36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek: Ne feledjétek! 2024. március 16.  23:59-ig várjuk a tanári, képességoktatói és házvezetői pályázatokat!
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Szépvölgyi Richárd összes RPG hozzászólása (182 darab)

Oldalak: « 1 2 3 4 [5] 6 7 » Le
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. december 22. 13:35 Ugrás a poszthoz




Visszaköszönt nekem, és már alapjáraton ez is megtöltötte a testem boldogsághormonokkal, amit normális esetben a szánalmas jelzővel illetnék, azonban ebben a szituációban - hogy nem találkoztunk egy csomó ideje, és amúgy is elég komplikált, ami köztünk van jelen helyzetben - úgy voltam vele, hogy talán ennyit megengedhetek magamnak. Végül is, elég nehéz kontroll alatt tartani az érzéseimet, pláne, ha még az is itt áll mellettem, akivel kapcsolatban csaponganak a bennem lévő dolgok.
A táncparkettet néztem, azonban odavonzotta a pillantásom, hogy Sebastian megmozdult, és egy fekete keretes szemüveget biggyesztett az orrára. Öltönyben, jól fésülve, szemüveggel. Fejemet visszafordítottam a táncolók felé, miközben alig észrevehetően húzódtam egy kicsit arrébb, hogy távolabb legyünk egymástól valamivel. Igen, ez valószínűleg jó hatással lesz a gondolkodásomra, ami ezekben a percekben sokkosan dermedt meg.
Sethék táncát nézve kellemes és feszegető érzés szállt meg egyszerre. Hiszen olyan szépen mozogtak ők együtt, s bár láttam pár elkerekedett szempárt, ami őket vizslatta, szerintem szépek voltak. Természetesnek tűnt így ez az egész, még akkor is, ha pont Aveyvel táncolt. Nem tagadhattam volna, hogy ők ketten... valahogy úgy összeillenek. Jó lesz nekik együtt.
Emellett viszont megjelent az a gyomorforgató érzés, hogy vajon milyen lenne, ha. Ha most nevezetesen én táncolnék ott Sebastiannel. Na nem mintha tudnék vagy szeretnék táncolni. Csak mégis, ez a gondolat alattomosan kúszott be a fejembe, megfontolva minden lépését, s mire ráeszméltem, hogy erre vágyok konkrétan, addigra már késő volt. Szeretem, mikor a saját elmém átvág, igazán remek érzés. Tényleg.
A másik váratlanul szólalt meg, egészen pontosan tizenhét szóval többet mondva, mint amennyire számítottam volna. Óvatosan rásandítottam, aztán visszanéztem a párra, s remélhetőleg észrevétlenül tettem meg mindezt. Végül is, már az is egy előrelépés, hogy Seth miatt szeretné megbeszélni a dolgot. Bólintottam.
- Ha szeretnéd, megbeszélhetjük - mondtam, bár nem voltam benne biztos, hogy hallja is, amit mondok - De nem hiszem, hogy itt halljuk is majd egymást.
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. december 22. 13:39
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. december 23. 13:28 Ugrás a poszthoz



- amikor a konyhában már senki sincs... -


Hogy miért vállalok el mostanában egy csomó plusz dolgot, amiben ráadásul emberekkel érintkezek? Erre a kérdésre igencsak egyszerű válaszolni, még ha nehéz is bevallanom magamnak - valamivel pótolni akarom annak a bizonyos személynek a társaságát. Plusz az emberek mostanában valahogy rám szálltak, egy csomó minden történik körülöttem, amit néha nehéz is követni. De persze ha valaki megkérdezné, miért is csinálom ezeket, simán azt mondanám, hogy mert azokkal, akikkel vagyok, alkut kötöttünk, ami mindkettőnk számára hasznos. Jelen helyzetben ez a főzés - testbeszédelemzés páros, úgy értve, hogy én főzni tanulok, és cserébe testbeszédelemzést oktatok Havasi Bencének, már ha azt, amit csinálok, lehet oktatásnak nevezni.
Emiatt jöttem most a konyhába, egyelőre mentesen mindenféle köténytől, vagy hasonlótól (nem, nem vágytam rá, hogy mondjuk egy csinos rózsaszín fodorcsodában sürögjek-forogjak), s találkoztam a fent említettel. Egyelőre nem voltam a világ leglelkesebb embere, hiszen mostanában amúgy sincs túl sok kedvem úgy semmihez. Igaz, a jelen szituáció ezt már nem feltétlen indokolná, hiszen kaptam feldolgozási időt eleget.
Gondolati világomat félbeszakítva néztem fel az asztalon felsorakoztatott hozzávalókról a háztársamra.
- Ezekkel mégis mi a terved? - kérdeztem nem túl bizakodóan. Egyelőre a főzési tudományom egy zacskós levesig terjed, meg talán a sült krumpliig, úgyhogy nem vagyok épp tehetséges szakács. A liszt, tojás, és a többi dolog pedig nem keltett bennem túl bensőséges érzést, hiszen nagyjából annyira lehet érzékem a főzéshez, mint hegyi trollnak a baletthoz. Bár azt mondják, fűszerezni jól tudok. Ki tudja.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. december 23. 22:04 Ugrás a poszthoz




- Várok én - biztosítottam Sebastiant a dologról, hiszen tudtam róla, hogy lesz valamiféle műsor, bár a mibenlétéről egyelőre fogalmam sem volt.
A színpad elsötétült, köd vonta körbe a légteret, s ahogy felcsendült a zene, fények kezdtek pislákolni. Seth, igen, tudtam, hogy ez ő lesz, illetve az ő mágiája. Kékség villant fel a mély fekete előtt - csillag, tudatosult bennem, s gyakorlatilag tátott szájjal figyeltem... És aztán erőre kapott! A lány, akit nem nagyon tudtam volna megnevezni, úgy mozgott, hogy... nem vagyok nyitott a művészetekre, de valahogy úgy éreztem, hogy ha egy csillag ember lenne, akkor így viselkedne. S én végignézhettem a csillag életét, az öregedését, pislákolását, aztán... szupernóva. A házak állatai csillagokként jelentek meg, s bár nyilván nem hiteles kép volt ez, amit tényleg láthatunk az égen, mégis... a maga nemében gyönyörű, a mondanivalója pedig, nos...
Robbanás. És körülöttünk megannyi csillag hullott alá, fénylő pont, ami beterítette a termet. Ekkor fontam karba a kezem (szörnyű, hogy az embernek kamaszként milyen sablonosan nyálas ötletek jutnak eszébe). A homlokomon éreztem pár pillanatnyi forróságot, ahogy hozzáért az egyik pont, és a kezemen is, sőt, az utolsók között még a nyakamra is esett egy, bár nem igazán érzékeltem, hogy eztán is világítanak, vagy azt, hogy nem kéne nekik.
Elült a szám, s csatlakoztam a tapsviharhoz, ami kitört; meg is láttam a bátyámat, ahogy elég fáradtan áll az Ombozi-lány, Mrs. Wallace mellett. Arcomon mosoly áradt szét, noha ez mostanában igencsak ritka látvány volt. Talán ez volt az egyik leggyönyörűbb dolog, amit eddig láttam.
A mellettem lévőről természetesen mindvégig tudomást vettem, azonban mégis meglepett valahogy a hangja így ez után. Furcsa volt visszazökkenni az előző szituációba.
– Szerintem inkább sétáljunk egyet kint. – mondtam, némi gyomorgörccsel megtoldva, majd ránéztem.
És kitört belőle a röhögés. Nem igazán értettem, mi történik, mivel a szituációt eddig nem éreztem kifejezetten könnyednek; aztán megláttam a karomon a csillagot, megtapintottam. Majd a nyakamat. Majd a homlokomat. És én is röhögni kezdtem.
– Sziporkázó ez az este – fűztem hozzá nevetve – Akkor most kövesd a szerencsecsillagod!
Olyan jó érzés volt vele nevetni. Tényleg. Ennyi idő után... nem is beszéltünk, nem láttuk egymást, és most mégis együtt tudtunk röhögni azon, hogy úgy nézek ki, mintha rám ragadt volna egy matricás album. Nem akartam, hogy ez másképp legyen. Úgy értem; nem akartam megint véresen komoly témáról beszélgetni vele. Nem akartam mindent eldöntő estéket, nem akartam, hogy minden mozdulatomra kényszeresen kelljen figyelnem, nem akartam, hogy ez legyen köztünk. Ez a véres feszültség, ami a nevetés előtt húzódott köztünk.
– Vagy – fordultam meg, és néztem a szemébe, pont a bejárati ajtó előtt – hagyjuk a francba a komoly beszélgetést, és végre viselkedjünk úgy, mintha kamaszok lennénk, és csak szórakozzunk, vagy ilyenek.
Vagy persze, ha ignorálni akarsz, és semmi kedved hozzám, akkor nyugodtan menj a dolgodra, fűztem hozzá gondolatban, de nem mertem hangosan kimondani. Úgy sejtettem, simán lelépne.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2016. január 3. 15:21 Ugrás a poszthoz




Kérdésem egyáltalán nem rossz szándékkal tört ki belőlem, mégis elég bunkóra sikeredett, Bence pedig el is nézett rólam. Az ilyen esetekre mondom általában, hogy "hoppá", de ezekkel nem igazán tudok mit kezdeni. Mondhatnám, hogy "bocs meg minden", de azt hiszem, nem lenne éppen meggyőző.
- Mh, oké - mondtam végül, mikor a rellonos elém tolt egy tálat. Visszafojtottam egy kitörni készülő sóhajt. Ebben nem vagyok jó, már a főzésben. Testbeszédelemzés? Persze. Íráselemzés? Úgy ahogy. Megfigyelés? Nyilvánvalóan. Főzés? Hát... inkább rendeljünk. Nagyjából így vagyok vele. Igaz, nem arról volt szó, hogy nem akartam volna megtanulni főzni. Csak hát... a konyhában nem vagyok épp magabiztos, csakúgy, mint az élet rengeteg területén.
Egy röpke pillanatig csak néztem a másikra, aztán megmozdultam, és a hozzávalókért nyúltam. Liszt, tojás, cukor, só, a tej fele. Ebben a sorrendben raktam bele a tálba a hozzávalókat, némi hezitálással persze, mert nem szerettem volna kiborítani az egészet, emellett pedig jogos és megalapozott gyanúm volt, hogy véletlen fel fogom robbantani magunkat, mint a múltkor, amikor Agatha egyik bájital-hozzávalóját adagoltam hozzá valamihez, és utána igencsak kormosan kullogtam ki a pesti konyhából. Őszintén nem volt kellemes.
Szerencsém volt, hogy jelenleg nem állt hasonló dolog a rendelkezésemre; mindenféle pirotechnikai mutatvány nélkül, jelentem, hogy sikerült összerendezni a hozzávalók egy részét a tálba. Igaz, azt hiszem, nincs okom büszkének lenni.
- Adsz valamit, amivel összekeverhetem? - kérdeztem aztán, mikor felnéztem a tanáromra, lévén ő közelebb volt a fiókhoz, mint én.
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2016. január 3. 15:22
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2016. január 15. 20:03 Ugrás a poszthoz




Fáradt lépteim egyenesen a Társalgóba vezettek, mivel nem volt kedvem lemenni a faluba. Fogalmam sem volt, mit is akarok csinálni itt, s bár nem szokásom céltalanul bolyongani, mostanában egyre gyakrabban előfordul, hogy megadom magamnak ezt a luxust, és egy kicsit belefeledkezek a gondolataimba ahelyett, hogy tanulnék, vagy valami értelmes dolgot csinálnék. Áttanultam az előző nyári szünetet is, meg a tanévet is, úgyhogy most megengedhetek magamnak ilyesmiket. Annyira szigorúan fogom magam, mióta idekerültem, hogy ez már kijár.
A terembe érkezvén körülnéztem; jó páran itt időztek, házikat írva vagy csak beszélgetve, nevetgélve. Nem nagyon érdekeltek az ittlévők, mivel egyiküket sem ismertem, és még csak nem is fogott meg senki sem annyira, hogy egy pillantásnál többre "méltassam".
Ami miatt nem fordultam ki azonnal, az a zene volt. Nem gyakran szoktam rádiót hallgatni, az egyik lánynyál viszont volt egy miniatűr méretű, ami jazzt árasztott magából. Senki sem nézné ki belőlem, hogy szeretem az ilyesmit, de nagyjából ez az egyetlen műfaj, amit nem semlegesen hallgatok, hanem időről időre egészen bele tudok feledkezni.
Tehát emiatt döntöttem úgy, hogy beljebb lépek, s leülök egy fotelra az egyik asztalhoz, egyedül. Ennyi történt összesen. Leültem, hátradőltem, s bal kezemmel megtámasztottam a fejem, hogy lehunyt szemmel egyszerűen lazítsak egy kicsit, félretéve a teendőim, meg hogy le kéne mennem a faluba, és minden hasonló hülyeséget. Talán még sóhajtottam is egy aprót. Most végre talán nyugodtan lehetek egy kicsit.
Gondolataimat is félresöpörtem, az időről időre felbukkanó foszlányokat pedig eleresztgettem, illetve elméláztam rajtuk, ha arra érdemesek voltak. De ennyi.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2016. március 6. 17:44 Ugrás a poszthoz




Persze... tegnap volt. És holnap önismeret vizsgám lesz, semmi gond. Amúgy is rám férne most egy kis önismeret, mi? Nem, nem készülök erre a vizsgára. Az idei tananyag nevetségesen könnyű. Meg amúgy is. Kit érdekel, ha véletlen épp csak átmegyek önismeretből?
Tehát, tegnap óta gyakorlatilag konstans módon fekszek az ágyamban és olvasok, csak a legszükségesebb esetben kelek fel (például ha véletlen fel kell menni a kastélyba egy új könyvért, vagy ha esetleg mosdóba megyek). Nem, nem ettem semmit tegnap este óta, de nem is kívánom. Azt hiszem, ezen nem is nagyon kell meglepődnünk, hiszen minden stresszhelyzetben így reagálok - a gyomrom összeszűkül, és nem képes táplálékot befogadni. Nem véletlen, hogy ilyen vékony vagyok.
Éppen halál nyugodtan olvastam egy Moldova kötetet, amikor kopogást hallottam az ajtómon. Valaki keres, mondta egy házlakó, de nem igazán fogtam fel, hogy ki szólt hozzám, csak éppen annyit, hogy le kell mennem a bejárati ajtó elé. Így hát a könyvemmel a kezemben, cipőmet fel sem véve mentem le a lépcsőn, mert elképzelni sem tudtam, ki kereshet engem. Talán Seth, gondoltam. De még ezt sem hiszem.
És Cameron alakját láttam meg odakint, amit abszolút nem értettem. Mit akarhat már megint, tettem fel magamban a kérdést, aztán rájöttem, hogy nem éri meg ezzel foglalkozi - és mielőtt még egyáltalán köszönhettem volna neki, vagy megkérdezhettem volna, hogy amúgy miért áll a bejárati ajtóban és egyáltalán, honnan tudja, hogy hol lakom, közölte, hogy "játszótér. Most". Én pedig csak bámultam rá pár pillanatig, majd annyit feleltem: "semmi kedvem hozzád... várj öt percet, és jövök". Hogy miért mentem bele? Hát. Ha tudnám, akkor sokkal könnyebb lenne az életem. Például talán nem buknék meg holnap önismereten.
Szóval, miután felvettem a cipőm, lementem a lépcsőn... a hátizsákom nélkül. Mostanában nem mindig hordom magamnál. Abban reménykedek, hogy nem sok szükségem van már a benne lévő gyógyszerekre. Azt mondták. Ami egy elképesztően pozitív hír. Bár most nem nagyon van kivel megosztanom.
Csendben haladtunk a játszótér felé, legalábbis én nem nagyon szólaltam meg, csak akkor, mikor beléptünk a kiskapun. Ekkor dőltem neki az alacsony kerítésnek, és pillantottam fel Cameronra.
- Miért is lettem iderendelve? - kérdeztem halkan, még szürkébb és élettelenebb hangon, mint ahogy alapjáraton szoktam beszélni.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2016. március 6. 18:08 Ugrás a poszthoz




Az este nem aludtam éppen jól. Az agyam folyamatosan pörgött, s minden apró zajra felébredtem - éber félálomban forgolódtam pár óráig, hogy aztán hajnali ötkor felkeljek, és mással kössem le magam.
A rúnatan vizsgával meglepően hamar végeztem. Elég könnyű volt - előbb kijöttem. Legelsőként léptem ki a teremből, bár a fáradtságtól szinte járni nem bírtam, úgyhogy egy közeli helyiség felé vettem az irányt. A társalgóban nem volt senki, mindenki vizsgát ír gondolom. Beljebb léptem hát, és levetettem magam a kanapéra, de már ekkor éreztem, hogy mindjárt elnyom az álom; fejemet egy párnára hajtottam...
Az öntudatlanság lassan szippantott magába, egyre mélyebbre süllyedtem ebbe az állapotba, mígnem elszenderedtem, aztán mély álomba merültem.
Egy sötét helyiségben találtam magamat. Körülnéztem - egyetlen fénycsóva vetült rám, mintha reflektorfényben ülnék, s körülöttem vaksötét volt. Semmit sem láttam. Nyomasztott a hely, fogalmam sem volt, hogy kerültem ide, de féltem felállni az ülő helyzetből. Valahogy mégis tudtam, hogy fel kéne állnom onnan, de tagjaim lefagytak, és csak ültem ott; furcsa, motoszkáló zajokat hallottam, ami miatt görcsös félelem markolt a gyomromba. Muszáj lenne felállnom.
Összeszedtem magam, és megpróbáltam kinyújtóztatni a lábamat, a kezemet - de amikor átléptem a szabályos kör alakú fény határát, a saját testrészeim teljesen eltűntek a szemem elől. Ijedten kaptam vissza végtagjaim, és pillantottam fel a fény forrását keresve - olyan volt, mintha egy kör alakú lyukból jönne az éles, fehér fény. Ismét kinyújtottam a kezem, most nem ért bele a sötétségbe, és felfedeztem, hogy fekete-fehéren látok.
Nyikordult valami, felpattantam. Meg kéne szólalnom.
- Hahó... - kiáltottam bele a szörnyű hangokba, mire egy halk suttogás hangzott fel valahonnan. - Hahó! Ki az? - kérdeztem. Nem jött válasz.
Mögöttem valami gurult a padlón, mintha fémből lett volna, így arrafelé fordultam, de nem mertem kilépni a fényből. Szívem eszeveszetten dobogott. Még a végén itt fogok meghalni.
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2016. március 6. 18:13
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2016. március 6. 20:55 Ugrás a poszthoz




Ezek a hangok... az összes apró kis zaj egytől egyig végigfutott a gerincemen, és minden egyes apró sejtemet összeugrasztotta. Mintha hideget éreztem volna valahol halványan, de nem pontosan tudtam eldönteni, mim fázott és miért. Csak annyit éreztem biztosan, hogy egyre alaptomosabb zajok voltak körülöttem, és ez az egész egyre inkább olyanná vált, mintha a fénycsóván kívül légüres tér lenne körülöttem. De hát ez nem lehetséges.
Bár, tulajdonképpen mégis csak lehetséges. Hiszen akkor sem fulladnék meg.
Szinte el sem tudom hinni, hogy a sötétség lehet ennyire tömör. Sosem láttam még ilyet - instant feketeség, amibe mintha semmi sem tudna belehatolni, csak ez a fehér világosság, ami engem vesz körbe, és fekete-fehérnek mutat. Lehetséges egyáltalán, hogy egy ilyen tömör valamiben hangok keletkezzenek?
Egy fekete lyukba kerültem volna?
A fénycsóva mozdult egy aprót. Tekintetem rögtön a kör szélére ugrott, de az nem mozdult tovább - talán öt centi lehetett, ennyit tágult, és nem értettem, miért. Hol az istenverte fenében vagyok? És mik ezek a lassú, vontatott hangok körülöttem? Ezt árulja el nekem valaki, mert mindjárt szívrohamot kapok.
Hirtelen egy fiú lépett be a fénykörbe, én pedig halálra rémültem, és majdnem kiestem a biztonságot adó világosságból. Megszólalt, s mintha hangja mögött a zajok eltörpültek volna, s bár hirtelen összerezzentem, a fiú és a jelenléte mégis nyugtató volt és kellemes, mintha egy pillanat erejéig eltűnt volna az engem fenyegető veszély a sötétből. De a zajok csak elhalkultak, nem pedig elnémultak.
- Ki vagy te? - kérdeztem, miközben csak néztem rá, s hangom visszhangot vert, ellentétben az előbb az övével. Sőt, ha jobban hallgatom, minden visszhangzik, csak ez a hang nem tette eddig. - Hol vagyunk?
Nagyon reménykedtem benne, hogy a másik tudja, merre lehetünk. Bár... az is lehet, hogy a tömör sötétségből belépő ismeretlenekkel talán nem kéne barátkoznom. A távolban mintha megint egy halk suttogást hallottam volna, kirázott a hideg. Csak ki akartam jutni innen, de a sötétségbe nem mertem kilépni. Féltem, hogy elvesznék, és sosem találnék vissza a fénycsóvához, vagy hogy az kialudna. Megint felnéztem - honnan világít ez a fény? Vagy miért világít egyáltalán?
Olyan jó lenne, ha legalább ezek a hangok nem lennének. A sötét kevésbé ijesztő, mint az ismeretlen hangok, amik körülvesznek. Mintha erősödtek volna; mintha megint egyre hangosabban hallottam volna őket. Tagjaim megfeszültek. Nem akarom, hogy bárki sikoltson, de valamiért úgy sejtettem, talán hamarosan fog.
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2016. március 6. 21:06
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2016. március 7. 21:44 Ugrás a poszthoz




Fogalmam sem volt, Cameron miért hozott engem egy játszótérre, ráadásul pont most, amikor egyébként az is fura, hogy a napi három szavas átlagom fölött is hajlandó vagyok beszélni, és nem csak bólogatással, meg ilyesmikkel kommunikálok. Szóval, mikor válaszolt, összevontam a szemöldököm, ugyanis a helyet nem tudtam összekapcsolni lényegi okokkal, pont ezért kérdeztem meg. Cameron biztos lehet benne, hogy nem fogok elkezdeni homokozni vagy csúszdázni.
- Mph, jó. - ennyit nyögtem ki, de nem mozdultam a helyemről, a kerítés mellől. Egyszerűen nem volt erőm és energiám hozzá, hogy ennél többet kinyögjek, vagy csináljak valamit azon kívül, hogy vagyok. Ugyanis egyáltalán nem éreztem vágyat arra, hogy bármiféle szociális interakcióba lépjek.
Cameron aztán a baglyával hadakozott, arra pedig, amit mondott, egy aprót rándult a szám széle, de ez persze csak egy óvatlan pillanatig tartott. Minek van baglya, ha nem akar róla gondoskodni, merült fel bennem a kérdés, de végül csak elengedtem ezt a gondolatot, mert nem tudtam ezzel foglalkozni.
Megjegyzésére egy nevetésszerű fújást hallattam, de ez sem volt túl nagy volumenű, és a pillanatnyi vidámság egészen hirtelen hagyott alább bennem.
- Te romlottál el... - motyogtam aztán, de talán nem is hallotta, mert a gondolataimat tovább fűztem magamban, ez pedig kellemetlen érzést váltott ki a torkomban. Szóval inkább magam előtt néztem a földet, és próbáltam úgy tenni, mintha nem is léteznék.
Már megint beszélt, és most a problémáim firtatta, amin megütköztem volna, ha nem vagyok túl fáradt hozzá. Így viszont csak felnéztem, és szólásra nyitottam a szám.
- Kedves vagy, mint mindig. - jegyeztem meg, de hirtelen ennyi jött ki. Hát... tulajdonképpen minek is kéne elmondanom, hogy mi a bajom? Senki sem tudja, ugye. És nem is hiszem, hogy ez tartozna másra, mint Sebbyre meg rám, ami azt illeti. Mégis, az, hogy gondolatban kimondtam a nevét - ez nem tett éppen jót, úgyhogy grimaszba szaladt az arcom.
- Nemtom'. Miért érdekel? - nyökögtem aztán. Elsősorban ezt úgy értettem, hogy "valóban nem tudom eltitkolni, hogy bajom van, mi? Hát, figyelj, amúgy fogalmam sincs, hogy miért keltette fel az érdeklődésed ez a dolog, úgyhogy ódzkodom kicsit, hogy elmondjam", de hát ezt túl hosszadalmas lett volna kifejteni. - Csak szakítottunk a barátommal, ennyi. - ahogy ezt kimondtam, hát, ez ismételten nagyon rossz volt. Mert hát, kimondtam, és akkor már valóságnak számít. Tényleg így van, a francba.
És azt mondtam, hogy csak. Hát hogyne. Nem mintha nem ez tenné ki a gondolataim nagy részét tegnap óta, és valljuk be, nem véletlenül nézek ki most így, ahogy - még Cameron, Cameron is észrevette, hogy valami nem stimmel, pedig ha van valaki ebben a kastélyban, aki tényleg csak és kizárólag saját magára figyel, az ő. És még ő is látja, hogy valami nincs rendben. Ezek szerint nem viselem a legjobban. Rezignált sóhaj szaladt ki belőlem.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2016. március 10. 17:01 Ugrás a poszthoz




Érdemben nem reagáltam a bagolyra vonatkozó kritikákra - én is elmondhatnám, hogy Iszet, a lunarim, annak ellenére, hogy képes jégtüskéket eregetni a levegőben, mindenki elől eszeveszetten menekül, de az állatok ilyenek. Nem lehet ellene mit tenni.
- Neked sincs hiányod identitászavarban. - mondtam aztán, miközben még mindig a baglyot fixíroztam, és talán pár pillanatig így nem gondoltam arra, amiért tulajdonképpen itt voltunk - habár ezekben a pillanatokban még nem tudtam, hogy Cameron annyira érző szívű és empatikus, hogy képes észrevenni, ha valaki másnak is baja van rajta kívül.
Aztán persze egészen elrévedtem, megint eszembe jutott az a bizonyos tegnapi nap, mert ez a beszélgetés nem kötött le annyira, hogy ne gondoljak erre. Ebből a furcsán bénult pillanatból rángatott ki Cameron kérdése, ami miatt gyomrom összeugrott, ahogy felnéztem rá. Aztán sikerült realizálnom, hogy nem Jaredről van szó, lévén a lány egyáltalán nem tud róla, vagy ha tud is, fogalma sincs, hogy probléma van vele. Illetve, nincs probléma. Csak...
Szóval amikor rájöttem, hogy ez tulajdonképpen a kedvességére vonatkozik, egy hatalmas és igen csúnya grimaszt vágtam le.
- Hogyne... imádom. - jelentettem ki, hangomból pedig csöpögött a gúny; ennyire szarkasztikusan nagyon rég nem beszéltem, talán már évek teltek el azóta, hogy ilyen szinten lesajnáló lettem volna. De igazság szerint a legkevésbé sem foglalkoztatott az, hogy kedves legyek. Az energiáim nagy részét épp eléggé leszívja a zsibongás a gyerekek részéről, meg maga Cameron jelenléte, szóval lehet örülni, hogy egyáltalán még itt vagyok. Amúgy magam sem tudom, miért.
- Egyáltalán nem logikus. - néztem rá, miközben zsebre vágott kezem kihúztam, és a zseb peremén dobolni kezdtem az ujjammal. - Tőled? Nem az.
Ez alatt pedig gondolkoztam a válaszon, és utána végre sikerült kinyögnöm, mi történt - hiba volt. Cameron reakciója hallatán csak még inkább összefacsaródott bennem valami, ahogy másfelé néztem.
- Na nem mondod b****? - kérdeztem vissza kissé ingerülten, még mindig dobolva az ujjaimmal. Bár mondjuk, mire is számítottam másra? Cameron és az érzelmek...
Két lábon járó Együttérzés leült az egyik padra, és megütögette a másik helyet, hogy ugyan már, üljek le vele szembe, én pedig egy kritikus pillantás kíséretében foglaltam helyet, miközben meghallottam, hogy kis hercegnek szólított.
- A k*** életbe, Cameron... - mondtam elszoruló torokkal, a csokira oda sem figyelve, miközben felpattantam. Arrébb léptem, elfordulván a gyerekektől és tőle is, hogy az öklömbe harapjak. Másik kezemmel hátraintettem Cameronnak, hogy maradjon ott, ahol van - ha esetleg nem tesz így, felrobbanok a feszültségtől, úgyhogy nagyon reméltem, hogy határozottságom eltántorítja a mozgástól.
Aztán amikor már nem éreztem, hogy a torkom összeszorul, és nem égett az arcom, visszahuppantam.
- Nem kérek. - mondtam ingerülten, ahogy a csokira pillantottam.
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2016. március 10. 17:03
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2016. március 20. 21:24 Ugrás a poszthoz




Mitől is félek tulajdonképpen? Mit hiszek, mi vár a sötétben? Démonok? Nem. Azok őszintén nem töltenek el aggodalommal, hiába tűnik hülyeségnek. Az emberektől jobban félek, ami azt illeti. Bizonyos emberektől...?
Gondolatmenetemet a fiú hangja törte meg, én pedig ránéztem. A nevét megtudtam, Riannak hívják, mondta, én pedig bólintottam.
- Richárd. - mutatkoztam be rapidan, szemeim pedig ismét a sötétséget kezdték kémlelni. Mitől is félek én? Amint erre a kérdésre megtaláltam a választ (mert hogy sikerült rájönnöm), még inkább összehúztam magam. Ez nem tetszik. Nagyon nem tetszik nekem.
Rian ismét megszólalt, én pedig ránéztem, mikor meghallottam a felvetett ötletet. Hát igen, azt én is sejtettem, hogy ki kéne lépnem innen, volt valami ilyen megérzésem, csak hogy nem biztos, hogy okvetlenül szeretném megtenni. Viszont ő már volt ott kint, onnan lépett be, és őt sem bántotta semmi, amíg a fénykörön kívül volt.
A stabilitás, amit éreztem a másik hangjából, megnyugtatott valamelyest. Sóhajtottam egyet, s kinyújtottam kezem a sötétbe. Nem éreztem semmilyen hőmérséklet-változást, se emberi alakot magam előtt, se semmit. Kattant mögöttünk valami, mintha padlóléc recsegett volna; ahogy lenéztem a lábam alá, csak egy fehér, semleges anyagot láttam, nem pedig deszkákat. Valahogy ez adott erőt ahhoz, hogy kilépjek a fényből - felemeltem a lábamat, mintha lassítva láttam volna a jelenetet, aztán a törzsem is kikerült a fénykörből.
A villany pedig felkapcsolódott, és egyszeriben egy konyhában találtam magam, ami fogalmam sincs, milyen konyha volt, mégis pontosan tudtam, hogy ez most a Merkovszky-házban lévő konyha. Pedig nem az volt, egyáltalán nem úgy nézett ki. De mégis. Na.
Meghallottam a hátam mögül egy hangot (egy ajtó mögül), hogy Ricsi, megcsináltad a reggelit? Öt perced van!, és ez a hang leginkább Annelie hangjára hasonlított. Közben pedig láttam, hogy Rian is ott áll a helyén, mint ahol az előbb. Mi a fene.
Ekkor a pultra néztem, ahol megjelent nagyjából száz tojástartó, tömérdek sonka, hagyma és társai, rengeteg étolaj, mintha egy hadseregre kéne főznöm. Én meg csak bámultam. Ezt most tényleg mind meg kéne csinálnom? Ennyi idő alatt?
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2016. március 20. 22:10 Ugrás a poszthoz




- Akkor jó. - nyögtem be, ezzel pedig lezártnak tekintettem a beszélgetés ezen részét.
Cameron "kedvességét" nem lehet nem szeretni, ugye, ezzel mindenki tisztábban van. És azzal is, hogy kedvelt beszédformám a szarkazmus. Mégis, a lány képes volt arra, hogy még ő szóljon be nekem; tekintetem rendkívül csúnyává vált, amikor a Cupidos esetre célozgatott.
- Elmész te a francba. - közöltem vele halk hangon, de igazság szerint fogalmam sincs, hogy volt erőm arra, hogy egyáltalán ennyit kinyögjek, miközben a fejemben cikáztak a képek és a gondolatok, amik már nem egészen két napja bukkannak fel újra és újra az elmémben.
Aztán fordult a kocka; Cameron megszólalására először felszaladt a szemöldököm, s pillanatnyi meghökkenésem miatt tökéletesen elfelejtettem, hogy tulajdonképpen miért is vagyunk itt. Kezem felemeltem, s a szemem fölé raktam afféle "napellenzőt" formálva belőle, majd körbenéztem.
- Cupido? Te vagy az? - kérdeztem viszonylag hangosan, majd elhajoltam az esetleges ütés elől. Ki tudja. Egyébként pedig meglepődtem ezen a kijelentésén, és máshogy nem is nagyon tudtam volna lekezelni, mint viccel. De azért megjegyeztem.
Aztán következett az a rész, ahol felpattantam a helyemről, mert annyira eszembe jutott ez az egész, és... áh, mindegy is. A lényeg az, hogy nagyjából sikerült normalizálnom az arcmimikám, megtöröltem a szemem meg minden, hogy ne abban a biztos tudatban üljek vissza, hogy megint én vagyok az, aki kettőnk közül sír. Az szánalmas lenne.
- Valahogy mindig beletrafálsz amúgy, tudod? - kérdeztem még mindig elég barátságtalanul, mondhatni karcos hangon, úgyhogy megköszörültem a torkom.
S habár Sebby mellett nem titkolt félelmem volt, hogy mindketten cukorbetegek leszünk tizennyolc éves korunkra, jelenleg elengedtem ezt a gondolatot, és Cameron unszolására letörtem egy kockát a csokiból, hogy utána nyammogni kezdjek. Nem esett épp a legjobban, de úgy látszik, Cam lelke ettől fog megnyugodni, ha látja, hogy édességet zabálok.
Aztán benyögött egy mondatot, amire felnéztem, és tulajdonképpen be kellett látnom, hogy igaza van, akármennyire is Coelho-szagú volt ez a bölcs mondás. Mert igazából... tényleg. Sejtettük, hogy ez egyszer így lesz, és egy pillanatig sem ringattam magam abba a tudatba, hogy együtt öregszünk meg, vagy ilyesmi. Nem, ez komolyan egyszer sem jutott eszembe.
Aztán Cam ismét felszólított, hogy egyek, úgyhogy megint letörtem egy kockát, aztán elé toltam a csokoládét, mondván, hogy ne csak én zabáljak  itt, mint egy tipikus mugli romantikus filmben a szakítás után a legtöbb nő.
- Hát... igazad van. - mondtam aztán. Meglepő módon sikerült ezt is kimondanom. Furcsa. - Nem mondom, hogy azt hittem, örökké lesz ez, meg minden. Csak... na. Öh. Érted.
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2016. március 20. 22:12
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2016. március 30. 22:15 Ugrás a poszthoz

William Eric Payne, és egy kicsit Jaredék és bárki, aki csatlakozik


Egészen békés hangulatban szálltam le az Expresszről és pakoltam le a Merkovszky házban, hogy aztán feljöjjek az évnyitóra. Semmi különös, csak egy újabb év kezdődik... na meg ahogy én azt elképzeltem.
Leültem a Rellon asztalához, igazság szerint egy pillanatig sem figyelve, hogy ki mellett kötök ki - Cameront nem szúrtam ki, így hát csak lezuttyantam valahova, s amíg várakoztunk, elővettem az aznapi újságot, és abszolút nyugodtan olvasgattam.
Aztán a terem elcsendesedett, Merkovszky pedig felállt a pódiumra. És nem kellett zseninek lenni hozzá, hogy kitaláljuk, hogy valami egyáltalán nem stimmel. Már csak az első pár mondata miatt is kissé feszült lettem, mert ő nem szokott így viselkedni, már amennyire én megismertem a múlt tanévben, amikor egy házban laktam vele.
A néhány sajnálatos incidens említésére arcom, bár eddig is kifejezéstelen volt, gyakorlatilag megkövült - nem azért, mert kellemetlenül érintett volna, csupán tisztábban voltam vele, hogy ezek között a sajnálatos incidensek között valószínűleg az én ügyem is szerepel. Ez pedig egy olyan dolog, aminek az ember semmiképpen sem örül kifejezetten... de Jared hirtelen eltűnése is ezek közé az incidensek közé sorolható, aztán az is, hogy Gareth utána ment. Ezek mind igen... sajnálatosak.
Ez persze csak a bevezető volt. Az igazi hír elhangzásakor egy ideig csak pislogok, miközben agyam feldolgoz minden apró hallott információt, és értékelni kezdek magamban. Felügyelők. Lássuk csak. Elemi mágus vagyok, a mostohatestvéreim szökött feketemágus-sarjak, és kapcsolatban állok Avery Lyallal. Kedves indítás. És akkor még az én vér szerinti családom hírnevét nem említettük.
Miután mindez lepörgött előttem, s tudatosítottam magamban, hogy valószínűsíthető a kiemelt figyelem mind irányomban, mind Sethék felé, az Eridon asztala felé néztem, ahol is tekintetem összeakadt Sebbyével, és valószínűleg láthatta rajtam, hogy arcom nem feltétlen vett fel teljesen egészséges színt, habár a fent felsoroltakon kívül igazából nem csinálok semmi házirendbe ütközőt például (leszámítva a néha előforduló esti mászkálásokat, amiket nyilván most beszűntetek). De persze. Új házirend. És ebben az új házirendben nem csak az lesz benne, hogy a takarodó előbb lesz mondjuk, hanem komoly korlátozások. Tekintetem elszakítottam Sebbytől, és végigmértem a felügyelőket, bár gyakorlatilag a fél diákság ezt csinálta, így azért elvesztem a tömegben; kiszúrtam a nőt, megjegyeztem az arcát, aztán a szemüveges férfit... Remek.
Lehunytam a szemem egy röpke pillanatra, aztán az újságomra szegeztem a tekintetem, mintha amúgy nem érintene meg különösebben a dolog. S miközben a sorok felé fordítottam a fejem, egy apró, sanda pillantást vetettem a bal csuklómra. Nem látszik a jelem. Nagyon jó...
Körülöttem jó pár sápadt rellonos arc volt egyébként, rövid idő alatt mértem fel, hogy kit látok feszültnek. Nem voltam meglepve. Már azok alapján, amilyen pletykák terjednek a kastélyban.
Beszélnem kell Jaredékkel, miután vége az évnyitónak. Valahogy. Feltűnésmentesen, hogy nehogy azt higgyék, hogy bármit is tervezünk... éreztem a stresszt, ami szép lassan beleitta magát mindenembe. Kellemes év lesz ez is. Lehet, hogy még kellemesebb, mint az előző.
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2016. március 30. 22:20
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2016. április 2. 15:10 Ugrás a poszthoz


- a folyosón várakozva -


Mivel előre tudtam, hogy az egyik felügyelő erre a gyakorlati órára fog bejönni, volt időm felkészülni erre lelkileg is. Az egy dolog, hogy alapból az elemi mágiát ritkán használom emberek közt - illetve azon kívül, hogy néha meglegyintek egy-egy faágat, vagy szabályzom a körülöttem lévő hőmérsékletet, nem gyakran teszek semmit. Ez az egyik oka annak, hogy nem voltam kifejezetten boldog, hogy egy minisztériumi ember beül egy ilyen órára.
A másik pedig természetesen az, hogy nem boldogított kifejezetten a tény, hogy az aktámban írott névhez ezentúl arc is fog társulni, hang, meg minden ilyesmi.
Fogalmam sem volt, hogy milyen felügyelőt kapunk mára, ám szinte biztos voltam benne, hogy az én szerencsémmel kikapom a legrosszabbat és legkegyetlenebbet, akit csak lehet. Noha természetesen semmiféle elhamarkodott véleményt nem alakítottam ki egyikükről sem... gondolkodtam sokat a dolgokon, és legtöbbjük látható volt a folyosókon, de személyes tapasztalat híján egyelőre fogalmam sem volt, melyikük milyen lehet.
Épp ezért, mikor elindultam az elemi mágia terasza felé, igyekeztem nem túlstresszelni a dolgokat. A bal csuklómon lévő elemi mágia jegyemet reggel nem fedtem el álcázóbűbájjal, noha ez már szokásommá vált tavaly - semmi értelme félelmet kelteni az emberekben, vagy annak, hogy kinézzenek miatta. Viszont ma reggel "akkor mindegy" alapon kihagytam ezt a lépést a reggeli rituálémból.
A terem elé megérkezve megálltam, s az órámra pillantottam; már kicsöngettek az utolsó óráról, s a rúnatanteremből kiszabaduló diákok kissé nyomottan indultak vissza a körletük felé. Mindenkire rányomta a bélyeget ez a felügyelősdi.
A kis melléklépcső mellett dőltem a falnak, s úgy vártam Merkovszky megérkezését; még a végén meg leszek vágva, hogy bementem a terembe tanári felügyelet nélkül. Ki tudja...
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2016. április 2. 17:49 Ugrás a poszthoz



A gondolataimból egy köszönés rántott ki, s ahogy oldalra néztem, egy baseballsapkás, egészen magas homlokú és nagy szemű férfit láttam meg, aki kivéve a füléből a fülhallgatóját nemes egyszerűséggel beleköpte a rágóját egy kukába. Ezek után bemutatkozott, és kezet is nyújtott, egy mosollyal megfűszerezve a dolgokat.
Hát, ennek se kéne bemutatkoznom. Anélkül is tudja, ki vagyok, legalábbis eléggé úgy tűnt. Remek.
- Jó napot. - közöltem egy kis fáziskéséssel, ugyanis nem igen keltett bennem jó érzéseket ez a széles mosoly. Mégis viszonoztam. Pedig nem voltam épp boldog. - Szépvölgyi Richárd. - mutatkoztam be, miközben kezet nyújtottam.
A kérdésre viszont enyhén borsódzni kezdett a hátam. Hát, egészen egyértelművé kezdett válni előttem, hogy Feigler vidámságával konstans fogok elsápadni, ugyanis gyakorlatilag biztossá vált számomra, hogy nem csak hogy utánam lett nézve, de mintha meg is figyeltek volna, ami határozottan előidézte azt a bizonyos görcsöt a gyomromban, bár ennek igyekeztem nem adni jelét; mint ahogy az is nyilvánvalónak tűnt, hogy Merkovszky is meg fogja inni ennek az óralátogatásnak a levét. Jó lesz.
- Igen, őt. De amennyiben ott volt az évnyitón, már lehetett hozzá szerencséje. - mondtam aztán, bár nem ringattam magam abba a tudatba, hogy Feigler nem tudja pontosan, kiről van szó.
Vettem egy nagy levegőt, hogy némiképp letisztázzam a gondolataimat, s jobb kezemmel megfogtam a bal csuklómat a hátam mögött. Aztán a felügyelő visszanézett rám, és elvigyorodott, az én arcomról pedig leolvadt az udvarias mosoly, mikor ismét kérdezett.
- Előírás. - közöltem semleges hangon, nézve a baseballsapkásra, mire az egyszerűen... elindult felfelé. Emellett fel is szólított, hogy kövessem, s ezt is csupán fáziskéséssel sikerült megtennem; miközben mögötte mentem, adóztam az égnek egy "ez most komoly?" jellegű pillantással.
Gyakorlatilag némán lépkedtem mögötte, s beértünk a kupola alá, a középen lévő kis, kör alakú részbe, ahol az elméleti oktatás zajlik normál esetben; a padok rendezett félkörben helyezkedtek el, minden szék mintha vonalzóval lett volna mögéjük illesztve. S miközben a faalkotmányokon járt a tekintetem, magamban felkészültem rá, hogy a férfi esetlegesen megfordul, és kérdésekkel kezd bombázni; normál esetben erre számítottam volna.
És őszintén? Nem tudom, hogy minek örültem volna jobban - annak, hogy a vigyora leolvad az arcáról, vagy annak, hogy egész végig ott marad.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2016. április 2. 22:35 Ugrás a poszthoz




- Pedig lehet, hogy jobb lenne. - motyogtam, miközben lesütöttem a szemem. Nem életem legkedvesebb emléke a Cupidoval való találkozás, ami azt illeti, bár igazság szerint bárkivel megtörténhet ilyesmi. Főleg ebben a kastélyban...
A szárnyas ördög megjelenését illetően csak legyintettem egyet. Nem volt humorom ezekhez jelenleg, főleg, hogy a képek még mindig csak pörögtek a fejemben a pár nappal ezelőtti eseményeket illetően, mert valahol még mindig ott motoszkált ez az egész érzelmi kavalkád bennem, amit egyelőre a legkevésbé sem tudtam kibogozni. Fogalmam sem volt az egészről.
És hiába próbáltam elviccelni, Cameron megjegyzésére talán egy kicsit meg is illetődve pillantottam rá, miközben eddig felvont szemöldököm a helyére került. Nem igazán tudtam mit kezdeni az ilyen jellegű vallomásokkal gyakorlatilag sosem, úgyhogy csak bólintottam egyet. Hát, jobb, mintha azt mondtam volna hogy "oké", vagy hogy "köszi" - az érzelmi kapacitásom amúgy sem túl sok, és ebben a szituációban főleg eléggé limitált volt. A kifejezőkészségemről pedig ne is beszéljünk.
A női megérzésre egy horkantásszerű szusszanást produkáltam, mert számomra Cameron és a nemi kategóriák teljesen összeegyeztethetetlennek bizonyultak. Női megérzés. Aztán csak sóhajtottam egyet.
- Egy áldás lehet... - mondtam csöpögő szarkazmussal a hangomban. Ami azt illeti, eddig szinte minden egyes megszólalásom halk volt vagy szarkazmustól csöpögő, esetleg passzív-agresszív, szóval elmondhatjuk, hogy elég világos volt, hogy nem voltam épp a legjobb passzban. Ahhoz, hogy ez nyilvánvaló legyen, már nem volt szüksége senkinek női megérzésekre.
Cameron szavaira felnéztem rá, és első érdemi reakcióm az volt, hogy elé toltam a csokoládét, aztán sikerült megszólalnom.
- Sz*r ez az egész. - nyilvánítottam ki, miközben néztem a másikat. - Ha valami van, bekopoghatsz amúgy. - mondtam, s ez szabad fordításban nagyjából annyit tett, hogy "ha bármi baj van, nyugodtan keress meg, meghallgatlak", csak hát, mint ahogy korábban is említettem, a kifejezőkészségem...
Cam kérdésére összevontam a szemöldököm, s arcom gyakorlatilag úgy nézett ki, mintha csak simán koncentrálnék, holott ez a kérdés akkor egyáltalán nem esett jól.
- Én szakítottam. - egy kis szünetet tartva elkezdtem piszkálni a körmeim. - Sok baj volt ezzel az egésszel. Éretlenebb vagyok nála és egyszerre történt... sok minden az év elején. Nem bírta ki a kapcsolatunk. Ennyi.
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2016. április 2. 22:36
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2016. április 2. 23:48 Ugrás a poszthoz



Megilletődve követtem őt, s miután nagyjából túltettem magam a kezdeti sokkon, megpróbáltam lehiggadni - igaz, majdnem biztos voltam benne, hogy amint sikerül, valami fog történni, ami miatt ismét ugyanolyan feszült leszek, mint előtte.
Nyilvánvalóan nem épp lelkes hozzáállásom érezhető volt rajtam, azonban nem álltattam magam azzal, hogy képes vagyok átverni egy minisztériumi felügyelőt, aki arra szakosodott, hogy megfigyelje az embereket. Csupán azt próbáltam elérni, hogy ne tűnjek iszonyúan görcsösnek és gyengének, mert igazán nem szerettem volna, hogy túlságosan könnyű célpont legyek.
Mikor megfordult, s vontatottan válaszolt, én a falnak dőltem nem túl messze tőle, de nem is kifejezetten közel, hiszen minden egyes porcikám szeretett volna távol lenni ettől a zavaros aurával rendelkező embertől.
- Á, értem. - nyugtáztam az évnyitóra vonatkozó szavait, s mikor végigmért (jó lassan és látványosan), én is végigfuttattam rajta a tekintetem, noha nem olyan feltűnően, mint ő tette. Nekem már volt alkalmam gyakorolni az ilyesmit a folyosókon gyakorlatilag nap mint nap - bár neki is lehetett tapasztalata az ilyesmiben, sőt, jóval több, mint nekem. Az biztos, hogy nem becsültem alá a velem szemben állót.
Mosolyogva javította ki magát, s nem sokkal később, a kérdésözönnél az én számon is megjelent egy apró görbület, noha a tekintetem valószínűleg nem volt a legmeggyőzőbb. Tény, hogy ezek még nem azok a kérdések voltak, amiknek a legkevésbé sem örültem volna. Sőt, egészen... ártalmatlan kérdéseknek tűntek első blikkre. De nem lazítottam a figyelmemen. Ki tudja...?
- Látom, alapos volt. - utaltam ezzel az információi pontosságára. Hát igen, egy minisztériumi ember nyilván jól informált. Mosolyom nem lankadt, arcvonásaim előre berendezettek és talán kissé mesterkéltek voltak, nem különben, mint az övéi. Bár...
- Igen, csak az aeromágia, és egészen jól haladok vele. - kezdtem - Az elméleti alapok elsajátítása után a gyakorlati rész némivel könnyebb, és Merkovszky tanár úr alapos e tekintetben is. - válaszoltam, miközben a férfi szemébe néztem, ami részemről szerintem egy igen nagy bevállalás volt... bár lehet, hogy csak egy hatalmas hiba. Ugyanis a nagy szemek mögött egy számomra teljességgel besorolhatatlan benső rejtőzött: jóságos, kétszínű, rosszindulatú, buta, netán érdektelen? Fogalmam sem volt, mégis melyik kategóriába tudnám besorolni a felügyelőt, s ez a bizonytalanság volt a legfőbb oka annak, hogy ennyire frusztráltan éreztem magam. Magam mögött még mindig a bal csuklómat fogtam, amin az elemi mágikus jelem húzódott. Nem lesz egy leányálom ez a nyílt óra...
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2016. április 4. 23:27 Ugrás a poszthoz



Első reakciójára csak bólintottam, amolyan udvarias-formán. Igen, valóban nem áll módjában megtenni, hogy hanyag legyen; természetesen be kell ismerni, hogy egy elemi mágiával rendelkező (ne adjisten) tizennégy éves kisfiú vagy kislány nem merő boldogság senki számára sem, aki körülötte él, de ugyanúgy én sem vagyok az, vagy Gyarmathi Ádám sem. Egyértelmű, hogy Merkovszkynak alaposnak kell lennie.
Feigler jelenlététől alapvetően a hideg rázott, és ha ehhez hozzáadjuk a tekintetét illetve a "rendkívül" szó kimondása közbeni hangsúlyát, azt kell mondanom, hogy szabályosan görcsbe állt a gyomrom, és pont azért, mert a kettősség nem múlt el. A látszólagos könnyedség mellett volt valami erősen alárendelő a kisugárzásában és a mondandójában, noha ez nyilván nem volt meglepő. Tisztábban voltam vele, hogy dominancia-ügyileg ez a férfi nyert; hiszen amennyiben megpróbálkoznék a domináns fél szerepében tetszelegni, valószínűleg nagyon besülnék vele (egy minisztériumi emberről van szó, aki feltehetően kihallgatótiszt... a kisugárzásából ítélve legalábbis...), vagy pedig simán "átengedné" nekem ezt a szerepet, amivel viszont ismét bebizonyosodna, ki a felülrendelt fél a szituációban. Szóval ilyesmivel próbálkozni abszolút felesleges lett volna, ezt én is tudtam.
- Nem, valóban nem. Beláthatatlan következményei lennének. - válaszoltam, bár a vigyor, ami megjelent az arcán, arra késztetett, hogy kiforduljak az ajtón. Egy pillanat erejéig megfordult a fejemben, hogy hozzáteszek még valamit, belekezdtem a levegővételbe, de átgondolván inkább csak egy apró sóhaj szaladt ki a számon. Talán jobb lenne, ha most nem próbálnék meg okoskodni. Egészen megszívnám vele.
A megjegyzését gyakorlatilag figyelmen kívül hagytam, viszont mikor ismét a szemembe nézett, legszívesebben ismét sóhajtottam volna, és nem a rengeteg kellemes benyomás miatt. Nagyon zavaros ez a pasi.
Végül csak bólintottam, miközben belül biztos voltam benne, hogy a jelenléte miatt az első negyed órában valószínűleg egyáltalán nem fogok tudni koncentrálni. Nem fog zavarni, nyilván.
Enyhén felszaladt a szemöldököm a kérdésére. Erről beszéltem. Dominancia-játék, persze, semmi baj. Én is csináltam már ilyet, csak én könnyen befolyásolható személyekkel, akik még az én súlycsoportomba sem tartoztak. Mindazonáltal a kérdése érdekes volt, tekintve hogy tulajdonképpen millió kérdésem volt a munkájukkal kapcsolatban. Azt ne felejtsük el, hogy megfordult a fejemben a kihallgatótisztség, mint opció a  pályaválasztásban; és ha csak negyed annyira értenék az emberek befolyásolásához, mint Feigler, összetenném a két kezem.
- Rengeteg kérdésem lenne. - kezdtem bele, viszonozva a pillantását. Elsősorban ebben a szituációban igazság szerint az érdekelt volna, hogy Feigler álarca mögött ki a franc rejtőzhet, már ha egyáltalán álarcról van szó, azonban ezt a kérdést egyáltalán nem állt módomban feltenni, lévén a munkájukra vonatkozott az ajánlat.
- De a legjobban talán az érdekel, hogy milyen érzés például az ön számára ez a munka. Bár a hivatalos képesítését nem tudom - tettem hozzá, miközben elengedtem a csuklómat, s most az ujjaimat fontam össze a törzsem mögött.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2016. április 5. 21:35 Ugrás a poszthoz



A férfi elfordult előlem, én pedig kíváncsian szemléltem a hátát, noha valamiért nem feltétlen örültem neki, hogy nem látom az arcát.
Aztán amint elkezdett beszélni, mindent megadtam volna, hogy lehetőleg soha többé ne kelljen látnom.
Ahogy belekezdett a mondandójába, olyan volt, mintha a terem enyhén lehűlt volna; az is lehet, hogy ez én voltam akaratomon kívül, de az is esélyes, hogy csupán beképzeltem az egészet. Csak a hátát volt esélyem látni, de valahogy mégis kirázott a hideg, s egyre feszültebbé váltam. Az irgalmasság és a jóakarat nevében... Ajkam kiszáradt, így megnyaltam azt, s az eddig a törzsem mögött pihenő ujjaim szétbontottam, s immár a testem mellett szorítottam ökölbe, majd eresztettem ki a kézfejem. Próbáltam eltüntetni róla az izzadtságot.
Szépen lassan felém fordult, miközben megremegett a hangja, s felém lépett; állát felszegte, céltudatosan pillantott rám, miközben keze a zsebébe húzódott. A szívverésem felgyorsult, ahogy néztem a közeledő férfire, akinek hangja szinte felharsant a teremben. Torkom összeszorult, ahogy kezem megindult a pálcám felé; aztán rájöttem. Ebben a rohadt iskolában még csak a Capitulatust tanultuk tavaly. Ez meg egy auror. Pulzusom az egekbe szökött, s éreztem, ahogy kivörösödik az arcom, pupillám kitágul, miközben nézek a felém jövő férfire. A tudatomig gyakorlatilag meglepően lassan hatolt el a mondandójának lényege, mintha egy lassított felvételt figyeltem volna, ahogy közeledett; aztán megmozdult, elkezdte előhúzni a pálcáját.
Kezem önkéntelenül is felemelkedett, mikor a feszültség a tetőfokára hágott a teremben, ezzel egy nagyobb, hideg széllöketet idézve elő, mely bár nem lett volna képes még csak meggátolni sem Feiglert az átkozásban, a meglepettség mégis megállásra késztethette őt. A mozdulat nem tudatos volt, mint ahogy a széllöket sem; de abban a pillanatban, hogy felfogtam, mit csináltam, Feigler nevetni kezdett.
Nevetni.
Aztán, visszasétálván az asztalhoz ismét megszólalt, én pedig hatalmas szemekkel, erősen dobogó szívvel és kivörösödött arccal néztem rá, gyakorlatilag fel sem fogva, hogy mi a franc történik. Aztán leesett egy pár pillanat múlva, hogy ez egy vicc volt. Vagy valami olyasmi.
A reakcióm a düh volt. Iszonyatosan dühös lettem, olyan dühös, amennyire talán még életemben sosem voltam; kezeimet ökölbe szorítottam, miután ismét a hátam mögé rejtettem őket, magamban pedig minden lehetséges szitkot ráborítottam Feiglerre. Még mindig magas pulzussal hallgattam a válaszát, tekintetemet a padlón nyugtatva, s mielőtt befejezhette volna a beszédet, jobb kezemet felemeltem, és a nyakamhoz nyúltam; bár nem volt feltűnő, de a pulzusomat számoltam, miközben néztem az óra mutatóját, s megállapítottam, hogy nem egészen egy perc múlva Merkovszkynak be kell lépnie a terembe.
Tekintetem a táskámra kúszott, amiben a gyógyszerem volt, de egy pillanatra se fordult meg a fejemben, hogy odamenjek, és esetleg be is vegyem. Ennek az embernek a jelenlétében? Egy tapodtat sem mozdulok, mert menten szélörvény keletkezik a szobában. A pánikkal vegyes düh irányította elemi mágus sosem jó társaság.
A mosolyára már felnéztem, miközben leengedtem a kezem, ismét a törzsem mögé helyezve azt. Kérdése pedig belemarkolt a gyomromba, és hirtelen semmi mást nem tudtam csinálni, csak nézni rá, a szemébe. Erre most komolyan válaszolnom kéne? Arcom még mindig forró volt, ahogy megdermedtem ebben a pillanatban.
- Kellemesek. - ennyit sikerült kinyögnöm.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2016. április 13. 18:04 Ugrás a poszthoz



Mikor zavarom, félelmem és dühöm kezdett a tetőfokára hágni, a felügyelő egyszer csak... felém nyújtott egy csomag rágót. Hitetlenkedve pillantottam rá; s ebben a pillanatban meghallottam, ahogy nyikordul az ajtó. Tekintetemet a zaj felé fordítottam, s megláttam Merkovszkyt, akinek ebben a pillanatban úgy örültem, mintha legalábbis a messiás jött volna el. Zavarom és félelmem viszont nem apadt le láttára; ahogy közeledett, csak úgy éreztem meg elemei lassú kavargását. Az én elemem egy visszafojtott, feszülő és helyenként nagyon kilengő idegességgombóc volt ezekben a pillanatokban, s a férfi ereje valahogy nyugtató hatással volt rám, még ha csak kis mértékben is - elég volt ahhoz, hogy ne robbanjak szét, ami már nem volt egy rossz kezdet.
Feiglerre pillantottam, mikor leokézta Merkovszky nevét, majd kezet nyújtott - bemutatkozása után pedig rájöttem, hogy ebben a pillanatban gyakorlatilag az az egyetlen vágyam, hogy sose kelljen többet hallanom a felügyelő nevét. Főleg nem az ő szájából.
- Nem kérek, köszönöm. - mondtam, mikor újra kínált, s ekkor konstatáltam, hogy már meg tudok szólalni, ami egy hatalmas pozitívum az öt perccel ezelőtti helyzethez mérve. Az viszont bosszantott, hogy kívülről valószínűleg úgy hatott ez a válasz, mintha egy óvodás kisgyerek előre betanulta volna. Ah. Mindegy. Csak ne kelljen már egy légtérben lennem ezzel az emberrel.
Merkovszky kérdésére határozottan bólintok, Feigler pedig könnyed és kellemes hangnemben jelenti ki, mennyire vártam már a tanáromat. Valószínűleg fogalma sincs, mennyire igaza van. S mikor Merkovszky beküldött a terembe, én pedig a felügyelőre pillantottam... kaptam egy kacsintást.
Éreztem, hogy a vérem szépen lassan eltűnik az arcomból, a szívverésem pedig hirtelen lassul le, ahogy a tanár úr felé bólintok, majd elindulok befelé a terembe. (Hozzáteszem, nem azért lassult a pulzusom, mert annyira megnyugodtam volna.) Ez az ember figyelni fog, istenem, annyira nem akarom ezt. Minden egyes porcikám tiltakozott ez ellen a szituáció ellen, a gyomromba pedig enyhe görcs állt, ami talán egy kicsit enyhült, mikor átléptem az üvegfal másik oldalára, amíg Merkovszky ismertette, mit is fogunk tulajdonképpen csinálni. Amiről egyébként még nekem sem volt túl sok fogalmam, de ezekben a percekben egyelőre ez izgatott a legkevésbé.
A férfi belépett a terembe, hátrafordítottam a fejem, hogy rá nézhessek. Nem volt semmi jelentőségteljes pillantás sem az ő, sem az én részemről, s olyan volt, mintha egy szótlan megállapodás született volna köztünk, miszerint "erről majd otthon beszélünk". Legalábbis én erre így gondoltam elsősorban.
- Aha. - válaszoltam, próbálván utánozni a kedélyességét, és ez az "aha" nagyon jól esett. Nem volt olyan feszes és kiszámított, mint az eddigiek, és amellett, hogy egyáltalán nem volt udvariatlan a hangsúlyom, mégis valamiféle kilépésként (kellett volna) működnie az előző szituációból. Bár a feszültség még mindig ott pulzált bennem, természetesen.
Az első utasítást csendesen hallgattam végig, raktároztam magamban az információkat, s mikor befejezte, már épp felemeltem a kezeimet, hogy összedörzsöljem őket - ez egyébként egy furcsa szokásom minden gyakorlati óra elején -, habár a koncentrációm egyáltalán nem volt a helyén; periférikus látásommal folyamatosan a felügyelő alakját lestem, s ez teljesen elvonta a figyelmemet a feladatról.
"Kapd el!", hangzott ismét Merkovszky hangja, én pedig hirtelen nyúltam az öklömnyi kőért. Reflexeim szerencsére nem hagytak cserben, a követ a tenyerembe zártam, egy csattanó hang kíséretében. Immár ismét teljesen a férfira figyeltem, amikor ismertette az első feladatomat; enyhén felvontam a szemöldököm, ugyanis az előbb mást mondott, és hirtelen nem teljesen értettem, mi történt azóta. Aztán ismét megszólalt, s az erősségre vonatkozó megjegyzéséből nagyjából megértettem, mit is szeretne tőlem. Oké.
Sóhajtottam egyet, majd előre nyújtottam a jobb tenyerem, melyben a szürke kő foglalt helyet; először megszorítottam, tudatosítottam a felszínét, s nagyjából a súlyát.
Nem túl magasra felhajítottam a követ, majd mielőtt leért volna a kezembe, elemem segítségével (mely még mindig visszafojtott volt és feszült) ismét felhajítottam, most magasabbra, mint az előbb. Aztán elengedtem, megvártam, amíg nagyjából ugyanabba a pozícióba kerül, mint az előbb, s ismét felhajítottam a széllel; gyakorlatilag dobáltam az elememmel. Segített felmérni, milyen nehéz, és egy kicsit odakoncentrálta a figyelmemet.
A harmadik felhajítás után a kő ismét esett a tenyerem felé; s eztán már nem felfelé szállt, hanem egyenesen Merkovszky felé. A feszültség hirtelen kiengedett, s a kelleténél jóval nagyobb széllöket vitte útján a szürke anyagot, mely még a taláromba is erősen kapott bele.
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2016. április 13. 18:06
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2016. május 11. 22:07 Ugrás a poszthoz



Az eddig bennem kavargó szél nagy erővel lökte a követ Merkovszky felé; egy pillanatra talán meg is könnyebbültem, hogy a feszültség egy része távozott belőlem, de Feigler felügyelő jelenléte pár pillanat után újra tudatosult. Csupán periférikus látásommal érzékeltem, hogy mozog a túloldalon, de szándékosan nem fordítottam arra a fejem. Ez most nem erről szól, és meg kell próbálnom elfelejteni őt. Csak hogy a Felügyelő olyan, mint egy rémálom - a legrosszabbkor köszönt rád, és annyira szürreális, hogy azt hiszed, ez a véres valóság.
Már éppen nagyot lélegeztem, mikor megkaptam az utasítást erre vonatkozóan; hát kifújtam a levegőt, s a biztonság kedvéért ismét mélyet szippantottam az oxigénből. Valóban kitisztította egy kissé a fejemet - a Felügyelőt az agyam egy belső rejtekébe igyekeztem zárni, hogy majd az óra után foglalkozzak vele. Most azért vagyok itt, hogy gyakoroljam az elemi mágiát, amit pedig nagyon szeretek. Ennyi.
Lehunytam a szemem, egy pillanatig elgondolkodtam, milyen illatot tudnék társítani a forrósághoz. Tudatosítottam magamban, hogy most nem az elemem ellen dolgozok, azaz nem kell elnyomnom, hanem vele kell dolgoznom - vele együtt, ami egy kicsit furcsán hangozhat a kívülállók számára, mert olyan, mintha egy önálló személyiségről beszélnék.
Így máris ezerszer jobban éreztem magam, bár sápadt arcszínem konstans mód megmaradt. Felnéztem Merkovszkyra velem szemben, neutrális, talán kissé még mindig feszes testtartással, majd elkezdtem a feladatot. A hőmérséklet lassan emelkedni kezdett, miközben agyban szinte előbb éreztem a meleget a bőrömön, mint ahogy kívülről is érezhetővé vált - gyakorlatilag az egész belőlem indult, s elmémmel pumpáltam a hőmérsékletet, miközben vettem egy nagyobb lélegzetet, immár az égett gumi szagára számítva, mely a lélegzetvétel utolsó pillanataiban vált érezhetővé. A hőmérsékletet pedig egyre csak emeltem, a levegő pedig szinte mozdulatlanul vált lassanként forróvá - egy szellő sem zavarta meg a feladatot, ez pedig azt jelentette, hogy sikerült teljes mértékben erre koncentrálnom. Viszont amikor ez eljutott az agyamig, s eszembe jutott a túloldalon bámuló férfi, a levegő megrezzent, a szag kissé halványabbá vált, a hőmérséklet pedig megugrott - eztán ezt a hibát kellett korrigálnom. A szag egyre inkább orrfacsaró bűzzé vált, miközben a hőmérséklet is emelkedett, s éreztem, hogy lassan igazi szaunát csinálok a teremből, szóval amennyiben kaptam valamiféle visszajelzést Merkovszkytól, a bűzt eltüntettem (immár sokkal gyorsabban, mint ahogy létrehoztam), s a hőmérséklet is visszaállt az eredeti állapotba.
Hűteni mindig is jobban szerettem (a meleget nem igazán tudom elviselni), s most ez a része következett - enyhe fertőtlenítőszag kíséretében kezdtem el a mutatványt, mely valóban jobban ment, mint a melegítés. Ez részben azért volt így, mert immár sokkal jobban tudtam a feladatra koncentrálni, az arcom is kicsit forró volt (talán visszanyerte a normális színét), s az eddigi hideg verítékem rászáradt a tenyeremre a száraz levegőtől. A hideg viszont nagyon jól esett, valóban visszarántott a valóságba, mintha felébredtem volna egy kicsit a rossz álomból - a fertőtlenítőszag pedig azért jelent meg, mert a hőmérséklet emlékeztetett egy karácsony estémre, amit az ispotályban töltöttem még kiskoromban. Ezt egy szellő sem zavarta meg, tekintve, hogy gyakorlatilag teljesen megfeledkeztem Feiglerről. Ideiglenesen.
Feladatom végeztével pillantásom "élesült", már láttam is a velem szemben állót, nem csak bámultam rá; látómezőmbe ismét beszökött a felügyelő, s ekkor elgondolkodtam rajta, hogy mennyire unhatja ezt az egészet. Két ember áll egymással szemben, és látszólag nem történik semmi.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2016. június 2. 21:44 Ugrás a poszthoz

Elementary Tetrabácsi

Egy minisztériumi dolgozó. Nem vagyok lelkes. Ahogy lépkedtem a folyosón, megszorongattam a csuklómon feszülő karpereceket, már előre várván a pillanatot, amikor is a minisztérium küldötte majd szépen leoldja, hogy órát tarthasson. Szuper lesz... egy sóhajtás kíséretében fordultam egyet, a megfelelő folyosó felé véve az irányt. Nem elég, hogy Merkovszkynak el kell mennie a suliból (ezzel itt hagyva az összes tanoncát, miközben ezek ránk szálltak), de az, hogy még több minisztériumi ember lepi el a kastélyt... felemelő érzés.
Nem tehetek róla, de úgy érzem magam minden nap, mintha egy bilincs lenne a csuklómon. És egyáltalán nem érzem az elemem kavargását, mikor rajtam van, valahogy lefojtja az egészet, és ez baromira frusztráló tud lenni. Nagyon. Szóval ennek fényében eléggé feszülten lépkedtem az elemis terasz felé, folyamatosan piszkálva a karpereceket, mintha azt várnám, hogy csak úgy lepattannak a csuklómról. Hát nem.
Hat óra előtt pontosan öt perccel már az ajtó előtt álltam, s egy lélegzetvétel kíséretében kopogtam be, majd amennyiben bebocsájtást nyertem, be is léptem a terembe, s a férfi felé vettem az irányt.
- Jó estét. - köszöntem halkan, azonban megvártam, hogy (amennyiben igényli) a férfi nyújtson kezet, ne én. Egyébként talán kissé fáradt tekintettel néztem rá, de már gyakorlatilag mindegy volt. Annyira tele volt mindenem ezekkel a minisztériumi intézkedésekkel, Merkovszky távozásával, meg az egész herce-hurcával, hogy már szinte nem is izgatott. Gyakorlatilag a minden mindegy szinten voltam, egyszerűen nem tudta felkelteni ez az egész az érdeklődésem. Csak teszem a dolgom, és remélhetőleg békén hagynak. Jó lenne.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2016. június 14. 20:52 Ugrás a poszthoz

Elementary T. / Kelemenes Viktor

- Szépvölgyi Richárd. - nyújtottam én is a kezem, érzékelésem talán egy kissé élesebb lett, mert ismeretlennel álltam szemben; figyeltem a kézfogás hosszúságát, erősségét, a kezek helyzetét, meg ilyesmiket, amiket mindig szoktam. Persze, ennek nem tulajdonítottam hatalmas jelentőséget ebben a pillanatban, mivel ez az ember csak ideiglenes helyettes, nem pedig az új tanárunk.
Az órám pontosan hat órát mutatott, mikor megkaptam a kérdést, s én ránéztem a mutatókra. Már megint az idő, mikor pontosan érkeztem - pedig az órám sincs elállítva, ellenőriztem, miután Kelemen úr pontatlannak találta.
- Hat óra. Ahogy a levélben állt, amit ma kaptam, hogy később kezdőik az óra. - mondtam, miközben apránként, valószínűleg egyáltalán nem feltűnően mértem végig a férfi tartását és apró gesztusait.
Amikor eltűnt a karperec (ami egyébként inkább emlékeztet egy bilincsre), megdörzsöltem kissé a csuklóm, és pillantásom a jegyre siklott a bal csuklómon. Nem, nem vagyok kifejezetten boldog tőle, hogy meg vagyok fosztva ettől napközben.
Merkovszky tanár úrnál egészen más módszerekhez szoktam; ez a férfi, Viktor gyakorlatilag darálni kezdte a tananyagot, én pedig enyhén érdeklődő tekintettel figyeltem, a szavakat gondosan elraktároztam a fejembe. Mikor aztán kérdez, fel kell ocsúdnom - úgy sejtettem, hogy egy húsz perces kiselőadásra készülhetek. Pár pillanatnyi gondolkodás után, mikor beindultak az agysejtjeim, meg is szólaltam.
- Sejtméreg, idegméreg... izomméreg, vérméreg... - mondtam azt a négyet, ami eszembe jutott, de igazság szerint a témának nem vagyok kifejezett szakértője. Nem ezzel foglalkozom szabadidőmben.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2016. július 16. 15:21 Ugrás a poszthoz



A mellettem elhaladókra már nem is fordítottam figyelmet. Igaz, roppant mód nem örültem neki, hogy délutánonként pont Cupido után kell loholnom egy felmosóval (hiszen a varázslás az órákon kívül Ördögtől való dolog), de legalább annyi pozitívum volt az egészben, hogy... ömm... semmi? Mindegy, én megpróbáltam.
Van egy olyan gyanúm, hogy Kelemen felügyelő nem azért adta ezt a feladatot, mert annyira kedvelne. Oké, persze. Nem gondolok mögé semmilyen rejtett tartalmat, ez csak egy büntetőmunka. Elsős koromban amúgy is sok ilyesmit csináltattak velem. De a jelenlegi helyzetemet tekintve azért mégsem volt a világ legjobb érzése pont Cupido után loholni, miközben azért beszéltem úgy, ahogy, mert... áh, mindegy is.
Azóta sem kerestem Jaredet. Sőt, mondhatni kerülöm, ha tudom, bár ez nem hinném, hogy túlságosan feltűnik neki. A felmosóval a kezemben támaszkodtam a falnak a folyosón, ezeket a gondolatokat pedig próbáltam elkerülni, mégpedig úgy, hogy elfordítottam a fejem a bámészkodó diákok elől.
Egy nyíl landolt mellettem. Kissé rezignáltan pillantottam fel az angyalra, akinek már sírásra is görbült a szája. Egy sóhaj kíséretében szedtem fel a nyilat a földről, és adtam vissza a szárnyasnak, hogy véletlenül se tudjon megvádolni senki azzal, hogy széthagyom a szemetet az angyal után. Aztán az illető panaszosan szólalt meg, és már zokogni is kezdett. A felmosóhoz nyúltam.
- Tudom - válaszoltam halkan, nem túl együtt érzően. Aztán kivettem a vödörből az eszközt, letettem a földre, s az angyal alatt elkezdtem felitatni a lassan odagyűlő tócsát. Annyi dolgot tudnék csinálni ehelyett. És annyival gyorsabban végeznék, ha csak simán felszáríthatnám a könnyeket aeromágiával. De nem.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2016. szeptember 11. 17:51 Ugrás a poszthoz


A tanévnyitó és a vacsora után sacper 10 perccel.

Ez az év több szempontból is jobban indult számomra, mint az eddigiek - egyrészt végre magam mögött tudhattam az alapképzést, amit tulajdonképpen már halálra untam (elvégre a két bátyám mellett nem lehetséges, hogy olyan alapokat ne tudjak, mint a Tergeo), és végre elkezdhettem a mestert. Dupla szakkal, mivel még nem tudtam eldönteni, melyik érdekel jobban. Tehát már csak emiatt is végre izgalmas évnek ígérkezett a következő - és ennek tetejében a tanári asztalnál egyből két ismerős szőke fejet pillanthattam meg, mikor beléptem a nagyterembe, nevezetesen pedig Sethet és Sebbyt. Illetve, bocsánat. Selwyn professzor urat és Selwyn professzor urat. Vicces évnek ígérkezett tehát.
A vacsora elfogyasztását követően végre megindulhattunk a körletek felé, és persze én is így tettem, miután váltottam pár szót a tanár urakkal (azt hiszem, ezt muszáj lesz megszoknom). Egyébként is elálmosodtam már a nap végére. Jól esett volna a pihenés.
Volna.
Ugyanis amikor odaértem a kőfalhoz, és bediktáltam a jelszót, a téglák meg sem mozdultak. Felvontam a szemöldököm.
- Abada kedabra. - Ismételtem el; halk nevetést hallottam. Körbenéztem; sehol semmi, egy árva lélek sem tartózkodott már a közelben. Én pedig nem jutok be a saját körletembe. Mi a fene? Megváltozott a jelszó azóta, hogy megkérdeztem a vacsoránál az egyik prefektust?
- Abada kedabraa! - próbálkoztam ismét, miközben megkopogtattam a varázspálcámmal a téglákat. - Engedj már be, tudom, hogy ez a jelszó!
- Itt úgysem jössz át! - Mintha a téglák súrlódása adta volna ki a hangot, én pedig rezignáltan felvontam a szemöldököm. Ez most tényleg komoly?
- Rellonos vagyok... és elmondtam a jelszót. Engedj be! - Próbáltam meggyőzni a bejáratot. Hihetetlen, hogy ebben a kastélyban a falakkal kell beszélgetnem és ajtókat kell simogatnom meg csikiznem, hogy közlekedni tudjak. A kőfal azonban erre sem mozdult, természetesen, így hát belenyúltam a táskámba, hogy előkotorjam a Rellonos nyakkendőmet, bizonyíték gyanánt. Amint a kezembe került a szövet, fel is mutattam az tégláknak, próbálván meggyőzni magam, hogy teljesen normális vagyok.
- Látod? Rell... - Ahogy ránéztem a nyakkendőre, a torkomra forrt a szó. Nem értettem. Színvakká váltam volna tegnap óta? Vagy tényleg kék-bronz színű lett a nyakkendőm?
- Miféle hülye tréfa ez? - kérdeztem most már magamtól, a kőfal viszont még mindig nem mozdult, sőt, a kezemben lévő pálcával sem tudtam visszaváltoztatni a nyakkendőm színeit. Azért... azért ez nem vicces. Most ugrottam két évfolyamot. Egy színváltoztató varázslat... A talárom szegélyét gyorsan zölddé bűvöltem, hogy ellenőrizzem, most én vagyok-e valamiért teljesen lebénulva, vagy nem stimmel valami; és konstatálnom kellett, hogy nem bennem van a hiba.
Sarkon fordultam, s gyors léptekkel indultam el a déli szárny felé, a gazdasági irodáig pedig meg sem álltam. Aprókat koppantottam, de választ nem várva nyitottam be az ajtón (ez kivételesen beengedett), s tekintetemmel a Levitás házvezetőt kerestem, Bárciánt; Vasvárynak ugyanis nem tudtam volna szólni, mert az irodája házon belül van. Kezemben a levitás nyakkendőt szorongattam, ahogy közelebb léptem az íróasztalhoz.
- Elnézést, tanár úr, lenne egy perce? A Rellonos bejárat nem enged át, és a nyakkendőm kékké változott. Nem nagyon értem a helyzetet - ecseteltem gyorsan a problémát, némiképp feszülten pillantva a szfinx-ház fejére. Ebben a kastélyban mindig történik valami...
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2016. szeptember 11. 17:55
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2016. szeptember 11. 18:29 Ugrás a poszthoz


Odakint esett az eső, már estefelé volt, amikor én még mindig a könyvtárban ültem; előttem pár könyv volt az asztalon, rajtam kívül viszont nem sokan tartózkodtak már idebent, sőt, gyakorlatilag senki. Hiszen a legtöbbeknek már véget ért a vizsgaidőszak, nekem viszont még vissza van például a VAV (mert a legjobbat kell a végére hagyni) és egy ötödikes mágiatöri. És bár a legtöbben ilyenkor a VAV-ra készülnének, ha már két nap múlva lesz, én viszont inkább a mágiatörténetet olvasgatom jelen pillanatban, mert… hát, persze, azt mondják, nem egyszerű a VAV, de nem érzem magam felkészületlennek. A dátumokat nem árt viszont frissíteni - és ha ezzel megvagyok, be is fejeztem idénre a dolgot.
Alapvetően könnyen fordítom arra a figyelmem, amire kell, most azonban mégis kibámultam az ablakon, és néztem egy kicsit, ahogy az esőcseppek lefolynak az üvegen. Nem állíthatom, hogy egy kicsit sem fárasztott le ez a rengeteg vizsga. Annak ellenére, hogy tudom az anyagot, azért valamelyest leszívja az embert a sok számonkérés - igaz, jelen esetben nagyon is megérte a dolog. Az eddigi vizsgáim ugyanis jól sikerültek, és ha ez a kettő megvan, akkor viszlát, alapképzés. Elég nagy könnyebbség lenne, hogy túl vagyok rajta.
Tehát a jegyzeteimet lapozgattam, illetve a könyvet magam előtt, amikor ismerős hang szűrődött be a kis burkomba. Ezt kissé késve fogtam fel, ugyanis éppen elmerülten a koboldfelkelésekben (ami viszonylag érdekes témának számít), tehát csak pár pillanattal később szakítottam el pillantásom a könyv soraitól.
- Szia, nem, dehogy… - mondtam, miközben kihúztam magam, ezzel is kiropogtatva a hátamat. Egy-két szót firkantottam a vázlatpontjaimhoz kiegészítés gyanánt, majd ismét szóra nyitottam a szám. - Hogy vagy?
Egyébként tényleg érdekelt, de nem néztem fel, mert figyelmemet lekötötte, hogy lapoztam egyet a könyvben, majd ismét egy apró megjegyzést fűztem hozzá az egyik történéshez; tulajdonképpen csak háttérinformáció, de ha már itt vagyok, legyen valami haszna is - és egyébként is, nyilván fontos, ha kiírom.
- Vizsgák? Még vannak? - érdeklődtem, de ekkor már fel is néztem, mivel rájöttem, hogy így lenne udvarias. Azt hiszem.
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2016. szeptember 11. 18:30
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2016. szeptember 18. 17:31 Ugrás a poszthoz


Nem nagyon találtam reális magyarázatot a történtekre; persze, megfordult már a fejemben, hogy esetleg nem illek a Rellonba, s ez többnyire igaz is. Kétségtelen, hogy egy ideje már nem vagyok az a "cél szentesíti az eszközt"-típus. De mégis; a házváltás maga azt hiszem nem túl gyakori, és egy pillanatra sem jutott eszembe ezidáig, hogy kérvényezzem az igazgatóságon. Mi értelme? Csak egy ház, és egyébként is, már megszoktam a pincét.
Mindazonáltal azt kizártnak tartottam, hogy a kastély döntsön arról helyettem, hogy hol lakom. Úgy értem, egyszerűen nem tudtam volna elképzelni, hogy ez tényleg így legyen - biztos csak valami idióta csíny, erre gondoltam, miközben a kékek házvezetője válaszolt. Kissé mintha szórakozottan jegyezte volna meg, hogy ez nem hétköznapi dolog, és valahogy ebben a szituációban annyira abszurdnak tűnt ez a reakció, hogy majdnem (!) elmosolyodtam. Az jutott eszembe, hogy igen, ez tényleg nagyon levitás reakció; azt hiszem, az Eridon feje mondjuk élénk mimikával és nagy csodálkozással kérte volna el a nyakkendőt, hogy megnézze.
A tanár úrnak azonban rögtön a logikus megoldás után kezdett kutatni az agya, ezt pedig értékeltem. Követtem az íróasztaláig, amelynek fiókjából egy papírt húzott elő, a diákok listáját gondolom, én pedig immár kevésbé "feldúlt" lelkiállapotban szemlélődtem.
- Szépvölgyi Richárd Ábel, hatodik évfolyam - válaszoltam a tőlem megszokott halk hangerővel, majd elkezdtem piszkálni a kék-bronz szövetet. Nem hinném, hogy Levitás vagyok. Mármint... nem is tudom. Az elég furcsa lenne ez után a három év után, amit ebben az iskolában töltöttem...
- Biztosan valami ugratás. - Gondolkodtam hangosan, amíg a tanerő nem szólalt meg, s a listát böngészte. Mert hát... - Nyilván nem válthatok házat a saját tudtom nélkül...
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2016. szeptember 18. 18:14 Ugrás a poszthoz


Nem teljesen fogtam fel, hogy tulajdonképpen egy könyvtárban vagyunk, és Viktor kezében könyvek vannak, amiket olvasni szándékozik. Úgy értem; persze, nyilván, ez egyértelmű, csak hát... mégis megszólaltam, meg ilyesmik, megzavarván ezzel az olvasásban. Valahogy nem esett le tehát, hogy ez a két dolog nem kifejezetten összeegyeztethető.
Az, hogy "öö"-zik, tulajdonképpen úgyszintén nem tűnt fel, mert annyira bele voltam merülve a koboldfelkelésekbe, hogy ne érzékeljem a meglepettséget. A válaszát most is kissé késve fogtam fel, habár jelen esetben is természetesen érdekelt a felelete (különben nem kérdeztem volna meg). Persze, a reakció, amit kaptam, a lehető leghétköznapibb volt, amit erre a kérdésre adhat az ember, úgyhogy fel is néztem. Nem kifejezetten udvariassági köröket gondoltam futni ugyanis, viszont még mindig nem jött át, hogy a másikat tulajdonképpen meglepte, hogy érdeklődtem a hogyléte felől.
- Kissé fáradtan, de egész tűrhetően. - Adtam meg a válaszomat én is, majd egy pillanat múlva tekintetem visszarebbent a könyvre. - Talán jobban.
Talán jobban, igen, mert kevesebbet gondolok a kellemetlen tényezőkre, amik emiatt kezdenek elhalványulni, ennél szerencsésebb fordulatot pedig aligha tudnék elképzelni jelenleg. Éppen ideje az ilyesmiknek az életemben, sőt, talán már jó rég ideje lett volna, de sajnos ezek fölött nem dönthetek. Legalábbis nem hinném, hogy lehetséges.
Tulajdonképpen ezt a részt is csak azért olvastam át, mert talán nem 100%-osan friss az agyamban, hanem csak 95, ezért amikor Viktor visszakérdezett, egyáltalán nem éreztem zavarónak a dolgot. Többek között ezért sem esett le, hogy visszafelé talán ez nem volt igaz.
- Most épp az ötödikes mágiatörténetre - mondtam, miközben lapoztam egyet a könyvben, mivel a következő bekezdésre teljesen emlékeztem. - Jövőre valószínűleg mestertanonc leszek... nem bírom már az alapképzést, semmi értelme azzal vacakolnom.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2016. október 3. 15:04 Ugrás a poszthoz


Kissé szkeptikusan vártam az eredményt, hisz szinte biztosra vettem, hogy a nevem nem fog azon a listán szerepelni - elvégre hogy is tehetné? -, azonban kissé talán feszült is voltam miatta. Tudvalevő ugyanis, hogy kifejezetten nem kedvelem a kellemetlen meglepetéseket, ez az egész pedig abszolút a semmiből jött, és az biztos, hogy egy pillanatig sem számítottam rá.
Aztán egy apró sóhajt hallattam, ezzel eresztve ki magamból kissé a feszültséget. Tulajdonképpen nem a világvége, ha a nevem szerepel azon a papíron, erre gondoltam. Sőt, talán még elismerés is; hiszen a levitások zsenik vagy művészek, s mivel az utóbbi semmiképpen sem lehetek, így ez azt jelentené, hogy egyértelműen az első kategóriába esek. Nem mintha akkora egóm lenne, hogy egyetértsek ilyen esetben a kastéllyal (elvégre kőfalakról beszélünk; akár mágia, akár nem, nekem ne mondja senki, hogy egy épületnek hatalmas emberismerete van).
A papír pedig elém került, tekintetem rögtön elkezdte átfutni a sorokat, s nem kellett több pár pillanatnál, hogy észrevegyem a saját nevemet. A levitások névsorában. Összevont szemöldökkel nyújtottam a kezem a lapért, hogy közelebbről is megvizsgálhassam a dolgot, s arra jutottam, hogy valóban nem csak a szemem káprázik - feketén-fehéren ott állt a nevem Szentesy E. Izabella és Bánkúti Izabella neve közt.
- Ez... ez érdekes. - Felpillantottam Bárciánra, s vissza is nyújtottam neki a névsort. - Kíváncsi lennék, a kastély miért jutott erre a véleményre.
Mondjuk erre rögtön válaszoltam is magamnak fejben, hiszen én tavaly harmadikos voltam, csak aztán... aztán levizsgáztam a negyedikes és ötödikes tananyagból. Nos. Valóban, ez az indok eléggé elfogadható és kielégítő, még akkor is, ha továbbra is vannak fenntartásaim a kastély legilimentori illetve döntéshozói képességeit illetően.
Most pedig a mérlegelés következett; agyamban ezer lehetőség futott át a jövőmet illetően. Vissza is kéredzkedhetnék a Rellonba, de minek? Hiszen... gondoljunk csak bele. Az Aranyvérű Boszorkányegyleten át Mihael Saint-Venant-ig minden állatfaj megtalálható ott, nem is beszélve Kara Zoltánról, aki a múltkorában "cuki" kis rózsaszín virágokat bűvölt a felsőmre puszta szórakozásból. Igen, valóban nem tűnik túl logikusnak, hogy azon a helyen maradjak. Ott talán már túlságosan felhívtam magamra a figyelmet.
Ezzel szemben ugyebár a Levitában gyakorlatilag teljesen új embereket ismerhetnék meg, illetve ott lenne például Mina, akivel igencsak megritkultak a beszélgetéseink egy ideje. És talán - de csak talán - nem kéne a párbajozó diákokat néznem a klubhelyiségben, hanem egyszerűen tanulhatnék, vagy olvashatnék. Ez azért igen csábító lehetőség. Nem is beszélve arról, hogy aeromágusként... nos, egy pincénél mindenképpen jobban preferálnék egy tornyot.
- Azt hiszem, ideje lesz könnyes búcsút vennem a régi házamtól - mondom, hangomban pedig talán egy leheletnyi szarkazmus is hallható; elvégre azért a rellonos szobaélményeim nem éppen a legpozitívabbak. - Bár azért ez... felvet némi kérdést. Például hogy hol lehetnek a csomagjaim - mármint kinek a szobájában...
És valóban, ez egyáltalán nem vicces. Egy kisebb könyvtár sorsa forog most kockán.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Párbajszakkör
Írta: 2016. november 6. 13:31
Ugrás a poszthoz

Habár az utóbbi időben minden apró energiamorzsám felélte, hogy két mestertanonci szakra jártam egyszerre, emellett pedig az aeromágiával is haladnom kellett, arra mégis tudtam időt szakítani, hogy eljöjjek a párbajszakköre - habár a legtöbben, akik ismernek, valószínűleg értetlenül állnának e döntésem felett, mivel általában minden párbajhelyzetet messziről elkerülök, csak hogy ne hívjam fel magamra a figyelmet. Hiszen - a Sethtel való gyakorláson kívül - gyakorlatilag egyszer párbajoztam életemben, s akkor is egy heti büntetőmunkát érdemeltem ki magamnak azzal, hogy kiálltam magamért. Remek volt.
Mindenesetre úgy gondoltam, nem árthat a gyakorlás, ha már egyszer aurornak (is) tanulok, így felszabadítottam ezt a délutánt, hogy részt tudjak venni a szakkörön.
Ahogy beléptem a terembe, konstatáltam, hogy nem jelentek meg kifejezetten sokan, amiért igazán nagy kár.
- Sziasztok - köszöntem a diákoknak halkan; nem igazán láttam ismerős arcokat, aminek tulajdonképpen örültem. Még csak egy Kara Zoltán kéne.
A termen körbefutó tekintetem pedig a többieken kívül nem egy, hanem rögtön két szőke Selwyn-fejet szúrt ki, amin talán meglepődtem kissé, de végtére is, valahol érthető a dolog.
- Jó napot, Selwyn professzor úr, és önnek is, Selwyn professzor úr - köszöntem oda Sethnek és Sebbynek, már csak a miheztartás végett is magázódva (bár ilyenkor rendszeresen hatalmas önfegyelmet kellett gyakorolnom, hogy ne kapjon el a röhögés). Persze, a tanársegéd rellonosnak is biccentettem (elvégre háztársak voltunk, látásból ismerjük egymást), majd oda is mentem a többiekhez.
- Hogy vagytok... pardon, hogy vannak, tanár urak? - kérdeztem a mostohatesóimnak címezve, ugyanis ilyesmi helyzetekben sosem tudtam megállni az ezzel való hülyéskedést.
Mindeközben pedig feltűrtem az ingujjam (elvégre már nem volt sok vissza a kezdésig); kényelmes ruhát húztam, amiben könnyű mozogni, főleg, hogy az elmúlt időszakban bele is nőttem az ingeimbe, és már nem húztam magam után palástot a folyosón, s az is előnyömre vált, hogy már nem kellett kettőt lépnem a nadrágjaimban, hogy egyet haladjak.
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2016. november 6. 13:33
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Szépvölgyi Richárd összes RPG hozzászólása (182 darab)

Oldalak: « 1 2 3 4 [5] 6 7 » Fel