Büntetés
Mimi manó

~ Hát ez roppant cuki, meg lesz oldva itt mindent ~ csillant fel a szemem, mikor Mimi sóvár tekintettel a zacskó felé nyújtotta vékonyka karjait. Át is adtam neki, nekem meg megért ennyit, hogy letudtam a pakolást, ami ezen körülmények között teljesen lehetetlen lett volna. Zsombor azt kapja, amit szeretne, én elpakoltam, csak ugye...volt egy kis fennakadás.
- Nem viszek el semmit, megkapod, amit ígértem, és közben nem történik meg az, ami megtörtént volna úgyis, de mi kihagyjuk, csak úgy teszünk, mintha, mert ha megtörténik, aminek meg kell történnie, úgyis minden változatlan marad. - A végén még én is belekavarodtam a magyarázatba, úgyhogy rájöttem, valahogy le kell egyszerűsítenem a képletet, mert szegény a döntő pillanatban fog belesülni és az katasztrófa lenne. Felemeltem az ujjam, hogy maradjon egy kicsit csendben, én pedig gondolkodtam, mert ugyan az elmélet remek volt, a gyakorlaton sok minden múlt,elsősorban a siker.
- Na, figyelj! Ha én újra elkezdenék pakolni, te mindent visszaraknál a földre, igaz? Ezért ezzel egyszerűsítünk, kihagyjuk a képletből. Én nem nyúlok semmihez, neked nem kell visszapakolni, de azt kell hinnünk, hogy mindez megtörtént, csak azt elfelejtettük. - Huh, na ez még mindig nem volt az igazi. Új stratégia kellett, hogy ő is megértse. Egy még egyszerűbb, de nagyszerűbb.
- Szóval, ha bárki kérdezi, hogy mi történt itt, te csak annyit mondj, hogy én, azaz Victoria, itt volt, pakolászott, de te utána mindent szépen visszaraktál a helyére a földre, mert ott a helye. Világos? - kérdeztem reménykedve, hogy talán ez a legutóbbi magyarázat nem hagyott benne kétségeket és bízhatok benne.
- Ha ügyes leszel, akkor én most elmegyek, nem viszek el semmit, csak hozom neked majd, amit megígértem. Rendben? Akkor most próba. - Komoly arcot erőltettem magara és Zsombi hangját utánozva kérdeztem a manócskát.
- Mesélj csak, te manó, mit láttál? Mi történ itt? Válaszolj, mintha élesben lenne a szituáció! - súgtam ki a jelenetből izgulva, most kiderül, megértette-e.

Büntetés
Mimi manó

Ráment egy fél zacskó cukrom, két drága órám, pár hajszálam, néhány dézsa könnyem, tiszta kosz vagyok, a hajamban vagy három pókháló. Nevezhetem magam áldozatnak? Sziszifusznak nem volt egy ilyen készséges manója, aki a szépen felépített terveit romba döntötte volna egy pillanat reményt sem hagyva neki a boldogság országútján. Ennyi volt, kész, mehetek a süllyesztőbe, nekem befellegzett. A kilátástalanság szürke leple borult homlokomra, azzal a néhány pókhálóval együtt, ami most pár napig ott fog dekkolni beleragadva a hajamba. Amint a manó utolsó mondatai is elhangzottak, én csak álltam ott, szólni sem tudtam, nem is lett volna lehetőségem, ahogy hadart a kis lény, aztán magához szorítva a cukrot, eltűnt egy rejtélyes résben.
- Héhá! Hottizza! - próbáltam rekedten még utána kiabálni. Reménytelen. Jól kitolt velem a kis bestia. Soha többet nem bízom a manókban. Kis galád jószágok. Körülnéztem a helyiségben, ahol hála nekem még nagyobb kupleráj volt, mint előtte. ~ Rakja ezt rendbe a Bem Apó lova. ~ fújtam el a kis lámpa halovány lángját. Megvontam a vállam, volt még egy aprócska reményem. Ha Lolita is idetalál valamikor, majd megcsinálja helyettem is, én meg kitalálok valamit és csókolom. Az ajtó felé indultam, majd kiléptem a közben elsötétedett folyosóra. A hálókörletben lemosom magamról a szertári koszt, aztán még tanulok egy kicsit a vizsgákra. Maradt még pár szőlőcukrom, mert teljesen hülye mégsem vagyok, csókolom.

Köszönöm a játékot! *.*

Egyszerűen megállíthatatlan vagyok - gondoltam, mikor egy újabb bűbájos sikert könyvelhettem el, igaz ami igaz azonban, hogy Dol is ügyeskedett a védelmemben, még ha akaratán kívül is, de ő már csak ilyen. Mielőtt azonban végképp elszállt volna az agyam magamtól, Szikszai kevésbé ismert, szigorúbbik arca kúszott a tudatomba, ami által azonnal visszacsavartam az önelégültség mutatóját, ezzel párhuzamosan pedig, kellő alázatot tanúsítottam a mágia irányában. Míg ezt lejátszottam magamban, már véget is ért a harc, szegény gumikacsa vereségével. A jó kis bádogember, aki értünk vállalta a kacsaságot, most kutyaszorítóba került. Túszul ejtette az illuminátusok egyike, alias Csaba király, mialatt minket kifelé tuszkolt a banya. Hiába örültem annak, hogy mi megúsztuk a büntetést, ám sajnáltam Anonymust, akit ezennel Duckra kereszteltem. Elvégre, ha már nem bádog és ember, hanem gumi és kacsa, akkor másik név is dukál neki. Ez kérem a teljes anyagcsere velejárója. És ha már ő kockáztatta értünk a bádogságát, nem hagyhatjuk magára a gazemberekkel. Hallottam a fenyegetést és nem tagadom, nagyon megsajnáltam Duckot. Az ajtó felé nyomkodásom közben, egy, a kezemhez közel álló polcról levettem egy szimpatikus bűbájgömböt. Nem néztem, hogy kiféle-miféle, a származását meg a nevét sem kérdeztem, de nagyon szép, a szivárvány összes színében játszó sűrű löttyöt tartalmazott, felette apró lila gőzpamacsokkal, amik néha pöfékelés szerű formában fortyogtak a belsejében. Összetett egy bűbáj lehet, az biztos, nem valami kis egyszerű Lumos, úgyhogy megfelelőnek ítéltem a mentési akcióra. Meglendítettem, amennyire tudtam, a célzás is nehéz volt, hiszen a ba...izé professzor asszony ott lihegett a képünkben, de azért próbáltam Csaba királyt eltalálni. Repült a könnyű, de bonyolult bűbáj, egyelőre még a tokjában, ki tudja hol áll meg, és kit hogyan talál meg. Én pedig a csatakiáltást is az arcába vágtam a túszejtőnek.
- Gömbért gömböt! Ide a kacsát vagy kirántalak! -