36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Hírek: Ne feledjétek! 2024. március 16.  23:59-ig várjuk a tanári, képességoktatói és házvezetői pályázatokat!
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Szépvölgyi Richárd összes RPG hozzászólása (182 darab)

Oldalak: « 1 [2] 3 4 5 6 7 » Le
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. július 17. 10:46 Ugrás a poszthoz



Számolásom ismét félbeszakadt, de egyúttal a lélegzésem is. Úgy gondoltam, hogy amit az imént hallottam, biztosan hallucináció volt, mert Jared "mégjóhogynemegyházbanvagyunk" Nightingale éppen azt kérte tőlem, hogy csókoljam meg. Bár szívem irtózatosan dobogni kezdett, mégis próbáltam meggyőzni magam, hogy ez csak hallucináció volt, és a pánikrohamom miatt hallottam ezt a kérést, azonban Jared folytatta, én pedig leizzadtam. Homlokomon gyöngyözni kezdtek a cseppek, ahogy bámultam magam elé.
Egy majdnem zokogó srácot komolyan arra akar felhasználni, hogy megtudja, melyik nemhez vonzódik? Még mindig remegtem, most már nem a pániktól, hanem a félelemtől. Az a tényező, hogy egy szekrényben vagyunk, jelentéktelenné vált számomra.
Eszembe jutott, amikor Lilla megcsókolt Madagaszkáron. Megborzongtam, s egy csapásra felkavarodott tőle a gyomrom. Az első, zsigeri gondolatom az volt, hogy fúj. Már, nem a csók miatt. Lilla miatt. (Bár, azt mondják, szép lány, de ez engem nem hat meg, ugye.)
- Jared... - kiszáradt a szám. - Jared, én nem foglak megcsókolni téged. - közöltem vele halkan, agyam pedig kattogott. Komolyan képes lennék beleegyezni ebbe?! Mármint, hogy ő engem?! Nem, jézusom, Szépvölgyi, akkor aztán tényleg lenne okuk megverni Erikéknek, már így is elég rossz a helyzet.
Egyáltalán nem hajtott engem a vágy, hogy segítsek Jared önismereti tépelődésén, mindazonáltal jelenleg igencsak kihasználható állapotban voltam (a levegőkapkodás, a sírós coming out és a zavarodottság is rátett egy lapáttal); gyakorlatilag egy döntéshozatalra képtelen, sokkos, meleg kamasz fiú. Na igen.
- De... te... - ezt egyáltalán nem azzal a célzattal dadogtam, hogy "te megcsókolhatsz engem", a mondat vége tulajdonképpen az lett volna hogy "de te mi az istenért csókolnál meg pont engem?!", viszont ezt már nem nagyon voltam képes kinyögni, ugyanis úgy remegtem, mint a nyárfalevél.
Persze, a kérdésre tudtam a logikus választ valahol mélyen. Én voltam kéznél, és én voltam az, akit ezek után tovább gyűlölhet teljes lelki nyugalommal. Remek.
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. július 17. 10:47
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. július 18. 12:32 Ugrás a poszthoz



Csak akkor ha... mi? Ha akarom? Közelebb húzódott hozzám, én pedig megfeszültem, mármint, ha valaki most látott volna, szerintem azt hihette volna, hogy Jared éppen ebben a pillanatban küldött rám egy Perifericus Totalust.
Keze a vállamhoz ért, én összerezzentem egy kicsit, de nem húzódtam távolabb, egyrészt azért, mert leblokkoltam, másrészt azért, mert fizikailag képtelen lettem volna rá, ugyanis már így is eggyé váltam a szekrény falával. Jared közelebb araszolt hozzám, én pedig lehunytam a szemem egy pillanatra, hogy összeszedjem magam legalább annyira, hogy ne ájuljak el, illetve hogy ne teljesítsen túl az így is hihetetlen tempóban verdeső szívem.
Nyeltem egyet, hiszen már csak centik voltak köztünk, amikor kinyíltak a szemeim. Megéreztem Jared kezeit az arcomon, ahogy felé fordította a fejemet. Gyakorlatilag lélegzetvisszafojtva vártam, de a határozatlanság, vagy épp a szívatás kedvéért Jared irtózatosan lassan jött felém. Szám kiszáradt, orromon izzadtsággyöngyök jelentek meg. Megfordult a fejemben, hogy ezt Erikék tervelték ki, de akkor már mindegy volt, ez a gondolat kiesett a fejemből, ahogy megéreztem Jared száját az enyémen. És pár pillanat múlva az enyémben.
Az érzékeim teljesen kikapcsoltak, mintha errort jelzett volna a rendszer és ennyi. Agyam racionális része már rég feladta a küzdelmet, úgyhogy most csak a megérzéseimre támaszkodhattam, amik pedig jó pár pillanatig tüntetőleg hallgattak a pillecukor ízét érezve. Aztán rájöttem, hogy itt olyasmi is van, hogy "visszacsókolni", bár fogalmam sem volt, hogyan kell, és hogy egyáltalán merjem-e, de valahogy automatikusan megpróbáltam leutánozni Jared mozgását. Nem ment kifejezetten mesésen. Karjaim bénán lógtak mellettem, s amikor tudatosult bennem, hogy jelen pillanatban tényleg egy fiúval csókolózom - de tényleg -, megremegtem.
Kezeimet megpróbáltam kimozdítani ebből a lehetelten, zsibbadt állapotból, de csak annyit értem el vele, hogy bénán Jared nyaka köré kulcsoltam őket, amitől a legkevésbé sem éreztem jobban magam. Sőt. Iszonyatosan félni kezdtem.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. július 18. 12:45 Ugrás a poszthoz



Ő is átkarolt, s ekkor megéreztem a remegést, s ráébredtem, hogy Jared valószínűleg még nálam is jobban félt. Hiszen neki ez teljesen más volt, mármint, ő még nálam is határozatlanabb minden a témához kapcsolódó szempontból.
Remegett, nagyon, főleg, amikor közelebb kerültünk egymáshoz az átkarolás nyomán, úgyhogy saját félelmemet megpróbáltam lecsillapítani, hogy ő is megnyugodjon kicsit. Csodával határos módon remegésem szinte teljesen alábbhagyott, ahogy megfegyelmeztem magam. Viccesen hangzik, de megszoktam a szituációt. Mármint, rájöttem, hogy számomra ez ezerszer természetesebb, mint egy lánnyal smárolni (még akkor is, hogyha az alany jelen esetben a mostohatesóm volt, aki állon vágott nemrég), és jelen esetben nincs nagyon mitől tartanom, mert neki is ez az első, meg nekem is, és erről úgysem beszélünk soha többet.
Magabiztosabb lettem egy nagyon kicsit, a kezeim is biztosabbá váltak Jared nyaka körül, noha egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy ez szabályos, vagyis hogy így kell-e, de akkor tök mindegy volt.
Amikor vége lett ennek az egésznek, még fel sem fogtam, hogy mellékesen teljesen kipirultam, és iszonyú melegem lett, hiszen arra kellett eszmélnem, hogy Jared a vállamra hajtja a fejét, levegőért kapkod, és remeg. Nem mintha az én légzésem nem lett volna egyenetlen és remegős, mégis úgy gondoltam, hogy ha már én tudom magamról, hogy meleg vagyok, akkor nekem kéne lennie annak, aki segít Jarednek egy ilyen dolog után, nem pedig fordítva. Pedig abban a szituációban rám is bőven rám fért volna egy (nem feltétlen lelki) fröccs.
- Öhh... - krákogtam egyet. - Öhm... jól vagy? - nyögtem ki, és ahogy kivettem remegő hátát a sötétben, egy nagyon tétova mozdulattal rásimítottam a tenyerem, hátha ettől talán lenyugszik. Oké, ha én sírok, az is gáz, de fordított esetben nem tudnék mit kezdeni a szituációval...
Persze, közben én is sokkban voltam, csak én éppen a dermedős fázisban voltam, nem pedig a remegős-sírósban, bár sejtettem, hogy hamarosan az is elérkezik.
Jézusom, én most tényleg smároltam Jared Nightingalelel. Hát én nem vagyok ép.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. július 18. 13:25 Ugrás a poszthoz



Sóhajtott, én pedig kikerekedett szemekkel bámultam magam elé, miközben kezemet a hátán pihentettem. Jared Nightingalet nyugtatom épp. Igazán... fenomenális.
Azt mondta, jól van, én pedig tétován otthagytam a kezem a hátán, mert még mindig be voltunk zárva, és tudtam, hogy ez előbb-utóbb az ő agyába is bevillan. Nyeltem egyet. Komolyan, ez volt az első csókom? Mármint, úgy az igazi. Vagy. Nem? Elvégre Lilla... bár... nem tudom...
Hogy merre tovább? Szívesen elmondtam neki, hogy rám mi várt ez után a felismerés után; terrorban tartó szobatársak, szégyenletes megnyilvánulások, félelem az emberektől, dac, keserűség, depresszió. Tény, hogy ez nem lett volna épp a legmegnyugtatóbb dolog, úgyhogy inkább mást tanácsoltam.
- Mondd el Garethnek. Neked legalább nem kell bájitalt itatnod vele. - motyogtam halkan. Reméltem, hogy ebből már meg fogja érteni, miért "pazarolta el" Gareth azt a bájitalt.
Igyekeztem lassan lélegezni, lassan és mélyen. Semmi baj. A pánikroham, amit a csók alatt gyakorlatilag elfelejtettem, ismét eszembe jutott, s lassan kúszott vissza a tudatomba, hogy megpróbáljon helyet szakítani magának. Egy, kettő, három, négy. Egy, kettő, három, négy, öt, hat. Mindeközben Jared hátán nyugtattam a kezem, ahogy ő (ha minden igaz) még mindig a vállamon feküdt. Talán még végig is simítottam a hátán, mindezzel magamat próbálván nyugtatni.
Kérdésére akaratlanul is felnevettem, bár nem azzal a vidám kacagással, sokkal inkább sötét és keserű nevetésnek mondanám.
- Ezt? Nehogy megköszönd. - Nehogy megköszönd, hogy miattam rájöttél, hogy vonzódsz a fiúkhoz, gondoltam. Szerencsétlen. Most ugyanazon fog keresztül menni, mint én...
Igaz, talán egy Garethtel könnyebb.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. július 18. 15:17 Ugrás a poszthoz



A kis herceg bocsánatot kért! Gyakorlatilag tátott szájjal hallgattam végig, szinte még arról a tényről is elfeledkeztem, hogy egy szekrényben vagyunk, és fogy a levegőnk - persze, csak kis időre. De amíg ez a csoda tartott, gyakorlatilag eszembe se jutott. Az eridonos herceg bocsánatot kért! Ejjha!
- Nem mondom, hogy semmi baj... de nem haragszom. - nyögtem ki. - Engem is... elkapott az ideg, mikor azt mondtam. Öhh... - S íme, ez történik, amikor Szépvölgyi Richárd találkozik a bocsánatkérés rejtette csodákkal. Zavar. - Hát, én is bocs.
Azt nem mondtam, hogy sajnálom, mert igazság szerint ez egyáltalán nem így volt, de legalább mondtam valami bocsánatkérésfélét. Nekem ez sosem ment. Mármint, eddig sem gyakoroltam az ilyesmit túl sokat.
Eszembe jutott, hogy Jared hangja miért remeg. Fejemet felemeltem, hogy tekintetem találkozzon a szűk szekrény falaival. Nyeltem egyet. Már nem igazán tudtam megnyugodni, ugyanis elég sok ideje voltunk bezárva ide, s a légzésgyakorlatok, mint olyanok, egyáltalán nem voltak már hasznomra. Próbálkoztam, de nem ment. Meg fogok fulladni.
Szekrénytársam kiváló érzékkel tapogatta ki a gyenge pontjaim, a pánikroham előtti pillanatokban keze a hátamra tévedt, amitől úgy összerezzentem, hogy államat esélyesen bevertem Jared vállába. A hátamon nem bírom elviselni az érintéseket. Máshol se nagyon, de a hátam...
Mégis, derekasan tűrtem, hogy Jared végigfuttatta hátamon az ujja hegyét, többször, különböző mintákat rajzolva. Mert az nem volt elég eddig, hogy a nyakamba szuszogott. Mondanom sem kell, hogy a mintákra egy pillanatig se tudtam figyelni, csak azt éreztem, ahogy egyre vörösebb és vörösebb leszek, szívem pedig egyre gyorsabban ver. Remek! K*** jó!
A megjegyzésével, amit úgyszintén a nyakamba motyogott, azt hiszem, direkt akart kikészíteni. Nem elég a pánikroham, a zárt hely, hogy most csókolóztam életemben először egy sráccal, aki ráadásul Jared Nightingale, még a nyakamba is fújtat, és azt motyogja, hogy nem akar elengedni. Igazán remek, Jared, köszönöm szépen! Én is téged.
Nem tudom, erre egyáltalán mit válaszoltam volna, ugyanis lépteket hallottam  meg. Tagjaim megfeszültek, s már kezdtem a mozdulatot, hogy ellökjem Jaredet; hiszen ha Erikék jönnek, akkor azzal a lendülettel fognak úgy megverni, hogy a büdös életben többet nem kelek fel, főleg, hogy a gyanújuk "beigazolódna", ha így látnának minket.
Már nem volt időm ellökni. Nyílt az ajtó, egy pillanatra behunytam a szemem, várva a rúgást vagy az ütést, de csak annyit hallottam, hogy "Se...". És ez nem a szobatársaim hangja volt.
Ahogy szemeim kipattantak, Garethet pillantottam meg. Egy pillanatra lefagytam, s arcom az eddiginél is vörösebb lett; aztán ráeszméltem, hogy jelenleg éppen a testvérével ölelkezem gyakorlatilag, aminek hatására elhúzódtam Jaredtől, ezzel gyakorlatilag beleépülve a szekrény falába. Hát, nem így terveztem a családi coming outot. A csillagnézős-Madagaszkáros verzió szimpibb volt.
Gareth kinyitotta a száját, és ennek nyomán egyszerre támadt kedvem röhögni, és akartam elsüllyedni a föld alá. Kérdése Jaredhez szólt, úgyhogy úgy döntöttem, okosabb lesz, ha szépen elfordítom az egyre vörösödő fejem, és úgy teszek, mintha nem léteznék.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. július 19. 19:10 Ugrás a poszthoz



A vihar pillanatok alatt kialakult; a szél közben cibálta az ingemet, de én csak egy helyben lebegve figyeltem a felhőket. Villámlott. Megint. Aztán az eső zuhogni kezdett; a cseppek az arcomat érték, ahogy felfele néztem, szinte rögtön eláztatták az ingemet, a hajamat, s a víz hatására még jobban éreztem bőrömön a viharos szelet. Az átázott, nehéz szövetek sem ellenálltak a löketeknek, s bámulatos volt, ahogy ott lebegve néztem egy vihar kialakulását.
Lebuktam, repülni akartam, amíg lehetett, aztán egyszer csak megéreztem, hogy a szél kavarogni kezd, s forgásirányt vesz fel. Ahogy felpillantottam, megláttam a kialakuló tölcsért... vigyorom hatalmas lett. Azonnal a közepe felé vettem az irányt, felgyorsítottam, s a levegőtömegen át kilyukadtam a légörvény közepén.
Egyre nagyobb lett. Miközben hallottam a dörgéseket, éreztem a vízcseppeket és a port az arcomon, figyeltem, ahogy ez a hatalmas szél ágakat és fákat ragad el a helyéről, keringeti őket, hogy aztán meggondolva magát kivesse őket az áramlatból. Odabent, a tölcsér közepén minden sokkal nyugodtabb volt. Ahogy lenéztem, és láttam magam alatt a forgószél tölcsérjét, hirtelen hatalmasnak éreztem magam, és az erőt, ami erre a kis időre bennem lakozott. A tornádó iszonyatosan hangos volt, és hihetetlennek tűnt, hogy képes lehetek uralni. Egy kisebb állatot pillantottam meg a légörvényben.
Kiélveztem ezeket a pillanatokat, aztán az jutott eszembe, hogy le akarom állítani a forgószelet. Tudni akartam, hogy képes vagyok-e rá, hogy vannak-e határaim ebben a pillanatban.
Kezeimet előre löktem, s szinte éreztem ujjaim alatt a meleg levegőt, mely a tornádó fala felé vette irányát. A lehető legerősebb szelet küldtem, amire csak képes voltam, s azt kellett tapasztalnom, hogy egy éppen elém sodródó fát kilökök a szélörvényből...
A meleg levegő megzavarta a forgásirányt, s a forgószél összeomlott. Figyeltem, ahogy a tölcsér szétbomlik körülöttem, s megéreztem az egyébként még mindig cibáló szelet. A cseppek az arcomat ütötték. Szétszedtem egy tornádót...!
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. július 19. 19:31 Ugrás a poszthoz



Eszembe jutott, ahogy belerepültem a tornádóba. Egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy ismét átéljem azt az élményt, aztán rájöttem, hogy ha David esetleg csukott szemmel találna meg, nekem végem lenne. Szemeim kipattantak, ahogy az ajtót kezdtem fixírozni.
Kivont pálcával vártam, igazság szerint kicsit be voltam parázva. Eltelt öt perc. Aztán tíz. Mi a fene...? Elhatároztam, hogyha öt perc után sem jelenik meg, lelépek. Lehet, hogy csak szórakozott velem, én meg itt várom. Olyan jellemző lenne rám. Komolyan. Sóhajtottam egy aprót.
Amint megtettem egy lépést a kijárat felé, Bennett belépett rajta. Kivont pálcámon meg sem lepődött, sőt, szinte még csak rá se nézett. Megalázó.
- Hát te? Gentlemanhez méltóan késtél negyed órát. - jegyeztem meg, aztán amikor mellém jött, s leült a földre, én is mellé helyezkedtem, persze, csak tisztes távolságba.
Kaját tolt az orrom elé, én pedig összevontam a szemöldököm. Kérdés; úgy akart "edzeni" engem, hogy tele van a gyomrom? Őszintén... ez nem éppen bölcs. Simán kidobhatom a taccsot. Eltoltam magamtól az ételt. Tény, hogy azóta, mióta utoljára látott, négy kilótól szabadultam meg, s ennek következtében úgy néztem ki, mint egy csontváz, de mozgás előtt akkor sem fogok enni, pláne, hogy tényleg nem volt étvágyam. Jó ideje már nem volt.
- Kösz, de nem. Nem vagyok éhes. Meg mozgás előtt nem túl jó, tudod. - mondtam halkan, a szemébe nézve. Bár ez nem volt túl jelentős téma, mégis a szemét kutattam, s még mindig nem láttam azt a bizonyos csillogást, amit más szemében fel lehet fedezni. Mi történhetett vajon vele?
- De te kajálj nyugodtan. - fejeztem be végül, s miután elé toltam az én részemet is, a földet kezdtem fixírozni magam előtt, azzal a célzattal, hogy megvárom, amíg befejezi a táplálékbevitelt.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
még a bál előtt, vacsora
Írta: 2015. július 19. 22:27
Ugrás a poszthoz



A végzősök bálja, mint olyan, marhára de nem érdekelt engem, de azt hiszem, egyedül voltam ezzel gyakorlatilag az egész kastélyban. Még a rellonos lányok is teljesen be voltak sózva, mindenki elhívott valakit, én meg csak ültem ennek az egésznek a közepén, és próbáltam láthatatlannak tűnni.
Erik, Viktor és Aaron is szerzett már párt a mai estére, újságolták is. Persze nem nekem, hanem egymásnak... természetese úgy, hogy én is kiválóan halljam.
A lehető leggyorsabban szöktem le a nagyterembe, hogy megvacsorázzak az egész hajcihő előtt. Úgy terveztem, hogy birtokba veszem a szobát egy kicsit, és olvasok, vagy valami hasonló. Tehát, sietve trappoltam le a lépcsőkőn, s mentem be a nagyterembe. A rellonosok asztalnál valami ismeretlen srác mellé ültem, nem igazán néztem fel rá, nehogy véletlenül belém kössön. A szekrénybezárós eset óta elég sokan néznek rám furcsán, gondolom, Erikék világgá kürtölték, hogyan intéztek el két ****t. Azóta igyekszem inkognitóban élni, gyorsan mozogni és csendesen, hogy senki se vegyen észre.
Magam elé szedtem egy kis rizst és húst (bár ez sem volt a legnagyobb mennyiség). A szekrényes eset óta igyekszem több kaját magamba diktálni, mert mégsem lenne kifejezetten jó, ha továbbra is ilyen könnyen fel tudnának kapni a szobatársaim. Ezzel az 54 kilóval nem megyek túl sokra.
Villámtempóban kezdtem el az étel magamba tömését, ugyanis nem akartam találkozni idelent is a többiekkel; azonban ahogy felnéztem, Viktor arcát pillantottam meg, a másik kettőével együtt. Elém ültek le, pont volt nekik hely. Sóhajtottam. Már megint el fogják szórakoztatni a körülöttünk lévőket pár beszólással.
- Na, Ricsi, és hozol valakit a bálba? - kérdezte Erik fennhangon, minden bevezető nélkül, miközben maga elé szedett egy rakat kaját. - Lány lesz, vagy fiú? - fűzte hozzá. Az egyik mellettem ülő lánynak vigyor jelent meg az arcán. Juhéj!
Szótlanul túrtam bele a vacsorámba, de megint elment az étvágyam. Próbáltam nem foglalkozni ezzel, de Viktor megszólalt, halkan, afféle "bizalmas" hangnemben, természetesen úgy, hogy a körülöttünk ülők hallják.
- Hé, nem kell szégyellni, hogy **** vagy. Már mindenki tudja.
Nyeltem egyet. Miért csinálják ezt velem? De komolyan...
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. július 20. 00:50 Ugrás a poszthoz



Képes voltam rá. A tornádó leomlott, az eső azonban még mindig zuhogott, s a szél tépázott mindent körülöttem. Balra néztem, a torony felé; lekapcsolódott a villany az ablakban.
Kezdtem fáradni egy kicsit. Nagy levegőket vettem, s bár a repüléssel nem volt gond, mégis tudtam, hogy egy tornádó lerombolása nem éppen energiaszegény dolog. Igyekeztem nem figyelni erre, hiszen ki akartam élvezni minden egyes pillanatot, amit itt tölthetek.
Ahogy felpillantottam a felhők felé, egy madarat láttam meg. Gyönyörű volt; kékesfehér tollai ragyogtak, s minden gond nélkül repült a víz és a szél ellenére. Minden más állat elbújt, de ez a madár elszállt mellettem, fel a felhők felé. Egy normális madár nem lenne képes erre.
Habozás nélkül a felhők felé kezdtem repülni, de már nem ment olyan gyorsan, mint a legelején. Ettől végtelenül elkeseredtem egyébként, mert sejtettem, hogyha lemerülök, akkor kikerülök innen. Pedig nem akartam... egyáltalán nem akartam itt hagyni ezt.
Felfelé menet egyre erősebben zuhogott az eső, s a villámok egyre közelebb cikáztak el mellettem, de én rendíthetetlenül repültem a madár felé. Hajtott a kíváncsiság, tudni akartam, hova repül, vagy hogy miért. Egy átlagos madár nem repül a felhők fölé.
Amint az egyik viharfelhő fölé kerültem, már nem esett az eső, hiszen a kibocsájtója alattam volt. Fellélegeztem. Szeretem az esőt, de mivel merülni kezdtem, nem akartam kétes látásviszonyok közt vergődni.
S megpillantottam a madarat! Mintha csak megvárt volna engem, körözött egy kicsivel mellettem. Rögvest odarepültem a csodálatos teremtményhez, s rájöttem, hogy egy jégfőnixszel állok szemben. Igazán ritka teremtmény. Szinte csodálattal néztem a tollasra, mire az ismét szárnyra kapott.
- Várj! - szaladt ki a számon, s rögvest utána repültem. Hova mehet...?
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. július 20. 01:06
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Bál előtt, vacsora
Írta: 2015. július 20. 20:19
Ugrás a poszthoz



Eszembe jutott, amit Gareth mondott - egy minimális bizonytalanság is elég ahhoz, hogy ne védjem meg magam. Igaza volt. A baj az, hogy egy ideje már elhiszem, amit nekem mondanak, és hagyom. Az elején még védekeztem, ma már kevésbé megy.
Mellettem valaki megszólalt - William. Látásból ismerem, és azt is sejtettem, hogy harmadikos lehet. Megszólalt, és megmentett. Jobbra lestem, sőt, még a fejemet is elfordítottam, s meglepetten néztem rá... Arra pedig, amit mondott, ha nem is vigyor, de egy erőteljes mosoly jelent meg az arcomon, bár nem nagyon értettem, miért védett meg végtére is.
Viktor arrogánsan oldalra nézett, mintha még csak fel se venné, Williamnek azonban ez sem jelentett akadályt, még egyszer beléjük kötött, ami őszinte csodálattal és hálával töltött el. Belém csapott a gondolat, hogy erre én is képes lennék, de rögtön eszembe is jutott, hogy ha visszaszólnék, valószínűleg nem kapnék túl rózsás reakciót. Talán egy monoklit.
William hidegvérrel vágott egy szeletet a sajtjából, majd, csak úgy mellékesen, folytatta a monológját, szemeim pedig elkerekedtek. Igen, ezt el tudtam képzelni róluk. Főleg abból látszott, hogy lehetett benne valami igazság, hogy Aaron nyaka és füle vörös lett. Erik kivillantotta a fogait, s szinte vicsorogva nézett Willre.
- Teljesen alaptalan! - közölte Erik felháborodva, miközben megvakarta az orrát. Amatőr. Hazudozik. - Neked ehhez amúgy sincs közöd. Nem hozzád beszéltünk, hanem ehhez a kis ****hoz itt. - fejével pedig felém bökött. Merész. Sosem hittem volna, hogy Erik képes ennyire pofátlan lenni.
Tudtam, hogy tanácsos volna nem megszólalnom, s hogyha mégis megteszem, annak megihatom a levét később, de védekeznem kellett. Már jó ideje nem tettem hasonlót. Tehát, elmosolyodtam, azzal a régi gunyoros fintorral, amit olyan régen húztam elő az eszköztáramból. Szinte már el is felejtettem, milyen érzés.
- Erik, csak ennyi? - kérdeztem meg halkan és finoman. A mellettem ülő lány összerezzent. Szerintem még nem hallott beszélni. - Azon kívül, hogy "kis ****", nem tudsz mást mondani? - kérdeztem érdeklődő hangnemben. - Egyébként, ha kíváncsi vagy rá, van párom. Mina. Tudod. Az a levitás, aki egy auror lánya, és akinek az anyja a pszichológus. Rémlik?
Kamu. Akkora kamu volt ez az egész, hogy arra nincsenek szavak. Magamban elhatároztam, hogy a vacsora vége előtt kimegyek a nagyteremből, s azonnal megkeresem Minát. Talán még nincs párja. Bár... nem rajongok a bálokért kifejezetten.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. augusztus 15. 21:17 Ugrás a poszthoz



Az álmatlanság talán nem csak a vizsgáknak tudható be. Talán nem csak azért nem tudok aludni, mert Erikék ott vannak. Talán nem az az oka ennek az álom nélküli estének, mert izgulok, vagy görcsölök valamin.
Talán nem kéne kimennem a körletemből, és még kevésbé kéne olyan helyekre mennem, ahol a lelkem kivetülését láthatom egy szoba képében. Talán nem kéne, de mindenképpen igaz rám az az állítás, hogy ezen az estén ez nem feltétlen érdekel. Tehát, este kikeltem az ágyamból, s a Lélek szoba nevezetű hely felé vettem utamat; már nem azért, hogy többet megtudjak a lelkemről, ennek pusztán az volt az oka, hogy nem akartam túl távol lenni a körletemtől. Azt hiszem, sok dolgon kellett gondolkodnom, és erre nem a Rellon volt a legmegfelelőbb helyszín.
Amint beléptem a helyiségbe, kissé nyugodtabbnak éreztem magam. Odabent senki sem fogadott, sőt, még világosság se gyúlt a tiszteletemre, de azt hiszem, pont a félhomályra volt szükségem. Sőt, pár lépés után, ahogy a mennyezetre tekintettem, az szinte áttetszőnek hatott, a csillagokat mutatta nekem. Bár igencsak furcsa volt, és talán nem mindegyik csillagkép volt a helyén, ezzel akkor nem foglalkoztam kifejezetten, hiszen akkor csak arra volt szükségem, hogy lássam őket, s a szoba ezt biztosította is. A kanapéra heveredtem, s megéreztem egy nagyon furcsa illatot, amit nem tudtam volna definiálni, de valami füstölő lehetett. Nem szoktam füstölőt égetni, a családom se nagyon, de az az illat valahogy megnyugtatott akkor.
A kanapén heverve néztem a csillagokat, karjaimat használva párnának a fejem alatt. Furcsa kérdések jutottak mostanában eszembe; hogy vajon mitől válok felnőtté, például. Vagy hogy mi a különbség vonzalom, szerelem, szeretet és érdeklődés közt? Mitől különbözik egyik a másiktól? Halk sóhaj szaladt ki belőlem. Az ablak nyitva volt, így éreztem a hűvös levegő áramlását - vihar közeleg...
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. augusztus 15. 22:46 Ugrás a poszthoz



És vajon van különbség? Biztosan, hiszen ezek nem szinonimák, különálló jelentésüknek kell lennie. Én azonban valahogy nem tudtam megkülönböztetni ezeket egymástól. Nem, valahogy nem ment.
És ez az álom, ami még mindig nyomott egy kicsit belülről; nem is értettem a keletkezésének okát. Persze, egy neves szaktekintély, akinek most nem jut eszembe a neve, azt állítja, hogy az álom az agy afféle végterméke (vagyis ő agysz*rnak nevezi), és nincs különösebb jelentéstartama, de ez azért nem tűnt kis horderejű dolognak, legalábbis számomra nem. Azt hiszem, ez volt az első ilyen jellegű álmom, és ez talán megijesztett egy kicsit...
Lehunytam a szemem, s belélegeztem az egyelőre ismeretlen illatot; ekkor nyílt ki az ajtó, amit csak abból vettem észre, hogy a folyosón lévő fáklyák fénye megváltoztatta a szemhéjam belsejének színét. Tekintetem az ajtóra irányult; oké, akkor meg fognak büntetni. Mindegy.
Felpillantva azonban egy arany színű teknőc úszott felém a levegőben. Összevontam a szemöldököm, ahogy figyeltem a fénylényt, s eszembe jutott egy pillanatra, hogy talán hallucinogén anyagok vannak ebben a füstölőillatban, aztán elvetettem a dolgot, ahogy észrevettem az alakot a kis lény mögött. Ahogy az illető köszönt, kissé összeugrott a gyomrom; Gareth... Zavarodottan tekintettem az apró lényre. Tehát Jared legilimentor, Gareth ért az okklumenciához, s ha ez a kis fényteknős hozzá köthető, akkor valószínűleg illúziómágus is. Végül is, nem lep meg, azt hiszem.
Kérdését egyelőre lógva hagytam, s kezemet kinyújtottam a kis lény irányába, ami arrébb rebbent, mikor meg akartam érinteni. Ujjaim megpróbálták követni az útját, de sosem sikerült megérintenem az állatot. Lesütöttem a szemem, kezem pedig visszaejtettem a kanapéra.
- Gyere. - mondtam végül halkan, s tekintetem ismét felemeltem a csillagokra. Természetesen ez igencsak átgondolatlan egy lépés volt, ugyanis éppen olyan dolgokon gondolkodtam, amiket talán nem lett volna tanácsos megosztani Garethtel, de akkor valahogy annyira el voltam gondolkodva ezeken a témákon, hogy ez eszembe se jutott; sőt, haragudtam is rá, ami miatt pedig kizártam annak a lehetőségét, hogy megnyílok neki.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. augusztus 16. 10:47 Ugrás a poszthoz



Gareth belépett a szobába, s a fénylény ezzel párhuzamosan helyet foglalt a vállamon, valami furcsa, csiripelésszerű hangot adva. Mikor megtalálta a legkényelmesebb pozíciót, elégedett trillát hallatott. Tehát Garethnek ilyesmi a képzeletvilága? Elég elvont, vagy nem is tudom. Mármint, kinek jut eszébe egy csiripelő teknős? Furcsa volt, hogy nem éreztem az érintés nyomát a vállamon... bár a fény érintését nem nagyon érzi az ember.
Ezen a problémán továbblépve bámultam a kifényesedő csillagokat, s szomorúan konstatáltam, hogy az a finom illat, amit sajnos nem tudtam beazonosítani, lassan eső- és virágillatba megy át. Gareth igencsak álmodozó alkat, ha jól gondolom.
Tehát... tehát mi a különbség? Vajon jó dolog egyáltalán, hogy ezen gondolkodom? Talán már ezt sem kéne megengednem magamnak? Ahogy bámultam a csillagokat, s éreztem, hogy rám jön a kinti hűvös levegő, sóhajtottam egyet. Az az értetlenség, ami bennem volt egy ideje, nem múlt el, de most valahogy tudtam nyugodtan kezelni, nem akadtam ki rajta annyira, mint mondjuk a szigeten. Ennek ellenére azonban valamilyen szinten nyugtalanított a dolog, de ez furcsán keveredett valami nyugodtsággal, ami talán a szoba műve lehetett; nem tudom.
Gareth egy szót sem szólt, úgyhogy azt feltételeztem, hogy nekem kéne beszélni, azonban ehhez egyáltalán nem volt kedvem. Még mindig néztem a fényes pontokat fölöttünk, s gondolataim csapongani kezdtek a két téma közt, mármint a kakaó és az álmom között. Bűntudatomnak kéne lennie, hogy ezt álmodtam? Gareth miért nem kérdezte meg, hogy rakhat-e rumot a kakaóba?
- Ha megkérdezted volna, nem mondok nemet. - közöltem végül halkan. - De ez így... - Ez így kihasználás volt. Így láthatták azt az énemet, amit nem terveztem sok embernek megmutatni; azt az énemet, amelyiket csak ritkán engedem a felszínre, akkor, ha már megbízok az emberekben. Gareth és Sebby ezt még nem érdemelte ki - tény, hogy az előbbi már bizonyított egyszer, mégpedig azzal, hogy senkinek sem beszélt a bájitalról, de a rumos akció igencsak levett az érdemeiből. Sebby meg, hát... nem, őt egyelőre nem tudtam hova tenni.
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. augusztus 16. 10:49
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. augusztus 16. 15:49 Ugrás a poszthoz



Valóban, nem tudtam nagyon hova tenni Sebbyt, főleg ez után az álom után. Ismét visszatértem erre a témára gondolatban, de ekkor eszembe jutott, hogy nem beteges-e, hogy ennyit foglalkozok ezzel. Vagy ez természetes? Ahogy néztem a fénylő pontokat magam fölött, legalább annyi gondolat jutott eszembe egyszerre, mint ahány csillagot meg lehetett volna számolni fölöttünk. Ez normális? Normális vagyok? Vagy ez is valami olyasmi, ami csak nálam fordulhat elő? Ez a korommal jár, nem? De az természetes dolog, hogy ennyit tépődök rajta? Vagy ez csak a jellememből fakad?
Gareth hangja rántott ki ezekből a gondolatokból, megjegyzésére óvatosan arra fordítottam a fejem, ahonnan a hangját hallottam. Végül csak egy lemondó mosollyal válaszoltam.
- És látod, így se sikerül. - feleltem végül, s bár tudtam, hogy Gareth nem fogja teljesen átélni és megérteni a szavaim jelentőségét, én értettem, és ez volt a fontos. Bármennyire is próbálkozom, az tudatalattimat nem lehet kordában tartani, álmokkal és felszínre jutó gondolatokkal fog dobálni, amiktől nem fogok tudni olyan egyszerűen megszabadulni, mint egyes rossz ötletektől vagy néhány megoldhatatlan problémától.
Az új illúzió, a papírrepülő elvonta a figyelmem a teknősről - lehet, csak nekem tűnt úgy, de olyan volt, mintha ez is derengve fénylene egy kicsit. Tekintetemmel követtem lassú sodródását, és valahogy magamat láttam benne, bár lehet, hogy ez csak a filozofikus hangulatomnak volt betudható. Egy illúzió, ami sodródik az árammal... igen, határozottan magamat láttam benne, pedig én sosem voltam jó az ilyesmi hasonlatokban.
Meg akart nevettetni, ezt mondta, s ez valahol furcsán jóleső érzéssel töltött el. Már meg se próbáltam követni ennek a logikai útját, valahogy nem volt érdemes azon görcsölni, hogy most ez miért esik jól - azt hiszem, ez afféle emberi reakció lehet, hogy jól esik valakinek, ha a meg akarják nevettetni. Gondolom. Mindenesetre erre megengedtem magamnak egy félmosolyt.
- Furcsa, hogy örülsz neki. - mondtam végül, majd két repülőkörnyi idő után ismét megszólaltam. - Én is örülök, hogy veletek nevettem, csak... az zavar, hogy... ezt egyébként nem tudnám megtenni. Úgy értem, hogy... zavar, hogy nem teljesen magamtól tettem.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. augusztus 16. 20:26 Ugrás a poszthoz



Válaszára összevontam a szemöldököm, s tekintetem a derengő papírrepülőre függesztettem; szemeimben visszatükröződött a fénye, pont úgy, mint ahogy oldalról a teknősé.
- Könnyebb lenne. - fűztem hozzá halkan, mindeközben az álomra gondolva. - De nem tudom, mi az, amit még tudnom kéne kontrollálni.
Fogalmam sem volt, hogy vajon azért mondom-e ki ezeket, hogy könnyítsek magamon, vagy azért, mert már ennyire megbízom Garethben - arra a lehetőségre, hogy azért teszem, mert Sebby testvére, nem is mertem gondolni. Inkább csak néztem a repülő körözését, s igen, elmosolyodtam, ahogy szerette volna. Nem azért csináltam, hogy örüljön; azért, mert ez a sok apróság megmosolyogtatott. Olyan dolgok voltak, amik egy teljesen más világot sejtettek - talán Gareth benső világát? Talán a hangulatát. Esetleg csak azért csinálta volna hogy kiengeszteljen, felvidítson? Azért, mert unta magát, vagy zavarban volt? Fogalmam sem volt, de ezek az apró illúziók sokat segítettek, annak ellenére, hogy az illúziómágiával eddig csak rossz tapasztalataim voltak.
Furcsa ember? Válaszolni szerettem volna erre a kijelentésére, azonban ekkor megjelent a kezében egy gyönyörű pitypang - ő elfújta a magokat, s azok szentjánosbogarakká változtak. Szemem felcsillant, ajkaim pedig elnyíltak, ahogy figyeltem a gyönyörű jelenséget. A szentjánosbogarak szerte szálldosni kezdtek a szobában - egy részük felém jött, s egyikük leszállt az orromra egy pillanatra. Bár az érintését nem éreztem, mégis bandzsítva figyeltem a kis lényt, s arcomon immár határozott mosoly látszott. Aztán a bogár felszállt, de én még követtem tekintetemmel pár pillanatig.
- Lehet, hogy furcsa vagy, de nem azért, mert örülsz mások boldogságának. - közöltem végül halkan, még mindig ezt a csodát figyelve magam körül. - Lehet, hogy nekem ez furcsa... de nem kéne annak lennie, azt hiszem.
Amint ezek a szavak elhagyták a számat, mintha kicsit megkönnyebbültem volna; rájöttem, hogy abszolút normális lenne, hogy más embereknek fontos, hogy nevessek, és az is hétköznapi, hogy fordított esetben igaz ez, vagyis hogy én szeretnék megnevettetni másokat. Bár a szeretet, ha szabad így megfogalmaznom ezt az érzést, nálam másban mutatkozik meg, azt hiszem.
Amint egy sóhaj elhagyta ajkaim, a teknős felcsiripelt a vállamon; csupán egy apró trillát hallatott, mégis, mintha még szabadabbnak éreztem volna magam ezek láttán és hallatán. Ezek a gyönyörű dolgok úgy vettek körül, mintha védelmezni akartak volna.
Az, hogy nem volt elvárás a részükről, hogy mindig olyan feloldott legyek, mint akkor, megnyugtatott valamelyest, de nem adott választ arra a kérdésre, hogy hogyan érhetem el, hogy mégis tudjak ilyen lenni. Hogy mindenféle trükkös kakaó nélkül tudjak velük együtt nevetni néha, ha olyan kedvem van. Bár tény, hogy most épp ez az állapot is tökéletesen megfelelt - sokkal nyugodtabb voltam, mint mikor beléptem ide.
- Örülök, hogy megmutattad. - mondtam halkan, s kinyújtottam a kezem az egyik szentjánosbogár után; azonban a kis állat rögvest továbbrepült. Ezt mosollyal vettem tudomásul. - De szeretném ezt a magam tempójában csinálni.
Ekkor sokkolt a szavaim igazsága - a saját tempómban kell feloldódnom, azt hiszem. Erre tökéletesen alkalmas lehet ez a nyugodt közeg, amit ők biztosítanak, de saját magamat sem szabad siettetnem, sőt; az a kettős érzés, az akarás és a félelem mindig bennem van, amikor kifejezem (vagy csak megpróbálom kifejezni) a gondolataim előttük, úgyhogy nem is tudom, miért siettetem a dolgot. Talán hagynom kéne mindent megtörténni a maga idejében, és nem abszolút ráfeszülni a dolgok irányítására.
De vajon az álommal is ez a helyzet? Helyes dolog ezen gondolkodni? Szemöldököm összeszaladt, s a mosoly is leolvadt az arcomról, ahogy eszembe jutott a jelenetsor. Annyira szeretném, ha a srác csak hasonlított volna Jaredre...
Csiripelés hangzott fel a bal vállamról; a repülő még mindig körözött, s a szentjánosbogarak úgy keringtek a szobában, mint az élő csillagok. Felpillantottam a csillagos mennyezetre, s abban a pillanatban megéreztem ugyanazt a megnyugtató illatot, mint amikor beléptem a szobába, immár azonban az eső illatával keveredve. Amikor bekattant, hogy pillecukorillat ez a rejtélyes aroma, kicsit kiszáradt a szám. Még mindig a csillagokat néztem, de beúszott elém egy kis bogár. Gondolataim elterelődtek pár pillanatra.
- Hogy találtad ki ezeket? - kérdeztem halkan, szinte csodálattal a hangomban, ahogy mindkét kezemet felnyújtottam a bogarak közé.
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. augusztus 16. 20:29
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. augusztus 17. 18:30 Ugrás a poszthoz



Gareth szavain rágódtam egy kicsit, de szemöldököm összeszaladt, ahogy fejem felé fordítottam.
- Nem egészen így értettem. - mondtam halkan. - Nem konkrét dolgokra értettem, hanem gondolatokra. - böktem ki, de aztán el is hallgattam, hiszen valószínűleg nem lett volna épp a legbölcsebb dolog elmondani a másiknak, hogy mi is nyomaszt tulajdonképpen, és hogy én már rég másról beszélek, mint ahonnan kiindultunk.
Mert tényleg, most feltűnően sok gondolatomat kötöm ehhez a dologhoz, és fogalmam sincs, hogy ez így nem furcsa-e - bár, mint tudjuk, ez is relatív, hogy kinek mi a furcsa, de... az érdekelne, hogy ez természetes dolog-e. Legszívesebben sóhajtottam volna, de visszafogtam magam, hogy ne tűnjön fel annyira Garethnek, hogy teljesen máshol járok.
Mondandójára csak egy "mhm" jött ki a számon, ugyanis át kellett gondolnom, amit mondott. Vajon milyen életút kellett neki ahhoz, hogy ilyen élesen lássa a dolgokat? Persze, amit mondott, az evidens, de akinek nincs rá szüksége az életében, az nem is tudja nagyon megfogalmazni az ilyesmit, vagy csak szimplán nem jut eszébe... Ahogy a másikra pillantottam, volt egy olyan érzésem, hogy sokkal több dolgot élhetett át, mint amennyit egy átlagos korabeli; ez a mozdulataiból, a beszédéből, pár reakciójából de még a külsejéből is látszott. Ennek függvényében igyekeztem reagálni, miközben néztem a papírrepülőt.
- Igen, a környezet nagyban befolyásol... - motyogtam, aztán belegondoltam egy kicsit jobban; Márk próbált úgy nevelni, hogy nyitott legyek mindenre, hogy ne legyenek gátlásaim, s ne féljek az érzelmeimtől - hogy nekem is az legyen a célom, hogy megnevettessem a szeretteim. Azt hiszem, ez a legkevésbé sem jött neki össze. - De néha vannak olyan dolgok, amik miatt teljesen másfelé fejlődünk.
Azt, hogy sajnos vagy szerencsére, már nem fűztem hozzá, hiszen ezt egyelőre a magam helyzetére nézve sem tudtam eldönteni; hogy vajon jobb-e, hogy ilyen gyanakvó vagyok annál, hogy naivan elhiszek mindenkinek mindent. Úgy gondolom, inkább az előbbi lehet a szerencsés, de fene se tudja. Talán az utóbbival több csalódás érne, de több pozitív élmény is.
Egy pillanatra szinte láttam magamat kívülről, ahogy felnyújtottam a kezem a fénylő pontok irányába - úgy nézhettem ki, mint egy kisgyerek, de akkor ez a legkevésbé sem zavart, hiszen tudtam volna rá racionális magyarázatot adni; "mindössze kíváncsi voltam, hogy reagálnak", vagy bármi hasonló. Nyilván erre senki sem fog rákérdezni, de valahol megnyugtatott a tudat, hogy nem vagyok védtelen, s van alibim arra, hogy még egy kicsit mutatok magamból.
Gareth nyugtatására csak bólintottam egyet, afféle köszönömként - csak azért nem mondtam ki a szót, mert valami olyasmit gondoltam mélyen belül, hogy "nehogy már én köszönjem meg", de ilyesmiket akkor egyáltalán nem állt szándékomban mondani - ehelyett hol a csillagos eget, hol a papírrepülőt figyeltem, ami pár pillanat múlva áthajtogatta magát, s jó pár halványan fénylő daru lett belőle, amik V alakban repültek a szobában. Kezem tétován feléjük nyújtottam, mire körberepülték az ujjaim, hogy aztán folytassák körözésüket.
Mostohatestvérem válaszára ismét bólintottam, s csak figyeltem, ahogy tekintete a bogarakra téved, amik leszálltak feltartott kezeimre, szép lassan. Egy masszává olvadtak össze, én pedig nagyra nyílt szemekkel figyeltem, ahogy aranyszín fényük ezüstösre vált, s a furcsa fény lassan lecsöppenne a kezemről - aztán kígyó alakjában ért le a fénylény a testemre.
- Elképesztően kreatív vagy. - mondtam végül, majd egy kis csönd után ismét Garethre emeltem a tekintetem. - Mióta tanulod az illúziómágiát?
Figyeltem a kígyót, s gondolataim közben visszakalandoztak az álom felé - immár kissé bosszúsan vettem tudomásul, hogy nem is tudom, hányadszorra jut eszembe a dolog, amióta Gareth belépett a szobába. Valamiért nagyon foglalkoztatott ez most; talán azért, mert friss volt az élmény? Vagy azért, mert feltűnt benne egy ismerős arc? Furcsa érzés kezdett kavarogni a gyomromban, ahogy ránéztem a másikra. Már megint azt éreztem, mint a szigeten, hogy kikívánkozik belőlem a dolog - de azt mégis hogyan lehet finoman megfogalmazni, hogy "volt egy ilyen álmom az öcséddel"? Kiszaladt a számon egy sóhaj, s elfordítottam a tekintetem.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. augusztus 19. 20:13 Ugrás a poszthoz



Az igazság az, hogy a pillecukros takarós kaland után igencsak lebetegedtem. Nátha - lehet, hogy nem tett jót ruhástul beleesni a medencébe? -, bár az hiszem, ezt már meg is szoktam, mivel elképesztően sokat vagyok beteg a vitaminok, az immunerősítő bájital, meg a többi ellenére is. Tehát, finoman szólva sem éhesen ültem le a Rellon asztalához, lehetőleg távol mindenkitől, és egy bögre tea, meg az alapjáraton köretnek felszolgált pirítósom társaságában azon merengtem, hogy vajon csak hőemelkedésem van-e, avagy lázam is. Ezt a merengést megszakította egy tüsszentés; előkutattam a papír zsebkendőm, és kifújtam az orrom. Remek. Ez sosem lesz jobb. Főleg, hogy a következő vizsgám mágiatörténet, amiben csak tényeket és adatokat kérnek számon; ami engem nagyon untat. Semmilyen önálló gondolat, semmi, csak az, hogy 1348-ban ez és ez történt. Persze, ezzel nincs problémám, ugyanis agyam, mint egy szivacs, képes beszívni ezeket az információkat, de könyörgöm... untat. Főleg betegen.
Mikor végeztem ezzel az igencsak fáradtságos tevékenységgel, vettem csak észre, hogy sikeresen leültem munkatársam, Annelie mellé. Ahogy pillantásom rávetült, rögtön végigmértem, hogy esetlegesen nála van-e az íja, de mikor arra a megállapításra jutottam, hogy nincs, megnyugodtam egy kicsit. Végül hűvösen biccentettem neki.
- Beló. - köszöntem bedugult orral, s ezzel lezártnak tekintettem a kommunikációt; pirítósom felé fordítottam a fejem, és megpróbáltam magamra erőltetni még két falatot. Muszáj megennem, mert kell az energia a testemnek. Nyár van, és én megfázok. Hogy lehetek ilyen béna?!...
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. augusztus 21. 12:57 Ugrás a poszthoz



Nem a legkellemesebb dolog ketrecet takarítani, ezt mind tudjuk, de valakinek meg kell csinálni. Természetesen ez a valaki én vagyok, legalábbis ma mindenképpen rám került a sor. Ez egy dolog, ezzel nincs semmi baj. De beleesni egy depressziós hipogriff ürülékébe arccal - nos, azt hiszem mondhatjuk, hogy ennél kellemetlenebb estém nem is lehetne. Persze, ehhez hozzájön, hogy náthám csak mostanában múlt el - alighogy visszanyertem a szaglásom, máris hipogrifflepénybe temetem az orrom. FUJ.
Amint a mocskot teljes mértékben sikerült letakarítanom arcomról, meg mindenhonnan, mondhatni kedvtelenül léptem ki munkahelyemről, hogy aztán a kastély felé vezető úton szinte már botladozni kezdjek a fáradtságtól. Mindeközben kezemmel kutatni kezdtem a hátizsákomban, s mikor rátaláltam az önismeret tananyagra (hogy lehet _önismeretből vizsgáztatni?!), a lehető legkisebb lelkesedéssel húztam ki a táskámból. Menet közben olvastam, igyekeztem memorizálni az idióta tananyagot, azonban minden második szónál elterelődött a figyelmem. Orromban még mindig éreztem a borzalmas ürülékszagot, noha betegesen sok fertőtlenítő bájitalt locsoltam magamra (gyakorlatilag lezuhanyoztam benne) - a szag egyáltalán nem érződött rajtam.
Legszívesebben ismét arcot mostam volna, azonban ezzel várnom kellett addig, amíg felérek a kastélyba, mégis borzalmasan mocskosnak éreztem magam. Hajam tiszta kóc volt, amit mániákusan továbbkócoltam, mintha csak ürülékdarabokat keresnék benne (holott a fejtetőm nem is találkozott a hipogriff végtermékével).
Tehát, miközben az önismeret tananyag küzdött a fejemben a fürdés gondolatával, egy alakot pillantottam meg egy padon, aki igencsak emlékeztetett valakire, de ilyen fáradtan nem tudtam megállapítani első pillantásra, hogy ki is lehet az. Ahogy közelebb értem, az illető megszólalt, a nevemet mondta, én pedig felismertem Sebby hangját.
- Szia. Nem, nincs nálam. - mondtam fáradt hangon, miközben nem is értettem, hogyan hiheti, hogy én szoktam enni a melóban. Vagy alapjáraton, hogy én szoktam enni. - De... nézd. - böktem fejemmel afelé az étterem felé, ami előtt épp megálltunk. - Itt tudsz enni. Azt hiszem, a nagytermi vacsorát már lekéstük. - ezzel a lendülettel pedig ismét beletúrtam a hajamba, mániákusan félve attól, hogy esetleg salakanyagdarabok ragadtak bele.
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. augusztus 21. 13:01
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. augusztus 21. 20:38 Ugrás a poszthoz



Amit Gareth mondott, gondolkodásra sarkallt. Vannak nekem amorf érzéseim, meghatározhatatlan késztetéseim a szóban forgó probléma kapcsán? Lehunytam a szemeim, s elkezdtem kutatni valamiféle ilyesmi után az emlékezetemben. Az, hogy ma este elő akartam venni a galaxismodellt, és megkeresni Sebbyt, egy ilyen dolog, erre jutottam. Bár végül nem suttogtam oda a kis üvegnek, hogy "Pillecukor", mégis eljátszottam ezzel a gondolattal, mielőtt útra keltem volna egyedül az Északi szárnyba. És tessék, Farkas most rám talált, anélkül, hogy kerestem volna. Pedig pár pillanatig ez is a fejemben volt, de túlságosan ingerült lettem belülről, ha a trükkös kakaó jutott eszembe - valamiért azt okoltam ezért az egészét, noha valójában Erikéket kellett volna, akik bezártak minket a szekrénybe.
Tehát, vannak késztetéseim? Meg akartam keresni, ez tény, de természetesen nem tettem. És az az álom vajon... késztetésen alapul?
- Lehet, hogy vannak. - mondtam végül, az eget bámulva. - Nem tudom. - És nem is akartam megtudni.
A következő percekben elterelődtek a gondolataim egy kicsit. Hogy igazságtalan lenne-e, ha csak a körülmények irányítanának bennünket? Igazságtalan lenne, ha olyan lennék, mint amilyet Márk próbált nevelni belőlem? Logikus, higgadt, de érzelmes, aki megérti mások problémáját? Igazságtalan lenne, ha tudnék kommunikálni a környezetemmel, és ha nem félnék az emberi kapcsolatoktól?
Ugyanakkor ezt nem csak Márkra érthetem, mármint Gareth e megállapítását. Igazságtalan lenne, ha csak az Erikék által elkövetett dolgok alakítanának? Lehunytam a szemem egy pillanatra. De hát engem azok alakítanak. Miattuk lettem összezárva Sebbyvel, s emiatt lett ez az álom, ami okán végül itt kötöttem ki. Igencsak közvetetten, de Erikék a felelősek azért is, hogy ez a beszélgetés zajlik. Nem tudom, ezt az álom miatt nem tekintem feltétlen pozitívnak. A csók meg, hogy pozitív, vagy negatív-e... kipirult az arcom.
- Igazságtalan, hogy sokszor csak ezek alakítanak. - nyögtem artikulálatlanul. - És hogy néha nem tudunk mit tenni ellene. Vagy csak nem találjuk rá az eszközöket. Vagy nem tudjuk eldönteni, hogy kell-e tenni valamit is egyáltalán...
Arcom még vörösebb lett, amint rájöttem, hogy ezeket hangosan mondtam ki, s nem csak gondoltam - hangom elég feldúlt volt az előbbi nyugalomhoz képest, úgyhogy lélegeztem párat. Az ablakon beáramló hűvös levegő segített egy kicsit megnyugodni.
- A sorsunkat magunk határozzuk meg. - mondtam már egy kicsit nyugodtabb hangnemben. - De ha mások alakítanak minket, akkor közvetetten ők alakítják a sorsot. Nem? - Itt tartottam egy kis szünetet, hogy átgondoljam ezt. - Vagy ez csak azon múlik, hogy mennyire hagyjuk magunkat megváltoztatni?
De ki dönti el, hogy mit kell hagyni, és mit nem? Vagy hogy mit lehet hagyni. Ezen kattogott az agyam. Gondolataim gyors iramban cikáztak a fejemben, hol az álom képe bukkant fel, hol Erikéké, hol Márké, hol pedig valami egyéb, jellegtelen apróságé. Túl sok szempontú ez a beszélgetés, nincs egy keret, amin belül szemlélhetném a kérdést, így agyam megannyi irányba indult el egyszerre, s a rengeteg gondolat kis híján fejfájást okozott. Ekkor azonban az illúziók, melyek egy pillanatra megszűntek számomra létezni a rengeteg ötlettől és kérdéstől, beúsztak a képre - ujjaimon masszává álltak össze, majd a kígyó hamarosan kacskaringózni kezdett a földön.
Időm se volt visszatérni gondolatban az álom-témára, vagy a sorsra, Gareth máris kimondta Sebby nevét, mintha csak direkt akart volna visszaterelni erre az egészre. Aprót nyeltem, Gareth valószínűleg nem vette észre a sötétben.
- Jó neki. - mondtam végül. Eltelt egy kis idő; a kígyó indává szőtte magát, s gyönyörű, ezüstösen derengő jégvirágokat bontott, mire ismét szólásra szántam magam. Számat még ki se nyitottam, amikor az egyik daru megváltoztatta pályáját, s elválva a többiből rám esett. Hajtásai elengedtek, s mint valami szelíd rivalló, nyílt szét előttem, hogy aztán felfedje előttem Gareth szavait, amiket nem mondott ki hangosan.
Amit leírt, az valahogy betalált. Furcsa, nevetésszerű lélegzet hallatszott a szobában, ahogy fájdalmas mosolyra húztam a szám. Megráztam a fejem. Mit lehetne erre mondani?
- Hmm. - közöltem végül roppant kreatívan, csak hogy időt nyerjek magamnak; ez a "hmm" nagyjából azt jelenthette hogy "pontosan a lelkem közepébe találtál, de még nem tudom, hogy kezdjek neki", csak e szavakat sok időbe tellett volna megfogalmazni szóban - annyi időbe, amennyink nincs ebben a szobában.
Figyeltem a nyíló szirmokat magam mellett, és erre az egészre gondoltam, hogy mennyit mondhatok el, mennyit szabad felfednem ahhoz, hogy még ép maradjon minden eddig felépített dolog - hogy mennyit szabad felfednem magam előtt is. Hirtelen belegondoltam ebbe az egész álom-dologba, minden lehetséges vonzatába, és megijesztett ez a sok lehetőség. Kiszáradt torokkal emeltem tekintetem Garethre, de eltelt még pár másodperc, mire meg tudtam szólalni; ekkor még kerestem a szavakat, beszédem emiatt szaggatott és zavaros volt.
- Álmodtam. Azt, öööh... - tekintetem a csillagokat kezdte keresni a mennyezeten. - Amit izé. Szóval olyan volt, hogy... azt... na. Ilyet még nem tapasztaltam azelőtt, hogy... - ebben a pillanatban egyébként mentálisan vertem magam, ugyanis tudtam, hogy habogásommal többet fogok elárulni, mint amennyit terveztem. - Várj, megfogalmazom.
S így is tettem - megpróbáltam összeszedni magamban a gondolataim, mindent, amit ez a dolog kiváltott, hogy aztán megszűrjem, s rendszerezzem azt, amit ki is akarok mondani.
- Szóval azt álmodtam, hogy... - ismét elakadtam. Türelmetlen sóhajtás szakadt ki belőlem, s kétségbeesve néztem Garethre, valami olyasmire gondolva, hogy ugyan, mondja már ki helyettem, amit akarok. Krákogtam egyet. - Elég kínos ez az egész, mert... volt egy álmom, amiben... tehát, tudom, hogy minden kamasznak van ilyen álma, mármint olyan hogy...
Nagy levegőt vettem, de akkor meg ez volt a baj - a pillecukorillat semmiképpen sem segített megnyugodni. A francba. Nem hiszem el. Nem tudom kimondani. Tudtam, hogy van valami szó, amivel ki lehet fejezni, amit akarok, de annyira komplexnek tűnt számomra ez a probléma, hogy egy szavas opció nem is jutott eszembe. Ismét megköszörültem a torkomat.
- Olyannal álmodtam, akivel nem kéne. - nyögtem végül, s lelkem leghőbb kívánsága (miszerint múljon el a pillecukorillat) meghallgatásra talált; helyette a dohos fa kellemesen lágy illata töltötte be a szobát. Jaj, ne. Szekrényillat.
Gyűlölöm ezt a szobát.
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. augusztus 21. 20:41
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. augusztus 21. 23:27 Ugrás a poszthoz



Első kérdése az volt, hogy mi történt velem; hajamban motoszkáló kezem a tarkómra csúszott zavarom jeléül. Aztán mikor rájöttem, hogy túl fáradt vagyok ahhoz, hogy zavarban legyek a bénaságom miatt, nemes egyszerűséggel kijelentettem:
- Hipogriffsz*rba estem. - Bár nem szokásom káromkodni, ez így kimondva mégis olyan vicces volt, hogy (talán a fáradtság miatt, vagy azért, mert mégis lehet némi humorérzékem) kiröhögtem magamat, s abban a kivételes lelkiállapotban voltam, amikor egyáltalán nem sértődtem meg, ha Sebby is kinevette szerencsétlenségem.
Mikor abbahagytam a nevetést (ez igen hamar következett be), végigmértem Sebbyt, pontosabban csak az arcát; szemei alatt akkora karikák húzódtak, hogy hirtelen megijedtem, hogy esetleg megverték.
- Veled mi történt? - kérdeztem feszülten, bár legszívesebben egyből azt érdeklődtem volna meg, hogy bántotta-e valaki; azonban ennyire én sem lehetek aggodalmaskodó. Aztán eleresztett egy félmondatot, amire összevontam a szemöldököm. - Bájital?
Az a tény már meg sem lepett, hogy bájitalokról beszélt (azt hiszem, a Bordeaux kétszeri felajánlása Garethtől megmagyaráz mindent), ezzel a kérdéssel csupán a lötty fajtáját akartam megtudni. Amint ez megtörtént, bólintottam egyet, tudomásul véve a problémát.
A "meghívlak" szó elhangzásakor igencsak kellemetlenül feszült meg az amúgy is kicsire zsugorodott gyomrom, bár elsőre nem nagyon értettem, miért. A jegyzeteket ekkor besüllyesztettem a táskámba, ezzel is időt nyervén, majd mikor felnéztem, kezeim valahogy automatikusan a hátam mögé kerültek, s jobb kezem a bal alkaromba kapaszkodott. Zavart kéztartás. Miért használok én ilyet?
- Öhm, nem vagyok éhes... - közöltem végül, aztán rájöttem, hogy ez milyen hülyén hangzott. - ...de lehet, hogy egy teát megiszok.
Nem tudom, hogy Sebby következő mondata miatt miért ugrott össze ismét a gyomrom, mindenesetre egy visszafogott mosoly kíséretében bólintottam egyet, kezem pedig feljebb kúszott a könyökhajlatomig. Nem tetszik ez nekem, egyáltalán nem tetszik.
Amennyiben Sebby elindult, mindenképpen felvettem vele a tempót - miközben beléptünk az épületbe, a másik a megfázásomról érdeklődött, ami nagyon furcsa érzést keltett bennem, mintha már ismerném ezt a szituációt - olvastam volna róla, vagy valami ilyesmi.
- Hát, már nem olyan vészes. - közöltem végül, s ezt megtoldottam egy szipogással.
A recepciónál az étterem felé irányítottak minket, s amikor beléptünk, egyszerre úgy éreztem, mintha valami lidérces álomba csöppentem volna. Odabent rengeteg pár ült a gyertyával díszített asztaloknál, lágy zene szólt, sokan nevettek - nekem meg lassan leesett, hogy miért okozott bennem valamicske zavart a meghívás felajánlása, a kikapcsolódás emlegetése, meg az udvarias érdeklődés a náthámról.
Zavartan köszörültem meg a torkom, s Sebbyre pillantottam, arra várván, hogy csináljon valamit, mármint válasszon asztalt, vagy ilyenek. Öööh... nem mintha... azt hinném hogy ez bármiféle... izé lenne. Beülök a mostohatesómmal vacsorázni. Ez koránt sem... olyan izé.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. augusztus 22. 10:00 Ugrás a poszthoz



Sebby velem nevetett a nyomoromon, ami egy színfolt volt depresszív fáradtságom közepette; afféle feloldozás volt ez a rossz kedv alól, még ha csak időlegesen is.
- Már nem ártana. - közöltem, mikor abbahagytuk a nevetést, utalván ezzel arra, hogy mostanában elkerül a szerencse, feltéve, hogy egyáltalán létezik - ugyanis az utóbbi időben e fogalom létezését is kérdőre vontam.
Az aktatologatás sem éppen a legkellemesebb munka, engem legalábbis megölne az unalom, ha csak rendszereznem kéne a papírokat - bár nem tudtam pontosan, mit is dolgozik Sebby, mégis megértettem fáradtsága okát, ami tőlem hatalmas szó volt, főleg ilyen fáradtan.
- Mindjárt szünet. Csak pár vizsga és kész. - motyogtam afféle biztatásképp. Ez tartotta bennem is a lelket nagyjából, hogy mindjárt eltakarodhatunk innen, bár ez kevés vigasz volt a griffpotyadékos eset után.
Megjegyzésére igencsak feszült lettem, s lesütöttem a tekintetem, hogy a rajtam lógó inget kezdjem fixírozni. Amikor a Bagolykőre jöttem, ez az ing még abszolút jó volt rám, most viszont lóg rajtam. Zavartan igazítottam meg a gallérját, majd húztam le az alsó szegélyénél fogva, hogy egy kicsit jobban rám lapuljon.
- Szoktam enni... - ...csak nem túl gyakran. Mostanában se időm, se kedvem nincs ehhez; azt hiszem, mindannyian ismerjük az érzést, mikor éhesek vagyunk, de nincs kedvünk táplálékot lapátolni magunkba. Nos, engem mostanában mindig ez az érzés kapott el a nagytermi étkezések alkalmával. Főleg a Rellon asztalánál.
Végül beléptünk az épületbe, ő ment elöl, én pedig követtem őt. A gyertyafényes teremben igencsak kellemetlenül kezdtem érezni magam. Sebby habozás nélkül elindult az egyik asztal felé, de nem tudtam eldönteni, hogy felfogta-e egyáltalán a körülményeket, vagy olyan fáradt, hogy mindezek kívül esnek a feldolgozási küszöbön. Egy halk sóhaj kíséretében követtem az általa választott asztalhoz, majd mikor leültünk, nagyvonalúan megjegyezte, hogy azt választok, amit szeretnék. Aha, persze. Nyilvánvalóan valami drága dolgot választok, főleg, ha meghív. A szomorú az a dologban, hogy én még nem kaptam fizetést, ergo alig volt pénzem, így hát még visszautasítani sem tudtam volna a meghívást - kivéve, ha nem rendelek semmit. Valahogy ez az előzékenység olyan kellemetlenül érintett, hogy fel is néztem Sebbyre, s már nyitottam a számat, hogy megmondjam; nem kérek semmit... ő viszont elmélyülten nézegette az étlapot, úgyhogy inkább zavartan lehajtottam a fejem, és én is a betűket kezdtem fixírozni.
Végül megmaradtam a fekete teánál, kissé döcögősen leadva a rendelést. Nem kéne rosszul éreznem magam, ezt sejtettem, de mégis, olyan zavart voltam...
- Én is csak egyszer-egyszer, Márkékkal. - feszengtem. Gyakorlatilag egy kezemen meg tudom számolni, hányszor mentünk étterembe; akkor is csak valami családi hülyeség ürügyén, mondjuk amikor a nagynéném összeházasodott egy pasival, vagy amikor az egyik mit tudom én milyen rokonom megkapta a szakképesítését, vagy ilyesmik.
Feszülten vártam az étel és a tea kiérkezését; mindezt az asztalon összekulcsolódó kezeim fejezték ki, majd később a pulzusom ütemére doboló mutatóujjam. Feszültség. Meg kéne szólaljak? Öööh...
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. augusztus 22. 16:48 Ugrás a poszthoz



Elég kínos volt így ez az egész. Ahogy ott ültem, és figyeltem az asztalunkon lévő mécses lobogó lángját, próbáltam úrrá lenni a nyomoromon, de nem igazán ment. Doboltam egy kicsit, aztán megint beletúrtam a hajamba.
E tevékenységemet megzavarta a pincér jötte, úgyhogy leadtuk a rendelést; amint a nő arrébb ment, kezem ismét a fehér terítőn landolt (talán egy kicsit erősebben, mint ami várható volt), s ismét elkezdtem a lassú dobolást egyik ujjammal az asztalon. Ahm... holnap vizsga... És... le is kéne fürdenem. Kerestem magamban az indokokat, hogy lelépjek, pont, mint ahogy Sebby múltkor a munkahelyemen.
Kérdésére felemeltem a fejemet, mert annak örültem, hogy megtörte a feszült csendet, azonban az, amit mondott, igencsak megijesztett. Mit tud? Mit lát rajtam? Mit hihet, miért vagyok zavarban? Vajon felfogta, hogyha ezt az egészet felvennék pár mugli kamerával, egy hülye tinifilm is lehetne? Mármint ezek a párocskák, a zene, a gyertyák, ez mind olyan... olyan izé. Vajon tudja, hogy emiatt vagyok ennyire zavarban? Lehet, hogy igen, csak nem érti, hogy ez miért zavar engem? Az durva lenne. Az is lehet, hogy csak a jéghegy csúcsát látja, mondjuk azt, hogy zavar a meghívás, vagy hogy zavar, hogy nincs meg a komfortérzetem a hipogriffvégtermékes eset miatt. Melyik lehet? Az is előfordulhat, hogy van több opció is, hogy teljesen másra gondol. Sőt, mi van, ha nincs is ötlete, hogy miért lehetek zavarban? Azt akarom mondani, amire gondol, ha esetleg gondol is valamire, kivéve, ha a gyertyák jutottak eszébe neki is.
- Mmmmh... - nyekeregtem - Öhm... lehet, hogy most kimegyek a mosdóba. - közöltem végül teljes tudatában annak, hogy ez egyáltalán nem válasz semmire, de hátha még valami jó is kisül ebből.
Amint Sebby "kiengedett" a mosdóba, úgy lőttem ki az ajtó felé, mintha az életem múlna rajta. Amint beléptem a helységbe (hátizsákommal együtt egyébként), belenéztem a tükörbe, és a "mi az isten történik" fejemmel találtam szembe magam.
Ahelyett, hogy hatvannégy teóriát felállítottam volna, majd ezt harminckettőre csökkentettem volna, hogy tizenhatra szűrjem és végül maradjon nyolc lehetséges, amiből négy az esélyes, kettő a legvalószínűbb, és egy a valóság, inkább turkálni kezdtem a táskámban valamiféle megoldást keresve (fogalmam sincs, mit kerestem egyébként). A kezeim közé került a hajkefém, a dezodorom (amit ha már itt jártam, használtam is, mert gusztustalan volt a közérzetem), a gyógyszereim... és az üzenőnotesz. Gareth!

Van arra esély, hogy az öcséd randizni hívott, vagy túlgondoltam? - firkantottam le villámtempóban. Aztán csak vártam. Vártam. Néztem az üres papírt, és reménykedtem, hogy Gareth keze ügyébe kerül a notesz. Eltelt egy perc. Még egy.

Kizárt. Ha ilyen történt, videofelvételt akarok. - jelentek meg Gareth szavai a papíron.

Egy gyertyafényes étteremben ülünk. Ugye ez nem számít randinak? - körmöltem a választ; sietségemben ráborítottam a fél tintámat a könyv lapjaira, de akkor ez sem tudott érdekelni.

Egy rózsákkal teli gondolán is ülhetnétek jelenleg, az se esne le neki. - jött a válasz.

Egy "Oké, köszi" kíséretében csuktam be a kis noteszt. Megint túlgondoltam. Ennek fényében már kizárhatok pár opciót. Lélegeztem még párat, és szurkoltam, hogy az orrom vére a helyén maradjon; amikor pár percig nem történt semmi, nagyjából megnyugodtam, s összeraktam a cuccaim, amiket idegbeteg módjára szétdobáltam a mosdóban. Amikor kinyitottam az ajtót, immár sokkal kevésbé néztem ki úgy, mintha egy kínzókamrában lennék; táskámat sem túl feltűnően raktam le a szék lábához. Sebbynek addigra már kihozták a vacsoráját, nekem pedig a teámat.
- Jó étvágyat! - közöltem nemes egyszerűséggel, mikor leültem elé, s belekortyoltam az igencsak forró teámba.
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. augusztus 22. 16:52
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. augusztus 22. 18:06 Ugrás a poszthoz



Amikor visszamentem, arcom sokkal simább volt, mint eddig; kilépve a mosdóból még meghallottam az odakint eleredő eső hangját (ez problémás lehet később, de erre akkor még nem gondoltam), illetve hallottam a villany kattanását.
Mihelyst leültem a székbe, egy gondolat hasított bele az agyamba; az üzenőfüzetből három van. Sebby látni fogja, amit írtam. Ismét feszengeni kezdtem, bár nem olyan látványosan, mint az előbb - erre van megoldás, ebben biztos voltam, de egyelőre nem jöttem rá, mi lehet az. Van időm kitalálni, amíg fel nem ér a szobájába.
- Hogy kimászok az ablakon? Nem. - néztem rá mosolyogva. Egészen felszabadultam így, hogy rájöttem, ez nem olyan izé. - Az elég sablonos lenne.
Bár tény, hogy ha kiderült volna, hogy esetleg Sebby olyan izéként gondol erre, akkor lehet, hogy ez is megfordult volna a fejemben, hiszen eléggé megijedtem volna. Ezt a gondolatot félretettem, s vártam, hogy felemlegesse, hogy nem válaszoltam arra, miért voltam ennyire zavarban. Engem lepett meg a legjobban, mikor egy igencsak hibás következtetéssel oldotta meg helyettem is a problémát.
- Akkor jó. - mondtam végül, kifejezvén "örömömet", hogy nem érződik az ürülékszag. Biztosan megérezte a dezodorom illatát.
Ahogy a húsról beszélt, és hogy milyen jó, lassan lelohadt ez a felszabadultságom, és enyhe hányinger vette át a helyét. Egyrészt az étel illatától lehetett, másrészt viszont attól, hogy Sebby meg fogja látni a füzetben ezt a pársoros levelezésemet Garethtel; eszembe jutott, mit gondolhat mostohabátyám most rólam, s emiatt is elég nyugtalan lettem.
- Nekem? Hmm. - pár pillanatig hezitáltam. - Egyelőre nem nagyon, csak az, hogy melyik könyveket akarom elolvasni. Egy könyvtárnyit összeírtam. - mondtam végül, s ekkor rájöttem, hogy mennyire siralmas a szociális életem, illetve hogy engem ez a legkevésbé sem zavar. - Hát neked?
Újabbat kortyoltam az előttem lévő gőzölgő folyadékból; megnyugtató volt egy kicsit, amellett, hogy a benne lévő koffein hatására kissé éberebb lettem. Ma még azért át kell pillantanom az önismeretet.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. augusztus 23. 12:33 Ugrás a poszthoz



Számomra furcsa volt Gareth gondolatmenete, sokszor a mondandója eleje és vége teljesen eltért egymástól - nem ellentétes jelentéssel bírt, csak olyan volt, mintha egy témából észrevétlenül átcsusszant volna egy másikba. Emiatt néha kicsit nehéz volt követnem, de igyekeztem felfogni azokat a dolgokat, amiket mond amellett, hogy folyamatosan kattogott az agyam.
Teljes mértékben igaza volt abban, hogy nem élhetem külső hatások nélkül az életem - amikor erre rájöttem, fellélegeztem egy kicsit, de aztán Gareth folytatta a mondandóját, és rájöttem, hogy attól még, hogy külső hatások nélkül nem élhetek, még vannak fajtái maguknak az események megélésének, s nálam talán ezek azok, amik nem megfelelők. Vagyis, pontosan ez volt a kérdés, és egy tapodtatnyit sem jutottam előrébb a válasz megtalálásával kapcsolatban.
Utolsó mondatával azonban valahogy másfelé vitte el a dolgot, egyikről és másikról beszélt, amit pár pillanatig nem tudtam hova tenni; szemöldökömet összevontam, s mikor átgondoltam újra minden szavát, mondhatni újradolgoztam magamban az információkat, jöttem rá, hogy nem arra gondol itt, hogy milyen érzést vált ki egy-egy történés az emberekből, hanem a módra, amivel feldolgozza a történteket.
- Nem erre gondoltam. - mondtam talán kissé türelmetlenül, hiszen már másodszor értettek félre, de úgy voltam vele, hogy inkább hagyom. Úgysem tudom soha kifejezni a gondolataim, minek erőlködjek? - De ebben mindenképpen igazad van.
A tény, hogy fogalmam sem volt, milyen belső késztetéseim lehetnek esetlegesen, illetve hogy léteznek-e egyáltalán, rossz érzést okozott a gyomromban. Ahogy néztem a csillagokat, megdörzsöltem a szemem. Egy ideje nem alszom jól, így már kezdett lassan rám ereszkedni a fáradtság, de ez akkor a legkevésbé sem érdekelt.
Amit mostohatestvérem mondott, gyakorlatilag ijedtséget idézett elő bennem. Tudatosítani a hatásokat, eldönteni, hogy mit akarok kezdeni ezzel az egésszel, nos, ez megijesztett, ugyanis valahol azt jelentette, hogy megvan annak a lehetősége, hogy ebben az álomban okkal szerepelt az a bizonyos személy - talán olyan okkal, amitől még a hideg is kirázna. Tehát, összehúztam magam a kanapén Gareth szavai nyomán. Sejtettem, hogy ő ezt az egészet teljesen máshogy gondolta, ugyanis egyáltalán nem tudott erről az ügyről, de valahogy nehéz volt rákoncentrálni az ő értelmezési módjára, túlságosan sok volt a fejemben a gondolat. Persze, megpróbáltam; az előző megszólalásához kapcsolva valószínűleg még mindig az értelmezési és feldolgozási módok kontextusába kellett volna belehelyeznem szavait. Végiggondoltam - így természetesen már máshogyan festett az egész, de az első értelmezési mód, melyet személyre szabtam, sokkal jobban nyomott, mint holmi feldolgozási módok. Egyelőre azon kellett gondolkodnom, hogy egyáltalán van-e mit feldolgozni... vagyis az mindig van. De...
- Számomra iszonyatosan nehéz tudatosítani ezeket az alaktalan késztetéseket... vagy egyáltalán azokat a dolgokat, amik zavarnak. - nyeltem egyet, s vártam még pár pillanatot, mielőtt folytattam volna. - Madagaszkáron... amikor felajánlottad a bájitalt, azt azért tetted - gondolom, emlékszel -, mert könnyezni kezdtem. Az azért volt mert véletlenül hozzáértem az érzéketlen kezedhez. Emiatt könnyezni kezdtem, de nem értettem, hogy függ össze a két dolog. Az ok-okozat megvolt, csak a logikai összekötés hiányzott. És mostanában jöttem rá, hogy azért volt, mert zavarban voltam. Nem azért voltam zavarban, mert véletlen hozzáértem a kezedhez, mert ilyen bárkivel megtörténhet. Azért, mert... - itt belefutottam egy problémába, úgyhogy elhallgattam egy kicsit. - ...mert számomra zavarba ejtő volt a kisugárzásod.
Itt őszintén reméltem, hogy a másik figyel a múltidőre, de akár figyel, akár nem, mindenképpen zavarba jöttem egy kicsit. Bámultam az illúziókat, az eget, és próbáltam lenyugtatni magamat.
- Érted, amit akarok mondani? Amorf érzelmek, esetenként furcsa, megfoghatatlan késztetések, amikről azt sem tudom sokáig, hogy vannak. Csak valami ellentétes érzést keltenek a mellkasomban, és fogalmam sincs, mik is azok.
Mikor már kifogytak belőlem az erre a témára vonatkozó szavak, egy daru szállt felém, s az üzenet kiakasztotta bennem a mérőt. Értelmetlen mondatfoszlányok buktak ki a számon, bizonytalanul kiköpött artikulálatlan szóhalmazok. Gyakorlatilag észre sem vettem, hogy orrom vérezni kezdett a nagy erőlködésben; Gareth pár lépéssel átszelte a szobát, s egy papír zsebkendőt nyomott az orrom alá. Hamar átvettem a kezéből a zsebkendőt. Azzal, hogy felhívta figyelmemet a lélegzésemre, gyakorlatilag megmentett attól, hogy hiperventilálni kezdjek - be: egy, kettő, három, négy; ki: egy, kettő, három, négy, öt, hat... Tarkóm, mely egészen fel volt forrósodva eddig, most lehűlt egy kicsit, ez pedig arcizmaim kisimulását eredményezte.
Aztán egyszer csak három szó csattant a szobában - Gareth kimondta a problémát, én pedig megkövültem. Igen, az "erotikus" szó volt számomra olyan komplikált, hogy csak több szóval tudtam volna leírni. Pár feszült pillanat után zavartan bólintottam, mert végül is igen, ilyen álmom volt, bár ezt már jó pár árnyalatnyival sápadtabban tettem meg. Mostohatestvérem messze együttérzőbb volt annál, hogy kinevessen, vagy esetleg csak elfordítsa a fejét; amikor ezt a dolgot kimondta, valahogy úgy éreztem, mintha megváltozott volna bennem valami, de fogalmam sincs, mégis micsoda. Amorf érzések! Gyűlölöm őket!
Végül kimondtam, ami igazából nyomasztott, s ekkor jöttem rá én is, hogy igazság szerint maga a személy zavar ebben az egészben, nem pedig az álom; hiszen ez természetes velejárója ennek az egésznek, még ha egy kicsit kellemetlen is.
Ekkor lepődtem meg a legjobban; Gareth azt mondta, hogy "ismerős". Hatalmas szemeket meresztettem rá, és ismét megjelent valami furcsa benső késztetés, de ez sokkal jobban kivehető volt, mint az eddigiek. Talán a fáradtságom miatt, talán azért, mert akarva-akaratlanul is Gareth belépett a bizalmi körömbe (egyedüliként az összes ismerősöm közül) - egyszer csak azon kaptam magam, hogy fejem a nyakába fúrom, és igen lazán köré kulcsolom a kezeim. Ismerős. Tudja, milyen érzés lehet ez, nekem pedig ennél több nem is kellett. A másik közelsége segített megnyugodni, ahogy a nyakába lélegeztem. Valahogy emiatt eszembe jutott egy olyan szituáció, amit még sosem élhettem át; arra gondoltam, milyen jó lenne, ha ezt egyszer megtehettem volna az édesanyámmal is, hogy így odabújok hozzá.
- Objektív. - motyogtam habozás nélkül, még mindig Garethet ölelve, a zsebkendőt immár nem tartva az orrom elé, hiszen a hőhűtőnek és a sápadásnak köszönhetően elmúlt a vérzés (sokkal jobban megúsztam, mint szoktam).
Pár pillanatnyi csönd után kattogni kezdett az agyam. Ez úgy hangzott, mintha akarnám? Én nem akarom, és nem is kéne.
- Mindkettő...? - hangom a suttogásnál alig volt hangosabb, s e mellé igencsak bizonytalanul csengett. Annyira kellemetlen volt, hogy Sebbyről volt szó... - De nem tudom... hogy... mindegy. - az ekkor hirtelen felvillanó gondolatmenetemet nagyon gyorsan vágtam el; helyette inkább az illatokat kezdtem figyelni. A kávé és a könyvek illata igazán jól esett, a vaníliás dohány pedig Madagaszkárt juttatta eszembe, amikor úgyszintén kaptam Garethtől egy ilyen szagú zsebkendőt. Nagyon apró sóhaj szaladt ki belőlem, és fejemet óvatosan még inkább odadugtam Gareth nyakához. Ritka pillanatok egyike volt ez, hiszen ilyet sosem csinálok, de annyira össze voltam zavarodva, annyira sok gondolatom volt, hogy muszáj volt lehorgonyoznom pár percre. Csak pár percre...!
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. augusztus 23. 12:54
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. augusztus 23. 20:24 Ugrás a poszthoz


[a Pillangóvarázsban történtekért KATT]


- Megmutathatom, de a legnagyobb része dráma. - feleltem a könyvlistás kérdésére. Furcsa lehetett neki, de engem leginkább ezek érdekeltek, a klasszikus regényeket nem túl nagy gyakorisággal forgattam a kezemben.
Miután ő is válaszolt a nyári programra vonatkozó kérdésre, végzett is a vacsorájával; így hát a fizetést követően szedelődzködni kezdtünk. Amint mindennel megvoltunk, felálltunk az asztaltól, s hamarosan kiléptünk a zuhogó esőbe s a metsző szélbe. Fenomenális. Először is a másikra néztem, s láttam rajta, hogy ő is valami olyasmire gondol, hogy "ennél jobb napom már nem is lehetne". Szemöldökömet összevontam, kezem pedig elmerült a táskámban; elővettem egy esernyőt. Sajnos ez csak az a kisebb fajta volt, amit olyan könnyen szétszed a szél, de reménykedtem, hogy esetleg ez is érni fog valamit.
Sebby mindeközben lekicsinyítette a cuccait, én meg csak pislogtam rá, ugyanis sajnos annyira szegényes a tananyagunk, hogy elsősként egy egyszerű méretváltoztató bűbájt sem tanítanak nekünk. Én is megpróbáltam a dolgot, de nem sikerült - igaz, lehet, hogy azért, mert pontosan a varázsige kimondása közben nagyot dördült az ég.
- Öhm... igen, légyszíves. - mondtam végül kérdésére. Megvan már a nyári programom; elkérem Sebby összes tankönyvét, és legalább elméletben megtanulom, ha már gyakorlatban nem űzhetem.
Az ég ismét dördült, s a villám fénye mindent betöltött egy pillanatra. Az utcai lámpák fénye megvilágította a zuhogó cseppeket, de egy ember sem lézengett ilyen időben odakint.
- Van esernyőm... - motyogtam, s felmutattam az említett tárgyat. - De talán oda kéne adnom neked. Az eső lehet, hogy lemosná rólam a szagot. - nem voltam biztos benne, hogy a másik megérti, hogy vicceltem, ugyanis hangszínem véresen komoly maradt, mintha csak egy ténymegállapítást tettem volna.
Végül kinyitottam az esernyőt, és Sebbyre pillantottam; jobb könyökömet tétován felé nyújtottam, esélyt adva neki arra, hogy belém karoljon, és esetleg ne ázzon meg annyira.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. augusztus 23. 21:43 Ugrás a poszthoz



A táskám le lett kezelve, aminek örültem (igaz, az önismeret tananyagot legszívesebben kidobtam volna az esőbe), de kissé bénának éreztem magam Sebby mellett. Igen, megint előjött az, hogy ő mennyivel előrébb van nálam tudásban, és ez feszélyezett, sőt, bosszantott, de próbáltam figyelmen kívül hagyni ezt a nyomasztó érzést.
Megjegyzésemre elmosolyodott, aminek örültem - ekkor megint eszembe jutott az a beszélgetés Garethtel, és eltűnődtem egy pillanatra. Furcsa ez az összefüggés, valahogy túl nyilvánvaló.
Sebby egy másodperc alatt ott termett előttem, ami hirtelen megkövülésre késztetett; egy pillanatig visszatartottam a levegőt, majd ő megszólalt. Krákogtam egyet.
- Öhm, de. - mondtam végül, de talán nem is hallotta. Végül visszalépett eredeti helyére, ez pedig furcsa érzést keltett bennem, amivel semmiképpen sem szerettem volna foglalkozni - inkább elkezdtem kutatni a táskámban az ernyőm után, hogy addig is lefoglaljam magam.
Csak azért nyújtottam ki felé a könyököm, mert láttam egy kétségbeesett pillantást a kint tomboló vihar irányába. Ez egyébként mosolyra késztetett, mert ekkor rájöttem, hogy a másik bizonyos szempontból valószínűleg ugyanolyan makacs, mint én. Láttam, hogy egy pillanatig habozott, ami bennem is fokozta a bizonytalanság érzetét - talán mégsem volt jó ötlet ez a felajánlás? -, aztán végül elfogadta a felkínált lehetőséget. Ekkor jöttem rá, hogy valamilyen szinten elég átgondolatlan voltam, ugyanis jóleső érzés volt ez az érintés, ez pedig hihetetlenül furcsa volt számomra. Szépvölgyi Richárd mióta szereti, ha valaki megérinti? Zavartan pislogtam párat erre a gondolatra. Sosem szerettem... Igaz, ezt Garethnél is megcáfoltam a múltkor. Mit művel velem ez a két testvér?
Végül kiléptünk az épület takarásából, s hatalmas széllel találtuk szembe magunkat. Két lépés után átázott a cipőm és a nadrágszáram, ezt bosszúsan vettem tudomásul; ingem is vizes lett pár helyen az így is, úgy is ráeső hideg cseppektől, tehát összehúztam magam, ennek pedig az lett az eredménye, hogy gyakorlatilag hozzápréselődtem Sebbyhez, ezt azonban csak jó pár pillanattal később fogtam fel.
A másik megpróbált kommunikálni velem, de a szél nagyon erősen fújt, úgyhogy alig hallottam a hangját; fülemet még közelebb kellett vinnem hozzá, hogy meg tudjam érteni a szavakat. Közben néztem a száját, próbáltam onnan leolvasni az üzenetet, s így együttesen megértettem, mit akart nekem mondani.
Már épp válaszra nyitottam volna a szám, amikor is a szél egy hirtelen fuvallattal kifordította az esernyőt, sőt, le is tört belőle egy darabot, csak hogy esélyem se legyen visszafordítani. Mintha valaki egy giccses szerelmi regény betűit gépelné... Pár pillanatig csak felvont szemöldökkel szemléltem az előállt helyzetet.
- Most már nem! - kiáltottam végül, és elnevettem magam; még az esernyőt is elengedtem, amit a szél igen könnyen felkapott, és lecsapta mögénk a földre.
Pár lépést még megtettünk, mielőtt megálltam volna, és felemeltem volna a fejem az ég irányába. Villám. Sóhajtottam egyet, és éreztem, hogy a szörnyen hideg cseppek rám tapasztják az ingemet. Pár pillanat múlva Sebbyre emeltem a tekintetem, és elmosolyodtam.
- Mintha esne az eső, nem gondolod? - kérdeztem ironikusan, de nevetve. - Talán csepeg!
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. augusztus 23. 21:51
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. augusztus 23. 23:30 Ugrás a poszthoz



Már sokszor sikerült eláznom, de eddig még csak egyszer hagytam, hogy az eső átjárjon. Ez volt a második alkalom, és pont olyan jó volt, mint az első; ahogy elengedtem magam egy kicsit, és elvigyorodtam, felszabadult bennem valami. Az érdekes az, hogy valaki másnak is megengedtem, hogy lássa ezt a furcsán mosolygó énemet.
A szemetet?! Annyira jellemző Sebbyre, hogy a szemét miatt aggódik - ránevettem, és egy "holnap felszedem" kiáltással nyugtattam meg, már ha hallotta egyáltalán. Megjegyzésemre ő is az ég felé fordította az arcát, és én megfigyelhettem, ahogy behunyja a szemét, és hagyja, hogy az eső az arcát érje. Végül aztán rám nézett, s egy villám szelte keresztül az eget; Sebby hajáról az arcára pergett a víz ebben a pillanatban, és nagy szemeket meresztett rám. Egy pillanatra megkövültem, ahogy néztem az arcát.
Ujjakat éreztem meg a bőrömön, mosolyom pedig leolvadt, ajkaim elnyíltak. Csak lesokkolódva néztem mindeközben Sebby arcát, mert ez a szituáció annyira szokatlannak és természetesnek tűnt egyszerre...! Gyakorlatilag olyan volt ez a pillanat számomra, mintha legalább öt percig tartott volna - pont, mint egy mugli filmben. Néztem a szemébe, és mintha a tudatom kikapcsolt volna. Fel sem fogtam, hogy ki vagy mi vagyok én. Csak úgy voltam.
Egy villám cikázott végig ismét az égbolton, dörgés hallatszott, s Sebby ujjai eltűntek az arcomról, de mégis olyan érzés volt, mintha még mindig ott lennének. Még mindig ugyanazzal az arccal néztem a mellettem állót, mire ő csak egy zavart bocsit motyogott, ezt azonban meg se hallottam. Elvörösödött, én viszont még nem jutottam el abba az állapotba, hogy felfogjam, milyen vonzatai vannak ennek a cselekedetnek. Bár az okát nem tudtam megérteni, s a célját se nagyon, mégis, valahogy... valami történt. Mármint ott bennem.
Zavartan kiengedtem az eddig beszorult levegőt a tüdőmből. Ajkaim szép lassan bezárultak, de mivel kiszáradtak, megnyaltam őket, csak úgy észrevétlenül. Azt éreztem, hogy közelebb akarok lenni Sebbyhez; mikor erre rájöttem, ismét elfelejtettem kilélegezni. Csak álltam ott megkövülten, és néztem őt, és nem tudtam eldönteni, mit is akarok csinálni egészen pontosan, hogy eleget tegyek ennek a benső késztetésnek; úgy értem, megölelni, vagy...? Pillantásom egy pillanatra a szájára csúszott, ahogy még mindig hatalmas szemekkel bámultam rá. Beharaptam az ajkam.
Nem tudom, hogyan és miként, de elindultam Sebby felé; tekintetemet egy kicsit lesütöttem, de aztán ismét a szemébe néztem. Eltelt két másodperc.
Villámcsapás. Összerezzentem, és hirtelen hátrébb húzódtam. Mi ütött belém?! Mit csinálok? Nyeltem egyet, és magam elé bámultam.
- Öhh... bocsi. - mondtam végül, bár valószínűleg semmit sem hallott ebből. Mégis mi volt ez...?
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. augusztus 23. 23:34
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. augusztus 24. 09:55 Ugrás a poszthoz



Abban a pillanatban, amikor elkezdtem közeledni Sebby felé, nem igazán volt meg, hogy mit csinálok. Egy olyan állapot volt ez, amikor valahogy kiesett minden - a nevem, az ő neve, a helyzet, a tegnapi nap és a holnapi. Sebby szemei hatalmasra nyíltak, ebben a pillanatban pedig a lélegzés másodrangúvá, sőt, huszadrangúvá vált számomra. Lepillantottam ajkaira, amik talán enyhén el is nyíltak. Megéreztem szorítását a vizes ingemen, a karomon.
A dörgés pillanatában elkaptam a fejem, lenéztem a földre, és csak álltam ott, mint valami hülye; még mindig karoltuk egymást, de izmaim valahogy elengedtek, ezáltal igencsak lazává vált a fogás.
Mielőtt bármit is mondhattam vagy tehettem volna - vagy egyáltalán, magamhoz térhettem volna - egy ordítást hallottam meg a hátam mögül, aminek következményeképpen összerezzentem. Sebby karja kicsúszott az enyémből, de a vizes anyag még mindig úgy volt meggyűrődve, ahogy a másik szorította.
Megfordulni sem volt erőm, semmit sem tudtam csinálni, sokkban voltam. Egyszer csak egy takaró landolt a fejemen, én pedig úgy kaptam utána, mintha az életem múlna rajta, hiszen most, hogy Jared már nem volt ilyen közel hozzám, dideregni kezdtem.
Gareth súlyos kezét érezte meg magamon. Kilestem a takaró alól, Jared azonban elveszett a sajátja alatt. Tekintetem elsötétült, bár ezt már senki sem láthatta.
- Ne haragudj, Gareth. - emeltem fel a hangom én is, csak hogy a másik hallja, amit mondani akarok, azonban e három szón kívül egy sem jutott eszembe.
Elmúlt a pillanat varázsa, és én rájöttem, hogy mit műveltem; ahogy ismét kilestem a pokróc alól, és Garethre pillantottam, eszembe jutott valami. Pillecukor- és szekrényillat. Arcom hirtelen kisimult; a takaró visszacsúszott elé, én pedig csak bámultam a földre. Mi a fészkes franc... Ez... Összekapcsoltam még egy gondolattal az egészet; nem is olyan rég azon elmélkedtem, hogy mi a különbség érdeklődés, szerelem, és tetszés közt. Tetszés. Tetszeni. Ezt a szót ismételgettem magamban, próbáltam megrágni. Tetszik valaki. Én... én... nem...
Amint beléptünk az előcsarnokba, a plédet a vállamra kanyarítottam, s valószínűleg még minidig halálra vált arccal bámultam magam elé. Nem szóltam semmit, nem is néztem fel, csak... kész. Hibát jelzett a rendszer, valami nem stimmel. Feltörték a rendszerem.
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. augusztus 24. 13:42 Ugrás a poszthoz



Felértünk az előcsarnokba, s ahogy Gareth megtorpant, éreztem, hogy baj lesz. Összehúztam magam, de nem eléggé; idősebb mostohatestvérem mennydörgő hangja bejárta a helyet, én pedig megbénultam. Gyűlölöm, mikor az emberek felemelik a hangjukat a környezetemben, főleg, ha jogosan.
Először felemeltem rá a tekintetem, halál sápadtan néztem rá, miközben agyam zsibbadtan próbálta feldolgozni, hogy mit csináltam. Túl sok gondolat volt a fejemben.
A leszúrás nem nekem szólt, mégis megalázó volt számomra. Tény, hogy Jared sokkal magasabb tudással rendelkezik, de... de engem is leszúrhatott volna. Én is hülye voltam. De nem, csak az öccse kapott, amit igazságtalannak éreztem vele szemben, azonban nem tudtam megszólalni, nem ment. Torkomat összehúzta valamilyen érzés, és a hangerő miatt amúgy is megbénultam. Az egész üvöltésáradatnak Jared vetett véget, tiszta hangon bocsánatot kért; fejem egy kissé felemeltem, és rásandítottam, aztán rögtön elkaptam a tekintetem. Mit műveltem?...
Gareth végül felém fordult, én meg még jobban összehúztam magam a takaró alatt. Dideregtem, részben azért, mert fáztam, részben pedig úgy az egész szituáció miatt. Már vártam, hogy engem is leteremtsen, felkészültem rá lélekben, de nem tette meg. Helyette csak ingerült szavakat vágott hozzám. Az utolsó mondatával viszont belém állt az ütő. Erikék. Ott vannak a szobánkban. Én meg már most érzem, hogy hőemelkedésem van. Remek.
- Oké. - ennyit sikerült csak kinyögnöm, ezt is rekedten és halkan köptem ki magamból. A mini gyógyszertár, ami Márk jóvoltából van a tulajdonomban, jó szolgálatot fog tenni, de... Erikék... ha csak megsejtik...
Gareth lendületesen indult el az Eridon felé, ekkor pedig Jared felpillantott rám, bocsánatkérően. Csak pislogni tudtam rá, még mindig lemerevedett arcvonásokkal, falfehéren. Végül ő is megfordult, és Gareth nyomában elcsámborgott a szobájába.
Álltam ott még két percet, zsibbadtan próbáltam megérteni, mi történt; végül egy prefektus állt meg előttem, és ő küldött fel a szobámba aludni.
Utoljára módosította:Szépvölgyi Richárd, 2015. augusztus 24. 14:28
Szépvölgyi Richárd
INAKTÍV


aeromágus mentőorvos
RPG hsz: 415
Összes hsz: 1038
Írta: 2015. augusztus 26. 17:23 Ugrás a poszthoz



Az utóbbi napokban enyhén szólva ingerlékeny voltam - az a viharos történet nem dobott sokat a kedvemen, ami azt illeti, bár az jót tett, hogy szétvertem pár fadobozt egy baltával.
Azonban nem tudtam mit csinálni, tehetetlen voltam ezzel az egésszel szemben, és a vizsgaidőszak akkor is vizsgaidőszak marad, ha a fene fenét eszik is. A szobámban újfent nem tudok bent tartózkodni, taszít az a mérhetetlen arrogancia, ami a szobatársaimból árad, úgyhogy inkább egy új helyet kerestem magamnak, ez pedig a tanulószoba volt. Idebent végre csend volt, nem zavart senki, és fél vesémet odaadtam volna ezért a nyugalomért, úgyhogy ide fészkeltem be magam a bűbájtankönyvem társaságában.
Kijegyzeteltem mindent, közben pedig gyakorlatilag meg is jegyeztem a tananyagot a közeljövőben lévő vizsgára - néha felnéztem az ablakra, bámultam a lemenő napot meg a madarakat, amik elszálltak a horizonton, aztán figyelmemet visszafordítottam a pennára és a pergamenre.
A probléma ott kezdődött, mikor bejött egy lány, és egyenesen felém indult el. Ezt csak a periférikus látásom miatt szűrtem le, egyébként még egy pillantásra se méltattam az illetőt - aztán megállt előttem, és hozzám szólt.
Felemeltem a fejem, és felvontam a szemöldököm, majd szolidan végignéztem rajta. Levitás címer, a lány valószínűleg egyidős lehet velem, még láttam is pár közös órán. Megpróbált rám mosolyogni, így szemöldököm még feljebb szaladt - figyeltem a testtartását, ami talán feszélyezettnek tűnt egy kicsit, bár a levitásoké vizsgaidőszakban mindig olyan. A helyét akarta. Az ő helyét. Nem hiszem el, hogy ilyen kis mániákus levitásokkal kell foglalkoznom, amikor sokkal nagyobb problémáim vannak.
- Az egy dolog, hogy mit akarsz. Én is szeretnék K-t bűbájtanból, de ha nem hagysz tanulni, kétlem, hogy meglesz. - motyogtam barátságtalanul. - Tök mindegy, hogy hol ülsz, nem? Érkezési sorrend. Keress valami más helyet, hogy görcsösen jegyzetelgess, és hagyj a magam dolgával foglalkozni.
Miután ezt közöltem vele, visszapillantottam a pergamenjeimre, és ismételni kezdtem magamban, tudomást sem véve a lányról. Ha két perc múlva nem kotródik el a közelemből, igencsak fel fog ingerelni.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Szépvölgyi Richárd összes RPG hozzászólása (182 darab)

Oldalak: « 1 [2] 3 4 5 6 7 » Fel