Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

A távolból hallatszott a felhőkben összecsapó töltések zaja. Talán ő is hallja. Talán pont elkerültük egymást. Mintha mágnesek lennénk, akiknek mindig meghatározott távolságra kell lenniük egymástól; így keringünk mi a kastélyban egy ideje.
Jó volt elképzelni, hogy talán tudatlanul is ugyanazt tesszük, és legalább egy ilyen kis dolog összeköt minket. Annyira jó, hogy a folyosó gyér fényében, melyet csak néha-néha világított meg egy-egy villám, nem figyeltem fel semmi különösre. Mert mire is figyelhetnék másra, mint az elképzelt reményeimre, amik olyan gyorsan alszanak ki, mint az égen a csupán pillanatokra látszó villámok fénye?
Apró zajt hallottam magam mellől; fejemet gyorsan kaptam oda, s bár hiú dolog volt a részemről, de csalódtam, mikor egy lány alakját pillantottam meg a hirtelen jövő fehér fényben. Egy kicsit elhittem, hogy Ő az, de nem. Ő most valahol magányosan rója a folyosókat, maga elé bámulva igyekszik elkerülni az éjszakai mászkálókat, hogy ne kelljen megbüntetnie senkit. Teljesen máshol van, mint én. Volt egy olyan érzésem, hogy ehhez hozzá kéne szoknom.
Szia, köszönt a lány, én pedig pár pillanatig csak néztem rá. Még egy eltévedt lélek lenne, akinek fogalma sincs, hol a helye? Igaz, nem méláztam el azon, mi lehet ittlétének okai, de már láttam néha a folyosókon, sőt, talán közös óránk is volt, lévén egy évfolyamon vagyunk, de a nevét nem tudtam, s arca is csak homályosan rémlett. Igaz, ha ismertem is volna... nos, abban a pillanatban csak egyetlen arc lebegett a szemeim előtt.
- Szia. - mondtam én is. Nem voltam tisztábban azzal, hogy miért szólított le, de jó pár pillanatig nem is tudtam kapcsolni, hogy volt oka.
Aztán visszatértem egy kicsit a valóságba. Nem volt a legkellemesebb, mert ebben a fekete-fehér világban pontosan tudtam, hogy Ő nem gondol rám. Nem nézi az esőt, és nem az jár a fejében, mint nekem, hogy vajon én is épp ezt nézem-e. Pontosan tudtam ezt, és elfogadnom is el kellett tudni. Mégis nehéz volt, bár ezzel gondolom nem lepek meg senkit.
Ahogy álmodozásomból kissé visszarántott, ismét a lányra fókuszáltam, mintha érzékelőrendszereim újra bekapcsoltak volna. Egy eltévedt lélek, vagy csak egy éjszakai kóborló, akinek nincs ennél jobb dolga.
- Keresel valamit? - kérdeztem egy gyors mérlegelés után. Hiszen azt, hogy segíthetek-e, vagy hogy mi a baj, esetleg hogy "mi van?", nem kérdezhettem meg így, lévén nem szokásom se más embereken segíteni, se a bajaikat kutatni. Bunkó persze szoktam lenni, de azt inkább hanyagoltam most, mert nem lett volna értelme.
Tekintetem egy pillanatra az esőcseppekkel pöttyözött ablakra vándorolt, majd vissza a lányra. Nem, Ő nem nézi most ezt.
Vajon mire gondolhat?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

Finom nesz, ami a folyosó csendjébe vegyült, a gondolataim mégis ezerszer hangosabbak voltak a cseppeknél. A szavai visszhangoztak a fejemben, emlékek jöttek elő ebben a némaságban, amiket sehogy sem tudtam visszatartani. Csak apróságok, mint a haja színe, vagy a szemeié, mégis felkavarták a kint hulló cseppeket, és a folyosó ködszerű csendjét.
Nem keresek, csak úgy itt vagyok. - mondta aztán a lány, én pedig szenvtelen, érzelemmentes arccal néztem rá, sőt, valószínűleg még a szememben sem csillant semmi, ami utalhatott volna a gondolataimra. Akkor, ha nem keres semmit, minek szólított le?
Eszembe jutott, hogy sok embernek szüksége van a kommunikációra, akár idegenekkel is. Ez nekem furcsa, de néha emlékeztetnem kell magamat arra, hogy mások sokkal nyíltabban beszélnek az érzelmeikről és a gondolataikról, mint mondjuk én.
Visszakaptam a kérdést, ám kicsit átfogalmazva. Valahogy betalált a dolog, mintha a lány egy céltábla közepét találta volna el, úgy fúródott belém a kérdése. Mintha kipréselték volna belőlem a levegőt; megdermedtem. Hát végül is mit keresek én itt? Ő úgysincs itt. Csak... jó kicsit ott lenni, ahol lenni szokott.
- Itt nem keresek semmit. - feleltem halkan jó pár másodperc elmúltával. Itt tényleg nem keresek semmit. Magamban keresek. Válaszokat.
Végül aztán a lány kibökte, hogy mégis miért van itt, és miért is lépett velem kapcsolatba. Tehát nem tudja, hol van. Hát, ha úgy vesszük, én sem igazán tudom, hogy hol is vagyok. Mármint, tudom a helyet, az időt, de mégsem tudom, hol vagyok igazából, vagy hogy hol kéne lennem. Hogy hol a helyem. Hogy az Ő agyában és szívében hol a helyem. Ha van helyem egyáltalán. Remélem, csak a kétségbeesett kamaszkor szól ki belőlem.
- Nyugati szárny, második emelet. Az Eridon alattunk van egy folyosóval. Így rémlik? - pillantottam rá ismét a lányra. Nem azért segítettem neki, mert annyira szeretek hőst játszani, vagy mert pusztán a jó szándék vezérelt. Roppant egyszerű megfontolásból határoztam meg a helyet; hogy esetlegesen távozni tudjon, ha úgy gondolja. Én most jól elvoltam itt, és nem szívesen adtam volna át a helyem a lánynak. Oka volt, hogy pont itt voltam.
A másik a földre ereszkedett, leült. Felmerült bennem a gondolat, hogy rosszul lehet, azonban mikor megszólalt (remegő hangja árulkodott lelkiállapotáról is), mindent megértettem, noha megdöbbentem, mivel... azért az ember ezt így egy teljesen ismeretlennek, akinek még a nevét sem tudja... hogy képesek az emberek ilyen nyíltak lenni? Nem értem. Sosem fogom megérteni. Ilyen könnyen kiadni a gyenge pontokat és vakon megbízni valakiben...?
- Tudom, milyen, ha meghal valakid. - nyögtem ki végül, ugyanis inkább ezt az opciót választottam a színvallás helyett. Viszont tudtam azt, hogyha most kimondanám az igazságot, a lány valószínűleg teljesen összetörne, és bár nem szokásom kifejezetten ügyelni az emberek lelkének épségére, most mégis megkíméltem a földön ülőt a dologtól.
- Ricsi vagyok. - mutatkoztam be én is, bár igazából teljesen mindegy volt, hogy tudja-e a nevemet, vagy sem. Valószínűleg úgyis csak "az este kóborló srác" maradok, vagy még az sem; és ennek örültem volna a legjobban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

Nem mondhattam neki, hogy sajnálom, hiszen fogalmam sem volt, ki ez a lány, vagy hogy ki a nagymamája. Az, ha ilyenkor azt mondják neked, hogy sajnálják, amúgy sem a legjobb érzés. Csak olyan, mintha szánnának.
Azt ígérte, mindjárt eltűnik, ezt az információt csupán tudomásul vettem, ahogy bámultam ki az ablakon. Ma sem világítja be a Hold fénye az eget, csak felhők mögé rejtőzik. Hogy is lehetne ez másképp?
Mikor ismét megszólalt, vállat vontam. Általában nem vállalom magamra mások terhét, nem remegtem bele, hogy a nagymamája meg fog halni.
- Nekem nem baj. - jegyeztem meg halkan. - Az ilyeneket amúgy is jobb kimondani.
Mert valahol értettem, hogy Claireből miért kívánkozott ki a dolog. Az átlag embereknek erről beszélniük kell, ha egy idegennek, akkor egy idegennek, de mindenképpen szükség van a szavakra a feldolgozáshoz, hogy néha kimutasd a gyengeséget. Tudom, mert én is itt rontottam el valamit, ami miatt ott tartunk most Vele, ahol. Egyszerűen nem mondtam ki, így nem is tudtam feldolgozni, és a dolgok csak gyűltek...
A probléma forrása igazság szerint én magam vagyok. Ezzel tisztábban voltam. Sőt, azzal is, hogy nem okoztam helyrehozhatatlan károkat, és hogy van megoldás erre is. Mégis, maga a tudat, hogy egyáltalán nem is keres, elbizonytalanított, megkérdőjeleztem magamban rengeteg mindent, ami ezzel kapcsolatos. És most itt álltam, az Eridon klubhelyisége fölött, mégsem tettem semmit azért, hogy megbeszéljük a dolgot. Pedig most kellene.
Menni akart, mégis a földön maradt a lány. Én sem lettem volna képes most csak úgy elsétálni, túlságosan ide voltam kötve. Van, hogy az ember egyszerűen leblokkol, holott tudja, mit kéne tennie. Félelem, ez gátol meg a legtöbbünket rengeteg mindenben, s bár ezzel sokunk tisztábban van, az érzés mégsem enged minket cselekedni. Ez a helyzet most velem is, talán Clairerel is.
Hogy miért vagyok itt? Lesütöttem a szemeim. Mégis mit felelhetnék erre?Hogy elkeseredésemben jöttem ide, annak teljes tudatában, hogy nem teszek majd semmit? Jól esik annak az illúziója, hogy képes vagyok megoldást találni, vagy hogy megvan a lehetőségem arra, hogy most bemenjek a szobájába, és ott várjam meg. Ezen a vékony határvonalon egyensúlyoztam, az cselekvés illúziója és a tehetetlenség realitása közt.
- Azért vagyok itt, mert... - kezdtem, aztán megakadtam. - Nem szeretném elmondani, miért. - fejeztem be végül. Nem szeretek a benső dolgaimról beszélni; hát hogy is mondhatnám ki, hogy azért vagyok itt, mert hiányzik nekem valaki? Nem is lenne érthető a legtöbb ember számára, hogy miért vagyok akkor azon a helyen, ahol biztos nincs. Pedig számomra logikus.
- Nem feszegetem a határaimat, csak este jobban tudok gondolkodni. Szép a kastély, mikor teljesen néma.
Ilyenkor csak a napközbeni ricsaj emléke verődik vissza a falakról. Ilyenkor a legszebb ez a hely; amikor nincs benne senki, mikor visszahúzódnak a saját kis életterükbe. Tényleg szép. Főleg, hogy tudom, hogy rajtam és pár kódorgón, meg tanáron kívül most ő az egyik, aki úgyszintén kint jár. Talán azért jó érzés ez, mert kicsit olyan, mintha egy légtérben lennénk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

Claire szavaira egy erőtlen mosoly jelent meg az arcomon, ami aztán hamvaiban elhalt. Mintha nem tudnám, milyen következményei lehetnek annak, ha magamba folytok mindent - az a pánikroham elég maradandó élmény volt, hogy megtanuljam a lehetséges következményeket. Mégis, vannak olyan dolgok, amiket az ember tényleg nem akar kimondani, mert egyszerűen meg akarja tartani magának a gondolatot. Nem akartam volna megosztani az idillt egy másik emberrel, még akkor sem, ha tudtam volna, hogyan is kell pontosan. Akkor elmúlt volna az érzés.
- Én is tapasztaltam már, milyen, amikor besokall az ember. - közöltem halkan, bár nem állt szándékomban elmondani, hogy üvöltve pánikoltam a réten, nagyjából azt sem tudva, hol vagyok. Nem, ez nem olyan dolog, amivel dicsekszik az ember.
Annak ellenére, hogy Claire azt állította, nincs beszédes kedvében, mégis nagyon úgy tűnt, hogy igen. Ebből arra következtettem, hogy minden bizonnyal eridonos lehet - bár a barátom rá az élő ellenpélda, de az eridonosokon kívül kevés ház diákjaira jellemző az, hogy amikor nincsenek beszédes kedvükben is többet beszélnek, mint én alapjáraton.
A felajánlásra elfordítottam a tekintetem az esőtől, hiszen valami olyasmi járt a fejemben, hogy Sebby semmiképpen sem gondol rám. Jó, ha saját magát össze tudja kaparni. És ezzel nincs is semmi baj, nem mondom, hogy ez esik rosszul. Csak hiányzik.
Felmértem magamban, hogyha most visszaindulnék a faluba vagy a körletembe, akkor is arra vágynék, hogy itt legyek ezen a folyosón, és legalább egy kicsit úgy érezzem, hogy megvan a lehetőségem a cselekvésre. Jó pár pillanatig néztem Clairere, mielőtt bólintottam volna.
- Legyen. - mondtam aztán halkan, hogy pár pillanat múlva leüljek mellé... igaz, ez azért erős túlzás. Nem voltam hozzá túl közel, de nem is nagyon távol helyezkedtem el, hogy aztán a jobb térdemet felhúzzam, s rátámasszam a könyököm. Kézfejem a hajamba túrt, ahogy elgondolkodva fixíroztam magam előtt egy pontot.
A lány ismét nyafogópajtinak ajánlkozott, belőlem pedig kiszaladt egy sóhaj. Hát persze. Annyira tipikus. Az embereknek fogalmuk sincs, hogy valaki miért nem akar beszélni a problémáiról - mert most hogy magyarázhatnám el egy számomra tök ismeretlen lánynak, hogy "hellószia, meleg vagyok, és a barátom nem akar találkozni velem"? Ez sokkal komplikáltabb annál, hogy én nekiálljak magyarázni.
- Valaki hiányzik, ennyi. - közöltem aztán, remélve, hogy talán nem forszírozzuk tovább ezt a témát, hanem annyiban hagyhatjuk esetleg.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

Ahogy néztem magam elé a félhomályban, és csak törtem a fejem, hogy mégis mi lehet igaz egyáltalán abból, amit feltételezek... fáradtam. Igencsak fáradtnak éreztem magam, noha ezt nem feltétlen fizikailag értettem. Az elmém fáradt el a túl sok opció kutatásában. Bámultam magam elé. Ennyire voltam most már csak képes.
Sokáig ültünk így, mire Claire ismét szólásra nyitotta a száját.
- Nem olyan gyakran. - feleltem. A csodálatát nem igazán tudtam hova tenni, ugyanis nem tartottam túl nagy dolognak, hogy ki merek lépni egy ajtón egy időpont után, mindazonáltal a legtöbbeknek furcsa szabályt szegni. Én mondjuk sosem a mások által meghatározott értékrend szerint éltem. Egy takarodó ideje nekem igencsak relatív és nem is nagyon érdekel.
- Van, hogy másnap reggelig, de néha csak egy kicsit. Kedvfüggő - mondtam halkan, még mindig az előttem lévő követ bámulva - Nem félek tőle. Nekem nem ijesztő, ha megjelenik egy prefektus.
Sőt, szinte várom, gondoltam még magamban. Na persze nem mondjuk egy rellonos vagy egy navinés prefektust vártam annyira, hanem egy eridonost. De persze itt hiába vártam, mert erre, ha jól tudom, ritkán szokott csak jönni, vagy egyáltalán nem. Eddigi összeráncolódott homlokom kisimult, miközben kintről egy villám fénye festette fehérre egy pillanatra a kastély falát. Holnap úgyis látom majd. Lehet, hogy nem kéne stresszelnem.
Még egy ideig csöndben ültünk, miközben az eső még hangosabban kezdte verni az ablaküveget. Végül is, lesz ami lesz. Meglátjuk. És legalább bizonyosságot kapok majd a folytatás felől, nem? Végtére is, de. Ez pozitív dolog. Vagyis jó lenne meglátnom a pozitív oldalát.
A fáradtságom később elemi erővel tört rám. Ahogy Clairere pillantottam, laposat pislogtam felé.
- Most elbúcsúzom. További szép estét. - motyogtam pár perccel később, hogy aztán felálljak a helyemről, s egy biccentés kíséretében útra keljek a kastély falai közt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Nem hittem volna, hogy lesz olyan alkalom, ami miatt rá fogom szánni magam, hogy részt vegyek valami olyasmi szociális ingerekben gazdag eseményen, mint a karácsonyi bál. S mégis, éppen fekete öltönyben, kifogástalanul vasalt ingben s egy egyszerű nyakkendőben tartottam a Nagyterem felé, hogy önként és dalolva vessem bele magam a báli forgatagba. Nem voltam kifejezetten lelkes. A rengeteg ember, a zene, a "meghitt" karácsonyi hangulat egyáltalán nem volt vonzó számomra, csakúgy, mint annak a gondolata sem, hogy a problémáim és kamaszos, legyőzendő gondolataim bekússzanak a fejembe. De hiába, az indok, ami miatt hajlandó vagyok belépni a helyiségbe, az Seth, s ő jócskán felülírja a fönt felsoroltakat, mivelhogy most fogja eltáncolni a végzős keringőjét. Ez egy olyan dolog, aminek mindenképpen szerettem volna a tanúja lenni.
Seth egyre jobban van, ez egyértelmű volt. A napok, hetek múlásával javult az állapota, s ez nagyrészt Avery hatása lehet, amit nem is nagyon akartam vagy tudtam volna tagadni. Jó érzés ezt látni...
Amikor beléptem a terembe, a zene még nem csendült fel, ám valami zajlott a színpadon (nem, az érdeklődésemet egyáltalán nem ez kötötte le); én felmértem a terepet, aztán kiszúrtam a helyet, ahonnan jó lesz a rálátásom a táncparkettre - a lehető legtávolabb az embertömeg középpontjától, a falnál.
Ott vétettem hibát, hogy a dekoráció, mivel csillagokból állt, elvonta a figyelmem jó pár pillanatra. Miközben a kiszúrt falrész felé közelítettem, a fényeket bámultam... aztán felnéztem... és természetesen megláttam a jól fésült, öltönyös exbarátomat (vagy nem is tudom, tulajdonképpen mimet). A Jól ismert "mégis miért?!" kérdés fejbéli elhangzása után megtorpantam. Igazán számíthattam volna Sebasitan jelenlétére. Igaz, még ha számítottam is volna rá, akkor sem hittem volna, hogy a látványa egy-két pillanatra teljesen lefagyaszt... Gyomrom talán össze is ugrott kicsit, ahogy ezekben a dermedt másodpercekben néztem a tőlem pár méterre állót.
Éreztem, hogy arcom fikarcnyit sem változott, még akkor sem, mikor egy tömegből érkező lökés hatására megindultam felé (magamtól nem biztos, hogy megtettem volna). És nem, ameddig a szem ellátott, egy talpalatnyi szabad hely sem volt, csak mellette. Jellemző. Fenomenális. Örül a lelkem.
És az a szomorú, hogy valahol tényleg.
Igencsak nehéz léptekkel tettem meg a maradék utat, s mikor felcsendült a zene, akkor fordultam a parkett felé, hogy Sethéket kezdjem kutatni a tekintetemmel. Meghajlás. Apró mosoly jelent meg a szám szegletében, de ezt csak a nagyon figyelmes szemlélők láthatták.
Az első lépéseket figyelve azon tűnődtem, merjek-e köszönni. Elég kínos lenne, ha a köztünk lévő szótlanság a karácsonyi szünetben is folytatódna, hiszen egy helyen lakunk. Ugyanakkor... El is vesztem pár töredékmásodperc erejéig az érzelmi válságaimban, azonban az agyam megálljt parancsolt. Ismerjük egymást. Nincs okom nem köszönni, igaz?
- Szia. - motyogtam oda kissé kaparós hangon. A pulzusom talán meg is emelkedett egy kicsit, de igyekeztem nem foglalkozni vele, s csak a tánccal törődni. És nem nézni Sebastianra. Ez most Sethről szól (és, mint ahogy a mellékelt ábra mutatja, a görénylelkű Averyről).

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Visszaköszönt nekem, és már alapjáraton ez is megtöltötte a testem boldogsághormonokkal, amit normális esetben a szánalmas jelzővel illetnék, azonban ebben a szituációban - hogy nem találkoztunk egy csomó ideje, és amúgy is elég komplikált, ami köztünk van jelen helyzetben - úgy voltam vele, hogy talán ennyit megengedhetek magamnak. Végül is, elég nehéz kontroll alatt tartani az érzéseimet, pláne, ha még az is itt áll mellettem, akivel kapcsolatban csaponganak a bennem lévő dolgok.
A táncparkettet néztem, azonban odavonzotta a pillantásom, hogy Sebastian megmozdult, és egy fekete keretes szemüveget biggyesztett az orrára. Öltönyben, jól fésülve, szemüveggel. Fejemet visszafordítottam a táncolók felé, miközben alig észrevehetően húzódtam egy kicsit arrébb, hogy távolabb legyünk egymástól valamivel. Igen, ez valószínűleg jó hatással lesz a gondolkodásomra, ami ezekben a percekben sokkosan dermedt meg.
Sethék táncát nézve kellemes és feszegető érzés szállt meg egyszerre. Hiszen olyan szépen mozogtak ők együtt, s bár láttam pár elkerekedett szempárt, ami őket vizslatta, szerintem szépek voltak. Természetesnek tűnt így ez az egész, még akkor is, ha pont Aveyvel táncolt. Nem tagadhattam volna, hogy ők ketten... valahogy úgy összeillenek. Jó lesz nekik együtt.
Emellett viszont megjelent az a gyomorforgató érzés, hogy vajon milyen lenne, ha. Ha most nevezetesen én táncolnék ott Sebastiannel. Na nem mintha tudnék vagy szeretnék táncolni. Csak mégis, ez a gondolat alattomosan kúszott be a fejembe, megfontolva minden lépését, s mire ráeszméltem, hogy erre vágyok konkrétan, addigra már késő volt. Szeretem, mikor a saját elmém átvág, igazán remek érzés. Tényleg.
A másik váratlanul szólalt meg, egészen pontosan tizenhét szóval többet mondva, mint amennyire számítottam volna. Óvatosan rásandítottam, aztán visszanéztem a párra, s remélhetőleg észrevétlenül tettem meg mindezt. Végül is, már az is egy előrelépés, hogy Seth miatt szeretné megbeszélni a dolgot. Bólintottam.
- Ha szeretnéd, megbeszélhetjük - mondtam, bár nem voltam benne biztos, hogy hallja is, amit mondok - De nem hiszem, hogy itt halljuk is majd egymást.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Hogy miért vállalok el mostanában egy csomó plusz dolgot, amiben ráadásul emberekkel érintkezek? Erre a kérdésre igencsak egyszerű válaszolni, még ha nehéz is bevallanom magamnak - valamivel pótolni akarom annak a bizonyos személynek a társaságát. Plusz az emberek mostanában valahogy rám szálltak, egy csomó minden történik körülöttem, amit néha nehéz is követni. De persze ha valaki megkérdezné, miért is csinálom ezeket, simán azt mondanám, hogy mert azokkal, akikkel vagyok, alkut kötöttünk, ami mindkettőnk számára hasznos. Jelen helyzetben ez a főzés - testbeszédelemzés páros, úgy értve, hogy én főzni tanulok, és cserébe testbeszédelemzést oktatok Havasi Bencének, már ha azt, amit csinálok, lehet oktatásnak nevezni.
Emiatt jöttem most a konyhába, egyelőre mentesen mindenféle köténytől, vagy hasonlótól (nem, nem vágytam rá, hogy mondjuk egy csinos rózsaszín fodorcsodában sürögjek-forogjak), s találkoztam a fent említettel. Egyelőre nem voltam a világ leglelkesebb embere, hiszen mostanában amúgy sincs túl sok kedvem úgy semmihez. Igaz, a jelen szituáció ezt már nem feltétlen indokolná, hiszen kaptam feldolgozási időt eleget.
Gondolati világomat félbeszakítva néztem fel az asztalon felsorakoztatott hozzávalókról a háztársamra.
- Ezekkel mégis mi a terved? - kérdeztem nem túl bizakodóan. Egyelőre a főzési tudományom egy zacskós levesig terjed, meg talán a sült krumpliig, úgyhogy nem vagyok épp tehetséges szakács. A liszt, tojás, és a többi dolog pedig nem keltett bennem túl bensőséges érzést, hiszen nagyjából annyira lehet érzékem a főzéshez, mint hegyi trollnak a baletthoz. Bár azt mondják, fűszerezni jól tudok. Ki tudja.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Labirintus

A téli, vagy inkább karácsonyi hangulat lassan beköltözik a kastély falaiba, én viszont töretlenül teljesen értetlenül állok efölött. Nem kedvelem a karácsonyt. Egészen eddig nálunk mindig úgy zajlott, hogy elmentünk Erdélybe a rokonokhoz, és a nagyapám toxikológiára itta magát, a nagymamám pedig megszeppenve figyelte az egészet, vagy pedig sírt, hogy miért nem a Jánoshoz ment feleségül. Igen, nem arról híres ez nálunk, hogy boldogság és szeretet. S bár tudom, hogy idén már nem kell ott töltenem a vakációt, mégis kellemetlenül érint, hogy közeledik az ünnep. Berögződések.
Emellett pedig - ajándékozás. Ez az a dolog, amiben akkor se lennék jó, ha égő vassal kényszerítenének fejlődésre; nem hogy a testvére(i)mnek, még a nevelőapámnak sem találok soha semmit, noha ismerem ide s tova tizenhat éve. Épp ezért kötött le mostanában ez a téma, ugyanis nem szerettem volna egy Boldog Karácsonyt feliratú bögrével letudni az egészet.
Ezen gondolkodtam akkor is, mikor hallottam Cameron Wallace beszólását két kőbunkónak, akiket én lehetőleg egy kilométeres körzetben kerülök, és azon vagyok, hogy sohase tudják meg a nevemet. Egy mentális fejcsóválással adóztam az egoista lény nagyképűségének, majd mentem is a dolgomra. Azonban mikor hallottam ebédnél a két szekrény párbeszédét (jobban mondva tervezgetését és fortyogva fenyegetőzését), már nem tudtam szó nélkül elmenni a dolog mellett.
Hogy miért döntöttem úgy, hogy megkeresem Cameront a kastélyban, és próbálok segíteni neki elbújni? Magam sem tudom. Leginkább a helyzet nosztalgikus érzése lehetett az oka, hiszen hasonlóképp esett meg velem is a dolog, és bennem elég maradandó nyomokat is hagyott (már csak akkor is, ha fizikálisan nézzük; például a hátamon lévő arasznyi sebhelyet). Nem mintha Cameronra nem férne rá, hogy kicsit magába szálljon, de... mégis. Azért ez nem egy olyan dolog, amivel viccelődni lehet. És ha már valakinek a pártját kell fogni, nem a bántalmazókét fogom.
Elkéstem. Ez akkor tudatosult bennem, amikor megláttam a földön fekvő, vérző orrú, anyázó Cameront.
Igazából magam is megleptem, mikor szó nélkül térdeltem le mellé. Az, hogy Márk gyógyító, és hogy én magam is igen beteges természetű vagyok, sőt, még előre is tanultam a nyáron jó pár bűbájt a harmadikos könyvből, mind segített a helyzeten. És akkor a minigyógyszertárról, ami mindig nálam van, még nem is esett szó.
- Hát te nagyon hülye vagy, ember. - fejeztem ki véleményem szűkszavúan, majd felmértem a körülbelüli sérüléseket. Vérző orr, kéz a bordákra szorítva... végtagja valószínűleg nem tört.
- Az orrod eltörött, igaz? - kérdeztem, majd egy gyors Hippokrax után el is állt a vérzés. Nem kérdeztem, hiszen tudtam, mi történt, csak tettem a "dolgom". Nem mellesleg ez egy igencsak nagy szívesség volt tőlem.
- Hogy lehettél ilyen idióta? - szegeztem neki a kérdést, miközben a táskámban kutattam fájdalomcsillapító után. - Pont nekik beszólni? Nem vagy ép.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Labirintus

Ha Cameron nem hasonló helyzetben lett volna, mint én voltam, elvigyorodtam volna a nevetési próbálkozására, de így nem tettem - arckifejezésem szögletes maradt és kimért, mint mostanában mindig. Láthatóan őt nem viselte meg túlságosan az eset, már ami a lelkét illeti (...már ha egyáltalán van neki), vagy csak nem mutatja; mindazonáltal a jelenlegi helyzetben ezt nem volt lehetőségem meglátni, és őszintén, nem is nagyon tudtam volna mit kezdeni vele.
Mielőtt azonban elkezdhettem volna boncolgatni magamban a motivációim (hogy vajon azért segítek-e neki, mert nekem ezt nem tette meg senki, és ezzel akarom kompenzálni), a hölgy megszólalt, és itt már felvontam a szemöldököm. Nem mondhatnám, hogy játékosan, de nem is véresen komolyan.
- Sosem hittem volna, hogy valaha ilyet fogok hallani tőled. De ne aggódj, nem szokok hozzá. - mondtam, mielőtt még helyre tettem volna az orrát. Egy fájdalmas grimasszal, talán még szisszenéssel is találkoztam, de ez már csak ilyen. Nem kellemes.
- Nevednek? - kérdeztem vissza, mert nem teljesen értettem, miről is beszél pontosan. Egy röpke pillantást vetettem a talajra, felvetült bennem, hogy esetleg túl sok vért vesztett, és azért hord össze hülyeségeket, de a talajon nem láttam nagy foltokat, ergo máshol nem vérzik, vagy csak egy kicsit. Lehet, hogy sokkos állapotban van. Ami abszolút érthető lenne, legalábbis számomra.
Kérdésére ismét felszaladt a szemöldököm. Másodikos vagyok. Hogy tanulnék már gyógyítónak? Na mindegy, tudjuk be ezt a sokknak és a kábaságnak.
- Nézz rá - mutattam az orromra - Szerinted nekem ezt hányszor kellett összeraknom? - kérdeztem, miközben elővettem a táskámból egy kis Betadint. Nem, pálcával fertőtleníteni nem tudok, és nem is szeretnék megtanulni. Még a végén nagyobb kárt okoznék. - Mellesleg a nevelőapám gyógyító, és kiskoromban többet voltam ispotályban, mint otthon. Nem vagyok gyógyító, csak túl sokszor láttam, mit hogy kell. Valami felületi sérülés, amit tisztítani kell? Vagy hagyjalak, és menjünk a Gyengélkedőre?
Igazán nem volt kedvem nyüstölni ezzel, na meg nem is akartam, hogy azt higgye, ennyire kedves vagyok meg minden, mert ez egyáltalán nem igaz. Úgy vagyok vele, hogy ha már van egy alaptudásom, egyrészt miért ne használjam, másrészt pedig én sem voltam túl boldog, mikor be kellett mennem a Gyengélkedőre. Az ember jobban szereti elkerülni ezeket a kellemetlen helyzeteket, kérdéseket.
A kérdésére elgondolkodtam, másodpercek alatt futott át az agyamon jó pár válaszalternatíva, illetve a kérdés, hogy mennyit áruljak el ennek a rakás összetört egónak.
- Sz** érzés, ha összevernek. Jobban örül az ember kevesebb kérdésnek, nem? - kérdeztem, s bár csak egy pillanatra néztem a szemébe, mégis levehető volt, hogy tapasztalatból beszélek. - Meg amúgy is... mi lenne jobb ár egy tetoválásra, minthogy összekaparom az illető barátnőjét?
Tény, ez az utolsó már csak amolyan alibi volt. Nem kellemes kimondani, de mégis csak leginkább amiatt tettem, mert valamilyen szinten együtt tudok érezni. Na, nehogy azt higgye bárki is, hogy szeretetszolgálatként működök, nem. Cameron talán érdemes arra, hogy kezdjek vele valamit, és ezért áldozatokat kell hozni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

- Várok én - biztosítottam Sebastiant a dologról, hiszen tudtam róla, hogy lesz valamiféle műsor, bár a mibenlétéről egyelőre fogalmam sem volt.
A színpad elsötétült, köd vonta körbe a légteret, s ahogy felcsendült a zene, fények kezdtek pislákolni. Seth, igen, tudtam, hogy ez ő lesz, illetve az ő mágiája. Kékség villant fel a mély fekete előtt - csillag, tudatosult bennem, s gyakorlatilag tátott szájjal figyeltem... És aztán erőre kapott! A lány, akit nem nagyon tudtam volna megnevezni, úgy mozgott, hogy... nem vagyok nyitott a művészetekre, de valahogy úgy éreztem, hogy ha egy csillag ember lenne, akkor így viselkedne. S én végignézhettem a csillag életét, az öregedését, pislákolását, aztán... szupernóva. A házak állatai csillagokként jelentek meg, s bár nyilván nem hiteles kép volt ez, amit tényleg láthatunk az égen, mégis... a maga nemében gyönyörű, a mondanivalója pedig, nos...
Robbanás. És körülöttünk megannyi csillag hullott alá, fénylő pont, ami beterítette a termet. Ekkor fontam karba a kezem (szörnyű, hogy az embernek kamaszként milyen sablonosan nyálas ötletek jutnak eszébe). A homlokomon éreztem pár pillanatnyi forróságot, ahogy hozzáért az egyik pont, és a kezemen is, sőt, az utolsók között még a nyakamra is esett egy, bár nem igazán érzékeltem, hogy eztán is világítanak, vagy azt, hogy nem kéne nekik.
Elült a szám, s csatlakoztam a tapsviharhoz, ami kitört; meg is láttam a bátyámat, ahogy elég fáradtan áll az Ombozi-lány, Mrs. Wallace mellett. Arcomon mosoly áradt szét, noha ez mostanában igencsak ritka látvány volt. Talán ez volt az egyik leggyönyörűbb dolog, amit eddig láttam.
A mellettem lévőről természetesen mindvégig tudomást vettem, azonban mégis meglepett valahogy a hangja így ez után. Furcsa volt visszazökkenni az előző szituációba.
– Szerintem inkább sétáljunk egyet kint. – mondtam, némi gyomorgörccsel megtoldva, majd ránéztem.
És kitört belőle a röhögés. Nem igazán értettem, mi történik, mivel a szituációt eddig nem éreztem kifejezetten könnyednek; aztán megláttam a karomon a csillagot, megtapintottam. Majd a nyakamat. Majd a homlokomat. És én is röhögni kezdtem.
– Sziporkázó ez az este – fűztem hozzá nevetve – Akkor most kövesd a szerencsecsillagod!
Olyan jó érzés volt vele nevetni. Tényleg. Ennyi idő után... nem is beszéltünk, nem láttuk egymást, és most mégis együtt tudtunk röhögni azon, hogy úgy nézek ki, mintha rám ragadt volna egy matricás album. Nem akartam, hogy ez másképp legyen. Úgy értem; nem akartam megint véresen komoly témáról beszélgetni vele. Nem akartam mindent eldöntő estéket, nem akartam, hogy minden mozdulatomra kényszeresen kelljen figyelnem, nem akartam, hogy ez legyen köztünk. Ez a véres feszültség, ami a nevetés előtt húzódott köztünk.
– Vagy – fordultam meg, és néztem a szemébe, pont a bejárati ajtó előtt – hagyjuk a francba a komoly beszélgetést, és végre viselkedjünk úgy, mintha kamaszok lennénk, és csak szórakozzunk, vagy ilyenek.
Vagy persze, ha ignorálni akarsz, és semmi kedved hozzám, akkor nyugodtan menj a dolgodra, fűztem hozzá gondolatban, de nem mertem hangosan kimondani. Úgy sejtettem, simán lelépne.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Labirintus

Fáj neki, nyögdécsel, grimaszol. Az ilyet én sosem viseltem jól. Ezért sem tudnék gyógyítónak menni - ha valakinek úgy okozok fájdalmat, hogy épp az ellenkezőjét szeretném csinálni, az számomra nem kellemes érzés. Na meg nézni a szenvedő arcokat minden nap; kösz nem. Akkor már inkább a csillagok, vagy nem is tudom.
- Annyira nem fog látszani. - mondtam, miközben a neve jelentését egy bólintással nyugtáztam. - Nekem sem nagyon szembetűnő, csak ha jól megnézed.
Persze, az én bűbájom nem a legtökéletesebb. Egy szakszerű gyógyító akár nyomok nélkül is el tud tüntetni egy orrtörést, én azonban csak egy másodikos diák vagyok, ennél fogva nem végeztem tökéletes munkát. Bár ezt egyelőre Cameronnak nem kell észrevennie. A végén még az én orrom is el lesz törve, mert elrontottam a "gyönyörű" arcképét.
Az orromra vonatkozó kérdésre elgondolkodtam, és gyorsan számolni kezdtem magamban, hogy hány alkalom is volt.
- Kétszer... nem. Háromszor. - mondtam aztán. - Egyszer egy vérfarkas törte be az orrom. - ezt már csak úgy a poén kedvéért mondtam, mert elég jól hangzik. Igaz, az a bizonyos vérfarkas egy nálam alacsonyabb, vékony, ártatlan eridonos lány, de ez már csak részletkérdés, nem igaz?
Nos, ha Cameron meglepett valamivel, az az, hogy az óriási egója ellenére elfogadta a segítségem. Nesze neked kiismerhetőség, Richárd. Bár értetlenségem nem ütközött ki az arcomra, ha a másik figyelmes volt, észrevehette, hogy mikor a kezét nyújtotta, tétováztam egy pillanatig. Aztán kinyitottam a Betadint, vatta hiányában pedig egy papír zsebkendőre nyomtam a szerből, hogy kitisztítsam a horzsolást.
A köszönésre szintúgy bólintottam, bár sejtettem, hogy ezt nagy betűkkel kéne beleírnom az önéletrajzomba a későbbiekben. "Cameron Ego Wallace megköszönt nekem valamit", valóban, jól mutatna.
Aztán kérdezett, nekem pedig talán összeugrott a gyomrom egy kicsit. Egyetlen töredékmásodpercre álltam csak meg a betadinos zsebkendő mozgatásával, aztán folytattam. Megvontam a vállam.
- Igen. - hát, ennél többet nem igazán tudok erről mondani. - Ellened csak ketten voltak. Rosszabb, mikor hárman csinálják.
És annak ellenére, hogy erről beszéltem, nem bicsaklott meg a hangom, vagy nem látszott világfájdalom az arcomon; mindezeket úgy közöltem, mint puszta tényeket, információkat, amik talán változtatnak valamit az összképen, de mégis csak egy egyenlet egyszerű tagjai, amiknek nincs nagyobb vagy különlegesebb szerepük, mint bármi másnak. Ez ilyen.
Kiszámítható, mondta Cameron Wallace. Kiszámítható. Hát, Cameron sajnos nem képes a dolgok mögé látni, ezért nem érti az igazi motivációkat, amik hajtanak egyes cselekvések elvégzésérre; ennek azért elégé örültem. Még jó, hogy nem lát át a szitán. Mindösszesen egy "lehettel" reagáltam ezt illetően. Hát, lehet, hogy az vagyok. Szerinte.
- Jól van. - egyeztem bele a lehető leggyorsabban a nevét illető kérésbe. - Az oldaladdal mit csináltak?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Labirintus

Azért az, hogy Cameron nem kezdett el azon hisztizni, hogy az orrát nem sikerült tökéletesen egyenesre bűvölnöm, könnyebbség volt számomra. Inkább csak örült annak, hogy megvan, és ez amellett, hogy nagyon meglepett, fel is készített arra, hogy csak akkor kell majd sürgősen elköszönnöm, amikor a legközelebbi tükrös helyiségbe érünk. Nincs nekem türelmem a hisztihez.
Kérdésére csak vállat vontam. Három lehetett, ha jól emlékszem - kétszer itt Bagolykőn, egyszer pedig mikor arccal előre estem még kiskoromban a betonra. Azt hiszem, ennyi volt. Aztán ki tudja. Nem igazán tudom számon tartani, hányszor kezelt le Márk otthon, vagy hányszor vitt el ispotályba, lévén a fél életem ezzel telt el.
- A létszámukkal végül is nem változik az IQ-szint a helyiségben. Konstans módon kettő-három marad, akárhányan vannak. - fűztem hozzá halkan. Mert tényleg. Erikéknél csak azért volt több ez a szám, mert ott volt Aaron, aki legalább annyira volt intelligens, hogy csak nézőként vegyen részt az egészben. Ezért is van még mindig ebben az iskolában.
- Én már tanulok. - fűztem hozzá. - Már nyáron is edzettem. Ebben az iskolában máshogy nem lehet életben maradni... Hülye mugli módszerek.
Szögezzük le, alapvetően nincs bajom a muglikkal. De az, hogy varázslókként és boszorkányokként csak a kétkezi, öklös megoldás jut eszükbe az ilyeneknek, a párbaj opciója mellett pedig elsiklanak, egy igen elkeserítő dolog. Az ilyenek még egy tollpihét sem képesek meglebegtetni, tudom jól, de mégis, ez egyszerűen elkeserítő. Egy jól irányzott Offende Onorare pedig sokkal hatékonyabb fegyver, mintha beletaposnak az ember veséjébe. Mármint szerintem. Úgy értem, két szóval és ügyes pálcaforgatással el tudod hitetni a másikkal, hogy furcsa alakok és hangok vannak körülötte. Ez mennyivel jobb, mint egy gerincre térdelés, nem? Lehet, hogy csak velem van a baj. Szerintem a mentális hadakozás sokkal hatásosabb, mint a fizikai. És ezek az izomagyú idióták fel se fogják, milyen fegyvert használnak nap mint nap ahhoz, hogy magukhoz hívják mondjuk az elveszett tárgyaikat. Ha valami, akkor ez a szánalmas.
Cameron azt hiszi, kiszámítható vagyok, pedig nem nagyon tudja, hogy mik a valódi motivációim. Alig észrevehető görbület jelent meg a szám sarkában, s ezt tényleg csak akkor láthatta meg a másik, ha nagyon figyelmes volt. Pont emiatt nem vagyok kiismerhető olyan könnyen - hogy Cameron most azt hiszi, kipipált egy dolgot velem és a gondolkodásmódommal kapcsolatban, pedig nem úgy van minden, ahogy ő azt feltételezné.
- Igazad van. - egyeztem bele végül. Legyen egyszer gyereknap neki.
Szitkozódott és anyázódott, én pedig csak figyeltem. Ha ennyire fáj neki, akkor nem biztos, hogy megúsztuk egy lila folttal.
Mikor megkértem volna, hogy engedjen már oda megnézni, mi is a baja, hatalmas kiskutyaszemeket kaptam. Önkéntelenül is elmosolyodtam, bár ez inkább egy visszafojtott röhögés volt.
- Ezt az arcot le kéne fotózni. - mondtam, majd visszarendeztem arcvonásaimat alapállapotba. - Nem szeretnélek letapizni, de meg kéne fognom a fájós oldalad. Lehet?
Amennyiben Cameron beleegyezett, csak és kizárólag gyógyítói célzattal húztam fel a felsőjét, hogy a ronda, épp kialakulóban lévő foltokat megszemléljem, majd rárakjam az ujjaim, és megnyomogassam, akárhogyan is fájt neki vagy sziszegett vagy utálkozott közben.
- Akkor most irány a gyengélkedő. - közöltem halkan - Lehet, hogy eltörött egy-két bordád, és ezzel már nem kísérleteznék.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Kérdésem egyáltalán nem rossz szándékkal tört ki belőlem, mégis elég bunkóra sikeredett, Bence pedig el is nézett rólam. Az ilyen esetekre mondom általában, hogy "hoppá", de ezekkel nem igazán tudok mit kezdeni. Mondhatnám, hogy "bocs meg minden", de azt hiszem, nem lenne éppen meggyőző.
- Mh, oké - mondtam végül, mikor a rellonos elém tolt egy tálat. Visszafojtottam egy kitörni készülő sóhajt. Ebben nem vagyok jó, már a főzésben. Testbeszédelemzés? Persze. Íráselemzés? Úgy ahogy. Megfigyelés? Nyilvánvalóan. Főzés? Hát... inkább rendeljünk. Nagyjából így vagyok vele. Igaz, nem arról volt szó, hogy nem akartam volna megtanulni főzni. Csak hát... a konyhában nem vagyok épp magabiztos, csakúgy, mint az élet rengeteg területén.
Egy röpke pillanatig csak néztem a másikra, aztán megmozdultam, és a hozzávalókért nyúltam. Liszt, tojás, cukor, só, a tej fele. Ebben a sorrendben raktam bele a tálba a hozzávalókat, némi hezitálással persze, mert nem szerettem volna kiborítani az egészet, emellett pedig jogos és megalapozott gyanúm volt, hogy véletlen fel fogom robbantani magunkat, mint a múltkor, amikor Agatha egyik bájital-hozzávalóját adagoltam hozzá valamihez, és utána igencsak kormosan kullogtam ki a pesti konyhából. Őszintén nem volt kellemes.
Szerencsém volt, hogy jelenleg nem állt hasonló dolog a rendelkezésemre; mindenféle pirotechnikai mutatvány nélkül, jelentem, hogy sikerült összerendezni a hozzávalók egy részét a tálba. Igaz, azt hiszem, nincs okom büszkének lenni.
- Adsz valamit, amivel összekeverhetem? - kérdeztem aztán, mikor felnéztem a tanáromra, lévén ő közelebb volt a fiókhoz, mint én.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Labirintus

Kissé frusztrált, hogy Cameron úgy nézte az orromat, mintha a világ legérdekesebb dolga lett volna, de szerencsére hamar abbahagyta, aztán megjegyzést is tett a humoromra.
- Micsoda? Jól hallottam? - kérdeztem kissé gúnyosan. - Cameron Wallace megdicsért valamit? Úr isten, hová jutottunk... Amúgy kösz. - tettem aztán hozzá.
A kedves teremtés előttem valószínűleg nem érezte magát a legjobban, mert amikor nevetni akart, egy árnyalatnyival sápadtabb lett az arca. Valami nincs rendben az oldalával, igen, ezt eddig is tudtuk, de lehet, hogy nem csak egy egyszerű lila folt lesz.
- Pont ezzel bizonyítottad be, hogy nem vagyok kiszámítható. Akkor miről is beszélünk? - kérdeztem halkan. Hiszen azt hitte, ellenkezni fogok, de nem tettem; és fogalma sincs, miért nem tettem. Pontosan ezért nem lehet annyira könnyen rájönni, mit tervezek, a rejtett motivációim miatt. Igaz, ha valaki kiismer, az már megint más helyzet. Ezért nem engedem közel magamhoz az embereket. Legalábbis... általában.
Káromkodásait már gyakorlatilag kiszűrte az agyam, egyszerűen elengedtem őket a fülem mellett, miközben megpróbáltam rájönni, mi a franc is történt a bordáival. Aztán kitapintottam valamit, ami elég erősen emlékeztetett törésre; még egy kicsit alaposabban megnéztem, mi lehet az, aztán levontam a konklúziót, noha nem vagyok gyógyító. De már nekem is tört csontom, az is nagyjából ilyen tapintású volt.
A megjegyzésére aztán csak komolyan néztem rá.
- Ó, nem. - mondtam, majd egy apró mosoly költözött a szám szélére. - Ez még nem az.
Aztán döntse el ő, hogy viccnek szántam-e, vagy sem.
- Na, segítek felállni. Gyere. - kezdtem, miközben nyújtottam neki a kezemet, hogy valahogy felhúzzam a földről, lehetőleg úgy, hogy ne fájjon neki nagyon. - Tudsz járni, vagy segítsek inkább? - amennyiben láttam rajta, hogy erre nem képes önállóan, átkaroltam  a derekát, és a vállamra pakoltam a karját, hogy egy kis súlyt átvállalva segítsek neki járni, azonban ha nem anyázott, miközben felsegítettem, és nem lett még egy árnyalattal sápadtabb, akkor hagytam, had menjen egyedül, ha ezt akarja.
- Ne hidd, hogy ezt nem jegyzem meg. - Tehát egy szívesség. Értem. - Majd gondolkodom rajta.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Persze... tegnap volt. És holnap önismeret vizsgám lesz, semmi gond. Amúgy is rám férne most egy kis önismeret, mi? Nem, nem készülök erre a vizsgára. Az idei tananyag nevetségesen könnyű. Meg amúgy is. Kit érdekel, ha véletlen épp csak átmegyek önismeretből?
Tehát, tegnap óta gyakorlatilag konstans módon fekszek az ágyamban és olvasok, csak a legszükségesebb esetben kelek fel (például ha véletlen fel kell menni a kastélyba egy új könyvért, vagy ha esetleg mosdóba megyek). Nem, nem ettem semmit tegnap este óta, de nem is kívánom. Azt hiszem, ezen nem is nagyon kell meglepődnünk, hiszen minden stresszhelyzetben így reagálok - a gyomrom összeszűkül, és nem képes táplálékot befogadni. Nem véletlen, hogy ilyen vékony vagyok.
Éppen halál nyugodtan olvastam egy Moldova kötetet, amikor kopogást hallottam az ajtómon. Valaki keres, mondta egy házlakó, de nem igazán fogtam fel, hogy ki szólt hozzám, csak éppen annyit, hogy le kell mennem a bejárati ajtó elé. Így hát a könyvemmel a kezemben, cipőmet fel sem véve mentem le a lépcsőn, mert elképzelni sem tudtam, ki kereshet engem. Talán Seth, gondoltam. De még ezt sem hiszem.
És Cameron alakját láttam meg odakint, amit abszolút nem értettem. Mit akarhat már megint, tettem fel magamban a kérdést, aztán rájöttem, hogy nem éri meg ezzel foglalkozi - és mielőtt még egyáltalán köszönhettem volna neki, vagy megkérdezhettem volna, hogy amúgy miért áll a bejárati ajtóban és egyáltalán, honnan tudja, hogy hol lakom, közölte, hogy "játszótér. Most". Én pedig csak bámultam rá pár pillanatig, majd annyit feleltem: "semmi kedvem hozzád... várj öt percet, és jövök". Hogy miért mentem bele? Hát. Ha tudnám, akkor sokkal könnyebb lenne az életem. Például talán nem buknék meg holnap önismereten.
Szóval, miután felvettem a cipőm, lementem a lépcsőn... a hátizsákom nélkül. Mostanában nem mindig hordom magamnál. Abban reménykedek, hogy nem sok szükségem van már a benne lévő gyógyszerekre. Azt mondták. Ami egy elképesztően pozitív hír. Bár most nem nagyon van kivel megosztanom.
Csendben haladtunk a játszótér felé, legalábbis én nem nagyon szólaltam meg, csak akkor, mikor beléptünk a kiskapun. Ekkor dőltem neki az alacsony kerítésnek, és pillantottam fel Cameronra.
- Miért is lettem iderendelve? - kérdeztem halkan, még szürkébb és élettelenebb hangon, mint ahogy alapjáraton szoktam beszélni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Fogalmam sem volt, Cameron miért hozott engem egy játszótérre, ráadásul pont most, amikor egyébként az is fura, hogy a napi három szavas átlagom fölött is hajlandó vagyok beszélni, és nem csak bólogatással, meg ilyesmikkel kommunikálok. Szóval, mikor válaszolt, összevontam a szemöldököm, ugyanis a helyet nem tudtam összekapcsolni lényegi okokkal, pont ezért kérdeztem meg. Cameron biztos lehet benne, hogy nem fogok elkezdeni homokozni vagy csúszdázni.
- Mph, jó. - ennyit nyögtem ki, de nem mozdultam a helyemről, a kerítés mellől. Egyszerűen nem volt erőm és energiám hozzá, hogy ennél többet kinyögjek, vagy csináljak valamit azon kívül, hogy vagyok. Ugyanis egyáltalán nem éreztem vágyat arra, hogy bármiféle szociális interakcióba lépjek.
Cameron aztán a baglyával hadakozott, arra pedig, amit mondott, egy aprót rándult a szám széle, de ez persze csak egy óvatlan pillanatig tartott. Minek van baglya, ha nem akar róla gondoskodni, merült fel bennem a kérdés, de végül csak elengedtem ezt a gondolatot, mert nem tudtam ezzel foglalkozni.
Megjegyzésére egy nevetésszerű fújást hallattam, de ez sem volt túl nagy volumenű, és a pillanatnyi vidámság egészen hirtelen hagyott alább bennem.
- Te romlottál el... - motyogtam aztán, de talán nem is hallotta, mert a gondolataimat tovább fűztem magamban, ez pedig kellemetlen érzést váltott ki a torkomban. Szóval inkább magam előtt néztem a földet, és próbáltam úgy tenni, mintha nem is léteznék.
Már megint beszélt, és most a problémáim firtatta, amin megütköztem volna, ha nem vagyok túl fáradt hozzá. Így viszont csak felnéztem, és szólásra nyitottam a szám.
- Kedves vagy, mint mindig. - jegyeztem meg, de hirtelen ennyi jött ki. Hát... tulajdonképpen minek is kéne elmondanom, hogy mi a bajom? Senki sem tudja, ugye. És nem is hiszem, hogy ez tartozna másra, mint Sebbyre meg rám, ami azt illeti. Mégis, az, hogy gondolatban kimondtam a nevét - ez nem tett éppen jót, úgyhogy grimaszba szaladt az arcom.
- Nemtom'. Miért érdekel? - nyökögtem aztán. Elsősorban ezt úgy értettem, hogy "valóban nem tudom eltitkolni, hogy bajom van, mi? Hát, figyelj, amúgy fogalmam sincs, hogy miért keltette fel az érdeklődésed ez a dolog, úgyhogy ódzkodom kicsit, hogy elmondjam", de hát ezt túl hosszadalmas lett volna kifejteni. - Csak szakítottunk a barátommal, ennyi. - ahogy ezt kimondtam, hát, ez ismételten nagyon rossz volt. Mert hát, kimondtam, és akkor már valóságnak számít. Tényleg így van, a francba.
És azt mondtam, hogy csak. Hát hogyne. Nem mintha nem ez tenné ki a gondolataim nagy részét tegnap óta, és valljuk be, nem véletlenül nézek ki most így, ahogy - még Cameron, Cameron is észrevette, hogy valami nem stimmel, pedig ha van valaki ebben a kastélyban, aki tényleg csak és kizárólag saját magára figyel, az ő. És még ő is látja, hogy valami nincs rendben. Ezek szerint nem viselem a legjobban. Rezignált sóhaj szaladt ki belőlem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Érdemben nem reagáltam a bagolyra vonatkozó kritikákra - én is elmondhatnám, hogy Iszet, a lunarim, annak ellenére, hogy képes jégtüskéket eregetni a levegőben, mindenki elől eszeveszetten menekül, de az állatok ilyenek. Nem lehet ellene mit tenni.
- Neked sincs hiányod identitászavarban. - mondtam aztán, miközben még mindig a baglyot fixíroztam, és talán pár pillanatig így nem gondoltam arra, amiért tulajdonképpen itt voltunk - habár ezekben a pillanatokban még nem tudtam, hogy Cameron annyira érző szívű és empatikus, hogy képes észrevenni, ha valaki másnak is baja van rajta kívül.
Aztán persze egészen elrévedtem, megint eszembe jutott az a bizonyos tegnapi nap, mert ez a beszélgetés nem kötött le annyira, hogy ne gondoljak erre. Ebből a furcsán bénult pillanatból rángatott ki Cameron kérdése, ami miatt gyomrom összeugrott, ahogy felnéztem rá. Aztán sikerült realizálnom, hogy nem Jaredről van szó, lévén a lány egyáltalán nem tud róla, vagy ha tud is, fogalma sincs, hogy probléma van vele. Illetve, nincs probléma. Csak...
Szóval amikor rájöttem, hogy ez tulajdonképpen a kedvességére vonatkozik, egy hatalmas és igen csúnya grimaszt vágtam le.
- Hogyne... imádom. - jelentettem ki, hangomból pedig csöpögött a gúny; ennyire szarkasztikusan nagyon rég nem beszéltem, talán már évek teltek el azóta, hogy ilyen szinten lesajnáló lettem volna. De igazság szerint a legkevésbé sem foglalkoztatott az, hogy kedves legyek. Az energiáim nagy részét épp eléggé leszívja a zsibongás a gyerekek részéről, meg maga Cameron jelenléte, szóval lehet örülni, hogy egyáltalán még itt vagyok. Amúgy magam sem tudom, miért.
- Egyáltalán nem logikus. - néztem rá, miközben zsebre vágott kezem kihúztam, és a zseb peremén dobolni kezdtem az ujjammal. - Tőled? Nem az.
Ez alatt pedig gondolkoztam a válaszon, és utána végre sikerült kinyögnöm, mi történt - hiba volt. Cameron reakciója hallatán csak még inkább összefacsaródott bennem valami, ahogy másfelé néztem.
- Na nem mondod b****? - kérdeztem vissza kissé ingerülten, még mindig dobolva az ujjaimmal. Bár mondjuk, mire is számítottam másra? Cameron és az érzelmek...
Két lábon járó Együttérzés leült az egyik padra, és megütögette a másik helyet, hogy ugyan már, üljek le vele szembe, én pedig egy kritikus pillantás kíséretében foglaltam helyet, miközben meghallottam, hogy kis hercegnek szólított.
- A k*** életbe, Cameron... - mondtam elszoruló torokkal, a csokira oda sem figyelve, miközben felpattantam. Arrébb léptem, elfordulván a gyerekektől és tőle is, hogy az öklömbe harapjak. Másik kezemmel hátraintettem Cameronnak, hogy maradjon ott, ahol van - ha esetleg nem tesz így, felrobbanok a feszültségtől, úgyhogy nagyon reméltem, hogy határozottságom eltántorítja a mozgástól.
Aztán amikor már nem éreztem, hogy a torkom összeszorul, és nem égett az arcom, visszahuppantam.
- Nem kérek. - mondtam ingerülten, ahogy a csokira pillantottam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

- Akkor jó. - nyögtem be, ezzel pedig lezártnak tekintettem a beszélgetés ezen részét.
Cameron "kedvességét" nem lehet nem szeretni, ugye, ezzel mindenki tisztábban van. És azzal is, hogy kedvelt beszédformám a szarkazmus. Mégis, a lány képes volt arra, hogy még ő szóljon be nekem; tekintetem rendkívül csúnyává vált, amikor a Cupidos esetre célozgatott.
- Elmész te a francba. - közöltem vele halk hangon, de igazság szerint fogalmam sincs, hogy volt erőm arra, hogy egyáltalán ennyit kinyögjek, miközben a fejemben cikáztak a képek és a gondolatok, amik már nem egészen két napja bukkannak fel újra és újra az elmémben.
Aztán fordult a kocka; Cameron megszólalására először felszaladt a szemöldököm, s pillanatnyi meghökkenésem miatt tökéletesen elfelejtettem, hogy tulajdonképpen miért is vagyunk itt. Kezem felemeltem, s a szemem fölé raktam afféle "napellenzőt" formálva belőle, majd körbenéztem.
- Cupido? Te vagy az? - kérdeztem viszonylag hangosan, majd elhajoltam az esetleges ütés elől. Ki tudja. Egyébként pedig meglepődtem ezen a kijelentésén, és máshogy nem is nagyon tudtam volna lekezelni, mint viccel. De azért megjegyeztem.
Aztán következett az a rész, ahol felpattantam a helyemről, mert annyira eszembe jutott ez az egész, és... áh, mindegy is. A lényeg az, hogy nagyjából sikerült normalizálnom az arcmimikám, megtöröltem a szemem meg minden, hogy ne abban a biztos tudatban üljek vissza, hogy megint én vagyok az, aki kettőnk közül sír. Az szánalmas lenne.
- Valahogy mindig beletrafálsz amúgy, tudod? - kérdeztem még mindig elég barátságtalanul, mondhatni karcos hangon, úgyhogy megköszörültem a torkom.
S habár Sebby mellett nem titkolt félelmem volt, hogy mindketten cukorbetegek leszünk tizennyolc éves korunkra, jelenleg elengedtem ezt a gondolatot, és Cameron unszolására letörtem egy kockát a csokiból, hogy utána nyammogni kezdjek. Nem esett épp a legjobban, de úgy látszik, Cam lelke ettől fog megnyugodni, ha látja, hogy édességet zabálok.
Aztán benyögött egy mondatot, amire felnéztem, és tulajdonképpen be kellett látnom, hogy igaza van, akármennyire is Coelho-szagú volt ez a bölcs mondás. Mert igazából... tényleg. Sejtettük, hogy ez egyszer így lesz, és egy pillanatig sem ringattam magam abba a tudatba, hogy együtt öregszünk meg, vagy ilyesmi. Nem, ez komolyan egyszer sem jutott eszembe.
Aztán Cam ismét felszólított, hogy egyek, úgyhogy megint letörtem egy kockát, aztán elé toltam a csokoládét, mondván, hogy ne csak én zabáljak  itt, mint egy tipikus mugli romantikus filmben a szakítás után a legtöbb nő.
- Hát... igazad van. - mondtam aztán. Meglepő módon sikerült ezt is kimondanom. Furcsa. - Nem mondom, hogy azt hittem, örökké lesz ez, meg minden. Csak... na. Öh. Érted.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Egészen békés hangulatban szálltam le az Expresszről és pakoltam le a Merkovszky házban, hogy aztán feljöjjek az évnyitóra. Semmi különös, csak egy újabb év kezdődik... na meg ahogy én azt elképzeltem.
Leültem a Rellon asztalához, igazság szerint egy pillanatig sem figyelve, hogy ki mellett kötök ki - Cameront nem szúrtam ki, így hát csak lezuttyantam valahova, s amíg várakoztunk, elővettem az aznapi újságot, és abszolút nyugodtan olvasgattam.
Aztán a terem elcsendesedett, Merkovszky pedig felállt a pódiumra. És nem kellett zseninek lenni hozzá, hogy kitaláljuk, hogy valami egyáltalán nem stimmel. Már csak az első pár mondata miatt is kissé feszült lettem, mert ő nem szokott így viselkedni, már amennyire én megismertem a múlt tanévben, amikor egy házban laktam vele.
A néhány sajnálatos incidens említésére arcom, bár eddig is kifejezéstelen volt, gyakorlatilag megkövült - nem azért, mert kellemetlenül érintett volna, csupán tisztábban voltam vele, hogy ezek között a sajnálatos incidensek között valószínűleg az én ügyem is szerepel. Ez pedig egy olyan dolog, aminek az ember semmiképpen sem örül kifejezetten... de Jared hirtelen eltűnése is ezek közé az incidensek közé sorolható, aztán az is, hogy Gareth utána ment. Ezek mind igen... sajnálatosak.
Ez persze csak a bevezető volt. Az igazi hír elhangzásakor egy ideig csak pislogok, miközben agyam feldolgoz minden apró hallott információt, és értékelni kezdek magamban. Felügyelők. Lássuk csak. Elemi mágus vagyok, a mostohatestvéreim szökött feketemágus-sarjak, és kapcsolatban állok Avery Lyallal. Kedves indítás. És akkor még az én vér szerinti családom hírnevét nem említettük.
Miután mindez lepörgött előttem, s tudatosítottam magamban, hogy valószínűsíthető a kiemelt figyelem mind irányomban, mind Sethék felé, az Eridon asztala felé néztem, ahol is tekintetem összeakadt Sebbyével, és valószínűleg láthatta rajtam, hogy arcom nem feltétlen vett fel teljesen egészséges színt, habár a fent felsoroltakon kívül igazából nem csinálok semmi házirendbe ütközőt például (leszámítva a néha előforduló esti mászkálásokat, amiket nyilván most beszűntetek). De persze. Új házirend. És ebben az új házirendben nem csak az lesz benne, hogy a takarodó előbb lesz mondjuk, hanem komoly korlátozások. Tekintetem elszakítottam Sebbytől, és végigmértem a felügyelőket, bár gyakorlatilag a fél diákság ezt csinálta, így azért elvesztem a tömegben; kiszúrtam a nőt, megjegyeztem az arcát, aztán a szemüveges férfit... Remek.
Lehunytam a szemem egy röpke pillanatra, aztán az újságomra szegeztem a tekintetem, mintha amúgy nem érintene meg különösebben a dolog. S miközben a sorok felé fordítottam a fejem, egy apró, sanda pillantást vetettem a bal csuklómra. Nem látszik a jelem. Nagyon jó...
Körülöttem jó pár sápadt rellonos arc volt egyébként, rövid idő alatt mértem fel, hogy kit látok feszültnek. Nem voltam meglepve. Már azok alapján, amilyen pletykák terjednek a kastélyban.
Beszélnem kell Jaredékkel, miután vége az évnyitónak. Valahogy. Feltűnésmentesen, hogy nehogy azt higgyék, hogy bármit is tervezünk... éreztem a stresszt, ami szép lassan beleitta magát mindenembe. Kellemes év lesz ez is. Lehet, hogy még kellemesebb, mint az előző.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Elemi mágia terasza

Mivel előre tudtam, hogy az egyik felügyelő erre a gyakorlati órára fog bejönni, volt időm felkészülni erre lelkileg is. Az egy dolog, hogy alapból az elemi mágiát ritkán használom emberek közt - illetve azon kívül, hogy néha meglegyintek egy-egy faágat, vagy szabályzom a körülöttem lévő hőmérsékletet, nem gyakran teszek semmit. Ez az egyik oka annak, hogy nem voltam kifejezetten boldog, hogy egy minisztériumi ember beül egy ilyen órára.
A másik pedig természetesen az, hogy nem boldogított kifejezetten a tény, hogy az aktámban írott névhez ezentúl arc is fog társulni, hang, meg minden ilyesmi.
Fogalmam sem volt, hogy milyen felügyelőt kapunk mára, ám szinte biztos voltam benne, hogy az én szerencsémmel kikapom a legrosszabbat és legkegyetlenebbet, akit csak lehet. Noha természetesen semmiféle elhamarkodott véleményt nem alakítottam ki egyikükről sem... gondolkodtam sokat a dolgokon, és legtöbbjük látható volt a folyosókon, de személyes tapasztalat híján egyelőre fogalmam sem volt, melyikük milyen lehet.
Épp ezért, mikor elindultam az elemi mágia terasza felé, igyekeztem nem túlstresszelni a dolgokat. A bal csuklómon lévő elemi mágia jegyemet reggel nem fedtem el álcázóbűbájjal, noha ez már szokásommá vált tavaly - semmi értelme félelmet kelteni az emberekben, vagy annak, hogy kinézzenek miatta. Viszont ma reggel "akkor mindegy" alapon kihagytam ezt a lépést a reggeli rituálémból.
A terem elé megérkezve megálltam, s az órámra pillantottam; már kicsöngettek az utolsó óráról, s a rúnatanteremből kiszabaduló diákok kissé nyomottan indultak vissza a körletük felé. Mindenkire rányomta a bélyeget ez a felügyelősdi.
A kis melléklépcső mellett dőltem a falnak, s úgy vártam Merkovszky megérkezését; még a végén meg leszek vágva, hogy bementem a terembe tanári felügyelet nélkül. Ki tudja...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Elemi mágia terasza

A gondolataimból egy köszönés rántott ki, s ahogy oldalra néztem, egy baseballsapkás, egészen magas homlokú és nagy szemű férfit láttam meg, aki kivéve a füléből a fülhallgatóját nemes egyszerűséggel beleköpte a rágóját egy kukába. Ezek után bemutatkozott, és kezet is nyújtott, egy mosollyal megfűszerezve a dolgokat.
Hát, ennek se kéne bemutatkoznom. Anélkül is tudja, ki vagyok, legalábbis eléggé úgy tűnt. Remek.
- Jó napot. - közöltem egy kis fáziskéséssel, ugyanis nem igen keltett bennem jó érzéseket ez a széles mosoly. Mégis viszonoztam. Pedig nem voltam épp boldog. - Szépvölgyi Richárd. - mutatkoztam be, miközben kezet nyújtottam.
A kérdésre viszont enyhén borsódzni kezdett a hátam. Hát, egészen egyértelművé kezdett válni előttem, hogy Feigler vidámságával konstans fogok elsápadni, ugyanis gyakorlatilag biztossá vált számomra, hogy nem csak hogy utánam lett nézve, de mintha meg is figyeltek volna, ami határozottan előidézte azt a bizonyos görcsöt a gyomromban, bár ennek igyekeztem nem adni jelét; mint ahogy az is nyilvánvalónak tűnt, hogy Merkovszky is meg fogja inni ennek az óralátogatásnak a levét. Jó lesz.
- Igen, őt. De amennyiben ott volt az évnyitón, már lehetett hozzá szerencséje. - mondtam aztán, bár nem ringattam magam abba a tudatba, hogy Feigler nem tudja pontosan, kiről van szó.
Vettem egy nagy levegőt, hogy némiképp letisztázzam a gondolataimat, s jobb kezemmel megfogtam a bal csuklómat a hátam mögött. Aztán a felügyelő visszanézett rám, és elvigyorodott, az én arcomról pedig leolvadt az udvarias mosoly, mikor ismét kérdezett.
- Előírás. - közöltem semleges hangon, nézve a baseballsapkásra, mire az egyszerűen... elindult felfelé. Emellett fel is szólított, hogy kövessem, s ezt is csupán fáziskéséssel sikerült megtennem; miközben mögötte mentem, adóztam az égnek egy "ez most komoly?" jellegű pillantással.
Gyakorlatilag némán lépkedtem mögötte, s beértünk a kupola alá, a középen lévő kis, kör alakú részbe, ahol az elméleti oktatás zajlik normál esetben; a padok rendezett félkörben helyezkedtek el, minden szék mintha vonalzóval lett volna mögéjük illesztve. S miközben a faalkotmányokon járt a tekintetem, magamban felkészültem rá, hogy a férfi esetlegesen megfordul, és kérdésekkel kezd bombázni; normál esetben erre számítottam volna.
És őszintén? Nem tudom, hogy minek örültem volna jobban - annak, hogy a vigyora leolvad az arcáról, vagy annak, hogy egész végig ott marad.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

- Pedig lehet, hogy jobb lenne. - motyogtam, miközben lesütöttem a szemem. Nem életem legkedvesebb emléke a Cupidoval való találkozás, ami azt illeti, bár igazság szerint bárkivel megtörténhet ilyesmi. Főleg ebben a kastélyban...
A szárnyas ördög megjelenését illetően csak legyintettem egyet. Nem volt humorom ezekhez jelenleg, főleg, hogy a képek még mindig csak pörögtek a fejemben a pár nappal ezelőtti eseményeket illetően, mert valahol még mindig ott motoszkált ez az egész érzelmi kavalkád bennem, amit egyelőre a legkevésbé sem tudtam kibogozni. Fogalmam sem volt az egészről.
És hiába próbáltam elviccelni, Cameron megjegyzésére talán egy kicsit meg is illetődve pillantottam rá, miközben eddig felvont szemöldököm a helyére került. Nem igazán tudtam mit kezdeni az ilyen jellegű vallomásokkal gyakorlatilag sosem, úgyhogy csak bólintottam egyet. Hát, jobb, mintha azt mondtam volna hogy "oké", vagy hogy "köszi" - az érzelmi kapacitásom amúgy sem túl sok, és ebben a szituációban főleg eléggé limitált volt. A kifejezőkészségemről pedig ne is beszéljünk.
A női megérzésre egy horkantásszerű szusszanást produkáltam, mert számomra Cameron és a nemi kategóriák teljesen összeegyeztethetetlennek bizonyultak. Női megérzés. Aztán csak sóhajtottam egyet.
- Egy áldás lehet... - mondtam csöpögő szarkazmussal a hangomban. Ami azt illeti, eddig szinte minden egyes megszólalásom halk volt vagy szarkazmustól csöpögő, esetleg passzív-agresszív, szóval elmondhatjuk, hogy elég világos volt, hogy nem voltam épp a legjobb passzban. Ahhoz, hogy ez nyilvánvaló legyen, már nem volt szüksége senkinek női megérzésekre.
Cameron szavaira felnéztem rá, és első érdemi reakcióm az volt, hogy elé toltam a csokoládét, aztán sikerült megszólalnom.
- Sz*r ez az egész. - nyilvánítottam ki, miközben néztem a másikat. - Ha valami van, bekopoghatsz amúgy. - mondtam, s ez szabad fordításban nagyjából annyit tett, hogy "ha bármi baj van, nyugodtan keress meg, meghallgatlak", csak hát, mint ahogy korábban is említettem, a kifejezőkészségem...
Cam kérdésére összevontam a szemöldököm, s arcom gyakorlatilag úgy nézett ki, mintha csak simán koncentrálnék, holott ez a kérdés akkor egyáltalán nem esett jól.
- Én szakítottam. - egy kis szünetet tartva elkezdtem piszkálni a körmeim. - Sok baj volt ezzel az egésszel. Éretlenebb vagyok nála és egyszerre történt... sok minden az év elején. Nem bírta ki a kapcsolatunk. Ennyi.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Elemi mágia terasza

Megilletődve követtem őt, s miután nagyjából túltettem magam a kezdeti sokkon, megpróbáltam lehiggadni - igaz, majdnem biztos voltam benne, hogy amint sikerül, valami fog történni, ami miatt ismét ugyanolyan feszült leszek, mint előtte.
Nyilvánvalóan nem épp lelkes hozzáállásom érezhető volt rajtam, azonban nem álltattam magam azzal, hogy képes vagyok átverni egy minisztériumi felügyelőt, aki arra szakosodott, hogy megfigyelje az embereket. Csupán azt próbáltam elérni, hogy ne tűnjek iszonyúan görcsösnek és gyengének, mert igazán nem szerettem volna, hogy túlságosan könnyű célpont legyek.
Mikor megfordult, s vontatottan válaszolt, én a falnak dőltem nem túl messze tőle, de nem is kifejezetten közel, hiszen minden egyes porcikám szeretett volna távol lenni ettől a zavaros aurával rendelkező embertől.
- Á, értem. - nyugtáztam az évnyitóra vonatkozó szavait, s mikor végigmért (jó lassan és látványosan), én is végigfuttattam rajta a tekintetem, noha nem olyan feltűnően, mint ő tette. Nekem már volt alkalmam gyakorolni az ilyesmit a folyosókon gyakorlatilag nap mint nap - bár neki is lehetett tapasztalata az ilyesmiben, sőt, jóval több, mint nekem. Az biztos, hogy nem becsültem alá a velem szemben állót.
Mosolyogva javította ki magát, s nem sokkal később, a kérdésözönnél az én számon is megjelent egy apró görbület, noha a tekintetem valószínűleg nem volt a legmeggyőzőbb. Tény, hogy ezek még nem azok a kérdések voltak, amiknek a legkevésbé sem örültem volna. Sőt, egészen... ártalmatlan kérdéseknek tűntek első blikkre. De nem lazítottam a figyelmemen. Ki tudja...?
- Látom, alapos volt. - utaltam ezzel az információi pontosságára. Hát igen, egy minisztériumi ember nyilván jól informált. Mosolyom nem lankadt, arcvonásaim előre berendezettek és talán kissé mesterkéltek voltak, nem különben, mint az övéi. Bár...
- Igen, csak az aeromágia, és egészen jól haladok vele. - kezdtem - Az elméleti alapok elsajátítása után a gyakorlati rész némivel könnyebb, és Merkovszky tanár úr alapos e tekintetben is. - válaszoltam, miközben a férfi szemébe néztem, ami részemről szerintem egy igen nagy bevállalás volt... bár lehet, hogy csak egy hatalmas hiba. Ugyanis a nagy szemek mögött egy számomra teljességgel besorolhatatlan benső rejtőzött: jóságos, kétszínű, rosszindulatú, buta, netán érdektelen? Fogalmam sem volt, mégis melyik kategóriába tudnám besorolni a felügyelőt, s ez a bizonytalanság volt a legfőbb oka annak, hogy ennyire frusztráltan éreztem magam. Magam mögött még mindig a bal csuklómat fogtam, amin az elemi mágikus jelem húzódott. Nem lesz egy leányálom ez a nyílt óra...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Elemi mágia terasza

Első reakciójára csak bólintottam, amolyan udvarias-formán. Igen, valóban nem áll módjában megtenni, hogy hanyag legyen; természetesen be kell ismerni, hogy egy elemi mágiával rendelkező (ne adjisten) tizennégy éves kisfiú vagy kislány nem merő boldogság senki számára sem, aki körülötte él, de ugyanúgy én sem vagyok az, vagy Gyarmathi Ádám sem. Egyértelmű, hogy Merkovszkynak alaposnak kell lennie.
Feigler jelenlététől alapvetően a hideg rázott, és ha ehhez hozzáadjuk a tekintetét illetve a "rendkívül" szó kimondása közbeni hangsúlyát, azt kell mondanom, hogy szabályosan görcsbe állt a gyomrom, és pont azért, mert a kettősség nem múlt el. A látszólagos könnyedség mellett volt valami erősen alárendelő a kisugárzásában és a mondandójában, noha ez nyilván nem volt meglepő. Tisztábban voltam vele, hogy dominancia-ügyileg ez a férfi nyert; hiszen amennyiben megpróbálkoznék a domináns fél szerepében tetszelegni, valószínűleg nagyon besülnék vele (egy minisztériumi emberről van szó, aki feltehetően kihallgatótiszt... a kisugárzásából ítélve legalábbis...), vagy pedig simán "átengedné" nekem ezt a szerepet, amivel viszont ismét bebizonyosodna, ki a felülrendelt fél a szituációban. Szóval ilyesmivel próbálkozni abszolút felesleges lett volna, ezt én is tudtam.
- Nem, valóban nem. Beláthatatlan következményei lennének. - válaszoltam, bár a vigyor, ami megjelent az arcán, arra késztetett, hogy kiforduljak az ajtón. Egy pillanat erejéig megfordult a fejemben, hogy hozzáteszek még valamit, belekezdtem a levegővételbe, de átgondolván inkább csak egy apró sóhaj szaladt ki a számon. Talán jobb lenne, ha most nem próbálnék meg okoskodni. Egészen megszívnám vele.
A megjegyzését gyakorlatilag figyelmen kívül hagytam, viszont mikor ismét a szemembe nézett, legszívesebben ismét sóhajtottam volna, és nem a rengeteg kellemes benyomás miatt. Nagyon zavaros ez a pasi.
Végül csak bólintottam, miközben belül biztos voltam benne, hogy a jelenléte miatt az első negyed órában valószínűleg egyáltalán nem fogok tudni koncentrálni. Nem fog zavarni, nyilván.
Enyhén felszaladt a szemöldököm a kérdésére. Erről beszéltem. Dominancia-játék, persze, semmi baj. Én is csináltam már ilyet, csak én könnyen befolyásolható személyekkel, akik még az én súlycsoportomba sem tartoztak. Mindazonáltal a kérdése érdekes volt, tekintve hogy tulajdonképpen millió kérdésem volt a munkájukkal kapcsolatban. Azt ne felejtsük el, hogy megfordult a fejemben a kihallgatótisztség, mint opció a  pályaválasztásban; és ha csak negyed annyira értenék az emberek befolyásolásához, mint Feigler, összetenném a két kezem.
- Rengeteg kérdésem lenne. - kezdtem bele, viszonozva a pillantását. Elsősorban ebben a szituációban igazság szerint az érdekelt volna, hogy Feigler álarca mögött ki a franc rejtőzhet, már ha egyáltalán álarcról van szó, azonban ezt a kérdést egyáltalán nem állt módomban feltenni, lévén a munkájukra vonatkozott az ajánlat.
- De a legjobban talán az érdekel, hogy milyen érzés például az ön számára ez a munka. Bár a hivatalos képesítését nem tudom - tettem hozzá, miközben elengedtem a csuklómat, s most az ujjaimat fontam össze a törzsem mögött.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Elemi mágia terasza

A férfi elfordult előlem, én pedig kíváncsian szemléltem a hátát, noha valamiért nem feltétlen örültem neki, hogy nem látom az arcát.
Aztán amint elkezdett beszélni, mindent megadtam volna, hogy lehetőleg soha többé ne kelljen látnom.
Ahogy belekezdett a mondandójába, olyan volt, mintha a terem enyhén lehűlt volna; az is lehet, hogy ez én voltam akaratomon kívül, de az is esélyes, hogy csupán beképzeltem az egészet. Csak a hátát volt esélyem látni, de valahogy mégis kirázott a hideg, s egyre feszültebbé váltam. Az irgalmasság és a jóakarat nevében... Ajkam kiszáradt, így megnyaltam azt, s az eddig a törzsem mögött pihenő ujjaim szétbontottam, s immár a testem mellett szorítottam ökölbe, majd eresztettem ki a kézfejem. Próbáltam eltüntetni róla az izzadtságot.
Szépen lassan felém fordult, miközben megremegett a hangja, s felém lépett; állát felszegte, céltudatosan pillantott rám, miközben keze a zsebébe húzódott. A szívverésem felgyorsult, ahogy néztem a közeledő férfire, akinek hangja szinte felharsant a teremben. Torkom összeszorult, ahogy kezem megindult a pálcám felé; aztán rájöttem. Ebben a rohadt iskolában még csak a Capitulatust tanultuk tavaly. Ez meg egy auror. Pulzusom az egekbe szökött, s éreztem, ahogy kivörösödik az arcom, pupillám kitágul, miközben nézek a felém jövő férfire. A tudatomig gyakorlatilag meglepően lassan hatolt el a mondandójának lényege, mintha egy lassított felvételt figyeltem volna, ahogy közeledett; aztán megmozdult, elkezdte előhúzni a pálcáját.
Kezem önkéntelenül is felemelkedett, mikor a feszültség a tetőfokára hágott a teremben, ezzel egy nagyobb, hideg széllöketet idézve elő, mely bár nem lett volna képes még csak meggátolni sem Feiglert az átkozásban, a meglepettség mégis megállásra késztethette őt. A mozdulat nem tudatos volt, mint ahogy a széllöket sem; de abban a pillanatban, hogy felfogtam, mit csináltam, Feigler nevetni kezdett.
Nevetni.
Aztán, visszasétálván az asztalhoz ismét megszólalt, én pedig hatalmas szemekkel, erősen dobogó szívvel és kivörösödött arccal néztem rá, gyakorlatilag fel sem fogva, hogy mi a franc történik. Aztán leesett egy pár pillanat múlva, hogy ez egy vicc volt. Vagy valami olyasmi.
A reakcióm a düh volt. Iszonyatosan dühös lettem, olyan dühös, amennyire talán még életemben sosem voltam; kezeimet ökölbe szorítottam, miután ismét a hátam mögé rejtettem őket, magamban pedig minden lehetséges szitkot ráborítottam Feiglerre. Még mindig magas pulzussal hallgattam a válaszát, tekintetemet a padlón nyugtatva, s mielőtt befejezhette volna a beszédet, jobb kezemet felemeltem, és a nyakamhoz nyúltam; bár nem volt feltűnő, de a pulzusomat számoltam, miközben néztem az óra mutatóját, s megállapítottam, hogy nem egészen egy perc múlva Merkovszkynak be kell lépnie a terembe.
Tekintetem a táskámra kúszott, amiben a gyógyszerem volt, de egy pillanatra se fordult meg a fejemben, hogy odamenjek, és esetleg be is vegyem. Ennek az embernek a jelenlétében? Egy tapodtat sem mozdulok, mert menten szélörvény keletkezik a szobában. A pánikkal vegyes düh irányította elemi mágus sosem jó társaság.
A mosolyára már felnéztem, miközben leengedtem a kezem, ismét a törzsem mögé helyezve azt. Kérdése pedig belemarkolt a gyomromba, és hirtelen semmi mást nem tudtam csinálni, csak nézni rá, a szemébe. Erre most komolyan válaszolnom kéne? Arcom még mindig forró volt, ahogy megdermedtem ebben a pillanatban.
- Kellemesek. - ennyit sikerült kinyögnöm.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Elemi mágia terasza

Mikor zavarom, félelmem és dühöm kezdett a tetőfokára hágni, a felügyelő egyszer csak... felém nyújtott egy csomag rágót. Hitetlenkedve pillantottam rá; s ebben a pillanatban meghallottam, ahogy nyikordul az ajtó. Tekintetemet a zaj felé fordítottam, s megláttam Merkovszkyt, akinek ebben a pillanatban úgy örültem, mintha legalábbis a messiás jött volna el. Zavarom és félelmem viszont nem apadt le láttára; ahogy közeledett, csak úgy éreztem meg elemei lassú kavargását. Az én elemem egy visszafojtott, feszülő és helyenként nagyon kilengő idegességgombóc volt ezekben a pillanatokban, s a férfi ereje valahogy nyugtató hatással volt rám, még ha csak kis mértékben is - elég volt ahhoz, hogy ne robbanjak szét, ami már nem volt egy rossz kezdet.
Feiglerre pillantottam, mikor leokézta Merkovszky nevét, majd kezet nyújtott - bemutatkozása után pedig rájöttem, hogy ebben a pillanatban gyakorlatilag az az egyetlen vágyam, hogy sose kelljen többet hallanom a felügyelő nevét. Főleg nem az ő szájából.
- Nem kérek, köszönöm. - mondtam, mikor újra kínált, s ekkor konstatáltam, hogy már meg tudok szólalni, ami egy hatalmas pozitívum az öt perccel ezelőtti helyzethez mérve. Az viszont bosszantott, hogy kívülről valószínűleg úgy hatott ez a válasz, mintha egy óvodás kisgyerek előre betanulta volna. Ah. Mindegy. Csak ne kelljen már egy légtérben lennem ezzel az emberrel.
Merkovszky kérdésére határozottan bólintok, Feigler pedig könnyed és kellemes hangnemben jelenti ki, mennyire vártam már a tanáromat. Valószínűleg fogalma sincs, mennyire igaza van. S mikor Merkovszky beküldött a terembe, én pedig a felügyelőre pillantottam... kaptam egy kacsintást.
Éreztem, hogy a vérem szépen lassan eltűnik az arcomból, a szívverésem pedig hirtelen lassul le, ahogy a tanár úr felé bólintok, majd elindulok befelé a terembe. (Hozzáteszem, nem azért lassult a pulzusom, mert annyira megnyugodtam volna.) Ez az ember figyelni fog, istenem, annyira nem akarom ezt. Minden egyes porcikám tiltakozott ez ellen a szituáció ellen, a gyomromba pedig enyhe görcs állt, ami talán egy kicsit enyhült, mikor átléptem az üvegfal másik oldalára, amíg Merkovszky ismertette, mit is fogunk tulajdonképpen csinálni. Amiről egyébként még nekem sem volt túl sok fogalmam, de ezekben a percekben egyelőre ez izgatott a legkevésbé.
A férfi belépett a terembe, hátrafordítottam a fejem, hogy rá nézhessek. Nem volt semmi jelentőségteljes pillantás sem az ő, sem az én részemről, s olyan volt, mintha egy szótlan megállapodás született volna köztünk, miszerint "erről majd otthon beszélünk". Legalábbis én erre így gondoltam elsősorban.
- Aha. - válaszoltam, próbálván utánozni a kedélyességét, és ez az "aha" nagyon jól esett. Nem volt olyan feszes és kiszámított, mint az eddigiek, és amellett, hogy egyáltalán nem volt udvariatlan a hangsúlyom, mégis valamiféle kilépésként (kellett volna) működnie az előző szituációból. Bár a feszültség még mindig ott pulzált bennem, természetesen.
Az első utasítást csendesen hallgattam végig, raktároztam magamban az információkat, s mikor befejezte, már épp felemeltem a kezeimet, hogy összedörzsöljem őket - ez egyébként egy furcsa szokásom minden gyakorlati óra elején -, habár a koncentrációm egyáltalán nem volt a helyén; periférikus látásommal folyamatosan a felügyelő alakját lestem, s ez teljesen elvonta a figyelmemet a feladatról.
"Kapd el!", hangzott ismét Merkovszky hangja, én pedig hirtelen nyúltam az öklömnyi kőért. Reflexeim szerencsére nem hagytak cserben, a követ a tenyerembe zártam, egy csattanó hang kíséretében. Immár ismét teljesen a férfira figyeltem, amikor ismertette az első feladatomat; enyhén felvontam a szemöldököm, ugyanis az előbb mást mondott, és hirtelen nem teljesen értettem, mi történt azóta. Aztán ismét megszólalt, s az erősségre vonatkozó megjegyzéséből nagyjából megértettem, mit is szeretne tőlem. Oké.
Sóhajtottam egyet, majd előre nyújtottam a jobb tenyerem, melyben a szürke kő foglalt helyet; először megszorítottam, tudatosítottam a felszínét, s nagyjából a súlyát.
Nem túl magasra felhajítottam a követ, majd mielőtt leért volna a kezembe, elemem segítségével (mely még mindig visszafojtott volt és feszült) ismét felhajítottam, most magasabbra, mint az előbb. Aztán elengedtem, megvártam, amíg nagyjából ugyanabba a pozícióba kerül, mint az előbb, s ismét felhajítottam a széllel; gyakorlatilag dobáltam az elememmel. Segített felmérni, milyen nehéz, és egy kicsit odakoncentrálta a figyelmemet.
A harmadik felhajítás után a kő ismét esett a tenyerem felé; s eztán már nem felfelé szállt, hanem egyenesen Merkovszky felé. A feszültség hirtelen kiengedett, s a kelleténél jóval nagyobb széllöket vitte útján a szürke anyagot, mely még a taláromba is erősen kapott bele.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Elemi mágia terasza

Az eddig bennem kavargó szél nagy erővel lökte a követ Merkovszky felé; egy pillanatra talán meg is könnyebbültem, hogy a feszültség egy része távozott belőlem, de Feigler felügyelő jelenléte pár pillanat után újra tudatosult. Csupán periférikus látásommal érzékeltem, hogy mozog a túloldalon, de szándékosan nem fordítottam arra a fejem. Ez most nem erről szól, és meg kell próbálnom elfelejteni őt. Csak hogy a Felügyelő olyan, mint egy rémálom - a legrosszabbkor köszönt rád, és annyira szürreális, hogy azt hiszed, ez a véres valóság.
Már éppen nagyot lélegeztem, mikor megkaptam az utasítást erre vonatkozóan; hát kifújtam a levegőt, s a biztonság kedvéért ismét mélyet szippantottam az oxigénből. Valóban kitisztította egy kissé a fejemet - a Felügyelőt az agyam egy belső rejtekébe igyekeztem zárni, hogy majd az óra után foglalkozzak vele. Most azért vagyok itt, hogy gyakoroljam az elemi mágiát, amit pedig nagyon szeretek. Ennyi.
Lehunytam a szemem, egy pillanatig elgondolkodtam, milyen illatot tudnék társítani a forrósághoz. Tudatosítottam magamban, hogy most nem az elemem ellen dolgozok, azaz nem kell elnyomnom, hanem vele kell dolgoznom - vele együtt, ami egy kicsit furcsán hangozhat a kívülállók számára, mert olyan, mintha egy önálló személyiségről beszélnék.
Így máris ezerszer jobban éreztem magam, bár sápadt arcszínem konstans mód megmaradt. Felnéztem Merkovszkyra velem szemben, neutrális, talán kissé még mindig feszes testtartással, majd elkezdtem a feladatot. A hőmérséklet lassan emelkedni kezdett, miközben agyban szinte előbb éreztem a meleget a bőrömön, mint ahogy kívülről is érezhetővé vált - gyakorlatilag az egész belőlem indult, s elmémmel pumpáltam a hőmérsékletet, miközben vettem egy nagyobb lélegzetet, immár az égett gumi szagára számítva, mely a lélegzetvétel utolsó pillanataiban vált érezhetővé. A hőmérsékletet pedig egyre csak emeltem, a levegő pedig szinte mozdulatlanul vált lassanként forróvá - egy szellő sem zavarta meg a feladatot, ez pedig azt jelentette, hogy sikerült teljes mértékben erre koncentrálnom. Viszont amikor ez eljutott az agyamig, s eszembe jutott a túloldalon bámuló férfi, a levegő megrezzent, a szag kissé halványabbá vált, a hőmérséklet pedig megugrott - eztán ezt a hibát kellett korrigálnom. A szag egyre inkább orrfacsaró bűzzé vált, miközben a hőmérséklet is emelkedett, s éreztem, hogy lassan igazi szaunát csinálok a teremből, szóval amennyiben kaptam valamiféle visszajelzést Merkovszkytól, a bűzt eltüntettem (immár sokkal gyorsabban, mint ahogy létrehoztam), s a hőmérséklet is visszaállt az eredeti állapotba.
Hűteni mindig is jobban szerettem (a meleget nem igazán tudom elviselni), s most ez a része következett - enyhe fertőtlenítőszag kíséretében kezdtem el a mutatványt, mely valóban jobban ment, mint a melegítés. Ez részben azért volt így, mert immár sokkal jobban tudtam a feladatra koncentrálni, az arcom is kicsit forró volt (talán visszanyerte a normális színét), s az eddigi hideg verítékem rászáradt a tenyeremre a száraz levegőtől. A hideg viszont nagyon jól esett, valóban visszarántott a valóságba, mintha felébredtem volna egy kicsit a rossz álomból - a fertőtlenítőszag pedig azért jelent meg, mert a hőmérséklet emlékeztetett egy karácsony estémre, amit az ispotályban töltöttem még kiskoromban. Ezt egy szellő sem zavarta meg, tekintve, hogy gyakorlatilag teljesen megfeledkeztem Feiglerről. Ideiglenesen.
Feladatom végeztével pillantásom "élesült", már láttam is a velem szemben állót, nem csak bámultam rá; látómezőmbe ismét beszökött a felügyelő, s ekkor elgondolkodtam rajta, hogy mennyire unhatja ezt az egészet. Két ember áll egymással szemben, és látszólag nem történik semmi.