Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Egyből szemet szúrt, hogy milyen modern eszközöket használt, s milyen rutinosan kapta elő az okostelefonját, mintha még nálam is elfoglaltabb személy lett volna. Egyre többen lófrálnak varázstalan kütyükkel a zsebükben, de ez többnyire az új generációs betelepülőkre igaz, akik felhagytak a tradíciókkal. Én jól ismerem ezeket az eszközöket, mégsem állt rá az agyam, hogy bevonjam őket a mindennapjaimba, főleg mert eddig is feltaláltam magam nélkülük, s gazdagság ide vagy oda, a költségvonzatuk hosszú távon kiábrándító. Azért is néztem furcsán a jelenetet, de aztán hamar észbe kaptam, hogy mi lehetett az oka, még mielőtt bármit is mondhattam volna.
- Szeretem azt a helyet. Amúgy is rég voltam - adtam meg a választ szerényen. Úgy gondolom, hogy nem lett volna jó tudtára adnom a vágyakozásomat, lelkesedésemet, magyarán szólva a pillanatnyi kedvemet, pontosan a nem sokkal ezelőtti okfejtésem miatt. Az ugyanis bármikor megváltozhat, ezért bizonytalannak éreztem, hogy félrevezető jeleket mutassak, amikor a hirtelen felbukkanását is rendeznem kellett magamban. Azt azért láthatta, hogy nem ő erőltette rám az elhívást, már ha nem valami alantas mágiával befolyásolt. Sokkal inkább adta magát a helyzet, hogy ha már ennyi mindenről el tudtunk beszélgetni, vagy épp megvillantottunk a személyiségünkből egy-egy szeletet, akkor nyugodtabb környezetben is kibontakozhassunk a másiknak. Persze a maga nemében egy zsúfolt teaház nem lesz annyira meghitt, mint az üres bolt, de itt mégiscsak a munkahelyén is voltunk, és attól tartottam, hogy esetleg túlságosan leköti őt a munkája. Kíváncsi lettem volna, hogy milyen az, amikor egy kicsit jobban elengedte magát.
- Talán nehéz elhinni, hogy más is több mindennel foglalkozik? - fanyalogtam. - A hobbim gyakorlatilag a munkám is félig. Régészet, kutatások. Nyelvtanulás, mindenféle művelődés. Van egy kis kertem, amit művelek otthon például, szóval mindig valami olyan, ami hasznos és fejleszt - soroltam fel kurtán, a teljesség igénye nélkül. Arra azért kezdtem allergiás lenni, hogy még mindig rám akarta tukmálni ezt a festészetet, pedig meg kellett volna értenie, hogy mindenben azért nem hasonlítunk. S ha esetleg elfogadását akarta a pingálásainak, akkor ahhoz nem kellett volna, hogy erőlködjön, győzködjön, mint a Jehova tanúi.
- Majd meglátom. De ha mégis azért hajtogatod, hogy fellendítsem a boltod forgalmát, ha kell az egész kócerájt felvásárolom - csak hallgatott volna el végre, de ezt már nem tettem hozzá. Meglehetősen elszórakoztam magamon, így történhetett, hogy szigorú nézés helyett elmosolyodtam, mintha viccnek szántam volna, pedig valahol komolyan gondoltam a kérésemet, amit nem először közöltem vele finoman, hiába. Mégis, szerettem volna teázni vele, elnézni a vonásait, a mosolyát, s elhallgatni a sztorijait, hogy aztán egész nap vidám hangja járjon a fejem, amíg el nem nyom az álom, s még ott is kísért talán. Ezért hát, nem ugorhattam a nyakának, de amibe kértem se tudott belekötni.
- Nem tudtam, hogy csak egy van. De ha nem eladó, nem kell - zártam le ennyivel a jelentőségteljes mosolyom után, amit a bóknak vélt kijelentésére kaptam, miszerint járjam csak a saját utamat. Örültem nagyon, hogy így gondolja, s annak is, hogy ő ugyanúgy csinálta, mint én. Rabszolgákra nincs szükségem, gondolkodó és érző emberekre viszont annál inkább. - Ó, bocsánat... Azt hiszem értem, de csak talán. Ne haragudj  - sóhajtottam fel, miután némán a számhoz kellett kapjak szégyenemben. Szomorúan néztem rajta végig, ahogy összekötöttem a fejemben a lehetséges okokat. Talán elégedetlen a műveivel, esetleg igazi lényét kívánja leplezni a támadásoktól, valami ilyesmi lehetett a dologban. De az biztos, hogy nem holmi hülyeségbe trafáltam bele, és reméltem megbocsát.
- Utóbbi nem tudom mit jelent, de ha esetleg megmutatnád majd, a többivel együtt... - léptem hozzá közelebb kihívóan, mintha csak azt akartam volna sugallni, hogy gyakoroljon rajtam nyugodtan, még ha egy nagyot nyeltem is közben, mert nem tudhattam, hogy hova üt, rúg, ránt és ugrik, mert koreai lévén a szabad kezes harcokba kategorizálnám, már ha valóban olyanról volt szó. A zongorára és az énekre is kíváncsi lettem, hogy nem csak a levegőbe beszélt-e. - Így látod? Kevesen gondolják... Bárcsak többen érdeklődnének iránta! Mondjuk akkor alig lenne munkám - tártam szét a karomat szerényen.
Ismét kényelmetlenül éreztem magam, ahogy előtte szobroztam. Mintha kifogytunk volna a témákból, pedig szerintem korántsem volt így, ezt mindketten tudhattuk. Arra gondoltam, hogy talán feltartom őt valamivel, és csak szimplán túl udvarias volt ahhoz, hogy elküldjön, vagy talán még mindig a festményeivel sértettem meg, de nagyon elbizonytalanított. Megvakartam a tarkómat, sóhajtottam egy nagyot, aztán jelentőségteljesen a szemeibe néztem.
- Nos, akkor... talán jobb, ha most megyek, még ha fájó szívvel is. Holnap ötkor várlak. Szia! - biccentettem a fejemmel, majd sejtelmesen elmosolyodtam, még mielőtt elhagytam volna a helyiséget.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Természetesen már háromnegyedkor ott toporogtam a bejárattól nagyjából húsz méteres távolságban, hogy megfelelő rálátásom legyen a keresztforgalomra, egyúttal kivonjam magam a tetves dohányosok füstfelhőitől. Így még véletlenül sem tudtak azok közé sorolni, akiknek, hogy úgy mondjam, dolguk akadt a teaházban. Nagyon szerettem ezt a helyet, szép emlékek fűztek hozzá a diákéveimből. Ezért sem értettem, hogy mi a francnak kellett a közel évtizedes állandóságot kínáló, már-már hagyományossá vált, így számomra szent hellyé avanzsált helyet egy jöttment tulajdonosnak kóros és hirtelen vállalkozási szellemétől átfűtve tönkrebasznia, de megszoktam már ebben az országban, hogy szeretik elereszteni magukat a hitelből orrukat fennhordó, különféle sznob rétegek, akik nem tehetik meg, hogy Budanekeresd előkelő utcáiban vásároljanak ingatlant, helyette várost faragnak ebből a valaha csendesnek vélt településből. Amint egy kicsit lejjebb ment a vérnyomásom, bemehettem végre helyet foglalni. Sikerült elintéznem, hogy egy eldugott asztalt kapjunk két főre, hiszen más is tudta, mikor van teaidő. Mégsem éreztem úgy, hogy tömve volt a hely. Fintorral az arcomon, de igénybe vettem az ingyenes ruhatárt, s még a kedvessége ellenére sem részesítettem borravalóban a ficsúrt. Megköszönve hát a szolgáltatást, bevédtem a tökéletesnek vélt helyet, s bőszen az itallapot bújva próbáltam elvonatkoztatni attól, hogy kivel is készültem egy asztalhoz ülni. Izgalmamban durván elhessegettem egy körülöttem repkedő pillangót, mire egy távoli asztaltól igencsak megbámult az egyik kedves vendég. Gúnyosan elmosolyodtam, majd az itallapot feljebb tartva, arcom teljes takarásával élvezhettem tovább a választék böngészését, amiről tudtam, hogy ha még fél órát várat Min Jong, akkor sem sikerül döntenem. Vagyis persze már akkor tudtam, hogy gyümölcs teát fogok kérni, amikor átléptem a küszöböt. Elegánsan, hajamat alaposan megigazítva ültem, zakómat a széktámlára húzva. Hamar szemet szúrt a boltos, előbb a szemüvegére, majd a karórámra pillantva megállapítottam, hogy pontosan érkezett. Vonásaim kisimultak, arcomra széles mosoly ült, mikor megláttam. Persze nagyon zavarban voltam, mert a falnak is füle van, s noha nem kellett, hogy a falu népe egyből rosszra gondoljon, azért...
- Azt fogják hinni, hogy egy maffiózóval találkozom, ha nem veszed le azt a szemü... - emelkedtem meg a székemből, hogy az eljöveteléből adódóan hálás arckifejezéssel fogjak vele kezet, de nem fejeztem be a mondatot, mert a pozicionálásának hála nem volt több szüksége rá, holott többnyire én szoktam a bejárattal szemben ülni. Így végre viszontláthattam azokat az élénk szemeket. Tenyereink puhán csúsztak össze, az enyém kissé megizzadt az itallap markolásában, s eszembe is jutott, hogy eddig még sosem érintkeztünk ténylegesen. - Senkit nem szeretek megváratni - adtam tudtára sejtelmesen, s közben azon járt a fejem, hogy ezt meg miért mondta. Talán zavarta, hogy pontos vagyok? Végigmértem az öltözékét, szerencsére nem égtem be a megjelenésemmel, jól mutatott.
- Úgy látom, ez már nem az a szokásos festő hacuka - bókoltam neki, már ha ezt annak lehetett nevezni. Mindenesetre élveztem, hogy kimondhattam a hacuka szót, mert nem olyan rég hallottam először, vagy ha hallottam is korábban, elfelejtettem a jelentését. - Hm, talán, de segíthetsz dönteni. Gyümölcstea, zöld tea, esetleg earl grey? Persze tejjel. Aztán van itt a ház specialitása, ahhoz legalább sütemény is jár - újságoltam neki, miközben az ujjammal a megfelelő sorra bökve elé toltam a saját itallapomat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Mondhatja persze, hogy megrémültem attól, ahogy próbálta magára vonni a figyelmet a kisebb jelenetével. Inkább csak elképedtem egy picit, annyira váratlanul ért. Megfeszülten mocorogtam székemben kényelmetlenül, kissé el is süllyedve benne a szégyentől. Nem gondoltam volna, hogy a színészetben is otthonosan mozog, de ezek szerint bőven tele volt még meglepetésekkel. Mikor tudatosult, hogy viccnek szánta mindezt, idétlen mosollyal próbáltam leplezni elvörösödött arcomat, s hogy újra kordában tartsam cikázó gondolataimat, inkább visszatértem a teaválasztás problematikájára.
- Hát, ami azt illeti, a múltkori mutatványod után őszintén kíváncsi lettem a módszereidre. De van egy olyan érzésem, hogy talán sosem fogom megtudni - kulcsoltam össze két kezem, s próbáltam kérlelő pillantásokat vetni felé, hátha megesett rajtam a szíve. Tegnap óta nem sok időm volt foglalkozni a tárggyal, egyelőre visszavarázsolni se mertem a méretét, gondosan lapul a pincémben található mágikus széfben, a többi relikviával egyetemben.
- Tényleg? Nem gondoltam volna. Mármint nem azért, ne értsd félre... Csak például a könyvtárban nem kényelmesebb enélkül? - mosolyodtam el, ahogy kimagyaráztam a megjegyzésemet. - Hm, amikor én jártam a Bagolykőbe, már nem is tudom, hogy ki volt éppen. Tilda talán? Róla nem tudsz valamit? Vagy csak úgy általánosságban az iskoláról... Szerintem évek óta nem jártam fenn, szóval kimaradtak a hírek - sóhajtottam mély nosztalgiával a hangomban, miközben a távolba néztem, mintha csak ott láthattam volna a kastély tornyait. Aztán újra rátapadtam Min Jong ruhájára, mert valóban jobban állt neki ez a fajta elegancia, és abszolút pozitív csalódás volt, hogy így toppant be. Nem mintha olyan hülyén nézett volna ki korábban, csak már elkönyveltem őt egy tipikus festőnek.
- Az alkalomhoz mérve, igen - adtam meg a választ kérdésére, hogy aztán dönthessek a teáról. - Akkor gyümölcsöst fogok. Mondjuk epreset. De a tiéd is jól hangzik - dőltem hátra a székemben. Alapvetően a gyümölcsteákat gondoltam a legjobbnak ilyenkor, fogalmam sincs, hogy miért. Nem úgy tűnt, mintha ő is gondolkodott volna süteményekben, de nem feltételeztem, hogy spórolni akart volna a fogyasztás összegén. Ezért elvetettem, hogy a teán kívül mást is kérjek, nem akartam kilógni.
- Változó. Miért? - néha még kiütközött, hogy mennyire el voltam zárva évekig szociálisan, többek között egy ilyen visszakérdezéssel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Hiába kíséreltem meg kicsikarni belőle, hogy mégis honnan tudott egy hét alatt előkeríteni egy olyan varázstárgyat, a válasza alapján úgy tűnt, nem ma fogom megtudni. Lesütöttem a szemeim, még a szám is lekonyult egy kicsit, de nem keseredtem el túlságosan, hiszen nagyjából erre a válaszra számítottam.
- Túl szép is lett volna - állapítottam meg keserédes mosollyal végül. Összességében elégedetten ültem vele szemben, hiszen megkaptam, amit akartam. Még többet is. Jóval többet. Egy találkozás kellős közepén kötöttem ki, a szándékaival pedig még mindig nem voltam tisztában. Tudta, hogy miért szúrt szemet. Gondolom megszokta már, hogy emiatt felfigyelnek rá. Utalt is erre. De nem hiszem, hogy a többi érdeklődőt is meghívta volna teázni, vagy hogy ugyanannyira érdekesnek találta volna őket, mint a kíváncsi fürkészők a félvámpírt. Azon kívül, hogy büszkén, magamat kiemeltnek érezve élvezhettem társaságát, a fejemben motoszkálni kezdtek egyéb gondolatok is. Ő mit gondol rólam? Miért mondtam igent az ismerkedésre? És mivel magyarázható az, hogy eddig vajmi kevés témánk volt a fajbéli sajátosságokról, helyette különféle ruházkodási szokásainkat ecseteljük egymásnak? Hümmögve hagytam rá, hogy végül milyen nadrágot fog hordani. Jól tud kinézni, mégsem kirívó, jómódú varázslók benyomását keltettük mindketten.
- Akkor hogy jött, hogy végül könyvtárosnak jelentkezel? Megleptél, hogy ennyi szabadidőd maradt - magyaráztam meg a kérdésem, ahogy egy pillanatra az asztalra könyököltem úgy, hogy tenyerembe támasszam az arcomat. - Ilyenkor azt se tudom, ki viszi a boltot - gondolkodtam hangosan, mert Tilda személye sokkal kevésbé érdekelt, s én egyébként ugyanolyan bizonytalan voltam már ebben, mint ő. Ezt a vállvonásomból is megállapíthatta, mielőtt szabad kezemmel legyintettem egyet, hogy hagyjuk inkább a dolgot a francba. Rég volt már, nem is az a lényeg.
- Oh, ők szigorúak lehetnek - tűnődtem el. Rémlettek innen-onnan, pláne az igazgató, hiszen az osztályomon keresztül nagyon sok aurorral kerültem kapcsolatba. Többet tudok az említett személyekről, mint elsőre hinné, de idegen még ahhoz, hogy kifejtsem a véleményemet róluk, és nem is biztos, hogy érdekelte volna. Inkább csak elhúztam a számat, igaz kissé zavarba hozott azzal, hogy Várffyról nyilatkozott, hiszen nem nagyon tudtam mire vélni. Meg is vakartam a fejem. - Hm, elég régen már, mikor is? Olyan hét-nyolc éve. Rohan az idő. Akkor kezdtem, amikor rögtön el is kellett költözni Madagaszkárra. Borzasztó időszak volt - háborogtam neki szenvedélyesen. Te jó ég, mennyi idő eltelt azóta... Ha tudtam volna, hogy ez vár rám, lehet máshova költözök. De már mindegy, így alakult. Megcsóváltam a fejem, aztán szerényen elmosolyodtam, mikor végignéztem magunkon.
- Abból adódóan? - puhatolóztam nála óvatosan. Egészen felkeltette az érdeklődésemet a jelenség, szemeim csillogóan fürkészték arcát, de a tapintatosságra továbbra is törekedtem. - Az is jól hangzik. Rendeljünk hozzá valamit, vagy jó lesz így? Nekem mindegy - közöltem vele egykedvűen, mégis volt a hangomban valami törődés, hogy megfeleljek a számára. Aztán súlyosan megvető pillantásokkal elemeztem végig magamban a megváltozott helyet. Jó sok pénzt kiadtak rá, de valóban hiba volt, mert nálam a teaházról más elképzeléseim voltak. Így hát egyet kellett értenem Min Jong kritikájával.
- Akkor majd legközelebb nem ide jövünk. Vagyis hát... Már ha... Na mindegy. Szóval, khm, bőven akad szerencsére más lehetőség is a faluban, ha menni akarsz valahová, na - zártam le az okfejtésem haragosan, majd megmakacsoltam magam, hogy jobban vigyázzak a szavaimra, és ne tegyek olyan megjegyzéseket, amiket félreérthet. Hiszen ki tudja, hogy akar-e folytatást. Éppen csak felpillantottam a társamra, hogy vajon akkor a rendelés részt melyikünk intézze, mikor ő számomra teátrálisnak vélten kinyújtotta a kezét, mintha apróért kuncsorgott volna az aluljáróban. Nagyokat pislogtam, majd homlokom összeráncolva húzódtam el a mozdulattól.
- Most mit csinálsz? Jaj, már megint itt van egy? Hessegesd el nyugodtan, ha zavarnak. Még az kell, hogy a teámba repüljenek... - morogtam nyugtalanul, mégis legbelül volt valami békét és nyugalmat árasztó abban, ahogy ezek a csodaszép lények repdestek körülöttünk. - Amúgy meg hogyhogy van piercinged? - kaptam észbe, s hozakodtam elő ezzel számon kérő hangon, ami egy ideje már érlelődött bennem, de az előbbi nyelvjátékára tekintettel nem kívántam tovább magamban tartani.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

- Én azt hittem, hogy kompenzált valami új képesség  - vallottam be kissé elszégyellve magamat a székemben, amiért nem jutott előbb eszembe a varázserejének hiánya, mint életét hátrányosan befolyásoló, állandóvá lett tényező. Mindennapjai valamennyi szegmensére komoly hatással lehetett, amikor lassú leépüléssel búcsút kellett mondania a mágiának, furcsa módon mégsem tekintettem a velem szemben ülő Min Jongra úgy, mintha egy másik fajhoz tartozó lett volna. Sőt, némileg ellentmondásosan a megjelenésében és személyiségében az eddigiek alapján sokkal közelebb éreztem őt magamhoz, mint a legtöbb embert általánosságban. Jólesett hallani, hogy az olvasásra nagy hangsúlyt fektetett, ez az iskola könyvtárosaként abszolút hiteles kijelentés volt a szájából. - Megkérdezhetem, hogy miért? - próbáltam udvarias és tapintatos lenni, de úgy tűnt, mintha csak ő kínálta volna fel, hogy rákérdezzek erre. Ha arra gondolt, untatott volna a kifejtéssel, hát jeleztem neki, hogy ez nincs így. Kíváncsi voltam, hogyan találta fel magát az átváltozása óta, és egyúttal arra is, hogy milyen lehetett valójában. Nyilvánvaló lett, hogy bizonyos témákat érdemes volt elkerülnöm, tabunak vennem, és nem a kétes beszerzésére gondolok. Sokkal inkább olyan hétköznapi, másoknak természetesnek tűnő dolgokról volt szó, mint például a napfény, az utazások, kapcsolatok, beidegződött megszokások. Úgy tűnt, kiismernem őt nagyobb kihívás lesz, mint gondoltam.
Egyetértően bólogattam az alkalmazottai kapcsán, arcomra elégedett mosoly ült, mivel az ő helyében hasonlóan gondolkodnék. Nem akartam megkérdezni, hogy mégis mennyire nyereséges az üzlet, de az jött le, hogy legalább a dolgozókon igyekezett spórolni, na meg mivel ugyanúgy eladósdit játszott, könnyen lehet, hogy legrosszabb esetben is csak nullára jött ki hó végén. És hát, ha nagyon sok pénzed is van, ha valami tartósan veszteséges, akkor hiába minden jó szándék, előbb-utóbb váltani kell.
- Mert az iskola felének hasmenéses nyavalyája volt azt hiszem... Gondolj bele, én Kelet-Európában akartam tanulni, nem a negyven fokban. Elég nomád körülmények voltak, mondjuk anyám munkája révén utóbb már nem tűnik fel az ilyen - villantottam meg egy pillanatra, hogy olykor légvonalban nem is vagyok onnét olyan messze, ahonnét az itteni évemet kezdtem. Olyan felháborodottsággal, de mégis lelkesen meséltem neki az élményeimet, mintha nem érteném, hogy nem volt ez számára világos.
- Na, az meg a másik. Azon is voltam. Hányadikosnak jöttél? Érdekes, hogy sose láttuk egymást, vagyis hát látásból ismerős voltál eddig is, mert faluban lakunk, de akkor is - zártam le ennyivel a dolgot, ahogy tovább tűnődtem.
Bizonytalan válaszára annál magabiztosabban mosolyogtam rá, hogy ne érezze magát kellemetlenül előttem, aztán megráztam a fejem a süteményt illetően. Bőven elég, ha ugyanúgy csak egy teát iszom, esetleg hazafelé még beugorhatunk valamire a cukrászdába.
- Hangversenyen már viszonylag rég voltam. De nyílt egy új tárlat az egyik galériában is - pillantottam fel rá, mintha csak azt vártam volna, hogy a hír hallatán a nyakamba fog ugrani. Ennek ellenére próbáltam semleges arcot vágni, majd megköszörülve a torkomat folytattam a beszélgetést.
- Igazán? Akkor menjünk lepkeházba. Az állatkertben azt hiszem, viszonylag védve van a fénytől - vetettem sokkal kellemesebb pillantást a szárnyas lényekre, miután megtudtam, hogy nincs velük baja. De dicsérni már nem gondoltam őket. Szépnek szép, ennyi. A baromsága jobban érdekelt, hogy mégis miért kellett úgy elcsúfítania magát. A fülbevaló még hagyján, de ez... Szégyen, csupa nagybetűvel. Mint aki citromba harapott, olyan fejjel szemléltem végig, mikor kidugta előttem a nyelvét, s csak bólogatni tudtam, hogy arra. A válasza azonban meghökkentett. Már éppen megkérdeztem volna, hogy ugyan miféle hülyeségeket csinált, amikor meghatódva hallgattam a mexikói szappanoperára emlékeztető történetet. Mintha nem is a valóság lett volna. Ez igaz vajon? Vagy csak ő találta ki az imént, hogy valami hihető keretbe öltöztesse a lázadását.. Leadtam a rendelésemet, majd válaszoltam.
- Mi számít hülyeségnek? És miért mondod ezt, csak nem az van a homlokomra írva, hogy én vagyok a tökéletes mintaférfi? Ugyan... A szüleim szerint hülyeség volt régészetet tanulnom, vagy elmenekülni otthonról. De nem tudom... Talán hülyeség volt itt hagynom ezt a helyet, és azt hinnem, hogy a munka és tanulás fontosabb, mint egy bizonyos valaki - sóhajtottam fel szomorúan. - Viszont így már másképp fest rajtad az a piercing. Köszönöm, hogy ezt megosztottad velem - fontam össze magam előtt a karomat, miközben ő feltűnően nézni kezdett, szóval én is így tettem, mert még mindig szokatlan volt ebben a ruhában. Tekintetem az ujjaira, majd a kézfejére siklott, miközben próbáltam őt elképzelni, ahogy az ecsetet fogja, s a képeit alkotja vele.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

- Vagy úgy… - húztam el a szám sajnálkozóan. Az egyetlen dolog talán, amit a vámpírokban irigyelni lehet számomra, az a végtelennek tűnő koruk volt, semmi több. És neki még ennyi se juthatott, mert durván fogalmazva, neki csak félig sikerült átváltoznia. A vérivás undorító dolog. Kedvem támadt tőle megkérdezni, hogy mennyire érzi ellentmondásosnak a fogyasztását, mert bár rá van kényszerülve az ösztönei által, mégis a tudatának át kellene fognia, hogy mit művel olyankor valójában, és ezzel véleményem szerint nehéz lehet megbirkózni. De mégis hallgatag maradtam, mert ugyan kötetlen beszélgetésre hívott, a lelkébe azért nem akartam beletaposni. Sokkal jobban állt neki, amikor mosolygott, mintsem hogy ingerülten válaszolgatott, még ha eddig sosem nézett rám szúrós szemekkel, bármilyen bunkón is viselkedtem vele. A teaivás számomra szent dolog, a forró nedű ellazít, kikapcsol, feltölti a belsőmet. Alig vártam, hogy hamarosan megtapasztaljam az élményt, kinek volt kedve vériváson gondolkodni.
Bűntudatot éreztem, amiért érdekelni kezdett egy damfír. Aztán ez az érzés tovább erősödött bennem, amikor igent mondtam a találkozóra, holott nem voltam biztos benne, hogy készen álltam bárkit is közelről megismerni. A történeteit tovább hallgatva szégyelltem, de az iránta érzett sajnálatom kezdett eluralkodni bennem. Nem csak azért, mert olyan életformát élt, amilyet, hanem a kalandos fiatalkori beszámolója végett is, amit utána tovább tetéztek azok az információmorzsák, amiket lépésenként adagolt a magánéletéről, állítólagos baklövéseiről. Hamar világossá vált, hogy önző céljaim eléréséhez túlságosan segítőkész személyiség volt, s már másnapra kérhettem volna tőle egy többoldalas szakkönyv-listát a fajáról, ha akartam. Netán részletes élménybeszámolót arról, hogy hogyan érzi magát így. Nem tudtam biztosan, mert nem akartam belegondolni, sem elbízni magamat ilyen tekintetben. De tudtam, hogy fájdalmas lett volna neki ezekről beszélni, és azon is kaptam magam egyúttal, hogy már rég nem a tárgy, vagy a specifikus jellemzők hoznak lázba, hanem a nagy egész, aminek csak egy szelete az a sajátságos életvitel, amit épp felmértem, hogy mennyire kompatibilis az enyémmel.
- Nem teljesen értem. Miért nem engedtek olvasni a könyvesbolti kínálatból sem? – vagy ha igen, az miért nem volt elég a számára.  Csillogó szemeimmel álmélkodva figyeltem minden mozdulatát, ujjaimat imaszerűen kulcsoltam össze magam előtt az asztalon. Megálltam, hogy ne kommentáljam a kereskedésüket. Majd utánakeresek. De nem úgy tűnt már, mint aki hálás és jó viszonyt ápolt a családtagjaival, s az üzlet miatti rajongótáborához tartozónak se akartam érzékeltetni magamat. Megszoktam már, hogy rangos beszélgetőtársaim is akadtak olykor, talán azzal tudna igazán meglepni, ha azt közölte volna velem, hogy ő a dél-koreai elnök fia.
- Orvos, de most Afrikában vendégtanár. Idősebb korára elkapta valami humanitárius-trend. A karrier miatt csinálja, jól mutat az önéletrajzában – mosolyodtam el gúnyosan, némi haraggal a hangomban, amiért apámmal együtt még mindig megmaradtak karrieristáknak, mely gyerekkori sérelmeim fő kiváltója. Biztosan leordította volna a fejem, amiért így nyilatkoztam róluk egy idegennek, még ma már évek óta elváltak, amióta apám kétes ügyletekbe keveredett. Róla nem véletlenül nem akartam beszélni, azt meg már tudta, hogy egyke vagyok. Sajnáltam is persze, hogy a családomról én sem hozakodhattam elő vidám történetekkel, hogy oldjam a hangulatot, de hát ez van. – Igaz – engedtem el a közös iskolaéveket. Már nem számít, de legalább a Bagolykő közös pont volt a múltunkban.
- Kortárs válogatás. Főként akvarell – húztam el a mézesmadzagot. Direkt olyat kerestem korábban, amíg benne voltam az otthoni festegetésben, amibe frappánsan belekényszerített. Vagy csak szembejött velem a meghívó, ahogy a technikája után kutattam, már nem tudom. Önelégült vigyorral figyeltem Min Jong lelkesedését. Roppant könnyű megfogni egy művészlelket az ilyenekkel. – Majd rangsorolunk – jelentettem ki sejtelmesen. Nem bántam volna, ha több programon is velem tartott volna a jövőben, az eddigiek alapján remek társaság, csak néha nagyon zavarba tudott hozni, mert hozzám képest sokkal energikusabb jelenség.
Finoman végighúztam a mutatóujjam a homlokomon, amin mintha éreztem volna az ő forró érintését a levegőből. Nem tudom hogyan csinálta, de kísérteties nyugalmat éreztem, ami alatt ő viccesen próbálta kiolvasni onnét a mintaférfiségem. Amilyen jó volt elképzelni, olyannyira jólesett hallani, még ha tudtam is, hogy csak szórakozott velem. Vettem egy mély levegőt, s vártam, hátha beszívom a teaház illatával együtt az ő kölnijét is. Nem húzódtam el, inkább döbbenten ültem higgadtan, mintha transzba esett kisgyermek lettem volna egy szertartás alatt, s csak a hiánya térített észhez, mikor visszaült a helyére.
- Szóval te sokáig nem a saját utadat jártad? – törtem meg a pillanatnyi csendet. – Nem akarlak megsérteni – hintettem el a véleményem, de sokkal kevésbé zavart, mint korábban. A hosszas csendből, ami alatt a kezeit csodáltam, a kiérkező rendelésünk zökkentett ki, amit udvariasan megköszöntem a pincérnőnek. Immáron a gőzölgő teám felett ülve szóltam hozzá.
- Csak elbambultam, ne haragudj – hazudtam zavartan, s az asztal alatt, véletlenül vagy sem, de néhány pillanatig összeérintődött a térdünk, amíg az iváshoz készülődtem elő.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

- Még mindig nem teljesen világos… De hiszen bármit el tudtál olvasni, amit csak akartál. Miért hiányzott mégis a könyvtár? – ráztam meg a fejem, még ha tudtam is, hogy ez egy fájó téma lehetett a számára. – És azt amúgy megkérdezhetem, hogy hogyan kötöttél ki Magyarországon? – talán nem sejthette a kérdéseimből, de egy kulcsmondatra voltam kíváncsi a részéről, amitől még függővé tettem, hogy mennyire jártunk hasonló, vagy éppen ugyanazon cipőben, ha összevetettük a múltunk stációit. Tudni akartam, hogy megvolt-e bennünk az a közös, amit elképzeltem, és ehhez bevállaltam azt is, hogy kissé egyenes kérdések felé kezdtem elmenni, ám abban a hitben ringattam magam, hogy Min Jong lelki sebei begyógyultak már annyira, hogy tudjon ezekről beszélni. Elvégre miért mosolyogna olyan bájosan, ha nem így lenne?
- Gyermekorvos – közöltem vele savanyúan és elhadarva. Számára ez akár üdítően is hangozhatott, vagy valami idilli személyiséggel ruháztatja fel anyámat. Ha jobban belegondoltam, apámhoz képest ő még a jobbik eset volt. A többi gyerekkel egész jól elboldogult, a sajátjával ment félre valami, amikor hatással lettek rá az aranyvérűekre jellemző rögeszmék, s rákapcsoltak a szándékos elkülönítésemre, hogy még véletlenül se kerüljek olyan társasága, ami nem illik az ő elképzeléseikhez. Aztán még sok más egyéb olyan döntés következett, amit hosszú lenne felsorolni, de mind lemondásokkal járt, utóbb pedig semmi hasznuk nem akadt. De összességében észhez tért, és így felnőttként jobb lett a kapcsolatunk. Évente többször meglátogatom őt, amióta a Romberg ággal mondhatni megszakította a kapcsolatát, és átmeneti jelleggel, de berendezkedett az afrikai mágusképző falai között. Hogy ebben az is közrejátszik-e, hogy ezáltal nekem is bejárásom adódik a helyre, és jobban tanulmányozhatom a helyi varázsvilágot, abban is biztos vagyok.
-  Majd beszéljünk meg egy időpontot – ajánlottam fel megoldásként, ha már nagyon is lelkes volt aziránt, hogy galériába mehessünk. Nyilvánvalóan elmosolyodtam, amikor meghallottam, hogy számára a galéria az első. Tudtam ezt jól, nem is terveztem másként. – Ezzel megleptél. Én azt hittem, sajnálod, hogy így alakult. Biztos nehéz lehet, mármint ez az egész… – mintha megindult volna a karom a keze felé, de aztán megtorpantam, ahogy mélyen a szemébe néztem. Egy kicsit rá akartam játszani arra, hogy együtt érzek vele, vagy inkább a valódi érzelmeimet akartam belekényszeríteni egy szerepbe, amit eljátszhattam, azzal ringatva magamat, hogy valójában nem gondoltam komolyan. Mégis egyre jobban tudni akartam az idekerülése kalandosnak ígérkező történetét, ahogy azt is el akartam érni, hogy indirekt módon kapjak beszámolót a félvámpír-létéről.
- Ha annyira zavarna, akkor már nem ülnék veled szemben – húztam ki magam a székemben, és még fel is nevettem egy pillanatra. Nem tettem hozzá, hogy ez még változhat, mert ha sokáig nyújtogatja felém, akkor kiüldözhet vele a világból, de akartam neki adni még egy esélyt. Általában mindenkinek van valami hibája, magamról pedig tudom, hogy válogatós tudok lenni, és roppant kritikus. Min Jong nagyon kedves volt, hogy elintézte a dolgokat, és odaadta azt a listát, úgyhogy nem érdemelte volna meg, hogy kellemetlen helyzetbe hozzam.
Hosszasan néztem őt, amíg a teánk kihűlt. Hozzá hasonlóan a forró bögrét szorongattam az ujjaim között, s azon gondolkodtam, hogy vajon adjak-e hozzá cukrot, s ha igen, milyet. Kiraktak még citromot és egyebeket is, amikkel ízesíteni lehet, ha nem önmagában szerette volna fogyasztani a betévedő. Tej ehhez nem járt persze, szép is lett volna. Kissé közelebb hajolva beleszagoltam a gőzbe, hogy érezhessem az intenzív illatot, s összefusson tőle a nyál a számban. Mégiscsak valamiféle szertartásszerűség kellett volna, hogy ez legyen a teaházban, nem holmi limonádézásra hívott.
- Őszintén megvallva, nem gondoltam volna, hogy ma itt fogok veled ülni – nyögtem ki zavartan, csak hogy megtörjem a csendet. Eddig bírtam ugyanis, hogy aztán lesüssem a szemeim és a továbbiakban a teámra koncentráljak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Egy kicsit olyan volt, mintha nem is magáról beszélt volna. Vele ellentétben számomra nehéz nem elfogultnak lennem, ha a szüleimről, vagy gyerekkoromról kérdeznek. Próbálta humorosan elmagyarázni, ami ezáltal a napnál is világosabb volt előttem, mégis én másképp működöm. Nem rejtem véka alá a véleményemet, mert nem az a típus vagyok, aki szépít, inkább a nyers igazsággal szembesítem az illetőt, amihez bizony savanyú pofa, míg máskor keserédes mosoly társul, attól függ, hogy mennyire tartom mulattatónak a beteges gondolkodásukat. Számtalan abszurd szituációval példálózhatnék, hogy illusztráljam a káros neveltetésemet az érdeklődők előtt, noha általában megkímélem magamat attól, hogy utána sajnálkozó megmondó-emberek előadását kelljen hallgatnom.
- Indokolatlan szülői szigort sejtek – sóhajtottam fel, nagyon is tudva, hogy miről volt szó. Még mindig arra ment ki a játék a részemről, hogy azt a bizonyos megállapítást halljam, ami ennek a megerősítése, függetlenül attól, hogy látszólag teljesen beletörődött ebbe, és már nem haragszik úgy rájuk, hogy ez bármiféle lelki sebet ejtsen rajta. Ő úgy tűnt, megtalálta önmagát, még ebben a torz, belekényszerített testben is, és most minden problémát lepergetve képes velem homlokráncolás nélkül teázgatni, mintha csak az időjárás lenne terítéken. Belőlem viszont az indulatok beszéltek. Nagyon irigy voltam.
- Nahát, akkor mégse volt véletlen az a napszemüveg, tudtam én – viccelődtem tovább a magam módján. Teátrálisan, de elég halkan ahhoz, hogy más ne hallja, ami talán a helyiség mágiájából adódóan amúgy is lehetetlen. – Azért ez így ijesztően hangzott ám, de remélem nincsenek rosszakaróid. Elég sok aurort ismerek, szólj nyugodtan, ha védelemre van szükséged. Elintéznek bárkit, hidd el - hajoltam közelebb az utolsó mondatra, majd egy pillanatnyi gyilkos mosollyal az arcomon hátradőltem a székemben, és ismét egy kifejezéstelen ábrázattal nézhetett farkasszemet. Fontoskodónak tűntem, de nem nagyzoltam, mert valóban jelentős kapcsolati tőkével rendelkeztem már a Minisztériumban. Le akartam venni a lábamról az ismertségeimmel, amivel közvetítőként még egy kis anyagi haszonnal is megörvendezhetett volna, de a legfőbb célkitűzés persze az ok volt, amiért ez a befolyásos damfír ebben a porfészekben vert tanyát. Prózai lett volna persze, ha ő is az iskola utáni szerelemvágyból maradt volna a falu nyakán, de akkor meg az volt számomra homályos, hogy tanulni minek jött ide, s vajon hol változott át olyanná, amilyen most.
- Emiatt...? - ismételtem meg az utolsó mondatát, hátha ennek hatására kezdte folytatni. Türelmes voltam vele és megértő. Egy pillanatra mintha magamat láttam volna, ahogy küzdtem a szavakkal, ha kellemetlen helyzetbe hoztak. Volt valami élvezetes abban, ahogy szépen-lassan megbirkózott a szavakkal, és sikerült kimozgatnom a komfortzónájából. Kíváncsi voltam, hogyan reagált volna, de a szavai folytatását túl tágan értelmeztem. Pont emiatt az, aki. Azt hiszem, valami ilyesmit akarhatott mondani. – Ugyan, ne hízelegj. Ilyet se nagyon mondanak rám – pirultam el, de a hangom teljesen arról árulkodott, hogy nem gondoltam komolyan a szavait. Nem voltam kellemes társaság. És nem biztos, hogy jó lesz így a kiállításnézés. De talán mégis. Számomra az lesz. És csak arra kell majd ügyelnem, hogy ne legyek elviselhetetlen, mert akkor nem akar majd velem többször találkozni. Van egy határt, és azt nem szabad átlépnem. Egyelőre kerestem, hogy hol is húzódhatott. Elég rugalmasak voltak Min Jong idegei, bármennyire is játszottam velük, jól bírták a terhelést. De kikészíteni nem akartam, hiszen igazságtalan lett volna a részemről, vagyis hát övön aluli.
- Mert ritkán ismerkedem. Már ha érted, hogy mire gondolok – kíséreltem meg az első kortyot a megfelelő hőmérsékletűre hűlt teámból. Érthetett alatta barátságot, vagy többet, direkt úgy fogalmaztam talán, hogy ne legyen egyértelmű. Az imént azon kaptam magam, hogy nevetek a vigyorán, és mintha csak láttam volna rajta, hogy a piercingjét készül újból megmutatni. Ravasz húzás lett volna. – És mert valamennyire tényleg munkaügyben kerestelek fel az elején. De be kell vallanom, hogy kellemesen csalódtam a személyedben – ez minden, amit egyelőre felfedhettem vele kapcsolatban arról, ahogy gondoltam rá

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Kissé meghökkentem a visszakérdezésén, ugyanakkor gyanakodni is kezdtem, nehogy a végén még pont a saját fegyveremet fordítsa ellenem. Mindvégig nagyon éber maradt a párbeszédeink során, figyelt a szavaira, s ha bizonytalan volt valamiben, inkább nem mondott semmit, mintsem elszólja magát. Kíváncsi volt, és nem igazán engedte, hogy behúzzam a csőbe. Belül csalódott voltam, viszont őt nagyon is tisztelni kezdtem ezért a tulajdonságáért, hiszen általában könnyű valakit összezavarnom, aztán akár azon is kaphatja magát az óvatlan beszélgetőpartner, hogy az orránál fogva vezetem. Reméltem, hogy ha idővel jobban megismerjük egymást, és megnyílunk, akkor egyre több oldalát ismerhetem meg. Ez ugyanakkor azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy magamból is többet kell mutatnom, ami az egyik nagy gyengeségem. Nem biztos, hogy lesz türelme kivárni, amíg megnyílok, vagy hogy helyette a magatartásom és a mozdulataim rendszere alapján vonjon le következtetéseket. Hiszen nem csak a szavai alapján ismerheted meg a másikat, amik sokszor ki tudja, mennyire hamisak. A személyiséged akkor is beszél, ha te tartod a szádat.
- Szerinted milyen hátrányod származott volna abból, ha a könyvtárakba engednek? – tettem fel az újabb kérdést, hitetlenkedve és a fejemet rázva, mintha magától nem tudná a választ. Szeretem valahol, ha próbára tesznek, de most mintha direkt kísérletezett volna. Lehet, hogy rossz gyerek volt, de jelen kérdésben nem láttam megalapozottnak az intézkedést a szülők részéről, hacsak nem a felügyeletét lett volna bonyolult megoldani, amíg ők a vállalkozást vezették. És azzal, hogy Min Jong mintha vizsgáztatott volna, kezdtem egy kissé ingerült lenni.
Kellett az a nevetés. Egyrészt, mert jól állt neki, másrészt pedig mert oldotta köztünk a légkört. Nem ismertem még, és ő sem engem, de azt nem néztem volna ki, hogy maffiózó. Túl kedves volt hozzám. Mondjuk, ha a feketekereskedelemben utaztam volna, és el akartam volna tüntetni az illegálisan hozzám került ereklyéket, akkor pont egy olyan balekot ültettem volna fel, mint én voltam, hogy hazavittem a mágikus vértárolót.  De attól még szerettem volna azt hinni, hogy az asztal túloldalán ücsörgő életével, ha kusza múltja is volt, most minden rendben van. És nincs semmilyen összeférhetetlenségi akadálya annak, hogy egy minisztériumival teázgat. Ezért, ahogy a korát, ezt is elengedtem, és próbáltam teljesen elfelejteni.
Elnéztem, ahogy áthajolt az asztalon és a vállamra tette a kezét, amire egyébként is szemet vetettem. Először megrezzentem, mikor hozzám ért, aztán csak furcsállóan reagáltam arra a mély nyugalomra, ami akkor elárasztott. Attól féltem, hogy véletlenül feldönt valamit a mozdulatával, aztán hogy koszos az ingem, és csak le akart onnét söpörni valamit. De ahogy megszorította, még egy masszázsra is igényt tartottam volna. Kezem elindult megfogni a karját, de nem volt rá ideje elérni, mert addigra visszaereszkedett a székébe. Bennem erős hiányérzet maradt. Nem tudtam mást tenni, mint csendben, csalódottan magamra erőltetni egy műmosolyt, s bólintani.
- Tudni fogod, hol találsz – lengettem be, hogy később még jól jöhetek neki, meg amúgy is. Feszélyezve ültem, összezárt lábakkal, ugrásra készen, amit a véres megjegyzése csak tovább erősített bennem, hiszen az arckifejezését folyamatosan monitoroztam a beszélgetésünk alatt, és rögtön érzékeltem a pillanatnyi zavart. Még ha a véletlen elszólására is kenhettem, sosem lehet tudni, amíg ki nem ismerem. Persze felkínálkoztam volna szívesen, hogy igyon belőlem, ha akar, de azt nagyon más körülmények között.  – Az emberek magukkal vannak elfoglalva, nem érdekli őket egy magamfajta szerzet. Rég nem erőltetem ezt, mert csak csalódás a vége. Nagyon kevés az olyan ember, aki megérthetne, vagy azonosulni tudna a nézeteimmel, ízlésemmel, mindennapjaimmal. Aki jön, az jön, de nem akaszkodok senkire. Te is meg tudsz ismerni – érveltem mély megvetéssel és kiábrándultsággal a hangomban. Az utolsó mondatot végső mentegetőzésként hoztam fel, némi hatásszünet után, hogy megvilágosítsam a tévedéséről. Egyébként is sértve éreztem magam, hogy feltételezget és rólam spekulál. Hangulatomon csak a tea íze enyhített, neki is álltam fújogatni, hogy hűljön, aztán sűrűn, apránként kortyolni.
- Okos vagy – bólogattam gúnyosan, ha már rájött arra, hogy érdekesnek találtam. Olyan nehéz lenne végigmérnie magán? Mutatott volna egy olyat, aki ennyire sokrétű, titokzatos, művelt és jó kisugárzású a környéken, mint ő volt… Mondjuk én sem vagyok az önbizalom mintaképe. Hirtelen jött kérdésére hümmögtem egyet, mert éppen ittam, aztán hozzá hasonlóan letettem a csészét és egy torokköszörülés után belekezdtem abba, amit már kismilliószor előadtam.
- Világot akartam látni, és kiszúrni a szüleimmel. A kezemben fogni, amiről a könyvek csak mesélnek. Jól hangzott, csak nehéz projekteket találni. Ezt szerintem magadtól is ki tudtad volna találni rólam – vontam meg a vállam egykedvűen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Egyáltalán nem lettem okosabb. Sejtelmes mosolyával mintha örömét lelte volna abban, hogy az idegeimmel játszott. Oldalamat furdalni kezdte a kíváncsiság, mégis bele kellett törődnöm abba, hogy tudatlanul fogok távozni a teaházból, amit egyszerűen utálok. Ha már elkezdett valamit, akkor fejezze be normálisan, és ne a legizgalmasabb részénél akassza meg a történetet. Eldöntötte, hogy megoszt velem valamit, majd látszólag ok nélkül gondolta meg magát, csak hogy bosszantson. Szúrósan néztem rá ezért, és elégedetlenül. Megforgattam a szemeimet, míg végül eszembe jutott az egyetlen reális megoldás. Nagyon fiatalon változott át, a szülei pedig óvni akarták őt és a környezetét, ezért volt helye a szigorú intézkedéseknek.
Egy részem még mindig az érintésén kattogott. Bevillant az a jelenet a boltban, amikor véletlenül hozzáért az ujjam, ahogy átvettem tőle valamit, vagy amikor vészesen közel álltunk egymáshoz. Mintha szükségem lett volna ezekre a visszacsatolásokra, hogy ő valóban egy lélegző, érző lény, és a szíve is a helyén van. Dobog. Talán éppen zakatolt, ahogy az enyém tette. Kíváncsi voltam, ugyanakkor korlátozott, tehát szomorú. Azt hittem, hogy jobb hatással lesz rám a jelenléte. Mármint jól éreztem magam vele, nagyon is. De mintha megint többet várnék, és ez gyakran megesett velem, ha valakit először alá-, majd túlbecsültem. Nehezemre esett belőni, hogy mit is várhatok az adott személytől. Talán az irigyelt tulajdonságaitól reméltem, hogy majd valahogy átadja nekem őket a találkozásunk alkalmával, és akkor felszabadultan tudtam volna vele társalogni. Meg egy rövid időre felvenni azt a képzeletbeli szemüveget, amit ő viselt, hogy ne csak a szürke hétköznapokat láthassam, és ne egy vékony cérnából legyen a türelmem.
- Kicsit se tartod magad annak? – kaptam az alkalmon, hogy erre rákérdezhessek. Látszott rajtam, mennyire örültem annak, hogy szinte magától terelődött rá újra erre a beszélgetésünk, vagy csak amiatt volt szerencsés, hogy nem kellett tovább rágódnom a gondolataimon. – Ettől vagy olyan különleges – biccentettem felé mosolyogva, külső fülnek valami hihetetlenül nevetséges hízelgéssel a hangomban, mintha instant be akartam volna vágódni nála, pedig nem akartam ennyire nyíltan sugallni, hogy nálam ez mennyire pozitívum. Úgy véltem, hogy a félvámpírsága sok ember számára taszító lét, én pedig akár egy megmentő alak is lehetek a történetében, aki az árnyoldalai ellenére igenis értékeli és elismeri őt, és időt szán rá. Nem utolsó sorban teljesen emberinek tűnt előttem, csak ezt nem akartam elárulni neki. Bárcsak a szívére tehettem volna a kezem, hogy hallhassam a szívverését… Fránya szabályok.
- Szórakoztat a maró gúny és a sok negatívum, ami belőlem árad? – viccelődtem tovább felvont szemöldökkel, mikor már a teámból kortyoltam. Úgy tűnhetett, hogy egy soha ki nem fogyó csészéből ittam, pedig csak aprókat nyeltem és kiélveztem az ízeket. A tea minőségét legalább nem sínylette meg a tulajdonosváltás. Stílusváltása meglepett, le is csaptam kissé a porcelánt, olyan lendülettel tettem vissza a helyére, hogy aztán egyik karomat az asztallapra támasztva szintén közelebb hajoljak. –Talán azt gondolod, hogy hazudok? Tudod nem Jókai könyvek vagyunk, amit olvasgathatsz, nem kezdek dagályos elbeszélésekbe… De ha valóban érdekel, még kifejthetem. Csak nem itt terveztem. Mondjuk kicsit vicces, hogy az előbb még te voltál szűkszavú bizonyos témákban. Valamit valamiért… Vagy beszéljünk másról – sziszegtem, ahogy kioktattam őt, merre is van az arra. Kicsit haragudtam rá, amiért nem nyílt meg – bár miért is tette volna - , de ő még inkább szóvá tette, hogy én sem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Tudtam, hogy jókat tudok kérdezni. Kárpótlás gyanánt öröm volt nézni az arcát, ahogy láttam miként gondolkodik el és szedi össze a gondolatait. Nem ér sokat agyalni a válaszokon, Min Jong… Ez egy olyan dolog, amit nagyon is tudnia kellett már. Főleg, ha valóban elfogadta magát olyannak, amilyennek a sors kényszerítette. Arra nem voltam felkészülve, hogy nekem kelljen helyrerakni az önbizalmát. Az már úgy tűnt, megvan. Szóval nagy baj nem lehet. Hagytam, hogy válaszoljon, közben magam elé nézve hümmögtem a kijelentésein, és húztam félmosolyra a számat, amikor kellett.
- Egyáltalán nincs szükséged éjszakai életmódra? Mi a helyzet a napfénnyel? – sandítottam az ablaküveg felé, ahol lassan az utolsó sugarak sütöttek be, mielőtt az égitest eltűnt volna a Mátra valamelyik vonulata mögött. – Minek írás, ha van kézzelfogható tapasztalat, nemde? – tettem fel a költői kérdést, ahogy ismét rápillantottam. – Emberré? Talán az ösztönök, s mindaz, amit most hiányolsz magadból – fontam össze magam előtt a karjaimat. Kezdtünk elég mély témákról beszélgetni, amiket általában egy pohár bor felhajtása után szoktam felhozni otthon, ha a tükörképemmel állok le vitatkozni. Így nem szívesen bontottam volna ki jobban, ha nem volt muszáj, hiszen a kérdése önmagában maratoni vitaestet eredményezhetett volna, én pedig rá, és nem általánosságokra voltam kíváncsi.
Elhúztam a szám, de bármilyen komoly arcot is igyekeztem vágni, egy hosszabb hatásszünet után mégis muszáj volt felnevetnem, a magam visszafogott módján. Üdítő társaság? Ugyan… Ezeket ő sem gondolhatta komolyan. Szinte kizárt, hogy valakinek ez tetszene, és az általános vélekedéseken túl ezt tapasztalatból mondom. Megráztam hát a fejem, és e halvány mosoly mindaddig megmaradt az arcomon, amíg számomra váratlanul fel nem állt a helyéről. Már megint mire készült? Valami lehetett a székével, hogy hajolgatni és mászkálnia kellett szinte folyamatosan. Talán vízhajtó hatású teát kért, és a mosdóba igyekezett… Szóra nyílt volna a szám, még egy kérlelő arcot is vágtam, hogy ugyan ne menjen el, mert annyira rosszat azért nem mondtam, ám ekkor helyette mellém tolta a székét, és mindenki előtt megalázott. Hosszasan bámultam a kezét, ami valamiért tűzforrón égett a combomon, miután megpaskolt, mint valami igásállatot, aztán rajtam hagyta, hogy vas helyett a tenyerével jelöljön meg.
- Azt hiszed azzal, hogy mindenki előtt letaperolsz, majd jobb kedvre derülök, netán feloldódom? – horkantottam fel, és még a gyomrom is megremegett a gondolattól, hogy mennyire illetlen viselkedésnek véltem ezt, pláne amikor a sok szerelmes suhancot láttam egymást nyalfi-falni úton, útfélen. Amint megszabadultam tőle, arrébb húztam a széket az asztal oldalsó sarkáig, majd folytattam. - Mit is mondtál az előbb? Ja, türelmes, persze. Igyekszem, hidd el. Azért vagyok még itt veled. Na és mondd csak, másoknál beválik ez a taktikád? – arcom vörös volt, nem tudom, hogy a zavartságtól, vagy az izgalomtól, hisz nem az érintése zavart, hanem a tiszteletlensége, a hátsó szándéka, hogy majd néhány érintéstől, legyen az baráti vagy több, megnyerhet magának. Ilyen módszerekkel még én is csak ritkán élek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

- Nagyjából értem – állapítottam meg. Tekintve, hogy eddig mindannyiszor nappal találkoztunk, nem hiszem, hogy a bioritmusa olyan nagyon eltért volna az enyémtől. Ha tehetem, sokáig fenn vagyok, és viszonylag keveset alszom. Nehezen jön az álom a szememre, kivéve amikor kiütöm magam a hajnalig tartó olvasással. Fogom a könyvet az ágyamban fekve, aztán egyszer csak arra kelek, hogy valami nyomja a hátamat, vagy puffan egy nagyot, ahogy lelököm a forgolódásaim közepette. A munkám miatt van, hogy korán kell kelnem, ugyanakkor a terepen is szigorú ébresztő vonatkozott rám. Megszoktam tehát a zordabb körülményeket, azt hiszem, de nem ápolok vele nagy barátságot. Ha Min Jong alapból olyan természet volt, aki napnyugta után is sokáig virrasztott, biztosan fel sem tűnt már neki, hogy mihez kell igazítania a napirendjét. Amint a napszemüvegtok megveregetésére is csak egy széles mosollyal reagáltam, az elismerésem jeleként.
- Nézzük csak… Szóval minden megvan benned, ami egy emberben is. Tehát éppen ellenkezőleg. Nem hiányzik semmi, hanem pont, hogy több rejlik benned. Plusz tulajdonságok, persze akad egy-két gyengeség – böktem diszkréten a napsugarak, majd a szemüveg irányába. -  De olyanja mindenkinek van. Különleges vagy, és kész – mosolyogtam rá, hogy végre átérezze a helyzete súlyát, és ha már eddig nem panaszkodott, legalább átérezze, hogy nem tekintek rá alacsonyabb rendűként. Más kérdés, hogy a varázslók ugyanúgy többek a varázstalanoknál, nem véletlen az aranyvérűekben a tartás, ami valahol még bennem is megtalálható. De mégis, a mágia ellenére, ő egy olyan különleges lénynek tekinthető, ami ugyanúgy a varázslótársadalmat gazdagítja.
Láttam, hogy mennyire derült égből jött neki az ellenkezésem, és még egy kicsit rosszul is kezdtem magam érezni emiatt, úgyhogy elérte vele a célját. Mégis, félve pillantottam újból körbe, hogy vajon mennyire szégyenültem meg a többiek előtt. Mit fogok mondani, ha egyszer Tobi fülébe visszajut egy pletyka, hogy nyilvánosan mutatkozom a szeretőmmel, vagy valami ilyesmi? Még jó, hogy az Edictum szennyfirkászainak látóköréből kikerültem, valami rémlik, hogy egyszer le merték írni a nevem anno, amiatt is tiszta ideg voltam.
- Most meg ne csinálj úgy, mintha nem értenéd. Nekem nincs szükségem számító alakokra, akik ki akarják használni az adottságaikat, csak hogy megismerjenek – zárkóztam el, megigazítva a galléromat. Úgy gondoltam, hogy megsejthetett valamit, és a kis ajándéka, meghívása, meg az érintése mind arra ment ki, hogy ne én tudjak meg róla dolgokat, hanem ő rólam. Ilyet nem voltam hajlandó játszani. Féltem felfedni magam, és megnyílni neki. Mert nem hittem el, hogy valóban érdekeltem. Biztosan a kapcsolatai kérték meg, hogy nyomozzon utánam. A minisztériumi, aki ritka tárgyak után érdeklődik. Ha pedig megnyíltam volna, ugyanúgy elnevette volna magát, vagy nem hitt volna nekem. Elég volt a csalódásokból.
- Örülök, ha még mindig ilyen jól szórakozol. Mindenesetre maradok, ne aggódj. Ennyivel nem üldözöl el. Még – ráztam meg újból a fejem, majd elmosolyodtam, mert az se volt jó megoldás, ha túl sokáig pattogtam volna egy valóban apró érintésen. Amit annyira nem is bántam már. Mikor már visszafészkelte magát, elhallgattam a magyarázkodását, amiből ki tudja, mi volt igaz, s mi hazugság. Kértem egy ugyanilyen teát én is, mert nem akartam tétlenül ülni, amíg ő az újabb adagját fogyasztja, egyúttal nyugtáztam, hogy még itt fogunk ülni egy darabig.
- Még, hogy nehezemre esik ellazulni… - duzzogtam. – Nagyon titkosan fogalmazol. Ezek után szerintem nem csoda, ha nem teljesen értelek. De akkor mindegy. Inkább elmesélem, hogy a nyáron Kanadában voltam egy ásatáson, és majdnem eltévedtem az erdőben. Állítólag egy régi indián temető környékén voltunk, és valóban megmagyarázhatatlan dolgok történtek velünk. Érdekes ez a mágia, nemde? Meg amúgy lehet, hogy kellene otthonra egy háziállat. De most egyelőre növényeket termesztek. Ezt gondoltad volna rólam? – enyhültem meg, hogy csak azért is megmutassam neki, mennyire laza tudtam lenni, ha kellett.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

- Na igen, ez az előbb egy kicsit kocsmai megszólalás volt a részemről, pedig csak teázni jöttünk. De azért abba én se mentem bele, hogy a különlegesség, vagy az a bizonyos plusz, ami benned van, most összességében miként értékelhető – negatívumok, vagy pozitívumok vannak-e túlsúlyban. Rávilágítottam a lényegre, mielőtt úgy érezte volna, hogy kivételesen nem nekem volt igazam.  Ezúttal is szükségét éreztem, hogy megvédjem az álláspontomat. Továbbra is nagyon érdekelt, hogy milyennek értékeli magát a damfírsága szempontjából. Volt, amivel látszólag megbékélt, míg bizonyos kérdésekre indokolatlanul mogorván reagált, ha jól vettem ki.
- Talán bánod, hogy forgalmat generáltam a boltodnak? – szúrtam oda a csöppet sem ártatlan megjegyzésemet. Pedig nagyon úgy tűnt, hogy örült nekem. – Különben is, egyáltalán nem volt random szöveg – emeltem fel a mutatóujjamat, hogy nyomatékosítsam a számára, mennyire mesterkélt is voltam a megkeresésemmel, hiszen többnapos kutatómunka volt, mire a nyomára akadtam, s a megfelelő szándékkal összepárosítottam a megismerkedést. Egy félvámpírhoz készültem, nem bíztam magam a véletlenre. Újra felelevenítettem az ismereteimet a fajról, hogy megpróbáljak felkészülni a váratlan meglepetésekre. Sajnos képet nem találtam róla semmilyen nyilvántartásban, a közösségi médiához meg béna vagyok ilyen szinten, a türelmetlenségem amúgy is hamar úrrá lett rajtam. Úgyhogy döntöttem, felkerestem őt, és azóta tessék, rávett arra, hogy új hobbit próbáljak ki. Ecsetet ragadtam, képet festettem neki. Állítólag egész értek hozzá, legalábbis ezt mondta, vagy épp hazudta. Csak hogy most újból egymással szemben lehessünk. De hogy miért volt ilyen feszült köztünk a hangulat, azt magam sem tudtam. Irigy voltam rá. És valami nagyon zavart, ami nem a félvámpírsága volt. Még nem jöttem rá, hogy mi bökte a csőrömet. Annyit tudtam, hogy fel akartam oldódni, és érezni valami olyat, amit rég éreztem már, s a legjobb az lett volna, ha át tudtam volna adni magam ennek az ösztönnek. Egyelőre olyanok voltunk, mint két kisgyerek. Rossz óvodások, akik mindenre képesek voltak megsértődni. Eszembe jutott, hogy még mindig sokkal tartoztam neki. Óvatosan tehát, de megpróbáltam nyitni felé. Még akkor is, ha számoltam azzal, hogy a kapcsolatai megbízásából hívott ide.
- Mondd csak, miért érdekellek, ha nem ezért? – hörpintettem a csészém aljából. A szakmám, a faja iránti érdeklődésem, netán a kérésemből fakadóan, azt ráhagytam. Itt volt az ideje, hogy valamivel meggyőzzön arról, hogy valóban rám kíváncsi. Nem érdekelt, hogy kérdeztem-e már. Azzal nem elégedtem volna meg még egyszer, hogy boldoggá akart tenni, és kész. Hiszen azt már megtette, a viselkedésével pedig egyelőre nem mindig ezt érte el. Már-már epekedve vártam, hogy válaszoljon. De valami frappáns módon, mert Min Jongból ezt néztem ki. Nem akartam csalódni benne. Azt akartam, hogy lenyűgözzön. Hogy azzal-e, amit hallani akartam? Ki tudja… Vagy éreztetett, sugallt volna valami olyat, amit más még soha, vagy nem ennyire nyíltan.
- A kezeiddel amúgy nem volt baj – vontam meg a vállam. – Nélkülük nem festhetted volna azt a lenyűgöző képet. Örülök, hogy figyelsz. Nos, igazából csak azt hittem, hogy eltévedtem, de aztán valami csoda folytán kikeveredtem onnan. És hát… ne nézz hülyének, de a növényzet mintha… életre kelt volna. Nem tudom megfogalmazni. A hely kisugárzása volt megmagyarázhatatlan. Talán a mágia műve. Valamit tudtak ezek a régiek. – tűnődtem el az asztalra könyökölve, amíg az én teámat is kihozták. Vetettem egy féltékeny pillantást arra, ahogy Min Jong nézett a kiszolgálónkra, majd próbáltam közömbös arcot vágni, s a válaszát emésztettem, miszerint patkánya van. Elmosolyodtam ezen, de inkább nem gúnyolódtam rajta.
- Még mindig nem tudom, hogy mi illik hozzám. Passz – vallottam be neki őszintén, ahogy rámarkoltam a csészére egy pillanatra, hogy lássam mennyire volt forró. Eléggé, úgyhogy vártam vele. – Lehet, hogy mostanában tényleg túl elfoglalt vagyok. De nem tudom, hogyan lazíthatnék magamon… Most viszont te jössz. Amit akarsz. Nem akarok kényelmetlen kérdéseket feltenni – dőltem hátra a székemben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Elgondolkodott, szóval legalább nem hiába koptattam a számat. Felcsillant a szemem, s némán hagytam, hogy érlelje magában az általam mondottakat. Idő kell, hogy leülepedjen benne, hogy elraktározza a szavakat. Akkor majd akarva-akaratlan beugranak neki a legváratlanabb pillanataiban, aztán kezd velük valamit. Hogy mit fog leszűrni, az jó kérdés. De azt legalább tisztáztam szerintem, hogy nem néztem le őt, s hogy szerintem nem volt oka szégyenkeznie, vagy meghúznia magát. Pont attól lesz sármos és titokzatos, ha magabiztos és hű marad a karakteréhez. Ha nem rá is játszik még egy kicsit. Elvégre kivételesnek érezhettem magam, hogy egy asztalnál ülhettem a falu félvámpírjával. Ennél jobban csak akkor néztek volna meg, már ha tudták, kivel volt dolgom, ha azzal a Kensingtonnal fújt volna össze a szél, na de tőle már jobban tartottam.
- Nem tudsz mit kezdeni az örökséggel? – tanakodtam, mintha csak hangosan gondolkodtam volna. Kicsit bántó volt a hangom, de még egész tűrhető ahhoz képest, ahogy oda szoktam szúrni másokhoz. Tudni akartam, mennyire szórja el a pénzét. Gondoltam, hogy a drága festékekre egy csomót elver, de legalább jól néz ki, amit csinál. Talán megéri. Rendezhetne kiállításokat, árulhatná galériákon. De a múltkor nagyon csúnyán lehurrogta ezt az ötletemet. Valósággal kikelt magából. Tudom is én pontosan, hogy miért, de az nem tetszett tőle. Szóval jobb volt vele vigyáznom, mert tudtam, hogy nem mindig olyan bájosan mosolygós ő sem, mint ahogy azt egy-egy érintése közben tettetni akarta, hogy tudja fene mit érjen el nálam. - Na látod – hajoltam meg, miután végre beismerte, vagyis inkább rám hagyta a dolgot. – Viszont szerintem jó ötlet lenne nagyobb nyilvánosságot engedned a képeidnek. Elismert festő lehetnél, akiknek ismerik a nevét az aukciósházakban is. Akkor még egy kis pénz is jönne, bár tudom, nem ez a fő szempont – nyugtattam meg a végén feltartott kezeimmel, mielőtt feldühödött volna a javaslatomon. Igazán próbáltam visszafogottan és kedvesen javasolni neki, meglátjuk, mennyire sikerült. Lehet, hogy ezúttal is fel kellett hagynom az erőlködésemmel.
Hallgattam, döbbenettel, elkerekedett szempárral. Mintha az összes vér kitódult volna a fejemből, s most falfehéren ültem volna egy vallatószékben. Egészen abszurd volt, ahogy elemezni kezdett. Valami ilyesmire vágytam, de nem gondoltam volna, hogy belekezd. Hátradőltem és úgy ültem tovább, kritikusan hallgatva a megjegyzéseit, amelyek után mindig nyeltem egy nagyot, ahogy a szívem is hatalmasat dobbant a jelzőkre.
- Naplemente? – csettintettem a nyelvemmel, s majdnem elröhögtem magam. – Akkor olyan vagyok, mint az a festmény? Ugyan… - mentegetőztem szerényen. Tekintetét szkeptikusan fürkészve hamar rá kellett jöjjek, hogy nem viccelt a megjegyzéseivel. Nagyon is komolyan gondolta azokat. A homlokomhoz nyúltam, mintha el akartam volna takarni az arcomat, de már késő. Nem lepődtem volna meg, ha az otthonában titokban már megörökített volna. Aztán megcsíptem magam, hogy álmodtam-e, de nem. Ez a valóság volt.
- Hát, ezt… jó tudni. Köszönöm, hogy megosztottad velem a gondolataidat – hümmögtem zavartan, szemeimmel ide-oda ugrálva a helyiségen. – Te is roppant érdekes vagy ugye, mint azt mondtam, na meg persze nagyon… kedves. És pozitív, többnyire – enyhültem meg, amikor már újra mosolyogtam. Erőt véve magamon, leküzdve a lámpalázat, de ennyit sikerült kipréselnem magamból róla. Reméltem, hogy átjött, mennyire nehezen találtam meg ezeket a szavakat, de nagyjából sikerült megfogalmaznom, hogy miként vélekedtem róla.
- Minden bizonnyal így volt. A felhalmozódott mágia nyomot hagy maga körül egy idő után a környezetében. Vagy a növények voltak mágikusak. De ugye az volt az érdekes, hogy az ásatástól jóval arrébb voltunk, szóval nem gondoltam volna, hogy ennyire átjárja majd a helyet a varázslat – reagáltam a meglátásaira, miközben elismerősen bólogattam a gondolatmenetére. A festményt nem fogadtam el, szimplán elengedtem a fülem mellett a mondatot. Azt akartam, hogy ő válasszon egyet, amit kifejezetten nekem szánt. Így olyan érzésem volt, mintha csak úgy mellékesen oda akarta volna dobni. Meg ha zavarta vele valami, akkor se valami megtisztelő, hogy szabadulni akart és épp rám tudta sózni. Ha már különlegesnek tart, bánjon is úgy velem. Még ha ezt elég nagyképűség is kijelenteni az adománya után.
- Sündisznó, ez jó – böktem Min Jongra vigyorogva, majd egy újabb korty következett a teámból. Érleltem magamban az ötletet, és egész szimpatikusnak találtam, hogy a kertben elkerítve nevelgessek egyet, bár nem sok mindent tudtam róluk. Hálás voltam neki, hogy egy ilyen állatot mondott, korábban talán a lajhárt mondták, az nagyobb macera. Közben belekezdett a lényegbe. Közelebb hajoltam hozzá, hogy láthassa csupa fül voltam, és izgatottan hallgattam a beszámolóját. Szinte alig bírtam megülni egy helyben, pláne azt, hogy ne vágjak közbe egy-egy levegővétele után. Egészen elszomorodtam a történet végére, amit oldalra döntött fejjel hallgattam, s talán hasonlíthattam a jövendőbeli diákjaira. Vagy még azok se kísérték végig ekkora fegyelemmel és epekedéssel a beszámolóját, mondjuk ők biztosan unalmasabb témákat fognak venni, mint az iménti. – Nézd, az én életem se volt egy habostorta, még ha a tiéd, ha úgy vesszük, nagyobb nyomot hagyott benned. Nekem többé nem kell titkolóznom, remélem egyszer neked se kell majd. Megleptél, azt kell mondjam. De nem ábrándultam ki. Inkább megtisztelve érzem magam, hogy elmondtad ezeket, mármint őszintén. Köszönöm – pillantottam fel rá, és mélyen a szemébe néztem. – És miért akartak kirakni a suliból? Ennyire rossz tanuló voltál? Nem nézném ki belőled – ráncoltam össze kétkedve a homlokomat, ahogy ismét kissé visszaereszkedtem a székemben, és a teámból kortyolgattam, mert eddig szinte lélegzetvisszafojtva hallgattam a kalandos történetet. Most pótolnom kellett, hogy ne száradjon ki a szám. – És akkor a lány… szóval most akkor hogy is van? Mármint mindegy, a lényeg, hogy… Én jövök – fújtam ki a levegőt, mert azt a részt még ugyan nem raktam össze fejben, ahogy az előbbi nézése is fura volt a kiszolgálónkra, én meg nem akartam, hogy félreértsem a szándékait. Kicsit gondolkodtam, hogy ezért az információért cserébe mit is oszthatnék meg vele, amit nem bántam, majd nagy nehezen kinyögtem.
- Borzasztóan szigorúan neveltek. Talán azért, mert tehetségesnek tartottak. Nagyon jól fogott az agyam gyerekként, és emiatt elég nehéz is volt közösségben lennem. Mindig külön utakon jártam… A családomtól is. Nem tetszett az otthoni felhajtás. A nagy elvárások. Egyszerű akartam lenni. Igazából csak… szeretetre vágytam, azt hiszem. Hogy úgy foglalkozzanak velem a szüleim, ahogy a többi gyerekkel, és ne a munka legyen az első. Aztán mégis ugyanolyan munkamániás lettem, mint ők. Csak azt hittem, hogy egy szabadabb hivatással, mint egy régész, majd kiszúrhatok velük. Mert persze eredetileg másra szántak… Azért is jöttem el. Direkt elszúrtam a felvételiket. A Bagolykőbe viszont majdnem mindenki bekerül valamilyen jó indokkal. Úgyhogy ide jártam, aztán a svédeknél folytattam, mert volt egy botrány az apám körül. Azóta nem is beszélek vele. Tudod, van vaj a füle mögött. Épp elég büntetés, hogy ugyanaz a családnevünk – kicsit talán csapongtam a végére, de hogy szaggatottan beszéltem, az biztos. A magánéletembe nem mentem bele, azt még én se értettem. Sóhajtottam egy nagyot, majd lesütött szemekkel a fejemet fogtam. Nem szoktam ennyire megnyílni, és most égett az arcom, hogy megtettem. Féltem, hogy mit mond, s csak kínosan mosolyogtam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

Szerényen vállat vontam, a mondandómat pedig ezúttal megtartottam magamnak. Szerettem volna azt hinni, hogy csak zavarba jött, de viccelni próbált, nem pedig szégyellte a vagyonát. Mert annak nem örültem volna, ha valóban egy tékozló fiúval ültem volna szemben, aki felelőtlen ilyen tekintetben, mert az jelentősen rontotta az esélyeit. Reméltem, hogy tud bánni a pénzzel, értékeli a megszerzésével járó munkát, vagy legalább értelmes dolgokra is költi. Nem voltam álszent, mert nekem is elég lett volna hátradőlnöm, és csak megszületnem volt nehéz ilyen szempontból, akkora vagyont halmozott fel a családom. Persze ottani mércével felső-középkategóriának számítottunk, csak innen nézve tűnik kiemelkedőnek a svájci aranyvérű életszínvonal. Szóval… Van egy elméletem, amire már utalgattam. Nekem is volt mihez nyúlnom, amit bőven nem a munkabéremből takarítottam meg. De legalább egyesek szemében mi voltunk a gazdagok, s a társadalmi különbségek nem vethettek gátat annak, hogy jobban azonosulni tudjunk a másikkal.
- Szerintem a többi is szép lehet. Még mindig érdekelnének, ha lenne rá mód… - hagytam félbe a mondatomat, miközben felpillantva rá, a reakcióját figyeltem. Egy kis ártatlan, mégis őszinte bók, és a korábbiak fenntartása, miszerint szívesen hátramennék a raktárba, hogy alaposabban is körülnézzek. A pult környéke, valamint a sorok már meglehetősen unalmassá váltak. Ha lehunytam a szemem, pontosan fel tudtam idézni, mit hova helyezett el. – És milyen gyakran festesz, illetve mennyi ideig egyhuzamban? – talán a napjainak a beosztását akartam jobban megtudni. Azt már tudtam, hogy nem mindig ő van a boltban, de hogy máskor mit csinált… Hallottam egy felsorolást, amiből lehet, hogy van amit évente néhányszor csinált, de azért megemlítette nekem, hogy hanyatt vágódjak. Ennél többre lenne szükségem, hogy tervezni tudjak majd, ha eljön az idő.
Elismerően rákacsintottam a büszkeségtől, amit a megjegyzésétől éreztem. Hát, valóban több és jobb voltam, mint egy festmény, de kár lett volna hangoztatnom, még rájött volna, hogy mennyire beképzelt tudok lenni általában. Inkább kicsit belemegyek a hülyéskedésbe, ahogy ő szokta. Nem nagyon, csak éppen annyit, hogy ne gondoljon teljesen fanyalgónak, akiről aztán azt feltételezné, hogy nem érzi jól magát a társaságában. Ehelyett biztosan egy kicsit kiismerhetetlennek fog gondolni, de nem baj, vállalom. Jót szórakoztam magamon. Mosolyogtunk egymásra, én idétlenül, az övé viszont egészen magával ragadó volt. Megint csak azt éreztem, hogy megbabonázott. Az asztalra könyököltem, államat a tenyerembe támasztva, ami nem volt éppen elegáns, de a teamennyiségtől elpilledtem már annyira, hogy megengedhessem magamnak, ahogy a kisugárzása is egyre nagyobb hatással lett rám. Olyan volt, mintha egy rettentően erős mágnes ült volna előttem, aki egyre intenzívebben vonzott volna magához, nekem pedig úgy éreztem, hogy kapaszkodnom kellett az asztalba, hogy uralkodni tudjak az érzéseimen. Vettem egy mély levegőt, majd folytattam a beszélgetést.
- Hah, szeretsz utazni? Lehet, hogy egyszer olyat is találnék, ami neked is tetszene. Ez a kanadai erdőség volt, megpróbálhatok emlékezetből hoppanálni, de a pontos helyszín nincs előttem. A legközelebbi település is többórányira volt. Egy nemzetközi együttműködés keretében mehettünk, a mentoráltam pedig egy pécsi egyetemista növendék volt – ecseteltem, mert láttam a csillogást a szemeiben, hogy mennyire érdekelte, én pedig szívesen meséltem erről. A munkámmal kapcsolatban kifogyhatatlan vagyok. Aztán már a fiatalkorát boncolgattuk, tehát legalább annyit megtudtam, hogy nem gyermekként harapták meg. – Mikor változtattak át egyébként? – mármint azt kérdeztem, hány éves volt akkor, de ki tudja, jól fogalmaztam-e. – Na ne… ez durva történet. És gondolom te voltál a suli szívtiprója is. Okos és… helyes -  ámuldoztam, és nekem is nevetnem kellett, mintha csak valami alkohol került volna a teába, amiből az imént kortyoltam. A számhoz kaptam a kezem a fordulatos történetektől, az egész olyan volt, vagy még annál is durvább, mintha valami kalandregényt olvastam volna. Az én életem ennyire azért nem volt izgalmas szerintem. Voltak benne sorsfordító események, de hiányzott belőle az a nemtörődömség, vakmerőség és extremitás, mint ezekből a borsos és csavaros sztorikból, amikkel meg merte spékelni a helyzetét. – Egyébként nem csoda, hogy így viselkedtél ezek után, rosszul lettem volna, ha találnak nekem valakit a beleegyezésem nélkül – szörnyülködtem fintorogva. Hol élünk? És ez itt is divat az aranyvérűeknél, szerencsére nálunk valahogy kimaradt, pedig eléggé hagyományőrzőnek számítottunk.
- Semmi – hadartam lesütött szemekkel, s zártam le ennyivel. Akkor talán mégis félreértettem valamit. Vagy nem tudom. Minden szava arról árulkodott, hogy rám barátként tekintene, mégis volt egy-két nézése, vagy érintése, ami elgondolkodtatott, az én gondolataimról nem is beszélve. Felsejlett bennem, hogy jobb lett volna talán ragaszkodnom a jelenlegi felálláshoz, amiben csúnyán fogalmazva pótkerékféle voltam. De nem lettem volna képes végleg elengedni azt, amiben vagyok. Inkább megnyíltam előtte, mint korábban még soha, és ez elfeledtette velem, hogy min is gondolkodtam, de eszembe juttatott sokkal korábbi sérelmeket, aggályokat.
- Nem tudom, mire változtatnám. Megszoktam már, és így is ismertek meg. Nem szeretek variálni ezzel – szaladtak ki belőlem a magyarázatok, rögvest miután felvetette az opciót. -  Akkor… inkább nem kérdezek rá, hogy mi történt, de meghallgatom azt is, ha meg szeretnéd osztani velem – hajoltam kissé közelebb. Láttam, hogy az imént ismét megindult volna a keze. Ez már hiányzott. A tenyeremet az asztal középvonalánál pihentettem, így az alkarom merőlegesen végigsimult az asztallapon. Így kicsit mintha közelebb kerültem volna hozzá, és ez jó volt. – A maga nemében mindegyik nagyon érdekes, ezért nem tudok dönteni. Ez az adott kultúrától is erősen függ. De szeretem a kihívásokat – na jó, utóbbi félreérthetően hangzott. Ránéztem az üres csészémre, majd átpillantottam az övé felé is. Egy harmadik rendelés már nem fért volna belém, így is közeledett a mosdó látogatása. Pedig folytattam volna még a beszélgetést. Átnyújtottam a névjegykártyámat, amin a címem is szerepelt, így gondoltam talán majd meg tud látogatni, vagy először levelet küldeni, ha akart. – Szeretném, ha folytatnánk még ezt a beszélgetést valahol – préselem ki magamból a szavakat bátortalanul, nagyon sebezhetőnek érezve magam. Ha beleegyezett, akkor megbeszélhettük a részleteket, és időben elkezdhettem felkészülni az újbóli nagy találkozásra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Egyetlen kivétellel szoktam késni - ha rajtam kívül álló okokból tartanak fel. A munkahely vitathatatlanul ilyennek számít. Elhúzódott egy ügy, és máris rohanhattam, hogy a megbeszélt talákozónkra pontosan megérkezzek. Mert végre sikerült találnunk egy időpontot, amikor mindketten ráértünk, igaz erősen keretek közé szorítva. De legalább ez is valami. Mostanában sokat volt távol, és ha futólag tudtunk is találkozni, akkor láttam rajta, hogy nincs valami jó bőrben. Nem tudom megmondani, miért éreztem így. Azt hiszem, rosszul állt neki a túl nagy nyomás, nem illett hozzá ez a pörgés, vagy csak én tudtam nehezen elfogadni, hogy rögtön a visszaérkezésem után el kellett válnunk, holott egészen frissen kezdtük újra a kettőnk közötti furcsa kapcsolatot.
Sietősen loholtam be a bejáraton. Némi másodpercig torpantam csak meg, amíg biccentettem egyet a pultos irányába, közben viszont végig Őt kerestem a tekintetemmel, amíg ki nem szúrtam a jelenlévők között. Derűsebb arccal ültem le mellette, amíg kifújtam magam. Bár látszott rajta, hogy a szokásosnál komorabb a kisugárzása, ezúttal próbáltam erről tudomást sem venni. Egyelőre. Ahogy a rendelést se fontoltam még meg, pedig kötve voltam a szünetemhez. Kiment a fejemből. Annyi elég volt, hogy újra lássam, és máris kizártam a minisztériummal kapcsolatos teendőket.
- Ne haragudj, volt egy kis gond. Régóta vársz? - mondhatta volna, hogy formaiságból kérdeztem, de a hangomból tényleg érződött egy kis aggódás. Szigorúan végignéztem magunkon, aztán a kínálatot kezdtem el böngészni. - Rendeltél már? - próbáltam felvenni a fonalat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Vetettem egy gyors pillantást az imént becsukott könyvére is. Csalódottan állapítottam meg róla, hogy valami szakkönyv volt. Azt gondoltam volna, hogy munkán kívül kedvtelésből olvas, de úgy tűnt, mintha nem tudott volna kiszakadni a mókuskerékből, még a velem való találkozása előtt sem. Talán teher voltam, hogy bezsúfolt a napjába, de ezt nem vethettem a szemére. Nem vagyok gyerekes, nem fogok hisztizni. Csendben tűröm, ami jutott nekem.
- Akkor jó - könnyebbültem meg véglegesen. Tíz perc, az nagyjából tényleg annyi kellett legyen, még ha nem is bíztam teljesen az időérzékében. - Elég ahhoz, hogy együnk - épp azért késtem, hogy végezzek mindennel. Visszafelé úgyis gyorsabban megyek. Így mondhatni nyertem egy kis időt, hogy ha szűkösen is, de végre vele lehessek. Fejben viszont állandóan csak számoltam. Átjárt egy furcsa érzés. Rég nem olyan kényelmes így, mint ahogy anno elképzeltem. Az egész teljesen máshogy alakult, s még jó valahol, hogy nem terveztem túl előre. Ez van, ezt kell szeretni alapon próbáltam élvezni az együttlétet.  
- Én is azt fogok - jelentettem ki határozottan. Talán azért, mert idő szűkében éreztem magam, és ez volt a legkevesebb, amin gondolkodni akartam. Dicsérte, épp ki is hozták, tényleg guszta volt, így hát ilyet kértem a személyzettől, hozzá ásványvízzel. - Szóval... eljöttünk. Milyen a munka? - kerestem a szavakat. Nem vagyok jó ebben, de tudtam, hogy neki sem az erőssége. Ahogy azt is, hogy nagyon kényelmetlen ez így, de nem érdekelt..

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Sehogy se volt igazán jó. Először a helyre gyanakodtam. Talán mégsem kellett volna hagynom, hogy ő válasszon. A környezet, az emberek, vagy az idő szűke tette ezt velünk? Mintha mindenre rá akartam volna kenni, hogy miért éreztem magam kényelmetlenül a társaságában, csak arra nem, aminek már jóval több köze lett volna a valósághoz. Tudtam ugyanakkor, hogy nem lenne célszerű kirobbantani egy vitát. Mire átrághattuk volna magunkat egymás álláspontjain, elszaladt volna az értékes idő. Evés közben egyébként sem jó veszekedni. Eme nyomott napon nagyon is ragaszkodni akartam ahhoz, hogy legalább az ebédemet kiélvezhessem.
- Csak próbálok alkalmazkodni hozzád, ritka dolog tőlem - vallottam be, ahogy elmosolyodtam. Nem annyira őszintén, inkább kínosan és zavaromban. Lesütött szemekkel, a rendelésem megérkezését várva. Nehezen vettem a levegőt, ahogy a megfelelő téma megtalálásával is gondban voltam. Éppenséggel tudtam volna mit mondani, de abból féltem, hogy szemrehányás lesz, vádaskodás. Próbáltam elrejteni magamban a féltékenységet, eloszlatni az önzőséget. Mégis, ilyenkor nagyon nehéz. Csak gyűlik az emberben, és kérdés, hogy mi lesz az utolsó csepp a pohárban. Talán éppen a szakkönyv? Vagy egy meggondolatlan megjegyzés? Féltettem őt, de ha belegondoltam, mindig is jól bánt a szavakkal. Érezte és tudta, hogy min mentem keresztül, mégse szólt semmit. Hagyott vergődni az érzelmeimben. Nem tudtam rá emiatt szívből haragudni, csak egy kicsikét. Mert ilyen vagyok...
- És bírni fogod ezt... évekig? - fordultam felé lassan. Lehetetlenség volt nem kihallani belőle a célzást a túlhajszoltságtól való féltésemre. Lehet, hogy beleélte magát, de azt hittem, átmeneti időszak lesz ez az életében. - Fáradt vagy - szembesítettem őt azzal, amit láttam, de ő talán túl vak volt hozzá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nem láthatta a meglepett arcomat, mikor megtudtam, hogy milyen étrendet követ. Továbbra is voltak kétségeim afelől, hogy ez mennyire volt hiteles állítás a részéről, de ha azt néztem, hogy alapvetően a vérre van szüksége, akkor másodlagos már, hogy mellőzi a húst a táplálkozási szokásaiból. A kedvéért rántott sajtot ettem rizzsel, hogy ne lógjak ki a sorból. Szeretem amúgy. Mármint az ételt. Kellemetlen lett volna szerintem, ha hústálat rendelek, pedig tudom, hogy szemforgatás nélkül tűrte volna. Meg amúgy is, ha nekem egyszer belekezd a hegyi beszédébe, azonnal otthagyom. Nem érdekel, hogy utána mit gondol rólam.
Az ebédre idő előtt megérkeztem. Úgy tűnt, ezt a szokásomat hamar megjegyezte, ugyanis ő is egy kicsivel korábban jelent meg a lebeszélt időponthoz képest. Magát az étkezést nem ragoznám túl, éhesek voltunk, de a gyomrom az izgalomtól mindvégig egy kissé össze volt szorulva. Annyit legalább megtudtam róla, hogy az anyukája is vegetáriánus, ő pedig a tengeri ételeket például szereti, úgyhogy nem annyira nehéz megtalálni a közös nevezőt. Furcsa látványt nyújtott sapkában, napszemüvegben. Kicsit a bulvárlapokra emlékeztetett, mintha Michael Jacksonnal randiztam volna, vagy egy olyan hollywoodi hírességgel, akit bármikor hasonlóan letámadhattak volna az utcán, ha felismerik. Ha erre gondoltam, legalább egy kicsit elmosolyodtam, és csökkent bennem a félvámpírsága miatti együttérzés.
Jóllakottan távoztunk a formaiságok után, az étteremtől pedig gyalogszerrel mehettünk át a galériába. Kortárs akvarell, ahogy az az átnyújtott prospektuson is szerepelt. Féltem, hogy ez a kettő együtt valami hihetetlenül sznob légkörben fogad majd minket, így meglehetősen nyers arccal léptem be a kiállítótérbe, a drága jegyek megváltása után, aminek összegét később kívántam rendezni vele. Ha már én hívtam meg, én akartam állni e számomra jelentéktelen árat is. Miután összekaptam magam, már az első alkotást figyeltem, majd az arcára pillantottam.
- Ehhez te értesz igazán, szóval hallgatlak. Majd ásítok, ha túl részletes vagy – mosolyodtam el. Kezdtem úgy érezni, hogy túl nagy szívességet tettem a részemről, hogy eljöttünk. De szépnek szépek, és szoktam is kiállításokra járni, viszont a kortárs néha ijesztő műfaj. Meg azt akartam, hogy megtörje a csendet, és szórakoztasson. Elővettem a zsebemből egy csomag nógrádi sós pálcikát, közismertebb nevén ropit, majd a kezébe nyomtam. - Tényleg el akartam jönni. És bocs, hogy goromba voltam a bagolyban… - s hogy tovább érzékeltessem vele a nyitásomat, egy pillanatra még a nyelvem is kiöltöttem

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Minden érdemi mondandómat későbbre tartogattam, hogy ne alakulhasson ki köztünk kínos csend. Egyszerűbb taktika volt átmenetileg magamba fojtani a gondolataimat, mintsem az ebéd során rázúdítani őket, pedig a legutóbbi találkozásunk óta már nagyon sok minden összegyűlt bennem vele, vagyis velünk kapcsolatban. Egyébként nem értek a megfelelő időzítéshez. A ropit elfelejtettem előbb odaadni, s ha nem akkor teszem, később ugyanúgy kiment volna a fejemből. Erről is ő tehet, és egészen biztosan köze van hozzá az öltözékének. Elegánsnak ugyanúgy elegáns a sapkájával a fején, de egy színházba, hangversenyterembe már ódzkodva mutatkoznék így a társaságában. Azt hittem, hogy a képek megtekintése erejéig legalább a napszemüvegétől megszabadul majd, hogy újra szabadon nézhessek azokba a jellegzetesen élénk szemekbe. De nem így történt, ami miatt kérdően pislogtam rá, majd hamar rá kellett jöjjek, hogy itt megint én nem értettem még valamit. Ő tudja, hogy mit csinál, s miért. Nekem ezeket természetesnek kell felfognom, mintha észre se akarnám venni, pedig egyből kiszúrom, nem tehetek róla.
- Akkor nem jó kiállításra hoztalak? – csattantam fel ingerülten, ami leginkább a kétségbeesésemnek volt köszönhető. Kortárs, hát persze. De ezt már korábban is mondtam neki, fingom se volt róla, hogy miért szórakozott ilyen jól azon, ahogy rá akartam támaszkodni valamiben. Ezért utáltam ezt mindig, kilépni a komfortzónából, hagyni, hogy belerángasson valami hülyeségbe. Kedveskedni akartam egy kis kiállítással, de a figyelmességemet flegma visszaszólogatással, kioktatással honorálta. Ott van oldalt. Persze. Akkor jártuk volna végig a tárlatot egyedül? Minek volt itt, minek voltam itt… Hiba volt eljönnöm. – Hát persze – trappoltam a cédula elé, hogy meggörnyedve kiolvassam az egyébként zavaróan apró betűsre sikeredett elemzést. Persze a franc akart elmélyedni a festő gondolatvilágában, felületesen futottam csak végig a szavakon, mert a szokásos sablonelmélkedést véltem felfedezni színekről, harmóniáról. Kellett volna ez nekem?
- Ugye? Az nekem is tetszik – enyhültem meg, amíg zsebre nem vágta a ropit. Én meg felvont szemöldökkel néztem végig, mint aki várt volna még valamit, hogy hozzátegyen, de ez úgy látszik elmaradt. Korábban sokkal jobban kimutatta az érzéseit, most mintha visszafogta volna magát. Hát, ideje volt behúzni a féket nekem is. Nem hagytam, hogy bolondot csináljon belőlem. Én én vagyok. Martin Romberg. – Hagyjuk – legyintettem. Nem érdekelt, melyik bagoly, mert csak a számomra kedves leveleit őriztem meg, hogy még véletlenül se emlékezzek a félreértésre. Örültem, hogy legalább ezen látszólag túltette magát. Követtem hát őt a következő képig, ahol egy fokkal közlékenyebbnek bizonyult. Ezt már jobban szerettem hallani. A hozzáértő véleménye a dolgokról. Mondjuk ő biztos jobbat festene, és szívesebben elcsodálnám, bár ha megmondtam volna neki, nem értékelte volna.
- Te jártál valamilyen művészeti suliba? Vagy magadat képezted? – rég nem a festményt, sokkal inkább a bőrét bámultam, ahogy összefontam magam előtt a karjaim, hogy a gondolkodó ember látszatát keltsem. – A tájképek szebbek, mint ezek – tettem hozzá suttogva, hogy más ne hallja.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

- Hogy nézek? – vontam vállat, s egy picit elmosolyodtam. Élvezet volt látni, hogy zavarja a tekintetem, és legalább a magyarázata is megerősítette bennem a korábbi következtetéseimet. Az égboltra pillantottam, aztán a járdára, ahogy szedtem a lábam, s igyekeztem vele elszántan a kiállítás helyszínére. Szerintem annyira nem tűzött a nap. Szomorú, hogy ennyitől kikészül a szeme. Szomorú, mert tudtam, hogy ideig-óráig tolerálni tudom, de hosszabb távon nem biztos, hogy meg tudom szokni a talpig beöltözött, sapkába és szemüveg mögé rejtett Min Jongot, és leginkább az a bizonytalanságérzet frusztrált, ami az arca kitakarásából adódott. Sejtelmem se volt, hogy a tekintete éppen hol járt, s talán azért tűnhettem gyanakvónak a számára. – Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni amúgy… Máskor ne találkozzunk napközben?  - javasoltam előzékenyen, hogy biztosítva legyen a komfortérzete, ezáltal a beszélgetéseink gördülékenysége.
Éreztem, hogy megemelkedett a vérnyomásom, ahogy a fejem is kezdett egyre vörösebbé válni. Talán csak a galéria túlzottan steril fényeitől, amely emlékeztetett ez magánbőrgyógyászat várakozójára. Rajtunk kívül alig néhány fő lézengett a teremben, ami egyébként is eltörpült a Nemzeti Galériához képest, s egy kicsit csalódottan konstatáltam, hogy a hely hangulata messze elmarad a teaházétól. Persze erre számíthattam volna, mégis, hiányoztak a fények, az illatok, meg az a szó szerint varázslatos hangulat. Igen, az idegesítően repkedő, vibráló pillangók is.
- Tényleg szólj, ha unalmas a program, vagy nem érzed jól magad. Mehetünk máshova – tartottam fenn továbbra is kétségeimet a szavai igazát illetően. Gyanakvó fejet vágtam, mintha csak azt sugalltam volna, hogy persze, én is ezt mondanám. Mert valóban ez lenne a taktikám, ha nem akarnék valakit megsérteni, akiről amúgy is tudom, hogy rosszul szokta lereagálni a dolgokat. De most miatta voltunk itt elsősorban, ez róla szólt. A festmények érdekesek voltak, talán csak valami nem kortárs, nem akvarell szerencsésebb választás lett volna. Legalább bővültek az ismereteim, szélesedhetett a látóköröm. Elmondhattam, hogy ilyet is láttam már.
- Jó, ez… elég egyértelmű volt eddig nekem is. De én a Te véleményedre vagyok kíváncsi. Meg gondoltam mesélsz a technikájáról. Vagy nem nagyon tudsz ilyet? – igyekeztem megmagyarázni, szépíteni a kijelentéseimen, ahogy épp ő is azt tette. Minden mást elengedtem a fülem mellett, s a képekre koncentráltam, de legfőképpen a személyére.  – Hohó, szóval ettől is féltettek? Az én családomban ugye a régészetre is azt mondták, hogy abból nem fogok tudni megélni, és nem méltó karrier. Nálad akkor ugyanez volt a helyzet? – döntöttem oldalra a fejem. Elég egyenes kérdést tettem fel neki, személyes megerősítéssel, szóval reménykedtem abban, hogy nem lesz szíve megtagadni tőlem a választ. Önmagában egyébként kielégítően felelt, a más dolgok alatt olyan technikákat értettem, amikre nem voltam kíváncsi, és valószínűleg laikus számára értelmezhetetlen szakszavakból álltak.
- Akármilyen… - haraptam el a mondat végét, s még folytattam volna, ő azonban átkarolva továbbhúzott a következő festményig. Fogalmam sincs, hogy mivel érdemeltem ezt ki. Semmi olyat nem mondtam, ami miatt magához húzhatott volna. Még csak szánni valónak se tűntem szerintem. Reflexszerűen behúztam a nyakam egy kicsit, de nem akartam elkövetni azt a hibát, mint a múltkor. – Köszi. Itt legalább nem ismernek fel, és nem érdekli őket – ráztam meg a fejem. Láttam, hogy zavarban van, ugyanakkor én sem tudtam hova tenni a dolgot. Nagyon jó volt, csak magamat nem tudtam elhelyezni a jelenetben. Mintha nem velem történt volna, hanem valami idegennel. Hiányzott az érintése, és többre vágytam, mégis mintha gyorsan haladnánk. Persze csak az én csigalassú dolgaimhoz képest. Bólintottam, majd kérdeztem.
- Fogjuk rá. Nálam még mindig a naplemente a favorit. Legközelebb körbevezetsz hátul? – fordultam vele szembe.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Mély sóhajtás hagyta el a számat. Nem hagyhattam annyiban a dolgot, így hát sértődötten zsebre vágtam a kezeimet, és jó fél méterrel távolabb léptem tőle, hogy még véletlenül se zavarjam a komfortzónáját. Homlokomon gondterhelt ráncok jelentek meg, míg kétkedve ráztam a fejem arra, amit megpróbált bemesélni. Ő jött ki ilyen ruhában, nem értem, miért zavarta, ha néztem. Úgy egyáltalán, lehet, hogy teázás közben is ezt tette szóvá. Azt azért nem mondhattam el neki, hogy hiányoztak a szemei, de ezek után, hogy ilyen stílust engedett meg magának, nem is fogja megtudni soha, és a kis mentegetőzése sem tudott érdekelni. – A tűző napot minden épeszű ember kerüli, de a nyári tengerpart jól tud esni pedig. Majd valamit kitalálunk – rántottam meg a vállam szomorúan. Szerettem utazni, mostanság déli tájakon. Ott van például Afrika, ahová így kötve hiszem, hogy valaha is követni fog. Mondjuk megfordult a fejemben, hogy miért is gondoltam úgy, hogy ő velem tartana. Mostanában olyan élethelyzetekben képzelem őt magam mellé, amiben abszolút nincs létjogosultsága. Fura.
- Így már más. Csak azt nem értem, hogy eddig miért pont az ellenkező módon fejezted ki az érzéseidet – virítottam felé egy gúnyos vigyort, de összességében nyugodtabb lettem, mint voltam. Ilyenkor nagyon nehéz elhinnem az igazságot, bármi is legyen az. Legfőképp a hazugságtól való félelmem lehetett az oka. Inkább mondja meg, ha nem tetszik valami, és akkor kevésbé sértődök meg. Mert egy kicsit azért magamra veszem az ilyet. De legalább nem élek hazugságban. – Rád bízom inkább. Én elhallgatlak bármiről – hazudtam, mert a bármiről azért túlzás volt, de szerettem hallgatni a fecsegését. Elszórakoztatott. Hol halványan, hol észrevehetőbben, de mosolyra késztetett, kikapcsolt, elterelte a figyelmem, általában pozitív irányban.
A kortárs művet elnézve egyre inkább biztosabb lettem abban, hogy számomra Min Jong még mindig érdekesebb, mint az előttem látható alkotás, vagy maga a program. Vagy úgy a legtöbb átlagember. Összetett jellem volt, mégsem mutatott sokat magából. Ehhez lehet, hogy megtévesztésként hozzátett az egyébként félvámpírsága miatti titokzatos, réteges öltözködése is. És előtörténetének szilánkjait hallgatva úgy éreztem, mintha gyermekként raknék ki róla egy kirakósjátékot, a kép pedig itt-ott kezdett összeállni. Logikus rendszert alkotott, mindenre volt értelmes magyarázat. A hányattatások ellenére nem úgy jött le, mint aki sajnáltatta volna magát, vagy belém akart volna akaszkodni, hogy legyen kinek panaszkodnia. Átlátta az összefüggéseket, és helyén kezelte magában a múltbéli sérelmeit. Erős maradt, büszke, de mégis pont ezáltal ébresztett másokban empátiát. Igen, még bennem is. Hümmögtem egyet a történetén, majd bólintottam, de azon kívül, hogy így már világos volt a helyzet, mást nem nagyon tudtam volna hozzáfűzni.
- Most mi a baj? A múltkor rosszul időzítettél, azt hittem ki akarsz használni. A faluban pedig a falnak is füle van, nem akartam, hogy mindenki rajtunk csámcsogjon. Ez bonyolult… De most nem csináltál semmi rosszat. Mármint… jó ég… Szóval azért nekem ez szokatlan, de igyekszem nem leharapni a fejed érte – forgattam meg a szemeimet, ahogy erőlködtem neki azt elmagyarázva, hogy mi is volt a múltkor a baj. Zavart, hogy nem tudtam korábban világosan megfogalmazni a félreértés tárgyát, és talán az őszinteség, a nyílt kommunikáció majd helyre teszi a dolgokat. Ismét felé fordulva közelebb léptem a tájkép cédulájához, hogy fél szemmel azért azt is el tudjam olvasni, és kicsit átadtam magam a harmonikus színek hangulatának.
- Nagyszerű. Szóval itt is minden a félreérthetőségről, az elfojtott szexuális vágyakról szól? – feszültem meg a kép előtt állva, ahogy valamiféle nyugtalanságérzet tört rám, mégis izgalmasnak találtam az ismertetőjét. És ismét csak logikusnak. – Nem csak úgy leöntik a vásznat? – csodálkoztam hitetlenkedve, még közelebb is hajolva a festményhez, hogy tanulmányozni tudjam. Aztán megragadtam az alkarjánál, és húzni kezdtem a következő képhez.
- Van kedvenc témád, amit szeretsz festeni? És technikád? – faggattam egyhangúan.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Követett, mintha csak az árnyékom lett volna. Némileg ironikus szerep ez egy félvámpírnak. Ahogy az utcán, úgy a mindennapokban is rám ragadt, a nyomomban volt a jelenlétével, amióta felkerestem az üzletében, és kitölti a gondolataim egyre jelentősebb hányadát. Ha nem tudtunk találkozni, bagolyban keresett fel. És bárhogy próbáltam, már nem tudtam őt kiradírozni a fejemből, hát még hogy teljesen kerülni kezdjem. Számat elhúzva hallgattam meg kijelentését. Utána kedvem támadt volna rászólni, hogy most meg mit örül ennyire egy apróságnak, de nem akartam elrontani a jókedvét. Még mindig sokkal elviselhetőbb így, mint amikor indokolatlanul pökhendi lesz. Azt csak nekem volt szabad. Ha már ő is csinálta, akkor összezavart, és muszáj volt megenyhülnöm egy kissé.
- Mármint most? – kérdeztem vissza elbizonytalanodva. Mert éppenséggel semmilyen ötletem nem volt egyelőre arra, hogy hogyan tudnám őt a tengerpartra vinni. Ha volt is, drágának gondoltam, ennyit magamra se költök szívesen, pedig lenne miből. De bármilyen más program sem ugrott be a hangversenyen kívül, amin azért érezném magam kényelmetlenül, mert nem szólhatnék hozzá a hosszú koncert alatt, holott pont annak örültem a legjobban, hogy olyan kis közlékeny tudott lenni, és elhallgattam volna a hangját a végtelenségig. Főleg, ha láthattam hozzá a mosolyát, vagy az élénk szemeit, amit ezúttal eltakarni kényszerült.
Egyre csak nőtt bennem a feszültség, amiért a magyarázatom ellenére sem sikerült megértetnem vele a szándékaimat. Valahol kiábrándító volt, hogy bár látszólag úgy próbált tenni, mint aki megértette, hogy mit mondtam, valójában összezavarodott, és fogalmam sem volt, hogy mit olyan nehéz összerakni a részéről, hiszen a személyisége alapján bíztam a képességeiben, nagyon is. Ezek szerint mégsem brillírozna olyan szinten, mint azt feltételeztem? Végül néhány jelentőségteljes pillantáson túl úgy döntöttem, hogy bár maradhattak még kétségei, annyiban hagyom a dolgot, és csak remélni tudtam, hogy ez nem veszi el a kedvét a további nyitástól, mert én köztudottan szörnyű vagyok az első lépések megtételében. Az pedig hiányzott, hogy újra kockáztasson, hisz úgy jött le, az ilyen gesztusok a korábbi félelmem ellenére hozzátartoznak a lényéhez, és egyszerűen csak túl őszintén mutatja ki az érzéseit, nem pedig megnyerni akar magának.
- Igen, mintha másról nem is szólhatna a művészet. És mégsem lesz lerágott csont a téma. Érdekes – morogtam, ahogy a kiábrándult hangom után lassan visszatért a kedvem, elvégre annyira rossz látványt nem nyújtott az alkotás. Hát még, ahogy beszélni kezdett róla. Megenyhülni látszottam, talán a hangjától, talán attól, hogy vele voltam, és a képet néztem, amit mintha terápiás céllal is azért hoztak volna létre, hogy a zaklatott lélek egy kicsit megnyugodhasson, és kiszakadjon a rohanásból. De egyre jobban átragadt a hely kisugárzása. – Te aztán nagyon értesz hozzá – mosolyodtam el szerényen, ámde elismerőleg szánva, mikor már végzett a meséjével. Nem ásítottam, sokkal inkább jó tanítványhoz hasonlóan figyelgettem a képeken azt, amit mondott, és őszintén örültem neki, hogy konkrétabb festészeti stílusa van, mint ez színátmenetes baromság. Mert jópofa, de kevés. Elnézi az ember, én mégis legtöbbször valami mélyebbet keresek a képekben. Meg valami emberit. Vagy akkor legyen tájkép, csak hát úgy tűnt, akvarellel nehéz olyat alkotni, ami számomra megnyerően realisztikus. - Jól hangzanak. Ezek nekem is jobban tetszenek – erősítettem meg őt abban, hogy több közös vonásunk van, mint az elsőre látszana. Felbátorodva arrébb húztam őt, aminek örült, én pedig alig tudtam letörölni az arcomról a mosolyt, mégis próbáltam kifejezéstelen arcot vágni.
- Csak nem az a kedvenc színed? … Szépek a … színek – kicsit ijedten kérdeztem meg, aztán toldottam hozzá a megjegyzésem, mert ennél többet nem nagyon lehetett elmondani arról a képről, amivel szemben álltunk, még a leírás se vitt közelebb a művész úr megértéséhez. Sebaj, kárpótolt Min Jong öröme, ahogy lelkesedett az egész iránt, én pedig úgy éreztem, hogy valamit végre jól csináltam, és kár lett volna elrontanom egy goromba közbeszólással a nagy nehezen megteremtett idillt. – Egy kicsit olyan, mintha naplemente lenne. És azok ott a felhők. Meg egy vattacukor jut eszembe, amit most meg is kívántam. Ja meg persze eszembe jut róla megkérdezni, hogy milyen a kastélyban tanárkodni most már. Nem is meséltél… - mosolyodtam el, de egy szúrós nézés sem maradhatott el, hogy legszívesebben lekaptam volna róla a napszemüvegét, ami egyre jobban idegesített. Helyette folytattam a sétát a többi kép felé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Láthatóan még mindig nem apadt lejjebb a lelkesedése. Hihetetlen, hogy néha mennyit tud rugózni általam feleslegesnek hitt dolgokon, hisz alapvetően hajlamos vagyok túlkomplikálni egyes magánéleti, de főleg szakmai vonatkozású döntéseket, viszont egy ilyen kaliberű tényezőt nem említenék egy lapon vele. Jó stratéga lehetne belőle, csak éppen semmi lélekemelő nincs abban, ha ragaszkodik az unott, és sokszor közismerten nyers stílusomhoz, amivel folyamatosan azt érezteti velem, hogy húzzam meg magam a közelében, ha nem akarom újra és újra letörni gyermeki lelkesedését. A reakciói túl őszinték, fájóan nyíltak a számomra. Egy szabadon olvasható könyv, amit szégyellek túl sokáig tanulmányozni, s csak lopva figyelem a mozdulatait, hogy ne sértsem meg, és mégis kiszúr. Persze az aktuális lapok mögött megannyi titok sorakozik, amelyek felfedezésre várnak, s talán ebbe próbálok kapaszkodni ahelyett, hogy a viselkedését nehezményezném. Mert rossz, hogy megbántom. Pedig nem tehetek róla, egyszerűen ilyen vagyok. Olyannyira elmerültem a gondolataimban, hogy reagálni is elfelejtettem, s csak sétáltam tovább az úti célhoz.
Végignéztem magamon. Egy damfírral humorizáltam volna a szexualitás művészi aspektusairól? Vagy inkább filozofálásba csapott át a gondolatmenet? Nem tartom magam prűdnek, de az agyam átkapcsolt vészfék-üzemmódba, még mielőtt szabadjára engedhettem volna azokat a furcsa képzelgéseket, amiket Min Jong, a válságos és korlátozott magánéletem, s a nemi jegyekkel megáldott festmény ötvözete hozott volna ki belőlem. Furcsa és megmagyarázhatatlan gondolatok voltak. Egyáltalán nem illettek hozzám. Felvontam a szemöldököm, s már megint az ármánykodását sejtettem az érzéseim mögött. Kedvem támadt kifakadni, megkérdezve őt, hogy ugyan miféle rejtett képességgel rendelkezik, amit titkol előttem, hogy így befolyásolhat… De egy nagyobb sóhaj után inkább közbevágtam a mondandójába, hogy leállítsam, méghozzá egy hatalmas hazugsággal.
- Az én fantáziám nem piszkos – szögeztem le sértődötten, mintha kérdezte volna. Azért sajnáltam, hogy ilyen állati ösztönöknek kellett alávetnem magam, mert szerintem ezt azért illik megkülönböztetni a vérivástól például. Sokan megvannak nélküle, én is sokáig bírtam különösebb probléma nélkül. Előtte is, és utána is bunkó voltam, vállalom. – Erre mondhatnék valamit, de nem akarok rasszistának tűnni – meggondolatlanságból közbevágtam a kedvenc színére való reakcióként, aztán végighallgattam erről a lányról, hogy mennyire meg akart neki felelni. – Szóval őt is boldoggá akartad tenni, mint engem? Meg úgy mindenkit magad körül – csipkelődtem, mert így hátha elérhettem, hogy azt halljam, amit szerettem volna. Hogy én más voltam neki, vagy valami. És már megint ezek a nők. Nem illettem a képbe.
- Mi az, hogy fogjuk rá? Meséld tovább, ha már elkezdted… - intettem türelmetlenül, arcomon kétségesen leplezett semlegességgel. Egy ilyen baromságnak nyomós okkal kellett megmaradnia benne, ha egy ártatlan színről eszébe jut. Nem ma történt. De ismét csak szánni valónak tűnt ebben a történetben. – Most komolyan? De hát végig se néz… Na, igaz. A lényeget láttuk. De mégis hol a fenében akarsz vattacukrot venni? Rohanjak ki veled a Városligetbe? – forgattam meg a szemeimet, ahogy hangosan felsóhajtottam. Türelmetlenül körbesétáltam a kiállítótérben, ha már pénzt adtam ezért a valamiért. A legtöbb kép számomra kezdett nagyon hasonlítani egymásra. A mélyen tisztelt művész úr is biztosan hasonló hangulatában pingálta őket ilyenre. Unalmas volt a technika, főleg miután Min Jong elmagyarázta. Nekem az ő festményei kellettek. S ha menni akart, nem kellett kétszer mondania.
- Még mindig a te nézőpontod érdekel. De örülök, ha élvezed. Ha nem rúgnak ki, valamit biztos jól csinálsz – nyugtattam meg a magam módján, ahogy a vállára tettem a kezem biztatóan. Majd intve felé a kezemmel, hogy mindent láttam, köszönés nélkül távoztam az ajtón.
- Ajánlom, hogy kinn legyenek az árusok – fenyegetőztem magamban, ahogy tempósan, a napfény elől lemenekültünk a földalattihoz, ami néhány utcányira volt a galériától. Minisztériumi révén mindig akad nálam egy adag gyűjtőjegy a bérletem mellé. Ezt kérés nélkül kilyukasztottam neki, majd a kezébe nyomtam, még mielőtt feltoltam magunkat a kocsiba, mely hamar megtelt a turistákkal, a hely pedig egyre szűkösebbé vált. Vettem egy mély levegőt, és lehunyt szemmel beszívtam az ő illatát. Legalább ettől egy picit nyugodtabb lettem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nem tudtam nem észrevenni az ő szemtelennek ható vizslatását, valamint azt a kétkedő mosolyt az arcán, amivel végigbámult, mintha csak a fejemben akart volna turkálni. Úgy éreztem magam, mintha rákötöttek volna egy poligráfra, amely végtelennek tűnő monitorozásba kezdte volna minden egyes rezdülésemet. Dacosan elfordítottam a fejem tőle, hogy még véletlenül se tudja túl sokáig az íriszeimbe fúrni a tekintetét azokon az ijesztően rejtelmes napszemüveglencséken keresztül, tettetve a kiállított képek iránti hamis lelkesedésemet. Mert hát kit érdekel a vászon, hát még a női mellek, ha egyszer kínos témákra futottunk. Ez így nem én lennék. Túl perverz, beteg dolog, egyáltalán nem így képzeltem rátérni ezekre korábban. Erős késztetést éreztem, hogy kiakadjak a nézésére, aztán inkább csak nyeltem egy nagyot.
- Csak a szokásos poén a bőrszínről általában. Sárga-sárga. De én ezt sose néztem, mielőtt sértésnek vennéd. Ha már belekezdtem… - gyors asszociáció, és persze egy kis teszt, hogy lássam, mennyire sértődött volna meg. Az utolsó mondattal mintegy védekezően utaltam arra, hogy ezt innentől kezdte ő kényszerítette ki belőlem, mondhatni a saját felelősségére hallotta a mondatot. Azért igyekeztem kedves és ártatlan arcot vágni, hogy ne tegyek rossz fát a tűzre. De ennyi járt neki azok után, hogy az imént úgy végignézett, mintha én is az egyik festmény lettem volna. Bosszú. – Jó vagy rossz értelemben? – vigyorodtam el, és még egy picit lábujjhegyre is álltam, hátha magasabbról megfelelő szögbe kerültem ahhoz, hogy beleshessek a lencsék mögé, egyenesen a szemeibe. Hízelgésnek fogtam fel, de nagyon jólesett hallani, éreztem ahogy elpirulok és megdobogtatja a szívemet. Most nem éreztem úgy, hogy ki tudott volna használni eszközként bármire is, úgyhogy engedtem, hogy játsszon velem. Szükségem volt ezekre a szavakra, mert erősítette vele az önbizalmamat. Hálásan mosolyogtam rá vissza.
- Ez szomorú történet. Engem próbáltak szocializálni, bár mértékkel. Bemutattak egy magyar orvos fiának, később ő tanított meg a nyelvre. De svájciként, főleg a Herzbergben, egyszerűen rám ragadtak a nyelvek, ahogy utaztam. A szüleim sokféle emberrel jóban voltak – vontam vállat. Tipikus aranyvérű sztori, hogy eltiltották őt a varázstalanoktól. Papíron nem kellett volna meghatnia, egy kicsit mégis sajnáltam érte. De ki tudja, hogyan alakult volna az élete, ha azzal a lánnyal maradt. Most nem állt volna mellettem. Az mondjuk érdekes, hogy ennyire mély nyomot hagyott benne. – Nehezen engedted őt el? És végül milyen nyelveken is tanultál meg? – puhatolóztam tovább, utóbbiról mintha szó lett volna már, de nem átfogóan.
Nekem nem egy szelet volt, mert a gyors végigjárással mondhatni minden lényegit felmértem, egyedül számára lehetett érvágás, hogy nem tudta kielemezni, de nem hiszem, hogy bánta volna a távozást. Valamennyi kép azonos technikával készült, ami egyrészt unalmas, másrészt kimondottan nem az ő stílusa, magyarán semmi haszna nem származik abból, ha tovább tanulmányozza őket, a szép színekig pedig elég néha felpillantani az égre, amikor a nap megvilágítja a felhőket egy szeles nap előtt. De ha még rágja a fülemet, elviszem őt akárhová, a világ végére is, ha kéri. Volt ott perec is, ahova siettünk, meg gagyi lufik Kínából, úgyhogy ő sem maradt volna desszert nélkül. Megfájdult a fejem a sok fehér faltól és led lámpától, de a metróig legalább szívhattam némi frissnek mondható levegőt. A kezeimet újra a zsebembe süllyesztettem, úgy baktattam Min Jong mellett, amíg ő a tanári aggályait adta elő. Megtiszteltetés volt, hogy ennyire őszintén és elhivatottan mesélt, egy ideig nem is tudtam mit kezdeni vele, mígnem felidegesítettem magam azon, hogy ugyan miért nekem kéne ehhez értenem.
- Az nem lehet, hogy túl sokat őrlődsz ezen? A helyedben élvezném a találgatásokat a hátam mögött. De mivel a tárgyadnak nincs köze ahhoz, ami vagy, nem kötném az orrukra. Ez a magánéleted. Ha továbbra is bizonytalan vagy, akkor kérd ki az igazgató véleményét – tártam szét a karomat. Átéreztem a helyzetét, és én se tudtam volna a helyében, hogy mit csináljak. Talán pont ez volt nagyon idegesítő, amiért felhúztam magam. Egészen addig kattogott rajta az agyam, amíg el nem lepett minket a metrókocsi tömege, s még a biztató megjegyzését is elengedtem a fülem mellett.
A túl gyorsan záródó ajtók szignálja miatt arra sem volt időm, hogy bókoljak a napszemüveg levétele miatt, pedig ha volt fénypontja a mai találkozónak, az nagyjából ez a pillanat is volt. Egyből egy kicsit vidámabb lettem, még ha feszélyezett is a kettőnk között lecsökkenő távolság, aztán pedig az, hogy a szájához kapott. Szippantottam egyet, aztán ahogy a kapaszkodót fogtam, egy leplezett mozdulattal diszkréten megszagoltam a hónaljamat. De hogy is gondolhattam, hogy én lennék a szag forrása. Tanácstalanul végignézve, ahogy a fülemhez hajolt, és megsúgta az okát, a lábaim egyszerre a földbe gyökereztek. Vért érzett? És hozzám hajolt…
- Célzol valamire? – súgtam vissza idegesen, s talán még reszketni is elkezdtem, de nem tudom, hogy a félelemtől vagy az izgalomtól. Megzavarodtam, s ahogy a szerelvény túl hirtelen fékezett, én hozzápréselődtem Min Jong mellkasának. – Bocsi – vágtam rá egyből, s inkább úgy döntöttem, hogy a sötét ablakon kibámulva töltöm el az út maradék részét. Annyi ember volt körülöttünk, hogy nem mertem hozzászólni. Nem tudtunk volna normálisan beszélni, és eleve nagy volt az utazás miatti zaj. Jeleztem, hogy leszállunk, s amikor már a felszínen jártunk, a fáktól árnyékolt részeken, távol mindenki mástól, halkan megszólaltam. – Ha kívánod… mondd, milyen érzés? És ha szeretnéd, esetleg. Segíthetnék. Rajtad. Akarod? – néztem mélyen a szemébe, ahogy egy lassú mozdulattal megdörzsöltem a nyakamat. Nem tudtam, miért mondtam ezt. Talán azért, mert érdekelt ez az egész. Vagy mert fontosnak éreztem őt annyira, hogy segíthessek rajta, és ne kelljen kórházból lopkodni, vagy tudom is én, miként oldja meg.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Általában ritkán megyek bele a külsőségek részletezésébe, hiszen rám a személyiség mindig nagyobb hatással volt, mint másokra. Aki valami komolyabbat szeretett volna tőlem, annak természetesen rendelkeznie kellett a megfelelő külső jegyekkel is, ami viszont sohasem követett meghatározott szabványt, abszolút több komponenstől függött, de leginkább a hangulat és a benyomások által formált választás volt a fő tendencia. Óvatosan hagytam, hogy valaki a közelembe férkőzzön, jómagam ritkán kezdeményeztem, legrosszabb esetben is csak kölcsönösségről beszélhettünk a kapcsolatfelvétel során. De azt hiszem nem lepek meg senkit, ha azt mondom, hogy a szerelmi életem, de még a baráti köröm sem lenne valami hosszú olvasmány azoknak, akik egyáltalán kíváncsiak rá. Észszerűen következett mindebből, hogy a munkám és a számtalan utazásokkal kiegészített, hosszabb-rövidebb ideig tartó, különböző nációkkal való együttélésem közepette abszolút háttérbe szorult bennem az a Magyarországon viszont gyakorinak számító előítélet, ami ebből a félig-meddig rasszistának is hangozható megjegyzésből esetleg kihallatszódhatott. Mivel azonban számottevő célom volt vele, hogy próbára tegyem, végül elégedetten bólogatva kellett megállapítanom, hogy könnyedén kezelte a kommentet, nem sikerült rajta ilyen szempontból sem fogást találnom. Ekkor még.
- Ez nagyon megtisztelő. Már csak viszonoznom kellene valahogy – árultam el neki, ahogy jelentőségteljesen a szemeibe néztem, amik végre felcsillanhattak a sötét lencse mögött. Ha csak egy pillanatra is, de tekintetünk szabadon találkozott, a fényektől azonban erősen koncentrálnia kellett, hogy ezt a műveletet megtegye. Szinte láttam, ahogy a pupillái összeszűkültek a külső ingerek hatására, holott talán az ellenkezőjének kellett volna történnie. Elégedetten elmosolyodtam, mint aki bőven megkapta, amit akart, nem csak tettekben, hanem szavakban is. Szaporább szívveréssel ácsorogtam a fal előtt, a színek szépségét elemezve, de magam előtt összefont karjaimmal egy pillanatra a szám elé kellett tegyem a kezem, hogy ne látszódjon, mennyire mosolyoghatnékom támadt. – Ez szép gondolat. De akik igazán fontosak, azokról néha kevés, ha csak megemlékezel. Még ha gyengeség is, de tudatni kell velük, hogy mit érzel irántuk – szorult össze a torkom, ahogy Tobira gondoltam, de aztán megmakacsolva magam, inkább továbbvittem a gondolatot a szüleimre, akik előtt sosem titkoltam, hogy mit érzek irántuk, és nagy áldozat árán, de függetlenedni tudtam.
- Én is felejtek, mert van, amit évek óta nem tudok úgy használni, ahogy akarok. De elég menő, hogy ennyiféle írásrendszert ismersz – jegyeztem meg, ahogy elismerően bólintottam. Szerintem még nem mondtam neki, hogy mennyi nyelven tudtam megértetni magamat, de a hencegésnek nem volt itt az ideje, ha nem kérdezett rá nyíltan. Az meg végképp nem az én asztalom, hogy új nyelvek felé tereljem, majd esetleg ajánlhatok neki valamit, ami hátha felkelti az érdeklődését, de talán nem Ázsiában kell azt keresni.
Elégedett fejet vágva hallgattam, ahogy igazat ad nekem. Az egyik legszebb, amit mondhatott, instant lekenyerezés. Szerényen pislogtam egyet, hiszen számomra nyilvánvaló volt, hogy ennek így kell lennie, és nem értettem, hogy ő miért nem látta át. Talán a megerősítésemre volt szüksége. Én meg elegánsan odébb passzoltam a kérdést az igazgatónak. De azért nem örültem annak, hogy ennyire nyomasztja a téma, azt hittem, hogy felszabadult a kiállítás hatására. Talán rossz ötlet volt a hétköznapjairól hánytorgatni, hiszen amikor szabad vagyok, akkor én sem szívesen beszélek a munkáról annyira, legalábbis ha kifejezetten a szakmai nehézségekbe kell belemennem, vagy egy-egy átugorhatatlannak vélt akadályra emlékeztetnek akkor, amikor végre sikerült kikapcsolnom az agyamat.
- De kellene, csak nem ennyit. Ne készítsd ki magad. Aki tudni akarja rólad, az úgyis megtudja majd. Inkább bizonyítsd be nekik, hogy nem kell tőled félniük. Ahhoz meg elég, ha önmagadat adod… Vagy velük már nem vagy annyira kedves, mint velem? Gondolom, a jó értelemben vett kivételes szerepem erre is kiterjedhet – az elején még egészen bátorítónak tűnhettem, kissé utasításszerűen mondva meg a dolgokat, aztán átcsaptam kötekedőbe, mintha csak el akartam volna hadarni valamit magamnak. Sajnos kevesebb esélyt láttam arra, hogy velük bunkó lett volna, még mindig úgy hittem, hogy hogy ha aznap azon az ajtón nem én léptem volna be, ugyanazt a törődést kapta volna egy idegen, mint én. Kivételes akartam lenni a számára, és amíg nem éreztette, addig nekem kevés volt az, hogy utalgatott erre-arra, hogy én majd mennyire másabb vagyok a többieknél. Mert ugyan mivel érdemeltem volna ezt ki? Egyedül azzal, hogy hagytam magam vele lófrálni, ezúttal egy tömött metróban, ahol alig kaptam levegőt, és a fékezésnél hozzányomódhattam. Ő pedig átölelt, vagy olyasmi, és ez nagyon jó volt, mert biztonságban éreztem magam, még ha a frászt is hozta rám ezzel a megjegyzésével. Ő vetette fel, én csak folytattam, amikor már nem hallhatta más. Nagy hiba volt, mint kiderült.
Szemeim elkerekedtek a visszautasításától, és hozzá hasonlóan fanyar arcot vágva lesütöttem a szemem. Most mi van, mit tegyek? Éreztem, hogy egyre kevésbé tudtam kontrollálni a dühömet, s az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor ezek után azt gondolta, majd kedvem lesz szaros vattacukrot zabálni mellette, vígan mosolyogva. Ja, hogy nyeltem volna le megint azt, hogy hülyére vesz?
- Tehát inkább iszod egy idegen vérét a kórházból, amire amúgy szükség lenne, vagy ilyenek… Meg gondolom megvannak erre a fix emberkéid, akik ott teremnek, ha kell. Gondoltam. Már megint mit rontottam el nálad? – kaptam a fejemhez, ahogy ingerülten, ezúttal gondolkodás nélkül hozzávágtam a szavakat. – Ha annyira fontos lennék… De mindegy. Jó fej akartam lenni. Azt hittem, azért mondtad el nekem ezeket… Tudod én próbálok megnyílni, tényleg… Nehéz. Főleg így. Nincs nekem ehhez kedvem – összeszorítottam a fogaim, ahogy próbáltam megőrizni a hidegvérem, hogy ne robbanjak fel előtte mérgemben. Elfordulva tőle, tettem egy lépést hátrébb, de még mindig az egyik fa árnyéka alatt álltam, gondolataimban pedig emlékek sora cikázott.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

- Tudom – mondtam keserűen. A családommal alig tartom a kapcsolatot, egyedül anyámmal javult a viszony azóta, hogy elváltak a szüleim, de úgy gondolom, hogy néhány hét vele töltött idő az évből nem elég arra, hogy valódi kötődés alakuljon ki köztem és közte. Annak már régen ki kellett volna alakulnia. Furcsa, amikor a hiányára gondolok. Mert igazából nem ő hiányzik. Inkább egy soha meg nem adott érzésre vágyom a részéről, amiről azt remélem, hogy megkapom, ha a közelében tartózkodom. Nem ismerek olyan rokont, aki pozitív értelemben meghatározó lett volna számomra, hogy később ragaszkodni tudjak hozzá. Mi van azokkal, akiket el akarok felejteni? Nem tehettem, mert jobb emberré tettek. Elővigyázatosabbá, kitartóbbá, de ehhez óriási feszültség, harag társult bennem, ami elfojtva fortyog bennem, s csak néha tör ki, mintha valami vulkán lennék. Barátaim alig voltak, akikkel aztán később tartottam a kapcsolatot, a szociális életem az iskolában se volt valami meghatározó. Most a kijelentésétől elöntött megannyi rossz emlék, aminek nem szabadott volna felidéződnie bennem. Megköszörültem a torkomat, mielőtt újra megszólaltam volna, aztán kicsit közelebb araszolva hozzá, fejemet féloldalasan felé fordítva intéztem hozzá egy bátortalan kérdést. – Te népszerű voltál, vagy annak számítasz? El tudlak képzelni egy társaság középpontjában, ahogy ragyogsz. Kicsit minden lében kanál, de jó értelemben. Valaki, akinek sok barátja van – magam sem tudtam miért, de irigykedve beszéltem hozzá, szándékosan adva a szájába olyan jelzőket, amiktől tartottam volna legbelül, ha visszahallom őket. Ha bárki kérdezte, mindig is azt vallottam magamról, hogy elvagyok egyedül, és jól érzem magam így a bőrömben. Minden megvan, ami számít. Elfogadtam, hogy nehéz eset vagyok, el is vágtam magam a többiektől. Amíg ők az ostoba szappanoperához hasonló életüket élték, én a könyveket bújtam, és a jövőmet alapoztam meg. Azt, amiért most olyan sokan ismernek a Minisztériumban. Vagy ami még inkább megtisztelő, az a nemzetközi megkeresések, amikor régészkedni hívnak. Nem egyszer volt, hogy én ajánlottam magam mellé, vagy magam helyett valakit, akit arra érdemesnek találtam. Koromhoz képest van mit tanulnom, de a szakmámban úgy gondolom, hogy igyekszem a legjobb lenni. Ez éltet… Minden, amit felépítettem, a sok-sok áldozat ellenére. Mert volt rengeteg lemondás is az éveim során. És most kezdem néha megérezni, amikor látom, hogy a tükörbe nézve egy-egy ránc felerősödik az arcomon, hogy mennyit is ér az idő, pláne amelyet elvesztegettem. Mert amikor egy olyan emberrel beszélek, mint Min Jong, valami azt súgja, hogy rossz úton jártam eddig.
- Német az anyanyelvem… Tudok még franciául, angolul, magyarul, valamennyire olaszul és horvátul, de elég sokat felejtettem. Egyetemen valamennyi svéd is ragadt rám – kissé elgondolkodva, de összeszedtem neki. A legtöbb embernek ez soknak hangozhat. Szerintem valóban elég jól jártam, nem csoda, hogy ilyenkor ott van az arcomon a visszafogott mosoly, ahogy büszkén ecsetelgetem. Kivételesen egy olyan része az életemnek a sok utazás, amire büszke vagyok, és szívesen traktálom vele a másikat. Reméltem, hogy a kiszemeltemet is lenyűgöztem a képességeimmel.
- Nem lenne indokolatlan. Rászolgálok a kiemelt bánásmódra – kacsintottam rá kihívóan, amolyan cukkolódásképpen, hogy oldjam a feszültséget, egyúttal fokozzam magamban a válasza miatti örömet. Kétségtelen, hogy többet tettem le az asztalra bármelyiküknél, és a tudásom is kimagasló, még ha az időben vissza is mentünk volna. Kivételes személynek tartottam magam, hogy jó vagy rossz értelemben, az évente változott, mégis kikerekedett belőle valaki, aki az élet vihara során görcsösen tartani tudta magát a nézeteihez, és próbálta követni az általa állított szabályokat.
Láttam rajta, hogy felidegesítettem, de ez a haragomon túl valamiféle boldogsággal töltött el. Szerettem volna, ha minél inkább átérzi, hogy mennyire csalódottá váltam azért, mert elhúzta előttem a mézesmadzagot, aztán felültetett a kétértelmű viselkedésével. Egy darabig persze féltem tőle, és azt a bizonyos határt nem akartam nála átlépni, mert valamennyire tartottam attól, hogy előbújik belőle egy olyan énje, amit nem akartam megismerni, de a vérhiány és az agresszió nagyon rossz kombináció lehet. Viszont ezen kívül másra se tudtam gondolni, minthogy szar alak vagyok, és mindent tönkreteszek. Próbáltam nem beleélni magam semmibe, de mintha nem feleltem volna meg az elvárásainak, ami dühített. Őszintén nem tudtam, hogy mégis milyen szerepet szánt nekem, amíg bele nem kezdett a mentegetőzésébe.
- Szerinted ne tudnánk megoldani valahogy? Ne keresd már a kifogásokat, könyörgöm – parancsoltam rá szigorúan, amint elmakogta a mentegetőzését, amit az előbbi hatásszünete alatt bizonyára jól begyakorolhatott, viszont nem jött be. – Szóval azt akarod mondani, hogy… kihasználsz? Várj, kitalálom, a tárolóért cserébe! Majd én elterelem a figyelmed arról, ami vagy. Eddig azt próbáltad beadni, hogy ne sajnáljalak, és játszottad a büszke damfírt, aki jól elvan így, és csak az étrendje egészült ki, meg a varázsereje tűnt el – vágtam hozzá meggondolatlanul, egyúttal tettem egy gyenge kísérletet arra, hogy a stílusát utánozzam. Meg kellett álljak, hogy vegyek néhány nagyobb levegőt. Nem akartam, hogy a kelleténél vörösebb legyen az arcom, vagy ami rosszabb, könnyes legyen a szemem. Elharaptam hát a számat, s csak azután folytattam.
- És akkor mi van? Nem vagyok a diákod, még csak munkatársak se vagyunk. A beleegyezésemmel te is tudod, hogy nincs akadálya, de megértem, ha nem bízol bennem. Tessék – kirántottam a zsebemből az igazolványomat, és teátrálisan meglóbálva előtte bizonygattam, hogy nem azon az osztályon dolgozom, ahol közöm lenne a fajtájához, majd visszaraktam a kártyát. Erre nem járt épp senki, nyugodtan megtehettem. – Nem ajánlottam volna fel csak úgy. Mindegy. Én elfogadtalak. Ez a dolog hozzád tartozik. Nem értem, miért játszod magad – töröltem meg az arcomat, ahogy megvetően végignéztem rajta. Sajnáltam őt, de haragudtam rá. Gyengének láttam, pedig azt hittem, erős és megfelelő énképpel rendelkezik. Nem egy olyan embernek szerettem volna őt magam mellett, aki nem fogadta el magát, és a babusgatásomra szorult. Beletúrtam a hajamba, s mikor már lefékeztem az indulataimat, kivettem egy szál ropit a zacskójából. Biztos megijedt tőlem… Más magyarázatot nem találtam. Megálltam előtte, és kissé remegő ujjaimmal bátortalanul lejjebb toltam a napszemüvegét, ha hagyta, hogy ismételten a szemeibe nézhessek, és kimondatlanul is azt üzenhessem, hogy sajnálom az előbbieket. Közben pedig csak ropogtattam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

- Ügyes mellébeszélés – dicsértem meg, de a hozzá elképzelt vállveregetést már inkább nem ültettem át a gyakorlatba, mert azt abban a helyzetben még én is soknak éreztem. Cseles húzás, de tovább erőlködtem, mert rögtön mindent tudni akartam, annyira szorongani kezdtem attól, hogy esetleg nem illünk össze. – Tehát nincs sok barátod. De újra megkérdezem. Népszerű vagy? Annak számítottál? – egyre mohóbban akartam a válaszait, mintha ilyenkor nem is arra figyeltem volna, amit mond, hanem egy képzeletbeli cetlire felírt kifejezéseket, kulcsmondatokat akartam volna visszahallani tőle, én pedig lelkesen, egy tollal a kezemben hallgattam volna a válaszait. Ha egyezés volt, ujjongva kihúztam a szavakat, a közös nevezőt keresve, ha pedig valami más választ kaptam, tovább erőlködtem, addig csűrve-csavarva, forgatva a kérdéseimet, amíg számomra meggyőző feleletet nem kaptam tőle. A türelmetlenség pedig egyre csak nőtt, ezzel együtt idegesebb lettem. Én nem akartam ideig-óráig kihasználni őt. Úgy éreztem, hogy amit eredetileg akartam, azt már régen megkaptam tőle. Esetleg néhány kulisszatitkot fedhettem volna még fel a sajátos életviteléről, ami nyilván bizalom kérdése volt, meg hát sajátos tapasztalatokra is szert kívántam tenni, de ennél jóval több lapult meg a kezdeményezéseimben. Mert ritkán tudok ennyire kitartó lenni, ha pusztán a kíváncsiság hajt, nem pedig valami mögöttes szándék, ami az emberi kapcsolataimat illeti.
Lehet, hogy túlságosan hencegő voltam az imént… De nem örül úgy, mint szokott, mintha büszke se lett volna rám, hogy ennyiféle nyelvvel kerültem kapcsolatba. Hiába szólt elismerően, többre vágytam. Nem folytattam tovább azzal, hogy még mi érdekelt, mert a boltban már ecseteltem neki a keleti nyitást, viszont anyám révén az afrikai nyelvek alapjai is érdekelni kezdtek, holott eszemben sincs megtanulni őket, csupán a szerkezetük érdekelt, maximum a verbális varázslatok hangtana miatt, ami egyébként egy érdekes kutatási terület lehetne, ha olyan szakot választottam volna. Majdnem közel állt hozzám, de mégsem teljesen. Túl elméleti. A régészetben ott volt a tényleges megismerés, a kézzel tapinthatóság. Hidegzuhanyként ért, hogy csak ennyivel elintézte. Talán mással majd leveszem a lábáról. Egyszer. Addig marad a vattacukor keresés, és egyelőre túl kell jutnunk egy vitán a városligeti fa alatt, ami elkerülhetetlenül bontakozott ki köztünk.
- Hát… ha ez zavar bennem, akkor nem tudom, miért találkozol velem – sziszegtem dühösen a fogaim között, majd heves magyarázkodásba kezdve folytattam. – Ez nálam pont az empátiáról szólt. Próbáltam átérezni a helyzetedet. Segíteni, vagy hívd, aminek akarod, ha nem tetszik ez a szó. Olyan, mintha akármit csinálnék, bajod lenne vele… bajod lenne velem. És talán nem illünk össze. Nem vagyok a megfelelő ember ahhoz, hogy pátyolgassalak, annál erősebbnek hittelek – néztem rá továbbra is szigorúan. Élveztem, hogy egyelőre úgy tűnt, mintha én álltam volna felette erőben, de ez nem jelentette a győzelmet a vita során. – Kérlek ne éreztesd, hogy kevés vagyok – erre kértem, hangom határozott volt, de jelentősen megenyhült az előbbiekhez képest, szemeimet pedig szomorúan sütöttem le előtte. Nyeltem egy nagyot, mert egészen kiszáradt a szám. Tudtam, hogy most nagyon sokat ártottam azért, mert félreértettem valamit. És nem akartam, hogy ha már ennyi energiát beleöltünk valamibe, veszni hagyjam, mint azt korábban tettem. Ha most kilépek, többé már semmi nem lett volna olyan, mint előtte. Azonnal kell orvosolni valamit, mert ha begyógyul a heg, örökre ott marad.
Az utolsó csepp az volt, amikor eltolta a kezemet. Hogy merészelte? A hangok megakadtak a torkomon, nem tudtam kiabálni. Ő elnémult, összeszorította a kezét, és ijesztően szomorú lett. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Haragot éreztem, de fogalmam se volt, hogyan kell kezelni egy ilyen hisztit. Csak abból tudtam kiindulni, amit másoktól láttam, hogy ők ilyenkor mit csináltak. Öleltem volna meg? Az azért túlzás… Nem rám vall. Szóltam volna rá erélyesen, hogy fejezze be, és ne duzzogjon? Lehet, hogy nála ez nem oldotta volna meg a bajokat.
- Na! – azért mégiscsak ráparancsoltam, hogy elég legyen ebből, bár valószínűleg nem emiatt torpant meg, hogy visszafordulva ropit nyújtson nekem. Természetesen elfogadtam tőle, de szigorúan csak egy szálat, és így még a szeméhez is hozzáférhettem. Nagyon megijesztett az a könnycsepp a szemében. Alig bírtam megállni, hogy ne lépjek hátrább a döbbenettől. Színészkedett… Biztosan így akart hatni rám. Lehet, hogy szüksége van a vérre, de még így is érzékenyebb ember, mint én. A torkomban dobogott a szívem a látványtól, és összeszorított fogakkal is, de próbáltam erős maradni.
Megráztam a fejem, majd intésére elindultam vele együtt az út mentén. A messzi távolban talán ott árválkodott valamilyen árusnak kinéző sátor, amiben vattacukrot, vagy más egyéb édességet szoktak kitenni. Át kellett hozzá vágni egy füves részen, a párhuzamos sétányra.
- Azt akarom, hogy jól érezd magad… - dünnyögtem mély hangon, s ügyetlenül megsimogattam párszor a hátát, ahogy haladtunk, de látszott mennyire zavarban voltam tőle. – Te perecet kapsz – beszéltem, mert attól megnyugodtam, de maradt bennem egy olyan érzés, hogy ennek az előbbinek még sokáig megmarad a nyoma, mert továbbra is úgy éreztem, mintha én lettem volna a hibás mindezért.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Visszafojtottam a lélegzetemet, úgy hallgattam meg a válaszát, majd lehunyt szemekkel, némileg megkönnyebbülve fújtam ki lassan a levegőt. Az előbb ő is így tett, de kötve hiszem, hogy ragályos lett volna, szimplán ugyanolyan súlya volt a kijelentésének nálam, mint önmagánál. Szolid mosollyal az arcomon néztem meg őt magamnak, ki tudja hányadik alkalommal. Népszerű volt. Sejtem, hogy mi lehetett a mérföldkő, amitől kezdve alábbhagyott a népszerűsége. Mintha attól féltem volna, hogy emiatt sosem lehetünk egy hullámhosszon, sosem fogja megérteni azt, amit én gondolok az emberi kapcsolatokról, és emiatt nehéz lesz folytatni vele azt, amit elkezdtünk. Ugyanúgy lehetetlennek tartottam azonosulni azzal, hogy idegeneket boldoggá tegyek. Mindig magamat raktam az első helyre, bármilyen élethelyzet is adódott. Kíváncsi voltam, vajon ő mennyire nézi a saját érdekeit, és mennyire másokét. Persze a múltidő jó jel arra, hogy esetleg ma már másképp van, de egyelőre nem lehettem nyugodt. Iménti hárítása pedig amiatt is aggasztott, mert még nem sikerült feldolgoznia a társadalmi hierarchiában megváltozott szerepét, és nem nézett szembe a rideg valósággal.
Mit érdekelt a fenti gondolatmenet, amikor már réges-régen a szabad levegőn állva vitatkoztam vele indulatosan. Ökölbe szorított kezem nem a tettre készségemet jelentették, sokkal inkább az indulataimat kívántam beléjük fojtani, mielőtt további vádakat vágtam volna az egyébként racionálisan viselkedő Min Jong felé. Többé nem érdekelt, hogy korábban szívességet tett nekem. Úgy éreztem, hogy egálba kerültünk, és valahol ott szúrhattam el, hogy a teaház után is folytatást emlegettem. Minden egyes elszólása arról árulkodott, hogy különleges szerepet szánt nekem, amit a témák miatt is nagyon könnyű volt összemosni a félvámpírságával, ennek eredményeképpen a vak is látta, hogy a vérszag belengetésével mire akart kilyukadni. Tette ezt izgatottan, mint akit cseppet sem zavart, hogy ezt érzékeli kifinomult szerveivel, s megosztotta egy olyan emberrel, akiben mégsem bízik annyira, mint azt reméltem. Pedig igazán igyekeztem megnyílni. Sajnálom. Ennyire tudok, többre már kevés a személyiségem, de biztos talál majd valakit, aki jobban kiigazodik rajta. Még idejében tudtuk volna megszakítani a kapcsolatot, ha nem alakítja végül mégis másképpen a beszélgetést.
- Nem teljesen értelek… - ráztam meg a fejem. Mielőtt visszakérdeztem, vagy bármi egyebet hozzáfűztem volna, egy lépést hátrébb téve hagytam, hogy kifakadjon. Ki kellett jönnie belőle ezeknek. Furcsa volt látni az indulatait. Bennem is háborgott valami, de korántsem éreztem ennyire erősnek. Sikerült elnyomnom, mielőtt eluralkodott volna rajtam. Innentől az egész olyan volt, mintha egy filmet néztem volna. Tétlenül, földbe gyökerezett lábakkal álltam előtte, kifejezéstelen arcot vágva. Nem tetszett a jelenete, nagyon nem. Vissza akartam tekerni, valami sokkal kellemesebb képkockáig. Mert nekem nem érvágás elveszíteni valakit. Számtalanszor beleéltem magam valamibe, nem ő lenne az első. Nagyon hiányozna, de talán… esetleg tudnám kontrollálni magam. Aztán kiradírozni a fejemből, hacsak nem akar úgy járni, mint a másik fele, aki most mondhatni hasonló státuszt élvez nálam.
- Én csak felajánlottam, de tényleg hagyjuk – legyintettem, és innentől kezdve elengedtem a dolgot. Mondhatnám, hogy nem érdekelt többé, de ez nem volt így. Zavart, hogy nem sikerült elnyernem a bizalmát, egyúttal megtapasztalni az érzést, amire vágytam. És képtelen voltam csillapítani a vér iránti vágyát, vagyis segíteni rajta, ahogy kérte. Nem tudtam, mit várt el tőlem, mert ellentmondott saját magának. – Szeretnélek elfogadni – vallottam be neki végszó gyanánt komoran. Ha lehetett kérésem, ez volt az. De az én olvasatomban ez nem azzal járt, hogy elfeledtetem vele a valódi szükségleteit.
Beleegyezően hümmögtem egyet a kérésére. Egy kicsit enyhülni látszott, amitől az én kedvem is jobb lett. Ezen ne múljék. Reméltem, hogy árulnak is olyat, mert amilyen szerencsém szokott lenni, a legrosszabbra is felkészültem. Még néhány gyengéd, mégis gépies simítás, aztán váratlanul megtorpant, én viszont mentem volna tovább. Elkapta a karom, szinte átfogta vékonyka csuklómat, vállam pedig finoman megrándult, ahogy megakadva kérdőn visszafordultam felé.
- Ó… - azt hiszem, kezdtem őt érteni. Talán ez az egész mégiscsak rólam szólt, nem pedig róla. Próbált megóvni, de mitől? Önmagától? Amit az előbb osztottam meg vele, hogy elfogadtam? Ahogy ismét a szemébe néztem, kétkedni kezdtem, valóban tudott-e volna ártani nekem ez az ártatlan tekintet. Vagy az a puha kéz, ami most is a csuklómat szorította, amíg kezemmel át nem kulcsoltam az övét, hogy erőt adva megszoríthassam, amíg jelentőségteljesen farkasszemet néztem vele, mielőtt úgy felejtettem volna magam. De azt éreztem, hogy lassan libabőrös leszek.  Valami nagyot akartam mondani. Valamit, amivel tényleg segíthetek. Képességeim ezúttal cserben hagytak, s csak valami silány feleletre futotta. – Hiszek benned, Min Jong – mosolyogtam rá büszkén. Egyedül nála elhittem, vagy el akartam hinni, hogy nehéz neki. Mert az emberi tényezők mögött olyan ösztönök húzódtak, amiket nem érthettem. És ő mégis küzdött, a bátor srác.
Csak néhány pillanattal később tettem zsebre a kezem, miután felfogtam, mit tettem. Megköszörülve torkomat, folytattam a sétát, elérve az árusokat. Egymás mellett volt még pattogatott kukoricás, üdítős és jégkásás, illetve fagyiskocsi is. Nekem közepes méretű vattacukrot kértem, málnás ízesítésűt, míg neki eggyel arrébb sajtós sós perecet, jó nagyot. Felajánlottam, hogy üljünk le egy félreeső padon, hogy nyugodtan ehessünk. Egyik kezem már amúgy is tiszta ragacs lett. Ezúttal nem mondtam semmit, pedig nagyon szerettem volna még hallani a hangját, ahogy mesél valamit. De mit hozhattam volna fel ezek után úgy, hogy ne legyen kínos?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nem mondom, hogy nem maradtak kétségeim a beszélgetésünk után. Ha rajtam múlott volna, addig játszottam volna az érzelmeivel, tovább feszegetve az egyébként igencsak kínos, és valahol egyáltalán nem rám tartozó részeket, amíg el nem értem, hogy legalább megérthessem őt. Tudni akartam, hogy milyen kártyákkal játszott. Azt még valamennyire lenyeltem volna, hogy visszautasította a segítségemet, amit a kétértelműségével hozott ki belőlem. De nem tudtam szó nélkül elmenni amellett, hogy miért véd meg magától, miért nincs tisztában kellően a saját természetével, és tulajdonképpen milyen szerepet szán nekem, ha mellette, még ha csak kimondatlanul is, de időről-időre visszatérő hibáztatást érzékelek. Nem utolsó sorban, ha ne lett volna az a fránya, még engem is elérzékenyítő könnycsepp a szemében, nagyon szívesen magyaráztam volna tovább neki arról, hogy bár félvámpírsága miatt tartottam az erejétől, voltam annyira képzett varázsló talán, hogy közbe tudjak avatkozni egy esetleges túllendülése esetén, és hogy őszinte legyek, tőle is hasonló uralkodókészséget reméltem, amíg nem utalt éppen az ellenkezőjére. Szerettem volna hinni neki, hogy nem valami ócska kifogásként rángatta ki, amikor már eleget gondolkodott rajta. Belementem. Őszintének tűnt a hangja, a gesztusai, még ha nem is tudtam ezeket olyan jól kiolvasni. A részéről már megtanultam, hogy semmiben sem lehettem teljesen biztos többé, pláne ezek után.
Egy pillanatra megrezzentem a visszakérdezésétől. Nagyon szerettem volna mellette állni, és a tőlem telhető legjobban biztatni, határozottságot sugallni felé, ez egy pillanatra mégis megingott bennem. El kellett gondolkodjak azon, hogy mi a teljes igazság, a hinni akarás, vagy a konkrét hit. Nem ugyanaz a kettő, de ha felfedtem volna előtte, hogy csak igyekszem, akkor indokolatlanul mély sebeket ejtettem volna rajta. Újból összeszorítottam a fogaimat, és nyeltem egy nagyot. A sötét napszemüveglencsék mögötti íriszekre gondoltam, amiket nem akartam volna, hogy könnyfátyol vonjon be a találkozásunk hátralévő részében, főleg nem az én szavaim hibájából, ezért még mielőtt tudatosult volna bennem a helyzet meghittsége, egy utolsót szorítottam a kezén.
- Erős vagy… Az alapján, amiket eddig mondtál. Vagy amilyennek megismertelek. Bár tudom, még szinte idegen vagyok neked – sóhajtottam szomorúan. Nehéz volt ennyire őszintén beszélnem vele, mert nem igazán gondoltam arra korábban, hogy ilyen váratlan fordulatot vesz a randevúként is felfogható találkozásunk, és hogy mindez ilyen ütemben történik majd. Ritkán mondok ilyet bárkinek is, ízlelgetnem kellett a szavakat, amik lassan, nehezen jöttek a nyelvemre, de végül kimondtam őket. Cikázó gondolataimban felrémlett valamennyi olyan kapcsolatom, ami számos találkozó ellenére megmaradt olyannak, mintha idegen maradtam volna számukra. Velem van a baj, ahogy velem volt mindig is. Ismét magamat hibáztattam azért, mert Min Jong, mint nyílt és közvetlen személyiség, nem tudott megbízni bennem.
Először fel sem tűnt a nyugtalansága. Azt hittem, a vitánk lezárásával fellélegezhettem. A cukortól ragadó ujjaimmal ütemesen tépkedtem le kisebb-nagyobb porcica méretű falatokat a nagy egészből, s csak néha pillantottam át a padon mellettem ücsörgő társamra. A csippentését is a szokásos játékosságának véltem, amíg meg nem szólalt, mintha egy óvodás lett volna, aki éppen ki akart kéredzkedni, hogy pisiljen, csak nem merte direkt módon közölni a felügyelőjével.
- Hm? – mondd csak, minden rendben? Nem tettem hozzá, csak közelebb hajoltam, szemöldököm felszaladt az értetlenségtől. Egy pillanatra az ő türelmetlenül rugózó lábára néztem, majd arra, ahogy az árnyékosabb, naptól védett ülőhelyünkön újból leveszi a szemüvegét. – Ó… - tátottam el a számat újból, és éreztem, ahogy a hideg lassan végigfutott rajtam. Szétáradt bennem, kezdve a karommal, amit az imént magához húzott, mintha a testemben keringő összes vér el akart volna áramlani Min Jong egyre növekvő étvágyától. Ujjaim enyhén remegtek, amíg el nem kezdte gyengéden simogatni a csuklómat. Láttam, hogy őrlődik magában, amitől kiszámíthatatlannak tűnt, és ez a bizonytalansága csakhamar rám ragadt halálfélelem formájában. Rendesen összezavart, de hogy nézett volna már ki, ha elkapom a karom, amikor az imént lobbiztam azért, hogy végre önmaga lehessen. Az izgató élmény, amire oly régóta vártam, tálcán kínálta fel magát. De így már mégsem tűnt annyira kockázatmentesnek a vállalkozásom. A szívem kalapálni kezdett, a vér száguldott bennem, ezt talán ő is megérezhette, ahogy közelebbről górcső alá vette az ereket fehér alkaromon.
- És nagyon fáj majd? Csináltál már ilyet? Azért máskor is jól jöhetek még – nyeltem egyet sápadtan, mentve a menthetőt, de azért mosolyogtam, a szemem is csillogott. Éreztem, hogy az adrenalintól lassan visszatért belém az élet. Arra utaltam ezzel, hogy talán nem kell félnie, és ha mértéket tart, még sok ilyen alkalma lehet. Ha viszont nem fog tudni uralkodni magán, igazából kétséges, hogy leszek-e olyan gyors, hogy közbe tudjak avatkozni. Szabad kezemmel magam mögé dobtam a fogyófélben lévő vattacukrot, s a ragacsos ujjaimmal elővettem a zsebemben lapuló pálcámat. Felhős idő volt, nem épp csúcsidő, egy félreeső részen. Nem akartam húzni az időt, a végén még meggondolta volna magát. A pad köré egy, a muglik elől láthatatlanná tévő burkot húztam, ami egyúttal a hangokat is kiszűrte. Egy újabb mormogással összekötött pálcaintés, és már eszükbe se jutott volna ebben a zónában tartózkodni, mert a közkedvelt forgatókönyv szerint sürgős dolguk támadt volna másfelé. Nem tettem el a fegyverem, mert még szükség lehetett rá, inkább csak magam mellett pihent. Sóhajtottam egyet, aztán bátortalanul a szemébe néztem, egy kínos mosolyt erőltetve magamra. Egyre türelmetlenebb lettem. Jöjjön.