36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Martin Romberg összes RPG hozzászólása (127 darab)

Oldalak: « 1 2 3 [4] 5 » Le
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2020. május 26. 22:09 Ugrás a poszthoz

Min Jong

De idegen voltam, hiába tagadta, vagy remélte az ellenkezőjét. Kötve hittem volna, hogy ki tudott ismerni ennyi idő alatt. Szerintem pont ebből fakadóan adódtak a mostani félreértéseink, amik miatt vitatkozni kényszerültünk. De legalább kísérletet tettünk arra, hogy már az elején tisztázzuk, és megpróbáljuk a jövőre nézve elsimítani a feszültségforrásokat. Meglepett, egyben el is szomorított, hogy ennyire közel hitt magához. Pedig ha igazán megismerne, talán már rég leépítette volna a kapcsolatunkat. Azért nem tagadom, nagyon jólesett, hogy ezt mondta. Egy pillanatra én is azt kívántam, vagy azt akartam érezni, hogy ez ne így legyen. De túl szkeptikus természet vagyok, és továbbra is erősen vívódtam magamban. Főleg azért volt nehéz dolgom, mert őt elhelyezni, neki logikus helyet találni nagyon nehéz az életemben. Mindenesetre próbálkoztam, amennyire tőlem telt.
Hirtelen tudatosult, hogy az utolsó pillanatokban voltam azelőtt, hogy bekövetkezett volna egy régóta izgató dolog. Egyszerre kerített hatalmába a félelem, de vitt tovább az úton a kíváncsiság. Mi másért lobbiztam nem is olyan régen, mint azért, hogy végre megtapasztaljam ezt a furcsa érzést? Hagytam, hogy magához húzza a karomat. Csuklóm cirógatása olyan volt, mintha rituálisan is a harapásra készült volna. Libabőrös lettem, izmaimat ellazítottam, ezáltal is megkönnyítve számára az utat a véremhez. Máshol ezért pénzt, jutalmat ajánlanak. Hogy etikus volt-e, amit cselekedni készültem, igazából nem sokat gondolkodtam rajta. Láttam, hogy az ösztönei felülkerekedtek rajta. Igyekeznem kellett, ezért is szórtam ki a bűbájokat, hogy biztonságos, nyugodt körülmények között kerülhessen sor az ivásra. Amivel úgy reméltem, hogy talán ha nagyon átvitt értelemben is, de életet mentek, hiszen bizonyára nagy kincs a számára, hogy közvetlenül egy emberből táplálkozhat, nem pedig állatból, vagy kórházi tartalékokból.
- Hogy mi?! Ne mondd már… - csettintettem a nyelvemmel, és egy pillanatra elrántottam a kezem. Nem tudatosan, de egyre inkább félni kezdtem. Aztán belegondoltam, hogy biztosan csak viccelt. És hogy ha mégis, ez egy olyan szükséglete, amihez a készségei magától jönnek elő, valószínűleg belé volt kódolva. Értenie kellett hozzá, mert nem ma kezdte ezt az életmódot. Hamar visszahelyeztem a karomat, jelezve számára, hogy még mindig akartam. Elég beteg vagyok, tudom. De ott és akkor ez az egész valahogy másnak tűnt. Egy esélynek a bizalomra. Hogy megmutathattam neki, én bizony más vagyok. És fontos akarok lenni neki. Egyúttal túl durva dolgokat vágtam hozzá, és végig akartam menni azon az úton, amin ha talán a szavaim hatására is, de én indítottam el, amikor bogarat ültettem a fejébe. Illetve lehet, hogy mégiscsak színészkedett, és a valódi énje már a földalattin is azt akarta, hogy ezt megkérdezzem, majd némi hezitálás után, amikor tiszta a terep és óvatlanul ülök mellette, megkapjon. Így. Mire nemet mondhattam volna, gyors reflexeivel könnyen a nyaki ütőeremre tapadhatott volna rám, úgyhogy elvetettem az ellenkezés lehetőségét. – Folytasd – szólítottam őt fel vágyakozóan, hogy miután utoljára összenéztünk, belekezdhessen a műveletbe.
Ha némi fintorral az arcomon is, de végig akartam nézni, ahogy a fogait a bőrömbe süllyesztve inni kezd belőlem. Alkaromat szabaddá tette a ruhától, majd szertartásszerűen megszagolt és egy puszit nyomott oda, ahol megharapni készült. Úgy tűnt, mintha nem először csinálta volna, vagy ősi reflexek dolgoztak benne. Talán emiatt hittem neki, s mertem bevállalni a folytatást. Eddig rejtett szemfogai egy pillanatra megvillantak, amint a húsomba mélyesztette őket, s én felszisszentem a fájdalomtól. Pontosan olyan volt, mintha két hatalmas tűt, vagy inkább kést szúrt volna belém. Közelebb húzódtam hozzá, amennyire csak tudtam, hogy oldala az övéhez simuljon, s ne kelljen annyira kifeszítenem a karomat, mert így hajlítva kevésbé fájt. Automatikusan a padtámlának dőltem. Biztosan kevésbé lett volna fájdalmas, ha oldalra pillantottam volna, helyette sokkosan, fogcsikorgatva tűrtem, hogy folytassa, míg szabad kezemmel a combomba markoltam, hogy valamennyire ellensúlyozzam a fájdalmat. Éreztem, hogy a tompa, sajgó fájdalom lassan végigáradt a karomon, a vér pedig egyre csak távozott belőlem. Fogalmam sincs, mennyi, mert az idő megszűnt létezni. Sápadtan hunytam le a szemem egy idő után, mélyeket lélegezve, valószínűleg a harapás mellékhatásaként, de kissé szédülni kezdtem. A pániktól szólni se tudtam, nem hogy a pálcámért nyúlva megszabadítani magam tőle. Csak reménykedni tudtam, hogy idővel vége lesz. De közben, bármilyen ellentmondásos is, de élveztem ezt a függést, ezt a kiszolgáltatottságot. Ha más nem, vigasztalt a felemelő érzés, hogy a véremből ihatott, és ez a különleges bizalmi kötelék éreztem, hogy valami mást, újat fog kezdeni mindannyiunk életében.
Ahogy elengedett, a vérzés nem állt el egyből, talán a nyála indította el a lassú gyógyítást. Én ijedtemben, ha erőtlenül is, de az ölembe vettem a karomat, és a túlélési ösztönömmel próbáltam elszorítani a vérzést. Elgyengültem. Jobban, mint azt korábban feltételeztem. Sóhajtottam egy nagyot, valahol hiányolva az iménti önfeledt kortyolgatását.
- Most mi a baj? – kérdeztem tőle fáradtan. – Nem vagy jobban? – hajoltam felé, hátha oldalról láthattam volna az arcát, hogy leolvassam az arckifejezését. Aztán a sebemre néztem. Még mindig szörnyen fájt és lüktetett, a két fognyommal, de egyelőre nem akartam elhinni, hogy mindez velem történt.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2020. május 26. 22:12 Ugrás a poszthoz

Min Jong

Élénken megmaradt bennem a harapása emléke, még ha visszagondolva nem is éreztem olyan hosszú időnek. Lehet azért, mert amint belejött, kénytelen voltam a fájdalom ellen összeszorított szemekkel, mély levegőket véve nyugtatnom magam, hogy ne kezdjek önhibáztatásba azért, amibe beleegyeztem. Tudtam, hogy ezzel a gesztussal közelebb kerülhetek hozzá, egyúttal igen sajátos, ámde kockázatos módja volt egy másik faj jobb megismerésének. A vér szapora szívritmusommal arányosan, ritmikusan távozott a szervezetemből, minden egyes korttyal gyengébbnek éreztem magam, és a zsibbadó fájdalom is egyre intenzívebbé vált a végtagomban. Rájöttem, mennyire gyenge és alárendelt voltam az ő erejéhez képest, aki viszont az én véremnek hála egyre csak erősödött. Nem jellemző rám, hogy segítek másokon. Ha így teszek, nem önzetlenül teszem. Csak azzal tudtam ezt magyarázni, hogy kíváncsi voltam, és mint lázadó kamaszok a káros szenvedélyeket, úgy én ezt próbáltam ki úri hóbortból. Még véletlenül sem azért, mert belül elkezdtem másként viszonyulni hozzá… Megijesztett volna, ha így volt.
Sokáig gondolkodtam továbbá azon, hogy a fájdalom vagy az élvezet kapott-e ebben nagyobb hangsúlyt. Mindkettőt felfedezni véltem az élményben, arányuk állandóan változott. Az idő is megszépíthette így utólag, természetesen erre is gondoltam. De utólag egyre biztosabb lettem abban is, hogy a zsibbadó, szúró inger mögött a dopaminszintem is nőtt az adrenalinnal. Ami valójában nem azért volt logikus, mert ez lenne az én új perverzióm, hanem sokkal inkább valami transzszerű állapotba kerülhettem. Az áldozati oldalról ilyenkor szükséges, hogy ne érezze magát vészhelyzetben, s elnyomják benne a túlélési ösztönt, ami megakadályozná a félvámpír további gondtalan táplálkozását. Hát így történhetett ez most is. Kell, hogy legyen valami a nyálukban, ha már a regenerálódásban is kiemelt szerepet kap.
Mikor erőtlenül megkérdeztem őt, nem tudtam, mitől vág olyan elkeseredett arcot. Az jutott eszembe, hogy a véremmel volt valami. Lehet, hogy a vattacukrot érezte, és előtte sem táplálkoztam valami kiadósan. A rántott sajt biztos, hogy nem szolgált annyi energiával, mintha húsfélékből táraztam volna be. Pedig akkor még ugyanúgy a kedvében akartam járni. Kénytelenül faggattam tovább arról, hogy az ereje és az éhsége csillapodott-e, ugyanakkor kezdtem aggódni a sebem miatt. Sajnálta? Ugyan, mit? Onnantól, hogy mindketten tudtuk az igazságot, ismertségünk szükségszerűen magával hordozta a mellékhatásokat is. Nem volt mit tenni a részemről. Volt valami furcsán felemelő érzés abban, ahogy magához húzott, én pedig fáradtan hajtottam rá a mellkasára a fejemet. Hallottam a fülemmel a szívdobogását, ahogy immár félig eggyé vált az én véremmel is, és ez megmosolyogtatott. Hogy kínomban-e, azt nem tudom. De lehunytam a szemeim, sértetlen kezemmel megkapaszkodva benne. Az előbb még rettegtem tőle, s most biztonságot adó menedékként préseltem magam hozzá. Ez nem én voltam.
- Kicsit kómásan – feleltem rekedtesen, amikor végre tudatosult, mit is kérdezett néhány pillanattal korábban. Nem akartam túl gyengének látszani előtte, mégis olyannak tűnhettem. Talán az ijedtség nagyobb volt, mint a fájdalom, de benne volt a pakliban, hogy túl sok vért veszítettem, és attól voltam úgy ki. A sebre hintett csókjai mintha hatni kezdtek volna, két sötét, mély lukszerűség tátongott a karomon, ami legalább már nem vérzett, de még talán jobban fájt, mint korábban. – Miért sajnálod? Én akartam – emeltem rá a tekintetemet. Mindig meglep, mindig kiszámíthatatlan. Nem úgy tűnt, mint aki szégyellte volna. Tudtam jól, hogy ez benne van, és most láttam az arcát, ami talán a valódi, ahogy önfeledten szipákolta a vért.
Kérdésére megráztam a fejem, arcomra halvány kétségbeesés ült. Egy kicsit még szédültem, az életerőm nem tért teljesen vissza. Megpróbálhattam volna felállni, de egyelőre jól éreztem magam vele. Nem tudtam tehát, hogy mit tegyek, viszont szomjasnak elég szomjas voltam.
- Még egy kicsit maradj velem – kértem őt, megtörve büszkeségem, bármennyire is próbáltam erősnek látszani, a levegőt szaporán kellett vennem a sokktól, amit ez az egész kiváltott. Nem voltam jól, és egyre csak félni kezdtem, hogy most mi lesz, s mikor múlik el ez az egész. Korábban addig raktam össze fejben, amíg megharap, de a következmények nem érdekeltek.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2020. május 26. 22:15 Ugrás a poszthoz

Min Jong

Hogyan akartam volna? Emlékszem, hogy korábban sokszor eljátszottam a harapása gondolatával, de mindig leállítottam magam, amikor úgy éreztem, hogy túlságosan részletekbe menően kezdtem el képzelegni. Nem is igazán tudtam belőle kinézni, hogy mikre lenne képes, amíg a saját bőrömön nem tapasztaltam a valódi énjét, amilyenné valamikor átalakult. Így hát illetlennek tartottam arról fantáziálni, amiről egyelőre fogalmam se volt, ahogy szintén kellemetlen volt számomra azoknak a gondolatoknak a megjelenése, hogy milyen lehet ő ruha nélkül. Csábítónak csábító, mégis, a saját érdekemben megfékeztem a fejemben minden ilyen irányú képzelgésemet, mielőtt késő lett volna. A válasz tehát, hogy magára az aktusra vágytam, a mikéntje nem számított. Úgy hiszem, hogy sikerült találnunk egy megfelelő helyszínt, ahol mint azt a tények is alátámasztották, el tudta magát engedni, és végső soron hozzájutott a szükségszerű táplálékot jelentő vérhez.
- Érthető. Főleg, ha… ha tényleg az első ilyen alkalmad volt – jegyeztem meg dicséretképpen. Emiatt nem tudtam rá haragudni, még ha ezzel tulajdonképpen veszélybe is sodort. Mert a vérveszteség kétségtelenül nagyobbra sikeredett, mint amekkorára naivan számítottam. Valahogy nehéz volt kinézni ebből a ragyogóan ártatlan tekintetből, hogy ilyenre vetemedne. De talán pont ez volt benne vonzó. Meg az, hogy mindig tudott újat mutatni. Természetemből fakadóan vágyom a változatosságra, és az új élményekre. Koromhoz képest sokat tapasztaltam, és úgy tűnt, elérkezett az ideje annak, hogy efféle extrémitások felé kacsintgassak. Vagy netán mindez még mindig teljes mértékben az ő meggyőző személyiségének a műve, amit összekötött a damfírsággal kapcsolatos kíváncsiságommal. Tudatosan erősítette bennem a vámpírokról szóló ismereteimet a szakirodalmával, amik végül rávettek, sőt megerősítettek abban, hogy ki akarom ezt próbálni. A találkozásunk kezdete óta arra készített fel, hogy egyszer majd áldozatként bújjak az ölébe, ahogy ezekben a percekben tettem, hála a kiszolgáltatott állapotomnak. – Mikor ittál utoljára? – vért. Ami a szigorú kérdésemből talán nyilvánvaló volt számára. Mohósága arról árulkodott, hogy nagyon régen, elvégre konkrétan elvonási tünetei voltak, ahogy nem sokkal korábban mellettem ült. Egy önelégült mosolyra kúszott a szám azért, amikor kimondta, hogy finom vagyok. Elvégre, mi más lehetnék… Életem legfurcsább bókja.
Maradásának hírére hálásan pillantottam rá, majd fejemmel az övének dőltem, hagyva hogy tovább érinthesse a lüktető sebet. Rajta kellett tartanom a szemem, mert érzésre olyan volt, mintha még mindig vérzett volna, azonban hála Min Jong puszijainak, lassú tompulást éreztem, és már csak egy kis folyadékra, illetve ennivalóra vágytam, hogy az erőm visszatérjen. Féltem, hogy ha túl hirtelen álltam volna fel, rögvest elájultam volna, ezért kellett néhány perc, amíg erőt gyűjtöttem. Addig érdeklődve figyeltem, miként gondoskodott rólam a kezével.
- Már késő. Mindegy – vontam vállat. Hozzá akartam tenni, hogy még kitapasztalhatjuk, és ráérezhet a határaira, de magam se voltam biztos, hogy újra ki akartam-e tenni magam a harapásának, s ha igen, mikor. Egyelőre azt sem tudtam, hogy az ő bűntudatát hogyan csillapíthattam volna, és úgy hittem, hogy még neki is érlelnie kellett magában az élményeket.
- A hopp-hálózattal – közöltem hanyagul. Óvatosan és fájón, de visszacsúsztam tőle az eredeti helyemre, hogy a pálcámmal hatástalaníthassam a kiszórt, amúgy is gyengülő varázslatokat, aztán ha segített, akkor lassú mozdulatokkal feltápászkodtam a padról. Sápadtnak sápadt voltam, karomon a gyógyuló sebet elrejtettem, úgy indultam meg az árusok felé. Sósat kívántam, mondjuk egy perecet. Hozzá ásványvizet. A vásárlás után tovább haladtunk a sétányon, s az evés-ivástól kezdtem jobban lenni.
- Ne érts félre, de… azt hiszem jobb, ha erről senkinek nem beszélünk – szóltam rá jelentőségteljesen. – Te hogy mész majd haza? – fordultam felé.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2020. május 26. 22:19 Ugrás a poszthoz

Min Jong

Öleltem és ragaszkodtam hozzá, mert ott és akkor ő volt az egyetlen, aki segíthetett rajtam, függetlenül attól, hogy egyúttal neki köszönhettem a fájdalmas harapást. Ritkán érzem magam ennyire gyengének, és valószínűleg nem fogtam fel az előbb, hogy mit is tettem, s miért féltett ennyire az ösztöneitől. Nagyon hamar, akár pillanatok alatt rossz vége lehetett volna az érintkezésnek. További intő jel kellett volna legyen, hogy még sosem csinált ilyet, az egész egy hatalmas belső harc lehetett a számára, ami alatt mindvégig a kapaszkodókat, a kettőnk közötti határvonalat kellett keresnie. Meddig mehetett el, és melyik az a korty, ami már sok lett volna. Megálljt parancsolni a vágyainknak, éppolyan nehéz volt neki, mint nekem, aki önként kínálta fel magát, megfeledkezve arról, hogy mivel jár még az ő mássága. De ugyanúgy kattogott az emberi és a vámpír oldala is. Láthatóan nem tudhatta, hogy öröm vagy bűntudat, aminek helye volt a szívében.
- Szerinted mikor fog eltűnni? – ha egyáltalán lesz ilyen. Félve kérdeztem meg, mert perpillanat sokkal jobban érdekelt a karom állapota, valamint a saját egészségem, mintsem az ő vívódása. Ezt a meccset már rég le kellett volna játszania magában. Tényleg egy kezdő félvámpírt fogtam ki, nem hazudott, mikor azt mondta, hogy még sosem harapott meg senkit. Annyiban igaza volt, hogy nagyon kevés méltó embert találni erre a feladatra, elvégre a vérnek tiszta dolognak kell lennie, a kísértés pedig túlságosan nagy lehet, minden egyes alkalommal. Nem gyilkos ő, hogy valaha is meg merje ezt kockáztatni. Majd ha elég idő telik el az átváltozása óta, és elfelejti a korábban meghatározó korszakát, feladva azt, hogy megóvja magát… De Min Jong mindvégig ember marad majd a szíve mélyén. Túlságosan békés, hogy agresszív legyen. Legalábbis így ismerem.
- Vigyázhatnál magadra – nem akartam kioktató lenni, de valamennyire mégis olyanra sikerült. Aki egy kicsit forgatja a szakirodalmat velük kapcsolatban, az tudja, hogy meghatározott időnként égető szükségük van a vérre. Az életük múlhat rajta, ha elmulasztják. A rossz közérzet tapasztalható volt a vattacukorevés közben is. Ilyenkor elég egy apró inger, hogy beinduljon a vágy. Viszont biztos voltam abban, hogy sokkal nehezebb így megállt parancsolnia, ha egyszer újból hozzájuthat a vörös nedűhöz. S ha valaha is azt akartam, hogy erre újból sor kerüljön, azt egy jól kitalált rendszer keretében képzeltem el.
Én sem akartam tovább gerjeszteni a vitát. Az előző mondjuk kifejezetten jól sült el, büszke voltam magamra, hogy eljutottunk ide. Ha nem lettem volna határozott, ő esett volna össze, míg így engem fenyegetett ez a veszély a veszteség miatt. Elmosolyodtam, és már alig vártam, hogy legközelebb kikérdezhessem őt arról, hogy pontosan mit élt át, amíg az állítólag finom véremből ihatott. Már ha képes lesz elmagyarázni, körülírni a benne zajló folyamatokat. De én is kezdtem úgy érezni, hogy egyre inkább vágytam rá. Még nem tudtam, hogy hol találhatnék neki helyet az életem bonyolult kapcsolati hálóján belül. Úgy tűnt, mintha azzal a kevéske emberrel is jelentősen megkavarodtak volna a szálak, és betelt volna azoknak a köre, akik iránt mélyebb érzésekkel voltam. És most mégis, mintha fel akarta volna borítani mindezt az érkezésével.
Miután erőre kaptam, utunkat folytatva a hazajutás kezdett el minket foglalkoztatni. A poénját lassú fejrázással honorálom, mert velem ugyan nem jön haza. Annak rossz vége lett volna, és nem éreztem magam készen arra, hogy az otthonomban fogadjam. Biztosan kiütköznének azok az idegesítő szokásai, amiket egyelőre képes voltam lenyelni, de ki tudja meddig. Másrészt kimerültnek éreztem magam ahhoz, hogy bármit is produkáljak… Így hát, amint megnyugodtam arról, hogy a titkunk biztonságban lesz, kiértem vele a sétány végéig, ahol az autóút kezdődött.
-  Nem halok bele az összegbe, nyugi. A házig eljöhetsz… Legalább láthatod, hogy hol élek. De remélem nem kell sokat gyalogolnod tőlem – fogtam rá a fájós karomra, mielőtt feltartott kézzel torpantottam a lábammal. – Stop! – eszembe se volt a villamossal utazni, helyette másodpercek alatt ott termett a piros taxi. Ajtót nyitottam neki, hogy aztán óvatosan én is beszállhassak, s mikor rövidesen megérkeztünk, elbúcsúzhassak tőle. Fizikailag és lelkileg is fájón. Egyből hiányozni kezdett.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2021. január 26. 18:46 Ugrás a poszthoz

Tobias
helyszínelünk | Üstösd

Szeretem, ha helyszínre hívnak. Majdnem olyan, mint amikor egy-egy ásatásra kell kimenni, csak itt kevesebbszer dacolnunk az időjárással, és kicsit több körülöttünk a hozzá nem értő ember, akikkel emiatt általában könnyedén konfliktusba kerülünk. Mert nagy bajok szoktak lenni abból, amikor ész és erő ütközik egymással. Tipikusan él bennem az aurorokról a köznép által gyakran emlegetett sztereotípia. Minisztériumi alkalmazottként tudom, hogy - szerencsére - vannak közöttük normális feladatokat ellátó, értelmes gondolkodású egyedek, akik előtt őszintén emelem kalapom. A saját kis területükön kimagaslóan látják el a veszélyesebbnél veszélyesebb feladataikat. Sőt, még olyanból is akad, akinek az alantas munkakörök jutnak, és mégsem tapló hozzá, hanem alázattal húzza le a napokat. De mindig összeszorított foggal kell megérkeznem, mert csak ott dől el, hogy összeveszünk-e az okoskodókkal, vagy hagynak minket nyugodtan végezni a dolgunkat. Bezzeg, ha fordítva lenne, és mi parancsolnánk nekik... De ez egy olyan béka, amit le kell nyelni, elhitetni velük, hogy ők az istenek, és akkor nincs gond. Amíg a régészetből hullámzó a projektek száma, itt szinte mindig akad valamilyen ügy, aminél képbe kerül egy körülményes varázstárgy. Úgyhogy nem unatkozom. Nincs családom, nincs mit veszítenem. Tudják jól a főnökeim, hogy kit kell küldeni ilyenkor.
Annyit mondtak, hogy lesz itt egy volt-nincs szekrény. Is. Meg a jó ég tudja, hogy mi kerül elő azokból a dobozokból, amit a rajtaütés elől menekülő, számomra is homályba burkolózó bűnözők a nagy sietségben hátrahagytak. Hoppanálva érkeztem meg Üstösd füstös, komor naplementéjébe, hogy az egyik elhagyatott gyárépület - vagy valami olyasminek tűnő - frissen felfedezett, a leírások alapján lakásnak használt részlegéig ballagjak át a gazos udvaron keresztül. Összehúztam a kabátomat, aztán rutinosan nekiálltam körbekérdezni, hogy ki a főnök, ki milyen feladattal dob meg.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2021. január 27. 17:19 Ugrás a poszthoz

Tobias
helyszínelünk | Üstösd

A kirendeltek nagy száma arról árulkodott, hogy nem kispályás ügyről volt szó. A hely atmoszférája rögtön magával ragadott, a felfordulásban a füsttel egyszerre szívtam be a félelem és nyugtalanság nehéz szagát. Amennyire lehetett, próbáltam kizárni a nyomasztó gondolatokat fejemből, és távol tartani magam a civilek kordonok mögüli, vizslató tekintetétől. Elég volt, ha csak a munkára koncentrált az agyam, felesleges eszmefuttatások helyett. Nem az én tisztem volt, hogy empatikus legyek, de még az sem, hogy a kelleténél többet értsek a körülöttem történtekből. Tárgyakat látok, és nem embereket. Bizonyítékok érdekelnek, nem pedig háttérsztorik. Mégis úgy éreztem, hogy az adrenalintól megemelkedett a szívverésem, lábamban pedig szokatlan bizsergés támadt.
A cigiszüneten lévőkhöz mentem oda elsőként, de nem tűntek valami segítőkésznek. Éppen mielőtt beléptem volna az épületbe, akkor szólalt meg a hátam mögül az ismerős hang. Megálltam, vettem egy mély levegőt, majd kihúzott testtartással fordultam szembe vele. Mint mindig - tettem majdnem hozzá, végül azonban csak magamban jegyeztem meg az utalást a hosszú évekre. Nem először keresztezte egymást az életünk, és nem is utoljára. Arcvonásaim kisimultak, még ha ügyet se vetettem a halvány mosolyára. Inkább az fogott meg, mennyire határozottan tudott megszólalni. Erősnek tűnt, még ha lehet, hogy csak én láttam annak, de semmiképpen sem az a fiú volt, akit annak idején az ölemben szorítottam magamhoz, késsel a hasában.
- Mutasd, miket találtatok - utasítottam cselekvésre, csak hogy minél kevesebbet kelljen ezen a frusztráló helyen töltenem, és minél hamarabb belevethessem magam a munkába. Nem szeretem, ha húzzák az időm. Pedig szívesen beszélgettem volna vele, csak egyszerűen nem tudtam mit mondani. A legidegesítőbb az volt, hogy az ő szemében is ilyen szándékot láttam. Aztán megtorpantam, feltartott mutatóujjal, és inkább időt kértem, amint fél szemmel kiszúrtam, hogy kinek is jelzett az előbb Tobias.
- Illetve nem várhatok esetleg addig, amíg végeznek egyesek? - puhatolóztam, az utolsó szót kellően hangsúlyozva. Esetleg... nem az én szavam, de muszáj volt udvariasnak lennem, mert ő diktált. A tumultus nem a kedvencem, de az ő és a halottak jelenlétének összefonódásából nem akartam, hogy álmatlan éjszakáim legyenek. Épp elég nehézségem támadt ezzel az üggyel.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2021. január 28. 18:35 Ugrás a poszthoz

Tobias
helyszínelünk | Üstösd

Értettem, amit mondott, de nem jött meg tőle sem a bátorságom, sem pedig kedvem ahhoz, hogy bemenjek. Biztos voltam abban, hogy nem elbagatellizálni próbálta egy ember halálát, mégis mintha elvárta volna tőlem, hogy felvegyem a halottkémek hálátlan szerepét, és azzal kívánt nyugtatni talán, hogy ennél csak rosszabb várható. Nevetséges. Ismerem őt annyira, hogy felismerjem az arcáról leolvasható indulatokat. Valamiféle mély harag lakozott benne. Mindaz, amit ha hazavisz, a fáradtságban, az életkedvének eltűnésében, szokatlan viselkedésében látok lecsapódni. És amiből egy-egy veszekedés születik. Egyre kevésbé vagyok kíváncsi erre. Talán a kor teszi. Látszik, hogy miért tartják - szenvedéllyel, önmagát feláldozva dolgozik, akárcsak én, de velem ellentétben ő túl nagy árat fizet az empátiájával. Mély sóhaj hagyta el a számat, mert tudtam, hogy nem fogom tudni észhez téríteni. A múltkor sem sikerült, és ott még jóval humánusabbak voltak a körülmények. Lassan változunk, az idő vasfoga csúnyán belénk mar, s mintha e harapásnyomból egy mély seb szakadt volna fel, melynek két szemközti oldalán állva kerülnénk egymástól egyre távolabb.
- Ha sietteted magad, te is csak morzsákat fogsz hagyni - figyelmeztettem halkan, megtörve a kísérteties csendet. Ha nem lettek volna körülöttünk, még a vállára is rátettem volna a kezem. Könnyű ilyenkor elveszíteni a fejünket, ugyanakkor felelősnek érzem magam Tobi lelkiállapotáért.
- Nem akarat kérdése... - mosolyodtam el halványan, némileg akadékoskodó hangon. Semmi kedvem nem volt vitatkozni vele. Ezért is utálom, ha ismerősökkel dolgozom. - Tartsuk magunkat ahhoz, amiért ideküldtek minket, és ne terjeszkedjünk túl annál, mint amivel megbíztak. Olyanban akarsz elmélyedni, ami nem visz közelebb a megoldáshoz, csak ostorozod magad vele... De neked ezt már tudnod kéne - szúrtam oda a végén, majd intettem, hogy vezessen, mielőtt még egymásnak ugrottunk volna. Úgy tűnt, inkább a holtak, mint az élők társaságára kezdtem el vágyni.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2021. február 10. 00:33 Ugrás a poszthoz

Tobias
helyszínelünk | Üstösd

Egyikünk sem az a típus, aki munka közben valami olyanra koncentrál, ami hátráltatná őt a feladata elvégzésében. Zavaró tényezők mindig vannak, mint nekem az, hogy egy levegőt kellett szívjunk egy rendkívül nyomasztó helyen. Tobi előszeretettel foglalkozott az összképpel, mintha Sherlock módjára megtalálhatott volna valami rejtett nyomot a káoszban, zűrzavarban. Pedig a bűnözők általában nem ilyen összetetten gondolkodnak, mint ő. Itt nincsenek apró betűs részek, csak a szomorú tények. Ezeket kellene észrevennie. A kész dolgokat. Nem többet belelátni. Nem más elméjében kutakodni, mint valami önjelölt legilimentor. Suszter a kaptafánál, érzékek ide, vagy oda. Mások azt hihetnék, a pénzért csinálja, de még az se kell neki. Mi másért marcangoltatja ennyire magát? És hogyhogy nem roppant még össze?
Megfeszültem, torkomon azonban megakadt a szó - miért kellett ezt felhoznunk? Maradhattunk volna a szakmai részénél, helyette sebeket kezdtünk feltépkedni. Utálom az ilyet, ha még nem mondtam volna. Mindig is tudta, oly sok emberrel ellentétben, hogy hogyan találhat rajtam fogást, keltheti a bűntudatot következmények nélkül.
- Megint...? - haraptam el a számat, mert nem mertem konkretizálni a kérdést, bár sejthette, mire, vagy kire gondolhattam. Örültem, hogy őszinte volt, még ha fájtak is a szavai. - Ne hagyd, hogy egyedül harcolj - talán ez volt a legtöbb, amit mondhattam volna azon kívül, hogy szigorúan ráparancsolok, hogy szedje össze magát.
- Hát nem könnyebb szelektálni, mint részletekből rekonstruálni az összképet? - vontam kérdőre. Tudtam persze, hogy parttalan vitát kezdtem, ezúttal is, de sose bírtam, ha valaki afféle veleszületett tulajdonságokkal akart takarózni, palástolni magánéleti nehézségeket. Arra való a pszichológus, hogy helyretegye az ilyen kijelentéseket, nem pedig arra, hogy minden egyes magatartást kimagyaráztasson olyan dumával, hogy ezt a kisujjadból szoptad ki. - Na ugye... - zártam le ennyivel. És jött a hordágy. A kerekeit néztem, majd a lepelt. Rezzenéstelenül. Be akartam bizonyítani, hogy erős vagyok, de arcom fehéren világított az alkonyatban. Nyeltem egyet, kezeim ökölbe szorultak, aztán követtem mai felettesemet. Alig nyúltak még valamihez odabenn. Hátraléptem eggyel, szememmel Tobi és az általa megbámult tárgyak között cikázva, próbáltam olvasni az arcáról, hátha a munkámban is hasznosíthatom a reakcióit. Nem mertem újra megszólalni.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2021. április 4. 18:31 Ugrás a poszthoz

Tobias
helyszínelünk | Üstösd

Az életem kevés ahhoz, hogy valaki másért szenteljem. Senkitől nem várhatom el ugyanezt, ahogy magamnak sem tudom teljesen megadni azt, amire vágyom. Nem szorult belém túl sok empátia, de néha próbálok segíteni. Olykor-olykor... Mert azért akadnak számomra fontos emberek, még ha nem is én akartam, hogy azokká váljanak. Épp elég meghatározóak voltak számomra a szüleim, és örülök, hogy hosszú harcok árán függetlenedni tudtam tőlük, új életet kezdve Magyarországon, felépítve azt az egzisztenciát és megbecsülést, ami lehetővé teszi többek között a terepmunkát, és amire elmondhatatlanul büszke vagyok. Mert ezen kívül nem is tudnék mást felmutatni. Nincs családom. Nincsenek a szó szerint vett szeretteim. Csak valami maszlag, aminek Tobias is a részévé vált. Nem voltam ott mindig mellette, mert magamnak én vagyok az első. De a helyzetét is rosszul mértem fel. Aztán sokadjára is világossá vált, hogy rajta nem tudok úgy segíteni, ahogyan akarok. Ott álltam mellette, mégis elfordult tőlem, saját gondolataiba merülve. Lett volna-e értelme vitatkoznunk? Biztosan értette volna, hogy miről beszélek. De mégsem változott volna semmi, úgy hiszem.
Nem bűntudatot kelteni akartam benne a kérdésemmel, csupán tudatosítani, hogy nincs egyedül, ha hagyná. Túl sokat valóban nem tudnék tenni érte. De magamhoz képest nagyon is. Egy kicsit szerettem volna, ha értékeli ezt tőlem, de megszoktam már a stílusát.
- Akkor főleg azokra a részletekre koncentrálj, amik tekintettel vannak a lelki nyugalmadra, és szakmailag relevánsak - csavartam egy utolsót a párbeszéden, noha mindketten sejthettük, hogy mire gondolunk. Mintha abban bíztam volna, hogy valami újat mondok, valami oly módon, ahogyan meghallgatásra talál benne, mintha újból és újból megpróbálnám elszórni a magokat, amik egyszer majd jó talajba hullva kihajthatnak Tobias lelkében. Lehet, hogy ezúttal valamit elindítottam benne, erőt vesz magán, és megváltozik. Talán. De mióta lettem ilyen könnyelmű?
Lépteim megszaporáztam volna, de helyette beleragadtam egy kies, kegyetlen térbe, ahol a kísérleti és fogvatartási eszközök hevertek, precízen elrendezve az asztalokon, míg másokról lerítt, hogy sebtében hagyták ott őket. Kényszerítenem kellett magamat, hogy rájuk pillantsak. Csak én és ő voltunk ott, ez valamelyest levette rólam a lámpalázat. Elővettem a pálcám, végeztem egy sor előírt bűbájt, az eredményről mindig beszámolva neki.
- Az ott ártalmatlan. Csak egy mugli kütyü - böktem az egyikre, némi habozást és ellenőrzést követően. - De ennek itt... elég sötét a kisugárzása - szóltam vészjóslóan, ahogy az érintett eszköz fölé álltam. - Mit is tudunk róluk eddig? - fordultam felé kíváncsian.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2021. április 16. 03:05 Ugrás a poszthoz

Tobias
helyszínelünk | Üstösd

Nálam kevesebben ismerik őt jobban. Szeretem azt hinni, hogy ez így van. Mintha kevésbé gyötörne a régről gyökerező bűntudat, amikor kimondom magamban, szükség esetén többször is. Ha viszont ilyenkor az arcára pillantok, és látom a meglepődöttségét, újra és újra elszégyellem magam, mert pontosan úgy viselkedek vele, mint a többi idegen. Ugyanazt mondom, ugyanúgy, és ezzel talán a maradék reményét is elveszem, ha van neki még egyáltalán. Pedig ennek nem kellene így lennie. Rég elhittem magamról, hogy más vagyok, és tudok segíteni, meg még egy sor hiú ábránd, amit dédelgetek magamban, amivel nyalogathatom a sebeimet, amikor a gondolataimon kívül nincs más mellettem - ilyen egyébként gyakran előfordul, még az új idők ellenére is.
Miért makacsság az, ha ragaszkodunk valamihez? Mintha a ragaszkodás bűn volna, pedig sokszor nagyon is alapvető igény. Régen azt hittem, hogy a makacs emberek rosszak. Önfejűek, engedetlenek, hajthatatlanok - mondják rájuk. De céltudatosak is olykor, nemde? Mi van, ha mégis Tobiasnak van igaza... Nem hallgat ő senkire, akárki álljon mellé. Nem ugyanilyen vagyok sokszor én is? Egyikünk sem adja fel. Mint két kecske a hídon, ütközünk egymás fejének periodikusan, jelenleg kifújva magunkat az újabb csatáig. Elhatároztam, hogy várni fogok. S ha csak azért hozott minket újra össze a sors, hogy elkapjam, amikor összeesik, ám legyen. Mégis, még szeretnék hinni abban, hogy nem akadály vagyok a számára. Vagy súly, ami lehúzná, vagy épp egy mentsvár. Neki olyanra amúgy sincs szüksége. Legyek fény, irányjelző, amit követhet, vagy csak mankó, amibe kapaszkodhat. Valami. Csak mondd meg, mi. Arcizmom megrándult, elszámoltam tízig. Lehajtott fejjel, de egy nagy sóhajtás után, le kellett nyeljem azt, hogy nem érveltem elég jól.
- Demonstrate! - vittem a tárgy fölé a pálcát, miközben síri csendben figyeltem a válaszra, ami végül nem jött. Ezt túl erős rúnamágia védte, amit az én varázsigém, ha képzett is voltam hozzá, nem aktiválhatott. Megpróbálhattam volna elolvasni a jeleket, hiszen annak idején volt időm tanulmányozni az írást, de nyilvánvalóan őrültség lett volna kísérleteznem egy ilyen veszélyes terepen. Tobi jól beszélt. - Az a biztos. Na meg a protokoll - morogtam halkan, a felirat sokadik átfutása közben. Ha jól raktam össze, a kínzóeszköz automatikus működéséért felelt, de szándékosan nem akartam hülyeséget mondani. - Meg egy fegyverszakértőt - tettem hozzá, ahogy gondterhesen felsóhajtottam a földön heverő pisztolyokat megpillantottam. Jóval nagyobb parti ez, mint amire számítottam, így világossá vált, hogy a siker sem lesz csak a kettőnké. Ennyi mindenhez még én sem értek.
Percek telhettek el, amíg mindketten fagyottan bámultuk a szobát. Tudtam, mire gondol a megérzéseivel, mert a sötét mágiának ereje van, sőt hangja, íze is, ha kell. Aki elég időt tölt vele, azt messziről hívni kezdi, vagy ha úgy tetszik beszippantani. Mintha már az is átok lenne, hogy foglalkozol vele. És én is éreztem, hogy itt valami nagyon rossz történt. A mágikus bilincsek és kötelek, a fegyverek és kínzóeszközök, ráadásul kiskorúakon...
- Szóval... - köszörültem meg újra a torkomat türelmetlenül. - ...azzal ott, vért szívnak le. Ha a könyvek nem hazudnak, fogyasztási célból. Láttam már ilyet, és azt hiszem, hogy te is jól ismered. Milyen szervezettel van dolgunk? - mutattam ismét az említett eszköz felé a sarokban. Min Jong jutott eszembe, amikor utána kutattam. Ezer közül is felismernem az ilyet.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2021. augusztus 18. 16:34 Ugrás a poszthoz

Tobias
helyszínelünk | Üstösd

Akkor ott hirtelen belém hasított a felismerés, hogy Tobias apja révén konyíthat a fegyverekhez. Élénk figyelemmel lopóztam hozzá közelebb, hogy tisztán halljak minden egyes szótagot. Szomjaztam a tudására. Nem mintha képes lennék minden információt felszívni ilyenkor, de mégiscsak közel álltak a szakmámhoz. Ahogy végigfutott a markolatokon a tekintetem, úgy borzongtam bele a gondolatba, hogy vajon hányszor, s kikre szegezett puskacsövekkel sülhettek el. Valami, ami távol áll egy aranyvérűtől. A sötét nyílás, ahonnan egy pillanat alatt repül ki hangos robajjal a töltény, ijesztőbbnek tűnt, mint egy pálca hegye. De végül is, ezek ugyanolyan tárgyak, mint amiket nap mint nap forgatok a Minisztérium raktáraiban. Legalábbis ezzel próbáltam magam nyugtatni. Kevés sikerrel.
- Még jó, hogy hozzád osztottak be - arcomra elismerő, ámde halvány mosoly ült ki, olyasmi amit a jóérzésű vizsgáztatók szoktak megereszteni kedvenc tanítványaik felé az eredményes feleletük zárásakor. Amíg a Tobias kérésére rendelt rúnaszakértő meg nem érkezett, addig a folyosón várakozó másik aurornak magam mentem oda szólni az ujjlenyomatok végett. Tudtam, hogy közvetlenül nem utasíthattam volna, de szerettem volna ezt a kört megspórolni a magától értetődő művelettel, hogy egy kis időt nyerjünk. Nekik se volt kedvük fennakadni ilyeneken.
Tobias elindult a bilincsek felé, én ösztönösen, óvón lépkedtem mögötte. Erős késztetést éreztem arra, hogy visszafogjam a karját a veszélyes mozdulattól, de aztán csak lélegzetvisszafojtva hallgattam őt. Vajon látta és érezte-e, amit mondott, vagy puszta spekuláció? Magamnak feltett kérdésem után hallottam a rúnaszakértő megerősítő olvasatát. Az eszközre vésett jelek az ütés, valamint az alany fájdalmának erősségével arányosan képesek kapcsolatot teremteni áldozatuk erejével, az energiát pedig minden bizonnyal átnyerik egy másik eszközbe. De ez a része már pont találgatás volt tőlem.
- Biztos, hogy erről van szó? - köszörültem meg a torkom. Utálja, ha megkérdőjelezik, mások szerint viszont túl hamar zár ki bármit is. - Nem hagyhatjuk, hogy szándékosan félrevezessenek bennünket. Ha valóban ennyire felszereltek... - mutatok egy pillanatra magam mögé, a fegyver- és egyéb eszközarzenál irányába - ... akkor azt is tudhatják, hogy te nyomozol utánuk. Ismerhetnek. A vezetőjük minden bizonnyal szándékosan rejtőzik el a képességeidtől tartva. Az biztos, hogy egyelőre túl messze van. Máshova kell mennünk - kell lennie egy varázstárgynak, ami blokkolja a jelenlétének kimutathatóságát. Összefontam magam előtt a karjaim, kissé még mindig sokkolva érezve magam, de a hév elérte, hogy belekontárkodjak a nyomozásba ahelyett, hogy a többi tárggyal foglalkoztam volna.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2021. szeptember 23. 02:47 Ugrás a poszthoz

Tobias
helyszínelünk | Üstösd

Hagytam, hogy átadja magát a munkának. Pontosan úgy, ahogyan én szeretném, hogy dolgozni hagyjanak. Ez viszont velejárt a szenvedéssel. Tobias kiteszi magát a fájdalomnak, megnyitja érzékeny, vihar verte szívét környezete zord ingereinek, hogy úgy cikázzanak rajta keresztül a közelmúlt emlékképei, mint a villám, vagy ahogy a szél járja át a kísértetházat a faluban, ami azóta amúgy város lett, noha még mindig nem sikerült megbarátkoznom e ténnyel. Ritkán beszélünk a munkáról, ha magunk közt vagyunk. Nem azért, mert ne hoznám szóba olyan sűrűn. Egyszerűen megtartja magának a részleteket, faggatni pedig nem látom értelmét. Ennél is ritkább, ha valamiért egy ügyön kell dolgoznunk, az pedig egyértelmű, hogy olyankor semmi jót nem jelent. De más, ha egy asztalnál ülve próbálom magam beleképzelni munkája hétköznapjaiba, és más az, amikor a véres valóság tárul elém. És ahogy otthon, úgy e hátborzongató helyen is csak kímélni akarom, kímélni akartam attól, amitől egyébként nem lehet. Aminek helyszínelésével önként és dalolva adja át magát sötét gondolatoknak, én pedig asszisztálok hozzá. Mert most épp ez a munkám. Pedig mennyivel jobb lett volna a karjánál fogva kiráncigálni innen, valahova nagyon messzire.
Szinte láttam rajta, hogy mit kérdezett vissza azzal, ahogy rám nézett. Lesütöttem a szemeim. Tudhatta, hogy csak egy maroknyi esélyt akartam hagyni annak, hogy ez az egész nem a jéghideg valóság. Hogy talán van jobb alternatíva. Mégis, nem volt itt semmiféle álom, amiből felébredhettem volna.
- Nem leszel egyedül - bukott ki belőlem aztán. Mondatai baljósan csengtek. Készült valamire. Ismertem annyira, hogy tudjam, magára akarja vállalni az áldozat-szerepet. Vagy hogy azt akarják, majd ő sétáljon bele a csapdába. De meg kell értenie, hogy bár kulcsszerepet tölt be, mégis csapatjátékos. Szinte biztos, hogy nem leszek ott végig mellette, amíg felgöngyölíti az ügyet. De nem kell temetnie magát. Persze lehet, hogy csak hiú ábrándokban ringattam magam, mert fontos számomra.
Tanácstalanul vakargattam meg a tarkómat, mégis felhorkantam a kérdésén. Rossz embertől kérdezed... Pedig egyáltalán nem hangzott viccnek. Mégis ki vagyok én, hogy megmondjam a tutit? Egy egyszerű varázstárgyvizsgáló, jelen esetben.
- Ha a tárgyakból indulok ki, a feketepiacok megérnek egy kört - tettem csípőre a kezem, s indultam meg a helyiség másik irányába. - A Glock tehát a csigaevők felé visz minket, ha jól emlékszem. De még így is túl nagy a mozgásterünk... - ráztam meg a fejem idegesen. Utáltam, ha valamit úgy éreztem, hogy nem fejthetek meg, de ez most nagyon úgy hangzott. Nem is ezért küldtek ide.
- Ha viszont újból az útjuk elé kerülsz, és már úgy érzed, hogy közel vannak... néhány strapabíró aurort még kérj magad mellé a biztonság kedvéért - nyeltem egy nagyot, ahogy Tobi elé lépve rátettem a vállára a kezem, s egy amolyan ígérd meg nekem fejjel a szemébe néztem.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2021. szeptember 24. 03:08 Ugrás a poszthoz

Tobias
helyszínelünk | Üstösd

Pillantásom szomorú volt, ajkam mégis mosolyra húzódott. Úgy tűnt, mintha némi humor is szorult volna belé, pedig valószínűleg nagyon nem annak szánta a mondatát. Hasonló válaszra számítottam, és mégis majdnem elnevettem magam rajta. Az a fene nagy makacsság, ami ha úgy tetszik, közös bennünk, mégis az én nézőpontomból elegáns tud maradni, mert sosem voltam olyan hülye, hogy fogjam magam, besétáljak az ingoványba, és kihúzott háttal süllyedjek el benne, netán még szalutáljak is hozzá. Nem tagadom, gyakran forgolódom egy-egy álmatlan éjszakán az ágyamban fekve, és tűnődöm el azon, hogy vajon mennyire vagyok sikeres, elismert. Lassan közeleg az a harmincas szám. Azt mondják, változik akkor az ember. Kezdem azt érezni, hogy van benne valami, de legalább egy összegzést lefuttatok magamban, hogy vajon jó felé tartok-e. Tartok-e egyáltalán bárhová. Nem célom, hogy egyszer én legyek az osztályvezető a Minisztériumban. Szabad akarok lenni. Ahhoz igazából megtehetném, hogy ülök a pénzemen. Talán a terepmunka hiányzik. Nem ez a fajta persze. Inkább a szabad ég alatt, mint az erdő Kanadában, Nadine társaságában, vagy nélküle... Rég is volt. Utána meg ráhagytam Tobiasra, hogy gondoljon csak, amit akarjon. Úgyis tudta, hogy féltem őt.
- Képzeld, én is - vágtam vissza egykedvűen. Tudhatja jól, hiszen a tárgybűvölésügyin dolgozom már mióta, mellesleg hamarosan végzek átoktörés szakon, ahhoz meg nagy könnyebbség, ha szert tesz az ember fekete mágiával foglalkozó ismertségekre. Mindjárt más így megírni egy szakdolgozatot.
Megtorpantam. Egy lassú, mély lélegzetvétel után néztem rá újra, mintha az apja lettem volna. Az a szigorú fajta. Szikrázott a szemem, azonban észben tartottam, hogy munka közben voltunk. Ideges járkálásba kezdtem a helyiségben, tisztes távolságból kerülve ki a tárgyak fölött guggoló, vizsgálódó aurorokat. Őket korántsem érdekelte a mi bájcsevejünk. Nem sok dolgom maradt a teremben, de a biztonság kedvéért fejben újból végigfutottam minden lépésen, amolyan ellenőrzés gyanánt. De aztán újból a szavai jártak az eszemben, ezért visszaléptem hozzá.
- Ugyan ki beszélne itt hadseregről, amikor csak arról lenne szó, hogy néhány ember rajtad tartaná a szemét. Nyilván feltételezem, hogy a szálak mozgatója csak akkor fedi fel magát előtted, ha úgy érzi, sebezhető vagy, de csapdát még állíthattok neki - tapogattam meg a halántékomat ujjbegyemmel gúnyosan. Kissé ingerült voltam már, de azt hiszem a hely hozta ki belőlem. - Sajnos nem én vagyok a felettesed, de közbenjárhatok. Egyébként mit gondolsz, sétáljunk egyet? Talán a termen kívül is vannak még nyomok, amiket nem találtak meg eddig - titkos járat, a folyosón felejtett, törmelék alatt meglapuló aprócska tárgy, bármi. Úgy éreztem, egyre kevesebb szükség volt rám.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2021. szeptember 28. 19:56 Ugrás a poszthoz

Min Jong

A harapásnyomok gyógyulófélben voltak, mivel az elsőhöz képest kevésbé csúnya sebet hagytak az alkaromon. Sajnáltam, mert számomra magától értetődő volt, hogy a legújabb találkozásunk során újból meg fog kérni arra, hogy ihasson belőlem. Féltem az érzéstől, de úgy gondoltam, hogy ha ezentúl majd sűrű időközönként történik mindez, akkor előbb-utóbb eltompul a fájdalom, és csak a jó oldalát fogom látni ennek. Azt, ami kifejezi sajátos összetartozásunkat, ezen felül pedig eltölt valamiféle izgalommal. Magamnak se tudtam teljesen megmagyarázni, hogy miért tettem mindezt, de úgy tűnt, Min Jong előtt nem kellett beszélnem az okokról. Hagytam, hogy törődjön csak a maga szükségleteivel, és rettegtem attól az esetleges kérdéstől, hogy mégis miért egyezek bele az ivásba, miért asszisztálok a vágyai teljesítéséhez. Nem az ismertségünk tette, ahhoz túl keveset tudtam róla. Viszont annál többet éreztem, amikor vele voltam.
Idő volt. Úton kellett volna lennem. Ehelyett a tükör előtt állva néztem farkasszemet önmagammal. Mire mondtam igent? Mi fog történni? Lehet, hogy csak túlreagálom? – kérdések kavarogtam a fejemben, megfűszerezve találkozásaink félreérthető és félreérthetetlen emlékképeivel. Élénken éltek bennem, ahányszor csak lehunytam a szemem. A gyomrom kavargott, hányingerem lett. Remegtem, arcom elsápadt. A nevét ismételgettem magamban, aztán Tobiasét. Mintha megidézhettem volna bármelyiküket is. Utóbbinak megírtam, hogy ma egyedül szeretnék lenni. Lelkiekben a holnapra kellett volna készülnöm. Jön a hétfő. Kivasaltam a ruhám, persze mágikusan, pálcaintésekkel. Ilyenekre még én sem pazarlom az időm. A székre volt kikészítve, míg egy világoskék inget ezúttal az este alkalmából öltöttem magamra. A könyvespolcomhoz akartam rohanni, hogy beleolvassak a félvámpírokról szóló könyvembe, amit majd jó lesz eldugnom előle, mert máskülönben hülyének fog nézni miatta. Nem mintha ne tudtam volna fejből, hogy miről szóltak a fejezetek. Hetek óta szinte csak ezt forgattam a kezemben.  Megigazítottam a hajam, de nem vittem túlzásba. Egy raktárba készültem, ezzel nyugtattam magam. Nem számítottam semmilyen meglepetésre sem. Ezúttal úgy döntöttem, hogy a késő délutáni fürdőzésem után nem fújom be magam semmivel. Szerettem volna, ha engem érez, és nem valami drága parfümöt. Nem voltam izzadt, sem büdös, egyszerűen csak a jellegzetes, minden embernek egyedi illat volt az, amit szerintem a legtöbbre értékelt volna, miközben újra megkíván. De hogy randira mentem-e, vagy csak a festményei megcsodálására, esetleg valami sokkal többre, azt nem tudtam, és nem is teljesen akartam elképzelni, mert a szívem egyre csak hevesebben kezdett el kalapálni, ha mégis így tettem.
Sietősen a bolthoz értem. A zárva tábla nem rémített meg, ugyanis fel voltam rá készülve. Még nem volt teljesen hét óra, de jobbnak láttam belépni. Hátulról, a raktár felől hangokat hallottam. Talán túl korán érkeztem, és még várnom kellett volna… Léptei sietősek voltak, mint aki folyamatosan pakolászott valamit. Még az is lehet, hogy elfelejtette az érkezésemet, és az utolsó pillanatban készült a fogadásomra. Megforgattam a szemem, és jobb híján elfoglaltam magam a sorok között sétálgatva, végezve egy összehasonlítást, hogy a legutóbbi látogatásom óta változott-e valami. Az első találkozásainkra gondoltam, meg arra, hogy vajon amikor diák voltam a kastélyban, mi állt az üzlet helyén, milyen bolt működött itt korábban, mielőtt ideérkezett volna. Még arra sem emlékszem már… Annyira nem érdekelt. És most mégis itt voltam. Felidéztem azt is, hogy melyikünk hol állt, ha a pult felé néztem, és elképzeltem őt a festményével, amit majdnem nekem vágott. Ezekre az emlékekre kénytelen voltam elmosolyodni. Be kellett látnom, hogy amióta csak megismertem, rengeteg színes emlékem kötődött hozzá. Olyan… ártatlan volt, és kedves. És mégis, ijesztő ez az egész. Nem tudtam rá annyira haragudni, amennyire először szerettem volna. Furcsa.
- Sokáig váratsz még idekinn? – csóváltam meg a fejem, miközben elhúztam a számat. Az órámra néztem, talán kicsivel több időt is hagytam neki, mint terveztem, de illett végre jelt adnom az érkezésemről. Bekopogtam, majd némi habozás után lenyomtam a kilincset, pont mikor ő is visszaért a helyiségbe. Vizes hajjal, de elegánsan kiöltözve. Nem aprózta el… Rögtön a fejére is böktem, amíg a homlokom ráncoltam, aztán gépiesen átnyújtottam neki a kezemben szorongatott, drágább évjáratú vörösbort. Célzás. – Végre bejöhetek ide – nevettem el a dolgot, ahogy türelmetlenül végigpásztáztam a meglehetősen romantikusan berendezett helyiségen, mintha csak megadtam volna a kezdőszót a tárlatvezetésre. Mondjuk lehet, hogy más jobban érdekelt.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2021. szeptember 28. 20:02 Ugrás a poszthoz

Min Jong

Hallania kellett volna az ajtó mögül, hogy mondtam valamit, de mintha mi se történt volna, ártatlanul mosolygott és úgy nézett rám, mint a ma született bárány. Kihúztam magam, és próbáltam ellenállni a tekintetének. Egy fokkal könnyebb dolgom volt, mint általában, mert elterelte a figyelmemet a vizes haja. De attól még résen kellett lennem, ha nem akartam rögtön engedni a csábításának, amivel úgy éreztem, hogy hosszú ideje kísért.
- Gondoltam – forgattam meg a szemem újból. – Biztos elfoglalt voltál. Azért remélem a kaját nem csaptad össze, ha még nem ment ki a fejedből véletlenül. Máskor összeszedettebb vagy – jegyeztem meg kritikusan, pedig nem igazán akartam bántani, egyszerűen csak aggódtam a vacsorámért, mert már kezdtem éhes lenni. Biztosan emiatt tűnhettem mogorvának, ha nem alapból meggondolatlanul bántam a szavakkal. Ahogy a gombjaival ügyködött, úgy én is megigazítottam az ingemet, mintha csak az ő mozdulatait utánoztam volna, annyira ösztönösen követtem a rezdüléseit. Gyakorlatilag az összeszedettségre való utalásommal is arra akartam célozni, hogy egyébként mennyire más képem alakult ki róla a korábbi találkozásaink alkalmával. Persze meglehet, hogy mindannyiszor szerencséje volt, de aki ennyire sokrétű, az kell, hogy konyítson az időbeosztáshoz. Kíváncsian vártam hát, hogy mi lesz a kifogása a sietségére. Nem hittem, hogy kiment volna a fejéből a ma estére megbeszélt találkozó, főleg amiért még ő hozta szóba ezt. Jól nézett ki, még vizes hajjal is. Különleges külső, ahogy sosem láttam eddig. Megnyaltam a szám szélét, s a továbbiakban a belső térre koncentráltam, de a festményeket szándékosan kikerültem a szememmel, mert nem akartam idő előtt megvilágosodni. Alig vártam, hogy maga Min Jong, az alkotó kalauzoljon el, hiszen tisztában voltam a különleges státuszommal.
- Korábban mintha még nem akartad volna, hogy lássam, de mindegy. Ahhoz képest, hogy raktárnak hívod, van itt minden – fordultam a többi ajtó irányába. – Hogyhogy nem itt laksz? – sokkal több dolgot rejtett a bolt hátsó fele, mint azt elsőre gondoltam, és ez különös izgalommal töltött el, ha még nem hoztak volna eléggé lázba a megtekintésre váró festmények, s maga Min Jong személye. Tetszett, ahogy magyarázott, de megint kicsit úgy tűnt, mintha mentegetőzésbe kezdett volna átcsapni a mondandója, és eszembe juttatta a pénteki aggályaimat az önbizalmáról. Fel kellene valamikor nyitnom a szemét, ha úgy alakul. Még nem ültem le, pedig nagyon hívogató volt a kanapé, helyette a helyiség közepén szobroztam, egyik lábamról a másikra helyezve a súlyt. Az időközben szabaddá váló karjaim összefontam magam előtt, s elégedett arccal néztem, ahogy a teakonyha jellegű szobából poharat kerített számomra. Nyugtáztam magamban, hogy a másik ajtó vezethetett a fürdőszoba felé. Próbáltam elképzelni őt egy-egy festéssel töltött napja után, ahogy lemossa magáról a festéktől befogott testrészeit, mígnem összerezzenve, nagyokat pislogva fogtam fel, hogy az imént hozzám szólt. Szerencsére tudtam figyelni, hallottam, hogy mit kért tőlem, eleget is kívántam neki tenni. Megköszörültem a torkomat, és egy gyakorlott mozdulattal változtattam át őket borospoharakká. A reakcióért, amit valamiféle hála formájában képzeltem el, türelmetlenül emeltem rá a tekintetemet. Helyette kínos csend. Talán most kellett volna szólnom, hogy próbáljon többet pihenni, és hogy ne értékelje annyira alul önmagát bizonyos dolgokban, mert velem ellentétben neki tényleg nincs ezekre semmilyen oka. A szavakat kerestem, mialatt a számat harapdáltam, de ő gyorsabban vágott közbe.
- Hát, nagyon kíváncsivá tettél – mosolyodtam el sejtelmesen. Ebből talán kitalálhatta, hogy a festményeket választottam, különben is izgult, és én is alig bírtam elfedni a remegésemet. Tudtam, hogy miért vagyok itt. Felidéztem a csalódottságomat, és hogy mennyire keresni kezdtem a biztonságot, a törődést. Oda mentem, ahol figyelmet kapok. Úgy éreztem, itt végre megkapom. Jobban, erősebben, mint valaha. Észrevettem a furcsa jelenetet a festménnyel, amit álmélkodva figyeltem a továbbiakban. – Mennyire tud kommunikálni? – nehéz a mágiával teljesen életre kelteni egy alakot, a nagy művészeknek is ritkán sikerül hitelesen visszaadni egy személyt. Biztos, ami biztos, zavartan visszaintegettem neki, de a továbbiakban az alkotójára néztem inkább, mert kényelmetlenül éreztem magam, hogy gyakorlatilag mégse ketten voltunk a helyiségben. – Furcsa, hogy megfestetted. De jó lett – dicsértem meg mosolyogva, bár nem voltam benne biztos, hogy jól tettem-e.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2021. szeptember 28. 20:53 Ugrás a poszthoz

Min Jong

- Na, ez már jó hír – csaptam össze elégedetten a tenyerem a rendelés szó hallatán. A nyál azonnal összefutott a számban, kis híján a gyomrom is halk korgásba kezdtem. Szerencsére nem ettem annyira régen. Ha először megyek valakihez vendégségbe, semmiképp se farkaséhesen teszem, hiszen sosem lehetek benne biztos, hogy jól főz-e az illető. Valószínűleg a Félszemű jöhetett szóba, mint legközelebbi pizzéria, talán az egyetlen is a faluban. Nem rossz választás. Külön öröm volt hallani, hogy az ananászt kihagyta a feltétek közül, így természetesen az elégedett pillantásom sem maradhatott el. – Alig várom, hogy legközelebb már magadtól főzz valamit. Inkább ezzel legyél elfoglalt, mint… nem is tudom – szétnéztem magam körül, aztán ismét a hajára. Kedvem támadt elsimítani a tincseket, hogy ne folyhasson a szemébe vízcsepp. Akármivel is foglalatoskodott ennyit, igazán nem kellett volna. Szerettem volna olyannak látni a helyet, amilyen valójában volt, ez tükrözte a legjobban Min Jong személyiségét. De nem kerülhette el azt sem, hogy ha egy felturbózott rántotta formájában is, de a saját főztjét kínálja fel nekem fogyasztásra. Mert szerettem volna őt is kihívások elé állítani. Az úgy nem ért, hogy én egyszer ecsetet ragadtam, hogy a kedvében járjak. Valamivel vissza kellett vágnom, amiben annyira nem jeleskedik, de mégis reális időn belül elsajátítható, legyen az egy finom fogás elkészítése. És akkor már csinálhatott volna valami olyat, ami a nemzeti ételük. Ha elrontja, se tudom róla megmondani, hogy melyik hozzávaló a ludas.
- Azért remélem, hogy nincs nagy baj… - léptem közelebb, hogy ne megint veszekedéssel indítsuk a találkozást. Nem akartam ezúttal feszültséget. Ha nem az ő hete volt, hát itt volt az ideje, hogy ez változzon. Hogy legalább innentől kezdve a jó dolgokra tudjon koncentrálni. Különben sem a nagy felhajtásokhoz voltam szokva. Minimalista megközelítésem van, bármennyire is nagyok az elvárásaim. Rég lemondtam róluk a csalódások végett, úgyhogy nekem szokatlannak számított, hogy efféle fogadtatásban részesített. Bőven megugrotta a mércét, és ezzel nem szeretném leminősíteni azt sem, aki eddig adott, eddig igyekezett, hiszen ő meg pont konyhaművész volt. Szerény, csendes, értve a dolgához. Új szelek fújnak már.
- Csak nem fontos vagyok? – nevettem fel, de cseppet sem humorizáltam, belül féltem a választól. Hallani akartam, hogy mit gondolt. Máskülönben miért akart volna jó benyomást kelteni. Zavarba jöttem, kénytelen voltam tenni néhány lépést a helyiségben, hogy szemügyre vegyem a bútorokat, és elképzeljem némileg tanakodva, hogy miként festhetett eredeti állapotában. – Impozáns – talán ez volt a jó szó rá. De tényleg nem kellett volna kitennie magáért. Még akkor sem, ha velem volt programja. Egy elégedett hümmögéssel nyugtáztam azt is, hogy miért lakik külön. Tetszett a hozzáállása. Hasonlóan vélekedtem a saját munkámmal kapcsolatban. Jobb, ha nem kísér hazáig, ami persze elkerülhetetlen a szakkönyvek halma miatt, de mint legrosszabb eshetőség, külön helyiségeket alakítottam ki a kacatoknak, ahová mindenképpen csak akkor megyek, amikor a hivatásommal kapcsolatban akad elintéznivalóm.
A festmény szavaira elismerően mosolyogtam. Még szép, hogy nem akarta megzavarni a kommentjeivel a kibontakozóban lévő beszélgetésünket, de még így is kellemetlenül éreztem magam, amiért vigyáznom kellett ezentúl, hogy mit mondok neki. A falnak is füle van, meg úgy mindennek. A francba is ezzel. De nem fordíthattam meg, főleg azért, mert Min Jong barátja volt, és így meg kellett adnom a tiszteletet. De akaratlanul is görcsbe rándult a gyomrom, mert hallottam már eleget ezekből a bizonyos barátokból. Ru, meg ilyenek, aztán látható, hogy mi lett a vége. Nem kértem belőlük többé. Aztán azon kaptam magam, hogy féltékeny lettem egy festményre, így gyorsan megrázva a fejem, és inkább a kérdésére válaszoltam.
- Mert… Így olyan, mintha kettő lenne belőlük – vallottam be kényelmetlenül. Még arra se volt bátorságom, hogy részletesen megszemléljem őt, hiszen féltem, hogy sértésnek veszi. Valamennyi portré elhunyt személyről készült, s hogy ez kivételnek számított-e, arra inkább nem akartam rákérdezni. Helyette kezdetét vette a tárlatvezetés. – Legyen. Szép. Melyik festményedre vagy a legbüszkébb? Melyik a legkülönlegesebb? Mindet ugyanolyan technikával készítetted? – megálltam az erdő előtt, amelynek apró mozgásai mindvégig fenntartották az érdeklődésem, de természetesen az alkotójukra ugyanolyan lelkesen vetettem pillantásokat. A kérdéseim reméltem, hogy oldják a szorongását, mert bár én is zavarban voltam, őt szerettem volna újra határozottnak látni magam mellett. Akkor talán én is oldódni tudtam volna.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2021. szeptember 28. 21:25 Ugrás a poszthoz

Min Jong

Örömmel hallottam, hogy beadta a derekát. Innentől kezdve biztosra vettem, hogy előbb-utóbb sikerül majd rávennem arra, hogy beizzítsa a tűzhelyét, és elkészítsen valamilyen fogást, és így a következő, talán nem is olyan távoli találkozásunk alkalmával már az ő otthonát is kihúzhatom a listáról. Egyelőre a boltjáról is vajmi keveset tudtam, a többi helyiség felfedezésre várt, nem mintha azok közé tartoztam volna, akikre ez az információ egyébként tartozott, de attól még mérhetetlenül szomjaztam a tudásra, amit az ő ismeretével szerezhettem. Fokozatosan akartam kiismerni, és minél észrevétlenebbül. Apránként lopózni be hozzá, hogy aztán elengedhetetlenné váljak. Mert kielégítő érzés volt, ha valaki ragaszkodott hozzám. Az ő részéről mégis ijesztőnek hatott, mert nem tudtam közömbösen hozzáállni. Ezért bár csillogott a szemem az elégedettségtől, azt is tudtam, hogy ahogy neki, úgy nekem is egyre nagyobb szükségem volt rá, egyre nőtt bennem az iránta érzett féltés, és a gondoskodás jeleként olyanokban is benne lettem volna, mint hogy például legközelebb az én házamba is bepillantást nyerjen. Tehát annyira azért nem akartam egyoldalúan gondolkodni. Még bűntudat ébredt volna bennem…
- Várni fogom – bólintottam, hogy a lehető legjobban nyomatékosítsam a vágyamat. – Akkor jó. Türelmesnek ismerlek. Te is annak gondolod magad? – pillantottam rá jelentőségteljesen. Sosem sikerült még kihoznom a sodrából, nem láttam különösebben feszültnek, a múltkorihoz hasonló helyzetben se tudtam őt gyakran elképzelni. Nem hittem, hogy az országa egyik legnagyobb könyvesboltjának tulajdonosaként, ekkora vagyoni háttérrel gondja adódhatna, a legnagyobb dilemmáját még mindig a félvámpírságával kapcsolatos vívódásaiban láttam, ami gyakorlatilag a túlhajszoltságát, a félig-meddig struccpolitikáját és a tőlem való távolságtartását eredményezte. Ha valóban nem a családjáról szólt ez az ügy, akkor aligha lehetett olyan, ami valóban probléma. Hittem neki. Meg fogja tudni oldani. Túl sok mindenen ment keresztül. De ha mégis szüksége volt valakire, akkor azt is tudtam, hogy valamilyen módon a tudtomra fogja adni. Vagy annyira egyértelműek lesznek a jelek, hogy kiszedem belőle, ha kell, harapófogóval. Szerettem volna ezt a tudtára adni, így mikor mellém lépett, a vállára tettem a kezem és óvatosan megpaskoltam. Nagyot dobbant a szívem a válaszára, zavaromban még a tekintetét is kerülni kezdtem. Legszívesebben azt kértem volna, hogy éreztesse is, ahogy eddig még maximum a múltkori elbúcsúzásunkkor tette. De a meghatódottságom félre kellett tennem, az émelygő gyomrom közbeszólt. Talán túlságosan izgultam, vagy felkavart a jelenet, vagy éhes lettem.
Elhúztam a szám, egyébként csendben maradtam. Nem biztos, hogy kíváncsi voltam az exére, sem a vele kapcsolatos dolgaira, de kénytelen voltam egy vállvonással letudni a megjegyzését. Elhiszem, hogy megihlette, így szokott ez lenni. A portrékkal egyébként nincs bajom mégis zavart, hogy egy számára fontos személyt kellett volna górcső alá vennem, akit nem akartam tárgyiasítani, így hát szemérmesen a többiekre fókuszáltam. Még csak az kellett volna, hogy netán veszekedni is leálljak egy festékhalmazzal.  Megvártam, amíg aludni tért, a szerény búcsú alatt nem akartam megzavarni őket, aztán feltettem a kérdést. Láttam, mennyire óvja őket, mintha mindegyik a gyereke lenne. Nekem is hiányzott az ilyen gondoskodás.
- Miért nem emlékszik rád? – döntöttem oldalra a fejem. Tettem néhány lépést a festmények között, hogy jobban lássam a vásznat, s rajta azt a sok apró részletet, amit még képessége birtokában kanyarított rájuk, s közben próbáltam valami szakmai beszélgetésfélét kezdeményezni ezekről. – Nem tagadom, csalódott vagyok. De még jóváteheted – vontam meg a vállam komoran, mintha nem akartam volna, hogy bárminemű érzelmet kiolvasson az arcomról. Kíváncsian hallgattam a kifogását, ha volt. Azután is néma maradtam. Csodálattal szemléltem, ahogy elmutogatta nekem a képeket, csak néha szóltam közbe egy-egy hümmögéssel. Érdekes volt hallgatni hozzá a narrációját, és igazán lenyűgözött a magyarázataival. Attól, hogy a fő témája a természet volt, még nem vált unalmassá. Nem sok ehhez hasonlót láttam korábban, és a stílusa is igen kifinomult volt.
- Hm, értem… És ugye nem téged jelképez? – böktem a lepkére sanyarúan. Nyeltem egy nagyot, mert a gyanú attól még ott lapult bennem, hogy a hegyi beszédemnek most kell következnie. – Köszönöm, hogy megmutattad őket. Büszke lehetsz magadra, de persze nem csak emiatt – mosolyodtam el, ahogy eszembe jutott az ének és tánctudása, aztán tovább sétáltam a festményei előtt, itt-ott közelebb hajolva a részletekhez, míg máshol direkt távolabb, hogy a színek és a kompozíció harmóniája ejtsen rabul. Mégis mindvégig a közelében akartam lenni, mintha meghatározott méteren túl nem mertem volna távolabb merészkedni.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2021. szeptember 29. 16:36 Ugrás a poszthoz

Min Jong

Türelmes, de még mennyire. Legalább e tekintetben fellélegezhettem, hogy tisztában van önmagával. Minden másban szüksége volt még némi iránymutatásra. De kevésnek, vagy éppen alkalmatlannak éreztem magam arra, hogy irányt mutassak neki. Egyúttal féltem, hogy ha befolyásolhatom, az bár sikerélmény lett volna abból a szempontból, hogy személyiségem meggyőző ereje ezúttal se vallott volna kudarcot, mégis, az ő esetében valamiért kivételesen azt szerettem volna, ha nem tudtam volna hatni rá. Addig érdekesebb, nagyobb kihívás volt a számomra. Függetlenül attól, hogy a kedvemben szeretett volna járni, és igyekezett bearanyozni a napjaimat a maga kis ártatlan, ügyetlen módján, azt már nem várhattam el tőle, hogy minden tökéletes legyen. Az időbeosztása, az olykori titkolózásai aggasztottak, kíváncsivá tettek. Valami, amibe bele akartam ütni az orromat, és kivételesen nem a munkámmal volt kapcsolatos. Bökte az oldalam, hogy mivel nem tudott megbirkózni ezúttal. Semmi olyan akadály nem gördülhetett elé, amin ne tudott volna felülkerekedni, ebben biztos voltam. Amíg rajta tartom a szemem, addig ez így is marad. Mert így kell maradnia. Ha megint eltűnik, majd újból felkeresem. Ha kell, a nyakára járok. Már tudom, hogy hol lakik. Megfogadtam magamban, hogy nem hagyom őt egyedül, ha lelki aggályai támadnának.
- Rám célzol? – vettem rögtön magamra a toldását. Gondoltam, talán túl sok mindent nézett el nekem eddig. És minden bizonnyal így volt, mert nem egy bunkó megjegyzésem volt már felé, amit előfordult, hogy utólag már másképpen fogalmaztam volna meg, azonban késő volt javítani, róla pedig lepergett, és azt hiszem azóta elfelejtette. Ő nagyon nehezen hozható ki a sodrából. A szépet próbálja meglátni. A festményein végignézve sem egy beteg ember alkotásai látszanak, aki mindenféle dekadens, elvont, sötét vagy épp értelmezhetetlen krikszkrakszot dob a vászonra. Ennek talán mégis van értelme, az ilyen fajta művészet mégiscsak érdemel helyet a szívemben. Megértettem, hogy miért csinálta.
- Mióta is festesz? – fordultam felé gyanakvóan. Mentsvára volt, egy remek kikapcsolódás, ahova a könyvekkel egyetemben menekülhetett a zűrös család elől. Minden bizonnyal valami ilyesmi lehetett. Élvezte, és a jóra koncentrálhatott. Neki talán nem jutottak a hófödte hegycsúcsok. De az erdőt nézve, gyakorlatilag ugyanazt láttam. Ő vászonra vitte, amit elképzelt, én fogtam magam, elszöktem otthonról, és kiültem a természetbe, hogy gyönyörködjek a csodáiban. Min Jong elméjében nem egy elborult, meg nem értett művész bújt meg, aki púpot és szakállat növesztve poshadt meg a saját kis zegzugában. Adott magára, megvolt a maga élete. Nem teljesen az a fajta alkotó, akit a lexikonban találnánk a jelentésmagyarázó illusztrációként.
Aztán tovább hallgattam a történetét, ami valósággal lesokkolt. Dermedten álltam mellette, s hirtelen elment a kedvem attól, hogy hozzáérjek. Mély megvetéssel mértem végig rajta, amolyan igazi pedagógushoz méltó szúrós szempárral, jelezvén, hogy most elszakadt a cérna, és éppen készülök kiosztani. Ehhez nagy levegőt vettem, s most ahelyett, hogy leordítottam volna a fejét, próbáltam neki viszonylag higgadtan elmagyarázni, hogy mekkora bűnt követett el az én olvasatomban.
- Pff, te már csak tudod… A lényeg, hogy megadtad neki az esélyt, hogy megérthessen… Ja nem. Marha jó. Azért remélem, hogy helyettem sosem akarnád eldönteni, hogy nekem hogy lenne jobb. Önző vagy. Persze érthető, hogy miért csináltad, de ez akkor is szánalmas. Tőlem aztán nézhetsz rám könnyes szemekkel, csak tudod attól még nem kéne haragudnod a világra, amiért félvámpír lettél. Szerinted más nem tudna elviselni rajtam kívül? – a kiosztásom zárásaként azért akaratlanul is megejtettem egy ravasz mosolyt végül, ahogy körbe-körbe jártam a helyiségen, és a számat húzva, a hangsúllyal kellően drámaian játszadozva próbáltam lelkileg minél jobban megalázni beszélgetőtársamat. Jól tudhatta, hogy egyetlen célom nem is a megszégyenítés volt, hanem inkább azt akartam elsősorban kideríteni, hogy velem mit tenne. Hiszen, ha akkor nem küldi rá az átkot, még ma is a festményen szereplő alakkal lógna, van szemem az ilyesmihez.
- Ezek után? Sok szerencsét, hogy kitaláld. De talán tudod – morrantam fel. Biztosíték kell, hogy bízni tudjak benne. A múltkorinál több. Ne akarjon megvenni tárgyakkal, a lelkem nem galleonokban mérik, és a sajátos árfolyam miatt kevés emberrel ülhettem le eddig üzletelni róla. Elismerően vizsgáltam tovább a lepkéket, mintha csak a teaházban lettünk volna, s így már rájöttem arra is, hogy miért voltak számára olyan kedvesek, különösek, szeretni valóak az első megbeszélt találkozásunkon. A történetet, a mögöttes jelentést ismerve sokkal többre becsültem az alkotást, mint pusztán a látványából fakadóan.
Kérésére felé fordultam, majd egy vállvonással lerepítettem a dugót. Töltöttem is volna mágikusan, ha nem lett volna gyorsabb, s adta át volna a poharat személyesen. A koccintás alatt mélyen a szemébe néztem, majd viszont kívánva lehuppantam a kanapéra, mintha annyira elfáradtam volna. Ahogy kortyoltam párat, és az italt ízlelgettem, ismét felé fordultam.
- Folytasd, kérlek. Nem értek a festéshez, de ebben nem az a lényeg, hogy mozogjon. Önmagad kell, hogy kifejezd vele, és semmi nem veheti el a kedved – majdhogynem hánytam magamtól, hogy ekkora biztatásokba kezdtem, de szerintem szüksége volt rá. Éreztem, hogy min ment keresztül, és azt akartam, hogy megnyíljon nekem.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2021. október 1. 00:02 Ugrás a poszthoz

Min Jong

Ironizált? Gyanakvó maradtam, bizalmatlanul fürkészve arcának rezdüléseit. Kezdtem megörülni, hogy talán arra gondolt, hogy mennyi mindent elvisel maga körül. Tűr, lenyel, a nagy nyomás ellenére küzd tovább, s ezzel talán mégis tisztában volna, így nem lesz szükség akkora térítő tevékenységre a részemről. Mármint észhez térítőre, mert súlyosan megváltoztatni nem szeretném. Csak annyit akarok, hogy felnyissa a szemét. Rájöjjön olyan dolgokra, amik egyébként az orra előtt vannak. És mindenekelőtt fogadja el őket. Kezdjen velük valamit. Ne a szőnyeg alá söpörje, mert továbbra is abban a hitben voltam, hogy az érkezésem az ő életébe a jelenlegi körülmények között nehezen lenne összeegyeztethető, így mindenképpen szükség lenne lemondásokra, kompromisszumra. Mint mondtam már, vagy csak utaltam rá, de egyszer már megjártam, hogy nem tisztáztam idejében a szabályokat. Még egyszer nem szeretném, ha ugyanígy végződne, ahhoz Min Jong túl értékessé vált.
Különös volt a kontraszt, a gyors váltás, amire ezúttal őszintén nem számítottam. Egy izgalommal teli raktári látogatást képzeltem el, amikor beavat végre a korábban féltve őrzött festményeinek világába. Gyertyafény, kívánságra rendelt pizza, egy kellemes, ám mértéktartó borozgatás, kötetlen beszélgetés. Nagyon vártam már, hogy végre a nyilvánosságtól elzártan tudjunk találkozni, hogy ne kelljen attól félnünk, hogy valaki meglát minket. Így akár kényelmesebb lett volna az is, ha újra meg akart harapni, vagy egyszerűen nyíltabban mertünk volna megbeszélni olyan témákat, amik máskor nem tartoztak volna idegen fülekre. Szóval papíron minden adott volt ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, az imént még kellemesen elmosolyogtam azon, hogy gyerekkorától mennyire meghatározó volt számára a művészet, aztán rátértünk a fránya portréra, akitől először idegenkedtem, majd tartottam tőle valamiféle megmagyarázhatatlan féltékenységből fakadóan, s végül szörnyű sajnálatot kezdtem el érezni iránta.
- Tudod, az alapján is kialakul az emberről egy kép, amit magáról állít – vágtam vissza a vádakra. Hogy tudtam volna csak az a néhány hét alapján megítélni őt, amit láttatott magából, ha tegnapelőtt még mindig egy új arcát ismerhettem meg. Egyszerűen túl hamar elvárta, hogy közel kerüljünk. Én az első perctől fogva önmagamat adtam, úgy érzem, hogy nem esnek ki percenként csontvázak a múltam szekrényéből. Van néhány téma, amit azért kerültem, mert fájó seb az életemben, de a szüleim ballépései miatt nem az én személyiségem torzulna, ha mégis kiteregetném neki a szaftos részleteket. A fejem csóválva néztem, ahogy meglepődött, de legbelül nagyon fájt, hogy ismét így kellett látnom. Védeni viszont nem tudtam azért, mert hülye volt. – Most azt hiszed, hogy emiatt javíthatatlanul rossz embernek tartalak, és minden jó tulajdonságodat elfelejtettem? – vontam fel a szemöldökömet. Ez nem így működik. Mindannyian követünk el hibákat, és valahol haragudtam rá emiatt, de valahogy ez a teátrális fennakadása most nem hiányzott. Persze édes volt látni, ahogy a kiosztásom szépen-lassan elérte a célját, és nem süket fülekre találtak. Számoltam vele, hogy nem lesz könnyű szembesülnie az igazsággal, hát még feldolgoznia. Itt hátul, csendben és elvonultan kedvére hazudhatja be magának, hogy mennyire jó döntés volt hátat fordítani mindenkitől azért, mert átváltozott, de a köznép ezt nem kajálja be olyan könnyen. Beszélgethet a műbarátjával beteges módon, de ha én nem, akkor senki más nem ébreszti rá arra, hogy nem normálisan viselkedik. Nemes szándék vezérelt a bírálatommal.
- Na látod… Velem miért nem tennéd? – kérdeztem vissza kíváncsian. – Nézd, te ismerted őt, nem én. Biztosan volt rá valami okod. Csak olyan könnyedén mesélted, hogy felkaptam a vizet, na… - motyogtam az ujjaimat tördelve, mikor már nagyon kínzott a látványa, amint a szemeit törölgette. Nem akartam még egyszer sírni látni, már a gondolattól összeszorult a gyomrom, még ha próbáltam is erős maradni. Azt azonban kár volt gondolnia, hogy elszökhetett előlem. Amint távolabb lépett, én követtem őt, hogy végig a közelében lehessek, és ismét megérintettem a vállát, hogy érezze, annyira azért nem rossz a helyzet. Túl sok mindenen mentünk már keresztül, túl rövid idő alatt.
Nem ült le a keserédes koccintásunk után, helyette felhajtotta a poharat. Összeráncoltam a homlokom a látványtól, már-már felháborodva néztem végig a jelenetet. Csak nem képzelte, hogy leissza magát miattam, az orrom előtt? A pálcámért nyúltam, hogy kilőjem a kezéből az üveget, de túl gyors volt, aztán néhány fenyegető lóbáláson kívül reméltem, hogy nem lesz szükségem többre. Ennyire nem akartam durva lenni, valami csoda folytán sikerült lecsillapítanom az indulataimat.
- Értettem, művész úr – dörmögtem sértődötten, mert részemről már elsimítottam volna a dolgokat, de úgy látszott, hogy mély nyomokat hagyott benne az a rohadt kép. Vitte volna innen a francba, minek a múltját felhánytorgatnia, és utána még neki állna feljebb az egész. – Abból kell főzni, ami van – mosolyodtam el végül, majd megvontam a vállamat. Előbb-utóbb majd belátja, hogy bár megváltoztak a képességei, új korszakot nyithatna, és még így is alkothat csodálatosat.
- Most végig így fogsz viselkedni? Kelj fel onnét… - forgattam a szemem, és néhány kínos perc alatt kitaláltam valami semleges kérdést. – Látom finom volt a bor. Éhes is vagy?
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2022. január 29. 17:19 Ugrás a poszthoz

Tobias
helyszínelünk | Üstösd

- A csapdaállítás? - kérdeztem vissza meghökkenten, kissé lefagyott végtagokkal. Roppant logikus lépés, szinte adja magát Tobias fejében, hogy annak kellene következnie, mégis az a krisztusi beletörődés, az a tudatos önfeláldozás, egyszerűen szívszorító volt számomra. Én, aki inkább voltam materialista, elszörnyülködve hallgattam nyugodt szavait, ahogy rezzenéstelen arccal tudta átadni magát, s az élete feletti rendelkezést egy ijesztő, háttérből figyelő létezésnek. Az én méltóságom, a koponyámba szorult, parányi, de annál mohóbb lélek túlságosan gyerekes ahhoz, hogy kockázatot vállaljon egy nagyobb jó érdekében. Mondjuk hozzá kell tennem, hogy Tobiast alaposan sarokba szorították, zsarolása ezernyi álmatlan éjszakát átölelő hosszúsággal tart már, így ki tudja, én éppen hogyan döntenék, ha ugyanazt az utat jártam volna be.
Hiába jött blöff, vagy elhamarkodott, elbízott kijelentés, beszélgetőtársam pontosan tudta, hogy a hierarchia melyik fokán álltunk bábuszerűen, az állami gépezet mely fogaskerekébe raktak be minket forogni, így szavaimat sem vehette komolyan. Hogy én mit tudtam volna elérni a valóságban, az tulajdonképpen nem érdekelt. Vagyok annyira fontos, hogy beültem volna egy kávéra az irodába, ahol kifejtettem volna a nyomozóval kapcsolatos aggályaimat, és hogy szerintem hogyan kellene ezt csinálni. Lehet, hogy semmi közöm hozzá, de Tobiashoz mégis kötődtem annyira, hogy erre jogosultnak érezzem magam. És még miért? Mert, ha akkor és ott, nem úgy történik mindaz, ami, akkor most nem dolgozik sehol. Becsüljék meg, ahogy emiatt engem is. Kész. De ki hinne a valóságban ennek a történetnek? Ami aztán, ha minden részletét ismernék, feleannyira lenne hősies?
- Nem csak Az... és ez a lényeg - préseltem ki összeszorult torkomból, küszködve bármiféle könnycseppel, ami el akarta hagyni a szemem. Sóhajtottam egy nagyot. Halk szavai fájdítóan karmolták dobhártyámat, majd gerjesztettek valamiféle belső bűntudatot. Levegőt alig kaptam. A teremben minden fojtogató volt már. Ki akartam menni onnét. Nem akartam, hogy bárki is lásson így, megtörten...
- Ha egyedül is kell felvenned a kesztyűt, még mindig nem kőbe vésett, hogy te, vagy mindkettőtök hullik el. Legalább ebben egyetértünk? - tettem egy utolsó próbálkozást, amikor újra normális tudott lenni a hangom, s kellő hatásszünet telt el. Legyen már egy kicsit optimistább... Tudom, hogy én sem szoktam az lenni, de mégis...
Kíváncsian követtem őt felfelé. A folyosón már szájon át kapkodtam a levegőt, annyira hiányzott a friss oxigén, noha ott se volt valami ideális a helyzet.
Felértem. Eddigre kikapcsoltak az arcizmaim. Merev, unott arccal néztem szét a helyiségen. A szívem sem vert úgy, mint korábban. Megtanultam elfojtani az érzéseim. Monoton, unott hangra váltottam, talán azt is hihették külső fülek, hogy megsértődtem. Ha lettek volna. Pedig nem így volt. Leguggoltam, a jelektől biztonságos távolságra. Szemeim lehunyva idéztem fel legutóbbi tanulmányaim.
- Fekete mágia... Nem teljesen varázslat... inkább valamiféle imának mondanám. Fohász. Áldozathoz. De miért nincs itt vér? - toltam valamivel előrébb jobb cipőm orrát, s világítottam a padlóra a pálcám hegyével, ahogy hangosan gondolkodtam.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2022. március 20. 19:23 Ugrás a poszthoz

Min Jong

- Nem is érdekel? – kérdeztem vissza szinte azonnal. A szemeim szinte rögtön összeszűkültek az állításától, ahogy csípőre tett kézzel hallgattam a duzzogását. Nem mintha én jobb lettem volna, de a részéről ezt nem neveztem volna vitának. Úgy tűnt, mindig ezt csinálja. Elzárkózik attól, hogy megbeszéljünk valamit, és inkább könnyes szemekkel félrevonul a saját kis világába. Én szeretek konfrontálódni, persze csak azért, mert szeretem elhinni magamról, hogy végül én jövök ki győztesen a vitákból, és jót tesz az önértékelésemnek, ha felülkerekedek az ellenfelemen, jelen esetben Min Jong gyenge lábakon álló érvelésén. Vagyis, annak lehetett ezt egyáltalán nevezni? Meg se próbált megérteni, és ezt igazságtalannak tartottam. Az én agyam rögtön kattogni kezdett, hamarosan pedig más megvilágításba helyeződött a portréalak története.
- Vagy úgy… - halkultam el. Nyilván nehezebb volt így. De ki a franc gondolta volna, hogy az az oda-vissza sztárolt, állítólagosan legnagyobb könyvesbolt-hálózat örököse varázstalanokkal keveredhetett, amikor az ő kultúrájukban aztán pláne nem divat az, hogy nyissanak feléjük. Pontosan tudtam azt, hogy milyen kötöttségekkel járnak az aranyvérűek mindennapjai, hiszen a svájci varázslócsaládok hasonlóan konzervatív vonalat képviselnek a meglátásaim szerint, mint távol-keleti megfelelőik. Talán annyi a különbség, hogy tisztában vannak a kivételességükkel, és a kantonok sokszínűsége miatt könnyen kapcsolatot alakíthatnak ki a különféle kultúrákból jövő nációkkal, ami visszaköszön az üzleti életben. A főszabály az, hogy mindenki az ő kegyeikért teper, s aki ügyesen politizál, az sokra viheti ezekben a kétszínű érdekkapcsolatoktól átszőtt dimenziókban. Nekem természetesen felfordult tőle a gyomrom, pedig meglehetősen könnyű életem lehetett volna valamelyik villában, és nem tagadom, kellően sok rossz tulajdonságot hoztam át még így is, ami megnehezítette a szociális életem gyakorlatilag minden szempontból. – Hogyne, ne mondj már hülyeségeket! De ha nem akarod megbeszélni, akkor nem kell – csattantam fel a károgására, majd egy vállvonással egybekötve széttártam a kezem, átadva neki a végső döntés lehetőségét. Őszintén tartottam attól, hogy a következőkben elbőgi nekem magát, amivel végképp nem tudtam volna mit kezdeni, csak zavartan toporogni, esetleg kirohanni a mosdóba, mert idő közben már annyira marta volna a gyomrom a bűntudat és a kényelmetlenség, hogy az ebéd is visszaköszönne.
Fogtam a vállát, óvatosan és bizonytalanul végigsimítottam rajta, majd meg is szorítottam kicsit, mintha azzal kipréselhettem volna belőle a haragot. Láttam, hogy összerezzent, és még mindig sajnáltam, hogy ennyire magamra haragítottam. Tisztelnem kellett volna a döntését, még ha baromságnak is tartottam. Szinte az imént érkeztem, és minden igyekezetét felrúgva megfagyasztottam a hangulatot.
Felhorkantam a visszaszólására, és ha nem állt volna fel kicsivel később a pizzáért, csakugyan elrángattam volna onnét, vagy sértődötten viharoztam volna hazafelé, mert vendégként elképzelhetetlennek tartottam, hogy a továbbiakban szemrehányást tegyen rám, vagy folyamatosan érzékeltette volna velem a sértődését. – Jól van - izgatottan figyeltem, hogy mikkel rukkolt elő. Azt hittem, hogy egyetlen nagyméretű pizzát rendelt, esetleg két részre osztva a feltéteket. De jobban szerettem, ha volt miből válogatni, össze is dörzsöltem a tenyerem, miközben a szám szélét nyaltam meg izgatottan. Megvártam, amíg kinyitogatta a dobozokat, és a sajátjából kiveszi a részét, majd feltankoltam mindből, hogy később ne kelljen felállnom. Így a tányéron egymásra is került a szeletekből, de nem zavart. Pislogtam párat, hogy még mindig a földre ült vissza, úgyhogy fogtam magam és egy hangos sóhaj után leültem mellé, a földre. Azt hitte volna, hogy megszabadulhat tőlem?
-  Köszi, neked is. Finom, bár felesleges megjegyeznem, úgyse te csináltad – nyammogtam az első falatok után, kissé játékosan próbálva vele kötekedni. – Amúgy… Csak sajnálom, hogy ennyi minden zavar téged. Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz – ahogy azt sem, hogy ezt ennyire őszintén megvallom neki. Sejtettem, hogy damfírnak nem fantasztikus lenni, de a mélységeibe nem gondoltam bele, így amikor az elfoglalt élete mellett azzal szembesültem, hogy mennyi lemondással járt ez a számára, akaratlanul is elöntött a méreg a tehetetlenségtől, s felbosszantott az is, hogy nem tudja felvállalni magát önmaga előtt sem.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2022. március 20. 19:35 Ugrás a poszthoz

Min Jong

Nem voltam biztos benne, hogy ezt a félreértést a szőnyeg alá kellett volna söpörnünk, mert attól féltem, hogy a lépéssel csupán késleltetjük az újabb könnyeket. Abban már igen, hogy az agyam a továbbiakban ezen készült kattogni, ahogy az azzal járó bizonytalanságot is utálom, hogy most majd mit gondol rólam Min Jong a továbbiakban, mennyire sikerült lerontanom a rólam kialakított képét, és ezzel együtt visszavetnem az ismertségi viszonyunk mértékét. Így a nem túl lelkes válaszával, a mindössze két szóval, amit végre kipréselt magából, nem lettem túlságosan felvillanyozva. Tudtam, hogy érzékenyen reagál dolgokra, ahogy neki meg azt kellett volna tudnia, hogy milyen tud lenni a stílusom, vagy hogy reflexből gondolok mindig a legrosszabbra, mert túlságosan belém ültették ezt a rossz tapasztalatot a múltam balszerencséi során. Fájt neki az igazság, így fogtam fel. Valamit nem biztos, hogy jól csinált, és legalább a következő megbeszélésünkig ez érlelődhetett benne. Alig vártam, hogy aztán majd még meg is köszönje nekem egyszer, amiért rámutattam bizonyos magatartási hibákra. De ezekért az útmutatásokért cserébe semmit se kértem, csak a bizalmát, valami irántam érzett tiszteletet, mintha az utolsó szó joga mindig engem illetne. Ami talán azért van, mert túlságosan individualistaként rendezkedtem be az évek során, és gyakorlatilag lehetetlen elképzelnem, hogy ezentúl másnak adnék igazat a magánéletemben, vagy ne a saját érdekeimet helyezném előbbre. Még akkor is, ha egyre inkább előfordul, hogy szívem szerint másként cselekednék, mint ahogy az eszem diktálja.
Vele együtt nevettem fel egy pillanatra a bravúros visszavágásán. A sértettség okát én sem felejtettem el, ahogy a tette alól se mentettem fel, csupán a kérésére továbbléptem, egy kis könyvjelzőt hagyva magamban arról, hogy ide még egyszer vissza kell lapozzunk, és nehéz olvasmány lesz. Összemoshattam a tettét azzal, hogy máskor is mindig mennyire elrejtőzött, és méltatlanul a háttérbe szorult, mint például a festés esetén, amikor a kiállítással próbálkoztam. Azonos gyökeret keresek a problémáknak, mint valami mániákus pszichológus, aki ha meglelné az életének azon pontját, ami miatt ennyire kishitű tud lenni, máris visszatérhetne a régi Min Jong, akire látom egyébként, hogy ő is vágyik. Azt nem sejtettem, hogy egy damfírnak ilyen nehéz, meg hogy vele ennyire bonyolult, egy egyszerű pálcahasználattal is óhatatlanul emlékeztettem őt arra, hogy mivé lett az évek során, hogyan veszett ki belőle apró morzsánként a mágia. Azon túl, hogy a véremet ihatta, és a harapás vegyes érzelmeit élhettem vele át, a többi hátrányáról eddig mintha nem teljesen akartam volna tudomást venni, vagy nem is tudtam róluk. A napfény ugyanolyan nehéz volt, emlékszem jól, hogy mennyire zavart a napszemüvege. Itt legalább semmi ilyenre nem volt szükség, teljesen önmaga lehetett. A haja is egészen kezdett megszáradni, ahogy néztem, csak néhány csepp folyt végig az arcán, amit kedvem lett volna letörölni, de végül is csak érezte volna magán, ha zavarta. Az ingemnek pedig mindegy volt, hogy kissé átfogja vele a vállamnál, ahogy ráhajtotta a fejét. Kissé közelebb nyomtam az arcomat a tincsekhez, hogy érezzem a samponja illatát, így még az evést is félbehagytam.
- Furcsa lenne… De inkább csak maga a tudat, hogy többé nem használhatnám. Egyébként meg tudok lenni nélküle – próbáltam győzködni őt, de mint az előbbiekben is láthatta, nagyon jól tudott jönni a bornyitáskor is, így legalább kiegészíthetjük egymást, és segíthetek neki máskor is, bármiben. Azt hiszem, sokan összetennék a kezüket egy ilyen támogatóért. – Hova sietsz? – veszem ki a kezéből a poharakat, amint letettem a földre a tányéromat. Még szerencse, hogy feltakarított előtte, mert biztosan elég festékes lehet a padló alapból. Ha jól számoltam, a harmadik poharának esett volna neki percek alatt, nekem pedig nem volt szükségem egy ittas Min Jongra. Ha ki akartam volna használni, már megtehettem volna.
- Néha azt érzem, mintha belemenekülnél valamibe. Vagy csak nem akarnál tudomást venni arról, hogy mi van előtted – folytattam a meglátásaim ismertetését óvatosan, mert talán még mindig nem értette, mire utaltam.

Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2022. március 20. 19:40 Ugrás a poszthoz

Min Jong

Nem lepődtem meg, hogy ő is így gondolkodott az elején. Nekünk lehetetlen elképzelnünk, hogy milyen varázslat nélkül. Halvány emlékeim ugyan vannak arról, amikor még képtelen voltam varázsolni, de aranyvérűként a családban mindig is körülölelt a mágia. Legkorábban még az elbűvölt tárgyak formájában, az otthonunk illúziói képében, de valahogy átszőtte a mindennapjaimat. Talán az előbbi lehetett rám olyan nagy hatással, hogy a későbbiekben a mágikus tárgyak felé orientálódtam a tanulmányaim során, és nem a szülők által kijelölt görcsös utat kezdtem el követni. Hamar átéreztem, hogy milyen nehéz lehetett neki azóta.
- Csak szólj, ha szükséged van valamire – fordítottam felé a fejem, majd néhány harapás után be is faltam az első szelet pizzát. Tisztában voltam vele, hogy mennyire kényes kérdés lehetett számára a közreműködésem, ezért kerülni szerettem volna a következtetést, hogy mellettem kiszolgáltatottnak érezze magát. De ott volt bennem, hogy ha már értek valamihez, akkor valahogy megháláljam neki a kedvességét. Semmiből nem állt volna néhány pálcaintéssel olykor rendet rakni nála, ha előre egyeztetünk egy időpontot, ugyanígy a boltja üzemeltetésében is szívesen segítettem volna, ha a beosztásom engedte. - Jól bánok a pálcámmal – toldottam hozzá mosolyogva, amolyan elővigyázatosságból, hogy ne tudjon megsértődni a segédkezésemre, és leplezzem a valós szándékaim egy kis viccelődéssel. Ha ismert, akkor azért beláthatta, hogy alapból ritkán humorizáltam, a borból még nem ittam eleget, úgyhogy maradt a hátsó szándék, amit kérdés, hogy megsejtett-e ennyiből. Majd azt mondtam volna, hogy túl rosszra gondol, és az át is vezetett volna minket egy következő vitára. Valószínűbbnek tűnt, hogy hárításba kezd, erre fel kellett készülnöm.
- Aha, persze. Hányadik pohárral készültél inni? Szerinted józanul szeretnék veled lenni, vagy részegen? – tettem fel szigorúan a számomra egyértelmű kérdést, s hogy abszolút kedvét szedjem, eltoltam az üveget és a poharakat az asztal távolabbi pontjára. Ha ő nem ihatott többet, én se tettem, mert ha a szeme láttára pótoltam volna az adagomat, hogy kvittek legyünk, az minden bizonnyal zavarhatta volna. Nekem ez a néhány korty is elég volt ahhoz, hogy jól csússzon az étel, ahogy azt is pontosan tudtam magamról, hogy mire vagyok képes alkohol hatása alatt, hogyan hat rám az ital, s igencsak csalódottan pislogtam rá, hogy ezúttal mennyire elengedte magát mellettem. Sose szerettem, ha túl nagyok a kontrasztok két ember között, amik már kellemetlenné tehetik a másik számára a közös társalgást, és kezdtünk a határán lenni.
- Hát, az is – vakargattam meg a fejem, mikor rájöttem, hogy ha érzelmekről, vagy épp róla volt szó, mennyire bénán tudtam fogalmazni. A gyomrom kavargott, ezért mértékkel tudtam enni, ahogy a hangok is nehezen akartak kijönni a számon. Rekedt is lettem, mindenféle egyéb bizsergő érzéssel, amik pont olyanok voltak, amiért ma idejöttem hozzá, de mégis féltem attól, hogy átéljem őket. Rég éreztem hasonlót. Talán az ismeretlentől féltem a legjobban. Akitől kaptam, rég volt már… Mikor vágytam rá, csalódás követte. Lehet, hogy ez is azért jó, mert még nem éltem át, és csak az álom maradt. Ha beteljesül, rájöttem volna, hogy mennyire más, mint a képzeletemben, és onnantól kezdve ugyanúgy nem akarom akarni, mint régen. Féltem felfedni magam, kimutatni az érzéseim, egy oldalam, ami úgy tűnt, mintha nem a sajátom lett volna. – De most arra gondoltam, hogy félsz elfogadni magad. Nem felvállalásról van szó, hanem valamiféle megbékélésről azzal, ami veled történt, és a megértéséről annak, hogy mi változott. Rossz, hogy ennyi fájó sebed maradt – dörmögtem, amíg azt nem éreztem, hogy síráshoz hasonlító érzéssel szorult össze a torkom, majd gyorsan nyeltem egy nagyot. Kifejezetten bosszantott, hogy elhülyéskedte a nagyon is komoly mondanivalóm, de ez egyúttal rásegített arra, hogy minél hamarabb tisztázzam neki azt, hogy miről is hablatyolok.
Kellően nagy volt a hatásszünet. Harapott és nyelt párat, eltette magától az ételt. Minden porcikám a nagy választ várta, szinte már a nyakam is behúztam, és őt utánozva arrébb toltam a tányért, mert illetlenség lett volna rágás közben hallgatni a feleletét. Tudtam, hogy megint egy kicsit rosszkor időzítettem, de már a múltkor el szerettem volna neki mondani ezeket, és úgy éreztem, hogy nem tarthattam olyan sokáig tovább magamban. Így aztán jócskán megdöbbentett, amit beszéd helyett lépett.
Láttam rajta, hogy gondolkodott valamin, de aztán megcsókolt. Először megint nem fogtam fel, hogy mi történt. Az érzés nem volt teljesen ismeretlen, mert a kaszinó utáni elbúcsúzásunkkor már összeért az ajkunk, de ez az utóbbi valahogy hosszabb, mélyebb volt. Nem így képzeltem el a pillanatot, bár mondják, hogy azt úgysem lehet előre megtervezni. Míg csókolt, én kárörvendően kissé elmosolyodtam, és a kavargó gyomrom ellenére engedtem pár pillanatig az érzéseimnek. Folytattam a csókot, ám mielőtt teljesen elpirulhattam volna, ahogy magával ránt a vágy, inkább finoman eltoltam magamtól.
- Ne hidd, hogy ezzel elterelheted a témát – tettem ajkához a mutatóujjamat. – Romantikusabbnak gondoltalak – vontam vállat mosolyogva, majd megtörölgettem a kezeimet és közelebb húzódtam hozzá. Féltem tőle egyúttal, s egy kicsit attól is, hogy ránk nyitnak. A gyertya fénye kellemesen pislákolt, ahogy a portré is háttal volt nekünk. Legalább ez megnyugtatott. Meg akartam fogni a kezét, mindenét, mégis ott volt a feszültség, hogy vitázunk-e, vagy folytatjuk a csókokat, ezért hezitáltam. Eszembe jutott, vajon elmondom-e a többieknek, ami történik…
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2022. március 20. 19:46 Ugrás a poszthoz

Min Jong

Azt már nem tehettem hozzá, hogy mindenképp kérjen meg valamire. Megelégedtem a gondolattal, hogy ezentúl ha a közelében maradok, és szüksége lesz segítségre, akkor jó eséllyel hozzám fog fordulni. Azzal, hogy bólintott, már nagy kő esett le a szívemről, és reméltem, hogy hamarosan a lakására is beszivároghatok. Már tudom, hogy hol lakik, de valahogy azt még szerettem volna, ha felmérem, mielőtt tovább alakul a barátságunk. Kicsit úgy éreztem magam, mintha egy hatalmas kígyó lettem volna, aki a támadás előtt tesz egy nagy kört az áldozata körül, hogy aztán gyűrűző mozdulatokkal tekeredjen rá fojtogatóan a szerencsétlenre. Lassan és észrevétlenül, még ha ez a viszony a vérembe is kerül, de akarom és vállalom, mert évek óta nem villanyozott fel valami annyira, mint ő.
- Ez lenne a gyengepontod? Akkor igyál, ha akarsz… Felnőttek vagyunk – adtam meg magam némileg elkeseredetten, s mint a hisztis gyerek, nekidőltem a hátammal a kanapénak, s egy intéssel kartávolságon belülre varázsoltam vissza az üveget. Tudtam, hogy hülyeség, amit csináltam, és szembement az eddigi igyekezetemmel, de azt se tehettem meg, hogy leszabályozom. Eddig ő éreztette velem folyamatosan azt, hogy tönkreteszem a randinkat, innentől viszont rajta állt, hogy mit kezd vele, és hogyan rontja el az imént helyreállt hangulatot. Belefáradtam abba, hogy bárkire is vigyázzak. A dac beszélt belőlem, és némileg a sértődöttség. Meg persze jó lett volna kárörvendeni, ha egy óra múlva már az alkohol mámorától fetrengett volna a padlón, mert akkor sokkal durvábbakat vághattam volna hozzá a fejéhez, és a korábbi szúrós megjegyzéseimet úgymond tisztára moshatnám.
Nem lettem elégedett a válaszával, de valami ilyesmire számítottam. Illúzióromboló lett volna abban hinni, hogy ilyen hamar fel tudom nyitni a szemét, de a folyamatot valamikor el kell kezdeni. Komótosan, ilyen-olyan megjegyzésekkel, vagy a tények fokozatos adagolásával. Időről időre emlékeztetni őt arra, hogy van mit javítania magán, a fennmaradó időben pedig a háttérből óvni őt, hogy ne csináljon butaságot, és maradjon meg a jó kedve. Ezért lepergett rólam a megjegyzése, a legtöbb, amit tehettem, az egy keserű mosoly volt lehajtott fejjel, még mielőtt sor került a csókváltásra.
Élveztem, nem arról volt szó, hogy ne akartam volna. Inkább az időzítésre haragudtam, és magamra, mert tulajdonképpen én folytattam a komoly hangvételű beszélgetést, és mélyedtem el olyan témákban, amiknek úgy tűnt, hogy nem most volt itt az ideje. De azt se akartam, hogy teljesen elengedjem magam, mert a bennem lévő feszültségek miatt jelenleg erre képtelen lettem volna. S az utólagos csalódás sokkal jobban fáj számomra, ezért sem tudtam sohasem homokba dugni a fejem, ha valami bökte a csőrömet. Előbb megbeszélném vele, és csak aztán térnék a lényegre, amikor már minden sima köztünk.
Láthatóan csalódott lett, hogy félretoltam. Mintha nem jött volna le neki, hogy egyébként akartam a csókot, vagy hogy bármikor kész lennék folytatni. A magyarázkodásnak viszont nem sok értelmét láttam. Sajnáltam őt, és ettől az egésztől ismét csak nagyon kellemetlenül éreztem magam. Mintha újra és újra megbántanánk valamivel a másikat, pedig szerintem egyikünk se akarja. Az egész egy nagy mókuskerék. Untam. Változtatni akartam. Még egy kis vájkálás a másik múltjában, még néhány seb feltépése, és akkor már tényleg megtörne a jég. Valahogy így gondolkodtam… Csak egy kicsit kellett volna még vitatkozni ahhoz, hogy minden rendbe jöjjön. Abszurd, hiteltelen gondolat.
Szó nélkül toltam elé a poharát, majd néztem végig, ahogy vizet tölt bele magának. Beletúrtam a hajamba, s közben egy nagyot sóhajtottam. Beszéljenek a tények alapon rutinosan feltűrtem az ingem mindkét ujját, hogy aztán engedelmesen felé nyújtsam az alkaromat. Ihatott belőle, ha akart. Azt hittem, arra készült, arra utalt volna. A kezem vágyott rá, csak ez túl perverzen hangzott volna, ha kimondom.
- Ülj vissza – húztam őt magammal a kanapéra parancsolóan, amint megragadtam a ruháját, ami a kinyújtott karjaimmal mondhatni adta magát. Hiányozni kezdett a mosolya, el akartam tüntetni az arcáról a rosszkedvet. Ha engedte, hozzábújtam, mint a városligeti padon. Úgy, mintha ő lett volna a menedékem. – Most ne haragudj rám… Akkor ne lelkizzünk. Jól akarom érezni magam… Ahhoz viszont az kell, hogy boldognak lássalak – tört meg a jég bennem. Hát nem érti, min mentem keresztül, s hogy mit éreztem, ha láttam rajta az őrlődést? Nem hagyhattam, hogy mentsvár legyek, akibe belemenekülhet, ha előtte nem számol le magában a vívódásaival.
Utoljára módosította:Martin Romberg, 2022. március 20. 19:46
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2022. március 20. 19:55 Ugrás a poszthoz

Min Jong

Halk felhorkanás, majd követte három gyors, mélyre szívott levegővétel. Úgy éreztem magam, mintha az apja lettem volna. Pedig nagyon régen eldöntöttem már, hogy nem lesz gyerekem. Egyébként sem éreztem szükségét, mert egy sor olyan aggodalommal járna, amivel sosem mertem foglalkozni. Elég csak a saját családomra, a szüleim példájára gondolnom ahhoz, hogy elmenjen a kedvem attól, mégis mi várhat szerencsétlenre, ha valamilyen mágikus procedúrának köszönhetően a világra jönne. Aztán meg belenyugodtam, hogy önző vagyok ahhoz, hogy másról is gondoskodjak. Aztán összehozott a sors pár olyan emberrel, mint most Min Jong, vagy előtte Tobi, akiknek köszönhetően megmutatkozhatott az empatikus énem. Lehet, hogy nincs egy szinten az övéikkel, de bámulatosan tudják manipulálni az embert. Bohócjelmezben térdelek a lábaik előtt, kezemben színes labdákkal zsonglőrködve. A piros színű egyenesen az orromra van csíptetve. Ettől a megalázkodástól pedig mindig is irtóztam.
Dacos hangja ellenére nem a gyerekes természetének, hanem inkább az alkohol hatásának akartam betudni a viselkedését. Mintha megvilágosodtam volna, ahogy kihallottam a szavai mögül a maga módján történő megfelelni akarást. Udvariasság, a kapott bor elfogyasztása, mint imponáló gesztus, értékelés helyett kritikával illetve. Nem, ennyire azért nem lehettem bunkó, mert még mindig én voltam a vendég, és a fogadás minőségére egyáltalán nem lehetett panaszom.
- Alap, hogy az vagy. Legyél is! – sokat gondolkodtam, hogy mit válaszoljak, de inkább büszkén vállat veregetve a jó modorra biztattam, mintsem arra kértem volna, hogy a továbbiakban ne akarjon megfelelni nekem. Ki akartam élvezni, hogy valaki igazodik hozzám, az alkalmazkodóképesség nagy kincs tud lenni a mai világban. Amíg én irányíthattam, ha a háttérből is téve, de biztos lehettem abban, hogy jó úton döcögött a traumák feldolgozása felé, még ha ezzel megszegtem magamnak azt az ígéretemet, hogy úgy fogom őt elfogadni, ahogy van. Viszont úgy éltem meg, hogy ha szenved valamitől, és benne van a változtatásra való igény, akkor utat még mutathattam. – Valóban? A vörösborról pedig nem nehéz a vérre asszociálni. Bár gondolom, hogy a tűrési képességed korábban számtalanszor hozott téged kellemetlen helyzetbe – döntöttem oldalra a fejem, kíváncsian fürkészve arcát a reakciója után. Humánus megoldást választottam arra, hogy szóra bírjam, ha meg akarta osztani az okát az önmegtartóztatásának.
Én azért ittam még pár kortyot, ha már elhoztam az üveget, amíg ő a vízzel próbálta magát kijózanítani. A kanapén kikötve sokkal kellemesebb volt, mint korábban a földön. Akartam őt, a furcsa biztonságot adó ölelését. Hogy azt érezzem, mintha tartoztam volna valahová még a házamon kívül, ahol szívesen látnak és meg akarnak ismerni. Az a kis bor elérzékenyített.
- Azt, hogy fogadd el magad, és ne tarts tőlem – hogy tudott volna elfogadni engem is, ha előtte saját magát se szerette eléggé? Éreztem, hogy nem leszek képes megváltoztatni őt, s ha mégis, azt nagyon erős manipulációval, amihez nem sejtettem magamban elég lelkierőt. A lelkiismeretem túlságosan dolgozott volna, amilyen közel sodródtam hozzá. Tudtam, hogy a kérdésében talán több is benne volt, de nem akkor akartam bármit is bevallani, amikor még benne volt az alkohol hatása. Az imént békültünk ki, a viszony-kártya kijátszása még nem volt napirenden.
- Jól van. Meglátjuk – vontam vállat. Karjaim libabőrössé váltak a simogatás hatására. Vártam, hogy mihez kezd majd velük. -  Mikor voltál utoljára boldog? – indítottam.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2022. március 27. 19:40 Ugrás a poszthoz

Min Jong

Nem tudtam meg, hogy a kellemetlen helyett milyen kifejezéssel kellett volna éljek. De felvetett bennem egy sor újabb kérdést. Szemöldököm felszaladt, mondhatni ugrásra készen ültem mellette, várva a nagy csattanót abban az újabb puzzle-darabkában, amit tudatott velem. Még messze voltam attól, hogy kirakjam a teljes képet. Logikát, vonalvezetőket sem találok. Túl sok volt az ellentmondás, a számomra idegen lépés, s nem utolsó sorban a homályos, félig-meddig elhallgatott részletmennyiség. De nem adom fel a harcot azért, hogy megismerjem. A múltját biztosan nem fogom kívülről fújni, nekem elég az, hogy tisztában legyek belső mozgatórugóival. Talán azért, hogy mellette legyek, segítsek neki. Talán azért, hogy a saját önző, belülről fakadó tudásszomjamat csillapíthassam ezáltal. Fogalmam sincs. Időre volt szükség.
- Akkor... - vettem egy nagy levegőt, még mielőtt folytattam volna a kínos kérdésemmel. Mert ezt az egyet még fel akartam tenni. Tovább nem kutatni, tépni azt a bizonyos sebet. De tudni akartam, hogy jól értettem-e, amit eddig mondott, vagy tévesen gondoltam túl valamit, már megint. - ... ezek szerint, a beleegyezés részben vagy egészben az alkohol hatása miatt történhetett? - könnyebb az alkoholt, vagy éppen mást okolni, mint saját magunkat. De pont ezért se szerettem volna, ha tovább iszik a mai alkalmunkkor. És nekem se volt szabad hagynom, hogy a fejembe szálljon. Mindent, ami ma történik, józanul szerettem volna átélni, meghozni. Hogy ne legyen támadható senki által később. Már ha bármiféle garanciát jelentene a józanság arra, hogy később ne gondoljuk meg magunkat...
Izgultam, helyette is. Gyengéden végigsimítottam a karján, majd az ujjait körülfonva megszorítottam a kezét. Nem szerettem volna, ha jobban belemegy. Éreztem, hogy elérkezett nála az a határvonal, aminél tovább nem szabadott mennem. Nem kihallgatótiszt vagyok, hanem valami barát, vagy több annál, nem is tudom. A törékeny bizalmat, viszonyunkat veszni hagyni néhány önző, kíváncsi kérdésért ostobaság lett volna. Reméltem ugyanakkor, hogy a simításomtól megnyugszik, s kissé visszatér zavaros gondolataiból, az emlékek sűrű forgatagából ide, a biztonságos és nyugalmat adó raktárhelyiségbe. Itt most csak mi létezünk, meg a festmények.
- Árthatsz-e nekem? - tettem fel másként a kérdést, mikor felfogtam, hogy kissé kuszán ment át az üzenet. Szerinte veszélyt jelentek-e számára... Kihozhat-e belőle valami olyat a lelkiállapota, ami hosszú távon nekem, neki, vagy kettőnknek egyszerre nem tenne jót. És van-e értelme folytatnunk valamit szerinte.
- Talán attól mégis, hogy gördülékenyebben veszed a visszatérő akadályokat. Hogy az évek alatt természetessé válik valami. Az emlékek pedig elhalványulnak. Már az is jó, ha magabiztosságot mutatsz a külvilág felé - tanácsoltam neki, de még mindig távol voltam attól, hogy a helyébe képzeljem magam. - Nahát... Ez jó... Hadd találjam ki - azért, mert itt vagyok? Vagy csak a finom pizza és bor miatt. Vagy úgy érted, utoljára ennyivel ezelőtt voltál, tehát amikor még nem voltam itt? - vigyorodtam el, ahogy kiforgattam a szavait. - S ha velem vagy boldog... - folytattam hozzá közelebb hajolva. - Miért, vagy mivel váltom ki ezt belőled?  - okkal kérdeztem meg ezt tőle, aminek kifejtését későbbre hagyom.
Utoljára módosította:Martin Romberg, 2022. március 27. 19:40
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2022. április 6. 00:25 Ugrás a poszthoz

Belián
erdei wellness | kényszerpihenő

A minisztériumi folyosók levegőjét körüllengi valami nyugtalan energia, amely kivételesen nem a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztály bugyraiból szabadult ránk, hanem sokkal inkább a vezetőséggel hozható összefüggésbe. Mint általában, úgy most is jók a megérzéseim. Látom, hogy készülnek valamire. Tudom, hogy mit tettem le az asztalra szakmailag. Egyetemi tanulmányaim végeztével egy leheletnyivel több szabadidővel bírok, amit átmenetileg nem tervezek kitölteni mással, mint a jól megérdemelt pihenéssel. Magamra szánt idő. Valamicske magánélet. Mert olyanom is van, bármilyen hihetetlen is. Természetesen tudom, hogy a saját céljaim, a munkába fektetett rengeteg idő és energia, és az önző vágyak fontosabbak általában, mint a kapcsolataim, de a hosszú évek alatt felnőttek hozzám páran, akik kiváltságosaknak érezhetik magukat, ráadásul okkal.
Tehát, ebben az átmeneti időszakban, amikor ott lóg a fejem felett az előléptetés, elküldtek nyaralni. Muszáj volt kivennem a szabadságom egy részét... De kár azt gondolniuk, hogy nem fogok a munkával foglalkozni, mert hoztam magammal egy kis olvasnivalót. Ha esik az eső, odabenn annak lapjait bújom, legalább csend van körülöttem.
A helyet igyekszem nem kritizálni. Pozitív energiákra van most szükségem. Gondolataim túlságosan elfoglalnak ahhoz, hogy bíráló legyek. A jelentéktelen dolgokon megtanultam átlépni. Kaptam egy szobát, szerényet, de elegendőt, ahol lepakoltam a holmijaimat. A tömeg után ejtettem meg a vacsorát, mert utálok sorban állni, és az sem érdekelt, hogy a kínálat fele elfogyott már. Megszoktam, hogy adott esetben nélkülöznöm kell, az expedíciókon sosem a kaján volt a hangsúly.
Mielőtt a lefekvéshez készülődtem volna, úgy döntöttem, járok egy kicsit a közelben. A szállás egy kiváló túraútvonal mentén fekszik, amit terveim szerint folytatni fogok, de a kíváncsiság hamarabb lett úrrá rajtam, és kicsit körül akartam nézni. Mennyire sáros az ösvény, milyen terepviszonyok várhatóak, ilyenek. Bakancsot, kabátot húztam, majd zsebre vágott kézzel jelentem meg a főbejáratnál. Megvetően néztem végig a dohányosokon, amíg meg nem pillantottam egy ismerősnek tűnő arcot az egyik padon. Túlzás, hogy meglepődtem, de valahogy nem terveztem ma beszélgetni senkivel. Ezért csak biccentettem, ahogy az úti célomat kitűzve elhaladtam mellette.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2022. szeptember 4. 00:20 Ugrás a poszthoz

Seth

Nyakamon éreztem az elkerülhetetlent. Egy ideje már sejtem, hogy mire készülnek, visszajutott a fülembe, hogy többször felmerült a nevem az értekezleteken, de én nem akartam hinni pletykáknak. Egyszer már világossá tettem, hogy terepen érzem igazán jól magam. Ők is tudják, hogy nem zárhatnak be a négy fal közé, hogy egész nap az irodaszékemben nyomorogva görnyedjek a papírok felett, és azoknak a munkáját felügyeljem, akik az én pozíciómat vennék át. Én nem azért képeztem magam, hogy hivatalnok legyen belőlem, és a többi csoportvezetővel járjak ki kávézgatni tízpercenként. Közvetlenül szeretek találkozni a varázstárgyakkal, a kezemben tartani őket, végigsimítani rajtuk, vagy a pálcámat rájuk szegezve tárni fel titkaikat, ha vannak egyáltalán. Ha nem így lenne, túlságosan apám lennék. Szóval megfelelt ez a pozíció, és biztosan mutatkoztak már rajtam a kiégés jelei is, de pont a mesterképzésem befejeztével nyíltak meg új kapuk előttem, így előbb gondolkodtam el azon, hogy az átoktöréssel kezdek valami speciálisabbat, minthogy feljebb másszak a ranglétrán. De hiába nyertem időt azzal, hogy elküldtek nyaralni, az ajánlat végül közlésre került, nekem pedig lavíroznom kell úgy, hogy ne haragítsam magamra a potenciális kolléga-jelölteket. Persze mindig is voltak riválisaim, akiknek könnyebb volt az áskálódás, mintsem az érdemek felmutatása, így inkább a gerinctelen megoldásokhoz folyamodtak. Szánja őket a fene.
Egy újabb szürke nap volt a minisztérium falain belül, amire nem jutott semmilyen helyszíni ellenőrzés, de még csak riasztást sem kaptunk. Unottan, egyik tenyeremmel a fejemet támasztva ültem az asztalomnál, míg szabad kezem ujjai az akták lapjain futottak végig. Rutinosan, de mégis kellő alapossággal böngésztem át a legfrissebb jegyzőkönyveket. Ennyi adminisztrációt még képes vagyok lenyelni. Leginkább Seth látogatása tartotta bennem a lelket, aki jelezte, hogy ma benézne hozzánk munkaügyben, s ha úgy van, szívesen összefutna velem. Természetesen igent mondtam, csak érkezhetne már lassan, mert egyre türelmetlenebbül pillantottam a karórámra.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2022. szeptember 12. 02:11 Ugrás a poszthoz

Seth

Fel-felpillantottam a bejárat irányába, hátha pont kiszúrom, ahogy Seth belép az ajtón, de az ominózus pillanatról ezúttal lecsúsztam. Figyelmemet elvonták az aktában szereplő adatok. Valaki átjavított egy iktatószámot. Máshol az ügyintéző nevét húzták ki, hogy egy másikét firkantsák a pontozott sáv fölé. Ami ennél jobban szemet szúrt, az az aktaköpenyben lapuló tízoldalas melléklet, ami az ilyen kérelmeknél ritkaságszámba megy. Nem is emlékeztem hirtelen, hogy melyik ügy volt ilyen terjedelmes. Általában a harmadik országbeliekkel üzletelő importőrök szoktak bennünket ilyen finomságokkal szórakoztatni, amikor forgalomba hoznának valami olyan ketyerét, amiről még mi sem hallottunk. Komolyan, élénk fantáziám ellenére olykor el se tudnám képzelni, hogy mikre nem képes a kreatív elme, ha nem forgatnám a kezembe utána azt, ami feketén-fehéren szerepel a leírásban is.
Csak annyit érzékeltem, hogy a látóterembe lassan beúszott egy csomag meglepetés. Sosem fogom tudni megszokni tőle, akárhányszor is jön látogatóba. Nekem nem szoktak ilyet adni, és kész. Néhány lassú másodperc erejéig csak néztem ki a fejemből, de nem tudtam megállni, hogy ne húzódjon halvány mosolyra a szám. Aztán kiegyenesedtem a székemben, és üdvözlésképpen biccentettem egyet.
- Az itt nem meglepő - búgott fel a hangom gúnyosan arra, hogy feltartották. - Ha így folytatod, egyszer meg fognak gyanúsítani hivatali vesztegetéssel, engem meg az elfogadásával - közöltem szórakozott hangon, miközben magamhoz húzva elkezdtem kibontani a hozott apróságot, majd az akták mellé tettem. Az arcomon persze az látszott, mintha csak egy veszélyes varázstárgyhoz nyúltam volna, ez valószínűleg szakmai ártalom. Miként is engedhettem volna el magam a munkahelyemen...
- Nincs értelme panaszkodnom. Járjunk egyet, mielőtt belerohadok a székbe - emelkedtem fel végre ültemből türelmetlenül. - És köszönöm a teát, mint mindig, bár tudod, hogy nem kellett volna. Tényleg... A múltkor is olyan nehezen tudtam viszonozni - intettem magam után, hogy kövessen, s amint kiléptünk a folyosóra, egy fokkal több életerő kezdett megmutatkozni az arcomon. - Megvagy a kötelezőkkel? Rendben ment minden? - kissé érződhetett ugyan, hogy a formalitás kedvéért indítottam ezzel, de mi másba vágnék bele rögtön.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2022. szeptember 21. 01:37 Ugrás a poszthoz

Seth

Nem tudtam eldönteni, hogy vajon csak félreértett, vagy szórakozni próbált, noha azt már biztosan megtanulta nálam, hogy nem nagyon érdemes kísérleteznie. Pláne, ha dolgozom, nyomás van rajtam, és nem tudok mások fejtegetésével foglalkozni. Mellesleg ahhoz munkán kívül sincs sok kedvem-energiám.
- Még mindig nem szokták meg, hogy a nyakukra jársz? - mosolyodtam el halványan, mellyel talán sikerült a tudtára adnom, hogy szándékosan használtam a túlzó kifejezést. Ügyintézői oldalról biztosan vannak, akik minden egyes ügyfél látogatást teherként éltek meg, de én azok közé tartozom, akik szeretik a munkájukat. Még akkor is, ha a kommunikáció nem a szívem csücske, és a varázstárgyak megvizsgálása előtt sokszor el kell viselnem egy kis párbeszédet. Mindenesetre azok, akik beteszik ide a lábukat, általában az értelmesebbik réteghez tartoznak.
- Furcsa ízlésed van - vágtam vissza a magam módján. Először a tea, aztán a megjegyzése. Ha imponálni akarnak nekem, azt az esetek döntő többségében valami hátsó szándékkal teszik, tőle azonban nyilván nem feltételeztem ilyet, csak még mindig nem voltam hozzászokva a bánásmódhoz. Ez minden egyes alkalommal szemmel látható rajtam, hiába is próbálom leplezni, csak még feszültebbnek tűnnek a mozdulataim. Nem találtam okot arra, hogy kellően szeressem magam. Akkor talán közelebb kerülnék ahhoz, hogy megértsem, mások miért tudnak kedvesek lenni hozzám.
A kantin felé tartottam célszerűnek elindulni. Minden folyosóhoz tartozik teakonyha, de a legtöbbjük kicsi és forgalmas egy bizalmas beszélgetéshez, ezért legrosszabb esetben úgy voltam vele, hogy valamelyik erkélyen kötünk ki, ahonnan legalább gyönyörű a kilátás a magyar fővárosra.
- A Bagolykőben? - kérdeztem vissza zsigerből, amint lassú lépteim hirtelen megtorpantak a kijelentéstől. Bevallom őszintén, erre most nem számítottam. - Elfoglalt embernek ismerlek - ez részemről azt jelentette, hogy nem voltam benne biztos, mennyire egyeztethetné össze vele a gondnoki, feltalálói és egyéb teendőit, de még vártam, hogy megmagyarázza a döntését ahelyett, hogy magamtól faggattam volna ki. Végül is, az ő élete. Nem tudhatom, hogy mi a jó a számára, tanácsot így mindig félve adok, ha mégis arra kényszerülök.
- Hm, szóval hiányzik a katedra... Nyilvánvalóan más egy képességet oktatni, de pont ezért nem tartanék a helyedben attól, hogy milyen tanár lennék. Már ha erről van szó... - szavaim inkább tűntek úgy, mintha hangosan gondolkodtam volna, semmint érdemi hozzászólásnak, de próbáltam rávenni, hogy javítson ki, ha rosszul értelmeztem valamit.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Martin Romberg összes RPG hozzászólása (127 darab)

Oldalak: « 1 2 3 [4] 5 » Fel