroknak? Úgy, hogy aki mellettem ül, a párom is egy auror, és én is az leszek?
- Ha nem muszáj, ne keverjünk bele külsősöket. Épp elég baj, hogy… te is tudsz róla… - ránézek. Talán nagyobb biztonságban lenne, ha nem tudná. Auror, tudom, sokan azt mondanák, hogy teljesen felesleges aggódnom érte, hiszen képes megvédeni magát - katona is volt, az ég szerelmére, de mégis… akkor is féltem, bármi is legyen a foglalkozása. Aktakukac is lehetne, akkor sem feltétlenül lenne nagyobb biztonságban, mint aurorként; sőt…
Szinte észre sem veszem, hogy karjait a derekam köré fonja. Meredten bámulom a levelet, egyre több kérdésem lesz ezzel az egésszel kapcsolatban. Miért nem állította meg még soha senki ezt a borzalmas láncot, ezt a genetikai csődöt, a Szépvölgyiséget? Miért nem? Jobb lett volna…
- Tudom, kihez viszem. - Belém csap a felismerés. - Fekete mágiában bőven tapasztalt varázstárgyszakértő, aki nem külsős? - kérdem, és mintha csak egy elcseszett találóskérdés lenne. Én sem örülök neki, hogy meg kell keresnem. - Segítek, nem Seth. Túl sok kérdést vethet fel, túl sok emléket hozhat a felszínre…
A kérdésére bólintok. Vágom. Ennél többet viszont nem tudok reagálni rá - a levelet visszarakom a dobozba. Na, most akkor hol tartsam ezt a dobozt? A Levitában? Vagy az auror kedvesem lakásán? Vagy egy Selwyn szobájában, netán Avery Lyallnál? Esetleg Minánál, az auror apával? Basszus…
- Helyezzük ezt biztonságba. - Bökök a fejemmel a dobozra. A lakásban, amit még Sebbyék használtak régen, és mára már szinte az enyém - ami le van védve ezer bűbájjal. Ott kell, hogy legyen a helye. Egy kis utómunka még…
Fel is állok, rögtön el is indulok, a birtok határát célozva. Az ajtóban viszont még visszafordulok.
- Nem muszáj velem jönnöd. Jobb lenne, ha pihennél. - Motyogom. - A szobádban hagytam egy kis álomhozót, ott van az éjjeliszekrényem legalsó fiókjában a jobb hátsó sarokban, ha kell.
Aztán el is indulok. Kell egy kis levegő, kell a tágas tér. Gondolkoznom kell.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Az utóbbi időben, amíg eltűntem, elég sok dolog történt. Átalakult az életem. Kezdjük ott, hogy magányos farkasként gépiesen csinálom a dolgaim egy pár hónapja, az otthonomban (ami most a hajó) még mindig egy illegálisan hozzám kerülő mágikus tárgyat őrizgetve. Jó, mi?
Talán ez lehet az egyik oka, hogy nem vettek fel az Akadémiára. Nem vettek fel. Minden kiválóan sikerült - fizikai alkalmassági, elméleti, minden, kivéve... kivéve a pszichológiai tesztet. Az alapján nem vagyok alkalmas, ezt pedig azóta is nehezen heverem ki. Emiatt pedig gyógyítóira mentem, ugye. Nem vagyok... nem vagyok túl boldog. Ha valamit nem tudok, azt meg tudom tanulni. De egy pszichológiai teszt... azt nem tudom kijavítani csak úgy.
Tehát, mivel elkezdtem az egyetemet, a gyakornokoskodásom is folytatódik itt, a Gyengélkedőn, egy-két könnyebb eset már akkor sem okozott gondot, mikor csak egy hete kezdtem a mestertanoncit. Igazán furcsa, hogy már nem a kék nyakkendőmben mászkálok, hanem csak... csak úgy a saját ruhámban.
Ahogy arra számítani lehet ebben az iskolában, ismét egy verekedés illetve párbaj két szerencsés túlélőjét kaptuk estére. Szinte rezignáltan kérdezem ki az eridonos srácot, mi történt, de eléggé ijedtnek látom, mikor kérdezem, vagy legalábbis bevallani nehezére esik neki az eseményeket. Bár ki tudja, lehet csak adja az ártatlant, vagy csak szégyenli, hogy elverték. Vagy arra vár, hogy ne figyeljek oda, és akkor megint nekieshessen az áldozatnak.
Csak akkor fordulok a másik ágyhoz - melyet gondosan elfüggönyöztünk természetesen -, mikor elláttam a srác sérüléseit. Mikor átcsúszok a függönyök közt (nem szeretném, ha véletlenül is balhé lenne, ha csak egy pillanatra is észreveszik a másikat), az újdonsült szemüvegemet kissé feljebb nyomom az orromon, hogy jobban lássam a papírt, ami előttem van. Igen, eljött a szemüveg időszaka is. Túl sokat olvasok sötétben.
- Szervusz, Dante - köszönök neki felpillantva a papírból. Mit ne mondjak, egy-kétszer megfordult már köreinkben, így nem kell bemutatkoznunk egymásnak. Tegezem, mert képmutatásnak érezném, hogy alig húsz-huszonegy éves létemre nagy magázódásba fogjak. - Egy oldalról hallottam már az egészet, de megtennéd, hogy pontosítasz, mi találta el a karod? Ő nem tudta felidézni - utalok a függöny túloldalán lévő delikvensre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Kissé oldalra hajtom a fejem, ahogy Dante megszólal, és enyhén elmosolyodom. Igen? Azt mondod, nem kell? Mindig meg vagyok áldva ezekkel az idióta kisiskolásokkal, hihetetlen. Egyik bunkóbb, mint a másik. De persze... a gyakorlat az gyakorlat.
- Nos, azt is feltételezhettem volna, hogy egyszerűen csak a hátadba térdelt és ráestél a kezedre, de azért kedves próbálkozás volt. Most maradj nyugton. - Felelem, miközben a karjához nyúlok, és megnyomkodom pár helyen, persze csak finoman, hogy úgy nagyjából felmérjem, mennyire rossz a helyzet. Aztán persze az ifjú már megint megszólal (tényleg, ilyenkor harminc évesnek érzem magam, azért hívom így, hogy ifjú), és nem kedvelem az arroganciáját. Ugyanilyen arrogáns volt Sebby is, mikor megismertem, annak se lett jó vége.
- Te is összeforraszthatod, ha szeretnéd, feltételezem, ha ennyire evidens számodra minden, ez is menni fog. - Nincsen kifejezetten támadó él a hangomban, sőt, szinte békésen felelem neki. Ezt Márktól tanultam, a nevelőapámtól, ő szokott ilyen birkatürelemmel hozzáállni az afféle kedves betegeihez, mint Dante.
A pálcámat előhúzva végül bűbájokat kezdek motyogni, kellő magabiztossággal, sőt, szinte már unottan. Ez a csonttörés dolog - a múltkor, mikor... kicsit rosszul sikerült az aeromágia-kísérletem, a saját csontom is összeforrasztottam, igaz, az csak egy helyen tört el, nem minimum három, mint Dante esetében.
- Sajnos kénytelen leszek sínt tenni a karodra, legalább három helyen eltört. - Közlöm a lehető legsemlegesebben, miközben egy fájdalomcsillapító/érzéstelenítő bűbáj után elkezdem pálcával összehegeszteni a csontokat. - Ne mozgasd, jó? - kérem, érződik is a hangsúlyomból, hogy ez annyit tesz, "kíméljük meg egymást a dolgok megnehezítésétől". Nem mondanám, hogy annyira sziszifuszi munka ez, de azért valamennyi odafigyelést igényel, így oda is koncentrálok.
Maximum egy percnyi varázsolgatást követően leeresztem a pálcám, hogy ellenőrizni tudjam, jó munkát végeztem-e - ehhez pedig ismét az szükséges, hogy hozzáérjek a karjához. Gondolom, nagyon örülni fog neki.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Mindenki, de leginkább Seth

Robbanás hangja rázza meg a kastélyt, mikor én épp táskámat a hátamra véve a hajó felé tartok, hiszen mára már végeztem a gyakorlattal a Gyengélkedőn. Robbanás. Hát, ez sosem jelent jót, szuper.
Az embertömegek áramlásából nem nehéz rájönni, merre kell mennem hogy önjelölt mentőst játsszak, amikor még nincsen diplomám - vagy hogy aurort, akit nem vettek fel az akadémiára. Mindenesetre vészreakcióként indul meg bennem ez a mentési ösztön, ahogy a magasba emelkedek, hogy az embertömegek fölött repülve (igénybe véve a szél segítségét) arra menjek, amerről ők jöttek - a baj felé.
- Mi a...? - motyogom magam elé, mikor megpillantom a plafonhoz simulva azt a borzalmat, amit idevetett elém a sors. A Levita-torony felrobbant - füstszag terjeng, a portré szemlátomást használhatatlan, itt van pár tanár, Huszthy meg az a két doktornő, aki mindenhez ért. És Seth. Arra kicsit megkönnyebbülök, hogy meglátom. Will!
Mihez ért...? - csípem el a bátyám szavait, ahogy közelebb érek hozzá, és közvetlenül mellette elegánsan helyezem le magam a földre (bár erre nem fordítok külön figyelmet, hisz kisebb bajom is nagyobb az eleganciánál).
- Seth, gyógyítókhoz menjek vagy neked segítsek? - vágok bele rögtön, hiszen nekem fogalmam sincs, mi is történt itt pontosan; és ha Seth itt van, az azt jelenti, hogy már ki is talált valamit, nekem pedig célom a leggyorsabb és legbiztonságosabb megoldásokat választani. Amikről Sethnek - általában - azért van fogalma.
- Odabent füst van, ki tudom szívni onnan egy pillanat alatt - hadarom, bár az is igaz, hogy ehhez nem ártana látnom is valamit. - Mind bent rekedtek?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Hát persze, tök mindegy. Megeresztek egy mosolyt, de ez már kevésbé őszinte, mint az előzőek - mint ahogy már oly sokszor bebizonyosodott, ezen a gyakorlaton nem a szakmai részek esnek nehezemre, hanem az emberekkel való bánásmódot kell megtanulnom. Gyakorolni, gyakorolni.
Jó ötlet volt gyógyítónak menni úgy, hogy a legtöbb embert valamiért nem kedvelem. Persze, nagyon jó ötlet volt. Ezt minden alkalommal elismétlem magamban, mikor Dantéhoz hasonló egyedekkel találkozom.
Amikor ismét arrogánsan szól, pár pillanatig nem válaszolok, csak végzem a dolgomat. Idegőrlő lehet panaszkodó kamasznak lenni. Saját magának nehezíti meg az életét.
- A fenébe, még a végén be kellene zárnunk a Gyengélkedőt - jegyzem meg szarkasztikusan, de még mindig a mosollyal a szám szegletében. Szerencsére már nem kell sokáig elviselnem ezt a srácot, mindjárt készen vagyunk, de a fejemet merném tenni rá, hogy találkozott már ez a gyerek Sebbyvel, amikor Sebby olyan korú lehetett, mint ő. Egyszerűen túl sok a hasonlóság. A különbség az, hogy neki nem ugorhatok vicsorogva minden egyes szavára.
Nem mozog, így hamar fel is kerül a sín a karjára, előveszem a pergament, hogy feljegyezzem a dolgokat - mert igen, ez az adminisztráció is a gyakorlathoz tartozik, és ha ennyit fognak íratni velem a továbbiakban is, az én eddig precíz írásképem is "doktorossá" fog válni.
- Akkor végeztünk. Az éjszakát itt kell töltened, reggelre már be fognak forrni annyira a csontok, hogy biztonsággal elengedjünk. Kérdés? - szegezem még oda, csak hogy ne maradjon semmi véletlenül sem megvitatlanul, majd ha Dante úgy dönt, nem szeretne tovább zaklatni, leülök egy székre, hogy rendesen megírjam ezt a rohadt papírt. Is.
Az éjszaka általában eseménytelenül telik, a meleg időre való tekintettel azonban nekem sokszor szenvedés az egész. Még szerencse, hogy van beépített légkondim, nevezetesen én magam - mikor a legtöbben már az igazak álmát alusszák idebent, megrezegtetem a leget, pár fokkal levéve a szoba hőmérsékletét. Pokoli meleg van. Kiskoromban nem ehhez szoktam hozzá, s azóta sem tudtam akklimatizálódni...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Amióta Sethnek elvették az érzelmeit és Viktor... meghalt, nem érzem magam éppen jól a bőrömben. Az egyetem kemény, a gyakorlatok még inkább, nagyon sok minden történik egyszerre, és egyszerűen... fáradtnak érzem magam. Iszonyatosan fáradt vagyok.
Ma úgy jöttem be reggel, hogy egy hatalmas bödön kávéval a kezemben integettem Willnek, és szerencsésen kilocsoltam a felét, tehát sejtem, hogy a napom nagyjából ilyen mederben fog telni. Na nem úgy, hogy nem fogok tudni figyelni - egyszerűen csak sütnek belőlem a negatív gondolatok, mert kezdek már én is mindenbe belefáradni úgy, ahogy van.
Délelőtt pedig sokszor elég nagy a dömping a Gyengélkedőn. A meleg nem csak az idősebb tanárokra van hatással, hanem a fiatal diákokra is - ha nem is lesznek rosszul, legalább figyelmetlenebbekké válnak, ami mondjuk SVK-n vagy LLG-n biztosan nem jön jól, és akkor keletkeznek a balesetek. Meg még meleg is van. Szerencse, hogy a Gyengélkedő mindenféle hőhűtőkkel van ellátva, de mikor belépek az ajtón, én is rásegítek, hogy a bűbáj még jobban szuperáljon - aeromágiával friss, hidegebb oxigént járatok át a termen, hogy mindenki, aki bent van, komfortosabban érezze magát.
Nem sok idő telik el, és tényleg roham lesz, sorra jönnek a kiszáradt, alacsony vagy épp magas vérnyomású emberek, akik rosszul lettek ebben a hőségben, én pedig arra gondolok, hogy egy hőhűtőt azért nem olyan nehéz ruhára rakni, nem? De persze... nem mindenki gondolkodik...
- Igyál sok vizet, és ma pihenj le a klubhelyiségben, ott hűtve van minden - mondom a navinés kis gólyának, aki verítékben úszva keveredett ide tíz-tizenöt perccel ezelőtt. Már semmi baja sincsen, látom rajta, csak meg van rémülve. - Fürödj le, ha jobban érzed magad, és egyél szőlőcukrot. - Ezek azok a tanácsok, amiket még adni tudok a teljes ellátás után. Mást nem.
Következő... Egy helyenként virító zöld foltokkal tarkított lány, nem néz ki túl jól. Odamegyek hozzá és a társához, aki pulcsiban van ebben a melegben, úgyhogy rögtön ráfújok egy kis hideg levegőt.
- A helyedben azt levenném, különben nagyon gyorsan rosszul leszel - szólok oda a srácnak, aztán a lányhoz fordulok. - Szia, Szépvölgyi Richárd vagyok. Elmondod, mi történt veled? - Kérdem tőle, miközben közelebbről is szemügyre veszem a foltjait, egyelőre úgy, hogy még nem érek hozzá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Északi szárny → Északi Torony → Lélek szoba

Csak egy csendes helyre vágyom tulajdonképpen, ami nem a Cloudweaver. Amióta Seth elköltözött, nagyon magányosnak érzem magam azon a hatalmas hajón - Sebbyt is alig látom, és már elgondolkoztam azon, hogy visszaköltözzek a lakásba. Ott talán nem érezném ennyire, hogy nincsenek már körülöttem.
Nem rovom hosszan a folyosókat, hiszen már töviről-hegyire ismerem a Kastély rejtett zugait. Hamarosan be is nyitok az ismerős helyiségbe, ami mindig más arcát mutatja nekem, ha bent tartózkodom, de egyvalami szinte mindig közös - a csillagos égbolt fölöttem. Most sem lepődök meg hát különösen, amíg figyelem, hogyan "tűnik el" a plafon, s villannak fel sorban az égitestek - e információt szinte mellőzve dobom le a táskám egy kényelmes kék kanapéra, aztán rögtön le is ülök mellé.
Amikor legközelebb felnézek, immár egy könyvvel a kezemben, akkor ér az igazi meglepetés: a falak körülöttem romossá váltak, és egészen antik hatást keltenek így, de valahogy még a bútorok is beleillenek ebbe az összhangba, modernségük ellenére.
- Takaros... - motyogom elismerően a szobának, miközben hátradőlök, és kényelmesen elhelyezkedem. Szegény Prométheusz, lassan egy új kötet kéne belőle - annyira óvatosan kell már lapoznom, hogy ne essen szét, pedig már mugli módszereket is bevetettem, ide már a Reparo rég nem volt elég, a szkoccs tartja egyben a művet. Ahogy Seth mondta, mindig ezt olvasom, ha valami bajom van - az is igaz, hogy tulajdonképp most felesleges lenne a baj forrását keresni nálam, és már én is feladtam, hogy rájöjjek, mi éppen az aktuális - az, hogy egyedül érzem magam, hogy leterhel az egyetem, hogy Viktor meghalt, vagy Seth elköltözött, vagy hogy még mindig nálam van egy nyomasztó füzet... nem tudom már igazából. Nem is tartom olyan fontosnak.
Belemerülök az olvasmányba (valahogy ez a szoba megoldja, hogy igen jól lássak a csillagos égbolt ellenére), majd egy kis idő elteltével kakaóillatot érzek meg, így felpillantok, és egy gyenge mosollyal veszem a kezembe a tűzzománccal díszített bögrét. Ide kéne költöznöm.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Északi szárny → Északi Torony → Lélek szoba

Nagyon szeretek itt olvasni egyébként, tökéletes levitás környezet ez. Csendes, nyugodt hely, kellemesen otthonos és - valljuk be - kellőképpen elvont egy szfinxhez is. Ezzel a fajta léttel tudok azonosulni; azt most ne számítsuk, hogy a holnapi Anatómiára még át kéne néznem egy-két latin nevet...
Aztán hirtelen csak a semmiből - BUMM, mire én szinte eldobom magamtól a könyvemet... Igen, csak a kezemben volt egy bögre is, amit nem vettem számításba ennél az önkéntelen műveletnél (mert egyébként automatikusan a pálcámhoz kaptam), ez pedig azt eredményezte, hogy a forró kakaó szétterült rajtam és valószínűleg a belépőn is, mivel a bögre esési szöge rendkívül szerencsétlenül sikerült - a benne lévő folyadékot tulajdonképpen spirálban szórta ki a környezetére.
- AU - nyögöm, pálcámat ekkor még mindig az ismeretlenre szegezve, rá sem jőve egyelőre, hogy én most tényleg elővettem azért a varázseszközt, mert valaki belerúgott egy asztalba.
Tehát elkezdem felfogni azt, hogy ez a valaki káromkodott, ráadásul valaki anyját szidta, de még mielőtt felfoghatnám, hogy az enyémet-e, vagy valaki másét, már rögtön meg is magyarázza az illető, hogy... nos, nem rám gondolt, csak ha rokonságban állok, a... az... asztallal?
Ahogy a helyzet elemzésében még egy kicsit előrébb jutok, elkezdem összerakni, hogy a férfi fején egy napszemüveg (?) foglal helyet, kissé talán csálén állva. Nos, hát rendben, megpróbálom összeszedni magam annyira, hogy felüljek (ám az ismeretlenre szegezett pálcám még mindig nem tudatosul számomra), egy elkínzott sóhajjal adva a külvilág tudtára, hogy nem vicces, amit csinál.
- Bocsánat, nem akarok indiszkrét lenni, de ha nem napszemüvegben közlekednél... lehet, hogy jobb lenne - fejezem be, finoman utalva rá, hogy értetlenül állok a dolog előtt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Északi szárny → Északi Torony → Lélek szoba

A hirtelen "kirohanásom" (mely stílusa sokat finomodott az évek alatt) láthatóan nincs az illetőre olyan nagy hatással - szemüvegét ismét leeresztve a szeme elé udvariaskodik, ami kissé disszonáns érzést kelt bennem, nem tudom pontosan hova tenni, de ez még nem látszik az arcomon. A szemöldököm akkor szalad fel, mikor az echolokációt említi - hirtelen teljesen megzavarodok, mert nem tudom eldönteni, hogy ez most egy elmés utalás akart lenni a füleimre, vagy csak valamiféle csevegés arra vonatkoztatva, hogy a napszemüvegében nem lát megfelelően... ami most is rajta van...?
Zavarodottságom tetézi, hogy a kabátján csöpögő kakaóra ügyet sem vet, mintha ott sem lenne, fapofával tűri a dolgot. Persze e értetlenségem rögtön zavarba és meglepettségbe csap át arra a félmondatra, aztán a férfi konkrétan az arcomba mászik, amitől némiképp hátrahőkölök és el is húzódok, próbálva megtartani a személyes terem, azonban a kanapé támlája ezt nem teszi lehetővé annyira, mint szeretném. Arcomon a meglepettség és a sokk látszik tehát.
Aztán - és én sem akarok hinni a fülemnek - olyan pontos elemzést ad a pálcámról, hogy hirtelen azt se tudom, mihez kezdjek. Az automatikus reakcióm persze a varázseszköz elrakása, rögtön a dicséret után, de az első dolog, ami eszembe jut, az az, hogy "te meg miből vagy?", már úgy értve, hogy honnan a francból tudja ezt és így, de inkább csak... nos, zavartan köhintek egyet. A pálca szerintem egy magánügy. Úgy értem, hogy csak így elemezni valaki pálcáját az szinte már illetlenségnek számít, mint ahogy az is, hogy ennyire belemászol valakinek az aurájába.
- Öhm, köszönöm? - kérdezem teljesen elvesztve a fonalat a kommunikációban. - Mármint... mi? Na jó. - Hátrébb húzódom, immár ülésbe tornázva magamat. A férfitől a lehető legtávolabb eső pontot választom ülőhelyemül (de még így is kellemetlenül közel érzem magamhoz), és gyorsan eltüntetem a kakaófoltot a nadrágomról.
Persze összerakom magamban azt, hogy aki ennyire ért a pálcákhoz, az nem a gondnok lesz - nyilván egy tanárról lehet szó, ami azért rendkívül furcsa, mert sosem láttam még ezt a férfit az épületben. Azt hiszem, megjegyeztem volna az arcát. Én már nem vagyok diák, legalább nem kellett volna lemagáznom visszakézből az etikett szerint.
- Azt hiszem, ömm... - Hát ez a szituáció baromi kellemetlen... Nem is tudom, mit kéne mondanom. Ismét úgy érzem magam, mint mikor tizenhárom-tizennégy évesen egyáltalán nem tudtam kapcsolatot létesíteni az emberekkel körülöttem.
- Azt hiszem, ha ennyi mindent és ilyen pontosan tudsz a pálcámról, akkor azt is elárulhatnád, hogy honnan, mert érdekelne. - Mondom csak néha-néha pislogva emberünk felé, mert tényleg kellemetlenül érint a közelsége. Persze ezt igyekszem nem túl látványossá tenni, már a zavarom, de ha van benne némi tapintat (nincs), akkor talán nem teszi ezt szóvá. Legalább annak is megvan az esélye, hogy csak azt higgye, engem kellemetlenebbül érint, mint egy extrovertált eridonost, ha valaki engedély nélkül furakodik testközelbe.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Az éjszaka általában eseménytelenül telik, amennyiben nem alakul ki tömegverekedés a folyosón, vagy nem kószál valaki védtelenül az erdőben és találnak rá a deffenzorok - az ilyen esetek pedig mindig kellemetlenek és stresszesek, de nem annyira, hogy ne tudjuk végezni a dolgunk. Szerencsére azért ez egy ideje kevesebbszer fordul elő, mint régebben.
Unottan pakolom elő a sakktáblám - annyira nem nagy a tömeg, mint lehetne, alig nyolcan-kilencen vannak most a gyengélkedő ágyain, és mindegyikük békésen alszik. Mikor lejjebb veszem a hőfokot, jó pár légzés egyenletessé válik, a forgolódók lassan lenyugszanak.
Enyhén világító sakkfiguráim nem zavarják a pihenni vágyókat, csak éppen derengenek, hogy jobban lássam őket, és ne romoljon tovább a szemem. Magammal játszom, ezzel szórakoztatom magam. Néha Will is beáll, ha éppen nincs dolga.
Persze, ha valami adódna, nyilvánvalóan teszem, amit kell, hiszen én örülök a legjobban, ha van valami munka, amivel el tudom ütni az időmet - a mostani betegek közül viszont egyikük sem súlyos eset annyira, hogy kitüntetett figyelmet kelljen szentelni rájuk.
Egy ideig békésen sakkozgatok, és már vagy kétszer legyőztem magam, és megint vesztésre állok a sötéttel, mikor halk motyorászást hallok az egyik ágy felől. Tekintetemet felemelve keresem a baj forrását - ugyanis ez a motyorászás nyögdécseléssé, káromkodássá erősödik. Szemöldökömet összevonva állok fel halkan a székemből, hogy Dante ágya felé vegyem az irányt. Végigpörgetem magamban ismét, ahogy kezeltem, és minden bizonnyal hibátlanul tettem - nem értem akkor, hogy fájhat neki, hiszen még mindig kell hatnia a bűbájoknak.
- Valami baj van, Dante? - kérdezem tőle csak halkan, hogy ne ébresszem fel a körülötte lévőket az ágya mellé érve.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Északi szárny → Északi Torony → Lélek szoba

Semmiség... Aha... Szeretném annyiban hagyni ezt a megszólalást, de akaratlanul is bólintok egy aprót, ezzel szinte nyugtázva a férfi mondatát. Nos, ez remek - mindenképpen úgy fogok kijönni ebből, hogy kellemetlenül érzem magam, igaz? Vannak azok a pillanatok, amikor az ember megkérdezi magától, hogy "ezt most miért is csináltam?"; nekem ez a bólintás is azok közé a pillanatok közé tartozott.
A szituáció kellemetlenségét mondhatni tovább fokozza, hogy nem ismertem emberünk motivációit, úgyszólván halvány lila gőzöm sincs róla, hogy miért csinálja azt, amit - szakmáját megismerve sem lettem okosabb, sőt, csak még inkább értetlenül állok a dolog előtt. Pillanatnyi zavar suhan át az arcomon - "akkor ez az egész mégis mit akar jelenteni?" -, határozottságot már nyomokban sem tartalmazva lassan bólintok egyet... majd még egyet.
- És... Öhm... Gondolom nem azért jöttél a kastélyba, hogy az itteni gyógyítógyakornokok pálcáit elemezd hobbiból - indulok neki kissé szarkasztikusabban a kérdéskörnek. Igen, valamiféle választ várok arra a kimondatlan kérdésre, hogy akkor ő mégis mit keres itt, kit tisztelhetek személyében - mert mondom, ha tanár lenne, valószínűleg ismerném már az arcát, mert a hetem egy részét rendszeresen itt töltöm; legalább annyit fel tudnék idézni, hogy szembejött velem a folyosón, vagy bármi ilyesmi.
Ám ekkor, éppen válaszra várva egy igen lényegi kérdésre - ekkor jövök rá, hogy Prométheusz nincs a kezemben, hiszen éppen begyűrném az egyik lap szélét zavaromban, ha nálam lenne... Tekintetem végigszánkázik a szobán, és ekkor pillantom meg a merénylet színhelyét.
- Ne - szökken ki belőlem akarva-akaratlan, majd egyetlen mozdulattal termek ott szeretett könyvem teteme fölött. Persze, meg lehetne tisztítani pálcával, de a dobás annyira megviselte szegényt, hogy az eddigi láthatatlan erő, mely egyben tartotta (értsd: a húsznál is több Reparo és egyéb fixáló bűbájok, szkoccs, folyékony ragasztó és pár ima), úgy látszik, eltávozott tőle. Végleg elszakadt, átázott, kicsináltam ennyi év alatt.
Egyértelmű gyásszituáció állt fel tehát ezekben a pillanatokban, hiszen vehetek egy másikat, az mégsem lesz ugyanaz, amit éveken át forgattam. Nem nagy dolog, amúgy is elég kevés tárgyhoz kötődöm, de ez sajnos pont egy olyan volt. Szinte már elmotyogok egy bocsánatkérést a könyv felé, ahogy felemelem a földről roncsait, és elkezdem pálcával szárítani. Most rakjam el emlékbe?... Ez pont olyan, mint amikor azt mondják, hogy megdöglött a kutyád, de azért megtarthatod.