Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Ironizált? Gyanakvó maradtam, bizalmatlanul fürkészve arcának rezdüléseit. Kezdtem megörülni, hogy talán arra gondolt, hogy mennyi mindent elvisel maga körül. Tűr, lenyel, a nagy nyomás ellenére küzd tovább, s ezzel talán mégis tisztában volna, így nem lesz szükség akkora térítő tevékenységre a részemről. Mármint észhez térítőre, mert súlyosan megváltoztatni nem szeretném. Csak annyit akarok, hogy felnyissa a szemét. Rájöjjön olyan dolgokra, amik egyébként az orra előtt vannak. És mindenekelőtt fogadja el őket. Kezdjen velük valamit. Ne a szőnyeg alá söpörje, mert továbbra is abban a hitben voltam, hogy az érkezésem az ő életébe a jelenlegi körülmények között nehezen lenne összeegyeztethető, így mindenképpen szükség lenne lemondásokra, kompromisszumra. Mint mondtam már, vagy csak utaltam rá, de egyszer már megjártam, hogy nem tisztáztam idejében a szabályokat. Még egyszer nem szeretném, ha ugyanígy végződne, ahhoz Min Jong túl értékessé vált.
Különös volt a kontraszt, a gyors váltás, amire ezúttal őszintén nem számítottam. Egy izgalommal teli raktári látogatást képzeltem el, amikor beavat végre a korábban féltve őrzött festményeinek világába. Gyertyafény, kívánságra rendelt pizza, egy kellemes, ám mértéktartó borozgatás, kötetlen beszélgetés. Nagyon vártam már, hogy végre a nyilvánosságtól elzártan tudjunk találkozni, hogy ne kelljen attól félnünk, hogy valaki meglát minket. Így akár kényelmesebb lett volna az is, ha újra meg akart harapni, vagy egyszerűen nyíltabban mertünk volna megbeszélni olyan témákat, amik máskor nem tartoztak volna idegen fülekre. Szóval papíron minden adott volt ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, az imént még kellemesen elmosolyogtam azon, hogy gyerekkorától mennyire meghatározó volt számára a művészet, aztán rátértünk a fránya portréra, akitől először idegenkedtem, majd tartottam tőle valamiféle megmagyarázhatatlan féltékenységből fakadóan, s végül szörnyű sajnálatot kezdtem el érezni iránta.
- Tudod, az alapján is kialakul az emberről egy kép, amit magáról állít – vágtam vissza a vádakra. Hogy tudtam volna csak az a néhány hét alapján megítélni őt, amit láttatott magából, ha tegnapelőtt még mindig egy új arcát ismerhettem meg. Egyszerűen túl hamar elvárta, hogy közel kerüljünk. Én az első perctől fogva önmagamat adtam, úgy érzem, hogy nem esnek ki percenként csontvázak a múltam szekrényéből. Van néhány téma, amit azért kerültem, mert fájó seb az életemben, de a szüleim ballépései miatt nem az én személyiségem torzulna, ha mégis kiteregetném neki a szaftos részleteket. A fejem csóválva néztem, ahogy meglepődött, de legbelül nagyon fájt, hogy ismét így kellett látnom. Védeni viszont nem tudtam azért, mert hülye volt. – Most azt hiszed, hogy emiatt javíthatatlanul rossz embernek tartalak, és minden jó tulajdonságodat elfelejtettem? – vontam fel a szemöldökömet. Ez nem így működik. Mindannyian követünk el hibákat, és valahol haragudtam rá emiatt, de valahogy ez a teátrális fennakadása most nem hiányzott. Persze édes volt látni, ahogy a kiosztásom szépen-lassan elérte a célját, és nem süket fülekre találtak. Számoltam vele, hogy nem lesz könnyű szembesülnie az igazsággal, hát még feldolgoznia. Itt hátul, csendben és elvonultan kedvére hazudhatja be magának, hogy mennyire jó döntés volt hátat fordítani mindenkitől azért, mert átváltozott, de a köznép ezt nem kajálja be olyan könnyen. Beszélgethet a műbarátjával beteges módon, de ha én nem, akkor senki más nem ébreszti rá arra, hogy nem normálisan viselkedik. Nemes szándék vezérelt a bírálatommal.
- Na látod… Velem miért nem tennéd? – kérdeztem vissza kíváncsian. – Nézd, te ismerted őt, nem én. Biztosan volt rá valami okod. Csak olyan könnyedén mesélted, hogy felkaptam a vizet, na… - motyogtam az ujjaimat tördelve, mikor már nagyon kínzott a látványa, amint a szemeit törölgette. Nem akartam még egyszer sírni látni, már a gondolattól összeszorult a gyomrom, még ha próbáltam is erős maradni. Azt azonban kár volt gondolnia, hogy elszökhetett előlem. Amint távolabb lépett, én követtem őt, hogy végig a közelében lehessek, és ismét megérintettem a vállát, hogy érezze, annyira azért nem rossz a helyzet. Túl sok mindenen mentünk már keresztül, túl rövid idő alatt.
Nem ült le a keserédes koccintásunk után, helyette felhajtotta a poharat. Összeráncoltam a homlokom a látványtól, már-már felháborodva néztem végig a jelenetet. Csak nem képzelte, hogy leissza magát miattam, az orrom előtt? A pálcámért nyúltam, hogy kilőjem a kezéből az üveget, de túl gyors volt, aztán néhány fenyegető lóbáláson kívül reméltem, hogy nem lesz szükségem többre. Ennyire nem akartam durva lenni, valami csoda folytán sikerült lecsillapítanom az indulataimat.
- Értettem, művész úr – dörmögtem sértődötten, mert részemről már elsimítottam volna a dolgokat, de úgy látszott, hogy mély nyomokat hagyott benne az a rohadt kép. Vitte volna innen a francba, minek a múltját felhánytorgatnia, és utána még neki állna feljebb az egész. – Abból kell főzni, ami van – mosolyodtam el végül, majd megvontam a vállamat. Előbb-utóbb majd belátja, hogy bár megváltoztak a képességei, új korszakot nyithatna, és még így is alkothat csodálatosat.
- Most végig így fogsz viselkedni? Kelj fel onnét… - forgattam a szemem, és néhány kínos perc alatt kitaláltam valami semleges kérdést. – Látom finom volt a bor. Éhes is vagy?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

- Nem is érdekel? – kérdeztem vissza szinte azonnal. A szemeim szinte rögtön összeszűkültek az állításától, ahogy csípőre tett kézzel hallgattam a duzzogását. Nem mintha én jobb lettem volna, de a részéről ezt nem neveztem volna vitának. Úgy tűnt, mindig ezt csinálja. Elzárkózik attól, hogy megbeszéljünk valamit, és inkább könnyes szemekkel félrevonul a saját kis világába. Én szeretek konfrontálódni, persze csak azért, mert szeretem elhinni magamról, hogy végül én jövök ki győztesen a vitákból, és jót tesz az önértékelésemnek, ha felülkerekedek az ellenfelemen, jelen esetben Min Jong gyenge lábakon álló érvelésén. Vagyis, annak lehetett ezt egyáltalán nevezni? Meg se próbált megérteni, és ezt igazságtalannak tartottam. Az én agyam rögtön kattogni kezdett, hamarosan pedig más megvilágításba helyeződött a portréalak története.
- Vagy úgy… - halkultam el. Nyilván nehezebb volt így. De ki a franc gondolta volna, hogy az az oda-vissza sztárolt, állítólagosan legnagyobb könyvesbolt-hálózat örököse varázstalanokkal keveredhetett, amikor az ő kultúrájukban aztán pláne nem divat az, hogy nyissanak feléjük. Pontosan tudtam azt, hogy milyen kötöttségekkel járnak az aranyvérűek mindennapjai, hiszen a svájci varázslócsaládok hasonlóan konzervatív vonalat képviselnek a meglátásaim szerint, mint távol-keleti megfelelőik. Talán annyi a különbség, hogy tisztában vannak a kivételességükkel, és a kantonok sokszínűsége miatt könnyen kapcsolatot alakíthatnak ki a különféle kultúrákból jövő nációkkal, ami visszaköszön az üzleti életben. A főszabály az, hogy mindenki az ő kegyeikért teper, s aki ügyesen politizál, az sokra viheti ezekben a kétszínű érdekkapcsolatoktól átszőtt dimenziókban. Nekem természetesen felfordult tőle a gyomrom, pedig meglehetősen könnyű életem lehetett volna valamelyik villában, és nem tagadom, kellően sok rossz tulajdonságot hoztam át még így is, ami megnehezítette a szociális életem gyakorlatilag minden szempontból. – Hogyne, ne mondj már hülyeségeket! De ha nem akarod megbeszélni, akkor nem kell – csattantam fel a károgására, majd egy vállvonással egybekötve széttártam a kezem, átadva neki a végső döntés lehetőségét. Őszintén tartottam attól, hogy a következőkben elbőgi nekem magát, amivel végképp nem tudtam volna mit kezdeni, csak zavartan toporogni, esetleg kirohanni a mosdóba, mert idő közben már annyira marta volna a gyomrom a bűntudat és a kényelmetlenség, hogy az ebéd is visszaköszönne.
Fogtam a vállát, óvatosan és bizonytalanul végigsimítottam rajta, majd meg is szorítottam kicsit, mintha azzal kipréselhettem volna belőle a haragot. Láttam, hogy összerezzent, és még mindig sajnáltam, hogy ennyire magamra haragítottam. Tisztelnem kellett volna a döntését, még ha baromságnak is tartottam. Szinte az imént érkeztem, és minden igyekezetét felrúgva megfagyasztottam a hangulatot.
Felhorkantam a visszaszólására, és ha nem állt volna fel kicsivel később a pizzáért, csakugyan elrángattam volna onnét, vagy sértődötten viharoztam volna hazafelé, mert vendégként elképzelhetetlennek tartottam, hogy a továbbiakban szemrehányást tegyen rám, vagy folyamatosan érzékeltette volna velem a sértődését. – Jól van - izgatottan figyeltem, hogy mikkel rukkolt elő. Azt hittem, hogy egyetlen nagyméretű pizzát rendelt, esetleg két részre osztva a feltéteket. De jobban szerettem, ha volt miből válogatni, össze is dörzsöltem a tenyerem, miközben a szám szélét nyaltam meg izgatottan. Megvártam, amíg kinyitogatta a dobozokat, és a sajátjából kiveszi a részét, majd feltankoltam mindből, hogy később ne kelljen felállnom. Így a tányéron egymásra is került a szeletekből, de nem zavart. Pislogtam párat, hogy még mindig a földre ült vissza, úgyhogy fogtam magam és egy hangos sóhaj után leültem mellé, a földre. Azt hitte volna, hogy megszabadulhat tőlem?
-  Köszi, neked is. Finom, bár felesleges megjegyeznem, úgyse te csináltad – nyammogtam az első falatok után, kissé játékosan próbálva vele kötekedni. – Amúgy… Csak sajnálom, hogy ennyi minden zavar téged. Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz – ahogy azt sem, hogy ezt ennyire őszintén megvallom neki. Sejtettem, hogy damfírnak nem fantasztikus lenni, de a mélységeibe nem gondoltam bele, így amikor az elfoglalt élete mellett azzal szembesültem, hogy mennyi lemondással járt ez a számára, akaratlanul is elöntött a méreg a tehetetlenségtől, s felbosszantott az is, hogy nem tudja felvállalni magát önmaga előtt sem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Nem voltam biztos benne, hogy ezt a félreértést a szőnyeg alá kellett volna söpörnünk, mert attól féltem, hogy a lépéssel csupán késleltetjük az újabb könnyeket. Abban már igen, hogy az agyam a továbbiakban ezen készült kattogni, ahogy az azzal járó bizonytalanságot is utálom, hogy most majd mit gondol rólam Min Jong a továbbiakban, mennyire sikerült lerontanom a rólam kialakított képét, és ezzel együtt visszavetnem az ismertségi viszonyunk mértékét. Így a nem túl lelkes válaszával, a mindössze két szóval, amit végre kipréselt magából, nem lettem túlságosan felvillanyozva. Tudtam, hogy érzékenyen reagál dolgokra, ahogy neki meg azt kellett volna tudnia, hogy milyen tud lenni a stílusom, vagy hogy reflexből gondolok mindig a legrosszabbra, mert túlságosan belém ültették ezt a rossz tapasztalatot a múltam balszerencséi során. Fájt neki az igazság, így fogtam fel. Valamit nem biztos, hogy jól csinált, és legalább a következő megbeszélésünkig ez érlelődhetett benne. Alig vártam, hogy aztán majd még meg is köszönje nekem egyszer, amiért rámutattam bizonyos magatartási hibákra. De ezekért az útmutatásokért cserébe semmit se kértem, csak a bizalmát, valami irántam érzett tiszteletet, mintha az utolsó szó joga mindig engem illetne. Ami talán azért van, mert túlságosan individualistaként rendezkedtem be az évek során, és gyakorlatilag lehetetlen elképzelnem, hogy ezentúl másnak adnék igazat a magánéletemben, vagy ne a saját érdekeimet helyezném előbbre. Még akkor is, ha egyre inkább előfordul, hogy szívem szerint másként cselekednék, mint ahogy az eszem diktálja.
Vele együtt nevettem fel egy pillanatra a bravúros visszavágásán. A sértettség okát én sem felejtettem el, ahogy a tette alól se mentettem fel, csupán a kérésére továbbléptem, egy kis könyvjelzőt hagyva magamban arról, hogy ide még egyszer vissza kell lapozzunk, és nehéz olvasmány lesz. Összemoshattam a tettét azzal, hogy máskor is mindig mennyire elrejtőzött, és méltatlanul a háttérbe szorult, mint például a festés esetén, amikor a kiállítással próbálkoztam. Azonos gyökeret keresek a problémáknak, mint valami mániákus pszichológus, aki ha meglelné az életének azon pontját, ami miatt ennyire kishitű tud lenni, máris visszatérhetne a régi Min Jong, akire látom egyébként, hogy ő is vágyik. Azt nem sejtettem, hogy egy damfírnak ilyen nehéz, meg hogy vele ennyire bonyolult, egy egyszerű pálcahasználattal is óhatatlanul emlékeztettem őt arra, hogy mivé lett az évek során, hogyan veszett ki belőle apró morzsánként a mágia. Azon túl, hogy a véremet ihatta, és a harapás vegyes érzelmeit élhettem vele át, a többi hátrányáról eddig mintha nem teljesen akartam volna tudomást venni, vagy nem is tudtam róluk. A napfény ugyanolyan nehéz volt, emlékszem jól, hogy mennyire zavart a napszemüvege. Itt legalább semmi ilyenre nem volt szükség, teljesen önmaga lehetett. A haja is egészen kezdett megszáradni, ahogy néztem, csak néhány csepp folyt végig az arcán, amit kedvem lett volna letörölni, de végül is csak érezte volna magán, ha zavarta. Az ingemnek pedig mindegy volt, hogy kissé átfogja vele a vállamnál, ahogy ráhajtotta a fejét. Kissé közelebb nyomtam az arcomat a tincsekhez, hogy érezzem a samponja illatát, így még az evést is félbehagytam.
- Furcsa lenne… De inkább csak maga a tudat, hogy többé nem használhatnám. Egyébként meg tudok lenni nélküle – próbáltam győzködni őt, de mint az előbbiekben is láthatta, nagyon jól tudott jönni a bornyitáskor is, így legalább kiegészíthetjük egymást, és segíthetek neki máskor is, bármiben. Azt hiszem, sokan összetennék a kezüket egy ilyen támogatóért. – Hova sietsz? – veszem ki a kezéből a poharakat, amint letettem a földre a tányéromat. Még szerencse, hogy feltakarított előtte, mert biztosan elég festékes lehet a padló alapból. Ha jól számoltam, a harmadik poharának esett volna neki percek alatt, nekem pedig nem volt szükségem egy ittas Min Jongra. Ha ki akartam volna használni, már megtehettem volna.
- Néha azt érzem, mintha belemenekülnél valamibe. Vagy csak nem akarnál tudomást venni arról, hogy mi van előtted – folytattam a meglátásaim ismertetését óvatosan, mert talán még mindig nem értette, mire utaltam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Nem lepődtem meg, hogy ő is így gondolkodott az elején. Nekünk lehetetlen elképzelnünk, hogy milyen varázslat nélkül. Halvány emlékeim ugyan vannak arról, amikor még képtelen voltam varázsolni, de aranyvérűként a családban mindig is körülölelt a mágia. Legkorábban még az elbűvölt tárgyak formájában, az otthonunk illúziói képében, de valahogy átszőtte a mindennapjaimat. Talán az előbbi lehetett rám olyan nagy hatással, hogy a későbbiekben a mágikus tárgyak felé orientálódtam a tanulmányaim során, és nem a szülők által kijelölt görcsös utat kezdtem el követni. Hamar átéreztem, hogy milyen nehéz lehetett neki azóta.
- Csak szólj, ha szükséged van valamire – fordítottam felé a fejem, majd néhány harapás után be is faltam az első szelet pizzát. Tisztában voltam vele, hogy mennyire kényes kérdés lehetett számára a közreműködésem, ezért kerülni szerettem volna a következtetést, hogy mellettem kiszolgáltatottnak érezze magát. De ott volt bennem, hogy ha már értek valamihez, akkor valahogy megháláljam neki a kedvességét. Semmiből nem állt volna néhány pálcaintéssel olykor rendet rakni nála, ha előre egyeztetünk egy időpontot, ugyanígy a boltja üzemeltetésében is szívesen segítettem volna, ha a beosztásom engedte. - Jól bánok a pálcámmal – toldottam hozzá mosolyogva, amolyan elővigyázatosságból, hogy ne tudjon megsértődni a segédkezésemre, és leplezzem a valós szándékaim egy kis viccelődéssel. Ha ismert, akkor azért beláthatta, hogy alapból ritkán humorizáltam, a borból még nem ittam eleget, úgyhogy maradt a hátsó szándék, amit kérdés, hogy megsejtett-e ennyiből. Majd azt mondtam volna, hogy túl rosszra gondol, és az át is vezetett volna minket egy következő vitára. Valószínűbbnek tűnt, hogy hárításba kezd, erre fel kellett készülnöm.
- Aha, persze. Hányadik pohárral készültél inni? Szerinted józanul szeretnék veled lenni, vagy részegen? – tettem fel szigorúan a számomra egyértelmű kérdést, s hogy abszolút kedvét szedjem, eltoltam az üveget és a poharakat az asztal távolabbi pontjára. Ha ő nem ihatott többet, én se tettem, mert ha a szeme láttára pótoltam volna az adagomat, hogy kvittek legyünk, az minden bizonnyal zavarhatta volna. Nekem ez a néhány korty is elég volt ahhoz, hogy jól csússzon az étel, ahogy azt is pontosan tudtam magamról, hogy mire vagyok képes alkohol hatása alatt, hogyan hat rám az ital, s igencsak csalódottan pislogtam rá, hogy ezúttal mennyire elengedte magát mellettem. Sose szerettem, ha túl nagyok a kontrasztok két ember között, amik már kellemetlenné tehetik a másik számára a közös társalgást, és kezdtünk a határán lenni.
- Hát, az is – vakargattam meg a fejem, mikor rájöttem, hogy ha érzelmekről, vagy épp róla volt szó, mennyire bénán tudtam fogalmazni. A gyomrom kavargott, ezért mértékkel tudtam enni, ahogy a hangok is nehezen akartak kijönni a számon. Rekedt is lettem, mindenféle egyéb bizsergő érzéssel, amik pont olyanok voltak, amiért ma idejöttem hozzá, de mégis féltem attól, hogy átéljem őket. Rég éreztem hasonlót. Talán az ismeretlentől féltem a legjobban. Akitől kaptam, rég volt már… Mikor vágytam rá, csalódás követte. Lehet, hogy ez is azért jó, mert még nem éltem át, és csak az álom maradt. Ha beteljesül, rájöttem volna, hogy mennyire más, mint a képzeletemben, és onnantól kezdve ugyanúgy nem akarom akarni, mint régen. Féltem felfedni magam, kimutatni az érzéseim, egy oldalam, ami úgy tűnt, mintha nem a sajátom lett volna. – De most arra gondoltam, hogy félsz elfogadni magad. Nem felvállalásról van szó, hanem valamiféle megbékélésről azzal, ami veled történt, és a megértéséről annak, hogy mi változott. Rossz, hogy ennyi fájó sebed maradt – dörmögtem, amíg azt nem éreztem, hogy síráshoz hasonlító érzéssel szorult össze a torkom, majd gyorsan nyeltem egy nagyot. Kifejezetten bosszantott, hogy elhülyéskedte a nagyon is komoly mondanivalóm, de ez egyúttal rásegített arra, hogy minél hamarabb tisztázzam neki azt, hogy miről is hablatyolok.
Kellően nagy volt a hatásszünet. Harapott és nyelt párat, eltette magától az ételt. Minden porcikám a nagy választ várta, szinte már a nyakam is behúztam, és őt utánozva arrébb toltam a tányért, mert illetlenség lett volna rágás közben hallgatni a feleletét. Tudtam, hogy megint egy kicsit rosszkor időzítettem, de már a múltkor el szerettem volna neki mondani ezeket, és úgy éreztem, hogy nem tarthattam olyan sokáig tovább magamban. Így aztán jócskán megdöbbentett, amit beszéd helyett lépett.
Láttam rajta, hogy gondolkodott valamin, de aztán megcsókolt. Először megint nem fogtam fel, hogy mi történt. Az érzés nem volt teljesen ismeretlen, mert a kaszinó utáni elbúcsúzásunkkor már összeért az ajkunk, de ez az utóbbi valahogy hosszabb, mélyebb volt. Nem így képzeltem el a pillanatot, bár mondják, hogy azt úgysem lehet előre megtervezni. Míg csókolt, én kárörvendően kissé elmosolyodtam, és a kavargó gyomrom ellenére engedtem pár pillanatig az érzéseimnek. Folytattam a csókot, ám mielőtt teljesen elpirulhattam volna, ahogy magával ránt a vágy, inkább finoman eltoltam magamtól.
- Ne hidd, hogy ezzel elterelheted a témát – tettem ajkához a mutatóujjamat. – Romantikusabbnak gondoltalak – vontam vállat mosolyogva, majd megtörölgettem a kezeimet és közelebb húzódtam hozzá. Féltem tőle egyúttal, s egy kicsit attól is, hogy ránk nyitnak. A gyertya fénye kellemesen pislákolt, ahogy a portré is háttal volt nekünk. Legalább ez megnyugtatott. Meg akartam fogni a kezét, mindenét, mégis ott volt a feszültség, hogy vitázunk-e, vagy folytatjuk a csókokat, ezért hezitáltam. Eszembe jutott, vajon elmondom-e a többieknek, ami történik…

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Azt már nem tehettem hozzá, hogy mindenképp kérjen meg valamire. Megelégedtem a gondolattal, hogy ezentúl ha a közelében maradok, és szüksége lesz segítségre, akkor jó eséllyel hozzám fog fordulni. Azzal, hogy bólintott, már nagy kő esett le a szívemről, és reméltem, hogy hamarosan a lakására is beszivároghatok. Már tudom, hogy hol lakik, de valahogy azt még szerettem volna, ha felmérem, mielőtt tovább alakul a barátságunk. Kicsit úgy éreztem magam, mintha egy hatalmas kígyó lettem volna, aki a támadás előtt tesz egy nagy kört az áldozata körül, hogy aztán gyűrűző mozdulatokkal tekeredjen rá fojtogatóan a szerencsétlenre. Lassan és észrevétlenül, még ha ez a viszony a vérembe is kerül, de akarom és vállalom, mert évek óta nem villanyozott fel valami annyira, mint ő.
- Ez lenne a gyengepontod? Akkor igyál, ha akarsz… Felnőttek vagyunk – adtam meg magam némileg elkeseredetten, s mint a hisztis gyerek, nekidőltem a hátammal a kanapénak, s egy intéssel kartávolságon belülre varázsoltam vissza az üveget. Tudtam, hogy hülyeség, amit csináltam, és szembement az eddigi igyekezetemmel, de azt se tehettem meg, hogy leszabályozom. Eddig ő éreztette velem folyamatosan azt, hogy tönkreteszem a randinkat, innentől viszont rajta állt, hogy mit kezd vele, és hogyan rontja el az imént helyreállt hangulatot. Belefáradtam abba, hogy bárkire is vigyázzak. A dac beszélt belőlem, és némileg a sértődöttség. Meg persze jó lett volna kárörvendeni, ha egy óra múlva már az alkohol mámorától fetrengett volna a padlón, mert akkor sokkal durvábbakat vághattam volna hozzá a fejéhez, és a korábbi szúrós megjegyzéseimet úgymond tisztára moshatnám.
Nem lettem elégedett a válaszával, de valami ilyesmire számítottam. Illúzióromboló lett volna abban hinni, hogy ilyen hamar fel tudom nyitni a szemét, de a folyamatot valamikor el kell kezdeni. Komótosan, ilyen-olyan megjegyzésekkel, vagy a tények fokozatos adagolásával. Időről időre emlékeztetni őt arra, hogy van mit javítania magán, a fennmaradó időben pedig a háttérből óvni őt, hogy ne csináljon butaságot, és maradjon meg a jó kedve. Ezért lepergett rólam a megjegyzése, a legtöbb, amit tehettem, az egy keserű mosoly volt lehajtott fejjel, még mielőtt sor került a csókváltásra.
Élveztem, nem arról volt szó, hogy ne akartam volna. Inkább az időzítésre haragudtam, és magamra, mert tulajdonképpen én folytattam a komoly hangvételű beszélgetést, és mélyedtem el olyan témákban, amiknek úgy tűnt, hogy nem most volt itt az ideje. De azt se akartam, hogy teljesen elengedjem magam, mert a bennem lévő feszültségek miatt jelenleg erre képtelen lettem volna. S az utólagos csalódás sokkal jobban fáj számomra, ezért sem tudtam sohasem homokba dugni a fejem, ha valami bökte a csőrömet. Előbb megbeszélném vele, és csak aztán térnék a lényegre, amikor már minden sima köztünk.
Láthatóan csalódott lett, hogy félretoltam. Mintha nem jött volna le neki, hogy egyébként akartam a csókot, vagy hogy bármikor kész lennék folytatni. A magyarázkodásnak viszont nem sok értelmét láttam. Sajnáltam őt, és ettől az egésztől ismét csak nagyon kellemetlenül éreztem magam. Mintha újra és újra megbántanánk valamivel a másikat, pedig szerintem egyikünk se akarja. Az egész egy nagy mókuskerék. Untam. Változtatni akartam. Még egy kis vájkálás a másik múltjában, még néhány seb feltépése, és akkor már tényleg megtörne a jég. Valahogy így gondolkodtam… Csak egy kicsit kellett volna még vitatkozni ahhoz, hogy minden rendbe jöjjön. Abszurd, hiteltelen gondolat.
Szó nélkül toltam elé a poharát, majd néztem végig, ahogy vizet tölt bele magának. Beletúrtam a hajamba, s közben egy nagyot sóhajtottam. Beszéljenek a tények alapon rutinosan feltűrtem az ingem mindkét ujját, hogy aztán engedelmesen felé nyújtsam az alkaromat. Ihatott belőle, ha akart. Azt hittem, arra készült, arra utalt volna. A kezem vágyott rá, csak ez túl perverzen hangzott volna, ha kimondom.
- Ülj vissza – húztam őt magammal a kanapéra parancsolóan, amint megragadtam a ruháját, ami a kinyújtott karjaimmal mondhatni adta magát. Hiányozni kezdett a mosolya, el akartam tüntetni az arcáról a rosszkedvet. Ha engedte, hozzábújtam, mint a városligeti padon. Úgy, mintha ő lett volna a menedékem. – Most ne haragudj rám… Akkor ne lelkizzünk. Jól akarom érezni magam… Ahhoz viszont az kell, hogy boldognak lássalak – tört meg a jég bennem. Hát nem érti, min mentem keresztül, s hogy mit éreztem, ha láttam rajta az őrlődést? Nem hagyhattam, hogy mentsvár legyek, akibe belemenekülhet, ha előtte nem számol le magában a vívódásaival.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Halk felhorkanás, majd követte három gyors, mélyre szívott levegővétel. Úgy éreztem magam, mintha az apja lettem volna. Pedig nagyon régen eldöntöttem már, hogy nem lesz gyerekem. Egyébként sem éreztem szükségét, mert egy sor olyan aggodalommal járna, amivel sosem mertem foglalkozni. Elég csak a saját családomra, a szüleim példájára gondolnom ahhoz, hogy elmenjen a kedvem attól, mégis mi várhat szerencsétlenre, ha valamilyen mágikus procedúrának köszönhetően a világra jönne. Aztán meg belenyugodtam, hogy önző vagyok ahhoz, hogy másról is gondoskodjak. Aztán összehozott a sors pár olyan emberrel, mint most Min Jong, vagy előtte Tobi, akiknek köszönhetően megmutatkozhatott az empatikus énem. Lehet, hogy nincs egy szinten az övéikkel, de bámulatosan tudják manipulálni az embert. Bohócjelmezben térdelek a lábaik előtt, kezemben színes labdákkal zsonglőrködve. A piros színű egyenesen az orromra van csíptetve. Ettől a megalázkodástól pedig mindig is irtóztam.
Dacos hangja ellenére nem a gyerekes természetének, hanem inkább az alkohol hatásának akartam betudni a viselkedését. Mintha megvilágosodtam volna, ahogy kihallottam a szavai mögül a maga módján történő megfelelni akarást. Udvariasság, a kapott bor elfogyasztása, mint imponáló gesztus, értékelés helyett kritikával illetve. Nem, ennyire azért nem lehettem bunkó, mert még mindig én voltam a vendég, és a fogadás minőségére egyáltalán nem lehetett panaszom.
- Alap, hogy az vagy. Legyél is! – sokat gondolkodtam, hogy mit válaszoljak, de inkább büszkén vállat veregetve a jó modorra biztattam, mintsem arra kértem volna, hogy a továbbiakban ne akarjon megfelelni nekem. Ki akartam élvezni, hogy valaki igazodik hozzám, az alkalmazkodóképesség nagy kincs tud lenni a mai világban. Amíg én irányíthattam, ha a háttérből is téve, de biztos lehettem abban, hogy jó úton döcögött a traumák feldolgozása felé, még ha ezzel megszegtem magamnak azt az ígéretemet, hogy úgy fogom őt elfogadni, ahogy van. Viszont úgy éltem meg, hogy ha szenved valamitől, és benne van a változtatásra való igény, akkor utat még mutathattam. – Valóban? A vörösborról pedig nem nehéz a vérre asszociálni. Bár gondolom, hogy a tűrési képességed korábban számtalanszor hozott téged kellemetlen helyzetbe – döntöttem oldalra a fejem, kíváncsian fürkészve arcát a reakciója után. Humánus megoldást választottam arra, hogy szóra bírjam, ha meg akarta osztani az okát az önmegtartóztatásának.
Én azért ittam még pár kortyot, ha már elhoztam az üveget, amíg ő a vízzel próbálta magát kijózanítani. A kanapén kikötve sokkal kellemesebb volt, mint korábban a földön. Akartam őt, a furcsa biztonságot adó ölelését. Hogy azt érezzem, mintha tartoztam volna valahová még a házamon kívül, ahol szívesen látnak és meg akarnak ismerni. Az a kis bor elérzékenyített.
- Azt, hogy fogadd el magad, és ne tarts tőlem – hogy tudott volna elfogadni engem is, ha előtte saját magát se szerette eléggé? Éreztem, hogy nem leszek képes megváltoztatni őt, s ha mégis, azt nagyon erős manipulációval, amihez nem sejtettem magamban elég lelkierőt. A lelkiismeretem túlságosan dolgozott volna, amilyen közel sodródtam hozzá. Tudtam, hogy a kérdésében talán több is benne volt, de nem akkor akartam bármit is bevallani, amikor még benne volt az alkohol hatása. Az imént békültünk ki, a viszony-kártya kijátszása még nem volt napirenden.
- Jól van. Meglátjuk – vontam vállat. Karjaim libabőrössé váltak a simogatás hatására. Vártam, hogy mihez kezd majd velük. -  Mikor voltál utoljára boldog? – indítottam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Nem tudtam meg, hogy a kellemetlen helyett milyen kifejezéssel kellett volna éljek. De felvetett bennem egy sor újabb kérdést. Szemöldököm felszaladt, mondhatni ugrásra készen ültem mellette, várva a nagy csattanót abban az újabb puzzle-darabkában, amit tudatott velem. Még messze voltam attól, hogy kirakjam a teljes képet. Logikát, vonalvezetőket sem találok. Túl sok volt az ellentmondás, a számomra idegen lépés, s nem utolsó sorban a homályos, félig-meddig elhallgatott részletmennyiség. De nem adom fel a harcot azért, hogy megismerjem. A múltját biztosan nem fogom kívülről fújni, nekem elég az, hogy tisztában legyek belső mozgatórugóival. Talán azért, hogy mellette legyek, segítsek neki. Talán azért, hogy a saját önző, belülről fakadó tudásszomjamat csillapíthassam ezáltal. Fogalmam sincs. Időre volt szükség.
- Akkor... - vettem egy nagy levegőt, még mielőtt folytattam volna a kínos kérdésemmel. Mert ezt az egyet még fel akartam tenni. Tovább nem kutatni, tépni azt a bizonyos sebet. De tudni akartam, hogy jól értettem-e, amit eddig mondott, vagy tévesen gondoltam túl valamit, már megint. - ... ezek szerint, a beleegyezés részben vagy egészben az alkohol hatása miatt történhetett? - könnyebb az alkoholt, vagy éppen mást okolni, mint saját magunkat. De pont ezért se szerettem volna, ha tovább iszik a mai alkalmunkkor. És nekem se volt szabad hagynom, hogy a fejembe szálljon. Mindent, ami ma történik, józanul szerettem volna átélni, meghozni. Hogy ne legyen támadható senki által később. Már ha bármiféle garanciát jelentene a józanság arra, hogy később ne gondoljuk meg magunkat...
Izgultam, helyette is. Gyengéden végigsimítottam a karján, majd az ujjait körülfonva megszorítottam a kezét. Nem szerettem volna, ha jobban belemegy. Éreztem, hogy elérkezett nála az a határvonal, aminél tovább nem szabadott mennem. Nem kihallgatótiszt vagyok, hanem valami barát, vagy több annál, nem is tudom. A törékeny bizalmat, viszonyunkat veszni hagyni néhány önző, kíváncsi kérdésért ostobaság lett volna. Reméltem ugyanakkor, hogy a simításomtól megnyugszik, s kissé visszatér zavaros gondolataiból, az emlékek sűrű forgatagából ide, a biztonságos és nyugalmat adó raktárhelyiségbe. Itt most csak mi létezünk, meg a festmények.
- Árthatsz-e nekem? - tettem fel másként a kérdést, mikor felfogtam, hogy kissé kuszán ment át az üzenet. Szerinte veszélyt jelentek-e számára... Kihozhat-e belőle valami olyat a lelkiállapota, ami hosszú távon nekem, neki, vagy kettőnknek egyszerre nem tenne jót. És van-e értelme folytatnunk valamit szerinte.
- Talán attól mégis, hogy gördülékenyebben veszed a visszatérő akadályokat. Hogy az évek alatt természetessé válik valami. Az emlékek pedig elhalványulnak. Már az is jó, ha magabiztosságot mutatsz a külvilág felé - tanácsoltam neki, de még mindig távol voltam attól, hogy a helyébe képzeljem magam. - Nahát... Ez jó... Hadd találjam ki - azért, mert itt vagyok? Vagy csak a finom pizza és bor miatt. Vagy úgy érted, utoljára ennyivel ezelőtt voltál, tehát amikor még nem voltam itt? - vigyorodtam el, ahogy kiforgattam a szavait. - S ha velem vagy boldog... - folytattam hozzá közelebb hajolva. - Miért, vagy mivel váltom ki ezt belőled?  - okkal kérdeztem meg ezt tőle, aminek kifejtését későbbre hagyom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Magyar Mágiaügyi Minisztérium

Nyakamon éreztem az elkerülhetetlent. Egy ideje már sejtem, hogy mire készülnek, visszajutott a fülembe, hogy többször felmerült a nevem az értekezleteken, de én nem akartam hinni pletykáknak. Egyszer már világossá tettem, hogy terepen érzem igazán jól magam. Ők is tudják, hogy nem zárhatnak be a négy fal közé, hogy egész nap az irodaszékemben nyomorogva görnyedjek a papírok felett, és azoknak a munkáját felügyeljem, akik az én pozíciómat vennék át. Én nem azért képeztem magam, hogy hivatalnok legyen belőlem, és a többi csoportvezetővel járjak ki kávézgatni tízpercenként. Közvetlenül szeretek találkozni a varázstárgyakkal, a kezemben tartani őket, végigsimítani rajtuk, vagy a pálcámat rájuk szegezve tárni fel titkaikat, ha vannak egyáltalán. Ha nem így lenne, túlságosan apám lennék. Szóval megfelelt ez a pozíció, és biztosan mutatkoztak már rajtam a kiégés jelei is, de pont a mesterképzésem befejeztével nyíltak meg új kapuk előttem, így előbb gondolkodtam el azon, hogy az átoktöréssel kezdek valami speciálisabbat, minthogy feljebb másszak a ranglétrán. De hiába nyertem időt azzal, hogy elküldtek nyaralni, az ajánlat végül közlésre került, nekem pedig lavíroznom kell úgy, hogy ne haragítsam magamra a potenciális kolléga-jelölteket. Persze mindig is voltak riválisaim, akiknek könnyebb volt az áskálódás, mintsem az érdemek felmutatása, így inkább a gerinctelen megoldásokhoz folyamodtak. Szánja őket a fene.
Egy újabb szürke nap volt a minisztérium falain belül, amire nem jutott semmilyen helyszíni ellenőrzés, de még csak riasztást sem kaptunk. Unottan, egyik tenyeremmel a fejemet támasztva ültem az asztalomnál, míg szabad kezem ujjai az akták lapjain futottak végig. Rutinosan, de mégis kellő alapossággal böngésztem át a legfrissebb jegyzőkönyveket. Ennyi adminisztrációt még képes vagyok lenyelni. Leginkább Seth látogatása tartotta bennem a lelket, aki jelezte, hogy ma benézne hozzánk munkaügyben, s ha úgy van, szívesen összefutna velem. Természetesen igent mondtam, csak érkezhetne már lassan, mert egyre türelmetlenebbül pillantottam a karórámra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Magyar Mágiaügyi Minisztérium

Fel-felpillantottam a bejárat irányába, hátha pont kiszúrom, ahogy Seth belép az ajtón, de az ominózus pillanatról ezúttal lecsúsztam. Figyelmemet elvonták az aktában szereplő adatok. Valaki átjavított egy iktatószámot. Máshol az ügyintéző nevét húzták ki, hogy egy másikét firkantsák a pontozott sáv fölé. Ami ennél jobban szemet szúrt, az az aktaköpenyben lapuló tízoldalas melléklet, ami az ilyen kérelmeknél ritkaságszámba megy. Nem is emlékeztem hirtelen, hogy melyik ügy volt ilyen terjedelmes. Általában a harmadik országbeliekkel üzletelő importőrök szoktak bennünket ilyen finomságokkal szórakoztatni, amikor forgalomba hoznának valami olyan ketyerét, amiről még mi sem hallottunk. Komolyan, élénk fantáziám ellenére olykor el se tudnám képzelni, hogy mikre nem képes a kreatív elme, ha nem forgatnám a kezembe utána azt, ami feketén-fehéren szerepel a leírásban is.
Csak annyit érzékeltem, hogy a látóterembe lassan beúszott egy csomag meglepetés. Sosem fogom tudni megszokni tőle, akárhányszor is jön látogatóba. Nekem nem szoktak ilyet adni, és kész. Néhány lassú másodperc erejéig csak néztem ki a fejemből, de nem tudtam megállni, hogy ne húzódjon halvány mosolyra a szám. Aztán kiegyenesedtem a székemben, és üdvözlésképpen biccentettem egyet.
- Az itt nem meglepő - búgott fel a hangom gúnyosan arra, hogy feltartották. - Ha így folytatod, egyszer meg fognak gyanúsítani hivatali vesztegetéssel, engem meg az elfogadásával - közöltem szórakozott hangon, miközben magamhoz húzva elkezdtem kibontani a hozott apróságot, majd az akták mellé tettem. Az arcomon persze az látszott, mintha csak egy veszélyes varázstárgyhoz nyúltam volna, ez valószínűleg szakmai ártalom. Miként is engedhettem volna el magam a munkahelyemen...
- Nincs értelme panaszkodnom. Járjunk egyet, mielőtt belerohadok a székbe - emelkedtem fel végre ültemből türelmetlenül. - És köszönöm a teát, mint mindig, bár tudod, hogy nem kellett volna. Tényleg... A múltkor is olyan nehezen tudtam viszonozni - intettem magam után, hogy kövessen, s amint kiléptünk a folyosóra, egy fokkal több életerő kezdett megmutatkozni az arcomon. - Megvagy a kötelezőkkel? Rendben ment minden? - kissé érződhetett ugyan, hogy a formalitás kedvéért indítottam ezzel, de mi másba vágnék bele rögtön.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Magyar Mágiaügyi Minisztérium

Nem tudtam eldönteni, hogy vajon csak félreértett, vagy szórakozni próbált, noha azt már biztosan megtanulta nálam, hogy nem nagyon érdemes kísérleteznie. Pláne, ha dolgozom, nyomás van rajtam, és nem tudok mások fejtegetésével foglalkozni. Mellesleg ahhoz munkán kívül sincs sok kedvem-energiám.
- Még mindig nem szokták meg, hogy a nyakukra jársz? - mosolyodtam el halványan, mellyel talán sikerült a tudtára adnom, hogy szándékosan használtam a túlzó kifejezést. Ügyintézői oldalról biztosan vannak, akik minden egyes ügyfél látogatást teherként éltek meg, de én azok közé tartozom, akik szeretik a munkájukat. Még akkor is, ha a kommunikáció nem a szívem csücske, és a varázstárgyak megvizsgálása előtt sokszor el kell viselnem egy kis párbeszédet. Mindenesetre azok, akik beteszik ide a lábukat, általában az értelmesebbik réteghez tartoznak.
- Furcsa ízlésed van - vágtam vissza a magam módján. Először a tea, aztán a megjegyzése. Ha imponálni akarnak nekem, azt az esetek döntő többségében valami hátsó szándékkal teszik, tőle azonban nyilván nem feltételeztem ilyet, csak még mindig nem voltam hozzászokva a bánásmódhoz. Ez minden egyes alkalommal szemmel látható rajtam, hiába is próbálom leplezni, csak még feszültebbnek tűnnek a mozdulataim. Nem találtam okot arra, hogy kellően szeressem magam. Akkor talán közelebb kerülnék ahhoz, hogy megértsem, mások miért tudnak kedvesek lenni hozzám.
A kantin felé tartottam célszerűnek elindulni. Minden folyosóhoz tartozik teakonyha, de a legtöbbjük kicsi és forgalmas egy bizalmas beszélgetéshez, ezért legrosszabb esetben úgy voltam vele, hogy valamelyik erkélyen kötünk ki, ahonnan legalább gyönyörű a kilátás a magyar fővárosra.
- A Bagolykőben? - kérdeztem vissza zsigerből, amint lassú lépteim hirtelen megtorpantak a kijelentéstől. Bevallom őszintén, erre most nem számítottam. - Elfoglalt embernek ismerlek - ez részemről azt jelentette, hogy nem voltam benne biztos, mennyire egyeztethetné össze vele a gondnoki, feltalálói és egyéb teendőit, de még vártam, hogy megmagyarázza a döntését ahelyett, hogy magamtól faggattam volna ki. Végül is, az ő élete. Nem tudhatom, hogy mi a jó a számára, tanácsot így mindig félve adok, ha mégis arra kényszerülök.
- Hm, szóval hiányzik a katedra... Nyilvánvalóan más egy képességet oktatni, de pont ezért nem tartanék a helyedben attól, hogy milyen tanár lennék. Már ha erről van szó... - szavaim inkább tűntek úgy, mintha hangosan gondolkodtam volna, semmint érdemi hozzászólásnak, de próbáltam rávenni, hogy javítson ki, ha rosszul értelmeztem valamit.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Magyar Mágiaügyi Minisztérium

Utolsó szava megüti a fülem. Nem tudtam, hogyan kellene kezelnem. Egy pillanatra átfutott az agyamon a sajnálat, de aztán rögtön emlékeztettem magam arra, hogy az nem old meg semmit. Bármily nevetségesen hangzik, a legtöbb, amit talán tehetek érte, az az, hogy megtisztelem a társaságommal. Elég bizonyítéka annak, hogy elviselem, sőt, kedvelem, és pont erre lehet szüksége, nem többre, legalábbis részemről. Valaki, aki nem úgy néz rá, ahogy az imént vázolta. És lám, én is minisztériumi alkalmazott vagyok.
- Addig örülj, amíg teszik a dolgukat - fogalmaztam meg a magam módján azt, hogy nézze a dolgok jó oldalát. - Ott a pont - voltam kénytelen elismerni igazát, amit az ízlésről mondott. Jobb, ha én meg se szólalok...

Ha a tudtára akartam volna adni megkönnyebbülésem, most egy nagyot sóhajtottam volna. Helyette azonban csak álltam ott, és összefont karokkal hagytam, hogy befejezze a gondolatmenetét. Egyébként is csak akkor szeretek közbevágni, ha nagyon muszáj. Nem mintha feltételeztem volna róla, hogy ne tudná beosztani az idejét helyesen, de azért csak jó volt hallani, hogy átgondolt döntést készült meghozni.
- Majd úgyis alszunk a sírban eleget. Kivéve, ha egy nekromanta megtalál minket - vontam vállat egykedvűen, hiszen az éjszakai éberségben nagyon tudok vele azonosulni. - Én őszintén remélem, hogy engedélyezik. Az illúziómágia engem is érdekel, kicsit sajnálom, hogy nem tanulhattam anno. Ha arra törekszel, hogy átadd a tudásodat, és másokat segíts, akkor a többi nem számít. Olyan úgyse leszel, mint amilyen ő volt. A tanítványaid ítélnek majd meg. Ha pedig nincs jobb jelentkező, aki oktatná, az valahol téged igazol - fejtettem ki a saját álláspontomat. Mindig hálás vagyok, hogy őszintén megosztja azt, ami vele zajlik, és ezt minimum azzal tudom viszonozni, ha én is megmondom a magamét. Csak nem mindig csomagolom be olyan szépen, mint az átlag.
Nem tértem rá addig a saját részemre, amíg nem adták ki a rendelésünket. Tulajdonképpen csak kellett valami, hogy előttem legyen, s tudjak fogyasztani, kiskanalat, vagy éppen villát szorongatva az ujjaim között, lábamat idegesen rázva az asztallap alatt. Kávézónk félreeső sarka meggátolta, hogy kéretlen fülekre találjanak elkövetkező szavaim, ugyanakkor tisztában voltam vele, hogy a munkahelyi dilemmákról nem éppen annak kellős közepén célszerű előhozakodni. Ez már csak ilyen.
- Ha nem bánod, én is mesélnék... Nagyon úgy néz ki, hogy csoportvezető lesz belőlem. Félek attól, hogy kevesebb lesz a terepmunka. Én nem irodai székkel a seggemen születtem - néztem rá fel, s ezt ő is pontosan tudta, de attól még ez az ironikus megjegyzés kikívánkozott belőlem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Magyar Mágiaügyi Minisztérium

Azonnal konstatáltam, hogy nem sikerült eloszlatnom benne a kételyeit. Még jó, hogy nem támasztok magammal szemben nagy elvárásokat, hogy kellően hatni tudjak a hozzám közel állókra. Ezért se lenne belőlem jó pszichológus. Maradtam a tárgyaknál az emberek helyett, azokat könnyebb megérteni. Az évek alatt megtanultam a leckét. Tobival kezdődött, MinJonggal folytatódott. Gyakorlatilag az összes ismerősömnél fel kellett ismerjem, hogy csodát tenni nem tudok, megmenteni csakis önmagukat tudják, noha hangsúlyozom, hogy túl nagy ambícióim sosem voltak ilyen szerepekre, a kivételi kör mégis be tudott vonzani maga mellé. Belső démonaim engem is bezártak a saját börtönömbe, azóta is keresem a kiutat, amit egyedül én találhatok meg. Ez megfelelő elfoglaltságot ad, nincs kapacitásom másokra.
Semmit nem érzékeltem abból, hogy biztonságos védőréteget vont magunk köré. Nem készültem olyat mondani, ami már túlságosan bizalmas információ lett volna. A vezetőség tudta az álláspontomat, nem lepte meg őket, hogy időt kértem a döntésem előtt, azért is küldtek el korábban szabadságra, hogy fokozatosan adagolhassák be a fejleményeket. Minden egy előre megírt forgatókönyv szerint történt, nekem pedig nem sok mozgásteret adtak, kivételesen. Lehet, hogy ez nyomaszt a leginkább. Beállni a sorba, engedelmeskedni. Ilyenkor feltör belőlem a szembenállás, a lázadó Romberg, aki a régészkedést választotta annak idején. Kár, hogy még mindig nem lehet belőle megélni. Nem mintha itt a fizetésért ülnék...
- Na ugye - törtem egy falatnyit a kakaós csigámból, majd miután a számba helyeztem, ujjaim máris sietősen dörzsölték a szalvétát. - Talán az a gond, hogy nem jöttem még rá, hogy mitől félek a legjobban. Lehet, hogy csak a változástól. Vagy a felelősségtől... Eddig jobban azt éreztem, hogy a magam ura vagyok, és szabad kezet kapok. Volt felettem kontroll, de megbíztak bennem. Most a figyelmem részét jobban arra kell majd fordítanom, hogy mások hogyan dolgoznak. Nem tudom... - sóhajtottam fel hangosan, ahogy hátradőltem a székben. Ritka, hogy valami ennyire összezavart volna. Emiatt lep meg, hogy ennek ekkora feneket kerekítek.
- Irigylem azokat, akiknek kiegyensúlyozott életük van. Nekem is lehetne, de mégis a kihívás felé hajlok idővel. Mint ahogy papíron neked is elégedettnek kellene lenned gondnokként, és mégis kérvényt adtál be hozzánk. Persze csak feltételezem, hogy hasonló erők dolgoznak benned. Ez a másik gondolatom - nem akartam ennyire filozofikusba váltani. Aztán mégis így alakult.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A lakónegyed utcái

Talán azért mondtam igent, mert közel lakunk egymáshoz. Vagy azért, mert Bertalant már hosszú ideje ismerem a munkahelyemről, ami egyébként lassan valamennyi régebb óta szolgáló aurorról elmondható lesz. Még nem alakult ki közöttünk mély ismertség, de ez természetesen változhat. Tudom róla, hogy egyedül él, idejének nagy részét a munkájának szenteli, én pedig becsülöm ezt a tulajdonságát. A legtöbb auror mellesleg szintén nagyon elhivatott azok közül, akik a veszélyes varázstárgyak felkutatásakor biztosítják számunkra a terepet. Úgy tűnik, hogy ez a fajta munka áldozatokat kíván. Az előléptetésem viszont azt mutatja, van értelme a befektetett energiának.
Amikor egy kivizsgálásra szoruló tárgyról kapunk értesítést, a kiérkezésünk előtt alapos felkészülés szükséges. Van egy sor biztonsági előírás, amit munkaidő után is alkalmaznunk kell. Tekintve, hogy először minden kétséget kizáróan fel kell mérnem, hogy valóban sújtja-e átok, az ügy veszélyessége megengedi a hivatali időn túli látogatást. A másik indok az ismertség, szívesség, amit ha számító akarok lenni, még kellően felhasználhatok a jövőben. A minisztériumból hazaérve szusszantam egyet, indulás előtt megittam egy erős fekete teát, majd az aktatáskám gyors ellenőrzése után a megadott cím felé vettem az irányt. Essünk túl rajta, ha már ilyen népszerű lettem. Bevallom, jólesett, hogy rám gondolt a varázstárgyvizsgálók közül. Az átoktörői végzettségem is sokat nyom a latba.
Kopogtam. Az ajtó kis hatásszünet után kitárult. Pontosan érkeztem, nem szeretem mások idejét rabolni.
- Szép estét! Jaj, ugyan... Ne érezd magad kellemetlenül. Első a biztonság - léptem beljebb, aztán tanácstalanul megtorpantam a helyiség közepén. A szoba gyors szemrevételezését követően azonnal levágtam, hogy szereti gyűjteni a régi dolgokat. Nekem is tudnának mesélni otthon a tárgyak, ez úgy látszik, közös bennünk. - Szóval nem ellenőrzött helyről vásároltál, igaz? Még a legjobbakkal is megesik, hogy hiba csúszik a gépezetbe. Főleg a varázstalanoktól jött áruk azok, amiket lehetetlenség szemmel tartani. Lehet, hogy hagyaték volt, azokkal szokott még sok probléma lenni - kezdtem rövid magyarázkodásba, hogy megágyazzak a műveletnek. Ő volt otthon, ő diktált, hogy mikor kezdhetem végezni a dolgom, s mikor volt itt az ideje még egy kis beszélgetésnek. A munka ugyanakkor mindig felvillanyoz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Magyar Mágiaügyi Minisztérium

Pedig pont azok közé tartoztam, akik szeretik a változást. Sokáig így volt ez, legalábbis akkor, amikor fiatal voltam, mert most már fogalmazhatok így, a harmincas éveim elejére. Tehát kifejezetten vonzott, fokozta az adrenalint bennem, ha kiszakadhattam az otthoni sivár négy fal közül, és kalandra indulhattam valahova. Akkor határoztam el, hogy régész leszek. És mentem is, sokfelé. Aztán a valahányadik ország és terepmunka után hiányozni kezdett Bogolyfalva. Mindig azt mondtam magamnak, hogy ez olyan kis félreeső falucska, amiből sajnos később várost csináltak, de még így is csak annyira színes és változatos, hogy a tolerálható kategórián belül marad. És aztán jólesett az állandóság, hogy lett egy házam, ami csak az enyém, nem zargat senki, ha nem akarom, mert a kutya se nézne rám. Úgyhogy most már azt gondolom, hogy nem kell mindig úton lennem. Jó, ha vannak állandó pontok és emberek körülöttem. Csak egyet szoktam kérni az élettől, mégpedig azt, hogy ne ragadjak bele negatív értelemben. Ajándéknak lássam, a szabad választás gyümölcsének, s ne börtönnek.
- A legrosszabb kimenetel mégiscsak az, ha megrekedek a ranglétrán, holott többre lehetnék hivatott - ösztönösen őt lemásolva kulcsoltam össze magam előtt a kezeim az asztallapon, és közelebb hajoltam a velem szemben ülő férfihez, de tekintetem ide-oda járattam körülötte, mintha idegesen kerestem volna valamit a háttérben. - De honnan fogom tudni, hogy jó létrán mászok-e fel? - annyi papírom lett már. Régész, ereklyekutató, varázstárgyvizsgáló, újabban átoktörő. Azt hiszem, mind fel tudom használni a megszerzett tudást akkor, ha a tárgybűvölésügyin vagyok, de megszoktam már, hogy egyedül hozok meg döntéseket, és elszoktam attól, hogy mások véleményét kikérjem. Néha mégis jó hallani őket.
- Hogy elégedettek magukkal, és azzal, amijük van. Olyankor van szerintem egy egyensúly, harmónia bennük. Jut idő mindenre, amit szeretnének - mintha tényként közöltem volna, hogy ez az állapot lehetséges és létező, holott nem voltam benne biztos, de magamra nézve irreálisnak tartottam, hogy elérem. - A bennem lévő nyugtalanságot szeretném ezzel csillapítani. Bizonyítani magamnak, azt hiszem. Minek neveznéd ezt? Nem kihívás? - kérdeztem vissza azzal a tudattal, hogy igazam van, csak nem jó szögből nézte a dolgokat. - Egy terápiát is nevezhetünk kihívásnak. Szembenézni magunkkal. Törleszteni valami, valaki felé. Nem sokan képesek rá, és kell hozzá erő - biccentettem, de kíváncsi tekintetem szinte kérte, hogy öntsön Seth tiszta vizet a pohárba. Hiszen az én életem sem arról szól, hogy pusztán munkamániás vagyok, és kész, és hogy ez csak így kialakult bennem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A lakónegyed utcái

- Azt hiszem, erre mondják, hogy szakmai ártalom, nemde? - legyintettem nevetve, mely viselkedés egyébként aki ismer, az tudja, hogy egyáltalán nem vall rám, mégis más ember vagyok, ha dolgozni hívnak. Berci ismer valamennyire, tény, és a megszavazott bizalmat nem tudom eléggé megköszönni, még ha a végén ki is derülne, hogy egy pitiáner ügy miatt hívott házhoz. Mégis, amíg nem érzem úgy, hogy szokását visszaélésszerűen gyakorolná, addig szívesen teszek nála látogatást, pláne elnézve a gyűjtött régiségeit. Egy Tárgybűvölésügyin dolgozónak mindig megdobban a szíve, ha ilyet lát.
Kissé beljebb kerültem, leöltöztem, aztán útmutatásának megfelelően helyet foglaltam a kanapén. Nem dőltem hátra teljesen, inkább kihúzott háttal ültem ott, mintha bármikor ugrásra készenlétben vártam volna egy jelre. Új helyeken általában kell idő, hogy el tudjam engedni magamat. S amíg ő is elhelyezkedett mellettem, addig ismételten körbejárattam tekintetemet a szobán, különösképpen a berendezéseken. Lenyűgözőnek találtam, hogy egy lakásban mindez megbújhat, és nem egy aranyvérű palotát díszítik.
- Ne aggódj. Ha szeretnéd, köztünk marad a látogatásom ténye. El tudom úgy rejteni az aktákat, hogy ne derüljön ki a neved - tájékoztattam komoly hangon a lehetőségekről, ha erről fújt volna a szél. Tisztában vagyok vele, hogy egy aurornak mekkora presztízsveszteséget jelenthet, ha egy ilyen incidens kiszivárog, és mennyire ronthat a szakmai megítélésén minden egyes apró folt. Benézett valamit, és ez még nem is biztos, amíg nem vizsgáltam meg. Lehet jobb, hogy én jöttem, mert nem vagyok pletykás fajta. Megtartom magamnak. Számíthat rám. Egyébként létezik diszkréció és anonimitás ilyenkor, nem feltétlenül ütközik jogszabályba az, hogy a neve nem kerül rá az aktára, ebben semmi kivételezés nincs, maximum egy kis játék a helyzettel, mégis érezze magát megtisztelve. - Á, igen. Ilyenekről sokat hallottam. Talán egy bűnbanda nyomában vagy éppen? - tudhatta, hogy nem kellett válaszolnia, mégis szórakozott hangon, finoman puhatolózva érdeklődni kezdtem, hátha megtudok valamit. Az aurorok néha csepegtetnek infókat, amiket a köteléken kívül nem feltétlenül szabad tudni, de mivel egy főosztály alá vagyunk valamilyen oknál fogva vonva, sokan már az állomány tiszteletbeli tagjának tekintenek minket, főleg a terepmunkák miatt.
- Egy teát elfogadok, ha van. Egyébként vacsorázni se volt időm, nem tudom, hogy te hogy szoktál vele lenni munka után. Persze nem most van itt az ideje a pizzapartinak szerintem - mosolyodtam el.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Magyar Mágiaügyi Minisztérium

Amit mondott, abban nem volt semmi újdonság. Hallottam már, és mégsem akartam tudomásul venni. A szájából persze egy fokkal hihetőbbnek hangzott, mert személyesen még sosem mondták nekem ezt, mindig csak valami nagy könyvben olvastam, vagy mások példáján keresztül jutott a fülembe, de a lényegen nem változtat; nem éreztem magaménak ezt a felfogást, ezt az álláspontot. Ahhoz túl merev vagyok. Mindig a saját szabályaimhoz tartom magam, szigorúan követem a korlátoltságomból emelt falak szabdalta útvonalat életem labirintusában.
- Jól hangzik, de ez számomra nem ilyen egyszerű. Ott van bennem a szégyenérzet, saját magammal szemben. S nem tudom, miért, de mások véleményétől is félni kezdtem. Másrészt túl értékes az idő, amivel gazdálkodnom kell... Nem a harmincas éveimben akarok útkeresésbe kezdeni, ha mégse válna be a pozíció. Itt most egyébként is jól érzem magam. Viszont onnét már nem olyan egyszerű felállni és váltani, te is tudod. Most még nem felelek egy csoportért, de aztán... - nem kellett, hogy befejezzem a mondatot, értette ő úgy is valószínűleg, ahogy igazából a mondataimmal sem hiszem, hogy megleptem őt. - Mellesleg, neked mennyire megy könnyen félbehagyni valamit, gyorsan felismered, ha váltani kell? - nem teljes naivitással a hangomban fordítottam meg a kérdést, de övön aluli ütésnek se szántam. Szimplán feléledt bennem a kíváncsiság, hogy mennyire tudja megfeleltetni állításait a saját értékrendjének.
- Megfontolt szándék, vállalkozás... hogy szabaduljak attól, amitől szenvedek, ami hátráltat. Ha magadtól jössz rá és fogalmazod meg célként, és nem egy szakember által vezetett terápia során, akkor szerintem nyugodtan mondhatjuk kihívásnak, de oké, ez már szőrszálhasogatás, azt hiszem értem, mire gondolsz. Hiba is párhuzamot vonnom az élethelyzeteink között, annyira azért nem járunk egy cipőben... - lényegében ezzel akartam lezárni azt, aminek az ismertetésébe kezdett. Görnyedt testtartást vettem fel a székemben ülve. Mialatt mesélt, újabb réteget fejtettem le a kakaós csigáról, lassan haladva a közepe felé, amit mindig a végére szoktam hagyni. Hagytam egy kis időt magunknak, mintha rákészülnék az elkövetkezőkre, addig is fészkelődni kezdtem. Mielőtt ismét megszólaltam volna, hangosan hümmögtem párat, vigyázva, nehogy olyan területre tapintsak rá, ami túl érzékeny pont az alkalomhoz képest.
- Gondolom, nem csak a tanításában fogod örömödet lelni - fontam össze magam előtt a karjaimat. - Nekem az illúziómágiáról mindig a hazugság művészete jut eszembe. Elhitetni valamit, ami nem igaz. Nem feltétlenül élvezetből, hanem mert rákényszerülünk, és ehhez ott a mágia, ami segítségül jön ilyenkor. Amikor ezt a képességet választottad, kötve hiszem, hogy a szórakoztatás motivált - mintegy vádlóan emeltem rá a tekintetemet, de kérdés formájában semmiképpen sem akartam ezt neki szegezni, mert az már vélhetően túl indiszkrét lett volna. Helyette bíztam abban, hogy érti, mire célzok, és megadja a választ anélkül, hogy másképp kellene fogalmaznom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Magyar Mágiaügyi Minisztérium

Talán az volt a célja, hogy kizökkentsen. Amilyen ártatlan hangnemben tette fel, olyannyira keltett bennem kételyeket a motivációját illetően. Hangosan gondolkodott volna, vagy csak rá akart mutatni valamire, amit nem vettem észre, mert nem az ő szemszögéből vizsgáltam. Beugratós kérdés lett volna? Össze akart zavarni? A meglepettségtől egy pillanatra megrándultak arcizmaim, de aztán zsigerből vágtam rá a válaszomat.
- Nagyon remélem, hogy nem az - csak remélni tudtam. Az utókor dönti el. Áttörést vártam, s várok még mindig, a lelkem legmélyén. Kevés embernek mesélek erről ennyire. Ennek egyik fő oka, hogy nem érdekli őket, nincs idejük leülni velem büfézgetni, aztán inkább a saját bajukra terelik a témát, hogy meghallgassam őket. Mivel szoros beosztásom van, és általában a kütyük közé menekülök, az ilyen alkalmak azért nem fordulnak elő olyan gyakran.
- Ez egy sor olyan gondolatot ébreszt bennem, amit még meg kell emésztenem... A legnagyobb ellenségem talán az idő. Mert az rohan. És talán van egy határ, egy egészséges határ, amit ha megtalálok, nem leszek olyan merev többé. Mert sokáig tudtam úgy alakítani az életemet, ahogy én akartam, de egy adott ponton túl el kell fogadjam, hogy a környezetem formál leginkább. Talán fáradok, öregszem, pedig papíron fiatal vagyok még - hátradőltem. Határozottnak akartam tűnni, de nem tudom, mennyire voltam az. Igazából csak jó volt megosztani vele azt, ami az utóbbi hetekben-hónapokban megfogalmazódott bennem. Engedni... Az elveimből. Nem egyszerű, a neveltetés, a múlt, a beidegződések. De egy ekkora rendszerben muszáj alkalmazkodnom. Nagyon sok energiába került, hogy én legyek a különc mindig, s féltem, hogy nem tartható ez fenn örökké.
- Kit akarsz játszani? S a tanítványaidon keresztül akarsz rájönni a válaszra, vagy magadban kísérletezed ki? - töröltem meg a számat. Ha akart, az asztalnál válaszolt, közben azonban arra invitáltam, hogy járjunk még egy kicsit a folyosókon, ezért ha ideje engedte, elindulhattunk a közeli panorámaerkély felé, ahonnét egész jó kilátás van a városra. Friss levegő, mozgás, ha épp irodista vagy, felüdülés az.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Magyar Mágiaügyi Minisztérium

Baglyom érkezett, amelyben a kézírás nem, de az aláírás annál ismerősebbnek rémlett. Óvári... Ha jók az értesüléseim, idéntől a Bagolykőben is tanít, de egyébként ő volt az a tehetséges ereklyekutató, aki alattam járt, és aztán úgy éreztem, hogy mindenhova követett. Mert régész- és ereklyekutatónak tanult, a magyarok szűk táborát erősítette a svédeknél, aztán később Pécsett is feltűnt a látókörömben, majd a faluban, és ezek szerint a minisztériumban sem kerülhető meg. Hát, végül is szűk ez a piac. Mindig is tudtam róla, hogy elhivatott, és sokra fogja vinni, de nem gondoltam, hogy a riválisomként kellene rá tekintenem. Én azóta a tárgybűvölésügyin sajátos ügykörökre specializálódtam, és a párkapcsolatom mellett nehezen tehetem meg, hogy alkalmanként a szabadúszó vágyaimnak is élve terepre menjek, de nem mondtam le róla teljesen. Ő meg, ahogy hallom, még maradt az ereklye vonalon. A lényeg, hogy újból keresztezni készültünk egymás életútját, bár úgy sejtettem, hogy a múltkori anyaggal kapcsolatban lesznek kérdései. Az aurorok ugyanis találtak az egyik helyszínelés során egy tárgyat, amit mi vizsgáltunk be, s mint később kiderült, ereklyére bukkantunk, ezért áttettük az ügyet. Nem olyan régen alakult meg az Ereklyegyűjtemény, ők foglalkoznak vele. Fene ebbe a sok átszervezésbe... Így is néha lehetetlen megjegyezni ezt a sok hosszú nevű szervezeti egységet. Egy biztos, a beosztottjaim nem aktakukacok, hanem érdemi munkát végeztetek velük. Nincs helye a lazsálásnak.
Szóval Detti találkozni akart velem. Én a megadott időpontban már az irodámban nyugtalankodva bámultam ki az ablakon. Bekészítettem teát, kávét és vizet, meg egy kis rágcsa is mindig akad, úgyhogy azt is. A poharak a tálcán pihentek. Elhelyeztem az asztalon minden szükséges előzményt, ha kell, s utána gondosan átlapoztam őket, hogy ne érjenek kellemetlen meglepetések.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Magyar Mágiaügyi Minisztérium

Hallottam, amint valaki a folyosón az irodám felé közeledett, majd megállt az ajtaja előtt. Micsoda hatásszünet... Kopogott hármat, először azt hittem, csak kettőt fog, és már nyitják is, mert ugye ki milyen jellem. Itt nagyon nincs mire rányitni, semmi olyat nem csinálok az irodámban, amit titkolnom kellene, talán csak arra vagyok allergiás, ha valaki az irataimat olvasgatja. Na meg, azért ne mászkáljon itt senki, ha nem vagyok bent, de olyankor meg működnek a riasztóbűbájok, mert reflexből szórom ki őket munkaidő után, és meg már azon is elgondolkodtam, hogy rúnáztatnom kellene a szobát, vagy valami időszakosan aktiválódó varázskört keríttetni rá. Aztán már szólni akartam, hogy nyitva, jöjjön, de kopogott még újabb hármat. Fel is mordultam, hogy akkor vajon harkály költözött-e ide, vagy valóban egy belépni készülő látogatóm akadt. Túlságosan sok ideig persze nem tudtam bosszankodni ezen, mert bár éppenséggel erélyes hangon engedélyt adtam a belépésre (magyarán közöltem, hogy szívesen látom, mi másként is tehettem volna, ha már meg volt beszélve az időpont), az ajtó mögül feltűnt Detti, és elterelte a gondolataim a megszólalásával.
- Óvári? - feleltem vissza. Kissé felvittem a hangsúlyt, mert ennyire hivatalos indítással nem számoltam, azt inkább a nagyon formális delegációk érkezése során szoktam meg. Olyan volt, mintha valami halasztást nem tűrő ügyben jött volna. Egy kissé bevallom, feszélyezni is kezdett a viselkedése. Baljósan helyet foglalt az egyik széken, meg se várva, hogy hellyel kínáljam. Nem sértődtem meg ezen, mert nem a dolgozószékemben ült le. Amint az ajánlat szó elhagyta a száját, felcsillantak a szemeim, és a bejáratra néztem, hogy nem maradt-e nyitva az ajtó. Mintha valami titkos és tiltott dolgot hoztunk volna fel, pedig még fogalmam sem volt, hogy mire akart célozni. Érdeklődően leültem vele szemben a dolgozószékemben, s ha már ennyire köntörfalazás nélkül a lényegre tért, nem akartam, hogy tovább tartsa magában az ajánlatát.
- Ezek szerint nem a múltkori ereklyéről lesz szó. Hallgatlak... - ráérősen rendezgetni kezdtem magam előtt a papírokat, elkezdve elpakolni őket a mappájukba, de igen sűrűn pillantottam fel Dettire, jelezve figyelmem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Magyar Mágiaügyi Minisztérium

Hagytam, hogy előadja nekem a monológját, amit minden valószínűség szerint többször elszajkózott már a potenciális jelölteknek ebben az időszakban, főleg azért, mert azt mondta, vannak más nyitott pozíciók is. Nem tudom, hogy ennyire bajban vannak-e, és hogy neki mennyire érdeke a felvétel, vagy valamelyik felettese sózta rá a toborzást, ha van egyáltalán neki olyan. Nem szakítottam félbe, még az arcmimikám is változatlan maradt. Mondandója felénél megtorpantak ujjaim az egyik akta fölött, és csak a végén eresztettem le azokat az ölembe. Nem először kaptam állásajánlatot. Hogy váratlanul ért-e? Egy kicsit, mert másra számítottam. Hogy elfogadjam-e? Ennyi információból biztos, hogy nem. Először szeretném ezt a dolgot jobban körbejárni, más forrásokat is megkérdezni, aludni rá néhány napot. De azt gondolom, mindenképpen több izgalom lenne benne, mint a mostani osztályvezetősdiben, amit nem is feltétlenül akartam, csak kineveztek jobb jelölt híján. Amint végzett, arcom kisimult, és egészen hízelgőnek kezdtem érezni, hogy megkeresett a lehetőséggel. Mindig nagy öröm számomra, ha valaki emlékszik még arra, hogy az első felsőfokú végzettségem a régész és ereklyekutató volt.
- Hallottam róla, természetesen. Érdeklődve figyelem a tevékenységüket, mert szerintem is fontos cél, hogy az ereklyéket megfelelően tartsák nyilván, és hogy minél több feketepiacon keringő ereklyét begyűjtsenek - vezettem fel a válaszomat. - Jól sejtem, hogy ez egy beosztotti munkakör? A vezető-koordinátor pedig a kurátor lenne? Egyébként hány fős csapatról van elképzelés? - tettem fel kérdéseimet, aztán a kancsóért nyúltam, és töltöttem magamnak forró vizet az egyik bögrébe, egy filter citromfüvet elvéve. Közben Dettinek is intettem, hogy ha nem is kell szóvá tennem, kért-e bármit az asztalról enni-inni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Annyiból mindegy a dolog, hogy már megtörtént. Viszont azért nem teljesen részletkérdés, mert ha az ital hatására engedett a felkérésnek, akkor utána sokkal jobban érthető, hogy hibáztatja magát a következményekért. Egy balesetnél is sokakban lejátszódik hasonló. Mit kellett volna másképp tenni, hogy elkerüljék. Rosszkor voltak rossz helyen. Míg más csak hozott egy rossz döntést. Vagy egy sima döntést, amit aztán később megbánt.
Apró mosolya kárpótolt és megnyugtatott arról, hogy még mindig szívesen lát. Miért is küldött volna haza... Lehet, hogy sokszor fogalmazok durván, de igyekszem ezen változtatni. Annak ellenére, hogy mennyi mindenen ment keresztül, és azon belül is milyen sok fájdalmat szenvedett el, egy nagy adag optimizmus és mosoly árad róla vissza, ami néha meg-meginog ugyan, de képes voltam belőle erőt meríteni. Elmosolyodtam. Egészen addig, amíg nem kérdezett vissza.
- Úgy... - kezdtem bele a válaszba. - ...hogy ne félts magadtól. Tudok magamra vigyázni, hidd el. Egyszer gyakorlott átoktörő lesz belőlem. Ne vond meg magadtól az esélyt, hogy közel engedj - a veszélyekhez való alkalmazkodás már ereklyekutató tanonc koromban elkezdődött. Próbáltam kissé vicces hangnemben válaszolni, hogy oldjam a feszültséget, majd az utolsó mondattal minden korábbinál konkrétabban fogalmaztam meg mondanivalóm mögöttes lényegét. Ha azért zárkózott el néha, mert úgy gondolta, nem érdemli meg a boldogságot, akkor rosszul vélekedett. Bár lehet, hogy ezzel az egész gondolatmenettel nagyon előre szaladtam. Mégis, a gyertyák fényei körülöttünk, a csókok és a gyengéd érintések azt sugallták, hogy volt köztünk kémia, nem is kevés.
Láttam, hogy elgondolkodott azokon, amiket mondtam, amit sikerként könyveltem el. Annak is örültem, hogy a válaszaira egyre kevésbé sikerült felkapnom a vizet. Talán egy kicsit finomodni kezdett a stílusom, amit szintén az ő számlájára írtam. Lehet, hogy jó hatással van rám, és ha így folytatódik, akkor kezesbárány leszek mellette? Persze így is folytatta a rá jellemző csipkelődést. Amint finomított a válaszán a boldogsága okáról, megkönnyebbülve sóhajtottam.
- És itt is szeretnék maradni, ha nem bánod - jelentettem ki a számára elpirultan, s hogy ezt nyomatékossá tegyem, megpusziltam a száját. Kíváncsi lettem, mit lép erre, majd kis szünet után folytattam. - Most te kérdezz - utaltam a kérdezz-felelek játékunkra, amit még ő ajánlott fel. Eldöntöttem, hogy kivételt teszek, nem fogok elzárkózni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Magyar Mágiaügyi Minisztérium

Szemöldököm felszaladt kommentárjára. Úgy látszik, semmi se jó soha. Ha az ember próbálja megadni a tiszteletet a másiknak, akkor azt teszik szóvá, míg ha maradok a szokásos nyers stílusomnál, akkor azt fogják kifogásolni. Azt hiszem, a jelenlegi munkahelyemen valóban túl sok időt töltöttem emberek között, és a kifejezésmódomban sokak által mondott javulás volt tapasztalható. De ezek szerint, erre még mindig nincs mindenhol szükség. Megforgattam a szemem, miközben a válaszon gondolkodtam, aztán végül úgy döntöttem, hogy nem rejtem véka alá a véleményemet.
- Értékelem a kíváncsiságodat, de azt tartsd meg inkább a terepmunkára, pláne ha még te jössz ide megkeresni valamivel. Nem szeretek finomkodni egyébként, de amennyire ismersz, ezt neked is tudnod kellene már - feleltem arrogánsan az elemezgetésére, amit gondolom nem sértésnek szánt, ha már azt akarja, hogy dolgozzunk együtt, s megkeres, mint egy porszívóügynök. Védekezően összefontam magam előtt a karjaimat, és úgy hallgattam tovább.
-  És átoktörői vagy ereklyekutatói mivoltomban számítanátok rám? Esetleg mindkettő? - szóval, szóval, persze, majd azt várta, hogy én itt kész tényeket fogok neki mondani, stílus ide vagy oda. Derült égből villámcsapásként ért az ajánlata, és nem tudom hol élt, ha azt hitte, hogy az életemet ennyire könnyen felforgatom fenekestül. Azért itt másra is gondolni kell. Mérgesen pillantottam fel rá, aztán a bögrémre. Kortyolni akartam a teámból, de még túl forró volt, így aztán ajkaimat kissé megégetve kaptam el onnan az italt, ami miatt csak még mérgesebben pillantottam vissza Dettire.
- A papírmunkától könnyen szabadul az ember. Egy vezetői széktől már kevésbé - persze mindennek megvan az ára, mint mondják.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Jó, tudom, magas labda volt. De ez a humorérzék akkor se túl kreatív. Egy nagy sóhajtással megálltam, hogy bármit is feleljek. Inkább csak mosolyogtam, visszafojtva valami nevetésfélét, és a szemeimet forgattam. Közel voltam hozzá, hát persze. Beleborzongtam ebbe a közelségbe. Egyszerre akartam tőle távolságot tartani, és még közelebb húzódni, mint a múltkor a parkban. Egészen különleges érzés hozzáérni. A bőre tapintása... Kissé hidegebb, de pont ettől sejtelmes és vonzó.
- Jó. Én is mindig az vagyok. Óvatosnak kell lennünk - értettem magamra, magára, és magunkra, külön-külön és együttesen. Nem tudhattam, hogy hátba fog-e szúrni egyszer, de úgy döntöttem, hogy megelőlegezem a bizalmat, amit nem sok embernek adtam eddig, pláne előre. Ugyanakkor jót akartam neki, hogy vigyázzon velem, mert nyers a stílusom, szúrós vagyok, meg tudom bántani, ha akarom, mivel érzékenyebb nálam. És kettőnk dolgára is igaz, hogy óvnunk kellett, ha azt akartuk, hogy ebből valami komolyabb kerekedjen ki. Egyik kapcsolat sem könnyű, de a miénk különösen nem indul annak. Viszont mindig is szerettem a kihívásokat.
Kijelentését bóknak véve elmosolyodtam. Fura vagyok... Ezt már többször mondták nekem, nem lepődtem meg. De azon már igen, hogy mellette jó is. Ez valami egészen szokatlan jelző volt rám. Maradtam a furcsa, meg nem értett, elvont, magának való címeknél. De hogy jó is... Hát, ő tudja. Az biztos, hogy magam sem teljesen értettem a cselekedeteimet, amiket ő váltott ki belőlem.
- Ameddig lehet. Ameddig engeded. Vagy... ameddig jó - hogy mindkettőnknek-e, azt már ráhagyom. De el kellett gondolkodnom a megfelelő válaszon. Kérlelni nem szerettem volna őt, hogy viseljen el, és legyen velem. De amíg nincs ellenére, és pozitív a mérleg, addig végül is... Talán meggyőzhető vagyok. Legalábbis egy próbát megért.
- Mert óvatos vagyok. És közben valahol belefáradtam az emberekbe - azt hittem, ezt már tudta rólam, de úgy tűnt, hogy a szájába is kellett rágni. Mosolyogtam, töltöttem még egy pohár bort, és élveztem az est hátralevő részét a kérdésekkel, találgatásokkal, és valami újnak a kezdetével. Nagy megkönnyebbülés.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Magyar Mágiaügyi Minisztérium

- Rendben, akkor mostantól semennyire nem leszek veled udvarias - mintegy megkönnyebbülve vontam le a következtetést a válaszából. Egy hölgynek rosszabbul áll, ha nyers, de különösebben nem érdekel, mert se a barátnőm, sem a közvetlen munkatársam, így teljességgel ráhagytam, hogy milyen képet fest magáról a külvilágnak. Jómagam is sajátos stílussal rendelkezem, ami puhult valamennyit a Minisztériumban töltött éveknek köszönhetően. Kénytelen voltam ugyanis kompromisszumot kötni, hiszen ha emberek között dolgozom, az automatikusan kihat a szociális kapcsolataimra. Az pedig, hogy tárgyalóképesebb lettem, végtére is előnyömre vált. Megjegyzem, előtte se voltam rossz kommunikátor, szerintem.
- Nem - ez egy kicsit zavart, de ki kellett mondanom. Mit szépítsek rajta? Ez van, viszont ha nem kezdek el benne dolgozni valamikor, sosem lesz benne tapasztalatom. - Viszont van tapasztalatom varázstárgyakon lévő sötét varázslatok semlegesítésében - tettem hozzá, hogy szépítsem a kissé talán hirtelen felindulásból tett válaszomat. Kevés olyan projekt volt, ahol a frissen szerzett átoktörői végzettségemet kamatoztathattam. Talán túlságosan féltettek ahhoz, hogy kockáztassanak velem, vagy csak egyszerűen így dobta a gép. Messze vagyok attól, hogy átoktörőnek gondoljanak inkább, mintsem varázstárgyvizsgálónak és régész-ereklyekutatónak.
- Meglátom, mit tehetek - ígérni nem szeretek, nem is akartam. Azért pedig, mert valakik tőlem teljesen függetlenül munkaerőt kerestek, még nem ugrottam egyből, hogy potenciális jelöltek után kutassak. - Ki a kurátor? Természetesen nyitott vagyok egy megbeszélésre - szándékosan mellőztem az interjú szót. Ha nem Dettivel kell beszélnem, miért őt küldték a nyakamra, és mik a konkrétumok az állással kapcsolatban? Sok a nyitott kérdés.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Magyar Mágiaügyi Minisztérium

Kívülről nézve élvezetes volt a színjáték. Megkeresnek, felvázolnak egy álláslehetőséget. Nem a szokásos toborzót, vagy mondhatni házaló-porszívóügynököt kaptam, de biztos vagyok benne, hogy meg lehetnek szorulva az álláshelyeket tekintve, ha egy ennyire "diplomatikus" egyént küldenek tárgyalni. Annyiból övön aluli, hogy történetesen ő is képben van a velejárókkal, érti a dolgát, ha szakmázunk, akkor tud rá reflektálni, és ezáltal szakmai alapon felmérni a hozzáértésemet. Valószínűleg erre van szükségük, és nem a mézes-mázas körítésre, ami már a kommunikáció része. Nekik szakember kell. Lehetett nyers stílusa, vonogathatta itt a vállát, igazából valahol tetszett is, hogy nem könyörög, nem árul zsákbamacskát, hanem a kendőzetlen igazságot próbálva felmutatni villant meg egy járható utat. És hát, nem lennék Romberg, ha nem dagadna ettől a májam, hogy egyáltalán felmerült a nevem. Meg kellett fontolnom.
- Ahogy a kurátor jónak látja - feleltem, mint egy szekta frissen agymosott tagja, majd gúnyos mosollyal az arcomon bólintottam egyet. Rendben van. - Emlékszem rá - állapítottam meg a név hallatán, s már kissé sürgetett is az időpontokkal. Végtére is, még nem készültem elígérkezni. Ha időt kérek, alszom rá, és az újabb részleteket már vele beszélhetem meg. Ez a terv jónak hangzott.
- Igen. Jövő héten valamikor... Megpróbálok alkalmazkodni - jelentettem ki. Úgy tűnt, ez nem az a hosszúra nyúló, teázós megbeszélés lesz, de legalább több maradt nekem a következő vendég fogadására. Felálltam a székből, megköszöntem a lehetőséget, és amint minden kérdést tisztáztunk, elköszöntem a kolleginától, és folytattam teendőimet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Magyar Mágiaügyi Minisztérium

Ha nem jön, nem jön. Én tökéletesen elvagyok a munkámmal, és találok ezer hasznos, hasznosabb teendőt, mint a vele való találkozás, hiszen feladatokból mindig akad bőven. Az, hogy betoppant, ráadásul kemény két perc késéssel, hidegen hagyott. Meglepetten a karórámra néztem, majd ismét az érkezőre, és látványosan megvontam vállaimat, de hogy még egyértelműbb legyek, legyintettem is egy nagyot.
- Egyszer én is voltam gyakornok... - Svájcban, a Hamis Védővarázsok és Önvédelmi Eszközök Felkutatása és Elkobzása Ügyosztályán. Már akkor a pokolba küldtem az olyanokat, akik idiótának gondoltak csak azért, mert nem volt kellő tapasztalatom akkoriban. Nem felejtettem el, honnan jöttem. Kioktatóan emeltem rá a tekintetem.
- Na, nem ízlik az itteni? - pedig készültem, a múltkoriakhoz hasonlóan az asztalon várta a tálcán a két csésze és a kancsó, a kávémasina pedig a sarokban. Nem veszem magamra az ilyet egyáltalán, inkább csak egy újabb odaszúrásnak szántam.
- Köszönöm nagylelkűségedet - gúnyos mosolyra szökött a szám. - Ezúttal is teázni fogok - hangoztattam elhatározásomat, amely sziklaszilárd már egy ideje, a teapártiakat erősítem. Felálltam az asztalomtól, ahol eddig a bejövő leveleket olvastam, és magam előtt összefont karokkal megindultam Detti mellett a terasz irányába. Itt esik útba az emeleti büfé, ahol általában rendelek többedmagammal.
- Hogy vagy? - erőltettem emberséget magamba, tudván, hogy nem kenyere a bájcsevej, mégis mulattatónak találtam erről érdeklődni, miközben a folyosón lépdeltem előre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Magyar Mágiaügyi Minisztérium

Sóhajtottam egy nagyot. Ezek a mai fiatalok... Dehogy voltam én olyan. Már akkor is eszemnél voltam, és alázattal, teljes odaadással akartam megszerezni a tudást, aminek még mindig csak a töredékével rendelkezem ahhoz, hogy teljesen elégedett legyek magammal. Sosem jön el az a pont mondjuk, úgy érzem.
- Kikérem magamnak. Ezt nézted volna ki belőlem? - láttam Dettin, hogy fel volt dúlva, alapvetően mondják, hogy én is szeretek bosszankodni dolgokon, ezért megmosolyogtatónak találtam érkezését. Jobbnak véltem hát humorral terelni a témát kíváncsiságomra, hogy vajon milyen benyomása alakulhatott ki rólam a megismerésünket követő időben.
- Nem-nem, elnézést - csillapítottam a kedélyeket. Talán túlságosan elvetettem a sulykot. Pedig legtöbbször van okom rá, de lelkes vagyok a téma iránt, amit Detti képvisel, ezért nem tehetem meg, hogy elüldözöm, na meg az egyébként sem egy osztályvezetőhöz méltó viselkedés. Egyszerűen a humorunk két külön kategória, amint a jelek mutatták. - Az igazat szeretném hallani. A felszínességet másnak tartogasd - válaszoltam határozottan, és ismét elmosolyodtam a helyzeten. - A szokásos módon. Mennék már szabadságra egy kicsit végre, mert legutóbb egy raktárnyi kütyüt küldtek átvizsgálni, valami razzia utáni örökség gyanánt - többet nem akartam elárulni egyelőre, hátha így is túlfeszítettem Detti ingerküszöbét. Vagy meg kellett volna várnom a kávéjával, sokan csak azután vesznek fel emberi alakot. Mikor a lényegre tért, vettem egy mély levegőt, és megállva feleltem.
- Álmodni nem álmodtam ilyesmikről mostanában... De gondolkodni gondolkodtam rajta. Az a helyzet, hogy a vezetőség nem enged egykönnyen. Nem akartam osztályvezető lenni annak idején, de mint érzed, nehezen alkalmazkodom másokhoz. És egyelőre nem látom kiforrottnak a háttérintézményeteket ahhoz, hogy elkötelezzem magam. Mindenesetre támogatom a kezdeményezést, és nyitott vagyok az együttműködésre - ha már diplomatikus választ emlegetett, most megkapta, ahogyan a nagykönyv szerint kell.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Magyar Mágiaügyi Minisztérium

Lehunytam a szemem, és elszámoltam háromig magamban. Majd folytattam tízig. MJ tanította ezt, hogy ne akarjak azonnal felrobbanni egy-egy érzékenyen érintő kommentre. Vettem egy mély levegőt, és inkább úgy döntöttem, hogy nem jön ki hang a számon. Ha viccesnek akartam volna találni, akkor esetleg valami nevetésfélét reagálhattam volna rá. Ha viszont sértegetni akart, nem a legjobb alkalmat választotta hozzá. Én, és a mihaszna gyakornokok?
- Már ne is haragudj, de mi van rajtam, amitől úgy nézek ki, mint aki idióta volt gyakornok korában? - ezt már inkább döbbent kíváncsisággal a hangomban kérdeztem tőle, és szerencse is volt, hogy nem felháborodva, támadólag rukkoltam elő valamivel irányába, hiszen nem drámázni szerettem volna, különösen nem a munkahelyünkön.
- Értem - vettem tudomásul anélkül, hogy bármi hozzáfűzni valóm akadt volna, mert igazából nem biztos, hogy ezek után bele akartam menni a részletekbe, és nem az az ember vagyok, aki faggatni fogja a másikat. - Hát... egy állóóra, ami csak a holdfényben, a megfelelő óra megfelelő percében fedi fel a titkát, és vagy egy tucat elvarázsolt portré, akiknek a titkait még mindig nem fedtük fel teljesen, de úgy sejtjük, portálként szolgálnak valahová - ecseteltem neki mosolyogva a legújabb fogásunkat, amire büszke is voltam, hogy megfejtettük úgy ahogy. Legalább neki, házon belül erről beszélhettem, és nem kötött az a fránya titoktartás. Nem mintha kifelé olyan nagy késztetést éreznék kotyogni.
- Ezt nem is tudtam, gratulálok! - fejeztem ki őszinte elismerésem, mert szakmában viszonylag jártasként tudom, hogy ez nagy dolog. - Mármint akkor ez tulajdonképpen egy szakmai vagy külsős tanácsadó, ha jól értem? Érdekes lehet... - ezúttal az én szemeim csillantak fel a hírre, és igazából külön örültem, hogy az előbbi elutasító válaszom nem követte szemforgatás.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Magyar Mágiaügyi Minisztérium

Ölni tudtam volna a tekintetemmel, de ez nem volt az a nap, hogy előbújjon belőlem a gyilkos, ha van egyáltalán. Vettem egy mély levegőt, majd néhány másodpercet bent tartva kifújtam, hogy megnyugodjak. Érdekelt, miért jött, bár sejtettem, és rövidesen világossá is vált, de attól még nem tartottam jó ötletnek összerúgni vele a port, annak ellenére, hogy nem közvetlen kollégám. Egy dolgot már korán megtanultam róla, mégpedig azt, hogy rendkívül elhivatott és lelkes a szakmája iránt, úgyhogy az ilyen embert bár ha nehéz is a közös munka, de becsülni és tisztelni kell. Tiszteltem is. Látszik, hogy vannak még értékelhető figurák a minisztériumban is, bár nem biztos, hogy sokáig.
- Csodálkozol? Ez egy ilyen terület. Egyébként sem akarlak untatni a részletekkel, hiszen ahogy mondtad, nem ezért jöttél - mutattam rá a közelmúltban vázolt álláspontjára némi gúnnyal a hangomban, de természetesen nagyon szívesen meséltem volna tovább neki, talán majd máskor. Ha túl sokat beszéltem, az volt a baja, ha keveset, akkor meg az, szerintem kettőnk közül ő akart inkább megsértődni. A fene tudja, miért volt ennyire allergiás rám, de biztosan vannak frusztrációi, ahogyan nekem is, és onnét volt olyan ismerős ez a viselkedés.
- Ennek nem látom akadályát. Amennyiben a vezetőség jóváhagyja, lenne rá kapacitásom - jelentettem ki anélkül, hogy az anyagi vonzatával tisztában lettem volna, de a megmaradt, félig-meddig átmentett Romberg vagyonnal a hátam mögött erre sosem szorultam rá igazán. Ez innentől attól függ, hogy mennyire akarnak terhelni. Magamnak találnék rá időt. Családom nincs igazán, legfeljebb MJ fogja húzni a száját, de ő meg addig majd elvonul ugyanúgy festeni valamit mondjuk. Majd kárpótolom valahogyan.
- Így van, valami gyümölcsös, ha van - haladtam a sorban előttem állók után, lassan a kiszolgálóhoz kerülve. Van egy csomó teám a szobában, nem szerettem itt kérni soha, mert túlárazott, de ha ki kell menni valakivel, akkor ez van. - És meddig vagy még itt főállásban? Hirtelen nem is ugrik be, hol voltál előzőleg - gondolkodtam el.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Magyar Mágiaügyi Minisztérium

Csak széttártam a karomat egy félmosollyal. Ő tudja, ő dolga. Nem fogom neki megmondani, mit tegyen, és mire mit reagáljon. Szerintem így is túlteljesítettem magam, ami a válaszadást illeti.
- Mindenképpen - mondania se kellett, hogy így lesz majd, amint időbeosztásom lehetővé teszi. Nagyon kíváncsi lettem, hogy mi fog kisülni ebből a lehetőségből. Persze előbb MinJonggal kellene konzultálnom, mert az ő reakcióját sem vehetem félvállról. Egyébként is illik ezt megbeszélnem a párommal, mielőtt bármibe belevágnék teljes mellszélességgel. A kurátor elérhetőségét szerencsére korábban megkaptam már Dettitől, s ha rajtam múlt, még a mai nap számoltam egy bagollyal.
- Emelem kalapom - mosolyodtam el ismét, őszinte elismeréssel a hangomban. Ez a név már egy fokkal ismerősebben csengett. Tanulmányaim és munkám során egyaránt találkoztam a nevükkel, és volt hozzájuk némi kapcsolódásom, főleg a gyakornoki időkből, hiszen rengeteg nemzetközi kutatás során működnek közre. Ott volt például az a kanadai út az indián ereklyékkel. Merlinre, mennyire rohan az idő... És mi lehet most Nadine-nel?
- Akkor végül is megünnepelhetjük, hogy szegről-végről kollégák leszünk - jegyeztem még meg a rendelése előtt. - Hibiszkusz teát - válaszoltam, hogy rendelhessen. Erősködhettem volna, hogy nem kell, fizetem én akár az övét is, vagy menjen külön, de eleget vitáztam ma már vele. Miután megkapta mindenki a magáét, félrevonulhattunk egy félreeső helyre, ahol helyet foglalva újabb megjegyzéssel éltem.
- Sok kalandban lehetett részed - ha akarta, válaszolt rá, ha nem, akkor kínos csend ereszkedett le részemről a továbbiakban, amit a csésze kavargatásával ütöttem el.