Dasha


Áááááá, nem is hiszem el, ahogy vonatom már Magyarországon robog, legszívesebben megtolnám, ha tehetném, és gyorsabb lennék, mint a vasparipa. Nem sok idő és láthatom végre a testvéremet, akit két hosszú éve nélkülözök már. Míg idejövet a repülőn ültem, terveket gyártottam, mi mindent fogunk majd csinálni együtt, hova szeretnék elmenni vele, bár a tervezés az ő dolga, de annyira belelovaltam magam az ábrándozásba, hogy még a testhőmérsékletem is felugrott kicsit. Szerencse, hogy anya ezt nem tudja. Igyekeztem lehiggadni, de hiába, újra nem ment le egy falat sem a torkomon. Már kicsit több, mint egy éve, hogy kilábaltam egy kimondhatatlan nevű betegségből, amitől enni sem tudtam, már megint kiütközik rajtam? Megijedtem a feltételezésre és mély levegőket vettem, ujjaim csuriba tettem és felidéztem magamban egy iskolai emléket, hogy pulzuson a normális szintre térjen vissza. Gyomromban az izgalom görcsei azonban nem akartak alább hagyni. Később az ablak előtt elsuhanó tájat szemléltem, szememmel már a kastély keresve. Állítólag látni a vonatból, ahogy a dombok között kanyarogva közeledik a falu felé, ám még nem fedte fel magát egyelőre. Kihasználtam az időt, hogy gyorsan egy levelet fogalmazzak Koreába, megnyugtatni szüleinket, hogy megérkeztem. Ugyan ez még várat magára, de nagy baj már nem lehet. Épp útnak eresztettem a kis termetű baglyocskát, amikor megláttam az iskola, ködbevesző falait, hogy el is takarja a következő pillanatban, egy közénk tolakodó hegyfal. Nemsokára beérünk az állomásra, ezért összekapkodtam a széthajigált cuccaimat, mindent a kézitáskámba gyűrkésztem, majd az ajtók felé tolongó, zsibongó tömegbe integrálódtam. A vonat közepe felé találtam szabad fülkét, ahol csak egy elsős rellonossal kellett osztoznom, mint kiderült. Nem nagyon beszélgettünk, de sárkányszívizomhúr volt a pálcája magja és akkor rellonos lehetett. Leszálltam, megálltam a szerelvénytől egy kicsit távolabb, mélyen beszívtam a friss levegőt, aztán Dashát kerestem. Neki szemben sütött a Nap, így nehezebben vehet észre, én gyorsabb voltam. Az öreg gőzöst is megszégyenítő sebességgel ugrottam a nyakába.
- Dasha! Dasha! Jaj, de örülök, hogy kijöttél elém. Nélküled elveszett lennék a tömegben. Mi újság veled? Hagy szorongassalak meg! - Ezzel átkaroltam, két hatalmas cuppanós puszit is nyomva az arcára.

Dasha

Nyögtem egy alig észrevehetőt, mikor visszaölelt, de nem róhatok fel neki semmit, én sem kíméltem, ő viszont köszönhetően a harcművészeti gyakorlatoknak, sokkal erősebb volt.
- Inkább valld be, hogy már nagyon hiányoztam neked, azért siettél elém. – Megszokott volt nálunk, hogy húztuk egymás agyát, főleg én az övét, de ő sem volt kezdő a témában. Az, hogy imádtuk egymást, nem fejezi ki, azt amit éreztem, ő valóban a másik felem, a komolyabbik felem, de ez így van rendjén, hiszen ő az idősebb. Elkaptam pillantását, amit a csomagomra vetett, kevés cuccom volt, igen. Nem szeretek sok cók-mókkal utazni, viszont ahhoz ragaszkodom, hogy minden fontos a kezem ügyében legyen, így megkértem apánkat, hogy bűvölje meg a tatyómat. Hát így történt, hogy jelenleg csak egy kisebb kézitáskám van. Csillogó szemekkel néztem a tesómra, mint általában mindig. Minden perc olyan hosszú nélküle, az a rövid idő karácsonykor…már el is felejtettem.
- Na, akkor fel kell dobjuk a hétköznapokat, mit szólsz? – kacsintottam rá, amiből ő már körülbelül sejthette, hogy vége az unalomnak. Ha jó passzban vagyok, arról szó sem lehet. Amúgy meg mitől ne lennék abban, ha itt vagyok vele. Sajnálom ezeket a nyálas gondolatokat, néha zavarba is jövök tőlük magamban, de tagadni nem fogom.
- Most, hogy itt vagyok, már sokkal jobban. Nagyon hiányoztál – feleltem a kérdésére, miközben elindultunk az oszladozó tömegben. Jobban lehetett előre nyomulni, kivéve, ha épp ölelkező emberpárok állták el az utat, de ahogy haladtunk, azokból is egyre kevesebb akadt.
- Anyu, még térképet is rajzolt, amin egy hozzám nagyon hasonló figura még azt is mutatja, hogy éppen hol járok. A repülőn volt a leghasznosabb, mert ott, ha kinéztem csak a felhőket láttam. Szívesebben jöttem volna seprűn. Tudtad, hogy apu Franciaországba megy, az óceánhoz? Aztán kihajóznak a nyílt vízre a mélytengeri élőlényeket tanulmányozni. Az utóbbi időben megfogyatkozott a számuk, és nem tudják az okát. Ja, és becsempésztem Kimet a táskámba, de miután felzabálta az összes szendvicsemet, anyu észrevette. nagyon leszidott és még nem is tudtam rád fogni. – Kicsit talán csapongó volt az élménybeszámoló, de annyi mindent szerettem volna egyszerre elmondani neki, hogy azt sem tudtam, melyikkel folytassam. Most éreztem csak, hogy önmagam vagyok és visszatértem az életbe, meg hogy tökéletesen meggyógyultam.
- Igen anyu, írtam neki. – váltottam komolyra. Tudom ő az idősebb, de csak két perccel, attól még nem szeretem, ha kicsi csecsemőnek néz. Ha elkapja a gondoskodási vágy, olyankor legszívesebben menekülnék. Az sem dob fel, hogy közben beértünk a faluba, Dasha meg átvedlett idegenvetőbe. Rám is fért, még soha nem jártam erre. Magyarországon jártam már, de nem ismerem behatóbban, mint hogy mi a fővárosa, meg hol Bagolykő és ilyen alap dolgok. Nem akartam, hogy meglássa rajtam a rosszkedvet, mert akkor azért is magyarázkodnom kell, ezért tereltem a témát.
- Tényleg te lettél a csapatkapitány? Játszhatok majd a csapatban? Jaj, annyi mindenre kíváncsi vagyok. – Eszembe jutottak a beszélgetéssel eltöltött hosszú éjszakák, amikor szüleink azt hitték, hogy alszunk, csak csodálkoztak, miért vagyunk hulla fáradtak másnap. Persze közös szobában aludtunk, mégis mindig akadt megbeszélnivalónk. Itt hogy lesz ez majd? Belém hasított a kérdés.
- Egy szobában fogunk aludni, ugye? – Néztem rá kétségbeesve. Ha nem, az egy kisebb fajta katasztrófa lenne, még egyszer nem választhatnak szét minket, ugye nem?

Dasha és mindenki más, aki jelen van <3

Amíg a meccs tartott, nem volt időm belegondolni, mi lehet a testvéremmel, csak a hév hajtott, hogy megbosszuljam a sérülését, hogy gólt dobjunk, hogy megnyerjük a meccset, hogy legyen értelme a sebesülésének, ha egyáltalán lehet ilyet mondani. Nem éreztem sem fájdalmat, sem a hideget, könnyeim is elapadtak, és mindez csak akkor támadt újra, mikor Ákos lefújta a meccset. Akkor erőt vett rajtam az addig elfojtott düh és elkeseredés, a felismerés, hogy esetleg el is veszíthetem. Már-már ott tartottam fájdalmamban, hogy átkoztam a kviddicset, pedig Dasha imádta, tudtam jól, de ez még nekem is sok volt. Ha én jártam volna úgy, sokkal jobban viselném, mint fordítva. Sikítani tudtam volna, ha nem lettem volna túl fáradt már ahhoz is, csak engedtem, hogy a könnyeim mossák maszatos arcomat tisztára. Rosszullét kínzott, de mozdulni sem tudtam, csak dermedten ültem és zokogtam. Hallottam, ahogy a többiek a gyengélkedőre indultak már, aki a saját lábán ment volna, de én csak ültem. Nem mertem menni, lábaim nem vittek egy lépést sem előrébb, térdeim remegtek. Nem tudtam milyen látványban lesz részem, ez már így látatlanban is komoly sokk volt. Ültem a vizes, szakadt cuccomban a padon, lábam alatt tekintélyes olvadt hó tócsa keveredett a padló porával, fekete mintákat rajzolva a cipőm talpának mintája az aljzatra. Elmosódó foltokat észleltem, meg jókora idő múlásával azt, hogy egyedül maradtam. Kicsit lenyugodtam addigra és megpróbáltam felállni. Utáltam magamat, a brutális játékot, még Dashát is kicsit, bár ezt nem vallottam volna be, mint ahogy azt sem, hogy rettegtem, amint felfelé mentem a lépcsőkön a gyengusz felé. Dobogó szívvel nyomtam le a kilincset, lábamnak erősen parancsolnom kellett, hogy ne omoljon össze a küszöbön, nem tett volna jót Dasha lelkének, ha lát elájulni az ajtóban. Szerencsére még az utolsó pillanatban összekaptam magam és meg is láttam a testvéremet, miáltal a könnyeim megint csorogni kezdtek. Tudtam, hogy nem szereti a túlzott nyáladzásomat, de ezúttal el kell viselnie, nincs más választása.
- Bocs a könnyekért, de féltettelek. - Bólintottam Zolinak, és leülve az ágy szélére a csöpögős kviddicsruhámban, megszorítottam jéggé dermedt kezemmel az ő kezét. Megölelni nem mertem, aggódtam, hogy fájdalmat okoznék.

Gwen Jones


Na, nem szerepeltem valami fényesen a legutóbbi vizsgán, meg van pár tanár is, aki szerintem pikkel rám. Igen, csak amiatt lehet, hogy bár átmentem, mégsem volt egyszerű menet. Sokat kihagytam a betegségem miatt, meg később is kerültem ide, de ez nem ok arra, hogy extra feladatokat kelljen megoldanom a megmérettetésen, ráadásul olyat, ami nincs is a könyvben. A hideg futkos a hátamon most is, ahogy felidéztem magamban a tanerőt, ahogy pökhendin áll ott, karba tett kézzel és jár a szája. „Igen, kisasszony, vettük az órán. Beszéltem róla, hol járt, a fellegekben vagy épp kviddics meccsen? Abba a verzióba bele sem gondolok, hogy esetleg aludt, bár magán már semmi nem segít.” Persze az eszébe nem jutott, hogy akkor még itt sem voltam a suliban, mentegetőzni ezzel meg hiába mentegetőztem. Szóval van okom rá, igen is, nem is kicsi. Még mindig feldúlt vagyok, mikor már kész a terv, és meg kell hogy mondjam, zseniális. Jó sorsom összehozott Gwennel, aki remek partnernek bizonyult benne, bár hogy őt mi vezérelte, azt nem tudom, de azonnal rácsapott a lehetőségre. Éjfélre beszéltük meg a találkát a tanári előtt, de ezt megelőzően, éjszakákat bújtam a könyveket a megfelelő alapanyagok felkutatásának szent célja érdekében, egyszer még be is zártak a könyvtárba. Na, persze nem hiányoztam senkinek, még Dasha sem keresett, ő is tanult, legalábbis azt hiszem. Lassan közeleg a megbeszélt időpont, én sötét árnyként osontam a csendes, kihalt folyosón, remélve, hogy nem futok bele egy prefibe sem. Zihálva a cipeléstől, torkomban dobogó szívvel az adrenalin miatt, érkeztem meg a tanári szoba elé. Próbából lenyomtam a kilincset, hogy nyitva van-e, meg hogy valamelyik túlbuzgó tanerő nem felejtette-e magát a szobában, de az ajtó zárva volt. Reméltem Gwennek van erre is ötlete.

Gwen Jones


Csak néhány percig ácsorogtam idétlenül a megbeszélt helyen, ám nekem szinte óráknak tűnt. A lábam teljesen lezsibbadt, egyrészt a félelemtől, másrészt a sok cipeléstől. Összeszedtem minden fontos kelléket, már ami szerintem fontos lehetett, aztán lehet, hogy Gwen csak jót röhög rajtam. Ő az akció részleteinek kitervelője, de én sem szerettem volna lemaradni, mert akkor nem éreztem volna rendesen a bosszú ízét. A frászt hozta rám a piros, mikor rám köszönt, majdnem akkorát ugrottam hátra, mint ide Lacháza.
- Szia! Jó hogy jöttél, már teljesen kikészültek az idegeim - Vártam pár percet, hogy szívdobogásom felgyorsult üteme kicsit lejjebb araszoljon, közben figyeltem, miket vett elő a lány. Valami áttetsző, ám zöldes, kocsonyás zselészerű volt az üvegekben. A látvány teljesen lenyugtatott és széles mosoly terült el az arcomon.
- Troll takony! – Csillant fel a szemem – Ugye mondtam, hogy Felagund professzornál mindig van vész esetére? – Nem kérdeztem, hogy szerezte, ha akarja majd elmondja, de sokat nőtt az eridonos árfolyama a szememben, pláne, ha még az ajtót is ki tudja nyitni. Én is szedtem elő sorjában, amiről úgy gondoltam, hogy szükséges, köztük feszítővas, lufik és két rózsaszín lepkés esőkabát. Jó hosszú, de kapucnis.
- Jó, hát izé. Ezt tudtam csak szerezni. Tudod milyen nehéz ilyen mugli cuccot beszerezni a faluban? – védekeztem kicsit határozatlanul, miközben átnyújtottam neki a remekbe szabott darabot, két gumikesztyű kíséretében. Kezembe vettem a lufikat, amik szintén extrém színekben pompáztak, aztán várakozó állásba tettem magam.
- Lássuk az ajtót! -

Gwen Jones


Ciki ide vagy ciki oda, még tényleg nem robbantottam soha tanárit, de nem riasztott a dolog, csak rettenetesen izgultam, ezért, bár hiába Gwen volt az ötlet gyáros és a kitervelő agy, engem is megmozgatott a lehetőség és készültem is. Na jó, az esőköpenyek kinézetre is szánalmasak, de most nem ez volt a lényeg, hanem, hogy ne a mi nyakunkba hulljon a taknyos trutyi. Kimondani is olyan gyönyörű, hát még elképzelni, ahogy minden fontos papíron, széken, ablaküvegen, kilincsen és a tanáriban felejtett taláron, nyúlós, ragacsos és büdös takony lóg majd. Igen, büdös.és ez már az én ötletem volt. Átvettem az üvegeket, egyik kezemben összegyűjtve azt a körülbelül 30 lufit, miközben Gwen a zárral ügyködött. Odasúgtam neki befelé menet a szobába.
- Hoztam egy kevés trágyaport, extra büdi. Megszagolod? - Az orra elé tartottam a zacskót, de ki sem kellett nyitnom, már éreztem a nélkül is. Jó szolgálatot tesz a szájmaszk, így azokat is elővettem a ruhám egyik mély zsebéből.
- Csináljuk egyszerre, szerintem. Nézd csak ezeket! - Felmutattam a sok színes lufit, de ehhez a trágyát le kellett tennem az egyik tanári asztalra.
- Megtöltjük a lufikat a trutyival, megy a tetejére egy kis trágyapor, minden tanár asztalára teszünk egyet és aztán jöhet a durrogtatás. Mit szólsz? - Egyre jobban belelkesültem az akción, szemem csillogott a vaksötétben, arcom is kipirult, bár nem látta senki, csak a kapucnis esőkabátom foszforeszkáló pillangóit. Felhúztam a fejemre a csuklyát, lepakoltam mindent a trágyapor mellé, hogy klasszul kéznél legyen és átnyújtottam az egyik maszkot a lánynak.
- Hol akarod kezdeni? Van valaki tanár, akit ki akarsz hagyni? - Fontos kérdés volt, bár nekem nem volt favoritom, de hátha Gwennek volt szíve csücske, így ezt jobb az elején tisztázni.

Gwen Jones


A kezem is remegett, miközben töltöttük a lufikat, annyira izgultam. Gwen irtó jó fej volt, hogy teret engedett az elképzelésemnek és ezért rettentően hálás is voltam neki, bár sok minden látszhatott rajtam, de az a legkevésbé, egyrészt a szag, ami fojtogatta a torkomat, másrészt a mozgolódó gyomromból feltörni készülő beltartalom, amit a troll takony beltartalmának gondolata indított el. Hány troll kell ennyi takonyhoz? Direkt bezárják őket valami hideg helyre, hogy megfázzanak és termelik az anyagot, amit fix időközönként lecsapolnak? Vagy van valami bájital, amit megitatnak velük és attól ömlik az orrukból a szutyok vagy alapból van ez náluk? Hát, igen, Legendás lények gondozásából is mutatkoznak nálam hiányok, de nem hoz zavarba. Míg egyikünk tartotta a lufit, a másikunk töltötte bele az orr nedvet meg a trágyaport, azért csak megjegyeztem csendben:
- Hány éves termés lehet kétüvegnyi szutymák ebből? - Nem vártam ugyan választ, de ha felet rá valamit, igyekeztem okosan bólogatni, egyébként nem ártott, ha csendben maradunk, nehogy idő előtt lebukjunk, sőt idő után sem kéne. Annyira ideges voltam, hogy majdnem elejtettem többször is a teli léggömböket, amik most nem levegővel voltak tele, és valami egész viccesen mutattak a vidám színeikkel, ahogy ott sorakoztak az egyik asztalon. Vagy kéttucatnyi időzített bomba. Eridonos társam két tanárt akart kímélni, így amikor elhangzottak a nevek, szememmel kerestem az asztalukat, de még a személyeket sem nagyon ismertem, nemhogy azt, hol ülnek.
- Nekem mindegy, nincs kit kiemeljek, esetleg dupláznék inkább - nevettem halkan, majd folytattam. - Megmutatod, melyik az asztaluk, mert nekem fogalmam sincs róla. Majd oda ne teszek. - biztosítottam a támogatásomról.
- Elég lesz ennyi szerinted? Még az üres üvegeket is robbantsuk fel, nem fog ártani egy kis üvegszilánk szétszórva. - Kezdtem egyre jobban belelovalni magam a csínybe és nem tagadom, élveztem, azt meg még inkább, hogy Gwen ezt olyan természetes egyértelműséggel vitte véghez, mintha mindennap ezt csinálná. Szóval minden készen állt, már csak a lényeg volt hátra, de ekkor valami zajt hallottam kintről. Intettem a lánynak, maradjon csendben, majd az ajtóhoz lopóztam, fülemet a fára tapasztva, lélegzet visszafojtva hallgatóztam. Csend volt.
- Mehet! - bólintottam. Gyorsan osztottuk szét az asztalokra a bombákat, ügyelve rá, hogy az említett két tanár kimaradjon. Kevés rá ugyan az esély, hogy ők ne kapjanak a fröccsenő léből, de bennünk megvolt a jó szándék.

Gwen Jones

Jól esett Gwen nyugtatgatása, de azzal is tisztában voltam,  hogy nem kedvességből tette, csak a küldetés sikeréért aggódott, és a feszültségem bizony, bajba is sodorhatott volna mindkettőnket. Ha miattam lesz gikszer, nekem annyi, a főnix lány, kinyír, az biztos. Igyekeztem megnyugodni, mert minden kis apró zajra megriadtam, nem volt ez így jó. Mégis sikerült valahogy befejezni az akció első szakaszát, következett a második. Szétosztogattuk az asztalokra is a gránátokat, majd nyúltam a pálcámért, de nem volt rá szükség. Társam két idegen pálcával jelent meg, csodálkozva és kérdő tekintettel néztem rá.
- Ez mekkora ötlet! - Gyorsan el is tettem a sajátomat a zsebembe, ezzel párhuzamosan már nyúltam is a másikért.
- Szenzációs- suttogtam elképedve a főnix előrelátásán, így a pálcánk már nem fog lebuktatni minket. Indulhat a támadás. Összébb húztam magamon a vízhatlan köpenyt, fejemre igazítottam a kapucnit, kesztyű amúgy is rajtam volt, a szájmaszk is rendben. Lendítettem a pálcát, és szisztematikusan, lendületesen kezdtem a lufik irtásába. Bizonyos fedezékbe is vonultam közben az egyik asztal alatt, ahonnan csak annyira lógtam ki, amennyire muszáj volt és lőttem, és lőttem, és lőttem. Felváltva robbantottunk, így hamar takonyba vontuk az egész tanárit. Egy perc sem telt bele, és már az utolsó lufik durrantak egy pukkanással, szétszórva undorító tartalmukat. Elégedett voltam az eredménnyel, szép munka volt, amit véghezvittünk ketten. Brilliáns a terv és a kivitelezés sem kutya.
- Készen vagyunk, iszkolás! - adtam ki az utasítást, átvéve kicsit az irányítást a másiktól. Levettem a köpenyt, és Gwenével együtt begyömöszöltem egy zacskóba, a többi bűnjellel együtt, majd távoztam, gondolom társammal a nyomomban. Hogy ő merre iszkolt már nem láttam, én a Levita torony felé menekültem, de útközben valamelyik páncél mögé elrejtettem a zacskót. Két percen belül, már az ágyamban pihentem, elégedett mosollyal az ajkaimon.

Lolita Marks, bár várta a fene

Eldugott, nyugodt helyet keresve sem találhattam volna, mint a szertárt. Nevéhez nem méltóan inkább koszfészeknek kellene nevezni, de nem voltam abban a hangulatban, hogy logikát keressek a szoba nevek etimológiájában. Zsebemhez érve megtapogattam a literes üveget, mit gondosan bedugaszoltam, mielőtt elcsórtam volna a csárdából. Reméltem nem hibáztam olyan nagyot, hogy mondjuk limonádét oroztam életem kockáztatásával. Kivettem óvatosan a zsebemből, kihúztam a dugót és beleszagoltam. Megnyugtató volt, hogy vissza kellett kapnom a fejem a kitóduló erősen csípős, bódító illat elől, mely orromat ugyan irritálta, de erőt kellett vennem magamon. Ám még nem kóstoltam bele, majd bent. Lenyomtam a kilincset és a zár engedett. Hogy semmit nem zárnak be ebben a nyamvadt suliban.... Beléptem a nyirkos, sötét és büdös szobába, vártam, míg szemem hozzászokott a sötéthez. Mikor már láttam is valamicskét, pár foszladozó könyvet vagy irathalmot pakoltam egy viszonylag pókmentes helyre és elhelyezkedtem rajta. Kezemben a piával farkasszemet nézve gondoltam végig a teendőmet. Betegségem újabb kitörése után a varázslópszichológusok tanácsolták, hogy írjak bakancslistát, majd valósítsam is meg. Megfogadtam a tanácsukat, elvégre a végső gyógyulásom forgott kockán. Dasha miatt is ki voltam borulva, mert ő meg miattam volt kiborulva, így aztán mindenért én vagyok a felelős. Megérdemlem, hogy életemben először leigyam magam a sárga földig, pláne hogy orvosi rendelvényre. Persze ők nem így gondolták ezt a lista dolgot, de az én listám, én meg így gondolom, meg aztán az is lehet, hogy az alkohol kiégeti belőlem a betegség maradvány morzsáit és nyerő leszek. A bódulat majd elmúlik, lehet hogy hányni is fogok, de se gáz. Elbújtam ide, ebbe a koszplaccba, és senki ne merészeljen ide bejönni, mert hozzávágok néhány emberevő pókot.

Lolita Marks

Megtörten üldögéltem a halom papíron, mikor a tesómmal kapcsolatos emlékek, amit csak mesélésből tudtam, feltódultak bennem. Mégjobban elöntött a keserűség, hogy ártottam neki, pedig nem volt szándékomban, sőt álmomban sem gondoltam volna, hogy őt is ennyire megviselik a velem történt dolgok. Egyelőre csak szemezgettem az üveg tartalmával, még soha, de soha nem ittam egyetlen korty alkoholt sem. Kihúztam a dugót és a számhoz közelítettem az üveg nyakát, mikor megállt bennem a szusz. Kinyílt az ajtó, sőt be is lépett rajta valaki. Szorosan lapultam a falhoz, akkor azonban megnyugodtam kicsit, mikor láttam, hogy aggodalomra nincs okom, csak egy hozzám hasonlatos diáklány koslatott be. A bátorságom visszatért, már nem lapultam olyan szorosan a falhoz, sőt halkan megjegyeztem.
- Elhagytál valamit. - Valószínűleg nem is hallotta, el volt magával túlságosan foglalva, de amúgysem örültem a látogatásának. Miért pont most ette ide a fene? Hát nem lehet egy perc nyugta sem az embernek? Nincs ebben a kócerájban egy hely, ahol nem háborgatják idióták? Észrevett, felém jött. Már csak ez hiányzott.
- Hogy mi a mit keresek? - kérdeztem vissza, közben tetőtől talpig, jelentőség teljesen végigmértem a lányt.
- Azt hiszem, megtaláltam. - Arckifejezésemmel egyértelműen tudattam vele, hogy az általa említett testrészt, kiben véltem felfedezni. Annyiban viszont igaza volt, hogy nem szemezhetek örök időkig a piával, így vettem egy mély levegőt, majd beledugtam kicsit a nyelvem a nedűbe, kisvártatva pedig meghúztam. Ezzel egy időben, hogy túl feltűnő ne legyen a mozgás, kitoltam a háta mögé a lábam, hogyha hátrálna vagy megfordulna, akkorát taknyoljon, hogy felnyalja az összes koszt a padlózatról. El is képzeltem az akciót, minek következtében, önelégült kaján vigyor terült szét arcomon. Irritált a csaj jelenléte, ezért még egyet nyeltem az üvegből, majd ártatlan barna szemeimet ráemelve megkérdeztem.
- Kéne, mi? Hát kérjél szépen! Pitizz! Aztán húzz el! - Az utolsó szavakat már csak köptem felé. Hamar megártott a pia vagy a bennem gyűlő indulat, de egy újabb korty nem árthat meg jobban, mint az eddigiek. A következmények sem érdekeltek.

Lolita Marks

Úgy látszott ez a nap meg van átkozva, vagy én voltam megátkozva, hogy sikerült belefutnom az iskola legundokabb figurájába, miközben nyugalomra vágytam. El kellett viselnem a rihonya rikoltozásait, de meg kell hogy mondjam, egyre kevésbé zavart. Szorgosan kóstolgattam a löttyöt, és minél magasabbra kúszott az alkoholszint mérőm, annál feljebb ment az ingerküszöböm. Igazából ugye minden a bakancslista miatt van, mégpedig az első passzus, miszerint tíz olyan dolgot csinálni, amire a felnőttel azt mondják, hogy:" Gyerekem, te nem vagy normális.!" Meg voltam elégedve magammal, ez a feladat kipipálva, ám nem volt a tervben Hiszti Kriszti. Persze, hogy nem húzott el az alfenékre, sőt még tette ott az agyát nekem, hát tennem kellett valamit.
- Na ne szívd fel magad, árt a szépségnek...bár neked úgyis mindegy. - Legyintettem, ám zsigereimben éreztem már a harc szelét. Talán fiatalabb nálam, az itteni búbajtan oktatás meg szánalmas, eleve jobb vagyok, latolgattam az esélyeket. A bunyóban is benne lennék, ott sem vallanék szégyent, de az erjesztett gyümölcs párlat megtette a hatását és abban sem voltam biztos, hogy hirtelen fel tudnék állni egyenesen. Fogásom az üvegen is gyengülhetett, hogy ki tudta kapni a kezemből és jókorát lehúzott belőle. ~ Ha így folytatod anyukám, hamarabb kidőlsz, mint gondolnád.~ Mulattattam magam újabb belső képekkel, ami azt bizonyítja megint csak, hogy felfoghatatlan folyamatok zajlanak bennem. Nem csoda, hogy a sámánbot is tanácstalan volt, mikor újra megvizsgálták házbeli hovatartozásomat. Pillanatnyilag úgy nézett ki a dolog, hogy hajléktalan voltam. Ezen megint keseregtem egy sort, sőt mikor kedves szavak kíséretében visszakaptam az üveget, fél kézzel fogva újra kortyoltam.
- Ki a halál vagy te? - röhögtem a viccemen, felismerve a lányon feszülő ruha motívumát. Idétlen vihogásom már erősen a részegség felé hajazott, de ez nem gátolt meg abban, hogy újra igyak, a másik kezemet azonban a talárom alá rejtettem, a pálcám után kutatva.
- Látom a pitizés nem megy még, pedig azt a legbutább kutya is hamar megtanulja. Hát akkor... - Előrántottam a pálcámat, a lányra szegeztem, már amennyire homályos tekintetem, és a szoba fényei engedték és elkiáltottam a varázsigét.
- Planta Lubricus! -

A Madagaszkári henye-hunya óta felgyorsult az élet a kastélyban. A fejemet sem győztem olyan gyorsan kapkodni, ahogy a tanárok akcióba lendültek a hosszúra nyúlt nyaralás után. Már éreztem a zsigereimben, hogy nem lesz jó vége annak a nagy semmittevésnek, meg lesz a böjtje, hát most itt van. Ha nincs órám, a könyvtárban ültem a különböző témájú beadandók láncaiban, amik igen csak megszaporodtak. Ha egynek vége volt, letudtam, jött a következő, szinte lélegzetvételnyi szünet nélkül. Mégis, mindezek ellenére örültem sok mindennek. Először is, hogy újra a megszokott környezet, az elviselhető hőmérséklet, a tengerzúgás teljes hiánya...na, utóbbit elhozhattuk volna. Mindegy és itt volt Berti is, a Levita tükörfiúja, akit a szigeten nem sokat láttunk, de most ő is erősíti a csapatot, Hannával együtt. Ráadásul, mint megtudtam az Elemi mágia órán oroszlánrészt vállalt az okításban, ezért legalább vigasz volt, hogy bár tanulni azt kell, de ott lesz Berti- Ahogy a terembe léptem, az első amire a pillantásom esett a tükör volt. Ismerős, de még soha nem jártam odaát, Berti birodalmában és elemi mágusnak sem érezhettem még magam soha. Érdekesnek ígérkezett hát az óra. Nem riasztott vissza a sérülés lehetősége sem, elvégre az ember a kviddicspályán is megsérül, egy 50 kilós gurkóhoz képes, mi jöhet rosszabb? Nem tolongtam a belépéskor, csak nyugodtam beálltam, valahogy a sor közepe felé és mikor rám krült a sor, Berti segítő jobbját fogva léptem be a titokzatos világba.
- Szia Berti! - köszöntöttem a srácot suttogva. Nem akartam nagy zajt csapni, hátha akkor valami rettenetes történik vagy tudom is én. Ahogy átértem, félre álltam, ne akadályozzam, az utánam lévőket.

Elemi mágia óra

Lassan oszlott a sötét félhomály, mely a tükörbe lépésem után fogadott. A külső világgal együtt Berti képe is eloszlott. Előbb ködszerű felhőbe burkolva mindent, mely egyre világosodott, hangok foszlányai érték el fülem a lágyan lengedező szellővel. Eleinte csodálkoztam rajta, hogy hogyan hallok olyan élesen, mint eddig soha, de végül is ez egy másik dimenzió, másképp működnek a dolgok. Alig ocsúdtam még, szememnek szoknia kellett az erős fényt a sötét után, fülemnek a zsivajt, mely megnövekedett hangerővel támadta dobhártyámat, de nem csak harsányabb volt, hanem sokkal tisztább is. A legtávolabbi kofa alkudozásait tisztán értettem, és hallottam annak a szekérnek a zörgését is, amelyik most fordult a piactérre vezető útra. Hátra fordultam, hogy kitérjek előle, mikor halálos iramban egy lovas vágtatott el mellettem. Azt gondoltam, majd felkorbácsolódik körülöttem a levegő, ahogy a lovas menetszele megcsap. Fel voltam készülve a lökődés érzésére, de nem történt semmi, csak szelíd simogatást éreztem a karomon, hajamat lágyan, hűsítően lebbent ki arcom elől. A piaci forgatagban, sülő hús illatát éreztem, mely keveredett a közelben lévő rét lenyírt füvének illatával. Az is valahogy sokkal élénkebb volt, mint amit eddig megszoktam. Körüllengett valami, amit nem tudtam volna meghatározni, hogy mi. Emberek tolongtak, adtak-vettek, pletykálkodtak, nagy volt a tömeg, de az igazi sokadalom egy kisebb, kitaposott terület körül csoportosult. Arra vettem az irányt, mert mikor az égre néztem, egy papírsárkányt láttam elképesztő táncot járni a széllel. Izgatott a látvány, szerettem a papírsárkány eregetést, így elhatároztam, hogy megnézem. Valami csodálkozás ült az arcokon, de egy egyszerű papírsárkányban nincs mit ennyire csodálni, de kétségtelen, hogy ügyesen irányította valaki. Az a valaki egy fiatal lány volt, hosszú barna haja lebegett a szélben...pedig a fák levelei meg sem mozdultak. Mintha ezernyi apró ujjacska játszadozna egyenként a hajszálaival. Kezeit ugyan a fent repkedő mitikus papírlény felé tartotta, de kezében nem volt ott az irányító madzag. Elképedve néztem rá, ő meg rám, csak ő mosolygott. Karjait abban a pillanatban leengedte, és a sárkány elkezdett zuhanni. A nézelődő sokaság egy emberként hördült fel, én is felnéztem. A sárkány zuhanva, de felém tartott. Le fog esni...hasított belém a felismerés. Zavartan bámultam a lányra, miért csinálja ezt, de csak mosolygott rám. Reflexből emeltem fel a kezem, hogy ne kólintson kobakon a könnyű tákolmány, és abban a pillanatban megállt, egy helyben a levegőben. Elmúlt a veszély, lélegeztem fel és leengedtem a karom, mire ismét szállingózni kezdett felém a sárkány. Nem volt mit tenni, ismét felemeltem a kezem, de közben éreztem valamit...A kép kezdett összeállni bennem....

Elemi mágia óra

Amint másodszor is megállítottam a levegőben a sárkány esését, a felismerés kellemes hullámai borítottak el. Nem is tudom, miért nem jöttem rá hamarabb, mikor több jele is volt annak, hogy Berti világában irányítani tudom a levegő elemet. Hogy milyen mértékben, azt még nem sejtettem, de szerettem volna kipróbálni magam. Visszamosolyogtam a lányra, aki teljesen átengedte nekem a sárkány irányítását. Most már nem zuhant, hanem egyre magasabbra szállt, csak kígyó módon tekergő, színes farka alapján lehetett felismerni. Azonban túl magasra emelkedett, már nem tudtam felügyeletem alatt tartani, nem tudom, hogy mi történt vele. Vagy leszállt valahol, miután nem kapott több energiát a repüléshez vagy a szél és a meleg levegő felhajtóerejét kihasználva, tovább siklott az égen valahol. A lány, folytatta tovább mutatványait, színes tornádókat alkotott, levendula és csoki illata ingerelte szaglószervemet. Eddig szabadon szálló haja, tincsekbe rendeződött, majd egy fonatba fonva magát, lila levegő szalagból kötött köré masnit. Közben úgy látszott lebeg, ahogy egy szintén általa kreált levegő labdán állt. Nevetve körém varázsolt egy kisebb tornádót, mire én is elemelkedtem a talajról. Nem kellett kapaszkodnom, úgy éreztem szilárd levegő fal vesz körül, amely segít megtartani egyensúlyomat. Tetszett a móka, ezért én is megpróbálkoztam valamivel, ellesve és leutánozva mozdulatait. Nyaka köré színes buborékokból álló láncot kerítettem, de idővel hagytam szétpukkanni, menta és narancs illata szabadult ki az apró gyöngyöcskékből. Az ismeretlen kacagott, levegőből font masnija, önálló életet élve kavargott nevetése ritmusára. Pici harangokat formált eleméből, angyalian édes hangjuk elnyomta a piac nyüzsgő zaját, ám ezt már csak ő és én hallottuk, senki más, mert ő így akarta.

A ZENE
5. perctől

Elemi mágia óra

Jókat szórakoztunk és nevetgéltünk az ismeretlen lánnyal, talán mi jobban élveztük, mint a közönség. Nekem ez újdonság volt, hiszen soha nem tapasztaltam még, milyen is egy levegő mágus élete, mire képes. Az a csengettyű szó, amit csak mi hallottunk, döbbenetesen szép volt. Pár perc harmónia és felszabadultság után egyszer csak, mint a szappanbuborék pattant szét minden levegő alkotás. A kis harangocskák szétfoszlottak, a lebegés is megszűnt, amint légpárnáink finoman leeresztettek. Mindennek oka egy furcsa fiú, aki határozottan hímnemű volt, mégis derékig érő hajat viselt, amit ráadásul szalagokkal kötött össze. Valamit súgott a lánynak, és arca feszültséget tükrözött. Mi történhetett? A lány gyorsan összeszedte a szórakoztatás díját a nézőktől, majd futásnak eredt, közben engem is arra biztatott. Utánuk siettem, nem akartam ott maradni egyedül, az ismeretlen világban, őt pedig már legalább megkedveltem, sok mindenre megtanított, tartoztam neki annyival, hogy hiszek neki. Könnyebb volt a futás, mint vártam, és az ismeretek fényében sejtettem, hogy a lány csinált valamit a légellenállással. Hátamban erős levegő oszlopot éreztem, mely szinte tartott és tolt előre. Nyomunkban néhány légörvény kavarta az út porát, hogy nyomainkat elfedje. ~ Szerencse, hogy mindenre gondol és addig ez remek ötlet, míg nem engem akar elrabolni. ~ Elhessegettem a gondolatot, végtére is mi haszna lenne belőlem, csak az útjában lennék. Az volt a gyanúm, hogy menekülünk valami vagy valaki elől, de hogy ki elől és miért, de legfőképpen hova, arról fogalmam sem volt.
- Mi most menekülünk? És ki ez a fiú, aki olyan, mint egy lány? - Tettem fel az aktuális kérdést, loholás közben. Ez a loholás kifejezetten kellemes volt, mintha légpárnás cipőt húztam volna a lábamra. Ez a lány, tényleg mindenre gondolt.

Elemi mágia óra

Jól sejtettem, tényleg menekültünk, de az legalább megnyugtatott, hogy nem engem rabolnak éppen el. A másik kettő, szinte siklott a levegőben, lábuk alig-alig érintette a talajt, feszültség is csak a fiún tükröződött, sőt a lány időnként csilingelőn felkacagott. Ametrinre, mint megtudtam, ez nem volt elmondható, sőt, miután lánynak tituláltam, rám villogtatta sárga szemeit. Biztosan kaptam volna pár csípősebb megjegyzést is, ha nem foglalta volna le a futás. Láthatóan megsértődött, de hát nem értettem, milyen célt szolgál hajában a szalag. Tanultunk az elementálokról az órán, mindig olyanok, amilyenné mágusuk formálja őket, mind külső, mind belső tulajdonságaikat illetően, de akkor sem fért a fejembe a hosszú haj és a szalag. Teste olyan tömör füst gomolyagnak hatott, hogy teljesen emberszerű tapintást vártam volna el, mikor titokban megérintettem. Csak erős vibrálást éreztem, ami valószínűleg a mágia hatása lehetett. Reméltem a nagy rohanásban nem vette észre, lehet nem kellett volna taperolnom. Hallásom felerősítette elemi mágusi mivoltom, és sok más egyéb mellett, ezt is határtalanul élveztem. Úgy éreztem, nem eshet semmi bajom, mert a képességem megóv mindentől, hát még, ha tisztában is lettem volna annak mibenlétével, teljes mértékben. Tartva az iramot suhantam a páros mögött, kicsit lemaradva és érzékeimnek hála, hallottam üldözőink csörtetését is, némileg közelebbről, mint ahogy valójában voltak. Befordultunk egy sikátorba, melynek végében kőfal zárta el az utat. Zsákutca, nyilallt belém a tudat, de a lányom most sem látszott aggodalom. Rám kacsintott és már lendült is, át a magas falon, Amertinnel a nyomában. Egyedül maradtam a problémámmal, hogy megmenekülök vagy elfognak. Elővettem a pálcámat és egy Fumossal, átlátszatlan füst falat varázsoltam magam és az üldözőink közé, aztán egy Reducioval próbáltam meg a tégla akadály magasságát csökkenteni. Nem volt több időm, elképzeltem, hogy a talpam alatt rugalmas légpárna van, mely rugóként segít a lendülésben és ugrottam egy nagyot, amennyi az erőmből tellett. Hogy elég lesz-e ennyi a meneküléshez, az a jövő zenéje.

Elemi mágia óra

Puhán, de erőteljesen rugózott alattam, saját készítésű légpárnám, talán annak köszönhető, vagy talán a bűbáj segített, de sikeresen földet értem a túloldalon. Magamnak azonban feljegyeztem, hogy ki kell egyszer próbáljak egy levegőágyat, mert az király lehet, de ha azt nem, legalább egy párnát. Sőt akkor már kívánjunk nagyot...egy levegővel töltött paplant, levegő huzattal. Egyre elképesztőbb ötletek jutottak eszembe pár másodperc leforgása alatt, miközben a lány és elcementálja már megállítottak egy szekeret, hogy azzal meneküljünk tovább. Felmásztam én is az ingatag tákolmányra, melyet két furcsa kinézetű ló húzott, vagy csak tán nagyon soványak voltak. A szekér gazdája egy tagbaszakadt, pocakos úr, már azt kétkedve néztem, hogy őt egymagát, hogy bírja el az a két girhes jószág. Ametrin súlya gondolom nulla, úgyhogy ő nem terheli meg külön a szekeret és a lovakat. Ez komoly érv lehetne az alkuban, de nem szóltam bele, általában nem szokták díjazni az idétlen ötleteimet, magamat viszont remekül elszórakoztatom velük. Elhelyezkedtem én is a járművön, nehogy már lemaradjak. Nem hagytam volna ki a társaságukat semmi pénzért. Rámosolyogtam az eleméntál fiúra, hogy kompenzáljam kicsit az előbbi ballépésemet, sőt mi több, mellé is ültem. Valahogy vonzott az energiája, érezni akartam. Mióta megláttam, furdalt egy kérdés,és most, hogy alkalom is adódott, nem haboztam feltenni.
- Miért van szalag a hajadban? - Vad fantáziámban azt képzeltem, hogy abban, mármint a hajában van az ereje, mint Sámsonnak és valami rettenetes dolog történne, ha kibontaná. Mondjuk eltűnne az összes levegő és mindenki megfulladna csak az elemi mágusok nem, vagy elszabadulna az összes villám a világon, amik ebben a pillanatban be vannak zárva valamelyik hegy gyomrába, de belegondolni is rémületes, milyen csapkodás és égzengés lenne itt, ha mind szabadjára lenne engedve. A sok idióta ötletem között majdnem elfelejtkeztem a legfontosabbról, nem tudom a lány nevét és ő sem az enyémet.
- Ne haragudjatok, de csak ...szóval a nagy menekülésben nem volt idő rá...Victoria vagyok. Hol vagyok tulajdonképpen és ...én veletek a világ végére is, ....de hová tartunk? - Úgy éreztem, eleget tettem a protokollnak végre, de engem nem nagyon zavart, hogy nem tudom a nevét. Vannak sokkal fontosabb dolgok is, csak kellett valahogy szólítanom. A hely, pedig annyira volt csak ismerős, amennyire ismerős lehet a Föld bármely másik, mérsékelt ővi szeglete, de sejtettem, hogy talán nem csak térben, hanem időben is ugrottunk egyet-kettőt. Ha Berti keze van a dologban, akkor biztos lehettem benne, hogy ez nem a 21. század.

Elemi mágia óra

- Nagyon dekoratív azért - nyugtattam meg Ametrint, mert kapcsolatunk szivárvány egén mutatkozott pár viharfelhő, égiháborút pedig nem szerettem volna kirobbantani, legfőképpen nem két levegő mágus által.
- Mondjuk rasztásíthatnád neki - fordultam Payához - akkor nem zavarnák talán annyira a lengedező hosszú szálak. Nem vagyok nagy fodrász, de egy füstből készült hajkoronát nem lehet annyira macerás, mint az igazit. - Csak segíteni próbáltam, mindezt szegény fiú háta mögött, szóval nem léptem jottányit sem előbbre barátságunk szűk ösvényén. Egyáltalán volt-e beleszólása Ametrinnek abba, hogy szeretné hordani a haját...abból kiindulva, hogy idegesítette a hosszú, mégis azt viselt, azt szűrtem le, hogy nincs. Az órai anyag nem terjedt ki ennyire részletesen az elementálok akaratára, érzelmeire és döntési jogaira, ezért nem láttam tisztán. Csak az alkalmat vártam, hogy kikérdezhessem most, hogy mint megtudtam, haza felé tartunk, talán lesz rá lehetőség. Szántóföldek hosszú sora szegélyezte két oldalt az utat. A végtelen vetemények unalmát, csak a távolba vesző meredek sziklás hegyek törték meg, meg az a legközelebbi, ami felé Paya mutatott. ~ Paya, szép neve van - gondoltam, miközben rámosolyogtam - Vajon a nevük, jelent valamit? ~ Nem volt lehetőségem elmerülni a táj szépségeiben, mert egy kérdéssel bombázott meg a lány, amire válaszolni először egyszerűnek tűnt...
- Hogy honnan jöttem?  - vakartam meg a kobakomat - húúú, hogy is mondjam....odaátról. - Misztikusan indítottam, de nem volt más ötletem, egy regényt kellett volna elmondanom nekik, de kérdés, hogy megértik-e.
- Szóval, én egy mágus iskolába járok,...valahol nagyon messze és csak egy órája vagyok levegő mágus, úgyhogy...tanítottak már...igen, te. - Elragadó mosolyommal újra megajándékoztam őket, döcögve tovább a poros úton. Nem tudhattam, hogy mikor ér véget a varázslat...illetve az elemi mágia óra, de csalódottnak éreztem volna magam, ha itt most megszakadna, hisz a csodák kapuján csak most készültem belépni, ha érzékeim nem csalnak. Viszont volt valami, egy kifejezés, ami nem hagyott belül nyugodni, fel is tettem Payának a kérdést.
- Menedékház? Nincs rendes lakásotok? - Összeszoruló szívvel vártam a választ, remélve, hogy nem lesz annyira tragikus, mint amennyire annak gondoltam első hallásra.

Elemi mágia óra

Én csak vigyorogva figyeltem a kettőst, mint tök a fűben. Ártatlan vagyok, tisztelt bíróság ebben a hajtémában, engem csak a segítőszándék, amivel a pokolhoz vezető út van kikövezve, csak az vezérelt. Mikor a fiú haja eloszlani látszott, akkor is csak hatalmas szemeket meregettem hol Payára, hol Ametrinre. Utóbbi hálás pillantása gyógyír volt felbolydult lelkemnek és szerencsére még a lány sem haragudott meg rám. Ha nekem lesz egyszer valaha is elementálom, hagyni fogom, hogy olyan legyen a külseje, amilyennek ő akarja...már ha van akarata egyáltalán. Kuncogva még mindig az átélt élmények hatása alatt, fordultam a fiúhoz.
- Nem tudtam, hogy jártok - kacsintottam Paya felé, bár voltak kétségeim azt illetően, hogy ismeri-e a szó szlenges jelentését, majd folytattam.
- Meddig terjed az akaratod? Mi az, amit megtehetsz magadtól is és nem kell parancsra várnod? - Ha érkezett is válasz, azt figyelmesen hallgattam, bár az is lehet, hogy magától még válaszolni sem fog nekem. Ezek a teremtett lények mindig sokkal izgalmasabbak, mint amilyennek első látásra kinéznek, ezért is nem firtattam tovább, ha nem válaszolt. Ellenben a lány úgy látszik firtatja ezt a mágussulis dolgot, meg kell próbálnom, röviden, de értelmesen válaszolni neki.
- Létezik, mert itt vagyok, de azért ott sem fenékig tejfel az élet. Titkoljuk a kilétünket, elővigyázatosságból. Nem varázsolhatunk bárhol és bármikor, törvények vannak és a mágus minisztérium ügyel mindenre. - Kicsit bizonytalanul néztem rájuk, szemükből őszinte csodálkozás tükröződött, némi értetlenséggel fűszerezve. Óvatosan folytattam
- Ez is egy feladat. Én is és ti is, most egy elemi mágia óra részesei vagytok. Azért kerültem ide, hogy átmenetileg átélhessem, milyen lehet egy aeromágus élete. Így most ti vagytok nekem a felfedezni való izgalom. - A felfedezés és az izgalom tökéletesen adott, magamban megköszöntem a tanár úrnak, meg Bertinek, meg a sorsnak, hogy jó helyre vezéreltek. Paya kitűnő aeromágus és nem mellesleg jó fej, Ametrin imádni való, csak ezt nem kötöm Paya orrára, még rám is féltékeny lesz. Sajnos azt tudom, hogy a tükörvilágból átvitt dolgok, csak átmenetileg léteznek, pedig elrabolnám Ametrint. Na, ez csak vicc volt. Az a félmondat, amin megakadt a fülem, sajnos koránt sem volt vicces. A lány elmondása szerint a hatóság nem csípi őket.
- Nem tudnátok leülni tárgyalni a város vezetéssel, hogy bizonyos területeken segítenétek a közösség életét. Az aeromágia, mint az összes többi mágia is komoly segítség lehet, jó kezekben. Például lecsillapíthatjátok a forgószeleket, megelőzhettek gázmérgezést, kipucolhatjátok a kéményeket, szállíthatnátok leveleket, gyorsabb, mint a szekér. Vagy akár még életeket is menthetnétek. - Gondoltam, hogy csak félelem lehet ennek az ellenszenvnek a hátterében, de ha a főemberek rájönnek arra, hogy mennyi jót tehetnének ezek a mágusok, talán kiegyeznének és nem kéne bujkálniuk.  De akkor Paya, megállította a szekeret és vígan futott fel előre a hegyen. Ametrin nagyon cuki volt, mert megvárta, míg leszállok, amit egy széles mosollyal jutalmaztam. Én is utánuk eredtem és bár éreztem, hogy könnyedén fel is emelkedhetnék a talajról, mégsem mertem ezt megtenni, hisz tanítómestereim nem repültek még eddig. Ez is hagyott bennem kérdéseket.
- Még nem láttalak titeket repülni? Van valami különleges oka? -

Elemi mágia óra

Egészen jól eltelt az idő, és ha belegondolok, hogy ez egy tanóra, még szélesebb mosolyra húzódna a szám. Nehéz lenne elképzelni, hogy Mágiatörténeten ilyen jól mulatnék, mint most, ahogy néztem Paya zavarát. Egyetértettem vele abban, hogy Ametrin figyelemreméltó férfias jelenség, pláne így masnik és szalagok nélkül. Haja most előnyösen emelte ki finom vonásait, szinte el is felejtettem, hogy levegőből van. Ahogy néztem és hallgattam a szavait, vissza kellett csöppennem a valóságba, hogy ő csak egy művészi alkotás, de annak kétségtelenül lenyűgöző. Egyre jobban kedveltem a párost, ezért is érintett meg a felvázolt helyzetük. Segíteni szerettem volna, mint mindig, ha a szívemnek kedves emberek bajban voltak és most tekintsünk el attól, hogy Ametrin egy elementál.
- Van nektek valami fő emberetek, aki az összes elemi mágust összefogja? Mert én azt csinálnám, hogy a város vezetői mellé állítanék egy-egy elementált, ami által ők is elemi mágusok lennének és akkor üldözőből üldözöttekké válnának. Megtapasztalnák mindkét oldalt, talán elmenne a kedvük a háborúságtól. - Lelkesen csacsogtam Paya fülébe, persze a fiú is hallotta, miközben megérkeztünk és a lánnyal együtt, meg velem, leugrottak a szekérről.
- Azt hittem a repülést nem kell tanulnia egy levegő mágusnak... - Követtem tekintetüket a ritkásba váltó fák közé és én is láttam a gomolygó sűrű füstöt. Összeszorult a gyomrom, zaklatottságuk rám is átragadt. A füstfiú kérdésével mit sem törődve szaladtam velük, amikor azt éreztem, hogy lábaim a levegőben kalimpáltak, alattam már több méteres mélység tátongott. Erős légáramlat tolt előre, a vélhető menedékház felé vagy máshová. Nem tudtam, hogy hol fogunk kikötni és ha nem lett volna vészhelyzet, kiélvezhettem volna a repülés érzését, de helyette görcsösen szorítottam a pálcámat, aggódva Paya biztonságáért.

Elemi mágia óra

Magamban méltatlankodva hallgattam a választ, mint kicsi koromban, amikor azzal akartak szüleim elhallgattatni, hogy "Te még kicsi vagy ehhez" Ezen egy kicsit felszívtam magam, mert az, hogy fiatalabb vagyok Dashánál, nyomorult öt perccel, nagy trauma nekem, ami végig kíséri az életemet, de kezd már ebből elegem lenni. Nem a tesómra haragszom ezért, csak nem tudom megérteni ezt a te ehhez nem értesz, te még ehhez kicsi vagy, te nem tudod, hogy hogy működik ez típusú beszólásokat. Ezen fortyogott az agyam akkor is, mikor megláttam a füstöt és rohanni, aztán pedig repülni kezdtünk. Hamar odaértünk a házhoz, ami lángokban állt. Társaim arcán tanácstalanságot láttam, a távolból sírás hallatszott. Előbbi sérelmem helyét átvette a segíteni akarás érzése. Előkaptam a pálcámat, mialatt Ametrinhez fordultam.
- Tudsz port kavarni a lángokba? Talán sikerülne elfojtani a tüzet. Sőt...jobbat tudok. Csinálj vákuumot a ház körül! Levegő hiányában nincs égés. - Nem vártam meg, cselekszik-e hanem pálcámat a tűz felé irányítottam, hogy egy locsoló bűbájjal csendesítsek rajta addig is, míg történik valami. Gyenge próbálkozás volt egy Wasserrel ekkora tüzet oltani, jól tudtam, de ez is több volt a semminél. Kívülről nézve fura lehetett, hogy én utasítgatom Paya elementálját, de vészhelyzet volt, akár életek is foroghattak kockán. A síró hang gazdájának sorsát, Payára hagytam.

Elemi mágia óra

Nem, nem hiszem el, hogy ez megtörténik. Szinte tehetetlenül álltunk a lángok felett. Amit mágiával tudtam művelni, vajmi kevés volt, a lángok egyre mohóbban falták a száraz faszerkezetet. Reménytelenül küzdöttünk, sőt Paya is mintha feladta volna, Ametrin meg csak a fejét ingatta. Egyikről a másikra vittem a tekintetem, és nem értettem semmit. Nem tudtam semmit az életükről, a képességeikről, ahogy buta fejjel azt képzeltem, hogy semmi nekik egy ilyen tűz, vagy bármilyen tűz. Ha nagyon mélyen és őszintén a lelkembe néztem, csalódottságot találtam volna. Nem tudtam elfogadni, hogy nincs mit tenni. Egy kis remény csak akkor csillant fel bennem, amikor úgy látszott Paya végre magához tér, Ametrin segítségével, de egyedül kevésnek bizonyult ő is, mint ahogyan én a locsoló bűbájommal. Nagyon kicsinek és sebezhetőnek éreztem magam, ezért elképedve néztem rá.
- Én csak próbából...és nem is tudom, hogy kell...biztosan nem menne...- Bizonytalan voltam, magamról sem tudtam, hogy meddig terjednek, ajándékba kapott képességeim. Mégis egyszerűen muszáj volt segítenem, viszont Payának tudnia kellett, mire számíthat tőlem. Körülbelül semmire. Követtem a mozdulatait, bevetettem az összes képzelőerőmet, hogy kivonjam a levegőt, a ház környékéről, ám közben nagyon féltem a kudarctól.

Büntetés

Évszázados kosz, matuzsálemi pókok, több generáció egérhad, legalább ötezer diák idehordott kacatjai amik a padlón hevertek, ékes összevisszaságban. Ezeket kell nekem, az utasítás szerint felpakolni a polcokra. Már ekkora súlyt megmozgatni is elég nagy munka, és még szelektálnom is kell, és ahogy elnéztem, beletelik vagy két hétbe. És pont most, a vizsga időszak végén, igaz, hogy már jórészt letudtam őket, de egy levitás soha nem érzi megfelelően felkészültnek magát egy vizsgára, még akkor sem, ha betű szerint fel tudja mondani a könyvet, a kötelezőket, az apró betűt, a gyakorlati feladatokat, a képek sorrendjét és címét, a szerzők neveit és életrajzát, az oldalszámot a leckékkel, a kötéstípusát a könyvnek, a kiadás dátumát, és ha több kiadás van, akkor azokról is kb ennyit. Leroskadtam egy papírkupacra, ugyanúgy, mint akkor, amikor bejött az a haláli rellonos, aztán meg a prefektus és most legyen deja vum? Nem volt. Csak a sírás kerülgetett váltakozva a gutaütéssel. Meggyújtottam egy szál gyufával a mennyezetről lógó lámpát, aminek gyér fényében jobban szemügyre vehettem azokat, amiket látni sem szerettem volna. Legjobb lenne, ha szépen mindent elégetnék, akkor rend lenne egy ideig. Kinek kellene bármi is ebből a halom szemétből? A fene esne bele ebbe az egészbe - dohogtam a dohos magányban, ami csak látszólagos magány volt. Ahány rejtett szeglete csak akadt a teremnek, apró és még apróbb szempárok lesték mozdulataimat a sötétből. Ha összeszámoltam volna, az összetett és egyszerű szemeket, eltartott volna egy darabig. Levettem a helyéről a centi vastag porréteggel megáldott lámpát, és a polcok feliratait szemléltem fényével. Úgy tűnt ABC sorrendben vannak elosztva a dolgok, iratok, és egyebek, és mivel a holmik java része a földön volt, a polcokon elég üres hely akadt. Miután nagyjából memorizáltam a betűk hollétét, ami ugye egy levitásnak nem nagy kunszt, egyik kezemben a lámpával, lehajoltam, hogy egy kupacot beazonosítsak. "Bájital jegyzetek ötödik évfolyam, Felagund fejtegetései a felejtésitalokról. Felírtam, hogy el ne felejtsem, felejthetetlen jegyzet" állt az egyik rakat iromány tetején. Ezt most hova? Menjen az F betűhöz, abból több van benne, mint a b-ből. Hatalmas porfelhő közepette raktam helyére a lomha lomot. Következő. Újabb halom fölé hajoltam, azon a következő cím díszelgett: "Csillogó csillagok, csilingelő csasztuskái" Ha ebből egy szót is értek, lemegyek kutyába, de nem volt idő csodálkozni, a csodás csomagot a CS betűhöz pakoltam be. Következő: Ez egy egér. Ezt bárki megláthatja. Szürke, farka rövidebb a törzsénél, mely 7-10 centi hosszú. Na, te menj akkor az E betűhöz. Odaraktam a megszeppent egeret a helyére, bár gyaníthatóan nem maradt ott. Mindegy, én elpakoltam, megcsináltam, ennyi. Folytattam tovább...

Büntetés
Mesélő

Hát még ha csak a pókok és egerek figyelő szemei követték volna a mozdulataimat, akkor a világot is rózsaszínűbbnek láttam volna, ám a helyzet ennél sokkal rosszabb volt. Alig pár perce kezdtem el a rendrakást, már valami nem stimmelt. A figyelő tekintetek a hátamba fúródtak, kellemetlen érzés futkosott a gerincemen fel és le. Talán három kupacot ha helyére raktam, de már le kellett ülnöm egy nagyobb kupacra, hogy önvizsgálatot tartsak. A rossz érzés nem szűnt meg, de nem láttam és hallottam semmi olyat, ami a bennem támadó nyugtalanságra okot adott volna. Most már óvatosabban folytattam a pakolászást, szemeim pásztázták a sötétet, mert mintha mozgásra lettem volna figyelmes.  ~ Ááá, dehogy, megőrültél. A pókokon kívül nincs itt senki. ~ nyugtattam magam. " Bájoló bűbájok" Na ez biztosan mehet a bé betűhöz. Felemeltem a kupacot, de el is ejtettem, mikor egy sipító hangocska reccsent a fülembe.
- Ki az? Mi van? - Aztán kezdtem a szavak értelmét is felfogni, mert addig csak értelmetlen zagyvaságot érzékeltem az egészből. A sötétből egy kis alak bontakozott ki, meg sem lepődtem nagyon, csak megdicsértem magam, amiért jól működnek a receptoraim. Nem is tudtam mit válaszolni neki, nem is várt feleletet, csak újra a földre pakolta, amit már egyszer visszaraktam. Hát ez így nehéz lesz a fenébe. Az amúgy is bennem dúló keserűség, csak nagyobb méreteket öltött, a kilátástalan sziszifuszi munka eredménytelensége láttán a könnyek is a szemembe gyűltek. Előbb csak cseppekben, aztán patakokban folyt szemem sarkából a sós lé. Nem is tartottam vissza. Ha nem csinálom meg a pakolást rendesen, itt tölthetem még a szünidőt is. Magamban átkoztam a balszerencsémet, a rellonost, a prefit, az iskolát, a vizsgákat, a kacatokat...mindent...az egész világot. Elkeseredésemben egy jókorát rúgtam egy papírtoronyba, ami a lökéstől darabjaira hullott.
- Kell is nekem ez a sok vacak. Fel kéne gyújtani az utolsó szálig mind. - eredtek el még jobban a könnyeim. Zokogtam.

Büntetés
Mimi manó

A könnyeim csak záporoztak és annyira magamba mélyedtem, hogy szinte meg sem hallottam a kicsi lény kétségbeesett mondatait, de ha hallottam is volna, akkor sem érdekelt. A fájdalmam nagyobb volt az ő gondjánál bajánál, Békéscsabánál. Kit érdekelt akkor, hogy a kis mitugrász mit hablatyol. Újra elátkoztam sorrendben mindenkit, és mire megint elölről folytattam volna, akkor nyílt ki a szemem az előttem toporgó manócskára. Második pillantásra sokkal cukibbnak látszott, mint mikor szétdúlta a munkásságomat.
- Nekem itt rendet kell csinálnom, különben...érted? - tört ki belőlem a keserűség, pedig végül is az sem nagy baj, ha pontlevonás lesz a vége ennek. Majd bepótolom vagy elásom magam, tudom is én. Inkább megírtam volna három esszét, mint itt a lomokat pakolni. Tényleg úgy éreztem magam ezek után, mint Sziszifusz, a görög mítoszhős, aki sziklát görgetett fel egy hegyoldalon, de mire felért volna, a kő visszagurult.
- Nem lopok el én semmit Mimi. Sőt...még megkapod a harmadikos könyveim, füzeteim, mindent amit akarsz. Csokit, cukrot, amennyit meg bírsz enni, még túró rudit is adok, pedig azt én is nagyon szeretem csak füllentened kéne egy ilyen picikét! - Felmutattam a mutató s hüvelykujjamat, úgy, hogy két milliméter hely volt csak közöttük, demonstrálandó a hazugság mikroszkopikus volta. Elborzasztó, hogy hova jutottam az erkölcsi züllés szintjén. Egy turpisságot kiagyalni annyi, mint elfújni egy gyertyát. Sajnálatos, hogy a rendes, becsületes diákokat, lásd engem, arra kényszeríti egy prefi, hogy hazudjon, mint a vízfolyás. Ha abból kéne vizsgáznom, iskolaelső is lehetnék. Ha minden a terveim szerint alakul, Mimi kapható lesz egy kis kegyes hazugságra a csoki és cukorkahegyek reményében. Mivel volt is nálam egy fél zacskónyi pillecukor, azt mindjárt át is nyújtottam, mint egy előlegképpen.
- Na, mit szólsz? És cserébe, nem nyúlok semmihez. -

Büntetés
Mimi manó

~ Hát ez roppant cuki, meg lesz oldva itt mindent ~ csillant fel a szemem, mikor Mimi sóvár tekintettel a zacskó felé nyújtotta vékonyka karjait. Át is adtam neki, nekem meg megért ennyit, hogy letudtam a pakolást, ami ezen körülmények között teljesen lehetetlen lett volna. Zsombor azt kapja, amit szeretne, én elpakoltam, csak ugye...volt egy kis fennakadás.
- Nem viszek el semmit, megkapod, amit ígértem, és közben nem történik meg az, ami megtörtént volna úgyis, de mi kihagyjuk, csak úgy teszünk, mintha, mert ha megtörténik, aminek meg kell történnie, úgyis minden változatlan marad. - A végén még én is belekavarodtam a magyarázatba, úgyhogy rájöttem, valahogy le kell egyszerűsítenem a képletet, mert szegény a döntő pillanatban fog belesülni és az katasztrófa lenne. Felemeltem az ujjam, hogy maradjon egy kicsit csendben, én pedig gondolkodtam, mert ugyan az elmélet remek volt, a gyakorlaton sok minden múlt,elsősorban a siker.
- Na, figyelj! Ha én újra elkezdenék pakolni, te mindent visszaraknál a földre, igaz? Ezért ezzel egyszerűsítünk, kihagyjuk a képletből. Én nem nyúlok semmihez, neked nem kell visszapakolni, de azt kell hinnünk, hogy mindez megtörtént, csak azt elfelejtettük. - Huh, na ez még mindig nem volt az igazi. Új stratégia kellett, hogy ő is megértse. Egy még egyszerűbb, de nagyszerűbb.
- Szóval, ha bárki kérdezi, hogy mi történt itt, te csak annyit mondj, hogy én, azaz Victoria, itt volt, pakolászott, de te utána mindent szépen visszaraktál a helyére a földre, mert ott a helye. Világos? - kérdeztem reménykedve, hogy talán ez a legutóbbi magyarázat nem hagyott benne kétségeket és bízhatok benne.
- Ha ügyes leszel, akkor én most elmegyek, nem viszek el semmit, csak hozom neked majd, amit megígértem. Rendben? Akkor most próba. - Komoly arcot erőltettem magara és Zsombi hangját utánozva kérdeztem a manócskát.
- Mesélj csak, te manó, mit láttál? Mi történ itt? Válaszolj, mintha élesben lenne a szituáció! - súgtam ki a jelenetből izgulva, most kiderül, megértette-e.

Büntetés
Mimi manó

Ráment egy fél zacskó cukrom, két drága órám, pár hajszálam, néhány dézsa könnyem, tiszta kosz vagyok, a hajamban vagy három pókháló. Nevezhetem magam áldozatnak? Sziszifusznak nem volt egy ilyen készséges manója, aki a szépen felépített terveit romba döntötte volna egy pillanat reményt sem hagyva neki a boldogság országútján. Ennyi volt, kész, mehetek a süllyesztőbe, nekem befellegzett. A kilátástalanság szürke leple borult homlokomra, azzal a néhány pókhálóval együtt, ami most pár napig ott fog dekkolni beleragadva a hajamba. Amint a manó utolsó mondatai is elhangzottak, én csak álltam ott, szólni sem tudtam, nem is lett volna lehetőségem, ahogy hadart a kis lény, aztán magához szorítva a cukrot, eltűnt egy rejtélyes résben.
- Héhá! Hottizza! - próbáltam rekedten még utána kiabálni. Reménytelen. Jól kitolt velem a kis bestia. Soha többet nem bízom a manókban. Kis galád jószágok. Körülnéztem a helyiségben, ahol hála nekem még nagyobb kupleráj volt, mint előtte. ~ Rakja ezt rendbe a Bem Apó lova. ~ fújtam el a kis lámpa halovány lángját. Megvontam a vállam, volt még egy aprócska reményem. Ha Lolita is idetalál valamikor, majd megcsinálja helyettem is, én meg kitalálok valamit és csókolom. Az ajtó felé indultam, majd kiléptem a közben elsötétedett folyosóra. A hálókörletben lemosom magamról a szertári koszt, aztán még tanulok egy kicsit a vizsgákra. Maradt még pár szőlőcukrom, mert teljesen hülye mégsem vagyok, csókolom.

Köszönöm a játékot! *.*