36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek: Ne feledjétek! 2024. március 16.  23:59-ig várjuk a tanári, képességoktatói és házvezetői pályázatokat!
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Szépvölgyi Richárd összes RPG hozzászólása (182 darab)

Oldalak: « 1 2 3 [4] 5 6 7 » Le
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. november 7. 21:45 Ugrás a poszthoz



~ Ricsi logic ~


Jobb kezem kutatott valamit, fogalmam sem volt, mit; ösztönösen a nyakamhoz nyúltam, és kitapintottam a láncot. Láncot. Kihúztam a kabátom alól, akkor éreztem meg ujjaim alatt a kis gömböt, ami a nyakamban lógott. Galaxismodell.
Seth emléke megint előjött, bár most sokkal halványabban, mint a múltkor; ahogy egyszeriben realizáltam, hol vagyok, vagy hogy mi van a kezemben, igencsak furcsán éreztem magam, de most valahogy máshogy furcsán, mint az előbb.
Felnéztem a másikra a gömbről; akkor pedig az is tudatosult, kitől kértem éppen életem első szál cigarettáját. Közöd? - válaszolta bunkón. Lyall. Avery Lyall. Plakátokon láttam, körözték. Aztán olvastam egy cikket, hogy feladta magát. Aha. Szóval sikeresen egy szabadlábon lévő bűnöző mellé ültem. Taps, Szépvölgyi. Megint összehoztad.
Selwyn... Mit keresett nála egy Selwynes cigarettatárca? Kissé zsibbadt agyam hirtelen nem tudott mit kezdeni ezzel az információval, aztán felmerült bennem, hogy talán izé... talán valami üzlet lehetett, vagy ki tudja...? Miért van itt egyáltalán ez az ember? Talán rosszat akarna... lehet, hogy?...
Kérdezett, én pedig még mindig nagy szemekkel néztem rá - a felismerés valószínűleg egyértelműen látszott sápadt arcomon. Tehát... most akkor mi a fene?
Aztán, mielőtt lelassult agyammal válaszolhattam volna a kérdésre, vagy egyáltalán mondhattam volna valamit, a másik felállt a padról, s se szó, se beszéd távozni készült. De ezt azért nem hagyhattam annyiban. Én is felálltam onnan, s bár meginogtam egy kissé, mégis utána iramodtam, s megfogtam a vállát, hogy megállásra késztessem.
- Várj... - mondtam. - Az... jól láttam a címert rajta? - kérdeztem, talán még mindig síron túli, halk hangon. Megköszörültem a torkom. - Csak mert ha igen... akkor... nem csak erre lézengesz, igaz?
Persze, fogalmam sincs, igazából kicsoda Lyall, egyetlen ötletem sem volt arra, hogy miért van pont Bogolyfalván egy Selwynes cigarettatárcával együtt, de... hát, meg kellett tudnom, mert máris összeesküvés-elméleteket kezdtem gyártani a még mindig fél lábbal máshol lévő tudatommal.
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. november 7. 21:59
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. november 7. 22:35 Ugrás a poszthoz




Lyall megfordult, mikor kezem hirtelen lekaptam a válláról, s egy olyan pillantást küldött felém, ami egyáltalán nem nevezhető kedvesnek. Ahogy konkrétan lefelé kellett fordítanom a fejemet, hogy rá tudjak nézni, elég viccesnek tűnt a szituáció, aztán rájöttem, hogy egy olyan emberrel állok szemben, aki feltételes szabadlábon van, és egy olyan cigarettatárcát birtokol, amin a kedvesem és a testvérem családjának címere van.
Visszakérdezett, egyből kettőt. Mhm. Na, most mit tegyek? Ha esetleg kétes érdekek vezérlik, nem lenne okos dolog céltáblát csinálnom magamból, viszont... lehetséges egyáltalán, hogy pozitív célzattal jött Bogolyfalvára? Mármint... feltételes szabad láb.
Mindenesetre úgy kellett felelnem, hogy ne legyen teljesen elege Lyallnak belőlem, és ne hagyjon faképnél, hiszen meg akartam tudni, fenyegeti-e esetleg veszély Sethéket. Első körben nem őket stresszelném a dologgal. Biztosan ismeri őket. Ha itt van a kastély környékén egy ilyen tárcával, szinte biztos, hogy ismeri őket. Sőt.
Na jól van. Ha már iderohantam, és még meg is fogtam a vállát (hangsúlyozom: egy körözött bűnözőnek), akkor már majdnem mindegy igazság szerint. Úgyis tudja, hogy kapcsolatban vagyok velük. Úgyis látja, hogy fontosak nekem. Tök mindegy.
- Szépvölgyi Richárd. - mutatkoztam be egy adag idegességgel a hangomban. - Egyikük a mostohatestvérem, a másikuk pedig a párom. Innen. Hát te?
Kissé felfokozott idegállapotban vártam, mi lesz a vége ennek az egésznek, s csak reménykedni tudtam, hogy Lyallt nem valami mellék Selwyn-ágról bérelték fel, hogy kárt okozzon, vagy esetleg nem Sebbyék apjának a testvérének az anyjának az unokatestvérének a keresztfia, vagy valami ilyesmi. Igazság szerint fogalmam sincs, mit reméltem.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. november 7. 23:41 Ugrás a poszthoz




Amikor kimondtam, s láttam Lyall arcán a változást, akkor fogtam fel, mit is mondtam ki tulajdonképpen egy vadidegen embernek, aki ráadásul ült is, ha jól tudom. Mármint, kimondtam, hogy... hogy... Áh, igazából mindegy is. Még egyszer csak nem veretem meg magam ezzel. A meleg-nem meleg része nem is nagyon érdekelt már a dolognak, inkább csak az emberi része. A személyesség.
Viszont az, hogy kimondta Sebby nevét, igazolta számomra, hogy igen, ismeri őket. Persze, hogy ismeri. Csak tudnám, honnan.
- Igen. - közöltem halkan, komoran nézve a másik szemébe. Ehhez rég nincs köze senkinek, hogy én milyen érzéseket táplálok, és milyeneket nem, de végül is muszáj volt elmondani, hogy kiktől ismerem a címert. Már nem is tudom, hol láttam pontosan először.
Amikor Lyall kétkedve nézett rám, egy pillanatra mérges lettem, de annyi erőm sem volt, hogy ezt az érzést megtartsam. Még mindig nem tudom, kicsodája ő Sethnek vagy Sebbynek. Hát miért is kéne tudnia rólam egészen pontosan?
- Pedig van. - mondtam végül, még mindig a másik szemeibe fúrva a tekintetem. Jól van.
Mielőtt ismét megszólaltam volna, bemutatkozott, s a kezét nyújtotta, amit fél pillanatnyi tétovázás után fogadtam el, bár kezeim már át voltak fagyva, szóval fogalmam sem volt, mennyire erősen szorítom meg az övét. És megtörtént a kézfogás. Ó, igen. Beleírhatom az önéletrajzomba, igazán jól mutatna. Kezet fogott Avery Lyallal.
Miután elengedtük egymást, ismét szólásra nyitottam a szám, még mindig a másik szemébe nézve.
- Tudom. - feleltem rezignáltan - De azt még mindig nem, hogy honnan ismered őket.
Lyallnak nem akaródzott elmondania, hogy tulajdonképpen mi is van, ezt igencsak fáradtan és feszülten vettem tudomásul. A francba is. Hát miért nem lehet megmondani, könyörgöm? Tényleg egy bérgyilkossal van dolgom, vagy mi van? Nem cseszhet ki velünk ennyire az élet. De komolyan.
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. november 7. 23:48
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. november 8. 00:28 Ugrás a poszthoz



Lyall elvigyorodott, s már ebből a vigyorból éreztem az egoizmusa előszelét. Miért van az, hogy én csak egoista emberekkel tudok összetalálkozni? Valaki mondja meg nekem. Kérlek.
Nem akar semmi rosszat, hát persze. Gondolom. Bár a vigyora annyira önelégült volt, hogy nem engedett arra következtetni, hogy hazudik. Hát legyen, nem akar rosszat, oké, de honnan...?
Seth egy régi ismerőse. Mhm. Seth régi ismerősei valószínűleg nem kedves szándékkal keresik meg őt, legalábbis ezt feltételezném. Még mindig elég bizalmatlanul tekintettem a másikra, akinek már újabb szál cigaretta égett a szájában, s rám fújta a füstöt, ahogy kérdezett.
- Nem tudom. - sütöttem le a tekintetem - Mostanában szétszórt vagyok, ennyi.
Aztán ismét megszólalt, kért, én pedig zsebre vágtam a kezem. Hát persze. Nyilván fogok tudni segíteni Avery Lyallnak, és nyilván vígan dalolászva teszem ezt meg. Már épp válaszoltam volna, mikor meghatározta a kérés mivoltját. Én pedig csak néztem rá egy... kettő... három másodpercig.
- Mi van?! - szaladt ki belőlem - Te vagy az, akit Sebby megkeresett?
Teljesen egyedül? És akkor ezt most úgy értsem, hogy Sebastian Selwyn fogta magát, és megkeresett egy körözött bűnözőt, aki feltételes szabadlábon császkál a nagyvilágban, ráadásul... Angliában?! Mintha ezt esetleg elfelejtette volna megemlíteni! Talán a legfontosabb részletet véletlenül pont kihagyta!...
- Ugye ezt most nem mondod komolyan? - kérdeztem ismét, bár ez már csak az elkeseredettség volt. Beleszívtam a cigarettába, megint felszaladt egy köhögés, de nem érdekelt. Fú, de nem érdekelt.
Sebby... Istenem, Sebby, legalább elmondhattad volna, hogy kerüljem el a kihúzott szemű, körözött törpéket! Jó, belegondolva ez igencsak logikus volna. De mégis... hát b***ki. Azért. Azért...
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. november 8. 00:31
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. november 10. 21:54 Ugrás a poszthoz




Azért mégis csak egyedül ment. És persze, gyakorlatilag biztos vagyok benne, hogy van oka annak, hogy nem szólt róla, csak... nem a legjobb érzés az ilyesmi.
Igaz, végül is kvittek vagyunk. Nekem is van olyan dolgom, amiről Sebby nem tud...
Ahogy Lyall megszólalt, egy lesújtó pillantást vetettem rá. Roppantul örülök, hogy ilyen fenomenálisan szórakozik, bár nem hinném, hogy van fogalma arról, milyen viszony van most köztünk Sebastiannal. És én a helyében nem szórakoznék ezen.
Mikor ismét megszólalt, s a párom ujjait és végtagjait emlegette, mordultam egyet. Ó, ugyan. Mi fogalma van ennek az embernek arról, hogy Sebby most nem testileg, hanem lelkileg "csonka"? Fogalma sincs, miért esik rosszul, hogy nem mondta ezt a részletet. És nem jogosan, valóban nem, hiszen én sem támaszkodom rá teljes mértékben, én is tettem olyat, amiről nem tud, és valószínűleg mindketten ugyanazért csináljuk - mert úgy gondoljuk, a másiknak épp elég problémája van. De arra a gondolatra, hogy Sebby felkereste Lyallt (és előre eltervezte, de ezt az egy információt nem osztotta meg), igencsak ingerült leszek, racionalitás ide vagy oda. Igen, lehet, hogy aggódtam volna érte. De mintha ez nem lenne normális egy párkapcsolatban...
- Ja, jól van, oké. - morrantam tehát az előttem állóra, miközben zsebre vágott kezem ökölbe szorult. A rohadt életbe!
Igen, ingerültségem miatt szívtam már azt a szál cigarettát, korántsem azért, hogy az előbbi delejes, világból-kiesős állapotomon segítsen. Azonban Lyall kipöckölte a kezemből, erre pedig tényleg őszintén elfutott a méreg; körülöttünk a fák ágai megrezzentek, ahogy öklöm szorítása még erősebbé vált. A francba. Mi köze van ennek az embernek itt ahhoz, hogy én mivel szennyezem magam? Életemben először?! Úgy, hogy nem tervezek rendszert csinálni belőle?! És fussak egy kört? Ja, a szívemmel tök jól járnék vele. Végül is, tényleg. Baromi jó lenne, igaz, Lyall? Mintha mindent tudna, istenem, irritál, kiakaszt, hogy nem hagy lógva. Mintha az, hogy belesétált Seth életébe, feljogosítaná rá, hogy egóskodjon itt nekem, és beleszóljon abba, amit csinálok.
De persze, csak nagy levegők. Semmi szükség arra, hogy nekiálljak pattogni. Csak a saját energiáim fecsérelném el, pedig amúgy sem rendelkezem túl sokkal. Elszámoltam magamban ötig, mielőtt válaszoltam volna.
- Gondolom, te sem úgy kezdted, hogy semmi gondod nem volt. - mondtam végül, bár őszintén nem vonz a dohányzás; a légzésemet károsítani aeromágusként eléggé ellentétes egy dolog. Csak azért kértem, mert már nem tudtam mihez nyúlni hirtelen. De tőle sem fogok többet kérni, megnyugodhat.
- Átadom, mondd, mit üzensz neki. - feleltem végül a sürgetésre. Annyira látom, hogy Lyall még halálra fog idegesíteni egyszer...
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. november 10. 22:59 Ugrás a poszthoz




Felvágták a nyelvem. Igen, ezt már tudomásul sem vettem, mármint nem akartam ezzel foglalkozni, mert csak még idegesebb lettem volna, és ez a jövőkép nem kecsegtetett túl sok jóval; inkább ráhagytam, és egy vállvonással elintéztem a dolgot.
Aztán jött az üzenet. A fekete görény üdvözli. Először csak pislogtam kettőt, aztán összevontam a szemöldököm, végül pedig szinte éreztem azt a jelképes eret dagadni a homlokomon. Szórakozik velem? Most megint, mire értette ezt? Most mi van? Mi a f... mi a fekete görényes lópikulát akar ez jelenteni? Már megint. Hát tényleg.
Meg megint, mi az, hogy "csak annyit mondj"? Hát mi az istennyilát tudnék én még mondani ezen kívül, mikor masszív tíz perce tudtam meg, hogy Avery Lyall belesétált így kollektívan hármunk életébe? Őszintén, mi a retkes seprűnyelet mondhatnék még? Esküszöm, felnégyelem ezt a gyereket itt előttem.
- Ja, majd megmondom. - szűrtem a fogaim közt, fel sem pillantva a másikra. Ja. Jó. Majd megmondom. Tényleg. Vidám lesz. Átadom majd, hogy a fekete görény üdvözli. Mint valami drogbáró neve, vagy Merlin tudja, mi a rák...
Végül is tök felesleges megkérdezni, mi a sárkánytrágyáról beszél, hiszen Sebastian sem tájékoztatott fekete görényekről, akkor neki miért is kellene ugye, amikor tíz perce ismerem? Persze, nyilván tök felesleges megkérdezni, ugyan már, hova gondolok. Nekem ehhez semmi közöm, mint ahogy látszik.
Na és akkor még le is öcsizett. Felnéztem rá, azzal a végtelen utálattal a szememben, amit nem szoktam csak úgy osztogatni mindenkinek, de Lyall tíz perc ismeretség után kiérdemelte. Végül egy láthatóan erőltetett mosolyt eresztettem meg felé, bár a pillantásom még mindig ölni tudott volna.
- Örültem a találkozásnak... - mondtam végül, majd megfordultam, és egy köszönés kíséretében vettem utamat a ház felé.
Öcsi. Én, az ő öccse. Elmehet a...
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. november 16. 06:50 Ugrás a poszthoz



előzmények


A hoppanálás előtt kissé görcsbe rándult a gyomrom, hiszen ezt az utazási formát egyszerűen ki nem állhatom, azonban szerencsére nem tartott sokáig a dolog - fogösszeszorítva értem talajt az egyik hoppanálási ponton Budapesten Seth mellett.
Mielőtt elindulhattunk volna, a másik kotorászni kezdett a táskájában, én pedig mit sem sejtve vártam, hogy elindulhassunk, bár ötletem sem volt, mit kereshet. Mikor megszólalt, rá emeltem a tekintetem, majd az a kezére siklott, amiben egy csillagképekkel díszített füzetet pillantottam meg, s egy bőr tokot. Szülinap. Hát persze...! Nem találkoztunk az én szülinapomon és az övén se, s én sem adtam át neki az ajándékát, ami most is ott lapult a táskámban. A francba, elfelejtettem odaadni neki. Igaz, olyan váratlanul bukkant fel a segítségemet kérve... meg hát, én hajlamos vagyok elfelejteni a szülinapokat. Az enyémet sem szeretem kifejezetten.
- Hű, hát... köszönöm szépen. - mondtam, s átvettem a bőrtokot meg a füzetet, s kíváncsian nyitottam fel az előbbit, hogy megnézzem a tartalmát.
Egy gyönyörű műszert láttam meg a bőrtok alatt - szemeim kikerekedtek, ahogy tekintetem végigfutott a számokon, a különböző mutatókon, a körökön. Egy asztrolábiumot kaptam? Igen, olvastam már róla, a muglik találták fel, de ők nem igazán használják, pedig igencsak hasznos. És nem mellesleg - komplikáltnak tűnő logikával rendelkezik, mégis egyszerű, és gyönyörű.
- Köszönöm! - mondtam immár sokkal lelkesebben, s megint előjött az ölelési ingerem (ezen viszont már meglepődtem, hiszen egy szülinapi ajándékról volt szó), s most nem is ellenálltam neki, bár egy kissé lelassítottam a mozdulatot, hogy Seth semmiféleképpen ne ijedjen meg, s ha érezhető volt, hogy nem esik jól neki az ölelés, hamar el is húzódtam. Sethnek fogalma sincs arról, hogy a születésnapomat megelőzően miken szoktam gondolkodni, mivel még senkinek nem mondtam el, hogy tulajdonképpen miért is kezdtem el érdeklődni a csillagok iránt, s mégis egy ilyen ajándékot kaptam tőle. Ez eddig szinte az első szülinapi ajándék, amit nem utasítok vissza.
- Neked is van valami. - mondtam zavartan, miután eleget nézegettem az asztrolábium gyönyörű részeit. Igen, még utána kell olvasnom a pontos használatának... - Nem akartalak... zavarni, azért nem adtam oda. Most pedig elfeledkeztem róla. - szabadkoztam, ahogy kezeim kutatni kezdtek a táskámban, hogy aztán előhúzzanak egy medált, mely a teliholdat ábrázolta.
- Tudom, hogy már van egy medálod, csak... hát... boldog szülinapot. - mondtam végül, ahogy átnyújtottam neki az ékszert. Seth valószínűleg érteni fogja; nem ő az az ember, akinek magyarázni kell a kettős jelentést, még akkor sem, ha nincs a legjobb lelkiállapotban. - Sötétben világít.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. november 17. 22:19 Ugrás a poszthoz



- zene -


"A természetben talán egyedülálló látvány az a kép, amelyet a városi fényektől távol, felhőtlen éjszakákon nyújt a csillagos ég, ha nem világít a Hold. Az ámuló tekintet csillagról csillagra téved, egy pillanatra megpihen valamelyik fényesebb égitesten, követi a csillagképek szeszélyes és finom láncolatát, végül elvész a háttér fekete függönye előtt reszkető halvány fények között."
Nem hittem volna, hogy ma nem fog világítani a Holdam; az eredetem. A Hold ebben az esetben nem az égitest, noha éppen azt néztem, ahogy álltam a réten - a Hold most valaki, aki fontos nekem, és akit kicsit el kell engednem. Csak azért pont a Hold, mert most azt érzem minden okának, az ősanyagnak magának. Amiből minden érzésem és gondolatom ered, fölöttem összpontosult ezekben a pillanatokban, fényével beborított mindent, noha őt mégsem láthattam. Hagynom kell. A héten még úgyis látom.
Álltam a végtelen boltozat alatt, s néztem fel - a Leonida még nem volt látható számunkra, de csak néztem a fölöttem tátongó, lustán elnyúló tejutat, ahogy a csillagait formákba rendezvén pillantott vissza rám. Az ég a Hold nélkül is szép, s mégis, nélküle nem teljes. Más az ég egy Hold nélkül.
Ahogy az oroszlán közepébe néztem, elővettem a napszín asztrolábiumomat, azt a gyönyörű műszert, melynek segítségével meghatároztam a naplemente időpontját. Az előző mérésem még mindig ott hirdette magát, s a számok, rovátkák most finom derengésbe kezdtek Seth jóvoltából, így láthattam, amit nézek. Igen, nagyon szép. Gyönyörű. Egyszerűen már csak a műszer szépségében is képes voltam elveszni, nemhogy abban, amire képes...
Felfele pillantottam ismét, a megjelenő csillagokra. Hát ismét látom őket - már megint és még mindig. A kezemet leeresztve néztem a gyönyörű égitesteket, melyek azóta elvarázsoltak, hogy Márk felolvasott valami mesét még régen róluk. Mióta a nagymamám azt mondta, hogy édesanyám a legfényesebb csillag az égen.
Ekkor ütközött belém valaki, bár az idilli hangulatomat nem sikerült romba döntenie (mostanában annyi hasonló megszakításos eset volt, hogy nehezebben lehetett megingatni). Akit megláttam, az Návay volt, akivel párszor már beszélgettünk az asztronómiáról, s bár sok ismeretünket megosztottuk egymással, mégis egy kis távolságtartással kezeltem őt (csakúgy, mint mindenkit általában).
- Nem gond. - mondtam aztán, s arrébb léptem egy kissé, hiszen úgyis terveztem lefeküdni a fűbe, szövetkabátomat egyáltalán nem féltve.
A másik azonban észrevette a kezemben derengő aranyszín gyönyörűséget, s rögtön rá is kérdezett, jól látja-e a dolgot.
- Igen, az. - pillantottam rá - Seth megbűvölte egy kicsit. - igaz, ez csak annyiban merült ki nagyjából, hogy derengett, és bizonyára sokkal törésállóbb volt, mint egyébként.
S bár nem feltétlen a kommunikáció lezárásaként tettem, mégis muszáj volt felpillantanom az égre, szemeim pedig a Cygnusba akadtak. Ha van kedvenc csillagképem, akkor ez az. Valamiért kedvelem, fogalmam sincs, miért.
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. november 19. 22:47
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. november 18. 07:00 Ugrás a poszthoz




Az öleléstől nem húzódott el, nem rezzent össze, ami igazán jól esett, hiszen így nem kellett szinte azonnal elhúzódnom.
Nem voltam benne biztos, hogy Seth úgy érti, ahogy én teszem, mindenesetre nem éreztem szükségét annak, hogy bármit is megindokoljak, már az eddigi magyarázkodás is épp elég volt. Úgyhogy miután megköszönte, egy apró mosolyt eresztettem meg felé, s arcizmaimnak meglepő felfrissülés volt ez a kis görbület, mert sokkal őszintébb volt, mint a mostanában produkált mosolyaim nagy része (amiből amúgy sem volt túl sok).
Aztán elindultunk - a hoppanálási helyről kilépve kellett pár másodperc, amíg betájolom, hogy hol is vagyunk éppen, de szerencsére nem voltunk túl távol a menhelytől, s mivel tudtam hogy Sethnek valószínűleg nincs információja arról, merrefelé kéne elindulni, el is indultam mellette, néha előre lépve, ha az emberek sokasága úgy kívánta - nem akartam volna hozzáérni senkihez.
Maximum tíz perc lehetett, amíg megérkeztünk; a menhely ajtaja előtt azonban megálltam egy pillanatra. Ekkor átfutott az agyamon, hogy fogalmam sincs, ő szeretné-e elmondani, hogy miért is jött, vagy esetleg nekem kéne átvenni a szót, így hát arra jutottam, jobb lesz, ha megkérdezem őt erről a dologról.
- Te szeretnéd elmondani, miért jöttünk, vagy könnyebb, ha én beszélek? - néztem rá, s aztán, ha az előbbi variációt szerette volna, előreengedtem, de ha mégsem, akkor magamra vállaltam, hogy én lépjek be először a menhelyre.
Odabent egy előtérben találtuk magunkat, a pultnál egy kedvesnek tűnő, fiatal lány állt, szemmel láthatólag arra várva, hogy fogadja a belépőket; szerettem volna valamiféle bátorító gesztust küldeni Seth felé, azonban egy kósza karérintésen kívül nem nagyon tudtam mit tenni. Hát megjöttünk.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. november 19. 20:31 Ugrás a poszthoz




Talán láttam Sethen, hogy a kérdésem kellemetlenül érintette, de egy töredékmásodperc alatt döntöttem el, hogy nem fogom faggatni, mert nem vezetne eredményre, ha kikényszeríteném belőle, mire gondol. Egyszerűen nincs abban az állapotban, hogy én bármire is kötelezzem, meg egyébként sem tenném.
Ahogy beléptünk, s kórusban köszöntünk, talán elfogott egy kis nyugalom, mert meghallottam, ahogy egy kutya ugatni kezd - ez nem az az agresszív fajta volt, inkább mondanám csaholásnak.
A pulthoz lépve röviden vázoltam a helyzetet a fiatal lánynak, aki készségesen, mosolyogva navigált minket a balra lévő ajtó felé, s nyitotta ki előttünk. Itt Seth elé lavíroztam, hogy én lépjek be először a kenneles helyiségbe, s pillantsam meg a kisebb-nagyobb állatokat.
Igazság szerint a munkahelyem annyira megváltoztatott, hogy legszívesebben valamennyi kutyát hazavittem volna, bár azzal tisztábban vagyok, hogy nem vagyok épp a legtökéletesebb gazda. Félig Seth felé fordulva, lassan lépkedtem, pillantásom pedig el-el fordítottam a hatalmas szempárokról, a farokcsóválásról vagy épp az alvó ebekről, s leginkább a másik reakcióit figyeltem, esetlegesen felkészülve arra, hogy a helyzet valamiért rossz érzéseket kelt benne, vagy sok lesz neki.
- Csak nézzünk körül, nem muszáj most döntened, de ha kiválasztasz valakit, elviheted próbasétáltatásra, ha jól tudom. - néztem itt rögtön a lányra, aki bólintott, s két mondatban megbeszéltük, fogadtam-e már örökbe, hogy ilyen otthonosan mozgok ezen a téren.
Mindeközben azonban fél szememet a testvéremen tartottam, s ha lépett, mellette haladtam, időnként a kutyákra néztem, s latolgattam, vajon melyikük milyen hatással lenne a mellettem lévőre.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. november 21. 10:57 Ugrás a poszthoz




A lánnyal hamar lezártam a kommunikációt, csak annyira korlátozódott le a beszélgetésünk, hogy egy "állatkórházban" vagyok gondozó, de azzal, hogy "nem Magyarországon", be is fejeztem a beszélgetést. Nem engedhetem meg nagyon magamnak, hogy ne Sethtel foglalkozzak ebben az igencsak kényes helyzetben.
Testvérem úgy járkált a kennelek közt, mint valami holdkóros, én pedig kísértem; tekintete el-elkalandozott, néha megállt egy-egy eb előtt, én pedig türelmesen, egyelőre szótlanul figyeltem a dolgot.
A kényszeres segíteni vágyásom egy pillanatra ismét élénkké vált bennem, azonban pár pillanat alatt legyőztem ezt a "mindenáron-beleszólok-hogy-jobb-legyen"-ingert, mert egy átgondolatlan szót sem szerettem volna megengedni magamnak. Ellenben éreztem a másikból áradó tanácstalanságot, hogy fogalma sincs, mi hogy működik errefelé, úgyhogy - megelőzve a mosolygós lányt, aki már nagy levegőt vett, hogy megszólaljon - muszáj volt kinyitni a szám.
- Sok minden meghatározó lehet. Életkor, nem, betegségekre való hajlam, esetleg valami különleges bánásmód... szóval, lehet, hogy azt el kéne döntened, hogy kant szeretnél-e, vagy szukát, esetleg azt, hogy kölyköt vagy nagyobbat...
Igazság szerint tisztábban voltam vele, hogy elég szörnyű helyzet egy ilyen örökbefogadás. Olyan rossz érzést kelthet az emberben, hogy itt van ez a rengeteg sanyarú sorsú kutya, akit kidobtak az utcára, és "peckesen" lépkedve válogatunk közülük... Ez sosem a legjobb dolog. Azonban fogalmam sem volt, Seth mi alapján választ vagy nem választ. Ha én örökbe fogadnék, biztosan azt a kutyát vinném haza, amelyiket senki sem akarja, mert esetleg valami baja van, vagy hasonlók, de fogalmam sem volt, hogy Seth hogy áll ehhez hozzá, szóval a sötétben tapogatóztam.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. november 21. 20:47 Ugrás a poszthoz



november 19., takarodó után pár perccel
- zene -


Már fürdés után voltam, s lépteim visszhangoztak az üres folyosókon - ezen kívül már csak az esőcseppek kopogása hallatszott az ablakok üvegein. A portrék nagy része már aludt, s szuszogva zárták ki a külvilágot, amire én, ez a magányos árnyék a folyosó csendjében nem voltam képes.
Nem véletlenül jártam erre, s ténferegtem szerencsétlenül a nyugati szárny ezen folyosóján. A múltkor, amikor erre jöttem, hallottam pár lánytól az eridonos jelszót, ezért császkáltam apró és lassú léptekkel pont ezen a folyosón. Az az érzés hozott ide, ami már tegnap este is belém költözött, ami már múlt héten ilyenkor is itt volt bennem, csak nem tudtam kifejezni. Azzal is tisztábban voltam, hogy valószínűleg most sem fogom tudni, mert nem leszek elég bátor ahhoz, hogy be merjek merészkedni az Eridonba. Hiába tudom, hogy lesz másik alkalom is, amikor megpróbálhatom kifejezni magam, mégis jól esett, hogy itt lehetek, noha tisztábban voltam vele, hogy ő már valószínűleg a folyosókat rója, hogy olyan kóborlókra találjon rá, mint én. Csak jólesett egy kicsit közel lenni ahhoz a helyhez, ahol él. Talán csak pár perce vágott át ezen a folyosón, azon a kövön, amin állok; a levegő őrzi az emlékét.
Valószínűleg Lángra lobbant lány portréja fölött állhattam meg, s néztem ki az ablakon. Egy emelettel lejjebb van a klubhelyiség és a portré, és én akár be is mehetnék. De ne teszem.
Szinte megsejtettem a keresett ember lépteit a falak közt, ahogy valószínűleg egy teljesen másik szárnyban, talán pont az északiban nézi ő is az esőt. Nem volt rossz ebbe belegondolni. Bár nem ugyanazokat a cseppeket látjuk, lehet, hogy mégis ugyanazt nézzük épp. Ennél több kapcsolat egy ideje úgysem volt köztünk, s ez is csak azért lehetséges elméleti síkon, mert nem tudja, hogy erre gondolok. Lehet, hogy akkor még az esőcseppekről is elfordítaná a tekintetét, ha tudná, hogy az én szemeim is azokat nézik? Vagy csak megint a képzeletem és a kamaszkorom túláradó érzelmei játszanak velem?
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. november 21. 21:01
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. november 23. 18:54 Ugrás a poszthoz




A távolból hallatszott a felhőkben összecsapó töltések zaja. Talán ő is hallja. Talán pont elkerültük egymást. Mintha mágnesek lennénk, akiknek mindig meghatározott távolságra kell lenniük egymástól; így keringünk mi a kastélyban egy ideje.
Jó volt elképzelni, hogy talán tudatlanul is ugyanazt tesszük, és legalább egy ilyen kis dolog összeköt minket. Annyira jó, hogy a folyosó gyér fényében, melyet csak néha-néha világított meg egy-egy villám, nem figyeltem fel semmi különösre. Mert mire is figyelhetnék másra, mint az elképzelt reményeimre, amik olyan gyorsan alszanak ki, mint az égen a csupán pillanatokra látszó villámok fénye?
Apró zajt hallottam magam mellől; fejemet gyorsan kaptam oda, s bár hiú dolog volt a részemről, de csalódtam, mikor egy lány alakját pillantottam meg a hirtelen jövő fehér fényben. Egy kicsit elhittem, hogy Ő az, de nem. Ő most valahol magányosan rója a folyosókat, maga elé bámulva igyekszik elkerülni az éjszakai mászkálókat, hogy ne kelljen megbüntetnie senkit. Teljesen máshol van, mint én. Volt egy olyan érzésem, hogy ehhez hozzá kéne szoknom.
Szia, köszönt a lány, én pedig pár pillanatig csak néztem rá. Még egy eltévedt lélek lenne, akinek fogalma sincs, hol a helye? Igaz, nem méláztam el azon, mi lehet ittlétének okai, de már láttam néha a folyosókon, sőt, talán közös óránk is volt, lévén egy évfolyamon vagyunk, de a nevét nem tudtam, s arca is csak homályosan rémlett. Igaz, ha ismertem is volna... nos, abban a pillanatban csak egyetlen arc lebegett a szemeim előtt.
- Szia. - mondtam én is. Nem voltam tisztábban azzal, hogy miért szólított le, de jó pár pillanatig nem is tudtam kapcsolni, hogy volt oka.
Aztán visszatértem egy kicsit a valóságba. Nem volt a legkellemesebb, mert ebben a fekete-fehér világban pontosan tudtam, hogy Ő nem gondol rám. Nem nézi az esőt, és nem az jár a fejében, mint nekem, hogy vajon én is épp ezt nézem-e. Pontosan tudtam ezt, és elfogadnom is el kellett tudni. Mégis nehéz volt, bár ezzel gondolom nem lepek meg senkit.
Ahogy álmodozásomból kissé visszarántott, ismét a lányra fókuszáltam, mintha érzékelőrendszereim újra bekapcsoltak volna. Egy eltévedt lélek, vagy csak egy éjszakai kóborló, akinek nincs ennél jobb dolga.
- Keresel valamit? - kérdeztem egy gyors mérlegelés után. Hiszen azt, hogy segíthetek-e, vagy hogy mi a baj, esetleg hogy "mi van?", nem kérdezhettem meg így, lévén nem szokásom se más embereken segíteni, se a bajaikat kutatni. Bunkó persze szoktam lenni, de azt inkább hanyagoltam most, mert nem lett volna értelme.
Tekintetem egy pillanatra az esőcseppekkel pöttyözött ablakra vándorolt, majd vissza a lányra. Nem, Ő nem nézi most ezt.
Vajon mire gondolhat?
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. november 23. 18:55
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. november 23. 22:03 Ugrás a poszthoz




Finom nesz, ami a folyosó csendjébe vegyült, a gondolataim mégis ezerszer hangosabbak voltak a cseppeknél. A szavai visszhangoztak a fejemben, emlékek jöttek elő ebben a némaságban, amiket sehogy sem tudtam visszatartani. Csak apróságok, mint a haja színe, vagy a szemeié, mégis felkavarták a kint hulló cseppeket, és a folyosó ködszerű csendjét.
Nem keresek, csak úgy itt vagyok. - mondta aztán a lány, én pedig szenvtelen, érzelemmentes arccal néztem rá, sőt, valószínűleg még a szememben sem csillant semmi, ami utalhatott volna a gondolataimra. Akkor, ha nem keres semmit, minek szólított le?
Eszembe jutott, hogy sok embernek szüksége van a kommunikációra, akár idegenekkel is. Ez nekem furcsa, de néha emlékeztetnem kell magamat arra, hogy mások sokkal nyíltabban beszélnek az érzelmeikről és a gondolataikról, mint mondjuk én.
Visszakaptam a kérdést, ám kicsit átfogalmazva. Valahogy betalált a dolog, mintha a lány egy céltábla közepét találta volna el, úgy fúródott belém a kérdése. Mintha kipréselték volna belőlem a levegőt; megdermedtem. Hát végül is mit keresek én itt? Ő úgysincs itt. Csak... jó kicsit ott lenni, ahol lenni szokott.
- Itt nem keresek semmit. - feleltem halkan jó pár másodperc elmúltával. Itt tényleg nem keresek semmit. Magamban keresek. Válaszokat.
Végül aztán a lány kibökte, hogy mégis miért van itt, és miért is lépett velem kapcsolatba. Tehát nem tudja, hol van. Hát, ha úgy vesszük, én sem igazán tudom, hogy hol is vagyok. Mármint, tudom a helyet, az időt, de mégsem tudom, hol vagyok igazából, vagy hogy hol kéne lennem. Hogy hol a helyem. Hogy az Ő agyában és szívében hol a helyem. Ha van helyem egyáltalán. Remélem, csak a kétségbeesett kamaszkor szól ki belőlem.
- Nyugati szárny, második emelet. Az Eridon alattunk van egy folyosóval. Így rémlik? - pillantottam rá ismét a lányra. Nem azért segítettem neki, mert annyira szeretek hőst játszani, vagy mert pusztán a jó szándék vezérelt. Roppant egyszerű megfontolásból határoztam meg a helyet; hogy esetlegesen távozni tudjon, ha úgy gondolja. Én most jól elvoltam itt, és nem szívesen adtam volna át a helyem a lánynak. Oka volt, hogy pont itt voltam.
A másik a földre ereszkedett, leült. Felmerült bennem a gondolat, hogy rosszul lehet, azonban mikor megszólalt (remegő hangja árulkodott lelkiállapotáról is), mindent megértettem, noha megdöbbentem, mivel... azért az ember ezt így egy teljesen ismeretlennek, akinek még a nevét sem tudja... hogy képesek az emberek ilyen nyíltak lenni? Nem értem. Sosem fogom megérteni. Ilyen könnyen kiadni a gyenge pontokat és vakon megbízni valakiben...?
- Tudom, milyen, ha meghal valakid. - nyögtem ki végül, ugyanis inkább ezt az opciót választottam a színvallás helyett. Viszont tudtam azt, hogyha most kimondanám az igazságot, a lány valószínűleg teljesen összetörne, és bár nem szokásom kifejezetten ügyelni az emberek lelkének épségére, most mégis megkíméltem a földön ülőt a dologtól.
- Ricsi vagyok. - mutatkoztam be én is, bár igazából teljesen mindegy volt, hogy tudja-e a nevemet, vagy sem. Valószínűleg úgyis csak "az este kóborló srác" maradok, vagy még az sem; és ennek örültem volna a legjobban.
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. november 23. 22:06
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. november 24. 17:36 Ugrás a poszthoz




Nem mondhattam neki, hogy sajnálom, hiszen fogalmam sem volt, ki ez a lány, vagy hogy ki a nagymamája. Az, ha ilyenkor azt mondják neked, hogy sajnálják, amúgy sem a legjobb érzés. Csak olyan, mintha szánnának.
Azt ígérte, mindjárt eltűnik, ezt az információt csupán tudomásul vettem, ahogy bámultam ki az ablakon. Ma sem világítja be a Hold fénye az eget, csak felhők mögé rejtőzik. Hogy is lehetne ez másképp?
Mikor ismét megszólalt, vállat vontam. Általában nem vállalom magamra mások terhét, nem remegtem bele, hogy a nagymamája meg fog halni.
- Nekem nem baj. - jegyeztem meg halkan. - Az ilyeneket amúgy is jobb kimondani.
Mert valahol értettem, hogy Claireből miért kívánkozott ki a dolog. Az átlag embereknek erről beszélniük kell, ha egy idegennek, akkor egy idegennek, de mindenképpen szükség van a szavakra a feldolgozáshoz, hogy néha kimutasd a gyengeséget. Tudom, mert én is itt rontottam el valamit, ami miatt ott tartunk most Vele, ahol. Egyszerűen nem mondtam ki, így nem is tudtam feldolgozni, és a dolgok csak gyűltek...
A probléma forrása igazság szerint én magam vagyok. Ezzel tisztábban voltam. Sőt, azzal is, hogy nem okoztam helyrehozhatatlan károkat, és hogy van megoldás erre is. Mégis, maga a tudat, hogy egyáltalán nem is keres, elbizonytalanított, megkérdőjeleztem magamban rengeteg mindent, ami ezzel kapcsolatos. És most itt álltam, az Eridon klubhelyisége fölött, mégsem tettem semmit azért, hogy megbeszéljük a dolgot. Pedig most kellene.
Menni akart, mégis a földön maradt a lány. Én sem lettem volna képes most csak úgy elsétálni, túlságosan ide voltam kötve. Van, hogy az ember egyszerűen leblokkol, holott tudja, mit kéne tennie. Félelem, ez gátol meg a legtöbbünket rengeteg mindenben, s bár ezzel sokunk tisztábban van, az érzés mégsem enged minket cselekedni. Ez a helyzet most velem is, talán Clairerel is.
Hogy miért vagyok itt? Lesütöttem a szemeim. Mégis mit felelhetnék erre?Hogy elkeseredésemben jöttem ide, annak teljes tudatában, hogy nem teszek majd semmit? Jól esik annak az illúziója, hogy képes vagyok megoldást találni, vagy hogy megvan a lehetőségem arra, hogy most bemenjek a szobájába, és ott várjam meg. Ezen a vékony határvonalon egyensúlyoztam, az cselekvés illúziója és a tehetetlenség realitása közt.
- Azért vagyok itt, mert... - kezdtem, aztán megakadtam. - Nem szeretném elmondani, miért. - fejeztem be végül. Nem szeretek a benső dolgaimról beszélni; hát hogy is mondhatnám ki, hogy azért vagyok itt, mert hiányzik nekem valaki? Nem is lenne érthető a legtöbb ember számára, hogy miért vagyok akkor azon a helyen, ahol biztos nincs. Pedig számomra logikus.
- Nem feszegetem a határaimat, csak este jobban tudok gondolkodni. Szép a kastély, mikor teljesen néma.
Ilyenkor csak a napközbeni ricsaj emléke verődik vissza a falakról. Ilyenkor a legszebb ez a hely; amikor nincs benne senki, mikor visszahúzódnak a saját kis életterükbe. Tényleg szép. Főleg, hogy tudom, hogy rajtam és pár kódorgón, meg tanáron kívül most ő az egyik, aki úgyszintén kint jár. Talán azért jó érzés ez, mert kicsit olyan, mintha egy légtérben lennénk.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. november 26. 16:39 Ugrás a poszthoz




Ahogy megszólaltam, Seth összerezzent, s a kezét is gyorsan elkapta a rács elől. Frusztráltság áradt az egész lényéből, amin nem lepődtem meg, de nem érintett kellemesen. Azonnal elindult a "hogy tudnék segíteni"-gondolatmenet, aztán le is állítottam magam. Épp azt teszem. Illetve próbálom.
Tehát fogalma sincs, de kölyköt nem szeretne. Csak bólintottam erre az információra, s tudatosítottam, hogy valóban nincsen kritérium - már persze azon kívül, hogy a kutya segítsen neki egy kicsit. Úgy voltam vele, hogy hagyom Sethet érvényesülni. Az örökbefogadás "rituáléjába" nem lehet belezavarni; ő majd érzi, hogy mire van szüksége. Jó esetben.
Úgyhogy eztán némán követtem őt a sorok közt, nem túl közel, de nem is túl távol maradva. Én is benéztem a kennelekbe, néha megálltam elolvasni a kis információs táblát egy-egy kutyáról, de ezen kívül leginkább Seth reakcióit figyeltem csak a szemem sarkából, remélhetőleg úgy, hogy neki sem tűnt ez fel.
Mikor Seth megtorpant, s csak nézett be az egyik kennelbe, pár pillanat után kíváncsian lestem be én is, a lány is, aki aztán megszólalt.
- Ő Feather, fiatal szuka. Siket kutyus... de a legtöbb kézjelre be van tanítva. - mondta mosolyogva. - Nagyon okos állat, csak kicsit eleven.
Siket? Meglepve pillantottam a lányra, aztán a kutyára. Mhm. Hát, akkor még az is lehet, hogy tudok vele kommunikálni, de nem akartam belezavarni Seth idilljébe. Inkább csak hátrafordultam, s megérdeklődtem, hogy a magyar jelnyelv szerint van-e betanítva, mire a lány készségesen felelt, hogy nem, az amerikai szerint, mert a legtöbb siket kutyát arra tanítják.
Kíváncsian lestem Sethre, aztán az állatra, aki szemlátomást érdeklődve figyelt minket, talán utasításra várt.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. november 26. 17:45 Ugrás a poszthoz




Claire szavaira egy erőtlen mosoly jelent meg az arcomon, ami aztán hamvaiban elhalt. Mintha nem tudnám, milyen következményei lehetnek annak, ha magamba folytok mindent - az a pánikroham elég maradandó élmény volt, hogy megtanuljam a lehetséges következményeket. Mégis, vannak olyan dolgok, amiket az ember tényleg nem akar kimondani, mert egyszerűen meg akarja tartani magának a gondolatot. Nem akartam volna megosztani az idillt egy másik emberrel, még akkor sem, ha tudtam volna, hogyan is kell pontosan. Akkor elmúlt volna az érzés.
- Én is tapasztaltam már, milyen, amikor besokall az ember. - közöltem halkan, bár nem állt szándékomban elmondani, hogy üvöltve pánikoltam a réten, nagyjából azt sem tudva, hol vagyok. Nem, ez nem olyan dolog, amivel dicsekszik az ember.
Annak ellenére, hogy Claire azt állította, nincs beszédes kedvében, mégis nagyon úgy tűnt, hogy igen. Ebből arra következtettem, hogy minden bizonnyal eridonos lehet - bár a barátom rá az élő ellenpélda, de az eridonosokon kívül kevés ház diákjaira jellemző az, hogy amikor nincsenek beszédes kedvükben is többet beszélnek, mint én alapjáraton.
A felajánlásra elfordítottam a tekintetem az esőtől, hiszen valami olyasmi járt a fejemben, hogy Sebby semmiképpen sem gondol rám. Jó, ha saját magát össze tudja kaparni. És ezzel nincs is semmi baj, nem mondom, hogy ez esik rosszul. Csak hiányzik.
Felmértem magamban, hogyha most visszaindulnék a faluba vagy a körletembe, akkor is arra vágynék, hogy itt legyek ezen a folyosón, és legalább egy kicsit úgy érezzem, hogy megvan a lehetőségem a cselekvésre. Jó pár pillanatig néztem Clairere, mielőtt bólintottam volna.
- Legyen. - mondtam aztán halkan, hogy pár pillanat múlva leüljek mellé... igaz, ez azért erős túlzás. Nem voltam hozzá túl közel, de nem is nagyon távol helyezkedtem el, hogy aztán a jobb térdemet felhúzzam, s rátámasszam a könyököm. Kézfejem a hajamba túrt, ahogy elgondolkodva fixíroztam magam előtt egy pontot.
A lány ismét nyafogópajtinak ajánlkozott, belőlem pedig kiszaladt egy sóhaj. Hát persze. Annyira tipikus. Az embereknek fogalmuk sincs, hogy valaki miért nem akar beszélni a problémáiról - mert most hogy magyarázhatnám el egy számomra tök ismeretlen lánynak, hogy "hellószia, meleg vagyok, és a barátom nem akar találkozni velem"? Ez sokkal komplikáltabb annál, hogy én nekiálljak magyarázni.
- Valaki hiányzik, ennyi. - közöltem aztán, remélve, hogy talán nem forszírozzuk tovább ezt a témát, hanem annyiban hagyhatjuk esetleg.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. november 28. 22:39 Ugrás a poszthoz




Elég sok dolog történt velem az utóbbi időben, ezek a dolgok pedig átformálták egy kicsit a világlátásom, és talán engem magamat is. Szünetel a párkapcsolatom, elkezdtem szívterápiára járni, amit egy aeromágus gyógyító tart nekem. Emellett párhuzamosan edzeni kezdtem, rengeteget tanulok, olyan dolgokat, amik érdekelnek. Elkezdtem beleásni magam a pszichológiába, és mellette, ha van időm, szépirodalmat is olvasok. Ezek a dolgok minden energiámat lekötik, és emellett még ott van a testvérem és Iszet is. Teljesen le vagyok kötve.
És mégis - Pesten jártam épp a hóesésben, mert most lett vége a terápiának. Én pedig lépkedtem a vékony hórétegen, mely ropogott a talpam alatt, s a temető felé tartottam. Mert el akartam menni édesanyám sírjához. Igen, most először. Az emberek többsége biztosan nem értené, hogy egy árva gyerek miért tizenhat évesen látogat el először az édesanyja sírjához... de eddig nem volt elég erőm ahhoz, hogy szembenézzek a dologgal. Nem a ténnyel, hogy anya meghalt - csak azzal, hogy lássam a követ, ami elfedi őt.
A sírok között lépkedve eszméltem fel csak igazán. Leheletem látszódott a hidegben, ahogy sóhajtottam, mikor megláttam a nevet, s az apró kép körvonalait így távolról. Talán még sosem nehezültek el jobban a lábaim, mint akkor, mikor a kőtáblák között lavírozva indultam el felé. Nem csak azért voltam végtelenül szomorú és feszült, mert most először vagyok itt - azért is, mert tudtam, hogy a temetőkben általában olyan képek vannak a sírokon, amik erős mágiával rendelkeznek. Amik talán még tátogni is tudnak. Amik úgy viselkednek, mint azok, akikről csinálták őket.
Ahogy közelebb értem, a kép egyre élesebbé vált; ahogy kivettem az arcát, megláttam, hogy néz engem. A mágikus képen lévő nő, akiről eddig csupán két fotóm volt, észrevett, s mikor odaértem, láttam, hogy potyogni kezdenek a könnyei. Hát akkor felismert. Biztos édesapámra emlékeztetem, arra az emberre, akinek még a nevéről sincs fogalmam.
Nehéz szívvel tettem le a fehér rózsát a már lesöpört sírra. Valaki ma járt itt. Egy mécses égett a kőtábla előtt.
- Szia, anya... - suttogtam halkan, elszoruló torokkal. A képmás a kezébe temette az arcát, el is fordult, hogy ne lássam sírni. De a szőke, kissé hullámos haj, a fekete ruha így is látható maradt számomra.
Aztán visszafordult, s ekkor láthatta meg, hogy az én arcomat is pár csepp csíkozza. Csak némán könnyeztem, s ha valaki megkérdezné, azt mondanám, a hidegtől.
- Milyen nagyra nőttél - tátogta édesanyám. Ez valahogy azért eltört egy kicsit. Nagyra nőttem, igen. Koraszülöttként látott utoljára. Mondjuk Márk biztos hozott már fényképet rólam...
Addig húztam, ameddig lehetett, de tudtam, hogy vissza kell érnem az iskolába, mert csak arra kaptam engedélyt, hogy gyógyterápiára menjek. Egy óra, másfél - ennyit tölthettem el itt. Eztán köszöntem el.
A temető kapuján kilépve megtöröltem az arcom, s elindultam, szinte nem is nézve, merre megyek. Remegős téli sóhaj szaladt ki a számon.
Aztán egyszer csak annyit vettem észre, hogy valami kicsi emberbe ütköztem - elsőre azt hittem, hogy egy gyerek lesz az, azonban rá kellett jönnöm, hogy sokkal de sokkal rosszabb ez még egy gyereknél is. Avery.
Reflexből töröltem meg még egyszer a szemem, bár nem volt ott könny, ami árulkodhatott volna.
- Bocs, nem láttalak. - mondtam rögtön, ahogy lenéztem a másikra.
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. november 28. 22:52
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. november 29. 00:01 Ugrás a poszthoz




A törpe látványa természetesen előidézte bennem Jared emlékét, noha mostanában szinte minden ezt teszi, amihez neki is köze van vagy volt (szuper, nem?). Az emlék, amikor elmondtam neki a fekete görényes üzenetet, ő pedig kinevetett. Hát. Nevetett. Csak egy-két pillanatig tartott, amíg engedtem, hogy szinte a fülemben csengjen ez a hang... aztán kizártam. Nem éri meg ezzel gyötörnöm magam, és ha tehetem (ha van hozzá elég önuralmam), akkor nem is fogom.
Ez a megtestesült empátia szerencsére nem vette észre a szemem szomorkás csillanását, vagy nem tudatosította az automatikus könnytörlő mozdulatot. Sok lesz nekem ez így egy napra. Először édesanyám emléke, aztán éles váltás és a nyakamba kapom Lyallt. Még itt is.
Mintha kissé ismerős lett volna a szituáció; rágyújtott, s az arcomba fújta a füstöt, ami most felettébb zavart. Remek. Úgy tudok örülni.
- Végül is, tehetünk - mondtam végül - De ha szeretnéd, eljöhetsz velem a faluba is, egy állatkórházban dolgozom. Vannak oltásaink, meg minden.
Nem tehetek róla, de Lyall egy olyan ember, akinek már csak az aurája is kiváltja belőlem az ellenérzést - emellett a múltkor találkoztam egy görénnyel (aki nem ő volt), és tüsszögni kezdtem, úgyhogy az emberi alakjával kapcsolatos ellenszenvem már csak egy plusz volt. Meg amúgy is, mi volt az a fekete görényes utalgatós üzenés? Hiába, attól még nem kell szeretnem, hogy köze van Sethhez, és hogy ő esetleg jobban is lehet majd attól, hogy jelen van.
Kezeimet újfent zsebre vágtam, ahogy éreztem, hogy az ujjaim szépen lassan kezdenek átfagyni, azonban előtte még megnéztem az órámat. Ó, remek. Egy órával elnéztem az időt. Akkor fagyoskodhatok még egy órát Pesten.
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. november 29. 00:01
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. november 29. 15:52 Ugrás a poszthoz




Ahogy néztem magam elé a félhomályban, és csak törtem a fejem, hogy mégis mi lehet igaz egyáltalán abból, amit feltételezek... fáradtam. Igencsak fáradtnak éreztem magam, noha ezt nem feltétlen fizikailag értettem. Az elmém fáradt el a túl sok opció kutatásában. Bámultam magam elé. Ennyire voltam most már csak képes.
Sokáig ültünk így, mire Claire ismét szólásra nyitotta a száját.
- Nem olyan gyakran. - feleltem. A csodálatát nem igazán tudtam hova tenni, ugyanis nem tartottam túl nagy dolognak, hogy ki merek lépni egy ajtón egy időpont után, mindazonáltal a legtöbbeknek furcsa szabályt szegni. Én mondjuk sosem a mások által meghatározott értékrend szerint éltem. Egy takarodó ideje nekem igencsak relatív és nem is nagyon érdekel.
- Van, hogy másnap reggelig, de néha csak egy kicsit. Kedvfüggő - mondtam halkan, még mindig az előttem lévő követ bámulva - Nem félek tőle. Nekem nem ijesztő, ha megjelenik egy prefektus.
Sőt, szinte várom, gondoltam még magamban. Na persze nem mondjuk egy rellonos vagy egy navinés prefektust vártam annyira, hanem egy eridonost. De persze itt hiába vártam, mert erre, ha jól tudom, ritkán szokott csak jönni, vagy egyáltalán nem. Eddigi összeráncolódott homlokom kisimult, miközben kintről egy villám fénye festette fehérre egy pillanatra a kastély falát. Holnap úgyis látom majd. Lehet, hogy nem kéne stresszelnem.
Még egy ideig csöndben ültünk, miközben az eső még hangosabban kezdte verni az ablaküveget. Végül is, lesz ami lesz. Meglátjuk. És legalább bizonyosságot kapok majd a folytatás felől, nem? Végtére is, de. Ez pozitív dolog. Vagyis jó lenne meglátnom a pozitív oldalát.
A fáradtságom később elemi erővel tört rám. Ahogy Clairere pillantottam, laposat pislogtam felé.
- Most elbúcsúzom. További szép estét. - motyogtam pár perccel később, hogy aztán felálljak a helyemről, s egy biccentés kíséretében útra keljek a kastély falai közt.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. november 29. 16:33 Ugrás a poszthoz




Örültem neki, hogy Seth érdeklődni kezdett valamelyikük iránt, hiszen eddig csak szinte holdkórosan járkált a kennelek közt. De egyébként jellemző a testvéremre, hogy egy siket és érzékeny szemű kutya ragadja meg a figyelmét. Valahogy várható.
A lány magyarázatára én csak bólintottam, mert bár nem nagyon értettem mindent, amit mond, mégis körülbelül felfogtam a helyzetet. Nem egyszerű tehát Featherrel, valószínűleg rengeteg odafigyelést igényelő állat, épp ezért van még mindig itt szinte születése óta. Sőt, valószínű hogy mivel tenyésztőtől van, a fajtabetegségekre még inkább hajlamos a siketség és a szemgyengeség mellett. Mindenesetre - kedvesnek tűnik. Érdeklődőnek.
Ahogy Seth elhúzta a kezét, lassan közelebb léptem a rácshoz, szerettem volna kipróbálni valamit. Jobb kezemet felemeltem, hogy köszönjek neki, aztán megkérdezzem, hogy van, noha nem voltam benne biztos, hogy száz százalékig érteni fogja. Mégis, valamiféle reakciót kaptam, ugyanis farokcsóválása sokkal intenzívebbé vált, sőt, mintha el is mosolyodott volna. Egy ugatást is kaptam.
- Most megkérdeztem, hogy van. Szinte ez az egyetlen, amit tudok az amerikai jelnyelvből. - jelentettem ki. Bár a nagynéném biztosan azt is tudja... - Ha szükség lenne rá, esetleg megkérhetem, hogy adja át az alapokat. Végül is, angolul már beszélek, ha a jelnyelvet is megtanulom hozzá, az nem lenne rossz. Kutyával, vagy anélkül.
Nem guggoltam le Sethhez, nem akartam egy szintbe kerülni a kutyával, hiszen ha esetleg valamelyikünk a gazdája lesz, az nem én leszek.
- Kedvesnek tűnik, nem? - kérdeztem aztán Sethtől, felé fordulva. Egyelőre ennél többet nem mertem megkockáztatni, mert nem tudtam, Sethet tényleg megfogta-e a kis Feather, vagy esetleg csak érdeklődött a szeme miatt... és ha az utóbbi opció áll fent, akkor semmiképpen sem akarom erőltetni.
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. november 29. 16:34
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. november 29. 17:35 Ugrás a poszthoz




Avery Tünemény Lyall ismét rám mosolygott, bár tekintete nem tette ugyanezt, de hát nem is vártam el. Szavaira elröhögtem volna magam, ha nem épp a temetőből jöttem volna, vagy nem ő állt volna előttem, így azonban csak egy tüsszentésre futotta - valószínűleg megfáztam, sőt, lehet, hogy az allergia is rátett egy lapáttal.
- Például a görényallergiám. Nem lenne szerencsés. - válaszoltam, azonban csak ennyire futotta tőlem. Pedig igazán kitalálhattam volna valami jobbat is.
Végül Lyall elindult, a szavai közé szőtt rejtett tartalmat pedig egyszerűen nem vettem észre - lehet, hogy azért, mert nem feltételeztem volna, hogy igényt tart a társaságomra, de az elmúlt másfél óra eseményei is közrejátszhattak. Mindenesetre utána pillantottam még, két másodpercet akartam maximum erre a cselekvésre áldozni, azonban felvont szemöldökkel nézett hátra, ami arra engedett következtetni, hogy azt várta, hogy vele megyek. Meg is állt, ahogy így néztünk egymásra, és az arcomon a teljes értetlenség látszott egy pillanatra. Hát mi a fenéért akarná ő, hogy vele menjek?
Végül pedig elindultam felé, hogy a maradék utat együtt tegyük meg a kifőzdéig. Nem azért, mert hatalmas kedvem lett volna egy ilyen pöffeszkedő alak társaságához - azért, mert amúgy is volt egy plusz órám, és mert hozzá kell szoknom a kellemes társasághoz a jövőben. Volt egy olyan érzésem ugyanis, hogy nem fogok tőle hamar megszabadulni hosszú távon.
Nem igazán voltam éhes (milyen meglepő), mert tudtam, hogy a kastélyban lesz vacsora, ahol nagy valószínűséggel megint látni fogom Jaredet is, épp ezért csak egy kávét rendeltem, hogy megint el tudjak majd menni edzeni vacsora után, aztán tanuljak is majd egy kicsit.
Végül aztán, mikor Avery is megkapta a rendelését, leültünk egy asztalhoz.
- Jó étvágyat. - közöltem (megszokásból), ahogy két kockacukrot ejtettem a kávémba.
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. november 29. 17:38
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. november 30. 22:08 Ugrás a poszthoz




Seth "mhmje" nem volt épp a legbőbeszédűbb, a lány azonban ekkor "csapott le" az érdeklődésre, s ezt pont a legjobbkor tette. Érdeklődve hallgattam a mondandóját, s néha rá is pillantottam, mivel Seth nem igazán tette ezt meg; sejtettem, hogy vagy kizárja, amit a lány mond (bár ezt nem tartottam valószínűnek), vagy csupán nem szeretne túl sok szemkontaktust, úgyhogy igyekeztem én tartani a kapcsolatot úgymond a szőkével. Jó volt, hogy beszélt, és nem kellett külön rákérdezni mindenre, hanem képben volt az emberek tudáshiányával, noha ez egy menhelyi gondozótól el is várható.
A jellemzés alapján abszolút úgy gondoltam, hogy Feather illene Sethhez, és kellőképpen lefoglalná, azonban el kellett gondolkoznom azon, hogy ad egy, Seth nem fáradna-e le túlságosan, és nem mondaná-e azt, hogy ő mégsem szeretné ezt csinálni, ad kettő, vajon milyen lelkiállapotban van, meg tudná-e őrizni a hidegvérét, ha Feather esetleg valami olyat csinál, ami elevenébe talál. Ez utóbbiban kevésbé kételkedtem, mint az első dologban, mert bár tudom, hogy Seth vállalja a felelősséget a dolgai iránt, ez azért mégis egy teljesen más téma. Főleg, hogy ha jól tudom, neki ez lenne az első háziállata. Ilyenkor könnyen megfutamodnak az emberek.
A másik végül felnézett rám, s pillantásából egyértelmű volt, hogy a véleményemet várja az állattal kapcsolatban.
- Szerintem ő nagyon jó lenne - nyilatkoztam - Csak át kell gondolnod, hogyha nehézség van vele, akkor is kitartanál-e mellette. Egy menhelyi kutyát nem jó visszahozni. - mondtam halkan, egy ismételt bátorító mosoly kíséretében. - De ha ezzel nincs probléma, akkor szerintem... őt kerestük.
Kíváncsian vártam a másik válaszát, amíg a zsebembe mélyesztettem a kezem; sőt, a szőke lány is megmozdult mögöttem. Gondolom, eddig nem érdeklődtek túl sokan Feather iránt.
- A jelnyelvvel szerintem nem lesz probléma, én megtanítom neked szívesen. - fűztem még hozzá.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. december 3. 20:36 Ugrás a poszthoz




A kávém megkeverése után kigomboltam a kabátom, s a szék támlájára terítettem, s láthatóvá vált így az egyszerű, fehér ingem, ahogy talán kissé bőven fedi a mellkasom. Pedig eszközöltem rajta pár bűbájt, csak nem sikerült tökéletesre.
Ismét megkevertem a koffeinbombát, mikor jó étvágyat kívántam a másiknak. Amaz fel is nézett rám, talán kicsit meglepett is volt az arca, mikor bólintottam a köszönetére. Nem igazán értettem, miért volt ennyire döbbent az arckifejezése, de gondolatban csak megvontam a vállam. Nem voltam olyan lelkiállapotban, hogy gondolkodni tudjak a motivációkon. Mert persze amellett, hogy most voltam édesanyámnál, Sebby folyamatosan az eszemben volt, mert hát... mert amúgy sem tudom kiverni a fejemből, és ha nem foglalom le magam, akkor mindig előhúzódnak az emlékképek az agyam hátsó szegletéből. Tudom, időre van szüksége. Nem is hibáztatom. De a lelkiállapotomat ez csak kis mértékben befolyásolja.
Avery hangja rántott ki a gondolatvilágomból, mégpedig a kávémra tett megjegyzése. Vállat vontam.
- Nem vagyok éhes. - közöltem egyszerűen, mint mindig, mikor az emberek szóvá teszik, hogy nem eszek társaságban. Nem tudom, miért egyébként, pszichés okai lehetnek. Ritkán vagyok képes társaságban annyit enni, ami elég is lenne, egy-két falat után mindig megundorodom az ételtől.
A velem szemben ülő mozdulatainak kifinomultsága igencsak meglepett. Én nem vagyok képes ilyesmire, a mozgáskoordinációm a béka feneke alatt van valahol, és az ilyen... nem is tudom, kecses emberek mindig meglepnek, s Averytől ez főleg váratlan volt.
Kérdésére eddig kifejezéstelen arcomon nem változott, tekintetemben azonban megcsillanhatott valami. Csak azért, mert hirtelen sok volt ez így. Amíg elővette a telefonját, és megnézett valamit, volt egy kis időm megfogalmazni a dolgokat.
- Egy hete nem találkoztam vele... - igen, az a bizonyos nap. Huszadika. - De akkor egész jól volt. Sokat segít neki, hogy lett egy kutyája.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. december 6. 17:27 Ugrás a poszthoz




Seth válasza egy apró, szomorkás mosolyra késztetett. Azt hiszem, értettem testvérem érzéseit ezzel kapcsolatban, még ha nem is voltam biztos benne, hogy pontosan tudom, mire gondol. Elvégre neki mindig nagyon érdekes és számomra meglepő gondolatmenetei vannak. Igaz, nem tudom, mostanában hogy épülnek fel a logikai láncolatok.
- Szerintem... én nem kételkedek abban, hogy a válasza "igen" lenne, ha meg tudnánk kérdezni. - mondtam aztán, remélvén, hogy ez talán adhat valamiféle megnyugtatást Sethnek.
Egy másodpercre eszembe jutott Sebby és a legilimencia, azonban töredékpillanat alatt elvetettem a dolgot, és inkább átsiklottam a kellemetlen érzésem felett. Jelenleg egyikünk sem örülne, ha szóba hoznánk őt...
Bár Seth testbeszéde nem utalt a legnagyobb határozottságra, mégis tett egy kijelentést, amit egyelőre pozitív jelnek értelmeztem; a lány tüstént elkezdte magyarázni, hogy is kell sétáltatni Feathert, pár jelet is megmutatott, amit én megjegyeztem rögtön, azonban fogalmam sem volt Seth mennyire fogékony az ilyesmire.
- Ha jön egy autó, csak mutass neki arra, amerről jön, és oda fog nézni. - mondta - Ha pedig egy kutya jön, aki rá akar támadni, valószínűleg meg fog állni, és le fog ülni. Jámboran viselkedik, nem lehet gond. Szeretnétek, hogy veletek menjek, vagy...? - nézett ő is és én is kérdően a leendő kutyatulajra.
Miután megkaptuk a döntést, a lány nélkül, vagy vele együtt indultunk el. Kilépve az utcára Feather érdeklődően szemlélt körbe, nagyjából három-öt másodpercenként fel is pillantott Sethre, akinél a póráz volt. Igazán rendes kutyának tűnik első blikkre, jól lett betanítva, és viselkedni is tudott (bár szinte biztos, hogy csak érezte, hogy ez egy olyan szituáció, ahol bizonyítania kell).
A séta közben szerencsére nem akadtak problémák; nem akart minket elgázolni egy kocsi sem, egy német dog sem akart rátámadni Featherre, és senki sem rúgott bele vagy ilyesmik, úgyhogy Seth abszolút rá tudott koncentrálni az állatra, a stílusára és a személyiségére, habár az eb valószínűleg igencsak visszafogta magát. El is mosolyodtam kettőjükön, hiszen egyikük sem volt a legmagabiztosabb, de mégis, valahogy úgy tűnt nekem, hogy jó társakká válhatnának idővel.
- Jól mutattok. - mondtam később, már a menhely felé tartó úton.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. december 6. 17:43 Ugrás a poszthoz




Csupán egy pillanatra jutott eszembe az a rosszmájú gondolat, hogy "remélem, görényként találkoztál vele először", de aztán el is engedtem a dolgot. A felesleges mérget vagy bunkóságot mostanában el szoktam engedni, sokkal kevesebb energiát vesz el így a létezés maga.
Aztán a másik telefonja pittyegett egyet, én viszont már hallottam ezt a hangot a nagynénéméknél, hiszen ő kvibli, a családja pedig a legnagyobb mértékben mugli. Avery rövid mérlegelés után emelte fel a telefont, azzal a jellegzetes fényképezős mozdulattal, amit már megfigyeltem máskor is másoknál. Rezignált arckifejezést kapott válaszul.
- Most ezt miért?... - kérdeztem, azonban hamarosan meg is kaptam a válaszom; Lyall felnevetett, s a kijelzőt az orrom alá tolta, hogy elolvashassam illetve megnézhessem a beszélgetést.
Én is elvigyorodtam, habár valószínűleg nem tudnám jobban használni a telefont a testvéremnél. Mondjuk ez egy jó kérdés, hogy honnan az ördögből van neki telefonja, amin üzenni tud?
- Az is lehet, hogy az ujja az. - mondtam aztán. - Egyébként mióta van Sethnek telefonja?
Kisvártatva eszembe jutott valami. Talán ha Sethtel találkozik, lehet, hogy... nem mondom, hogy örülnék neki, de talán... meg is kérdezhetném. Úgy voltam vele, hogyha a másik kérdezett Sethről, akkor talán én is kérdezhetnék Jaredről. Jó lenne hallani valamit róla, hiszen azóta nem is találkoztunk, csak néha láttam elhaladni a folyosón, esetleg egy könyv társaságában. Beszélgetni valakivel egyszer sem. De hát... végül is, ez nem is várható el. Kortyoltam egyet a kávémból, majd felnéztem a velem szemben ülőre.
- Találkoztál mostanában Jareddel? - kérdeztem végül, bár úgy sejtettem, informálódási szándékom zátonyra fog futni.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. december 6. 22:04 Ugrás a poszthoz




A számítógépünket igazság szerint olyan ritkán használom, hogy ki is esett az alternatíváim közül; a tényt, hogy Seth otthon van, azonban kikövetkeztettem ebből. Lehet, hogy megint nem tud aludni. Vajon hányszor találkozhatnak az ilyen alkalmakkor Averyvel? Biztos sokat segít neki. Gondolom én.
Kicsit meglepődött egy pötyögésszünet után, s nem is értette, kiről beszélek; ekkor kapcsoltam, hogy Jarednek hívtam Sebastiant, holott ez már egy ideje nem szokásom. Villámgyorsan futott le bennem a gondolatmenet; távolítom magamtól. Hát igen. Azt hiszem, ebben a helyzetben nincs megfelelő taktika, ez sem az, meg az sem, ha továbbra is engedem, hogy ugyanúgy gondoljak rá, mint eddig, pedig talán ez lenne a helyes megoldás...? Fogalmam sem volt. Bizonytalan vagyok.
- Sebastianra, igen. - mondtam aztán. Tekintetemen átsuhant az a bizonyos érdeklődéssel vegyes szomorú-izgatottság, ami már csak a név kimondása miatt is ott volt; valószínűleg az is közrejátszott, hogy megvolt a lehetősége annak, hogy többet tudjak meg róla. De már maga a személy is elég volt ehhez a pillanatnyi változáshoz a tekintetemben.
Szóval nem. Mintha valami kő ért volna talajt a gyomromban, bár nem volt olyan erőteljes érzés, hiszen már amúgy is sejtettem a választ. Csak hát, azért talán reménykedtem egy kicsit.
Fasírtban vagytok? - kérdezte a szemben ülő, én pedig lesütöttem a szemem, és elhúztam egy kicsit a szám, hogy aztán megnyaljam az ajkaim, és ismét megszólaljak.
- Szünetet kért. - mondtam teljesen őszintén; még engem is meglepett, hogy ennek a jóformán idegennek mondom el ezt, de úgy vagyok vele hogy a múltkori spontán coming out után miért is ne? Amúgy is el kell majd viselnem őt hosszú távon. És egyébként már kezdek belefáradni a folytonos figyelemelterelésbe is, már ami a mindennapjaimat illeti. Néha azért nem árt gondolni a konkrét történésre, különben megint úgy el fogom temetni magamban a dolgot, mint pár hónappal ezelőtt az engem ért atrocitásokat, és annak nem lenne túl jó vége. Kell erről beszélni, néha.
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. december 6. 22:05
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. december 7. 21:18 Ugrás a poszthoz




Jól esett nem túldramatizálni a helyzetet, csak közölni a tényt. Igen, szünetet kért, ez egy egyszerű tény, egy dolog, aminek bár rengeteg vonzata lehet, önmagában mégiscsak egy történés. Nem, ez nem egy tinidráma, itt nem végleges és szürke egy döntés, ami a leszálló hópelyhekkel csak még súlyosabbá válik, hanem egy egyszerű tény. Szünet. Ezen talán nem is kéne ennyit rágódnom. Szünet. Aztán majd alakul a dolog, ha szükségünk van még egymásra, akkor folytatódni fog, ami köztünk van (nem tudom, hogy ez lehetséges-e így, mármint úgy semmiképpen sem, hogy onnan folytassuk, ahol abbahagytuk), ha pedig már nem, akkor nem. Ez az élet velejárója, egy természetes dolog.
Avery szavai nem értek váratlanul, azonban ebben a kontextusban, így elhangozva (mármint hogy a vak is láthatta, hogy ezt tapasztalatból mondja, vele is történt már olyan, ami okot adott neki erre a gondolkodásmódra) célt értek. Ez azért nagy szó, mert mostanában vakon és süketen fogadtam minden tanácsot (már ha kaptam egyáltalán), s mégis, pont Avery Lyall életbölcsessége volt az, ami eljutott a tudatomig, és beleverte magát az elmémbe. Mert igaza volt. Teljesen. Valami görcs hirtelen feloldódott bennem, s bár egyszerre keletkezett helyette tíz másik, de mégis, ha valamiben, akkor ebben igaza volt a velem szemben ülőnek. Túlélte ő is, túlélte Seth is. Rendbe jönnek, amolyan "ha valami nem öl meg, az megerősít" alapon.
- Igaz. - adtam hangot egyetértésemnek, tekintetem pedig valószínűleg egészen elkomolyodott. Természetesen csak egy pillanatig tartott a dolog; lenéztem a kávémra, majd még egy kortyot ittam belőle.
Ma már úgy gondolom, hogy az emberi kapcsolatoktól való irtózásom a kudarcélményre eredeztethető vissza, azonban ezek az élmények (sajnos vagy nem sajnos) minden ember életében ott vannak. Miért lennék én más? Csoda, hogy egyáltalán találtam valakit, aki elfogadott engem, és még szeretett is mellé. Annak, hogy keseregjek azon, hogy ennek esetleg vége, a legkevésbé sincs értelme. Elveszne az egész. Ráadásul az eddigi irreálisan nagy mértéket öltő aggodalmam teljesen felesleges volt, hiszen valahogy úgyis fel fognak épülni. Ez már csak így működik. (Szépvölgyi Richárd napi bölcsességét hallották.)
Avery kérdése hirtelen ért; felnéztem rá, s egy dermedt másodperc erejéig csak meredtem, aztán végül egy zavart, visszafogott mosoly költözött a szám szélére.
- Kösz, nem. - mondtam végül azzal a rám jellemző halksággal. A whisky, mint olyan, számomra nem opció.
Végül Seth üzenete mentett meg minket a további esetlegesen kínos beszélgetéstől. Testvérem meginvitált minket egy teára, s bár kissé vonakodva, de belementem, hiszen a háztól nincs messze a hoppállomás, s talán egy teára még pont lehetett időm a visszaindulás előtt, így hát miután mindketten végeztünk az evéssel-ivással, fel is mentünk a lakásba.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. december 11. 21:36 Ugrás a poszthoz



Semmi szándékom nem volt ezzel a kijelentéssel; igazság szerint csak azért tettem, hogy megszólaljak, de mikor Seth megállt, akkor lelkiekben rögtön a legrosszabbra készültem, nevezetesen arra, hogy teljesen kiakad. Nyugtató cseppek mindig vannak a táskámban, ez jutott eszembe, s rögtön feltérképeztem magamban minden opciót arra vonatkozólag, hogy éles helyzetben mit tudnék tenni. Emellett hirtelen azt a következtetést is levontam magamban, mielőtt halálra vált arccal megszólalt volna, hogy Seth mellett nem lehetséges csak úgy megjegyzéseket eleresztenem, főleg ebben az állapotban nem. Eddig nem gondoltam át minden egyes szót, azt hiszem, ezentúl azonban ezt fogom tenni. Kétszer is.
"Kins--poszt--stressz--szindr"; nagyjából ennyit értettem a betűhalmazból, de ezt is csak azért, mert Seth jelenleg úgy beszélt, mint én szoktam stresszhelyzetben. Poszttraumás stressz-szindróma? Jól értettem, igaz? Minden bizonnyal. Ugyanis testvérem úgy nézett rám, mintha most mondta volna ki a végítéletet, s két pillanat múlva kezdődne a saját maga kivégzése. Maximum három hónap telt el az eset óta, tehát pont a krónikusság határán vagyunk, kivéve, ha a tünetek később kezdődtek, akkor késleltetett. Persze erről fogalmam sem lehetett, de valószínű, hogy az első eset lesz az. Kerüli Sebbyt, az emléket, ó... értem. Összeállt a fejemben a tünethalmaz. Tehát amire számítani lehet: rémálmok, esetleg hallucinációk, sírásrohamok, stresszrohamok, talán agresszivitás, de ez elég személyfüggő. Adathalmazok sorakoztak a fejemben, ezeket kapcsoltam most össze Sethtel. Tehát... akkor értem.
Pszichoterápiára lenne szüksége. Még ha ez nem is igaz (bár Kinsey valószínűleg elég jó ezekben, de ezt csak sejteni tudom), ha már csak a lehetősége is felmerült... gyógyszeres kezelés következne, de ha elmegy pszichoterápiára, igencsak sok gátlást kell majd feloldani, hiszen az alapoktól kell kezdeni, a gyermekkori traumáknál, amikre ráépülnek a mostaniak.
Miután ez a gondolatmenet három másodperc alatt lefutott a fejemben, a száraz tények mellé érzelmek csatlakoztak. Basszus, Sethnek van PTSD-je. Erre nem lesz elég egy kutya, bár biztosan sokat segít.
- Nyugalom, semmi baj - mondtam - Ezt át kell gondolni. - leginkább nekem, hiszen Seth valószínűleg rengeteget tépődhetett ezen. PTSD. Fél, valószínűleg, ettől az egésztől, ami egy teljesen érthető válaszreakció. Pszichoterápia... nem fog elmenni. "Agyturkászhoz?" Miután fél és irtózik a legilimenciától? Nem hiszem.
- Megölelhetlek? - kérdeztem aztán, bár elég érthetetlen lehet ez a reakció. Magamból indultam ki elsősorban. Pánikroham, félelem? Traumák? Mi a megoldás? Lehorgonyzás, elsősorban fizikailag. Egy erős ölelés számomra kiutat jelent ebből a borzalmasan feszült állapotból, hiszen ha remegek, lecsillapít a másik ember szilárdsága.
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. december 12. 22:52
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. december 21. 23:29 Ugrás a poszthoz




Nem hittem volna, hogy lesz olyan alkalom, ami miatt rá fogom szánni magam, hogy részt vegyek valami olyasmi szociális ingerekben gazdag eseményen, mint a karácsonyi bál. S mégis, éppen fekete öltönyben, kifogástalanul vasalt ingben s egy egyszerű nyakkendőben tartottam a Nagyterem felé, hogy önként és dalolva vessem bele magam a báli forgatagba. Nem voltam kifejezetten lelkes. A rengeteg ember, a zene, a "meghitt" karácsonyi hangulat egyáltalán nem volt vonzó számomra, csakúgy, mint annak a gondolata sem, hogy a problémáim és kamaszos, legyőzendő gondolataim bekússzanak a fejembe. De hiába, az indok, ami miatt hajlandó vagyok belépni a helyiségbe, az Seth, s ő jócskán felülírja a fönt felsoroltakat, mivelhogy most fogja eltáncolni a végzős keringőjét. Ez egy olyan dolog, aminek mindenképpen szerettem volna a tanúja lenni.
Seth egyre jobban van, ez egyértelmű volt. A napok, hetek múlásával javult az állapota, s ez nagyrészt Avery hatása lehet, amit nem is nagyon akartam vagy tudtam volna tagadni. Jó érzés ezt látni...
Amikor beléptem a terembe, a zene még nem csendült fel, ám valami zajlott a színpadon (nem, az érdeklődésemet egyáltalán nem ez kötötte le); én felmértem a terepet, aztán kiszúrtam a helyet, ahonnan jó lesz a rálátásom a táncparkettre - a lehető legtávolabb az embertömeg középpontjától, a falnál.
Ott vétettem hibát, hogy a dekoráció, mivel csillagokból állt, elvonta a figyelmem jó pár pillanatra. Miközben a kiszúrt falrész felé közelítettem, a fényeket bámultam... aztán felnéztem... és természetesen megláttam a jól fésült, öltönyös exbarátomat (vagy nem is tudom, tulajdonképpen mimet). A Jól ismert "mégis miért?!" kérdés fejbéli elhangzása után megtorpantam. Igazán számíthattam volna Sebasitan jelenlétére. Igaz, még ha számítottam is volna rá, akkor sem hittem volna, hogy a látványa egy-két pillanatra teljesen lefagyaszt... Gyomrom talán össze is ugrott kicsit, ahogy ezekben a dermedt másodpercekben néztem a tőlem pár méterre állót.
Éreztem, hogy arcom fikarcnyit sem változott, még akkor sem, mikor egy tömegből érkező lökés hatására megindultam felé (magamtól nem biztos, hogy megtettem volna). És nem, ameddig a szem ellátott, egy talpalatnyi szabad hely sem volt, csak mellette. Jellemző. Fenomenális. Örül a lelkem.
És az a szomorú, hogy valahol tényleg.
Igencsak nehéz léptekkel tettem meg a maradék utat, s mikor felcsendült a zene, akkor fordultam a parkett felé, hogy Sethéket kezdjem kutatni a tekintetemmel. Meghajlás. Apró mosoly jelent meg a szám szegletében, de ezt csak a nagyon figyelmes szemlélők láthatták.
Az első lépéseket figyelve azon tűnődtem, merjek-e köszönni. Elég kínos lenne, ha a köztünk lévő szótlanság a karácsonyi szünetben is folytatódna, hiszen egy helyen lakunk. Ugyanakkor... El is vesztem pár töredékmásodperc erejéig az érzelmi válságaimban, azonban az agyam megálljt parancsolt. Ismerjük egymást. Nincs okom nem köszönni, igaz?
- Szia. - motyogtam oda kissé kaparós hangon. A pulzusom talán meg is emelkedett egy kicsit, de igyekeztem nem foglalkozni vele, s csak a tánccal törődni. És nem nézni Sebastianra. Ez most Sethről szól (és, mint ahogy a mellékelt ábra mutatja, a görénylelkű Averyről).
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. december 21. 23:29
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Szépvölgyi Richárd összes RPG hozzászólása (182 darab)

Oldalak: « 1 2 3 [4] 5 6 7 » Fel