36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Hírek: Ne feledjétek! 2024. március 16.  23:59-ig várjuk a tanári, képességoktatói és házvezetői pályázatokat!
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Szépvölgyi Richárd összes RPG hozzászólása (182 darab)

Oldalak: « 1 2 [3] 4 5 6 7 » Le
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. augusztus 27. 23:22 Ugrás a poszthoz



Igencsak kétes érzésekkel töltöttem el a munkaidőm utolsó háromnegyed óráját - már nem kellett takarítanom a hipogriff részét, nem kellett foglalkoznom azzal a rengeteg szőrös állattal, úgyhogy csak malmoztam, és fáradtan bámultam magam elé. Elfáradtam.
Bementem a mosdóba, és még tíz perc eltelte után is éreztem, hogy szúr a szemem - fogjuk az allergiára, rendben? -, de természetesen nem lett jobb attól, hogy dörzsöltem a kézfejemmel. Néztem magam a tükörben, de hiába, elég szörnyen néztem ki; vörös szemek, csapzott haj, elkeseredett arckifejezés... Megmostam az arcom, de egyáltalán nem segített semmit. A tükörbe pillantva még mindig ugyanazt láttam: egy tizenöt éves srácot sírás után. Pedig csak az allergia. Na persze.
Végül elhagytam a mellékhelységet - már csak fél óra, és végzek. Rendben. Fél óra. Felsöpörtem és felmostam, mire végeztem, már enni lehetett volna a padlóról. Tizenöt perc. Tizennégy és fél.
Tizennégy. Oké. Jared vajon miért kérdezte meg, hogy nem járunk-e fel együtt a faluból munka után? Tizenhárom perc negyvenkét másodperc. Lecsatoltam a karórám, és zsebre raktam.
Tehát, mi lehetett a motivációja? Ötletem sem volt. Gondolom, nem akar egyedül felmenni a kastélyba, ha egyszer van olyan opciója, hogy társasággal menjen - bár igaz, Jared nem igazán szociális lény, ilyen szempontból hasonlóan vagyunk bekötve. Mindegy. Csak nem akar egyedül felmenni, igaz?
Előhúztam a karórát a zsebemből. Tizenkét perc... most már csak tizenegy és fél.
Még egyszer rá kéne nézni a kutyára és a kölykére - persze, ma már hatszor megnéztem őket, de ez nem lehetett gátló tényező. Odamentem, megnézegettem őket, minden rendben volt velük. Már csak nyolc perc... nyolc. Aztán visszamentem falat támasztani, beszéltem két szót az egyik munkatársammal. Öt perc. Elővettem az üzenőfüzetet, és belelestem, de nem volt új írás. Három perc és végzek.
Szépen lassan összepakoltam a cuccaim, beraktam az esernyőt (ugyanazt a szürkét, amit eldobtam...), a pulcsimat, a pennát és a noteszt... Másfél perc. Beletúrtam a hajamba, és gyorsan belenéztem a mosdóban lévő tükörbe; még mindig vörösek a szemeim... Fél perc!
Amint az órám elütötte a nyolcat, már kint is voltam az ajtón, és tőlem nem megszokottan gyors léptekkel siettem a Minisztérium elé. Amint észrevettem a léptek sebességét, rögtön lelassítottam. Ugyan már, Szépvölgyi... miért is borultál ki a mosdóban? Emlékszel? Na, azt tartsd észben.
Odaértem az épület elé, és az órámra pillantottam - nyolc óra három perc. Mindjárt itt lesz. Lecsillapítottam a légzésem, hiszen mégis elég gyorsan jöttem, nem tudtam szabályozni a lépteim sebességét. Vártam, aztán megint az órámra pillantottam. Nyolc óra hat... Nyolc óra tíz... Nyolc óra tizenöt... mi a fene?... Miért késik? Lehet hogy előbb végzett, és felment a kastélyba?...
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. augusztus 29. 00:14 Ugrás a poszthoz



Nyolc óra tizenhat perc, fekete-fehéren ott állt az órámon. Nem fog eljönni. Biztos vagyok benne, hogy nem jön el. Biztos felment a kastélyba, vagy csak meggondolta magát... a füzetbe sem írt. Már épp elindultam volna, de mielőtt megtehettem volna az első lépést, kivágódott mögöttem az ajtó, és egy kezet éreztem meg a vállamon, aminek következtében majdnem felborultam, hiszen már emeltem volna a lábamat. Jared megérkezett.
Hadarni kezdett, alig fogtam fel, amit mondott, de nagy nehezen sikerült megértenem, miért késett. Csak egy aprót bólintottam; ahogy ránéztem, szívem dobbant, de nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert látom, vagy mert este is láttam álmomban...
- Semmi baj, ne aggódj. - nyögtem ki egy krákogás után; hangom szerencsére már nem volt remegős, vagy csak nem úgy, mint ahogy sírás után szokott lenni. - Mindenkivel előfordul. - De a fő az, hogy nem ment fel előttem a kastélyba, vagy ilyesmik. Csak késett, és ennyi. Piros arcára pillantva már majdnem egy apró mosolyszerű valami kúszott a számra, de aztán eszembe jutott az álom...
A következő pillanatban egy zacskó zörgött, majd meg is éreztem a kezemben. Lepillantottam, és amit láttam, attól igen kétes érzések jártak át; karamella. Mintha csak tudná, hogy ezzel simán lekenyerezhető vagyok. Normál esetben rögtön gyanakodni kezdtem volna, hiszen nekem nem szoktak ajándékot adni csak úgy, de Sebby... illetve Jared pont az a fajta volt, azt hiszem, aki képes ilyenekre.
- Hú, köszi. - mondtam zavartan. - Ezt most... miért kapom? - Elgondolkodtam azért azon, hogy esetleg névnapom van, vagy valami ilyesmi (a névnapokat nem nagyon szoktam számon tartani), aztán eszembe jutott, hogy olyan, mintha csak az álom miatt akarna kiengesztelni. Ahogy erre a Jaredre pillantottam, tudtam, hogy ő nem tenne olyat, de mégis... kirázott a hideg.
A másik rám nézett, végigmért, és észrevette a vörös szemeimet. Pedig reménykedtem, hogy elkerüli a figyelmét, vagy csak tapintatból nem kérdez majd rá, de ez nem adatott meg nekem, úgy látszik. Most mit lehetne mondani erre a kérdésre? Igen, te bántottál álmomban, vagy mi?
- Nincs baj, nem bántottak, csak az allergia. - közöltem a kézenfekvő választ. - Vannak macskák is a Bestiáriumban, és allergiás vagyok rájuk.
Nem mintha egyébként ott lapult volna a táskámban az allergiagyógyszerem is, amit minden műszak előtt be kell szednem. De mindegy. Ez akkor nem volt fontos. Igyekeztem nyitott gesztusokat használni, hogy el is higgye, amit mondok, és gyorsan túllépjünk rajta.
- Induljunk? - kérdeztem gyorsan, miközben a táskámba nyomtam a cukrot, hátha tovább tudunk lendülni a vörös szem témán.
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. augusztus 29. 00:16
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. augusztus 29. 01:01 Ugrás a poszthoz



Jared pillanatnyi tétovázása fel sem tűnt, pedig igazán figyeltem a reakcióit mindenre, még ha neki úgy is tűnt, hogy teljesen semleges az arcom. Mindenre figyeltem, amit kiejtett a száján, de arra már nem volt kapacitásom, hogy testbeszédet is elemezzek - elég fáradt voltam ahhoz, hogy még saját magamat se tudjam rendesen "figyelni", nemhogy őt.
- Persze, hogy szeretem. Csak megleptél. - mondtam zavartan, ahogy nézegettem a zacskót. Ez furcsa. Valaki ajándékot hoz nekem, csak úgy random. Ráadásul pont karamellás cukrot.
Felpillantottam rá, és láttam, ahogy leolvad arcáról a mosoly, ennek következtében zsebre vágtam a kezem. Sejt valamit, úgy gondoltam, de ebben természetesen nem lehettem teljesen biztos. Elkapta a tekintetem, én pedig dobogó szívvel néztem kékjeibe; aztán inkább lesütöttem a  szemem. Végül visszanéztem rá, ő pedig kérdezett.
- Elmondanám. De az nem számít, ha álmomban bántottak. - eztán egy jelentőségteljes pillantást is megengedtem magamnak, bár őszintén reméltem, hogy a királyi többes miatt azt hiszi majd, hogy Erikékről van szó, ők terrorizáltak, és nem veszi magára. Az nem szült volna túl sok jót.
Elindultunk, én pedig a Jared által diktált tempót vettem fel. A napomról kérdezett, és el kellett gondolkoznom egy pillanatra, hogy mit is meséljek el, ami nem rá vonatkozik, vagy nem az általa kiváltott érzelmeknek van nagy szerepe benne. Eltelt még egy pillanat, aztán gyorsan kinyögtem, ami először eszembe jutott.
- Ma majdnem rosszul lettem munka közben, de végül nem kellett begyógyszereznem magam. - közöltem, majd eszembe jutott az álom egy erre vonatkozó részlete, amitől összeszorult a gyomrom. "És miért is akarnék én együtt lenni egy szívbeteggel? Könyörgöm, attól meghalhatsz, ha megcsókollak, és túl izgatott leszel." Nyeltem egyet. - De nem volt komoly. Tényleg... És neked milyen volt? - csak akkor jutott eszembe, hogy egy részét már elmesélte, amikor kiejtettem a számon a kérdést, úgyhogy így utólag hülyeségnek tűnt, hogy ezt kimondtam. A fenébe.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. augusztus 29. 11:04 Ugrás a poszthoz



- Mmh, de. - motyogtam halkan, majd ismét felnéztem Jaredre. - Köszönöm.
Furcsa egy érzés volt ez, mert Jared egy olyan hétköznapi apróságot tett, és ez mégis elég jól esett, még ha kicsit zavart is lettem tőle. Nekem az ajándékok általában semlegesek, nem nagyon szoktak érdekelni, kivéve, ha valami jó könyvet kapok, vagy ilyesmik, de ez az apróság... na mindegy.
Örültem neki, hogy nem akadt fent azon, hogy valaki(k) bántott(ak) álmomban, és nem a konkrét személyek érdekelték, inkább maguk a rémálmok - bár nyilván ez sem volt feltétlen pozitív, hiszen... azért mégis. Ez elég gyerekes, ennyire félni a rémálmaimtól...
- Hát, mostanában vannak. - Pedig eddig nem volt túl sok, de egy pár hete már elég sok van, ezért sem alszok túl jól. Nem csak ilyen, mint most, hogy a tudatalattim elképzelt jeleneteket fest le - sokszor élek meg régi emlékeket is álmomban, kicsit eltúlozva, esetleg más végkimenetellel, mint a valóságban... finoman megborzongtam.
Erről is igyekeztem elterelni a szót, de természetesen csak hülye témákba futok bele, mint például a betegségem, amiről, mint ahogy most kiderült, Jared nem tudott. Remek, és én most f***án elárultam neki. Hogy lehetek ekkora barom állat?... Egyszer csak elkapta a csuklómat, és megálltunk - mint később észrevettem, ugyanazon a helyen, ahol múltkor, kicsivel a Pillangóvarázs után -, hogy a szemembe nézzen. Az arcán valami olyat láttam, amit elsőre nem tudtam beazonosítani, aztán bekattant a szó: aggodalom. Éreztem az ujjait a csuklóm körül. Kiszaladt belőlem a visszatartott lélegzetem, és egy félmosoly jelent meg arcomon, aminek talán egy kicsit szomorkás felhangja volt, de ezt nem vettem észre.
- Nyugi, nyugi. - mondtam elsőként. - Az összes betegségemről számot adjak? Enyhe vérbőség, gyenge immunrendszer, allergia a macskaszőrre, lószőrre, parlagfűre, enyhe pánikbetegség... és szívritmuszavar. - fejeztem be a felsorolást. - A gyógyszereim mindig nálam vannak. Ha elájulok, először meg kell tudnod, hogy túl erős vagy túl gyenge a pulzusom. Én mugli módszerrel szoktam, az artériámhoz teszem a kezem, és számolom a szívveréseim egy percig.
Ekkor felemeltem a kezeinket, majd óvatosan lefejtettem a csuklómról Jared kezét, és most én fogtam meg a csuklóját. Tétováztam egy kicsit, ugyanis a nyakam felé indítottam a kezét, de ekkor rájöttem, hogy a kezemen lévő ér is tökéletes lenne, csak a nyakon nekem sokkal könnyebb megtalálni... mindegy. Tehát, a mutató és a középső ujját odanyomtam az ütőeremhez egy kis igazítás után. Ekkor már sejtettem, hogy ez baromira nem volt jó ötlet, ugyanis pulzusom az érintése miatt gyorsulni kezdett.
- Nekem általában hatvanhét per perc a normális. - fűztem hozzá, majd hagytam egy kis időt Jarednek - a kezemen, amivel tartottam a csuklóját, ott volt a karórám, úgyhogy tudta nézni az időt. Szívverésem egyre csak gyorsult... - Ha úgy érzed, mikor ájult vagyok, hogy túl gyors, akkor az átlátszó-sárga bájitalt kell odaadnod, ami a táskámban van, és megitatni velem az egészet. Ha túl lassú, akkor a pirosat kell. De rá is van írva, hogy szívlassító, meg szívgyorsító.
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. augusztus 29. 11:07
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. augusztus 30. 18:49 Ugrás a poszthoz



Na igen, egy olyan dolog volt ez, amire nem voltam teljesen felkészülve. Jared keze a nyakamon, ráadásul úgy, hogy én magam engedtem meg neki, még az után a rajz után is - ez egy olyan bizalmi dolog volt, amit addig a pillanatig nem fogtam fel, hogy hozzám értek volna az ujjai. Senkinek sem engedem meg, hogy a nyakamhoz érjen. Senkinek. Garethnek sem engedném meg, kivéve persze, ha elájulok. De... Jarednek megengedtem, sőt, én magam raktam oda az ujjait az ütőeremhez. Jézusom.
Az a tenyere ért hozzám, amelyiken a mancs van - eszembe is jutott egy pillanatra a Lélek szobában történt kis közjáték, amikor az enyémben is megjelent pár madárlábnyom Gareth illúzióinak segítségével. Vajon hozzájuk tartozom? Logikám nem engedett erre következtetni. Lehet, hogy megbízok bennük, de nem tartozhatok hozzájuk - miért is tenném? Semmit sem éltünk még meg együtt... Jó, kivéve a szekrényes dolgot... Krákogtam egyet, hogy eltereljem a gondolataim.
Láttam, hogy kicsit kipirult arccal nézi az órát, s szinte hallottam a számokat, ahogy pörögnek a fejében - biztos voltam benne, hogy az átlagos hatvanhét helyett most olyan 84 körül mozoghatok, de mindez még normális. Egyelőre. Talán. Mármint, a helyzethez mérten.
- Igen, olyasmi, normális. - mondtam halkan, ő pedig elfordította a fejét, és az ingemet kezdte nézegetni, ekkor pedig elengedtem a csuklóját, pedig... pedig nem akartam; kezem csak tétován engedte el az övét, s mintha még ujjaim is megrezzentek volna, hogy az övéi után nyúljanak, de végül inkább csak zsebre vágtam a mancsom. Ez őszintén megrémisztett. Nem akarom elengedni a kezét. Miért nem? NEM, nem azért nem, ugye? Biztosan. Biztosan de. A rohadt életbe...!
- Menjünk. - mondtam, miközben meg is tettem az első lépést, de majdnem orra is estem egy előttem lévő szürke dologban. Az esernyőm egy darabja...
Ahogy elindultunk, pár pillanatig még csend volt, ami igen kellemetlen volt, agyam pedig lázasan kattogni kezdett.
- És neked milyen volt a napod? - dobtam fel a kérdést, hiszen a betegségem eltérítette őt az eredeti témától, most viszont igazán válaszolhatott volna.
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. augusztus 30. 22:38
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. augusztus 30. 22:31 Ugrás a poszthoz



Majdnem orra estem, azonban mielőtt leért volna a másik lábam, hogy megtartsam magam, Jared karját éreztem meg a vállamon, s ekkor ingerem lett volna megragadni, de nem, nem tehettem meg. Valami nem engedte, talán a félelem, talán csak a logikám... Felnéztem a másikra, ő pedig elkapta a kezét. Ah, nem úgy értettem ezt a nézést, Jared...! Egy apró sóhaj szaladt ki a számon, ahogy tovább indultunk. Bár nem kaptad volna el a kezed, Sebby! Annyira szomjaztam az érintését, meglepő módon - pedig sosem szoktam senkiét, s csak azoknak hagyom, hogy megérintsen, akikben tényleg bízom. De az, hogy akarjam is, hogy valaki hozzám érjen, az iszonyatosan furcsa volt számomra. Azt kívántam, bár nem akarnám...
Kezeimet magam mellett lógattam, ahogy Sebby beszélni kezdett, s én figyelmesen hallgattam, néha-néha rápillantva, de egyébként a földet fixírozva. Nem kerülte el a figyelmem, hogy elengedték, hogy elkéredzkedett, de gondoltam, ő sem szeret késni, vagy ilyesmik...
- Én is ki fogok. - válaszoltam a szünetes megjegyzésére, de ekkor rájöttem, hogy ez igencsak úgy hangzott, mintha helyeselni akarnék, vagy ilyesmik, esetleg utalni, hogy egyszerre tegyük ezt meg... Ah, miért ilyen bonyolultak az emberi érzelmek?
Kérdésére felnéztem rá, tekintetem találkozott a hatalmas kék szemekkel, és eszembe jutott a vihar, ahogy néztem rá, ahogy nézett rám... finoman megborzongtam. Ahj... Végül aztán számba vettem a lehetőségeket, és mikor rájöttem, hogy gyakorlatilag arra vonatkozott a kérdés, hogy bemenjünk-e enni valami étterembe a faluban, bólintottam (talán a kelleténél nagyobbat is).
- Szerintem menjünk. - mondtam, bár sejtettem, hogy a vacsorára nem fogunk felérni, de talán a konyhában ehetünk... az mégis más, mint egy párocskás étterem zenével, ami olyan lenne, mint egy...
Kattant valami. Szinte hallottam, ahogy leesett. Mint egy izé. Amire elhívni szokás embereket. Most azt kérdezte meg, hogy bemegyünk-e az étterembe. Elkéredzkedett. Cukrot hozott nekem. Szám kiszáradt erre a gondolatra. Neeeem. Ez nem lehet olyan. Gareth is megmondta, hogy az öccse nem veszi észre ezeket. Ujjaim megremegtek, mintha csak a másik kezére várnának - zavartan vettem tudomásul, hogy zsebre kéne vágnom a kezem, de valahogy nem ment. Nem akartam.
Felpillantottam Jaredre ismét, de inkább zavartan lesütöttem a szemem, mert túl... túl olyan volt, olyan... szép. Igen. Ez a jó szó, azt hiszem. Túlságosan szerettem volna, ha hozzám ér. Ez így nincs rendben...
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. augusztus 31. 20:29 Ugrás a poszthoz



Sebby nem vette észre, ami miatt eléggé zavarba jöttem, nevezetesen hogy megjegyzésemnek furcsa vonzatai is lehetnének - sőt, kimentett a helyzetből, úgyhogy megnyugodtam egy kicsit.
- Mhm. - bólintottam rá a családi program ötletére, s ekkor fogtam fel, hogy a "családi" programok mit is jelenthetnek pontosan, de akkor olyan fáradt voltam az egész napos stressz, a munka, a sírás és az álom miatt, hogy valahogy csak egy függönyön keresztül láttam az egészet, és teljesen mégsem fogtam fel a "családi" program szavak értelmét együtt. Nem fogtam fel teljesen, hogy a családi szóra is rábólintottam.
Kezeink közel voltak, nagyon közel, s érezem a feszültséget, ami ujjaink közt vibrált - vagy csak beképzeltem volna? Biztosan. Sebby végül kinyújtózott, én pedig hirtelenjében zsebre vágtam a kezeim. Így jobb lesz, azt hiszem. Hiába nem akartam eddig, muszáj lesz...
Ahogy felnéztem rá, mintha kicsit összerándult volna, amit nem tudtam hogyan értelmezni, úgyhogy inkább a földet kezdtem fixírozni, meg az előttem lévő kavicsokat. Jobb lesz ez így mindenkinek.
Sok ideig nem szólaltunk meg, csak mentünk egymás mellett, de engem általában nem zavarnak az ilyesfajta csendek, mert amúgy sem vagyok beszédes fajta. Ő is gondolkodott, én is gondolkodtam, és ez teljesen rendben van így. Nem nagyon néztem fel a másikra; agyam zsibbadt volt, és az utóbbi pár percben lejátszódó temérdek gondolat után ismét felbukkant fejemben az álom. "És különben is, hogy nézel ki?!" - visszhangoztak bennem Jared álombéli szavai. Megborzongtam egy pillanatra.
Amikor Sebby mégis megszólalt, mintha észbe kapott volna, felnéztem rá, s láttam, hogy újfent kissé kipirult az arca. Nem nagyon értettem, miért kérdezte ezt meg, hiszen szinte biztos, hogy ez egyáltalán nem érdekli. Ha meg nincs témánk, vagy zavarban vagyunk, akkor inkább ne beszéljünk, nem?
Magam elé pillantottam, amíg gondolkodtam a válaszon - szokás szerint nem nagyon voltam éhes -, s szemben velünk megpillantottam egy ismerős arcot. Aaron volt az, az egyik szobatársam. Lesápadtam. Ne. El fogja mondani nekik, és ha elmondja...
- Öhm... nem tudom. Nem vagyok éhes. - nyögtem ki végül, végig Aaront bámulva - ő viszonozta a pillantást, majd Sebbyre nézett, aztán elfordult. Mintha nem is érdekelnénk... - És te? - kérdeztem vissza feszülten, nagyon halkan, sőt, ezt a két szót is kissé dadogósan ejtettem ki a számon. Megbénított a félelem, szívem is hevesen dobogott. Mi lesz így?...
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. augusztus 31. 21:13 Ugrás a poszthoz



Érzékeltem magam mellett, ahogy Sebby kihúzza magát, én viszont inkább begörnyedhettem. Aaron el is fordult, semleges, szinte már unott arckifejezéssel bámulta a kirakatokat.
Mit keres ilyenkor a faluban? A rohadt életbe... leizzadtam, a tenyerem a zsebembe töröltem, ahogy néztem egy kicsit magam elé. Most mi lesz? Visszamegyek a szobába... és akkor talán, ha előtte érek fel, nem mondja el úgy, hogy én is ott vagyok. Bár igaz, ez miért is befolyásolná? De hát csak nem tilos együtt mutatkoznom a mostohatestvéremmel. Meg is mondtam nekik, hogy csak a mostohatestvérem. Mármint... akkor még csak az volt...
Sebby kérdésére összerezzentem egy kicsit, majd még mindig magam elé bámulva bólintottam.
- Aaron. Ő a legszelídebb. Nem is szívesen csinálja ezt az egészet. Ő még egy rossz szót nem nagyon szólt hozzám, talán csak néha, amikor muszáj volt neki. - fejtettem ki, majd hátranéztem a vállam fölött a srác távolodó alakjára. Nem nézett vissza, meg semmi.
Ezen is sokat gondolkodtam már, hogy vajon ő miért nem piszkál akkora lelkesedéssel, mint mondjuk Erik vagy Viktor. Azt hiszem, talán nem kifejezetten az a kötekedős fajta. Alapvetően is halk szavú, ő még olvasni is szokott, de sokszor poénkodik a másik kettővel. Egyébként nem rosszindulatúan. Persze, gúnyos megjegyzései vannak, de azt hiszem, ő nem akar kikezdeni senkivel, ha nincs rá nyomós oka.
Hirtelen megéreztem Jared kezét a vállamon, aminek következtében egy kicsit lazítottam a tartásomon, mert valahogy megnyugtatott abban a pillanatban az érintése.
- Ha tudok, írok. De... csak nem mondja el... és amúgy is mondtam nekik, hogy csak... szóval, hogy a mostohatestvérem vagy. - nyeltem egyet. Most majdnem... na mindegy.
Lépkedtünk egymás mellett, és bennem annyi kérdés fogalmazódott meg egyszerre... Hogy miért akart velem felmenni a kastélyba, például. Hogy képes lenne-e kimondani azokat a dolgokat, amiket az álmomban... Hogy mit gondolhat rólam. Beharaptam egy kicsit az alsó ajkam, ahogy ezeken gondolkoztam. Mit gondolhat rólam? Főleg azok után, hogy majdnem...
Végül aztán felgyalogoltunk a kastélyba, s a nagytermi vacsorára éppen beérve zuttyantunk le mindketten a házunk asztalához, hogy végül a hálókörleteinkbe siessünk.
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. augusztus 31. 21:18
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. szeptember 1. 19:02 Ugrás a poszthoz



Gareth jól mondta - a gondolkodásmódunk homlokegyenest különbözik. Mikor erre emlékeztetett, jöttem rá, hogy nem hibáztathatom azért, mert máshogy gondolkodik, mint én, vagy más úton jut el az eredményig. Emberek vagyunk. Erre néha furcsa rájönnöm.
- Majd... megszokom. - mondtam végül. - Igyekszem megérteni a gondolatmeneteid. - Csak én néha túl lekorlátolt vagyok ilyen szabad gondolkodású emberekhez, de ezt már nem mondtam ki hangosan.
Nehéz volt számomra elfogadni, hogy mindenképpen muszáj lesz tudatosítanom, hogy mi történik bennem. Az önismerettől, mint olyantól eléggé tartottam (ezért is utálom ennyire azt a tantárgyat), mert féltem megismerni önmagam, féltem, hogy mit találok odabent. Hogy olyan érzelmekre akadok rá, amiket nem tudok kezelni, olyan jellemvonásokra, amiket nem kívánok magamba, és amiket nem tudok megváltoztatni. Ezeket az amorf késztetéseket pedig csak és kizárólag úgy lehet megérteni, ha van némi önismeretem - élni is csak így lehet igazán, mert ha tudom, hogy egyes kitöréseim, vagy érzelemhullámaim miért is keletkeznek, könnyebb elfogadni is azokat. Múltbeli események? Vagy megragadt gondolatmenetek? Kis kori élmények? Fogalmam sincs, miért féltem ennyire attól, hogy legalább önmagamat megismerjem, ha már másokat úgysem fogok...
Sok dolog nehezedne rám? Nem tudom. Annyira kicsi problémák is lehettek ezek - esélyes volt, hogy csak én nagyítom fel az élet mindennapi dolgait, csak én nem tudok feldolgozni olyan dolgokat, mint az esetleges érzelmeim vagy álmaim... Mint hogy van valaki, akire támaszkodhatok, akiben megbízom annak ellenére, hogy kilenc éves koromban megfogadtam, hogy senkinek sem fogom kiadni magam; egészen eddig sikerült is. De Gareth áttört valamit. Ezt is fel kellett dolgoznom, azt hiszem, de talán ez volt a legkisebb baj amellett, hogy Sebby... Sebby egy olyan személy volt számomra, akinek a jelenlétében sosem tudtam semleges maradni. Ő az első ilyen ember. Eddig minden emberi kapcsolatomban képes voltam megtartani azt a bizonyos két lépés távolságot, tudtam érdektelen maradni és objektív, ha úgy kellett szemlélődnöm, de Sebbyvel kapcsolatban egy pillanatig sem tudtam objektíven vizsgálódni. Egy percig sem. Először nagyon utáltam, aztán meg... aztán meg? Fogalmam sincs.
- Nem tudom, hogy sok dolog-e, vagy csak én nagyítom fel. - böktem ki, miközben Garethre pillantottam. - Nem tudom, mennyire normális, hogy ilyen dolgokon gondolkodom ennyit. Úgy értem, nem tudom, ez mindenkinek ilyen jelentős-e, vagy csak én csinálok ügyet belőle. Mert lehet.
Furcsa, hiszen Seth jelenlétében valahogy mindig olyan dolgokra jövök rá, amikre egyébként sosem tudnék - nagyon inspiráló gondolkodásmódja volt, még ha nem is értettem mindig igazán. Segített új nézőpontokat meglátni - pont úgy, mint ahogy most is, hogy a Madagaszkáros dologról beszéltem. Miközben formáltam a szavakat, jöttem rá a megoldásokra, a kis megoldóképletem tökéletes válaszaira - talán egy kicsit fel is csillant a szemem a zavar mellett, hiszen sikerült megtalálnom egy kérdésre a választ, amin sokat gondolkodtam. A hozzám hasonló embereknek ez akkor is öröm, ha ilyen, számukra kellemetlen témában is találnak választ - de akkor az önismerettől miért félek? Azt hiszem, azok más jellegű kérdések lehetnek, mint ezek. Önmagammal, a benső énemmel kapcsolatban sokkal nehezebb válaszokat találni, mert sokkal komplexebbnek tartom, lévén sosem engedem a felszínre, ezért néha még azt sem tudom, milyen is vagyok én magam. Mármint, néha fogalmam sincs róla. Abszolút semmi.
Nem lepődött meg, nem ítélt el, és nem értett félre, pedig magyarázatom elég zavaros és félreértelmezhető volt - nagyon örültem ennek, egy nagy kő esett le a szívemről. Néha elgondolkodom azon, hogy vajon miért kaptam én magam mellé ezt a testvérpárost, hogy vajon milyen jó dolgot követtem el az életemben, ami miatt most ez jár. Mert igen, Sebbyt is abszolút jó dolognak tekintem az életemben, akármennyire is összezavar és benső feszültséget okoz - Sebby egy olyan ember, akit ha nem ismerek meg, vesztek valamit. Gareth hasonlóképpen - egy teljesen más gondolkodásmóddal rendelkező ember, akitől rengeteget tanulhatnék, aki valamiféleképpen példát mutat számomra, még ha ezt nehéz is így kimondani.
Nevet adni nekik - attól olyan valóságossá válna az egész. Bár talán jobb lenne ilyen nevekbe kapaszkodni, mert talán adnának valamicske támpontot, de ezek egyelőre annyira árnyaltnak tűntek számomra, hogy képtelen lettem volna mindegyiket nevesíteni, mert életem végéig "jegyzetelhetném" ezeket, akkor sem találnék mindenre külön szót. Vagy talán egy szó sok érzelmet is magába foglalhat. Elvégre szeretni is sokféleképpen lehet, vagyis azt mondják. Utálni is. Ezt már ismerem.
- Ha nevet adok neki, valóságos lesz. - nyilvánítottam ki. - Tudod, nem tudom, hogy mennyire akarom, hogy ezek valóságosak legyenek. De, tudom. Nagyjából semennyire. - mondtam halkan, s észre se vettem, hogy hangom remegett. Féltem. Azt hiszem. - Mert mi van, ha én érzek késztetést bizonyos dolgok vagy emberek felé, de például lehetetlenség lenne esetleg... szóval, mi van, ha van egy bizonyos késztetésem, mondjuk hogy... - nyeltem egyet. Nem mondhattam ki, amit akartam. Nem lehet igaz, hogy ilyeneken jár az agyam. Nem akarhatom, hogy Sebby akarja, hogy megöleljem például. Nem.
Kifújtam a levegőt, lassan lélegeztem, s ez alatt megpróbáltam összeszedni a gondolataim, nem sok sikerrel. Valahogy annyira csapongtam - valószínűleg a fáradtság, illetve a gondolataim mennyisége is hozzájárult ehhez -, hogy már nem tudtam témánál maradni. Illetve de, de csak egy téma körül járt az agyam folyamatosan... minden egyetlen témának az alfaja, minden egyetlen dolog körül forgott most a fejemben, bármennyire különböző gondolatmeneteket és önelemző monológokat is nyomtam a fejemben. Minden Sebbyből indult ki, és ez megrémisztett.
- Mi van, ha olyan késztetésem van, amit nem lehet teljesítenem? Mert valamiért... mert mondjuk... Vegyük példának, hogy meg akarom... hogy meg akarok ölelni valakit. De ő nem szeretné. Jó, értem, hogy akkor nem fogom. De... de ezek... más késztetések, mint... mint amiket eddig ismertem. - fejeztem be végül, magamat is teljesen összezavarva.
Mire gondolhatott itt a költő? Mármint, most magamra célzok, bár költő a legkevésbé sem vagyok. Mire is gondolok most pontosan? Arra, hogy olyan késztetéseim vannak, amiket eddig még nem tapasztaltam. Sebby irányába. És... várjunk, mire is akarok én pontosan kilyukadni ezzel? Lehunytam a szemem, és ujjaim megtalálták az orrnyergeim. Nem tudtam, mire is gondolok. Mások ezek a késztetések, de nem tudtam, miben, és ez nyomasztott, zavart, feszélyezett. Sejtettem, hogy miben, de arról az opcióról egyszerűen nem akartam tudomást venni...
Egy pillanatra talán el is felejtettem az egészet, mikor hozzábújtam Garethhez, tehát a mozzanat elérte az egyik célját, hogy lehorgonyozzak pár percre. Bár karjaimat olyan lazán tartottam, hogy lehetséges volt, hogy a másik nem is nagyon érzi, mégis, a fejemet odafúrtam a nyakába, s így ültünk egy darabig, amíg meg nem szólalt. Egy ideig még nem voltam hajlandó felfogni ezt, csak azzal törődtem, hogy Gareth finoman ringatni kezdett, én pedig tudtam hova bújni. El tudtam bújni egy kicsit. Nagyon rég nem csináltam ilyet, felemelő érzés volt valahogy.
Csak akkor értettem meg, mit mondott, mikor már elhúzódtam tőle, akkor viszont sokkolt, főleg az utolsó mondat.
- Más! - csattantam fel, bár ez esetemben csak azt jelenti, hogy normál hangerővel szólalok meg. - Más! Hát pontosan ettől félek én is! - mondtam még mindig emelt hangerővel. Azt hiszem, Gareth akkor nem értette meg a probléma jelentőségét. Nem tudta, kiről beszélek, ez tény, de... oké. Talán én nem értem, amit ő akar mondani, vagy ahogy ő látja a dolgokat. Azt hiszem, Gareth szerint egyáltalán nem baj, ha valaki iránt érzünk valamit. Engem pusztán ez a gondolat is megijesztett, de az, hogy esetleg ez a személy Jared legyen, egyenesen kiakasztott és az őrületbe kergetett lassanként. Mert igen, volt valami halvány benyomásom arról, hogy elképzelhető, hogy ez a helyzet, de nem akartam tudomásul venni, egyszerűen nem. Tajtékzottak bennem az érzelmek.
- Csak egy álmom volt, de az is éppen elég volt. Mert... túlságosan akarok megint olyat álmodni, érted? - kérdeztem kétségbeesetten, bár ez inkább afféle költői kérdés lehetett, hiszen meg sem várva a válaszát folytattam. - Nem feltétlen olyat, oké. De... azt is szeretném, hogy ez az álom ne csak a fejemben létezzen, és ez kiakasztó. Mert ez félelmetes. Mert kiszolgáltatott egy érzés. És mert... Akár objektíven, akár szubjektíven nézem, nem szabadna.
Kezem valahogy Garethébe került egy kis idő múltán - először kétkedve fogadtam az érintését, akármennyire is bújtam hozzá az előbb, de végül elfogadtam, s egyáltalán nem ellenkeztem. Simítása nyomán megjelent valami a kezemen, valami fénylő - madárlábnyom... Összevont szemöldökkel néztem az apró léptek lenyomatára, majd Gareth kezére pillantottam, és beugrott. Lesokkolódva pillantottam ez után a kezemre, melyen még mindig ott voltak a nyomok, s csak néztem őket, de úgy, mintha megkaptam volna életem ajándékát. Sejtettem, hogy Seth mit szeretne ezzel mondani szavak nélkül, és megálltam a "miért" kérdés feltétele nélkül a dolgot - csupán annyit tettem, hogy végigsimítottam a saját nyomaimon, aztán Garethén, amennyiben megengedte, hogy odahúzzam magamhoz a kezét.
- Tényleg így gondolod? - kérdeztem végül nagyon halkan, utalva ezzel arra, hogy számomra az volt az üzenet, hogy "közénk tartozol". És ha most eltekintünk attól, mekkora kavarc van a fejemben Sebby kapcsán, akkor ez egy olyan kötelékbe való befogadás volt, amiről életemben nem mertem volna álmodni; egy testvéri kötelék, amiben nekem egyke árvaként sosem volt részem.


[Álmodói megjegyzés: a minket moderáló prefitől elnézést kérek a hatalmas hszekért. ><]
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. szeptember 1. 19:17
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. szeptember 3. 21:30 Ugrás a poszthoz



Nincs tempóm. Lehet, hogy nem állok késze problémákat feldolgozni? Vagy csak nagyon lassan...? Fejemet a kezembe temettem, majd a hajamba túrtam, mikor eltelt egy kis idő, és felnéztem Garethre. A saját tempómban fogom, vagyis igyekszem. De... én ezt nem akarom feldolgozni. Ezt nem. Ennek a problémának léteznie se kéne...
Szavai első körben lesokkoltak, mert nagyon igazak voltak - ez a probléma létezik attól még, hogy nem akarok róla tudomást venni. Márpedig én nem akarok. Túl nehéz. Túl sok problémával jár, túl sok kérdéssel és önfelfedezéssel, túl sok bonyodalommal és feszültséggel. És én ezt nem akarom. De nagyon nem. Szavak sincsenek rá, mennyire félek ettől, mert valljuk be, félek. Gyáván elfordulok a problémától, ahelyett, hogy foglalkoznék vele, s ennek olyan következményei lehetnek... bele sem szeretnék gondolni. Minden este álmok fognak gyötörni, gondolatok, amiknek folyamatosan Jared lesz a középpontja, mint most. És ez... nem jó.
- Szeretném kizárni az elefántot a szobából. - folytattam Gareth (meglepően találó) hasonlatát. Szerettem volna, hogy az "elefánt" egyszerűen csak eltűnjön, de amikor ezt kimondtam, már akkor tudtam, hogy ez sajnos nem ilyen egyszerű. Pontosan tudtam ezt, meg azt is, hogy Seth is fel fog erről világosítani, de muszáj volt kimondanom ezt, mert jól esett letisztázni legalább a célomat, ha már az okokat nem tudtam.
Lassítottam. Lélegeztem. Semmi gond. Ezzel a két szóval persze hazudtam magamnak, de meg akartam próbálni, abban reménykedtem, hogy elhiszem magamnak, hogy nincs gond. De persze nem. Éreztem, hogy baj van. Szívem gyorsan dobogott - egyedül az mentett meg, hogy már este volt, és ilyenkor már lassabb a pulzusom egy kicsit.
Gareth kérdésére csak meglepve néztem rá, s azonnal tudtam, hogy a válasz "nem". Én nem vagyok ez az ölelgetős fajta, illetve nagyon ritka, ha valakinek hagyom, hogy megöleljen - az meg, hogy én ölelek meg valakit, egyenesen csodának számított. Seth folytatta, a válaszomat nem várta meg. Ismét kérdést tett fel, aminek hatására csak néztem magam elé, még a szemöldökömet is összevontam.
- Igen. - mondtam végül egy kis csönd után. Van különbség aközött, ahogyan Sebbyt ölelem meg, és ahogyan Sethet. Nyomasztó különbség. Sóhaj szaladt ki a számon. Nehéz. Nehéz ez az egész nekem. Nem vagyok hozzászokva ilyen jellegű problémákhoz.
Seth kérdései pofon csaptak. Hatalmas szemeket meresztve néztem rá, mikor sorolta, miket nem tudok megtenni, hogy nem tudom megoldani a problémát. Ezt tettem volna a legszívesebben; eltüntettem volna még az emlékét is ennek az egésznek. De nem tehettem, mert egyszerűen nem volt lehetséges anélkül, hogy ne drasztikus megoldásokhoz fordulnék.
Elfogadni, hogy vonzó, hogy megfogott. Hogy szeretnék tőle valamit. Ezek a szavak olyan súlyosak voltak, hogy olyan volt, mintha valami a gyomromban ért volna talajt. Tekintetem a földre kúszott, és csak néztem magam elé, aztán lehunytam a szemem. Sebby. Egy olyan ember, aki vonzó. Megborzongtam, olyan élesen eszembe jutott az arca, meg úgy mindene. Felborzolt bennem valamit. Megfogott. Mivel? Fogalmam sem volt.
- Te hogy csináltad? - kérdeztem még mindig csukott szemmel. Azt mondta, ismerős neki a helyzet. Valamit neki is lépnie kellett. - Hogy dolgoztad fel?
Megkérdeztem, mert szerettem volna kapni egy megoldókulcsot ehhez az egészhez, bár ezt a saját magam módján kell csinálnom, az én tempóban. Tudtam ezt, de kapni szerettem volna egy támpontot. Valamit. Bármit. Egy szalmaszálat, amibe kapaszkodhatok. Elsodort ez az egész, elsodort Sebby maga. Ez ijesztő volt. Mintha teljesen elvesztem volna.
Madárlábnyomok, olyanok, amik egyszer el fognak tűnni az illúzió miatt, de immár örökké megmaradhatnak az emlékezetemben. Egy madár lennék? Megmosolyogtatott ez a hasonlat, hiszen amikor ott voltam a tükörvilágban, akkor együtt repültem egy hatalmas sassal, és tényleg madárnak éreztem magam. Fantasztikus volt... olyan szabad voltam.
- Köszönöm. - motyogtam, majd laza ökölbe szorítottam a kezem, és úgy tettem, mintha zsebre raknám a lábnyomokat. Velem lesznek. Sethék velem lesznek, és ez egy kis nyugalommal töltött el a káosz után.
Ásítottam egy hatalmasat, majd Garethre pislogtam, és megdörzsöltem a szemem, végül pedig felnéztem a csillagos égboltra, illetve az illúziókra, ha még ott voltak. Aludnom kéne.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. szeptember 6. 09:52 Ugrás a poszthoz



A fáradtság rám telepedett, hiszen előző este nem sokat aludtam, tekintve, hogy olyan hajnali fél három környékén kerülhettem ágyba. És mégis, ezen a hétfői napon dolgoznom kellett - azt hiszem, mondanom sem kell, hogy egy pillanatig sem tudtam összpontosítani a mai napon, sem a tanulásra, sem a ketrecpucolásra a Bestiáriumban.
Hogy miért nem mentem fel rögtön a kastélyba, és miért nem dőltem be az ágyba? Mikor kiléptem a munkahelyem ajtaján, zuhogó esővel találtam szembe magam. Lehunyt szemmel sóhajtottam egyet; ekkor rögtön beugrottak a tegnap történtek, aminek hatására akaratlanul is elmosolyodtam. Sebby... Khm. Koncentráljunk.
Végül elindultam, úti célomul pedig a Csárdát választottam; gondoltam, megiszok egy vajsört, hátha addigra elmúlik a zuhé, és megúszom egy kiadós tüdőgyulladás nélkül. Esernyőmet lerázva léptem be az ajtón (kissé vizesen), s szembesülnöm kellett az embertömeggel, ami fogadott odabent. Egy türelmetlen sóhaj kíséretében kértem ki az italom, s amint a kezemben tartottam a poharat, felmértem az ülőhelyeket, illetve azoknak hiányát.
Egy lányon akadt meg a szemem, akit látásból talán már ismertem is, tudtam, hogy eridonos; egyedül ült egy asztalnál. Fájdalmasan vettem tudomásul, hogy nincs más választásom, muszáj leülnöm egy ember mellé, hiszen üres asztal lényegében nincs - az eridonos volt az egyetlen, aki egyedül ült, mindenhol máshol nagy társaságok foglaltak helyet, úgyhogy egyértelműnek tűnt, hogy hozzá kell csapódnom.
Pár lépéssel ott termettem az asztalnál, és nem túl nagy lelkesedéssel kérdeztem meg;
- Szia. Bocs, leülhetek? Minden asztal tele van. - motyogtam bele az alapzajba; még az is lehet, hogy a lány nem értette, amit mondtam, annyira nem artikuláltam. Kissé el voltam gondolkodva, mondhatjuk így. - Szépvölgyi Richárd. - kezet nyújtottam. - Azt hiszem, már találkozhattunk a kastélyban.
Amint engedélyt kaptam rá, hogy leüljek, helyet is foglaltam, s leraktam az italomat az asztalra. Nem kell aggódnia, nem sokáig leszek itt, csak addig, amíg eláll az eső, már ha eláll.
Poharamat felemeltem az asztaltól, s kortyoltam a vajsörömből; ekkor azonban olyan dolog történt, amit még sosem tapasztaltam; az eddigi kellemes melegségérzet eltűnt, helyette a zajok kissé dobozossá váltak, az emberek körülöttünk nagyon távolinak tűntek, sőt, mintha be is lassult volna az idő. Hirtelen mozdulattal raktam le az italt, aminek egyáltalán nem volt más íze, mint szokott lenni. Mi a fene? Összevont szemöldökkel néztem körül; az emberek még mindig nevettek, de számomra minden megváltozott, minden hidegebb lett, minden távoli volt...
Nadinera néztem, s amennyiben ő is összezavarodott emiatt a furcsa jelenség miatt, s ez látszott is az arcán, rezignáltan sóhajtottam.
- Te is érzed? - kérdeztem fojtott hangon, ahogy körülnéztem. Valami drogot csempésztek volna az italunkba? Vagy jönnek a dementorok? Mi a fene van?
Egy furcsa sugallat miatt néztem hátra Nadine mögé; egy folyosót láttam, az ajtó résnyire nyitva volt, s szokatlan hangok szűrődtek ki onnan. Mi a franc? Összevont szemöldökkel próbáltam ültő helyemből belesni az ajtón, de nem láttam semmit. Nem hagyott nyugodni ez a furcsaság - egyáltalán nem olyan volt ez a furcsa közérzet, mintha mindjárt elájulnék a szívritmuszavaromtól, ilyet még sosem éreztem. Vészharangom azonban egyből bekapcsolt, s agyam kutatta a választ a "mi történik?" kérdésre.
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. szeptember 6. 09:57
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. szeptember 6. 12:40 Ugrás a poszthoz



Furcsa volt ez az egész, tudni akartam az okát, és hogy mégis hogy lehetne megszüntetni ezt az egészet. Nadine helyeselt, neki is feltűnt a furcsaság, de az emberek körülöttünk tovább nevettek, mit sem törődve a furcsa zajokkal, a kihűlt csárdával.
Ahogy néztem az ajtót, Nadine is megfordult, s felállt. Nem szabadna oda bemennünk. Hogy megnézzük-e, ezt kérdezte Nadine, de mielőtt válaszolhattam volna, belesett az ajtón. Felpattantam a helyemről, s pálcát rántottam, úgy próbáltam visszatartani az eridonost.
- Rossz előérzetem van. - közöltem végül, bár igazság szerint csak egyáltalán nem volt logikus számomra, hogy furcsa hangokat hallató folyosókra járkáljunk be, de igen, ilyen az, amikor az ember találkozik egy szangvinikus, kíváncsi jellemmel.
Azonban ahogy Nadine kissé kinyitotta az ajtót, egy folyosó tárult elénk, rengeteg ajtóval. Magasabb voltam a lánynál gyakorlatilag tíz centivel, úgyhogy a feje fölött néztem be a kísérteties helyre.
- Nem tetszik ez nekem. - motyogtam halkan, majd amint abbahagytam a beszédet, meghallottuk az emberi kiáltást. Eddig összehúzott szemöldököm és zavart arckifejezésem egyszeriben kisimult, s csak bámultam befelé a hívogató ajtóra, ahonnan hallottuk a szörnyű, segélykérő hangot.
Hátrapillantottam, gondoltam, talán még pár ember idejön, ha meghallja ezt a kétségbeesett üvöltést, de senkinek még csak fel se tűnt, sőt, mintha direkt nem akartak volna tudomást venni róla. Az emberek testtartása nem igazán változott, csak pár ember mutatott zavart gesztusokat, de lehetséges volt, hogy csak a beszélgetőpartnerük miatt tettek így.
Furcsa volt számomra, hogy egy fia pillantást sem kaptunk, még egy futó tekintet sem vetült ránk, pedig ott álldogáltunk egy folyosó előtt, amiből emberi üvöltés hangzott fel. Nem gondoltam volna, hogy az a fajta lett volna, mintha valaki rosszul lenne... Aztán egyszer csak elvágták az egészet, a harmadik ajtó elnémult.
- Szóljunk valakinek. - dobtam fel az ötletet, és ismét hátrapillantottam a távolinak tűnő embertömegre.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. szeptember 6. 14:21 Ugrás a poszthoz



Neki sem tetszik valami, ejjha, újdonság! Micsoda meglepetés. Feszélyezetten néztem befelé, próbáltam kitalálni valami ésszerű megoldást. Nadine ellépett az ajtó elől, nem is néztem hátra, hogy mit csinál, csak bámultam befelé, és hallgattam az üvöltést. Gyanús. Valami... van.
Mikor beállt a csönd, s Nadine kifejtette aggodalmát, enyhén felvontam a szemöldököm, de még mindig gondterhelten néztem a lányra.
- Ha már meghalt, tök mindegy. - mondtam gyorsan. - Nem tudhatjuk, mi van bent. Veszélyes lehet.
Mert igen, engem a varázsvilágban már abszolút semmi sem lep meg. Dementor? Halálfalók egy random sarokból? Tudom, aktuálisan nem épp nagyon aktív a fekete mágia, de bármi előfordulhat. Ki tudja. Jobb mindenre felkészülni. Különben is, abszolút nem az én dolgom az, hogy valaki odabent ordít. Ezekbe jobb nem beleavatkozni, jobb távol maradni az ilyenektől. Amennyiben nem vagyok személyesen érintett, tehát nem én üvöltök, nem miattam üvöltenek, és nem egy hozzátartozóm az, nem vagyok köteles odamenni. Miért is lennék?
Nadine átgondolatlanul nyitotta ki az ajtót, s egy kérdés kíséretében lépett be a folyosóra. Hát ez a lány tiszta életképtelen, ez volt az első gondolatom. Egyedül, segítségkérés nélkül bemegy egy ijesztő folyosóra, ahol emberek üvöltenek? Nincs tisztábban azzal, hogy ez esetleg veszélyes is lehet?
- Ha baj van, üvölts. - közöltem végül. - Én hívok valakit.
Amúgy sem lett volna épp a leglogikusabb lépés az elsős kis bűbájaimmal bemenni egy ilyen veszélyesnek tűnő helyre; ötletem sem volt, hogy Nadine hányadikos, de ha ekkora önbizalommal sétál be, lehet, hogy már végzős, esetleg mestertanonc. Mindenesetre ő belépett, én pedig villám gyorsan a pultoshoz siettem.
- Valaki üvöltözik odabent a folyosón. - közöltem. - Segítséget kér.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. szeptember 6. 20:52 Ugrás a poszthoz



Közöltem volna. Nyitottam volna a szám, de nem voltam képes megszólalni; csak hatalmas szemekkel néztem a pultosra, s olyan voltam, mint egy átlagos diák, aki épp kivárja a sorát. Mi ez? Nem tudok megszólalni... Próbáltam mozdulni, de kínosan fájdalmas volt, ahogy felemeltem a kezem.
Megfordultam, amíg még tudtam, és elindultam az ajtó felé, hatalmas léptekkel próbáltam átszelni a helyiséget. Csak Nadine érezte ugyanazt, amit én, és ha most én rosszul vagyok, ő meg ott van annál az ajtónál, bajban van... Szédülni kezdtem. El fogok ájulni... ha nem teszek valamit, el fogok ájulni.
Választás elé kerültem; ott volt a táskám a székre akasztva, amiben rengeteg gyógyszer volt a szívritmuszavarom és az egyéb betegségeim miatt. Beveszek valamit, és reménykedem, hogy hat, vagy megnézem Nadinet?... Másodperceim voltak csupán arra, hogy egy köztes megoldást válasszak, hiszen agyam tompult, szédülni kezdtem - táskámat nehézkes mozdulattal markoltam fel, ahogy elindultam a folyosó felé. Ha most ugyanaz történik vele is...
Kezeim a kilincsre nyomódtak, s éreztem, ahogy elhagyja az erő a testem minden egyes szegletét szép lassan; kiszáll a kezeimből (bénán csimpaszkodnak a nyíló ajtó kilincsén), a lábaimból (a földre esek), s hogy egyre jobban szédülni kezdek... fél szemmel felpillantottam, és megláttam magam mellett az eridonost. A táskám... hol a táskám...
Mivel rengetegszer voltam már rosszul rövidke életem során, elég jól tűröm az ilyesmit, mégis; karjaimat gyakorlatilag nem éreztem, pedig periférikus látómezőm észlelte, ahogy csapkodom velük. Hol a táskám?
Szédültem, alig láttam valamit, kis hangyák fedték el szépen lassan a látómezőmet. A táskám a fejem alatt van. Ráestem a táskámra. A francba... meg kell próbálnom valahogy... kinyitni...
Gondolataim lassan jöttek, s bár fel akartam emelni a fejemet, hogy valahogy (akár orral) kitúrjak egy gyógyszert, de nem ment; a hangyák elborították a látásom. Szemeim lecsukódtak.
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. szeptember 6. 20:59
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. szeptember 15. 21:33 Ugrás a poszthoz



Gareth szavai olyanok voltak számomra, mintha kimondta volna a legnagyobb félelmeim egy részét - mintha rátapintott volna a gyengeségeimre, akarattal hozva fel, bár jó szándékkal, hogy változtathassak rajtuk, legalábbis ezt feltételeztem. Mégis, mikor azt mondta, hogy nyitnom kell az emberek felé, nagyot nyeltem. Nyitnom. Nekem. Na ez az, amitől gyakorlatilag páni félelem öntött el, s összezavarta a gondolataimat, olyannyira, hogy légzésem is egyenetlenné vált. Nyitnom valaki felé, megbíznom benne, hagyni, hogy megérintsen? Felfedni egy részem, esélyt adván ezzel arra, hogy kihasználjanak? Hogy gyengének lássanak? Más dolog ugyanis, ha gyenge vagyok, de senki sem látja. Hazudok vele egy kicsit magamnak is, ezt tény, hiszem az emberek rólam alkotott képe nem fog megegyezni az általam vélt képpel, de... sokkal jobb, mint felfedni magamat valaki előtt, ezzel esélyt adva arra, hogy hazudjon, hogy romba döntse a lelkem egy részét (ha van nekem olyanom egyáltalán).
- Közel engedni... - ismételtem elszorult torokkal. - Nem. Nem. - csupán ezt tudtam kinyögni, gyerekes védekezőmechanizmusom teret nyert, ahogy masszívan tiltakoztam ezzel a két elhaló szóval. Nagy levegőt vettem, úgy pillantottam fel Garethre, s pár pillanat után meg is szólaltam. - Nem akarom. - mondtam immár sokkal határozottabban, mint az előbb. - El se tudom képzelni... hogy valaki megismerjen engem. - Megismerjen engem azáltal, hogy hogyan reagálok az érintésre, hogy milyen érzés számomra egy fizikai kontaktus. Megismerjen engem azelőtt, hogy én megismerném önmagam. Ha ennek az az ára, hogy fogalmam sincs, mit érzek, én... nem mondhatom azt, hogy legyen, természetesen. Mert ezt én sem engedhetem meg magamnak, hogy káoszt hagyjak a saját fejemben. De az, hogy valakit közel engedjek magamhoz, a szó legkomolyabb értelmében halálra rémített - még a szívem is irtózatos tempóban kezdett verni e felvetés hatására.
Nem talált süket fülekre Gareth javaslata, vagy inkább megoldókulcsa. Egyáltalán nem, ugyanis innentől kezdve az agyamba fészkelte magát a gondolat, hogy talán hagynom kéne, hogy valaki esetlegesen megérintsen, meg ilyesmik, de akkora gátlásaim voltak ezzel kapcsolatban, amin még én magam is meglepődtem. Miért is félek ennyire attól, hogy valaki megérintsen? Mert logikusnak tűnik, hogy a megismeréstől tartok, de az érintés, főleg, ha Sebbyre gondolok, borzalmasan megijesztett.
Elfogadni, hogy vonzó. Hogy valamivel megfogott. Hagynom kéne, hogy megérintsen...? Gyomrom görcsbe rándult, mellkasom pedig elnehezült Seth józanító verbális pofonjai nyomán. Mivel fogott meg? Megfogott egyáltalán? Igen. Erre tudtam a választ, természetesen, mert eddig is igencsak nyilvánvaló volt, csak nem akartam észrevenni.
Felpillantottam, mikor elkezdte mesélni a saját tapasztalatát ezzel a dologgal kapcsolatban - reménykedtem, hogy talán leszűrök belőle valamit, valami könnyebb utat esetleg, vagy egyszerűbbet, vagy legalább egy kicsit mást. Újrapörgette, elemzett, egyetlen találkozás, csak pár óra volt. Talán ez a könnyebb eset lenne? Én egész szünetben össze leszek zárva Sebbyvel egy szobába - ó, tényleg, erre eddig nem is gondoltam. Milyen fantasztikus lesz nézni, ahogy kijön a fürdőből, tényleg... felemelően könnyű lesz ez a szünet.
Számomra egyértelmű volt, hogy az "így vagy úgy le akarom zárni" azt takarja, hogy Seth nem szeretné ennyiben hagyni a dolgot - eltűnődtem, mivel hagyhat valaki olyan mély benyomást egy emberben egyszeri találkozás alkalmával, hogy ennyire emlékezzen rá, sőt, álmok gyötörjék emiatt. Ez persze talán nem segített a problémám megoldásán, mégis, érdekes kérdésnek tűnt - fel is tettem volna, ha nem éreztem volna úgy, hogy nem feltétlen kell belemásznom Gareth személyes terébe. Mindegy, legalább lesz min gondolkodnom ezzel a kérdéssel együtt az elkövetkezendő harmincegy nap minden éjszakáján.
- Köszönöm, hogy elmondtad. - motyogtam halkan, ahogy felpillantottam a másikra. - Ha egyszer szeretnéd... elmesélhetnéd a történeted. - ajánlottam fel, ugyanis őszintén érdekelt, mi volt az eleje és a vége ennek a dolognak - s egyébként is, Gareth tipikusan annak az embernek tűnt, akiben sokkal több van, mint amennyit láthatok, bár ezt javarészt csak arra tudtam alapozni, hogy sokkal érettebb és sokrétűbb gondolkodásmódról tett tanúbizonyságot, mint a legtöbb korabeli. Aztán lehet, hogy tévedtem, de egyelőre így tűnt.
Miután a lábnyomok a "zsebembe kerültek", felpillantottam mostohatestvéremre, akinek egy apró mosoly jelent meg az arcán, amit - bár igen visszafogottan, de - viszonoztam is. Pár pillanattal később ásítottam egyet, s mintha csak a gondolataimat találta volna ki, ajánlott fel egy igencsak kényelmesnek tűnő lehetőséget, miközben megsimította a fejem.
- Rendes vagy, de muszáj visszamennem. - mondtam halkan, immár mosolytalanul. - Nem szeretnék kellemetlen kérdéseket a többiektől.
Amint a körülöttem lévő illúziók változni s mozogni kezdtek, rájuk terelődött a figyelmem, ahogy körülvonták a bútort. Kedves dolog ez tőle. Bármennyire is feldúlt ez a beszélgetés, akár ezer kérdésem is lehet magamban, mégis, ezek az illúziók valahogy megnyugtattak - talán arra emlékeztettek, hogy nem csak ez a témakör létezik a nyomorult kis életemben, hanem millió másik is.
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. szeptember 15. 21:39
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. szeptember 18. 19:13 Ugrás a poszthoz



Felpattantak a szemeim, s fejemet ijedten kaptam fel; szédültem, fájt a szemem, de ösztöneim azonnal bekapcsoltak, hogy baj van. Pár pillanat múltán sikerült is felfognom, hol vagyok épp; a helyemen ülök. Odakintről még mindig beszűrődött az eső zaja, velem szemben Nadine ült. Italom előttem volt, pont, mint eddig, s ahogy rögvest hátrapillantottam, táskám érintetlenül lógott a székemen.
Tekintetem rögtön Nadine mögé kúszott, ahol egy ajtót sem láttam; szívem eszméletlen tempóban dobogott, ahogy még mindig igencsak feszülten és ijedten néztem körbe.
- Mi a franc...? - motyogtam ingerülten, ahogy felmértem a körülöttünk lévő embereket.
Micsoda? Teljesen össze voltam zavarodva, ahogy tekintetemet újra és újra körülhordoztam a helységen. Hogy... hogy kerültem ide vissza? Ájultan rogytam a padlóra, nem? Azonnal megnéztem az időt a karórámon, de nem telt el túl sok idő ahhoz viszonyítva, amikor legutóbb rápillantottam.
- Mi történt?! - kérdeztem feszülten pillantva Nadinera. Pár pillanat alatt rengeteg ötlet tódult az agyamba; kezeimmel megdörzsöltem kótyagos fejem. - Elaludtam?... Vagy...?
Rossz álom lett volna? Igen, egy ideje gyakori, hogy rosszat álmodok, bár azóta, hogy Jared... szóval, azóta nem fordult elő a dolog, de mégis. Lehetséges volna? Annyira valóságosnak tűnt, egy álmom sem szokott ilyen lenni.
Igen, valószínűleg elbóbiskoltam. Nem aludtam túl sokat tegnap este, ezért lehetett. Csak ez történhetett, hiszen nincs semmiféle ajtó Nadine mögött. De mikor aludtam el? Egy pillanatra sem emlékszem, amikor laposakat pislogtam, csak az összefüggő eseménysor van meg. Nyilván a lányt sem álmodtam, hiszen itt ült előttem. Hacsak nem egy álom ez az egész, persze; azonban ha rájövök, hogy ez egy álom, tudom irányítani. Itt azonban hiába gondoltam arra, hogy az asztal felemelkedjen, nem történt semmi, úgyhogy most ébren vagyok...
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. szeptember 18. 19:16
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. szeptember 20. 19:53 Ugrás a poszthoz



Végeztem a munkával, mert természetesen nyáron is van, nem maradhatok otthon pihenni, ez törvényszerű.
Így a szünet közepe tájt már teljesen más minden. Sokkal inkább szabadabbnak érzem magam, noha Sebby legtöbb másodikos tankönyvét már átolvastam és igyekeztem megtanulni az anyagot (borzalmas, hogy a barátom - barátom, még mindig furcsa kimondani gondolatban ezt a szót - ennyivel magasabb szinten van nálam), így alapvetően sem unatkoztam eddig a szünetben, hogy a hajóépítést ne is említsük. Ez eddig a legmozgalmasabb időszaka az életemnek, azt hiszem.
Tehát, a munkával előbb végeztem egy kicsit, mint szoktam, így a másodikos sötét varázslatok kivédése tankönyv társaságában ültem ki a Fő utcza egyik padjára (arra a nevezetesre, ahonnan Sebby anno felállt, hogy elhívjon a Pillangóvarázsba), és vártam a többieket.
Furcsa. Furcsa volt ez az egész, hogy konkrétan ugye együtt laktam Sebbyvel - olyan arcaimat mutattam meg neki, amiket eddig még kevesen láttak csak, noha nem nyíltam meg teljesen, nyilvánvalóan, ahhoz rengeteg időnek kell eltelnie. Mégis, valahogy teljesen más voltam vele, velük, mint általában. Ez természetesen Márknak és Agathanak is feltűnt, sőt, egyértelműen megtudták a dolgot, de Márkon nem láttam volna, hogy zavarná a dolog. Ez egy nagy mérföldkő volt, azt hiszem, teljesen máshogy lépek így be abba a házba, mint egyébként tettem; nyugodtabban. Nem éppen oldottan, de nyugodtan, ez pedig hatalmas előrelépésnek bizonyult.
A padon üldögélve, bár olvasgattam a tananyagot, mégis leginkább az járt a fejemben, hogy ez után a mégiscsak igen fárasztó nap után megölelhessem Sebbyt. Furcsa, nem? Én, aki konkrétan irtózik az érintéstől és a megnyílástól, azt várom, hogy megölelhessem a másikat.
Ahogy rutinból felpillantottam a könyvből, megláttam Jared közeledő alakját; szám pillanatnyi, alig látható mosolyra rándult, amit a szőke mostanra már lehet, hogy távolról is felismer.
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. szeptember 20. 20:32
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. szeptember 20. 20:32 Ugrás a poszthoz



Felpillantottam, s Sebbyt meglátva arcizmaim furcsa, pillanatnyi rándulása már nem is lepett meg. Sőt, az se nagyon, hogy pulzusom már csak a látványára is felgyorsult egy kicsit, akármennyi időm is volt eddig, hogy megszokjam.
- Üdv, Mr. Prefektus. - köszöntem egy időben a hajborzolással, s felnéztem rá. Amióta megkapta a jelvényét, naponta vagy kétnaponta legalább egyszer elhangzik a számból ez a szó; nem mintha féltékeny lennék esetleg, az én előző évi magatartásommal soha a büdös életben nem leszek prefektus - de valljuk be, a legilimencia, a hatalmas tudás, a külső és a műveltség mellé nem hiányzott neki még egy jelvény is.
- Egész jól. - mondtam, s én is belepillantottam a tankönyvbe. - Épp az okklumenciát említették.
Amikor felnéztem, és tekintetem találkozott a pillantásával, ismét alig-alig látható mosoly bontakozott ki az arcomon.
És itt jött az, amin már elég régóta gondolkodtam, konkrétan azóta, hogy megígérte, hogy nem fog belenézni a fejembe; a tananyag, ahol most tartottam, úgyis pont erről szólt, úgyhogy ez ismét felhozta bennem azt a régebbi gondolatfoszlányt. Tekintetem tanakodóvá válhatott, ahogy még mindig a másikat néztem. Sőt, ahogy átértékeltem magamban a dolgokat, bal szemöldököm enyhén fel is szaladt, és ráharaptam a nyelvemre, mint mindig, mielőtt komoly döntéseket hozok.
- Sebby? - kérdeztem lesütve a szemem egy pillanatra. - Milyen érzés lenne, ha belenéznél a fejembe?
Ez a kérdés már régóta foglalkoztatott, s még ha egyelőre nem is kértem meg, hogy pillantson bele az elmémbe, mégiscsak érdekelt, hogy milyen érzés lehet, ha kutakodnak. Vajon megérzi-e az ember? Nyilvánvalóan ez szinttől függ, ennyit még én is tudok a legilimenciáról, de fogalmam sem volt, hogy Sebby milyen szinten lehet.
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. szeptember 20. 20:35
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. szeptember 20. 21:12 Ugrás a poszthoz



Jared helyezkedésére csupán egy apró, a könyökére vetett, az előttünk sétáló emberek számára gyakorlatilag észrevehetetlen pillantás volt a válaszom. A tankönyvet elraktam a hátizsákomba, s amikor leraktam azt magam mellé, egy kis mozdulattal egy leheletnyivel közelebb kerültem hozzá, hogy ne legyen számára kényelmetlen "kinyúlni" a könyökével.
Sebby válasza nem volt a legkielégítőbb számomra, hiszen ezt én is el tudtam volna olvasni egy könyvben - egy bólintás kíséretében újra megszólaltam.
- Semmit? Komolyan... semmit? - kérdeztem összeráncolt szemöldökkel. Elég ijesztőnek tűnt számomra ez a dolog, hiszen ez azt jelentette, hogyha az utcán találkoznék egy legilimentorral, esélyem sem lenne védekezni. - Gondolom, csak az okklumentorok érzik.
Szinte már elmélázva kalandozott el tekintetem az utcában sétálgató emberekre, s még mindig őket nézve szólaltam meg ismét.
- Ez azt jelenti, hogyha valaki most turkálna a fejemben, fogalmam sem lenne róla? - tettem fel a kérdést, noha a válasz egészen nyilvánvalónak tűnt, mégis meg kellett kérdeznem. - Mert ha igen, akkor... - ...akkor bárki visszaélhet ezzel. Bármikor. Bárhol.
Egy halk sóhajjal lendültem tovább ezen a kérdéskörön, hogy ismét Sebbyre pillantsak. Bár tudtam, hogy valószínűleg nem tenne ilyet, mégis, furcsa volt számomra, hogy ott van a lehetősége, hogy bárki fejébe belepillantson, de mégsem teszi meg. Hatalmas kísértés lenne, nekem legalábbis.
- Te már néztél bele valaha a fejembe? Mármint... érezném, ha megtennéd? - javítottam gyorsan, ugyanis beszéd közben rájöttem, hogy esetlegesen sértő lehet, hogyha ilyesmit feltételeznék róla.
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. szeptember 20. 21:12
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. szeptember 20. 21:55 Ugrás a poszthoz



Sebby válaszára csak hümmögtem egyet, ugyanis nem láttam értelmét annak, hogy elkezdjek stresszelni - eddig is védetlen voltam, ez után is az leszek, és nem számít semmit, hogy erre csak most jöttem rá, az SVK tankönyvet olvasgatva.
- De... hm. - szemeim a kirakatokra tévedtek, bár természetesen nem találkoztak egy engem fürkésző tekintettel sem. Még őrlődtem egy kicsit, mielőtt ismét megszólaltam volna. - A legilimencia csak gondolatfürkészés, és ennyi? Jól tudom?
Bevallom őszintén, nem néztem utána a témának, és nem túl mélyreható ez a tájékoztatás, ami a tankönyvben van, azonban azt feltételeztem, hogy mint a mágiának általában, ennek is vannak ágazatai és irányzatai - természetesen lehetséges volt, hogy ez egyáltalán nincs így, de ezt csak úgy tudhattam meg, ha kérdeztem róla. Hozzáteszem, egyáltalán nem rosszindulatból tettem, az akkori motivációm csak és kizárólag a tudásvágy volt.
Nem venném észre, ezt állította. Már épp akartam válaszolni, azonban ő megelőzött, s az elsőként feltett kérdésemre felelt egy másikkal. Tekintetem rá fordítottam, s láttam, ahogy előre dőlt, s eddig néha hozzám érő könyökét a térdére támasztotta, s szeme a földre vetült. Hirtelen nem igazán értettem, miért volt ez, hiszen egyáltalán nem volt vádlás a hangomban. Ha belenézett volna a fejembe, kiakadtam volna, de valahol feltételeztem, hogy nem tette, s ezt igazolta is, hogy ezt mondta.
Én is a térdemre könyököltem, hogy egymás mellett legyünk, és rá tudjak nézni, amíg válaszolok.
- Hát, engem néha nagyon tud érdekelni, mi van a fejedben. - motyogtam. - Mármint. Mindig érdekel. De néha nem tudlak követni, illetve nem tudjuk követni egymás gondolatmeneteit. Ilyen szituációban például lenne értelme belenézned a fejembe. - csupán ténymegállapítások voltak ezek; tekintetem elkalandozott, miközben beszéltem, sőt, kezem önkéntelenül a nyakamban lógó galaxismodellt kezdte tapogatni.
- Csak azt akartam, hogy... - kezdtem csendesen, miközben felpillantottam a másikra - ...hogy ha megkérnélek, akkor belenéznél a fejembe?
Ez az a mondat, amit Szépvölgyi Richárd szájából soha senki sem fog többet hallani, mindazonáltal abban a szituációban fel sem fogtam, mit is kérek igazán. Bár számomra egyértelműnek hatott, hogy nem éppen azt szeretném láttatni vele, mikor mondjuk Márk... azt csinálta, mégis, ezzel olyan "hatalmat" adtam kvázi a kezébe, amit eddig senkinek. Bár, ha úgy nézzük, ez a hatalma akkor is megvan, ha nem adok neki engedélyt a képessége alkalmazására.
- Csak hogy tudjam, milyen érzés. - Mert azt nem tudtam elhinni, hogy nem érzek semmit. Valahogy képtelen dolognak tűnt számomra, hogy ne érezzem azt, hogy "lopják" a gondolataim, vagy az emlékeim...
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. szeptember 20. 22:00
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. szeptember 20. 22:31 Ugrás a poszthoz



Sokkal tisztább képet kaptam Sebby magyarázatával a legilimenciáról magáról, és egy árnyalatnyival jobban éreztem magam, hogy legalább tudom, mivel "támadhatnak meg" véletlenszerű pillanatokban, gyakorlatilag bármikor.
A fekete mágiás részre csak néztem egyet, meglepett tekintetem a másik szemeit fürkészte. Természetesen eddig is nyilvánvaló volt, hogy a mágiának vannak olyan ágai, amikről jó pár embernek halvány lila elképzelése sem volt, de mégis, az, hogy emlékeket változtathatnak meg a fejemben, úgy, hogy ezt alig érzem... nem volt épp a legbiztatóbb tény.
Ugyanakkor a "magas varázstudást igényel" rész miatt néztem inkább Sebbyre. Nyilvánvalóan egy 16 éves fiú ő, nem lehet ekkora a tudása, mégis, igazán tehetségesnek bizonyult, hiszen, ha jól tudtam, ezt csak felsőbb évfolyamokban lehetett elkezdeni. És az, hogy valaki tizenhat évesen úgy tudjon legilimentálni, hogy mások alig, vagy egyáltalán ne érezzék... Nos, ez magas varázstudás, akárhogy is nézzük, még ha nem is olyan értelemben, amiről Sebby beszélt.
Végül csak bólintottam egyet, s afféle "értem"-ként hümmögtem. Aztán igyekeztem elmagyarázni neki, miért is kérdeztem meg, hogy belenézett-e már a fejembe, s az ő arcán egy mosoly kezdett körvonalazódni, amit végképp nem értettem.
- Na, pontosan erről beszélek. Néha nem értelek. - utaltam ezzel a mosolyra, hiszen bárhogy is gondolkoztam, egy logikus érvet sem találtam arra, hogy elmosolyodott, mikor láthatóan valami "zavar van az erőben" a testbeszéde alapján.
Elég vicces látványt nyújthattunk, ugyanis mindig követtem Jared mozdulatait; mikor kiegyenesedett, én is követtem, s úgy néztem rá. Meg akart bizonyosodni arról, komolyan gondolom-e, s ekkor én is belegondoltam, hogy lehetséges, hogy olyanokat fog látni, amiket esetleg nem kéne...
- Ha nem az elmém legmélyébe túrsz, akkor biztos. - mondtam végül. Azért azt nem szerettem volna képileg láttatni vele, ahogy Erikék csesztetnek. Azt majd megoldom én, nem kell törődnie ezzel.
A szemembe nézett, én viszonoztam ezt, s próbáltam rákoncentrálni, hogy mégis milyen érzés lehet, amikor belesnek az ember fejébe; azt hittem, hogy élesen érezni fogom, milyen is a dolog, de egy váratlan pillanatban Sebby megkérdezte, éreztem-e valamit. Szemeim hatalmasra nyíltak.
- Mi?... - kérdeztem értetlenül, felvont szemöldökkel. - Te máris... hát... nem. Semmit sem.
Egy kis szúrást sem éreztem, vagy bármi arra utalót, hogy valaki bemerészkedett az agyamba.
- Mit láttál? - kérdeztem összevont szemöldökkel.
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. szeptember 20. 22:33
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. szeptember 21. 21:47 Ugrás a poszthoz



Amikor megkaptam a magyarázatot a mosolyra, ismét rá kellett csodálkoznom, hogy Jarednek milyen apró, evidens dolgok örömet tudnak okozni.
- Egyértelmű, hogy érdekel. - mondtam aztán. - Nem is lehet úgy bárkivel... - itt gyorsan körülnéztem, s mikor láttam, hogy nincs senki körülöttünk, folytattam. - ...együtt lenni, hogy nem érdekel, mire gondol. - fejtettem ki őszintén, mire gondoltam. Tényleg, mi értelme lenne annak, hogy esetleg valaki olyannal legyek együtt, akinek a gondolatai nem érdekelnek engem? Borzalmasan unatkoznék.
Őszintén meglepett, hogy egy kis jelét sem éreztem annak, hogy valaki behatolt az elmémbe. Bár úgy gondoltam, Sebby semmiképpen sem használná ki védetlenségem, mégis kissé összerezzentem a gondolatra, hogy vajon hányan leshettek már bele a fejembe eddig.
Kérdésére csak nagyot bólintottam, s nem sokkal később meg is éreztem, hogy valami nincs rendjén, mintha egy idegen dolog lenne a fejemben; aztán az érzés hirtelen el is múlt, s én arra eszméltem fel, hogy hatalmas szemekkel nézek Sebbyre. A másik semmi ellenállásba nem ütközött, ötletem sem volt egyébként, hogy mégis hogyan kéne védekezni a hasonló dolgok ellen - nem tanultam okklumenciát, így hát fogalmam sem lehetett erről.
Szívem szaporábban dobogott egy kicsit arra a gondolatra, hogy Sebby kétszer is bent járt az elmémben az elmúlt öt percben - még akkor is, ha tudtam, hogy nem nézett meg semmit... azért furcsa érzés, ha beléd néznek.
- Elképesztő, hogy már itt tartasz. - mondtam. Mert akármennyire is zavart, hogy Sebby ennyire jó mindenben, valahol le is nyűgözött hatalmas tudása.
Pár pillanatig csak figyeltem őt, aztán lenéztem a földre, s a szokásos apró mosolyom költözött az arcomra jó pár pillanatra.
- Köszönöm, hogy megmutattad. - motyogtam végül.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. október 18. 21:33 Ugrás a poszthoz


[október vége, szombat du.]


Most, hogy Sebbyék már itthon vannak biztonságban, megtudtam, mi történt velük... bezárkóztam. Egy ideje még annyi érzelmet sem fejezek ki a mozdulataimmal vagy az arcommal, mint eddig - a teljes önfegyelem mintaképe lettem, egy pillanatra sem ragad el a hév, minden szabályozott, rendszerezett. Csak így lehet fenntartani a látszatát annak, hogy tényleg semmi bajom sincs. Könnyítő tényező, hogy leginkább a faluban lakom Merkovszky professzor házában; azért ez nagy segítség. Nincsenek elviselhetetlen szobatársak, nincsenek kínos pillanatok. Csak Gyarmathi Ádám. De most istenem. Elviselem. Várok.
Tehát, mivel immár a faluban vagyok, és ezen a szombaton munkám sem volt épp, kimozdultam. Nem, csodával határos módon nem maradtam bent a házban gyakorolni, pedig a hétvégi programom általában ez, de most felkészítettem magam lélekben arra, hogy emberekkel fogok találkozni - ugyanis ki akartam menni a piacra, szükségem volt egy kis bumszalagbőrre bájitaltanra. Mindenesetre nem terveztem túl hosszú látogatást, nem akartam esélyt adni az embereknek arra, hogy társas interakcióba lépjenek velem.
Végtére is kiléptem a házból - arcomon a szokásos maszk, bal csuklómon az álcázóbűbáj, lépteim meglepően magabiztosak, szinte már erőszakosak. Mint ahogy mostanában mindig.
Járkáltam a sorok között, ugyanis ritkán találja meg itt az ember rögtön azt, amit keres. Járkáltam. Nem akartam gondolkodni, mert az mostanában igencsak káros hatással van a lelkiállapotomra vagy a maszkomra, amit magamra húzok minden áldott nap - vagy inkább a maszkomra, amit le sem vettem legalább két-három hete.
Lépteim erőszakosan csapódtak a földnek. Rezzenéstelen tekintetem körbejárta a standokat. Várok. Egy elszabadult talpaspohár futott át előttem, mögötte egy idegesnek tűnő boszorkány. Sóhajtottam.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. október 19. 20:49 Ugrás a poszthoz



Bumszalagbőr, ennyi. Ezt kerestem egyedül, aztán vissza akartam húzódni a kényelmes szobába, tanítani Iszetet, tanulni, gyakorolni, olvasni, vagy bármit csinálni a gondolkozás helyett.
A külső sorokra tévedtem, s miután tekintetem végigsiklott a számomra semmilyen jelentőséggel sem bíró árucikkeken, kissé átgondoltam a dolgot, és arra jutottam, érdemesebb lenne a ritka portékáktól kissé messzebb keresni a számomra hasznos árut. Így hát a következő lehetőségnél le akartam fordulni balra, azonban egy furcsa, különleges üveg, amiben egy holdszerű dolog volt, elvonta a figyelmem. Csak egy pillanatra álltam meg, és vettem szemügyre, de nem kérdeztem meg az árustól - egy fiatal kisfiútól - mi az, inkább továbbhaladtam. Volna.
Velem szemben egy ismerős arcot pillantottam meg a tömegben - a Rellonban láttam, még a konkrét kép is megvan, ahogy a klubhelyiségben ül. Fantasztikus. Bár arcom egy fikarcnyit sem változott, a kemény kifejezés állandó volt rajta, tekintetem mégis lustán, szinte hanyagul emeltem le a másikról - nem a földre szegeztem, inkább a következő lejáratot kerestem.
Egyre közelebb ért, én pedig nem fordítottam rá több figyelmet annál, mint amennyit a rellonos fiúkra általában szoktam - már éppen lefordultam volna, mikor éreztem a nekem ütköző vállat.
A hirtelen jött lökettől befordult a felsőtestem, akaratlanul is utánanéztem, bár akkor is megtettem volna, ha nem lett volna ennyire szándékos a mozdulat. Vagy beképzelném? Szívem rohamtempóra váltott. Ahogy figyeltem a fiú igencsak lassan távolodó, elvesző alakját a tömegben, láttam, hogy egyáltalán nem tartja görnyedten magát, holott nem volt túl meleg az idő, sőt, igencsak hűvös volt. Izmai tehát megfeszülnek, léptei feszesek. Direkt csinálta.
Nem fogom lenyelni. Már megint.
Nem haladtam tovább, nem fordultam le az elágazásnál, inkább a bal oldali portékákat "nézegettem", csak úgy kényelmesen, a saját tempómban. Követni kezdtem a másikat, csak távolról figyeltem az alakját egy olyan két percig, aztán mikor már talán azt hitte, hogy fel se vettem a dolgot (már ha nem figyelt közben végig a szeme sarkából), közelebb oldalaztam hozzá, csatlakozva mellé.
- Talán valami problémád van? - kérdeztem csendesen, felvéve az ő tempóját. Rá sem néztem a másikra, mindazonáltal szemem sarkából minden rezzenését követtem, ha netán esetleg szeretne megütni, vagy ki tudja. Nem nagyon várok már el mást a rellonos fiúktól.
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. október 19. 21:19
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. október 23. 11:35 Ugrás a poszthoz



Ahogy mellé kerültem, s legalább négy-öt centivel fölé magasodtam, tenyereim kicsúsztattam a zsebemből, immár nem fogva a pálcámat. Ha esetleg rossz irányt venne a beszélgetésünk, van nekem más fegyverem is, mint a másodikos varázslatok.
Visszakérdezett, ártatlan hangnemet igyekezvén felvenni, kezeit keresztbe fonta a mellkasán. Homlokát összeráncolta, nagyjából felém fordult. Vagy felnagyítom az egészet, vagy csak manipulálni próbált - az összefont karok zárkózottságra utaltak, ha ismeri a testbeszédet, akkor akár a jelek elfojtására is szolgálhat. Mintha próbálta volna terelni a témát. Gondoljunk bele - ha valaki véletlen fellök valakit, és az illetőhöz odamegy ez a valaki egy kicsivel később, az az ember meglepődik, nem érti, lehet, hogy fel sem ismeri azt, akit fellökött, semmint ártatlanul kérdezgessen. Emellett ki figyeli azt, akit véletlenül fellök? Nem szoktam kitűnni a tömegből, eléggé átlagos srác vagyok, úgyhogy az ilyesmi nem tűnik fel csak úgy magától. Már szerintem. Hazudott volna? Nagy esélyt láttam rá, úgyhogy eszerint gondoltam át a válaszom alig pár másodperc leforgása alatt.
- Nekem ugyan nem kell semmi. - mondtam végül, majd egy lélegzetvételnyi szünet után folytattam. - De nem hinném, hogy annyira feltűnő jelenség vagyok, hogy észrevedd, hogy követlek, hacsak nem figyelsz valamiért. Mondjuk azért, mert belém jöttél. Bár az emberek nem figyelik azokat, akikbe véletlenül beleütköznek, ellenben te mégis... talán direkt volt? - kérdeztem meglehetősen halkan, lassan beszélve, s közben rá se néztem, csak a tömeget vizsgáltam magam előtt, néha le-le tekintve a standokra, mintha nem is lenne semmi probléma. Elővigyázatosságból, természetesen.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. október 28. 16:33 Ugrás a poszthoz



Környezetváltozás. Igen, ez kellett nekem, bár igazság szerint senkivel sem vagyok különösebben jóban az utazók közül; de mégis, a tény, hogy egy elemi mágikus lényekkel teli erdőben rohangálhatok, annyira feltöltött, hogy már az utazás előtt jó pár nappal összepakoltam. Igaz, így sem voltam épp a legjobb lelki állapotban. A depresszió azért depresszió marad.
Így hát pontban nyolc órakor már ott voltam az állomáson Iszettel (a lunarimmal) együtt - nem volt nehéz észrevenni a csapatot, bár volt egy-két meglepetés, mint például a Schlett lány, de inkább csak elfordítottam a tekintetem, és egy odamotyogott "Jó napot! Sziasztok"-kal oldottam meg a dolgot. Meglepően sokan voltak azok, akik csak elméletben tanulják az elemi mágiát. Persze, nem mintha bajom lett volna velük. Csak mégis, furcsa volt.
Nagyon jó érzés volt megpillantani a pályaudvar épületét, aztán, mikor elindultunk, a vonatot magát. Felszállás. Nagyjából középtájt sikerült feljutnom a vonatra, Iszetet gyakorlatilag a kezemben víve; szerencsétlen állat örökölte a gazdája emberfóbiáját és viszolygását, így hát amint sikerült leülnöm, rögtön felugrott mellém, fejét az ölembe hajtotta, s csak akkor hagyta abba a szűkölésszerű hangot, mikor megsimogattam a fejét. Igen, furcsa, hogy egy állat ennyire ragaszkodik hozzám, az viszont már nem lep meg, hogy még ő is tőlem vár megnyugtatást. Nem, ez már igazán megszokott.
Tehát leültem, s egy könyvet vettem elő szokás szerint, szinte fel sem nézve az egész út alatt - amennyiben valaki leült elém vagy mellém, csupán egy futó pillantást kapott, esetleg egy biccentést, ha egy házban élek vele, aztán inkább visszafüggesztettem tekintetem a Poe kötetre.
De végre úton voltam, el innen. A francba is, szeptember másodika óta erre vártam.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. október 30. 14:51 Ugrás a poszthoz



Kemény arcvonásaim mit sem változtak, ahogy figyeltem a megtorpanó rellonost magam mellett. Már csak a "na jó" hangsúlyából és a mozdulataiból is éreztem, hogy ellent fog mondani, illetve tagadni fog, vagy csak simán megmondja majd a véleményét, ám nem éreztem szükségét annak, hogy ebben lélekben is felkészüljek. Végső soron nem érdekel a véleménye rólam.
Amiket mondott, teljesen váratlanul értek. Első körben, az "azt hiszed, különleges vagy" résznél enyhén felvontam a szemöldököm, és csak hallgattam a monológját - aztán jött a "feltűnést kereső ember vagy" rész, ahol szemöldököm még magasabbra szaladt, végül pedig le is hunytam a szemem egy pillanatra a visszavevésnél. A kérdésére leengedtem a szemöldököm, arcomat ismét feszes vonásokba rendeztem, úgy pillantottam rá pár pillanatig némán. Ezt most nem gondolhatja komolyan. Hogy pont én örülök annak, ha figyelnek rám az emberek? Én lennék a legboldogabb ember, ha láthatatlanul járkálhatnék egész nap, és senki sem szólna hozzám. Én és a feltűnést keresés. Hogyne.
- Nem hinném, hogy normális lenne az, hogy olyan emberekről vonsz le nagyon is hibás következtetéseket, akiket egyáltalán nem ismersz - és nem is fogsz. - mondtam végül. Kezem a táskám szíjára vándorolt, ahogy megigazítottam a vállamon. - Illetve normális, csak nem átgondolt. A helyedben több szempontból vizsgálnám a szituációt. Persze ha nem vagy hozzá túl... korlátolt. - itt tartottam pár pillanatnyi szünetet, azonban esélyt sem adtam neki a reagálásra, csupán biccentettem egyet. - Igazán örültem.
Aztán megindultam a tömegben, hátra sem pillantva kerestem meg a bumszalagbőrt, hogy aztán mikor megvettem, visszatérjek Merkovszky tanár úr házába, és ledobjam magam az ágyra.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. október 30. 15:08 Ugrás a poszthoz




Elég jó volt, hogy egyedül ültem a vonatfülkében Iszettel és olvastam. Kellemes időtöltésnek bizonyult, mert az arcizmaimnak nem kellett minden pillanatban megfeszülni arra várva, hogy esetleg valaki ránéz - nem kellett folyamatosan eljátszanom, hogy amúgy nincsen semmi bajom. Elég volt csak olvasnom. Mint egy átlagos, tizenöt éves kamasznak.
Meghallottam a fülkeajtó nyílását, és egy lány esett majdnem hanyatt a lábaimban valami állattal magán. Iszet ezt látván nyüszögve bújt hozzám, én pedig egy fejsimítás kíséretében fókuszáltam rá a jövevényre, aki mint kiderült, Izabella volt. Egy házban lakom vele. Bár kétlem, hogy rám ismert volna, ugyanis odabent is igyekszek beleolvadni a környezetembe, és kínosan ügyelek rá, hogy ember fia ne ismerjen rám onnan, vagy legalábbis csak minimális nyomot hagyjak bennük. Nem mondom, hogy kerültem a lányt, de mivel ő tipikusan eridonos jellem volt (számomra a negatív értelemben), igyekeztem nem összeakadni vele, ha lehetséges volt. Most pedig itt pörgött nekem, miközben én olyanokon gondolkodtam, ami a kis elméjét szerintem ripityára törte volna.
- Párom? - kérdeztem zavartan. Mi ez, valami bál?
Hogy is lehet leállítani egy túlpörgött extrovertált jellemet? Eddig nem volt hatásos, ha megmutattam, hogy nem nagyon szeretnék vele beszélgetni, mert az ilyesmiket az hajtja, hogy érzelmet váltsanak ki az emberből.
- Nem hinném, hogy én lennék számodra a megfelelő társaság. - mondtam csendesen, ismét lepillantva a könyvembe. Arcom semleges maradt, hangomban gyakorlatilag semmilyen érzelem nem tükröződött. Tény, hogy nem azért jöttem el, hogy egyedül kuksoljak egy vonatfülkében, de egyelőre minimális igényem vagy kedvem sem volt a társasághoz.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. november 7. 19:04 Ugrás a poszthoz




Kissé zavaros volt minden. Ahogy sétáltam a faluban, úgy zavarodtam össze fokozatosan; a fák, a házak mind ismerősök voltak. Valahol tudtam is, hogy melyik melyik, kihez tartoznak, vagy milyen utcához... de valahol valami nagyon furcsa volt. Össze voltam zavarodva.
Könnyebb, mióta volt az. A pánikroham. Könnyebb, sokkal, de mégis egyre többször zavarodok össze így. Nehezen tudok koncentrálni, könnyebbséget csak az ad, ha irányíthatom a szelet egy kicsit. Az a kapaszkodóm néha a realitáshoz, a világhoz magához. És mégis, megint megjelent az ismerős szürreális érzet, hogy nehezen fogtam fel, mi van körülöttem. Mintha egy kicsit kiszakadtam volna ebből a világból, mintha egy kicsit máshova rántott volna valami; így sétáltam, és egy idő után már nem is tudtam, hol. Pedig csak a lakósorba akartam eljutni, mégis, sokkal hosszabb volt az út, mint lenni szokott.
Megálltam. Hogy tévedhetek el abban a faluban, amit már töviről hegyire ismerek? Körülnéztem, szemléltem a levelüket hullató fákat, a madarakat. Össze voltam kuszálódva.
Megijedtem ettől a kuszaságtól, amint felfogtam, hogy mit csinálok. Keringek a faluban, pedig ismerem. Hát... hát mit csinálok én?
Szívem feldobogott. Az órámra pillantottam; húsz perce keringek a faluban. Húsz perce. Pedig nem is tűnt olyan hosszú időnek. A falu határától maximum tíz perc eljutni a házig, én mégis húsz perce megyek össze-vissza. Elvesztettem a kontrollt. Már megint.
Hideg kezeimet a halántékomhoz érintettem, ezzel kicsit lehűtve magam. Csak nyugalom. Itt nem fogok elveszni. Látok, hallok, itt vagyok Bogolyfalván. Mindjárt hazajutok. Kicsi ez a falu. Nem tévedek el. Nyugalom.
Lábam remegni kezdett, ahogy ismét körülnéztem. Hol is vagyok most? A házak ismerősen is ismeretlennek tűntek, mintha még sosem jártam volna itt. Pedig már egy ideje minden nap erre megyek haza. Nem?
Nyeltem egyet. Térdeim még mindig remegtek, ahogy lepillantottam rájuk. Akkor most le kéne ülni egy kicsit, és megnyugodni.
Szinte észre sem vettem, ahogy lábaim mozogtak, egyszer csak a leülés mozdulatán kaptam magam egy padnál. Itt vagyok. Itt ülök. Semmi gond. De mégis, mintha elvesztem volna, mintha nem lenne körülöttem tér, és az idő is akadozna. Szakaszos volt. Mintha kívüle kerültem volna.
Szám kiszáradt, így beharaptam az ajkam. Realizáltam, hogy egy ideje nem pislogtam, hát most megtettem. Furcsa nyomást éreztem a fejemben. Szédülnék? Nem, ez más volt, mint a szédülés. Irreálisan éreztem magam.
Ekkor kapcsolt be az egyik érzékszervem, a szaglás. Büdös van. Nem is büdös; cigifüst. Ahogy magam mellé néztem, egy lehajtott fejű idegent láttam meg. Ül valaki mellettem? Jé...
- Bocs... - saját hangom idegennek hallatszott számomra, mintha eddig nem ezen a hangon gondolkodtam volna. Megráztam a fejem. Nyugalom. - Bocs, kérhetek... egy szálat?
Nem dohányzom. Akkor mégis mit csinálok? Muszáj volt mozognom valamit, le kellett kötnöm magam, éreznem kellett, hogy az izmaimat én irányítom. Erre a cigizés tökéletes. Legalább a kezem mozogni fog.
Egy pillanatra megszédültem, tekintetem elhomályosult. Nyugalom. Mi történik velem?...
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. november 7. 19:05
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. november 7. 20:40 Ugrás a poszthoz




Néztem a srácot (?), de mintha megállt volna az idő. A légzésemet figyeltem - olyan volt, mintha kilégzés közben be is lélegeznék... éreztem, ahogy az ingem emelkedik aközben is, miközben kilégzek. Pedig befele is süllyedt. Hihetetlenül furcsán éreztem magam.
Nesze, vegyél, hallottam a fiú... fiú?... Igen. Fiú lehet, még ha ki is van húzva a szeme. Mintha már láttam volna valahol... szóval hallottam a fiú hangját. Lenéztem, s olyan volt, mintha minden le lett volna lassítva; ahogy kinyújtotta a cigarettatárcáját, megláttam rajta valamit. Egy címer volt rajta. Róka. Alatta pedig a felirat... Selwyn...
Megfordult velem a világ, pedig eddig minden a helyén volt. Micsoda? Mi van? Megszédültem, ahogy néztem rá az ismeretlenre; a tárca kinyílt, s benne katonásan sorakoztak a cigaretták. Selwyn...
Szívem dobogott, ahogy vettem egy szálat. Vettem egy szálat. Szálat. Sz... Szóval vettem egy szálat. Vettem egy...
Megráztam a fejem. Vettem egy szálat, és felnéztem a fiúra. Mi van? Selwyn...
- Kitől... hh... - összeszűkültek a szemhéjaim, ahogy kutattam a szavak után. Na. Na. - Kitől szerezted azt? - saját hangom idegennek hatott számomra, ahogy néztem a nyitva lévő cigitárcát. Selwyn...
Mit...? Mi? A kezemben egy szál cigaretta volt, ahogy lenéztem. Ja!? Kivettem egyet az előbb. A számhoz emeltem, aztán a pálcámért nyúltam. Sikerült megtennem a mozdulatsort, felemeltem a favesszőt, sőt, meg is gyújtottam a rudat, majd eltettem a varázspálcám. Furcsa volt mozgatni a kezem, csak pár pillanatra éreztem, hogy az az én tulajdonom. Aztán megint beleszívtam a cigarettába, és köhögtem párat. Nem sokat, nem is hangosan, csak irritálta a torkom a füst.
Szóval vettem... na. Felnéztem a másikra. Számtól eltávolodott a cigaretta, ahogy kezemet a térdemre raktam. Honnan szerezhette a tárcát...? Vajon ő is... ő is...?
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. november 7. 20:49
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Szépvölgyi Richárd összes RPG hozzászólása (182 darab)

Oldalak: « 1 2 [3] 4 5 6 7 » Fel