Felkacagtam, ahogy elpirulva beismerte, hogy egyszer kint töltötte majdnem az egész éjszakát. Aranyos volt, és ha nem lett volna olyan morcos még, azt a puha arcát is megcsipkedtem volna, mint nekem dédnagyanyám, amikor kisebb voltam. - Ahogyan az előbb mondtam is, én biztos kint aludnék minden éjjel, mert bamba vagyok! – beismertem ismét, hogy nem a logikus gondolkodásomról voltam híres –ami engem nem igazán zavart- és csak rákacsintottam a kék barátnőmre.
Laz felhozta a festékbombákat, azonnal kaptam az ötleten, és már szövögetni is kezdtem egy tökéletes tervet a csíny végrehajtásához, ám ebbe Morci-Laz nem ment bele. Lebiggyesztett ajkakkal, és hatalmas kutyaszemekkel rápillantottam. - Akkor csak-csak-csak.... egy lufira valót! Kééééérleeeeek! Nem kell sok, csak egy kevés, felhígítjuk vízzel és jó lesz az, naaaaa! Lufit meg szerzek a faluból. Nuuuuuuuu~ - balkezem mutatóujjam hegyével bökdöstem a balvállát ezzel is próbáltam meggyőzni a lányt, gondoltam, ha sokáig nyekeregni fogok, bele megy az egy lufis megoldásba.
Idegesen matatott az előbb a radírja után, amit oda böktem elé a radírt, abban hittem, hogy el fog mosolyodni tőle. - Szipi-szupi! Akkor holnap tanítás után várlak a pályán! - örömömben tapsoltam, gyengén csaptam össze a két tenyerem, így igen csak halk volt. Tulajdonképpen ezzel is csak kifejezni akartam magamat, más célt nem igazán szolgált a tapsvihar.
A nyakam nyújtogattam, hogy megtudjam mit szeretett volna olyan hevesen kiradírozni, amikor megláttam egy csúnya fekete csíkot a papíron. Nagyon jól tudtam, hogy azt nem fogja egykönnyen eltüntetni, sőt sehogy sem.
- Bocsiiiiii, ha miattam került az a csík oda! - kicsit összehúztam magamat - Se.. Segíthetek kijavítani? - fogalmam sem volt, hogy miképp lehetett volna segíteni, így gondolkodnom kellett. - Mi lenne ha, azt a tesznye csíkot visszarajzolnád? És valami díszítést hoznál ki belőle? Mondjuk, növény inda lehetne, vagy virágok, esetleg valami olyan mi illik a rajzod témájához, na? – Kitalálgattam mindenfélét, amivel javíthattam rajta. Belenyúlni nem akartam, féltem, hogy csak rontottam volna a helyzetén. Arra törekedtem, hogy esetlegesen a félkész rajz nehogy a kukában landoljon.

A.L.E.X.

A temető incidens után pár nappal.

Múlthét péntek estém nem épp úgy sikerült, ahogyan én azt elképzeltem. Valami idióta azzal szórakozott, hogy rajtam próbálta ki a hírhedt rosszcsont-pakkban megbúvó bűbájokat. Hogy ironikusan fogalmazzak, nagyon örültem ezeknek az áldásoknak. Végül rám olvasta az a nyomorék a sóbálványátkot. Esélyem sem volt, hogy visszatámadjak, azért nem mert szemtől szembe kiállni velem, csakis hátulról támadott.  Nem mintha adtam volna bármi okot is neki rá… Végül nem volt szerencséje. Láttam az arcát, körülbelül elem egy idős lehetett és a kék nyakkendője a házát is elárulta. Itt volt az ideje annak, hogy bosszút álljak a büszkeségemért, még ha ez a "bosszúállósdi" soha nem is volt az én asztalom. Elmondtam-e bárkinek is, hogy mi is történt odakinn? Nem, az árulkodással egyelőre nem próbálkoztam, csak ha szükséges lett volna. Én akartam pontot tenni az ügy végére.
Hogy hogyan kerültem vissza a kastélyba? Röviden csak annyi volt, hogy valamikor este fél tizenegy körül a már amúgy is gyengén sikerült átok hatása elmúlt felettem. A pálcámat felkaptam és óvatosan visszasunnyogtam a kastélyba. Oda fele majdnem elkapott két vagy három prefektus, de szerencsére megúsztam. Már csak az kellett volna, hogy büntit is kapjak más hülyeségéért. Amint felhúztam a csíkot a gólyalakba, nem bírtam elaludni, forgolódtam, mindvégig az este járt az eszembe. A haragom enyhült, és már csak zaklatott voltam.
Szóval így kerültem vissza, épségben. Aztán a napok röpültek egymás után, észre sem vettem, hogy ismét péntek volt, ráadásul délután.
A DÖK bázis felé vettem az irányt, gondoltam benézek hátha volt valami ötletelés vagy valami. Odafele lerövidítettem az utat, így a fejetlenség folyosója felé vettem az irányt.
Szerencsémre eddig nem történt velem semmi baj, vagy de? Hirtelen egy ismerős barna hajú srácot pillantottam meg. Most én voltam ő mögötte. Úgy tűnt igencsak el volt merülve a gondolataiban. Egy gonosz mosoly húzódott az arcomon, így csak halkan mögé sunnyogtam, nehogy meghalljon. Mély levegőt vettem, aztán jól ráordítottam. Remélem ráhoztam a szívbajt..
- SZIA! - igazából nem gondoltam végig, hogy vajon tényleg a titokzatos támadóm lehetett-e vagy sem, ám amikor megfordult, az arcára zoomoltam, immár biztosra tudtam: ~ ez igen, ő lesz az!~
- Mizu? - gyerekesen elvigyorodtam, amint feltettem ezt az egyszerű kérdésem.

A.L.E.X.

A temető incidens után pár nappal.

Összeszűkültek a szemeim, a pumpa ismét elindult felfelé bennem. Amint megfordult azzal a „húdenagyonlazavagyok” arckifejezéssel és mentegetőzni kezdett, sejtettem, hogy ez az eltévedős duma csak humbug volt. Ha biztosan eltévedt volna nem válaszolt volna ennyire nyugodtan. Mondjuk akkor csak magamból indultam ki, de ez elég ok volt arra, hogy ne higgyek neki. Minden apró mozdulatát figyeljem, főleg a kezeit.
Nem szándékoztam túl sokáig bájcsevegni, így épp a tárgyra igyekeztem térni. viszonozni akartam mind azt a kedvességet, amit tőle kaptam, péntek este. Ő hátrált, én pedig ismét megközelítettem, hogy szemben álljak vele. Már csak az kellett volna, hogy távolról, okoskodjon, mint ahogy azt a temetőben is tette. Az orrunkat alig pár centiméter választotta el.
Ám a hírhedt folyosó közbelépett, a fiú elcsúszott és elterült a földön, mint egy béka az úttesten. Azonnal kaptam az alkalmon, a fiúra vetettem magamat. A csuklóit a földhöz nyomtam, úgy térdepeltem felette. Két térdemmel pedig az oldalát szorítottam azért, hogy ne nagyon mocorogjon. Ahogyan a földhöz szorítottam, a kezeit nem húzhatta ki az ádáz szorításom alól, hisz nem igazán úgy nézett ki, mint egy izomhegy. Igen, erőfölényben voltam vele szemben.
- Rossz Eridonossal kezdtél ki, öcsisajt. - morogtam rá, a szemeim pedig villámokat szórtak. - Mi a neved, bugris? Jobb lesz, ha hamar kinyögöd! - vicsorogva utasítottam. Abban a helyzetben egy rellonos agressziójával vetekedtem.

Bagolyfalva Csillaga, avagy bátorítsuk a népet Millussal.
>>Ruha, Szemüveg, Haj & Hime<<

Már hetek óta csak a Ki Mit Tudról beszélt az egész iskola. Az elején nem is nagyon érdekelt, hisz úgy gondoltam, hogy biztos olyan, mint a mugli Ki Mit Tudok. Nem is igazán figyeltem oda, ahogy a KHban, szobákban, folyosókon, termekben, budiban, zuhanyzóban, könyvtárban, konyhában, nagyteremben.. egyszóval mindenhol erről beszéltek a diákok. A hetek elteltével kezdett engem is egyre jobban érdekelni a dolog, viszont jelentkezni még most sem volt merszem. Ráadásul nem is tudtam volna mit előadni, maximum gitároztam volna, de azt bárki tudott. Ha pedig énekeltem volna, akkor a zsűri tuti megkért volna, hogy táncoljam el Whitney Houstontól az I Will Always Love Yout. Úgyhogy hagytam a jelentkezést másoknak, majd talán pár év múlva.
Ám hetekkel később eljött a verseny napja. Miután felöltöztem az ágyamon ülve erőlködtem rá a patáimra cipőimet. Amint megnyertem eme ádáz harcot, a vattacukorszínű hajamat két kis csigába felkötöttem a fejem tetejére, és egy John Lennon szemüvegének egy távoli testvérét tűztem a hajamba. Kész is lettem, azonnal elsuhantam, Himével az oldalamon.
Épp kiértünk a kastélyból, amikor megláttam Millusom, gondolkodás nélkül rávetettem magamat örömömben.
- Wuiiiii!! - a távolból csak ennyit lehetett hallani, mielőtt a becsapódott a "bomba". - Sziiaaaaaa Kamilli-molli. - hatalmas szemekkel, és egy über idióta - ami igazából őszinte volt - vigyorral üdvözöltem a szőkeséget. - Mizu? Velem semmi, épp megyek megnézni ezt a Bagolyfalvi izébigyót, te is oda mész? Ha igen megyünk együtt, már tudom is hogy mit kell ott rágcsálnunk! - totál bepörögtem a lány társaságában, még Hime is csaholt azzal a vékony gumikacsához hasonlítható hangjával örömében. Meg sem vártam a válaszát, elkaptam a csuklójánál, próbáltam elhúzni magammal.

Bagolyfalva Csillaga, avagy bátorítsuk a népet Szöszkemillával.
>>Ruha, Szemüveg, Haj & Hime<<

Letámadtam a szőkeséget, közeledésemet egyedül csak az a "Wuii" hangutánzó szó jelezhette, hogy: " Vigyázz, jön a hülye!" Amint ráugrottam a lányra, kitörő örömömet nem lepleztem, hisz örültem, hogy megtaláltam a másik dinnyét, így azonnal üdvözöltem. E gyors improvizált szöveget is ledaráltam neki, amit fura módon sikerült elsőre kinyögnöm anélkül, hogy összeakadt volna a nyelvem. Saját magával. Még jobban megörültem, ahogy megerősítette az tehetségkutatóra való eljöveteléről. Már nem is volt szükség ahhoz, hogy elrángassam magammal, jött ő magától is, Hime pedig pattogva közlekedett közöttünk odafelé.
- Igen, igen! Jöttem a csapattársaimnak szurkolni. Gwencinek, Gergőcinek és Norbiccnak. Turbék-turbék! - vigyorodtam el gyerekesen- Ők is fellépnek, szóval jönni akartam, élénkíteni őket, persze amíg nem akar Gwenci kinyírni. - mintha egy elégedett sóhajt engedtem volna el- Mindig is szerettem kikészíteni, még ha nem is szándékosan. - megráztam a fejem, majd Szöszkemillára pillantottam.
- És te kinek jöttél erősíteni a táborát? - gondoltam megkérdezem én is tőle, mert hát úgy illett, plusz kíváncsi is voltam, hogy ő kiket pártolt. - Amúgy hallod, mi lenne, ha valahová előre ülnénk, hogy minél többet lássunk belőlük. Na? Na? Na? - izgatottan tettem fel a kérdésemet. Majd tovább gondolkodtam aztán kinyögtem még egy kérdést. - Te nem akartál jelentkezni? Én nem, mert nem akartam volna táncolni, mert nem tudok, de igazából, ha énekkel indultam volna, akkor is táncolnom kellett volna, mert a port a zsűri jobban bírná, mint a hangomat! - felkacagtam, ahogy ismét visszagondoltam az I Will Always Love You tánc verziójára az én előadás módomban. Talán úgy nézhettem volna ki, mint egy részeg liba, aki az etetőt keresi, vagy mint egy pók, aminek a lábára görkorcsolyát húztak.

Bagolyfalva Csillaga, avagy bátorítsuk a népet Szöszkemillával.
>>Ruha, Szemüveg, Haj & Hime<<

- Tutkó! Akkor ülünk előre, ott tényleg majd fogunk tudni csápolni, ugrálni, vonyítani és legalább nem kell nyújtózkodnunk, ha látni akarunk valamit a sok fej miatt! - egy peace jelet mutattam vigyorogva a lányra pillantva.  Megkönnyebbültem, ahogy rábólintott az elsősorra, mondjuk hülye lett volna hátra ülni, tény hogy ott többen lesznek, de nekünk tökéletesen megfelelt az első sor is.
- Jövőre, ketten?- meglepetten kérdeztem vissza, picit el is gondolkodtam rajta- Jó! - hirtelen rábólintottam, az arcomon még mindig a fülig érő mosolyom villogott. - De mivel? Énekelni azt nem tudok, a tánc sem az erősségem, csak ha valaki hosszú órákat áldoz rám. Egyedül rajzolni és gitározni tudok, meg egy picit zongorázni. És ennyi. - felkacagtam, zavaromat leplezni igyekeztem, mert tényleg zavarba gyüttem, csoda, hogy nem pirultam el. Épp felajánlottam volna a lánynak, hogy táncoljunk, mert azt, ha egészévben gyakorlom vele a tehetségkutató előtt, akkor simán jelentkezhetünk majd, ám ebbe nem tudtam belekezdeni, hisz a Szöszke borult, Stephie feküdt.
 A dűlő lány egyenest a karomba kapaszkodott. Magával rántott. Bele a földbe. - Waaaahhh! - felvisítottam a zuhanás közben, Hime pedig elspurizott onnan alólunk, pár méterrel arrébb. - Auu... -sajgott a fenekem, a napszemüveg is lerepült a fejemről valahová, a szoknyám a harisnyámmal pedig tiszta retek lett, ahogy fenékkel tompítottam a zuhanásom. - Figyelj Szöszkemilla, ha pihenni akartál, akkor csak szólnod kellett volna!  Egyébként egyben vagy? - sajgó hátsómat dörzsölgettem a kezemmel, majd valahogy összekapartam magamat és felálltam. A kezem nyújtottam a szőkeség felé, hátha igénybe veszi a segítőkezem, patám, mancsom. Másik kacsómat pedig a fejem tetejére tettem, hogy ellenőrizzem ott minden rendben volt-e, ám hiányt véltem felfedezni. - Hol a csudi-mudiban van a szemüvegem?! - kétségbeesetten felkiáltottam, közben a vattacukorerdőt tapiztam egyfolytában, amíg Kamillára vártam.

Bagolyfalva Csillaga, avagy bátorítsuk a népet Szöszkemillával.
>>Ruha, Szemüveg, Haj & Hime<<

Hime huncut húzásáért a szőkeség és a vattacukor fizetett meg, ugyanis Kamilla megbotlott, hogy nehogy a kutyára taposson -gondolom- aztán pedig mintha a saját lábában IS megbotlott volna, ahogy ő borult, én úgy borultam fel vele párhuzamban. Én a fenekemre ültem, ő pedig nem is tudom, hogy, hogyan érkezett a földre, mert épp a popóm dörzsölésével foglalatoskodtam, hogy ne érezzem annyira a fájdalmat. Próbáltam elviccelni az esést, de a fájdalom annyira bele nyílalt a popsimba, hogy lehet nem hangozhatott ez a "mókás megjegyzés" túlzottan barátságosan. Igazából ezt onnét következtettem le, hogy a lány nyüszögve kért bocsánatot. Egy kedves mosolyt igyekeztem dobni a lánynak, biztatás képpen, ez volt a Nyugi, nincs semmi baj mosolyom. Talán ezt nem sikerült olyan rosszul, mint az előző megszólalásom.  Aztán igyekeztem minél hamarabb felállni, hogy leporoljam magamat, mert tiszta piszok voltam a földön való hempergéstől. Aztán a karomat nyújtottam a lány felé, hátha igénybe veszi a segítségemet.
Ám eközben a jobb kezemmel a fejem búbján kezdtem kutatni, mert volt egy olyan érzésem, hogy nem volt minden rendben. Beigazolódott. Tényleg nem volt minden rendben, ugyanis a szemüvegemnek lába kélt az esés közepette. Akkorra már Kamilla is felállt, és én pedig keresni kezdtem a kis csillogóst, szemeimmel úgy kutattam a szemüvegem után, mint a kviddics edzésen a cikesz után.
- Hol csudában lehet?! - kezdtem kétségbeesésem miatt egyre jobban felháborodni, észre sem vettem a kis Himét, aki a szájában hozta vissza nekem az elhagyott kellékemet, hisz én végig a környék átfésülésével voltam elfoglalva.

Choi Min Jong
|| Egy meleg vasárnap késődélután ||

Amikor ez a gondolat megfogalmazódott a kis buksimban, azt hittem, hogy öngyilkosságot fogok elkövetni, ha kilépek a kastély hűvös falai mögül. Végül megtettem és ki mentem a kapun. Még a kastély udvaráról sem értem ki, de már akkor melegem volt. Tűzött a nap, szellő nuku én meg ügyes voltam és elindultam. Valamikor késődélután öt illetve hat óra környéke lehetett, amikor elindultam a faluba a rajzcuccommal, hogy keressek valami jó kis helyet, ahol kiélhetem az elfojtott a rajzolási vágyamat.
Még a tornyunkban a hónom alá vágtam a rajzmappám s hátizsákom tele volt ceruzákkal, tollakkal, pasztellkrétával, radírral... egy szóval mindenel ami nekem volt és szükségem lehetett rá.
Ahogy haladtam a falu felé, Hime hűségesen követett engem, mint egy kacsamamát a kicsinye, avagy kutya a gazdáját.
- Szerinted Hime, hol lenne jó helyünk? Hol szerezhetek valami ihletet? - Pillantottam a kis kutyára, aki mellettem loholt. Ám a csöppség csak egyet vakkantott és haladt tovább.
- Értem, akkor menjünk arra, amerre visz a lábunk! - Mosolyogtam rá, bár halványlila gőzöm sem volt mit szeretett volna közölni velem.
Hosszas sétálás után a falu határához közelítettük, meg sem tántorodva mentem tovább egyenesen. Addig mentem, amíg meg nem pillantottam egy határozottan zöld területet, ami olyan volt, mint egy park. Azonnal tudtam ez lesz számomra a tökéletes hely. Csendes, nyugodt, békés meg minden. Bele is húztam a tempómba. Meg sem álltam a tóig. Amikor megérkeztem, kezemben még mindig Hime pórázát szorongattam, ahogy a tavat csodáltam. A kis szőrmók odasündörgött a tó partjához, hogy megvizsgálhassa a vizet.
- Hime, fúj! Nem szabad! Még beleesel! - Szóltam rá határozottan a kis kölyökre, aki láthatólag nem akart onnan elmászni.
- Ne csináld már, tényleg bele fogsz esni! - kicsit húztam a pórázon, hogy fel fogja tényleg ideje indulni. Remélem szót fogad.

Choi Min Jong
|| Egy meleg vasárnap késődélután ||

Egy magamfajta nyughatatlan gólyának nem valóak ezek az unalmas, semmittevő vasárnap délutánok. Jaaa, hogy tanulni kéne a vizsgákra? Hát mire vannak az órák előtti szünetek? Na, mindegy. A klubhelyiség egyik foteljében villant be az elmebeteg ötletem, így hát onnan kimásztam aztán megindultam a Fekete Gyöngy felé ahol az ágyamról felkaptam a rajzcuccaimat. Mindet belegyömöszöltem a hátizsákomba, hónom alá csaptam a rajzmappám s Himét pórázon fogva vezettem ki az épületből.
Kinn rettenetes meleg volt, ám ez nem volt elég ahhoz, hogy megtántorítson. Makacsul dacoltam a hőséggel a kutyám társaságában. Csak mentünk, mentünk, mendegéltünk mindaddig, amíg a faluhatáránál nem találtuk magunkat. Ott volt tőlünk nem messze a temető, de valahogy elkapott egy olyan érzés, hogy nem kéne odamennünk, főleg, hogy hamarosan sötétedik. Hirtelen feljöttek bennem az egy hónappal ezelőtti kellemes élményeim. Nem volt túl szórakoztató szoborrá dermedve éjszaka a temetőben feküdni a földön. Örülök, hogy kicsapták azt az idiótát, sajnos én nem tudtam elverni a kedvessége miatt, de talán csak Fortuna akarta tőlem megóvni. Mindegy.
Hamarost tovább indultunk Himével, veszettül kerestük a tökéletes helyet a rajzoláshoz, amíg egy kis tavacskához nem érkeztünk. Amint megpillantottam, tökéletesnek gondoltam az ihletszerzéshez. És Hime is. A kis jószág megindult a tópart felé, én meg utána. Hagytam egy kicsit, hogy körül szaglászhasson, de amikor már megelégeltem, kicsit rántottam a pórázán. Gondoltam ebből felfogja, hogy indulni kéne.
Mintha egy ismerős férfihang csengett volna a távolban. Ismertem ezt a hangot. De sajnos arcot nem tudtam párosítani hozzá, ezért a fejem a hang feltételezett irányába fordítottam. A művészetis srác volt az, Min Jong. Egy gyerekes mosoly kúszott végig az arcomon.
- Szia! - Visszaköszöntem neki, aztán, hogy ne maradjunk téma nélkül, folytattam.
- Hát te? Ki jöttél egy kicsit sétálni? Vagy csak a tó szépségében jöttél gyönyörködni? - kérdéseim sorozata találta el a fiút, persze a mosolyom még mindig ott virított a fejemen. Félszemmel a corgi kölyökre pillantottam a biztonság kedvéért, tartottam tőle, hogy a vízimádatának hódolva belemászik a tó vizébe.

Choi Min Jong
|| Egy meleg vasárnap késődélután ||

S gyerekes mosolyomat nem lehetett lemosni az arcomról. Felismertem. Felismertem azt a titokzatos férfit, még ha el is rejtőzött a ruhái illetve kalapja s napszemüvege mögé. Az arcmemóriám többek közt mindig is jó volt, viszont a névmemóriám... hát az csapni való a mai napig. Tudtam, hogy ez a művészetis srác és azt is, hogy totálisan elfelejtettem a nevét vagy azt, hogy bemutatkozott-e a múltkor. Kinek nincs esze, legyen notesze...
Kíváncsi kérdéssel nyitottam felé, amire valamit hebegett-habogott. Szemöldökeimet ráncolni kezdtem. Nem, nem azért mert haragudtam, csupán nem értettem, hogy mit szeretett volna kérdezni a tóval kapcsolatban.
- Igen, ez a Bogolyfalvi tavacska. - Helyeseltem, bólogattam, és persze Himére is figyeltem, aki a talajhoz simulva, sunyin kúszott a tavacska irányába, a tőle telhető leghalkabban igyekezett a víz felé. Megelégeltem. Mérgemben felkaptam a földről az ölembe, szerető ám szorító karjaim közül nem volt menekvés a számára, így végül én is nyugodtan beszélgethettem a sráccal.
- Úgy jöttél el sétálni, hogy nem is tu... jaaaaaa, hogy eltévedtél! Aha, értem. - Majdnem kioktattam, szerencsére nem történt meg, mert hozzátette, hogy el is tévedt. Érződött a hangján, hogy néhol igencsak törte a magyart. A mimikám megváltozott. A morcosan lefelé görbülő ajkaim hamar visszaálltak az eredeti helyükre, tehát ismételten mosolyogtam.
- Nincs baj, majd belejössz! - Igyekeztem bátorítani, hátha bátrabban fog majd hozzáállni a magyar nyelv elsajátításához. - Egyébként, itt vagyunk a falu határában, igazából még én sem voltam itt ezelőtt soha,-a tónál- pedig már egy éve itt lebzselek, mármint a suliban.. Na jó, hazudok, párhónapig Madagaszkáron is voltunk, de ez nem lényeg. Segítsek vissza jutni? - felajánlottam neki a segítségemet, legalább így én is jobban megismerhetem az itteni járást. Ha elfogadta, ha nem a segítségemet, én folytattam a mondókámat.
- Igazából rajzolni jöttem, de mikor épp kiléptem volna a szobaajtón visszapillantottam Himére. Nem volt szívem a szobánkban hagyni, ezért elhoztam magammal, had szaladgáljon. – Történetem közben a ficánkoló kis hordócskát próbáltam kordában tartani, nehogy kiugorjon a karjaim közül egyenesen bele a vízbe.
- Amúúúúúúgy, hogy vagy?

Choi Min Jong
|| Egy meleg vasárnap késődélután || Hime ||

Zsír, értette, hogy mit is próbáltam neki összehápogni alig két és fél perc leforgása alatt. Sajnos, ahogy magyaráztam nem tudtam magamat kontrollálni, vagyis, hogy ne hadarjak. Ám lehettem annyira érthető, hogy megértsen, vagy csak udvariasságból bólogatott, ahogy én is szoktam a tanároknak, amikor magyaráznak órán, de én nem figyelek...
- Akkor maradsz még velem itt egy kicsit? - felcsillantak a szemeim, Himét már szinte nyomorgattam örömömben. Szerencsétlen állatka már biztosan azon gondolkodhatott, hogy inkább nem mozdul meg, mert csak ő járna pórul.
- Komolyan vigyáznál rá addig? - Reménykedve pillantottam rá, majd csak egy kósza gondolat siklott át az agyamon- Ugye nem akarod ellopni? - Gyanakvóan mértem fel az előttem álló srácot és hátrébb húzódtam, azonban ahogy lassan Hime felé nyúlt.  A kis corgi a kéz irányába nyújtogatta a nyakát, és megszaglászta a fiú kezét, utána felpillantott rá s vakkantott egyet azzal a vékonyka kölyökhangjával.
- Szerintem tetszel neki. - Lehajoltam a kutyával, a földre helyeztem, ám a pórázát nem engedtem el, így biztosra mentem, hogy MinJonggal fog foglalkozni és nem a tóval. Így is történt, a kis kölyök hamar körbeszaglászta.
Amíg ez a folyamat lecsurgott, én érdeklődtem MJ után, amire ő is visszakérdezett, én válaszképpen biccentettem egyet mosolyogva. Ez csak annyit jelentett, hogy én is jól voltam. Aztán csak a pórázt átnyújtottam, megvártam, amíg elveszi tőlem, végül pedig egy ott lévő padra letelepedtem. A rajzcuccaimat kipakoltam, majd csak egy grafitceruzát megragadva a hajamat feltűztem vele egy kontyfélébe. Rajzolás közben mindig is zavartak a rózsaszín kósza tincseim. A rajzolós füzetemet hamar fellapoztam, egy üres oldal után kutakodva.

Choi Min Jong
|| Egy meleg vasárnap késődélután || Hime ||

- Igen! Mármint...- Megráztam a fejemet, ezzel párhuzamosan a szemeimet is lehunytam, aztán ismét rápillantottam és folytattam. - Nem! Csak hát...sosem tudhatom. Otthon, amikor anyánál vagyok abban az utcában minden hónapban... – Elgondolkodtam, hogy milyen témáról is akartam volna duruzsolni, de inkább offoltam a mondatot és egyet sóhajtottam. - Na jó, nem lényeg. Fő az óvatosság. - Javítottam ki magamat s egyben menteni igyekeztem a helyzetet, nehogy valami irigykutyának tekintsen, aki veszettül védelmezi a kutyáját... Oké, ez nagyon furán hangzott. Köszönjük Fanni.
- Jéé, a bácsi beszél angolul? - direkt incselkedtem vele, fiatal srácnak tűnt, nem lehetett öregebb a mestertanoncoktól, talán csak egy-két évvel, de ez sem volt rá garancia. Biztos nem volt ínyére az, ha valaki lebácsizta őt.  Remélem vette a poént és nem szívta mellre.
Szerencsére Himének szimpatikus volt MJ,ezért hamar átadtam a stafétabotot, én pedig elvonulhattam rajzolni. Hime, aki már jócskán be volt sózva, amikor azt érezte, vakkantott egyet, mert az ösztöne azt súgta mintha elbambult volna Minjong. Ezt követően a kis vakarcs azonnal megkapta a törődést, amit magának kikövetelt, komolyan úgy csinált, mintha hanyagoltam volna, pedig ez egyáltalán nem volt igaz. Nagyon is, hogy sokat törődtem-törődöm vele, ha lehetne órára is bevinném, azonban sajnos ezt nem lehet. Fél füllel hallottam, hogy valamit gagyogott a kutyának MJ, de halványlila gőzöm sem volt róla, mikkel tömhette a kölyköm fejét. Himének természetesen ez is nagyon tetszett, még ha nem is értette, élvezte. Azt a rövid,lompos farkát úgy csóválta, mintha ezen múlt volna az élete.
A kis kölyök zabolátlanul ugrált, pattogott, csipogott és hempergett. Élvezte, ahogy dögönyözte MinJong, ám valami olyasmi törtét, amire nem számított. A csávó, szó szerint bekapta a fejét!-nem az egészet- Szerencsétlen blöki úgy megszeppent, hogy még nyikkanni sem mert, ezért inkább csak meghátrált esetlenül és lecsüccsent a fenekére. Párpillanatig szemezett a vele szemben ülővel, aztán rövid lábaival kinyomta magát, és megindult, hogy befészkelje a kis hordótestét a fiatalember ölébe.

Choi Min Jong
|| Egy meleg vasárnap késődélután || Hime ||

Hime boldogságát nehéz szavakba önteni, a kis teremtmény annyira, de annyira boldog volt, hogy legszívesebben kiugrott volna a bőréből. Igazából, ő csak egy izgága kis kölyök volt, aki kiélvezte minden pillanatát annak, hogy akkor csakis ő volt a középpontban, és a világ, azaz Minjong körülötte forgott.
Amikor Hime orra és a srác nózija összeért, a törpe nem habozott, azonnal végig is nyalt, apró ám igencsak érdes, kutyanyálas nyelvével Minjong arcán. Az apró rózsaszín nyelvecske a srác álla csúcsától kezdte útját, végig haladva pirosló ajkain, végül az orra hegyénél távolodott el. A szeretettel teljes kutyacsók után csak csippantott még egyszer, ami igazából vakkantásnak indult, de sajnos a kölyökhangja nem elég erős még ahhoz, hogy mélyebbre sikerüljön a hang.
Mindeközben én csak a padon ücsörögtem, a már fellapozott vázlatfüzetem felett görnyedtem, koncentráltam, hogy sikerüljön azt az átkozott fát élethűen megrajzolni. Ha más nézett volna rá, azt mondta volna, hogy sikerült, viszont én szerintem nem. Tudtam, hogy képes voltam jobbra is, de valahogy akkor elhagyott a rajztehetségem, vagy csak artblockom volt, esetleg felidegesítettem magamat s türelmetlen lettem. Ki tudja. Mérgemben megragadtam a lapot majd kitéptem a helyéről és összegyűrtem, galacsinná formáztam. Bánatosan felsóhajtottam, ismét a kezembe fogtam a ceruzát, ám ekkor egy dalocskára lettem figyelmes, természetesen nem értettem, hogy miről szólt, hisz koreai volt. Felkaptam a fejemet, a cuccaimat, amik az ölemben helyezkedtek el a padra tettem én pedig megfordultam, azonban még mindig a padon ücsörögtem. Csendben, mosolyogva figyeltem, ahogyan MJ eljátszadozott a kis kölyökkel. A pad háttámlájára könyököltem, az fejemet pedig a kezeimmel támasztottam ki. Fogalmam sincs, hogy mi üthetett belém, de ettől a látványtól és a zenei aláfestéstől valahogy jobban éreztem magamat, nem voltam már dühös magamra.
- Miért nem indultál a versenyen? - csillogó szemekkel kérdeztem meg, amikor MJ rám pillantott éneklés közben. Mosoly húzódott ismét az arcomon, ám ez a mosoly eltérő volt az előzőtől, erről a mosolyról a nyugalmat lehetett leolvasni.
- Nagyon tehetséges vagy, biztos megnyerted volna!

Piros_Évnyitó_YeY.aviMindenki. *-*

Az egész torony az eridonosok hangjával volt teli, meg persze az enyémmel. A legtöbb piros fel s alá rohangált az Eridon területén, hogy elkészüljenek az évnyitóra. Én sem voltam kivétel, lehet, hogy a lányokat is kikészítettem azzal, hogy a fedélzeten egy szál fürdőköpenyben rohangáltam jobbra-balra, aminek a végét Hime kergette. Igazán mókásan festhettünk.
Este hét, fél nyolc fele sikeresen elkészültem mindennel, már csak Himére kellett ráadnom a hámját, amit a kis rosszaság kifejezetten gyűlölt. Muszáj voltam ráadni, nem szerettem volna, hogy még a végén elkolbászolna valahova nélkülem. Hosszas perceken át tartó pankráció után végre ráberháltam a kutyára a hámját. Azt hittem, hogy nem fog ezután "hozzám szólni", ám egész jól fogadta, lehet azért, mert ezt a kis sétát engesztelésnek vette, vagy tudta a fene. Végül is leértünk mind a ketten épségben, már voltak lenn a vadőrlaknál egy jó páran. Már csak én hiányoztam meg ez a kis félnótás corgi. Akkorra már javában ment a party s minden gyönyörűen fel volt díszítve, én meg nem találtam az államat, mert azt útközben valahol elhagytam. Kifigyeltem Radúz színes poncsóját, láttam, hogy a fogó pajtim már meg is dicsérte, rajtam volt a sor. Már alig pár lépés választott el, az ajkaim is szólásra nyitottam és.... valami felborított, egy nagy szőrös valami, aminek a nyaka világított, talán Obszidián volt, talán nem. Vagy talán Himét valaki tréfából megnövelte, de akkor harapni fogok. A földön fetrengtem pár pillanat erejéig, természetesen zuhanás közben elengedtem a pórázt így Hime is elcsámborgott minden bizonnyal. Hatalmas kidülledt szemekkel pillogtam az ég felé a földön pihenve, kilapított békát játszottam. Hmm.. egész kényelmes volt.

Piros_Évnyitó_YeY.aviRadúz & Kííf. :3

Soha nem gondoltam volna, hogy egy férfi le fog egyszer venni a lábaimról. Jelenesetben ez a férfi egy kutya volt, Obszidián. Az esés következtében a saját kis ölebemet is szabadjára engedtem, természetesen nem szabad akaratomból.
A kis corgi megérezte, ráérzett a szabadság ízére, s rövid lábaival szélsebesen elvágtatott, csak porfelhőt hagyott maga után. Én meg… csak a fűben fetrengtem pár perc erejéig, valahogy lusta voltam felkelni, egész kényelmesen éreztem magamat ott, talán még az sem ugrasztotta volna fel azt a kényelmes fajtámat, ha valamiféle trutyiban hemperegtem volna. Najó. Talán nem kicsit kiakadnék. Talán.
A vállamnál valami nedveset kezdtem érezni, illetve szuszogást is hallottam. Először csak a szemeimmel néztem rá a kutyára s végül már a fejemet is odafordítottam, segíteni akart felállni. Elmosolyodtam és felsegítettem magamat, leporoltam az popómat és jól megdögönyöztem Obszidiánt a segítségéért cserébe.
- Hogy te milyen kis aranyos vagy! – gügyögtem a nagytestű ebnek, ép mintha csak az én Himém lett volna, már a füle tövét vakargattam a kutyának, ám ekkor Radúz ismét ott termett mellettem, elengedtem Obszidiánt, mire az elspurizott és én pedig nyugodtan figyelhettem a házvezetőmre.
- És Hime? - átvettem az elkutyátlanodott pórázt és hápogva kérdeztem rá a kölyköm hollétére.
Ha kaptam rá választ, csak egy mosolyt eleresztvén biccentettem egyet, s a még kicsit imbolygó lépésekkel próbáltam megközelíteni a diáktömeget, mire valaki elkapta a karomat és a derekamat, utána pedig jól megpörgetett. Még a pórázt is elhajítottam, ami kitudja merre repült. Ha egy mesében lettünk volna, mindkét íriszem helyén csak két örvény forgott volna, jelezve, azt hogy beszédültem egy csöppnyit.
A zenét és Keith kijelentését hallva ismételten elmosolyodtam, mindkét karomat az égbeemeltem, ökölbeszorított kézfejekkel, ezzel jeleztem a lelkesedésemet.
- JÓ! – felkurjantottam s csípőm már járni is kezdett ide-oda, a karjaimmal pedig zabifóka módjára csapkodtam, ügyeltem arra, hogy nehogy leüssem vele a táncpartnerem vagy valaki mást, aki éppen mellettünk akart elhaladni.

Piros_Évnyitó_YeY.aviFannii & Kííf. :3
Coco Jambo

Még épp, hogy csak összekapartam magamat a földről a kiskanalammal, de máris táncra invitált Keith. Azonnal megpörgetett kezdésképpen, amire én egy hangos, örömködő Jó kijelentéssel reagáltam. Az adrenalin szintem az egekbe szökött az izgatottság miatt. Táncpartneremmel hamarost olyan páros táncot nyomattunk le, ami méltó volt az Eridon házhoz. Jaj annak, akit eltalálunk a nagy kalimpálások közben, ha az a szerencsétlen áldozat pont mellettünk szeretne elslisszanni.
Egyre jobb és jobb dallamok csendültek fel a gramofon tűje alatt.  Volt ott minden, rock n roll, pop meg mindenféle bugis, retro dizsi zene. A lábaink úgy jártak, mint az igazi twist királyoknak. A ritmusra csettintgettem, mint két kezemmel s hatalmasakat nevettem, ahogy pár háztársunk is vigyorogva figyelte a KííFanni táncot. Ám amikor megszólalt a Stayin' Alive, teljesen megőrültem.
Kezeimet felemeltem, a refrént énekeltem, még a hangom is eltorzítottam, ahogy a dalban is énekeltek. Ekkorra már Fanni is odacsapódott hozzánk, én pedig folytattam a kornyikálásomat. Ráadásul néhányszor meg is pördültem a tengelyem körül, Keith segítségével. Méghozzá kaptam még tőle egy-két színes macaront is, amikkel már akkor szemeztem, amikor leértem a buliba. Hamar elvettem azt a pár darabot, amiket a srác felém nyújtott, az egyiket azonnal el is majszoltam, persze a táncolással nem álltam le. Aztán megszólalt a Coco Jambo.
- ÁJ  ÁJJÓ COCO JAMBO ÁJ ÁJ JEE! -Édességgel telitömött pofazacskókkal és tompa, fahanggal kezdtem ordítani a szöveget, nem nagyon izgatott, hogy mit gondolnak rólam a háztársaim, hisz BULI VOLT. Viszont azért egy kicsit imádkoztam, hogy ne fulladjak meg az édességben.

Matt-raccal a Halloweeni buliban.//Amit útközben dúdolok.//

Hogy nekem mekkora szerencsém volt. Tény, hogy előző este kisebb szívroham ért Lanettával együtt a klubhelyiségben, de túléltük. Bár tényleg azt hittem, hogy valami olcsó eridonos tréfa és csak valamelyik idióta csinálta… Na mindegy. Túléltük. Mint eddig mindent, mert ő HerkuLalalalalaaa én meg SesePega. Szerencsére a borzongás előtt mindent simán be tudtam szerezni a faluban és egy prefi sem kapott el, ami különösen jó volt számomra, bár lehet legközelebb nem lesz ekkora szerencsém. Ma este pedig végre Alice őrült bőrébe bújhattam, igaz.. parókával, de akkor is én lehettem a hisztérikus énje.
Himét sajnos most a Gyöngy fedélzetén hagytam, úgy gondoltam, hogy jobb helye lesz a kis pöttömnek a rókabarátja mellett. Így boldogan elindultam, bulizásra készen álltam, s hófehér ruhámat magamra öltöttem, ami tocsogott a művértől. Igazán megnyerő volt. A pareszt is a fejemre igazítottam és kikentem kezem- arcom-mindenem. Aztán a késemet magamhoz vettem, végül elindultam.
A folyosókon a többiek jelmezét jól megnéztem magamnak, akiket meg személyesen is ismertem őket meg is dicsértem, útközben pedig egy régi dalt dúdoltam. Azon nőttem fel. Pont illett az egész környezetemhez. Amint megközelítettem a nagytermet, a kezemben forgattam a késem, ami igazából a pálcám volt, csak ráépítettem egy Vorpal Blade gúnyát. Elég vicces lesz majd, hogy egy késsel fogok hadonászni, ha netalán varázslásra kerülne a sor.
A terem nem okozott túlzott meglepetést, de azért még így is megálltam, csodálkozóan elbámészkodtam az ajtóban. Nagyon patentosan nézett ki. Gondoltam körbesettenkedem, keresek pár ismerőst, nem akartam egyedül bulizni. Akkor válnék valódi hisztériává.

Matt-raccal a Halloweeni buliban.

Ruha, pipa. Paresz, pipa. Idegbeteg, vérző elegyógyszökevény kinézet...pipa. Zsír, teljesen elkészültem az estére. Vidáman, dúdoltam s végig caflattam a folyosón meg-megnézve jól a többi ember ruháját, néhányuknak meg is dicsértem a maskaráját, végül elértem a nagyteremhez, akarom mondani a pokol tornácához. A terem kinézetében gyönyörködtem, nem tudtam merre nézzek, imádtam. De, mivel nem volt párom se, meg senkim, ezrét gondoltam, hogy csapjunk bele a lecsóba és irány barátkozni. Igen ám, még egy lépést sem tettem meg, valaki megszólított. Valaki, akinek igen ismerős volt a hangja. Felkaptam a fejem és Matt állt velem szemben. Szerencsém volt, hogy fehér arcfesték ott virított a burámon, mert kicsit zavarba jöttem a fiú láttán. Pár másodpercig szemeztem vele, persze nekem is elég bamba ábrázatom volt, épp mint neki. Csak ő a döbbenettől én meg.. hagyjuk. Próbáltam elrejteni a zavaromat, és azonnal felrikkantottam az általam adott becenevét.
- Mattrackaaaa! - hatalmas vigyor húzódott az amúgy is véres arcomra, majdnem rávetettem magamat, de még idő előtt nem akartam padlóra küldeni szegényt. Ezért csak jobb kézzel integettem neki, mint egy dilibogyó.
- Én is ugyan ezt akartam tőled kérdezni, héj! - tettem csípőre már mindkét kezemet s folytattam a lemoshatatlan vigyorommal együtt.
- Amúgy nincs párom, kicsit elfoglalt voltam a maskarám elkészítésével, plusz nem is nagyon hederítettek rám a többiek. De én nem adtam magamat, és csak azért is eljöttem, hogy majd itt úgyis odacsapódom valakihez. - rámosolyogtam. – Jelenesetben hozzád!
- És a te partnered? Amúgy hulla jó a cuccod. Véletlenül nem én vágtam el a nyakad? - elviccelődtem a végét, próbáltam szellemes lenni, amennyire csak lehettem. Valóban jól nézett ki, pont elegendő volt egy meggyilkolt tinihez. Bezzeg én mellette olyan lehettem, mint egy karácsonyfa. Na, mindegy.

Matt-raccal a Halloweeni buliban.

Megérkeztem, aha, ez eddig oké. De most merre tovább? Ott álltam az ajtóban csurom művéresen és azon merengtem, hogy vajon kit keressek meg legelőször. Viszont Matt-rac úrfi megelőzött. Hatalmasra kerekedett szemekkel néztem végig a halott srácon, mármint csak halottnak volt öltözve. Valójában nem volt az. Amióta együtt kolbászoltunk Csodaországban, azóta teljesen más valami, amit még én sem tudtam eldönteni, hogy mi. Az arcomba ismét az a bizsergő érzést éreztem, szerintem fülig el is pirultam, csak ezt az arcfestékem tökéletesen álcázta. Szerencsére.
Gondoltam leplezem a zavaromat, így hát a becenevén szólítottam s egy vigyorral integettem hozzá.  Mattnek még mindig szoknia kellett a nevét, láttam az arcán. Hamar szóvá is tette azt, hogy miért kószáltam páratlanul a bál közelében.
- De én meg... én meg... fúúú.- felnevettem. Nem értettem a felháborodását, mert eddig is így mászkáltam.  Végül is megmagyaráztam neki az okokat.
- Figyelj, szerintem tök átlagos, hogy én egyedül mászkálok. Ebben nincs semmi meghökkentő. –kinyújtottam a nyelvemet, incselkedtem egy kicsit, kicsit gyerekesen. De aztán jött valami más, most vagy sokat kotyogott vagy picit pityókás lehetett. Dögösnek nevezett. Engem. MI?! A szemöldököm felvontam, furcsálltam a viselkedését. A kezem az arcához érintettem, kerestem a szemkontaktust.
- Részeg vagy? vagy izgulsz? Ne izgulj, nem harapok. Maximum megkóstollak. - nyugtattam volna le, de már is felhozta, hogy menjünk be. Elhúztam tőle a mancsom és mosolyogva biccentettem egyet.
- Menjünk!- nyomatékosítottam az akaratomat, vagyis a beleegyezésemet, egy ugrással mellette teremtem s úgy vonultunk be a helyiségbe.
- Amúgy, ezt az előbb is kérdezni akartam, de most megkérdezem. - jelentőség teljesen pillantottam a kócos cimborámra.
- Hogy csináltad a vágást a nyakadra, tök élethű! - hát, nem pont ezt szerettem volna megkérdezni, de nyuszi voltam, nem vitás. Inkább olyan dolog mellett érdeklődtem, ami biztos nem fogok össze-vissza hápogni, mint egy porcelánkacsa. Akkortájt egyre félénkebb voltam, azon gondolkodtam, hogy ez is a pubertáskor egyik jellemzője vagy csak megint kezdtem begubózni.
- Hú! Nézd, édességek! - felnyikkantam és elkapva a kezét el is vonszoltam magammal az édességes asztalhoz, ami tele volt édesebbnél édesebb maszlagokkal. Nem volt sohasem a csoki a kedvencem, de most valamiért meg akartam kóstolni.

Matt-raccal a Halloweeni buliban.

Mattracka valamiért furcsább volt az átlagnál, már-már azon gondolkodtam, hogy spicces-e vagy mi. De inkább csak annak tudtam be ezeket a furcsa megszólalásait/mozdulásait, hogy biztosan csak ideges lehetett, ezért a kezemet hozzá érintettem az arcához illetve a homlokához, s a szemeibe néztem.
- Én? Téged? Héj, még egy ilyen, és tényleg megharaplak. Mondjuk a füledet, vagy az ujjadat. – A vetettem fel az ötleteimet, ezzel választási lehetőséget is adtam neki. Amint a nyakára mutatott, azonnal vizsgálni kezdtem a sebhelyét. Nagyon tetszett, ahogyan megcsinálta, totál élethű volt. A késemet hozzá is mértem azonnal a sebhez, de már nem volt időm ehhez megjegyzést fűzni, hisz már be is mentünk. Volt egy olyan érzésem, hogy valamit elfelejtettünk, de amint átléptük a terem küszöbét, azonnal eszembe jutott, hogy mit hagytunk ki. Sajnos akkor már nem volt mit tenni, legalább érdekes esténk lesz. Igyekeztem pozitívan nézni a dolgokat. A fejemben Matt-tel kapcsolatban egy kérdés fogalmazódott meg, amire fel is hívtam a figyelmét. De meg is bántam, hogy felhoztam. Igyekeztem korrigálni a hibámat. Egy tök átlagos kérdést tettem fel, a nyakával kapcsolatban, amiről valójában tudtam hogyan készült, de jobb nem jutott eszembe. Hagytam, hogy beszéljen. Szép volt Steph’… Járt a keksz.
- Ááááh, vágesz! Nagyon jól néz ki, ügyes vagy! - mosolyogtam rá, belül kínomban el akartam elsüllyedni. Ez durván ciki volt.
Szemeimmel kiutat kerestem, amit a kajás asztalnál találtam meg. Mint egy ötéves, úgy vonszoltam magammal az édességekhez. Az asztalon kiszúrtam valami krémest, ami csokival volt leöntve, egész ehetőnek tűnt, gyorsan be is tömtem egyet a számba, addig elvonult a párom a koktélbigyókhoz. Én pedig az ízek harmóniája miatt olvadoztam.
Éhenkórász módjára tömtem a fejem, nem bírtam leállni, már vagy a harmadikat ehettem, amikor köhögésre lettem figyelmes. Óvatosan visszaraktam az asztalra a fekete szalvétát, amire fel voltak halmozva a finomabbnál finomabb cuccok és tömött hörcsögpofával odarohantam Matt-rachoz. Szerencsétlen nagyon köhögött, talán félrenyelhetett. A baltenyerem ujjait jól összeszorítottam és megpaskoltam a hullasrác hátát, fenn, a lapockái közt, hogy könnyítsek a gondján. Amint jobban lett addigra én is lenyeltem a számba tömött édességmennyiséget. Beszélni is tudtam már.
- Jó ég, a szívbajt hoztad rám!- mintha csak valami aggódó anyuka lettem volna, de utána vihogva folytattam, miután eszembe jutott valami vicces.
- Minek iszol ilyeneket? Úgy is kifolyik a nyakadon, hisz elvágtam a torkod, hát nem emlékszel? - pimaszul megjegyzést tettem az épp fellélegző fiúnak.
- Amúgy melyikből ittál? - végig mustráltam az italfelhozatalt, mindegyik tetszett valamiért, az illatuk is finom volt. - Megkóstolnám én is azt!

Elemi Mágia Tanulmányi Kirándulás.
~ legyünk stílusosak, még ha csak utazunk is. ~

Néha annyira örülök, hogy félvérnek születtem, hisz nem okoz gondot a mugli ketyerék használata, illetve a mugli világban való tájékozódás sem. Bár egyedül nem szívesen mászkálok a fővárosban, még ha Pestseholse az otthonom a nyári szünet kezdete óta.
Annyira boldog voltam, amikor apu elhozta nekem ide, Bogolyfalvára a cuccaimat, amiket pluszba be kellett szerezni, a kirándulás érdekében. Így már csak az itteni használati eszközeimet kellett beletennem. Aputól este elköszöntem, hisz indult haza, én pedig folytattam a pakolást, mert következő nap már indulás volt. Előzőeste körbe-körberohangáltam a cuccaim körül, hogy semmit se hagyjak a Gyöngy fedélzetén, még véletlenül sem. S végül kissé idegesen, kissé izgulva, de elaludtam.
Reggel a szemeim már hajnali hatkor kipattantak, ami rám nézve furcsa volt. Halkan összeszedtem a cuccaimat, az alvó kiskutyám fejére pedig nyomtam egy anyai csókot elköszönés végett s a poggyászomra böktem a pálcámmal, amiről már leszedtem a kés maskarát. Titokban pedig azért imádkoztam, hogy ne lázadjon fel ellenem, amiért nem társnak kezeltem, hanem mint kiegészítőt.
-  Mobiliarbus. - sutyorogtam, ennek a lebegtető bűbájnak köszönhetően hang nélkül el tudtam settenkedni, anélkül hogy a többieket felébresztettem volna. Ráadásul nem is robbant semmi, ennek következtében hatalmasat sóhajtottam, megkönnyebbültem.
A lebegő csomagjaimmal együtt elhagytam az eridon tornyát és lekászálódtam a kihalt folyosókon egyenesen a bejárati csarnokhoz. Alig tíz perc volt indulásig, már voltak rajtam kívül ott diákok, viszont én mégis valaki mást kerestem a szemeimmel. Sehol sem láttam még Mattet, abban reménykedtem, hogy ő is jön majd. Ám a navinés fiú helyett Merkovszky professzort szúrtam ki, gondoltam odamegyek hozzá egy kicsit, amíg nem indulunk, vagy valakihez oda nem csapódom.
- Jó reggelt kívánok, Tanár úr! - hatalmas vigyorral ám illedelmesen köszöntöttem.
- Körül belül hány órás lesz az út, nem tudja? - tettem fel az első kérdésem, ami szerintem az utolsó is egyelőre. A tájékoztatóban minden le volt írva, az már más tészta, hogy nem memorizáltam az érkezés időpontját, de lehet le sem volt írva.

Matt-raccal a Halloweeni buliban.

Fogadni mertem volna, hogy az a krémes micsoda, amit bőszen toltam befelé, az, az ördög találmánya volt. Mindig is úgy voltam az édességekkel, hogy meg-megeszem őket, de sosem tartoztak a tömény, cukros izék a kedvenceim közé. Viszont ez... ezt le sem bírtam rakni, ha valaki kért volna belőle valószínűleg nem csak a kezét, de a fejét is leharaptam volna.
Az ízek mámorából való kizökkenésemet valami furcsa krákogás szakította félbe, amit mintha oldalról hallottam volna. Félre néztem, Mattracka fuldoklott. Egy ugrással és hörcsögpofával azonnal mellette teremtem és pár parasztlengős segítségével könnyítettem a fuldoklásán. Természetesen le is toltam, de csak egy kicsit, mert megijedtem. De aztán úgy voltam vele, hogy bárkivel előfordulhat, hogy félre nyel, ezért elpoénkodtam a végét, amit egész jól fogadott, sőt, vissza is szólt finoman. Én már csak vigyorogtam, mert ezt nem lehetett kibírni legalább mosoly nélkül.
Végül a poharára pillantottam, aminek az alján még kotyogott pár korty abból a gyilok koktélból. Kitaláltam, hogy megkóstolok én is egy olyat, persze nem tudta ő sem, hogy honnét vette el, ezért a sajátját nyújtotta oda nekem.
- Te, én ezt mind kiiszom. - vágtam hozzá nevetve, s végül egy mosoly keretén belül elfogadtam az innivalót és le is hörpintettem.
- Aztaaaaaa, ez mennye.. őhm.. pokolian jó! - megtöröltem a szájam szélét, mert kissé nedvesnek éreztem, és nem szerettem volna úgy kinézni, mint egy óvodás, aki most kente ki magát fekete vízfestékkel.
Az asztalra csaptam az üres poharat és ezután Mattre pillantottam.
- Menjünk táncolni? - már ettem, ittam, velem gondja nem lesz, maximum, ha rám jön az öt perc, mert akkor pörögni fogok, mint egy búgócsiga.
- Vagy legalább is szeretnél? Mert ha nem, akkor elmehetünk mondjuk... őhm. Ahova szeretnél. Akár abban is simán benne lennék, ha elzsalnánk valahova mondjuk az erkélyre vagy valahová és a bulit itt hagynánk egy kis időre. - vontam meg a vállamat tanácstalanul, lényegében nekem teljesen mindegy volt, hogy mit csináltunk, én csak ezzel a hullajó sráccal szerettem volna egész este lébecolni. Magam sem tudtam, hogy miért.

Elemi Mágia Tanulmányi Kirándulás. Evillával és Annuskával közösködöm.
~ legyünk stílusosak, még ha csak utazunk is. ~

Természetesen nem kételkedtem egy percig sem Hime jóllétében, hisz ott volt Radúz bá' meg a szobatársaim is, akik szívesen odafigyeltek arra a dilinyós kölyökre.
Merkovszky tanár úr a lehető legtökéletesebb választ adta, amire csak szükségem volt, ezért egy széles mosoly kíséretében úgy bólogattam, mint egy mugli autódísz. / bólogató kutya / Még pár pillanatig ott sündörögtem a tanár úr körül, de aztán részese lettem egy becsapódásnak, azaz Evillanásnak.
A piros háztársam úgy a nyakamba ugrott, ahogy én szoktam mindenkinek, elkaptam ugyan, de nem kevés híja volt annak, hogy ne boruljunk fel ott helyben.
- Persze, hogy persze! Muris lesz! - nyelvet öltöttem a lány felé, közben Beni is köszönt nekünk, neki pedig bőszen integettem. Kissé nyúzottnak tűnt, lehet nem aludt túl jól. Úgy vigyorogtam ott, mint egy vadalma, ám mikor ismét Lillára pillantottam volna, az úgy eltűnt, mint a kámfor.
- Hinnye, de gyors valaki.. - vakargattam a fejemet pár pillanatig, a másik oldalamon pedig már Annuska állott. A vörös lány hangját meghallva automatikusan felé fordultam és rögvest a nyakába borultam, vagyis csimpaszkodtam.
- Sziihiihiiijaaaaa! - nyekeregtem a lányra borulva, örültem, hogy őt is láttam.
- Persze, hogy jól bár nem sokat, de az a pár óra, az jó volt! - vigyorogtam vissza a lányra. – És te? Amúgy kivel ülsz majd a vonaton, mert ha gondolod, csatlakozhatnál Lillához és hozzám. Az eridonos csajok tartsanak össze. – egy cinkos kacsintást eresztettem el Annus felé.
Lassan idő volt, tanár úr pedig tartott egy létszám ellenőrzést és végül is el is indultunk az állomásra. Útközben igyekeztem a már meg talált háztársaimhoz csapódni, illetve fújni nekik a hülyeségeimet, egy csomó dolog jutott az eszemben útközben.
- Amúgy, én most annyira elgondolkodtam az almán.... de most értitek. Ha már van olyan angolul, hogy appLe. Akkor olyan is van, hogy appFel? Vagy mi? - tettem fel az agymenésem szülte kérdésemet. Csak nem égetem ki őket ezekkel, maximum rám szólnak, hogy fogjam be. Igyekeztem hozni a jó hangulatot, és elzavarni az álommanókat, amik ott csücsültek a legtöbb diák vállán.

Elemi Mágia Tanulmányi Kirándulás. Evillával, Annuskával és Gwencivel közösködöm.
~ legyünk stílusosak, még ha csak utazunk is. ~

Csak fújtam, fújtam, fújtam és még mindig fújtam a hülyeséget útközben. Nagyon fel voltam pörögve az utazás meg úgy az egész dolog miatt. Mondjuk cigánykerekezni, nem kerekeztem volna, nem akartam túljátszani a fejemet. Igazából, nem is tudtam cigánykerekezni, de pszt....
Annus már lassan sírt a nevetéstől, vigyorogva nyugtáztam, hogy jókedvet hoztam a barátaimnak. Ráadásul a vörös hajú lány, még meg is válaszolta a kérdésemet, amit lehetetlennek véltem.
- Németül az almát Apfenek fordítják? Fú, de kemény! - vigyorogva bizonyosodtam meg erről a tényről, felsötétültem. Lassan le is értünk az állomásra, ahol a csomagjainkkal együtt felszálltunk a vonatra, épp úgy, mint amikor visszaköltöztünk a szünet után az iskolába, ami körülbelül egy-két hónapja volt.
Hülyegyerek módjára előrecsörtettem, kerestem egy üres kabint, amit befoglalhatunk mind a hárman, a tervemet sikeresen zártam. A vonat végében volt egy üres kabin, gyorsan le is dobtam magamat az ablak mellé, úgy vártam a jányokat. Percekkel később mindkét háztársam megérkezett, és még a vonat is elindult. Pazar volt.
- Vigyázz, Kremisa, mert jön a Bagolykő! - ökölbe szorított jobb kezemet elszántan az égbe emeltem s végül felkacagtam. Még akkor fogalmam sem volt arról, hogy vajon mi a jó fenét fogok csinálni az órákon kívül, de én már eldöntöttem, hogy jól fogok szórakozni. Ám már megint túlságosan elkalandoztam, ugyanis kinyílt a kabin ajtaja és ott egy szőke lány ácsorgott, aki nem volt más, mint, Gwenci. Szükségem volt pár percre, amíg ismét visszaérkeztem a Földre.
- Gwen! - felvonyítottam és a helyemről felpattanva a nyakába borultam. Nehogy már ő is kimaradjon. Nem nagyon zavart a mozgó vonat, mondjuk nem is nagyon éreztem, hogy már utaztunk, inkább csak a vonat zakatoló hangja volt az, amiből ki lehetett következtetni azt, hogy a vonat már igencsak mozgásban volt.
- Felőlem gyere! - szorongattam még mindig, majd megfordultam a lányok felé - Ugyeee? - kölyökkutyapofával meredtem Evillanásra és terelőangyalkámra.

Choi Min Jong
|| Egy meleg vasárnap késődélután || Hime ||

Már majdnem befejeztem a rajzom, amikor meghallottam Choi hangját. Elvarázsolt a csengése. Kellemes volt és lágy, mintha egy profi énekes adott volna magánkoncertet Himének. Abbahagytam a mérgelődést, és megfordultam a padon, könyökömmel kezdtem támasztani a fejem s a padot egyaránt. Szerintem még egy mosoly is az arcomra kúszott. Elgondolkodtam azon, mi lenne, ha én is ilyen szépen tudnék énekelni. Mondjuk a hangom akkor is és most is üvegrepesztő, csak nem a miatt mert szép.
A dal végszavával, nem bírtam magamban tartani tovább, így egy kérdés bukott ki belőlem.
- Hát a Bogolyfalvi Ki Mit Tudba, vagy várjá' akkor még nem laktál itt? - bizonytalanságomban a szemöldökömet ráncoltam, elgondolkodtam, bár a választ nem biztos, hogy az én fejemben kellett volna keresnem, mert Minjong ezt bizonyára jobban tudta.
Így hát a fejem megráztam és megvártam a reakcióját. De ahogy elnéztem a képét, kicsit megilletődött, nem biztos, hogy értette mindazt, amit összekuruttyoltam az előbb.
Vártam egy kicsit, szemeimmel Himére pillantottam, aki boldogan pattogott Minjong körül, olyan volt, mint egy kis nikkelbolha. Nagyon megszerette őt, Hime. Szerintem, ha legközelebb megyek a művészellátóba, akkor viszem magammal. Csak nem hajít ki kutyástul, mindenestül az új legjobb barátja Himének. Ekkor bevillant valami. ~Mi lenne, ha diákmelót vállalnék ott? Ez az! Így össze tudnám kötni a kellemest a hasznossal. Sima-liba.~ Gondoltam magamba, aztán mély levegőt vettem, ám bátorságot nem kellett gyűjtenem, mert eddig nem olyannak ismertem meg, aki leharapja a fejem egy rossz szó miatt.
- Hallod. - kezdtem bele a kérdésemben, abban az idióta lányos hangnemben, aztán, ha megint rám figyelt legalább fél füllel, folytattam- Diákmunkát nem vállalhatnék nálad? Persze, ha van rá igényed és elkélne a segítség. - amilyen bátran indult olyan szégyenlős lett. Szép volt. Jár a keksz.

- Az eridon nem spilázza túl. - vigyorodtam el a kérdése hallatás s folytattam. - Egy jelszó van, de azt is gyakran cserélgetik, így mire megjegyzem az egyiket, kezdhetem tanulni a másikat. Sz'al nálam elég gyakori az, ha kint ragadok. És tudod mi a leggázabb? - a mosolyom eltűnt, helyette valami hülye fancsali képet vágtam. - Az, hogy múltkor egy elsős segített nekem. NEKEM, a másodikosnak. - tettem hozzá, mintha még akkor is vérig lettem volna sértve.  Tényleg szégyelltem magamat, de nem tehettem róla, hogy szelektív volt a hallásom és az új jelszót, amit a szíves figyelmembe ajánlottak, nem hallottam meg. Miért is tettem volna? Én csak Steph’ vagyok.
Erősen dacolt, de megértettem, én sem hagytam volna, hogy a drága festékeimet ilyen hülyeségekre elpazarolja egy sügér, akinek túl sok a szabadideje. Ám én tudtam valamiről, amiről ő nem, egy gonosz mosoly húzódott a képemen egészen a fülemig ért.
- Le vagy maradva, cica. Nem rég nyílt egy művészellátó a faluban, ott pedig találhatunk annyi festéket, amennyit csak szeretnénk. Csak el kell menni érte. Sőt, lehet, ott is fogok melózni, a múltkor a kis tónál találkoztam a tulajjal és Himét bevetve –rámutattam a kis dögre – rákérdeztem, hogy esetleg nem-e lehetne, hogy ott dolgozzak. De rád nem mertem hivatkozni, nem tudom, hogy neked hogy van az órarended, és nem is biztos, hogy te abban az időkontinuumban tudsz dolgozni, amiben én. – magyaráztam körbe a mondandómat. – De ha eljössz velem, szerintem te is kérdezd meg, együtt fogunk dolgozni, meg együtt is kviddicsezünk meg járunk órákra… haaaah, de jó!- csillogtak a szemeim, ahogy elmerengtem ezeken a gondolatokon.
Aztán jött a nagy baj, meglöktem, és egy tesznye csík ott virított a rajzán. Falfehérré váltam, nem mertem róla levenni a már hatalmasra kidülledt szemeimet. ÚRISTEN. TUTI KINYÍR. Azonnal hadarni kezdtem, hogy mivel javíthatná, mert azt a radír nem valószínű, hogy maradéktalanul eltünteti. Mondjuk a tippjeim biztosan megfordultak a fejében, hisz nagyon tehetséges rajzos volt már akkor is.
- Tényleg? – megkönnyebbülten felsóhajtottam, attól tartottam, hogy a közelgő döntőn kapok tőle a fenekembe egy gurkót. Csak a poén kedvéért. Na, jó, nem. Laz túlságosan szeretett ahhoz… Ugye?
- Na, de akkor eljössz velem a művészellátóba és veszünk festéket, téged beintézünk és-és-és megdobáljuk a gyökerekeeet. MUHÁHÁHÁÁÁ – egyre jobban beleéltem magamat az ördögi tervembe, bár nem biztos, hogy a terv utolsó szakaszában a kékség is benne lesz. Lassan kezdtem elzülleni… ajaj.

:.Olive G.:

Átlagos volt a mai nap, túlságosan is átlagos. Valamiért semmi sem volt jó, ha ültem, ha feküdtem, ha a fejemen pörögtem... egyszerűen semmi! Valamit ki kellett találnom, mielőtt kínomban kiugortam volna a szobánk ablakán. Lanetta igencsak elvolt azzal a sírós szörnyeteggel, akit Erikkel kezdett el nevelgetni, Lazriell is el volt tűnve már napok óta, csak órán tudtam mellette ülni, akkor sem nagyon beszélgettünk, mert ő jobban akart figyelni, Matt meg... hát nem is tudom, hiányzott a társasága. Nagyon is. Igazából fogalmam sem volt arról, hogy mit is éreztem vele kapcsolatban. Amióta Csodaországban kalandoztunk, valahogy utána minden más lett, minden... szorosabb. Nem telt el azóta nap, hogy ne jutott volna az eszembe, de akárhányszor rá gondoltam és arra a kócos, bozontos fejére, gyakran egy mosoly szökött végig az arcomon.
Ezekkel a mély gondolatokkal indultam el az ismeretlenbe. Nem tudtam, hogy hová mentem, nem volt sem úti célom, sem elképzelésem. Csak a lábaim vittek. Egészen addig mentem, amíg arra nem eszméltem, hogy egy játszótér szélén álldogáltam. WUT? Tettem fel a kérdést magamban, szemeimmel felértem terepet. Alig öt-hat kisgyereket láttam az anyjuk társaságában, illetve volt ott babakocsi, meg homokozó felszerelés meg minden ilyen gyerekhez járó kiegészítő. Húztam a szám egy kicsit, a gyerekeket mustrálva és ismét a tegnap esti kalamajka jutott eszembe, amikor a kis szörnyecske felsírt és felverte az egész szobát. Sajnos hozzá kell szoknom ehhez, de nem baj, csak egy hónapig kell kibírnom, addig meg... alszom talán a klubhelyiségben, vagy párnákat erősítek a fejembe vagy valami.
Beljebb lépdeltem a játszótéren, a hintákat megcélozva le is telepedtem az egyikbe. Ha már úgy is itt vagyok, szórakozzunk egy kicsit, én is gyerek vagyok még! Gondoltam magamban, ezért elkezdtem magamat hajtani előre-hátra a hintában üldögélve.

:.Olive G.:

Soha nem voltam az a fajta, aki ennyit elmerengett volna az élet értelméről, arról, hogy kivel milyen a kapcsolata, vagy arról, hogy mit egyen aznap vacsorára, de.. valahogy azt éreztem, hogy a lelkemnek épp erre volt szüksége. Egy kis magányra, egy kis csendre, nyüzsgés nélkül. Ezek a gondolatok voltak azok, amiknek hála ide kerültem a játszótérre, az utat sem figyeltem, annyira el voltam varázsolva. Tök gáz.
A környezetemet felmértem, és alig pár gyereket tapasztaltam abban az időpontban ott eszetlenkedni, ezért inkább kikerültem őket és a hintát céloztam meg. Csodás, nem volt ott senki, így nyugodtan letelepedhettem. Pár percig még ücsörögtem ott, agyalva egy-két dolgon, de aztán megvontam a vállam és hajtani kezdtem magamat a játszótéri eszközön csücsülve. Egyre jobb kedvem lett közben és már az arcom is kivirult.
Fel-felnevetgéltem a hinta ringatása következtében, egy nagy gyereknek tűnhettem, aki az élet apró örömeit kiélvezte. A hintázásom közben, egyre magasabbra és magasabbra szálltam. Az örömtől összeszorított szemeimet már kinyitottam, attól tartottam, hogy valamelyik dinnye kölköt fejbe rúghatom, szerencsére, egyiknek sem volt annyi esze, hogy iderohanjon, mert ő hintázni akart. De aztán lelassítottam, s végül megállt a járművem. Felálltam, leporoltam a popómat, egy vad ötlet után ráálltam a hintának azon részéra, ami eddig a fenekemet tartotta, a két láncba pedig belekapaszkodtam. Kicsit óvatosabban löktem ezután magamat, majd, amikor már elég biztonságosnak véltem, és az egyensúlyom is okés volt, megkönnyebbülve felnéztem, és egy szőke hajú lányt fedeztem fel a padoknál, engem nézett és rám is mosolygott. Pár percig hezitáltam, de aztán egy képzeletbeli vállvonással visszamosolyogtam rá. Ha tehettem volna, még integettem is volna neki, de a testi épségem azért drágább volt.
- Szia-mia! - ráköszöntem vigyorogva, nem voltam biztos abban, hogy hallotta, de nekem kicsit ismerős volt, vagyis mintha láttam volna már az eridonba illetve a suliba, ha meg csak egy falubéli, akkor én kérek elnézést.

Matt-rac ♡

-otthagytuk a bált- #NoMatterWhat

Matt-racom ♡

-otthagytuk a bált- #NoMatterWhat