Ellenségem és tanárnő

Csak úgy zajlanak az események. Még szerencse, hogy ide jött hozzánk a tanerő, nem hiszem, hogy ilyen lezárása lett volna az eseménynek, ha nincs itt egy felnőtt. Bizonyára csak nagyobb veszekedés lett volna az egészből és még az se kizárt, hogy a pálcánkat is használtuk volna.
Megpróbálom védeni Nati, hisz ő se engem állított be bűnösnek, akkor én miért tenném ezt vele? Ám, a professzor asszony máshogy látja a helyzetet. Szavaira csak bólintok egyet, ezzel is jelezvén, hogy megértettem és felfogtam, amit mondott. Sőt egy kis mértékben igazat is adok neki, de kezd jó útra állni a kapcsolatunk Natival, miért rontsam el felesleges fecsegéssel. Ezt a lány is így gondolja és ezért be is fogja a számat, hogy ne fecsegjek feleslegesen. Hiszen úgy érzi, hogy ez a nagy védelem már túlzás. Szavait nem érzem sértőnek, fenyegetőnek vagy bántónak. Sőt, amit csak halkan súg nekem, az jól is esik. A kölcsönkenyeres megjegyzésén egyből arra gondolok, hogy majd megfog csókolni. Ettől megjelenik egy kis sunyi mosoly az arcomon, ezzel jelezvén, hogy tetszik az ötlet. Ám, jobb, ha ezt nem látja a tanerő még a végén kérdezősködne itt és nem tudnánk válaszolni vagy inkább nem mernénk semmit se mondani.
Örülnék neki, ha a lány visszacsókolna. Még sose volt barátnőm, és csókolózni se csókolóztam még, ez se számít igazán annak. Pedig már vágyok arra, hogy valaki igazán, teljes szívéből szeressen. És szerintem erre a lány méltó partner lenne.
Mikor a tanárnő elküld aludni, akkor emelem csak fel a fejemet és udvariasan búcsút veszek tőlük.
- Értettem! Viszontlátásra! Szia, Nati! Jó éjszakát!- majd hátat fordítok nekik és elindulok a szobámba. Nem is nézek vissza, csak mosolygok. Tényleg jól esett, amit mondott a lány és már el is kezdem tervezni a jövőnket, illetve a holnapi büntetőmunkát. Már most várom, hogy mikor fog megcsókolni!

Büntetőmunka
Ellenségem és a tanerő

Reggel szépen felkelek, friss vagyok és üde. Eltervezem a napomat és ekkor ugrik be, hogy bizony nekem még ma büntetőmunkát is kell végeznem. Ettől szomorúvá változik a hangulatom. Azért felöltözök, nehogy azt mondják, hogy igénytelenül jelentem meg az eseményen. Felveszek egy kék-piros kockás inget, kék farmert és piros tornacipőt. Így indulok meg a könyvtár felé.
Mikor megérkezek a helyszínre, bemegyek a könyvtárba és köszönök a jelenlévő tanároknak, majd utána a diákoknak.
- Jó napot kívánok! Sziasztok!- miután ilyen szépen, udvariasan köszönök mindenkinek, odalépek Natihoz.
- Szia!- köszönök neki és mosolygok rá. Örülök, hogy ő is itt van, igazából csak miatta jöttem el ide. Amúgy, nem jöttem volna büntetőmunkára a könyvtárba, főleg akkor, ha egy számomra ismeretlen tanár osztja ki a feladatot. Miért is jönnék? De így, hogy itt van az a lány, aki iránt valamit érzek –igazából még magam se tudom, hogy mit-, szívesen jövök. Remélem, hogy a tevékenykedtetés során sokszor kerülünk egymás mellé. Bár gőzöm sincs, hogy mi lehet a feladat.
- Hogy vagy?- teszem fel a kérdést. Ne csak álljunk itt némán egymás mellett. Utálom a kínos csendet, én szeretek sokat beszélni, és ha beáll a csönd, akkor a falat kaparom.
- Még egyszer szeretnék bocsánatot kérni a tegnapiért! Csak az én hibám, hogy itt vagyunk, és ha emiatt megakarsz csók…akarom mondani, megakarsz verni, akkor csak tessék én nem ellenkezem!- most majdnem elszóltam magam. Jobban örülnék neki, ha a lány itt és most megcsókolna, még akkor is, ha azért teszi, hogy zárjam be a számat, mert unja a sok dumát. Nem esne jobban semmi más, csak az ő csókja. De ki tudja, hogy mire gondolt igazából akkor, amikor azt mondta, hogy „kölcsön kenyér visszajár”. Csak sejtem, hogy a csókra.

Büntetőmunka
Nati és a tanerő

Olyan korán van még nekem, hogy fel se fogom, hogy amikor belépek az ajtón, akkor a Tanárnőnek is köszönök, és csak ezután megyek oda Natihoz. Ő tudja a szabályt, hogy büntetőmunka közben nincs duma, bizonyára neki nem ez az első büntetőmunkája, de nekem igen. A professzor asszony Rómeós megjegyzése után össze is zárom a számat és némán hallgatom őt, természetesen felé is fordulok, hogy ne legyek túl bunkó. Végig hallgatom a feladatot, majd meredten állok ott tovább. Ezután a tanerő azt is elmondja, hogy meddig tart a feladat. Érdekes, ilyen munkát még sose végeztem. Töröm is a fejem, hogy miért pont 1954 oldalas könyveket kell keresni, majd odamegyek az asztalhoz, amin ül a hölgy és neki támaszkodok.
- Miért pont 1954 oldalas könyvet kell keresni?- teszem fel a kérdést, de a választ nem várom meg és belekezdek a történelem órába. – Nekem az jutott eszembe, hogy 1954-ben Magyarország a világháború után egy elég kemény időszak élt meg. Ebben az időben keménykezű és öntörvényű politikusok ültek a vezetői székben. Mindent elvettek az emberektől és azt csináltak, amit akartak. Ez vezetett később az 1956-os forradalomhoz. Amely során a diákság fellázadt a vezetőség ellen és hozzájuk később csatlakoztak a munkások és értelmiségiek is. Egész Budapest készen állt egy nagy csatára. Ám, a vezetőség se volt buta, segítséget hívtak Oroszországból, akkor még Szovjetunióból, és tankokkal, fegyverekkel leverték a lázadozó népet. Utána tovább folytatódott a zsarnokság. Volt abban az időszakban egy magyar miniszterelnök, bizonyos Nagy Imre, aki kiállt a nép mellett. Ezt az orosz vezetőség nem nézhette tétlenül és koholt vádakkal halálraítélték!- miután befejezem a mesét a tanerőre pillantok. – Emiatt választotta ezt a számot?- teszem fel ismét a kérdést és türelmesen várok. – Azért, ha jobban belegondol, akkor bizony elég kemény munka ez szegény Natinak! Mi addig itt várunk? Vagy ezt nekem is csinálnom kéne?- teszem fel a kérdést, de inkább nem várom meg a választ, hanem felállok az asztaltól és elindulok a polcokhoz könyveket keresni. Elbújok az egyik polc mögé és előkapom a pálcámat, hogy megkönnyítsem a munkámat.

Büntetőmunka
Nati és tanárnő

A tanerő türelmesen, némán hallgatja végig a történelmi kiselőadásomat, és csak miután befejezem, akkor szólal meg.
- Értettem!- válaszolok, majd elindulok a polcok felé, hogy keressek 2359 oldalas könyveket, keresgélek a polcokon, hogy vajon milyen vastagságú egy 2359 oldalas könyv. Épp nyúlok is egy eléggé vastagságú könyvért, mikor a lány elkapja az ingemet és beráncigál a polcok közé, hogy ott kioszthasson. Figyelmesen hallgatom.
~ Milyen kis aranyos, amikor dühös!~ gondolom magamban, szinte magamra se ismerek. Hogy zúghattam bele? Egészen a tegnapi napig utáltuk egymást, most meg rajongok érte.
- Én nem tudom, hogy hogyan kell befogni a számat! Nem mutatnád meg, hogy hogyan csináljam?- súgom oda halkan Natinak, hogy nehogy meghallja a tanerő. Ezalatt természetesen arra gondolok, hogy majd a lány megfog csókolni, hisz milyen más módszerrel tudná befogni a számat?  Főleg úgy, hogy tartozik egy csókkal. Közelebb hajolok hozzá, és arcomon széles mosoly jelenik meg, még a szememet is behunyom és átadom magamnak a pillanatnak.
Tudom, hogy lehet, hogy ezzel túl erőszakosnak tűnök, de kíváncsi vagyok, hogy a lány is megmer csókolni, ám arra még inkább kíváncsibb vagyok, hogy milyen érzéseket táplál irántam. Egy csókból, szóból, tettből ez hamar kiderül, de félek, hogy csalódni fogok. Lehet, hogy csak én táplálok iránta pozitív érzéseket, ő pedig semmit sem érez irántam.

Büntetőmunka
Nati és a tanerő

- Mi? Én csak izé…elaludtam!- hazudok a lánynak, ezek szerint félreértett engem. Pontosabban jól értelmezte, hogy mit szerettem volna vele, de úgy látszik, neki más tervei vannak velem. Eltol magától, és én hátralépek kettőt. Hátat fordítok és elkezdem keresni a könyveket. Közben tekintetemmel követem őt, látom, ahogy odamegy a tanárnőhöz és azt is látom, hogy valamit súg neki. Mindezt úgy csinálom, hogy a jobb kezem a hozzám közelebb eső könyven van, a bal lábammal hátralépek egyet, a fejemet kicsit hátrahajtom, de ne túl feltűnően, nehogy észrevegyenek. Ám, sajnos nem hallok semmit, ezért megpróbálok jobban hátrahajolni, de valamiért elvesztem az egyensúlyomat és hanyatt vágódom. Ha ez még nem lenne elég, akkor jobb kezemmel nem csak azt az egy könyvet rántom le, de az összes többit is, ami abban a sorban áll és természetesen mindegyik rám esik. Gyorsan felpattanok a földről és a hölgyekre mosolygok.
- Nem én voltam, eskü!- mondom nekik, majd leporolom magam és felszedem a könyveket. Ekkor jut eszembe a következő briliáns ötlet, mivel még mindig kíváncsi vagyok, hogy mit beszélgetnek, ezért öt könyvet gyorsan egymásra pakolok és odaviszem a tanerőnek, még az se érdekelt, hogy egyik sem éri el a kijelölt oldalszámot, van, amelyik vastagabb, és van olyan, ami maximum csak 300 oldalas.
- Én csak a könyveket hoztam! Ne zavartassák magukat, nyugodtan beszélgessenek, nem figyelek!- mondom nekik, de azért feltűnően hallgatózom, és nézem őket, ha egyáltalán van bátorsága beszélni Natinak a jelenlétemben.

Michael Brooks

Csak állok kint az erkélyen, így késő este, sötétedés után. És támasztom a korlátot. Nem túl jó érzés állni, már fájnak a lábaim, ami elég zavaró főleg akkor, amikor a táj szépsége elvarázsol és szívem szerint egész éjszaka csak itt állnék, itt szeretném megvárni amíg, felkel a Nap és beragyogja a hegyet, völgyet és az intézményt. Milyen gyönyörűi is lehet olyankor az egész mindenség. Ám, nagy valószínűséggel ez csak álom marad számomra, hiszen addig úgy se bírok itt állni. Meg már kezdek elálmosodni, lehet, hogy ez annak köszönhető, hogy egyedül vagyok, és senki nem nézi velem ezt a festői képet. Vagy ki tudja, hogy miért ásítozok? Bizonyára van rá tudományos magyarázat, de most ez nem foglalkoztat engem, csak nézelődni szeretnék még egy kicsit, utána úgyis bemegyek, addig meg csak kibírom még és nem alszom el, álló helyzetemben.
A magányosság nem tart sokáig, mert meglep hátulról egy fiatalember, aki pont a háztársam, de eddig még nem találkoztam vele.
- Szia! Csak kijöttem levegőzni. És te, miért nem alszol még?- kérdezek vissza a sráctól. Elég hamar számon kért, hogy miért is fogom itt a korlátot ilyen későn. Egyszer nagy prefektus lesz belőle, nem kertel, egyből belevág a dolgok közepébe. Engem nem zavar, csak meglep.
- Amúgy engem Chrisnek hívnak, Eridonos vagyok! És te ki vagy?- teszem fel a nagyszerű kérdést neki, a meglepettség varázsa csak most múlt el bennem, ezért csak most jutott eszembe ez a kérdés.
- Most érkeztél az intézménybe?- egy újabb kérdés tőlem, természetesen minden kérdésem után hagyok időt a srácnak válaszolni. Nem vagyok én bunkó, aki csak folyton beszél, de mást nem enged szóhoz jutni. Én figyelmesen meghallgatom a fiú mondandóját, s ha kérdése van, akkor arra nagyon szívesen válaszolok. Attól, hogy én vagyok az idősebb, még nem kell elzárkóznom tőle. Jobb, ha több barátom, mint ellenségem van!

Csermey Natália Babett

Reggelihez érkezek meg a Nagyterembe. Már elég sokan vannak ott, és ahogy nézem mindenki fáradt, nem csak én. Ezek szerint nem vagyok egyedül azzal az érzéssel, hogy menyire utálom a koránkelést. Most szívesebben aludnék még egy-két órát, de nem itt kell lennem, mert a reggeli a nap legfontosabb étkezése és utána kezdődnek a tanórák. Na, az lesz még egy kemény menet! Ülhetek majd az unalmas előadásokon és csak figyelnem kell. Nem rég kezdődött el a tanév, de már rosszul vagyok, amikor fel kell kelnem azért, hogy tanórákra járhassak.
Belépek a Nagyterem ajtaján, köszönök az ismerősöknek, háztársaknak és keresek egy szabad helyet az asztalunknál. Ám, ekkor Nati nekem ütközik, szinte vállal levesz a lábamról, és utána tovább megy, de legalább ezért a tettéért bocsánatot kér tőlem. Ritka pillanat, hogy ilyet mond nekem a lány. Észre se veszem, hogy a kis állatkája a balesetünk közben átmászott a vállamra, csak sétálok tovább az egyik üres helyhez. Találok is egyet és leülök az asztalhoz. Ekkor fog el valami különös érzés, mintha leöntöttek volna egy nyálkás trutyival, ami most kezd el szétfolyni a hátamon, egészen a derekamig. Apró lábakat érzek egyre lejjebb haladni a hátamon, az ingem alatt. Ez csiklandoz, de a legnagyobb problémám az, hogy el se érem azt a valamit, ami rajtam mászkál. Felpattanok a helyemről és minden irányba dőlök, de nem változik a helyzet, az a valami továbbra is zavar. Elkezdem kigombolni az ingem és le is veszem magamról, ekkor esik le a földre a béka, amit ellenségemtől kaptam ajándékba. Mindenki röhög, én pedig megint égek. Ingerülten odalépek a sárgák asztalához, pontosabban Natihoz.
- Ez a te műved?- teszem fel mérgesen a kérdést, de nem várom meg a választ. – Azt hittem, hogy ezt lezártuk és megbeszéltük! Neked nem jelentett semmit az a csók?- ingerülten kiabálok a lánnyal, annyira csalódott vagyok, hogy nem is foglalkozom azzal, hogy ki néz, és mit reagálnak erre a diáktársaink.  
- Még én vagyok a tapló? Te játszol az érzéseimmel, csak felhasználtál az ostoba tervedhez! Minek is adtam neked esélyt?- teszem fel a kérdést, még mindig úgy, hogy tőlem zeng az egész terem, de nem zavar, csak az, hogy a lány kihasznált. Nem is tudom, hogy mihez kezdjek, csak állok ott felette.

Büntetőmunka
Mindenki engem bánt

A professzor asszony nem fogadja el a könyveket, amiket odaviszek elé. Ez felháborító! Manapság az ember fia már nem is hallgatózhat? Pedig a szabadság világában élünk, ugyan mit árthatnék én bárkinek is azzal, ha egy-két információhoz jutok.
- Értettem! Bocsánat!- mondom a tanerőnek, majd elveszem a könyveket, amiket letettem az asztalra. A könyvekkel együtt visszamegyek a polcokhoz, de félszemmel őket nézem. Látom, ahogy a tanárnő előveszi a pálcáját és varázsol, ebből arra következtetek, hogy bizonyára disaudio varázslatot hajt végre, ergo teljesen mindegy, hogy mit csinálok úgy se hallok semmit. Inkább elkezdek könyvek után kutatni. Találok egyet, majd utána még egyet és végül sikerül egy polcról négy könyvet is összegyűjtenem. A könyveket odaviszem a tanerőnek, leteszem az asztalára, majd megyek egy másik polchoz. Természetesen mindezt durcás ábrázattal teszem, hogy lássák rajtam, hogy mennyire zavar az, hogy kihagynak a beszélgetésből. Már pedig én szeretem a pletykákat és annak is örülök, ha mindenről tudok. Viszont az nagyon rosszul esik, ha engem kihagynak belőle. Olyan érzés ez, amikor a foci csapat választásakor engem választanának utoljára. Idegesítő, ha valamiben nem vehetek részt, pedig érdekel.

Csermey Natália Babett

- Téged tényleg az a béka érdekel? Ugye most csak viccelsz?- értetlenkedek a lánnyal. Nem igaz, hogy ilyenkor is csak magára gondol, és annyit nem bír kinyögni, hogy „bocs”. Akkor keresse azt a békát, de engem örökre elveszített. Nem gondolja komolyan, hogy ezek után is majd itt fogok állni és csak rá várni. Akkor éljen egy békával, és ne velem játsszon.
- Ezek szerint mégsem!- mondom a lánynak ingerülten, majd figyelem, hogy mit mond. A békás beszólására még jobban felkapom a vizet. – Utálom a békákat! Nekem csak te kellesz, nem ezek az állatok!- mondom teljes őszinteséggel a lánynak, de mindegy is, számára ez semmit se jelent. Ő csak egy játékszernek tekint, akit jó megalázni mindenki előtt, még szerencse, hogy nem jöttünk össze, most elég nagyot koppannék. És amilyen érzékeny vagyok, elég nehezen állnék lábra.
- Felejts el! Soha többé ne keress!- mást már nem tudok reagálni erre a helyzetre. Talán így lesz a legjobb mind a kettőnknek, így legalább megmentem saját magam egy újabb csalódástól. Jól tudom, hogy nehéz lesz túllépnem rajta, hisz sokat jelent számomra a lány, de nem tehetek semmit se, ő nem akar engem. Csak játszik velem. Semmibe veszi érzéseimet.
- Nem kiabálok!- ahogy ezt kimondom, tényleg csendbe maradok. Majd hátat fordítok a lánynak, szememben könnycsepp jelenik meg. Odamegyek a helyemhez, felveszem az ingemet, majd leülök. Hátra se nézek, gyorsan iszok egy kortyot a narancslevemből, eszek egy-két falatot, s közben nem törődök a többiekkel, akik még mindig rajtam gúnyolódnak, és nevetnek. Sikerült ismét megszégyenítenie a lánynak, gratulálok neki!

Nati

- Azt mondtam, hogy nekem csak te kellesz, nem Bertád vagy Belgád, vagy hogy hívják a békát!- mondom a lánynak. Vajon tényleg érdekli az, hogy mit mondtam vagy ez egy újabb szívatás lesz? Csak reménykedem, hogy kölcsönös a szimpátia és nem esek pofára.
- Ezt mondom neked már mióta! De te nem hiszel nekem!- mondom a lánynak és látom rajta, hogy valami nem oké. Mintha szédülne, biztos beteg vagy elrontotta a gyomrát.
- Jól vagy?- teszem fel a kérdést. Ám, szemmel láthatóan nem, kicsit arrébb is állok, hogy helyet tudjon foglalni. Majd tovább hallgatom.
- Miért lennék én marha?- teszem fel a kérdést, és először még el se jut a tudatomig, hogy mit mondott a mondat végén. – Mit mondtál? Szeretsz?- kérdezek vissza meglepődötten, ennél több nekem nem is kell. Viszont szeret! Most millió pillangó kapott szárnyra a pocimba, és örömömben ugrálnék, de azért ne égessem már magam ennél jobban. Csak megölelem Natit.
- Nem szeretnél a gyengélkedőre menni?- teszem fel a kérdést, mert látom, hogy az állapota egyre rosszabb. Már nem tud állni sem. Szívesen elkísérem őt a gyengélkedőre, csak egy szavába kerül.

Nati

Fantasztikus ez az érzés, szinte leírhatatlan, szeret engem és ezt hangosan kimerte mondani. Mondjuk elég korai ez a vallomás, de nem gond, én örülök neki! Sőt, én már attól is boldog lennék, ha csak annyit mondott volna, hogy „bírlak!” Ez így sokkal jobb! Már kétszer is kimerte mondani, itt az iskolatársak előtt, hogy szeret4 Kell ennél több? Nekem nem!
Az egész varázslatos pillanatot csak az rontja el, hogy a lány beteg. Bár, ez a negatívum megoldható, emiatt nem fogyatkozik kedvem.
- Majd én, elviszlek!- és ha a lány engedi, akkor felkapom az ölembe, mint az ifjú jegyeseknél a férj szokta, feleségét és elviszem a gyengélkedőre. Természetesen nem csak azért, mert szóba került a csók, hanem, mert féltem. Nem akarom elveszíteni, már most, itt a kezdet kezdetén! Mondjuk, nem hiszem, hogy olyan komoly lenen a baj, csak a jelek szerint az ő szervezete máshogy reagál az influenzára, mint más embereké.
- Ha jól sejtem, akkor a békád miatt vagy beteg!- mondom a lánynak, először kérdésnek indult, de végül is felesleges lenen megkérdeznem, hisz mind a ketten jól tudjuk a választ.
- Megkérdezhetem, hogy a büntetőmunkán, mit kérdeztél a tanárnőtől?- teszem fel a kérdésemet. Naná, hogy a kíváncsiságom még ilyen helyzetekben sem hagy alább! Amúgy elég izmos pali vagyok, hogy miközben viszem Natit a gyengélkedőre, közben úgy eldumálgatunk, mintha csak  egymással szemben ülnénk és teáznánk.

Nati

Némán tűri, ahogy cipelem az ölembe. Ez vagy azt jelenti, hogy tetszik neki az ötletem, vagy tényleg beteg és nincs ereje ellenkezni. Mindegy is, a lényeg, hogy engedi, és nem kapálózik. Ezt most úgy írom, mintha elrabolnám vagy valami, pedig csak megkönnyítem az útját, hogy minél hamarabb a gyengélkedőre juthasson.
- Gondoltam!- mondom Natinak, szemforgatás közepette. A saját hibájából beteg, annyira kiakart velem szúrni, hogy az egészségére nem is gondolt és lám, meg is van az eredménye.
- A saját csapdádba estél bele!- nem akarok kekeckedni vele, sőt okoskodó se vagyok. Csak hangosan kimondtam, ami épp a fejembe járt. Emiatt nem nézem le, nem vagyok gúnyos, se ironikus. Csak azért jó, ha ő is rájön, hogy ha most nem azon pörgött volna az agya, hogy hogyan tudna megszívatni, akkor nem lenen ilyen helyzetbe. Bár, ha jobban belegondolok, ha nem lett volna a béka, akkor mi se jöttünk volna össze!
- Miért hova menjünk? A gyengélkedőn a helyed, mert elég gyengusz vagy! Már bocsi!- egy kis szóvicc. Ha már ezt a szót használta, akkor akár saját magára is érthette volna. Nem tudom, hogy mi a célja Natinak. Hova szeretne menni, a rétre piknikezni vagy mi? Felbosszant a konoksága! Nem szeretne meggyógyulni?
- A gyengélkedőn meggyógyítanának és visszatudnád adni azt a kenyeret, amivel tartozol!- mondom a lánynak, és kacsintok rá. Mondjuk, nem ellenkeznék akkor se, ha ilyen állapotban csókolna meg engem.

Nati
/A Nagyteremből megérkeztünk ide/

- És mi lett volna, ha nem szívatsz meg? Lehet, hogy most nem lennél beteg!- jó, most már kezdek okoskodó lenni, nem kéne elriasztanom a lányt magamtól, főleg úgy, hogy én cipelem. Pont kéz alatt vagyok, elengedi a tenyerét és egy piros folt keletkezik pofikámon. Ha most nem nyálazná össze a felsőmet, megcsókolnám a lányt. Nagyon örülök, hogy végre van egy igazi barátnőm, pontosabban még nem mondtuk ki, hogy együtt vagyunk, de legalább már mind a ketten tudjuk, hogy mit érez irántunk a másik fél.
- Van benne valami, majd legközelebb jobb poént hozok össze!- kacsintok a lányra és figyelmesen hallgatom tovább. – És, ha megkérdezi, hogy mi történt, akkor mi lesz a válaszod?- teszem fel a kérdést kíváncsian. Már alig várom, hogy halljam, hogy hogyan vágja ki magát ebből a helyzetből! Vajon elmondj a teljes sztorit, vagy csak annyit mond, hogy beleesett este a tóba? És mit reagál majd a gyógyító? Felmerül majd benne az a kérdés, hogy miért hozom Natit a karomba? Remélem, hogy nem kezd el faggatózni.
- Nem olyan kenyérre gondoltam!- forgatom szemeimet. Nem igaz, hogy mindent szó szerint ért a lány, hallott már iróniáról? Az nem egy madár, hanem egy jelenség vagy egy fogalom? Ki tudja? Valakinek biztos van sejtésre róla, csak nem én vagyok az a valaki!
- Miről tudok?- teszem fel a kérdést, látom a lányon, hogy valami fontosat szeretne kérdezni vagy mondani, csak nem meri. Bár, az is meglehet, hogy épp most készül bejelenteni, hogy ő egy az ötös lottó főnyereményének nyertese és én megfogtam vele az Isten lábát. Ki tudja? Jó, ez csak vicc volt! Nem érdekel, hogy milyen az anyagi helyzete, ha számítana, akkor olyan hölgyek társaságát keresném, de számomra ez nem fontos! Hallgatom tovább a lányt, még egyszer nem akarok közbeszólni, nehogy megzavarjam.
- És jó volt az első csókod?- kérdésemnél egy huncut kis mosoly jelenik meg arcomon. Tényleg, ez még fel se ötlött bennem, hogy vajon hogyan csókolok. Meg se kérdeztem még erről őt, de jó, hogy felhozta a témát! Vajon most be kéne vallanom, hogy nekem is ő volt az első? Vagy ez a részemről ciki lenne?
Lassan megérkezünk a gyengélkedőhöz, keresek egy üres ágyat, amire szépen lefektettem.
- Kényelmes?- érdeklődöm. Bár, szerintem az összes ágy ugyan olyan, tehát tök mindegy, hogy hova raktam volna le. Pár napot meg itt is kibír.
- Van valami óhaj, sóhaj?- teszem fel a nagy kérdést Natinak, s közben szememmel a gyógyítót keresem, hogy jelezhessek neki, hogy egy újabb páciens érkezett meg hozzá. Majd leülök az ágya mellé a székre, s közel hajolok hozzá.
- Remélem csinosak a nővérkék itt!- vigyorgok a lányra, majd kinyújtom felé a nyelvem. Azért remélem, hogy nem veszi komolyan, amit mondok, mert csak viccelek! Most csak ő érdekel és senki más!