o.O jó a téma gyerekek ^^ Hahó. Nem túl aktívan, de vagyok   Épp csomagolok *-*

Nekem sem sok választásom volt, ahogy bemásztam a gépbe, Ricsi ránk csukta az ajtót, persze csak az után, hogy szólt, hogy kössük be az övet. Dasha is rettenetesen izgult, szóval jól esett, hogy nem egyedül voltam, meg ilyesmik. Elmosolyodtam halványan, majd kinéztem az ablakon, míg a fiúk is bemásztak. Ricsi persze hátranézett azonnal, kaján vigyorral, és elkezdett cukkolni, hogy hogyan fogok már innen kikeveredni. Elnevettem magam, majd felé legyintettem a sisakommal, mire lehúzta a fejét.
- Ne piszkálj már! - grimaszoltam őt nézve. Felszálltunk, nekem pedig kihagyott pár ütemet a szívem, de attól függetlenül isteni érzés volt, talán csak seprűvel lehetett volna ennél is jobb. Erre azonban nem volt lehetőségem, ezért inkább Richárdot piszkáltam, néha rápillantva Dashára, hogy ő hogyan érzi magát. Ő valahogy higgadtabbnak tűnik, mint amilyen én vagyok... A kis mázlista! A kilátás csak növelte volna bennem a félszet, így nem nagyon pislogtam kifelé. Mikor a többiek szerint elég magasan voltunk, Dávid szólt Dashának, hogy show time van. Dasha kissé riadtan pillantott rám, mire csak megveregettem a vállát, biztatva, hogy menjen csak oda.
- Én is szerettelek, Dasha! Elmondom a világnak, hogy mennyire jó ember voltál! - nevettem, majd megfogtam Ricsi kezét, aki már felvette az ejtőernyős hátizsákot. Ő kifejezetten izgatottnak tűnt, ami azért engem is feldobott három méterrel a felhők felé. Még jó, hogy nincsenek felhők, te szent isten! Még csak az kellene! Dasháékra néztem, miközben a srác rám csatolta a hozzám tartozó részét az ejtőernyőnek. Az ajkamba haraptam, majd hátranéztem, aztán vissza Dávidékra, akik éppen most ugrottak ki a repcsiből. Már épp vinnyogni kezdtem, mikor Ricsi elkezdett visszaszámolni, az ajtó felé tolva engem. Azért fura volt, hogy ilyen közel voltam valakihez, ennek ellenére nem volt rossz, mármint legalább biztos volt, hogy nem tojok be és maradok a gépen, mint egy gyáva nyúl. Még nem halhatok meg, még túl fiatal vagyok! Bár... ha most halok meg, nem emlékeznek rám öregen! Az ajtóhoz érve a szél az arcomba vágta a hajamat, mire kaptam egy csípős megjegyzést, meg egy hajgumit. Összekötöttem a hajam, aztán pedig lepillantottam, ismét felnyüszítve. Épp azon voltam, hogy visszafordulok, mikor Ricsi lenyomott maga elé, felszólítva, hogy lógassam ki a lábamat. A torkomban éreztem a szívemet, el akartam futni, mármint vissza az ülés felé. Nagyon váratlanul ért a lökés a vállamon, én pedig kiestem. A hátam mögül hallatszott az oktatóm röhögése, azon, hogy én felsikkantottam, miután a levegőbe kerültünk. A levegő két oldalt az arcomba süvített, a hajamba kapott, az erő a föld felé vonzott, én pedig vonyítottam, mint valami elmebeteg farkas. Ricsi is megengedett magának egy kis ordibálást, szerintem ő is kapott egy nagy adag adrenalint, akárcsak én. Vajon ilyen érzés lenne, ha leesnék a seprűmről? Több, mint valószínű... Azon voltam, hogy én szeretnék azonnal valami varázslatot, ami megfékez a levegőben, de ha akartam sem tudtam volna a pálcámért nyúlni, mert Ricsi az ujjaim közé fűzte a sajátjait, annyi időre, hogy széttárjam a karjaimat. Mámorító volt a sebesség, az esés érzése.
To be continued~

kezd Grace kiütni rajtam   Nem tudok aludni gyerekek... Mindenki más alszik, én meg nem. Most ez mi? o.O

Én figyelemmel kísértem, ahogy a barátnőm és Dávid kifelé indulnak, nagyot nyeltem és próbáltam kiverni a fejemből, hogy mindjárt kiugrok egy repcsiből. Persze Ricsi egy csomó mindenen parádézott, mint pl azon, hogy kössem össze a hajamat, mert már harmadszor vágja arcon és idegesíti. Én ezen azért vigyorogtam egy sort, de elköszöntem közben Dashától és amennyire tudtam, néztem utánuk. Nyugtalanítóan néztek ki, ahogy zuhantak, de nem sokat volt időm gondolkozni ezen, mert ugye Ricsi lenyomott és ki kellett lógatnom a lábamat a gépből. Mire észbe kaphattam volna, hogy ja bocsika, nem akarok ma meghalni, már a levegőben voltam és zuhantam, sikítva, mint egy őrült. És akkor szerintem még enyhén is fogalmaztam. Pont ilyen érzés lett volna az is, ha a Navine elleni meccsen nem kaptam volna el a seprűmet, ha akkor leesek. Bár remélhetőleg, ennek kevésbé fájdalmas végkimenetele lesz, mint annak lett volna. Álmaimban érdekes módon sosem álmodtam zuhanásról, az nem rémített meg, szóval a  rémálmaim nem kezdtek el kísérteni. A kezdeti sokk persze hamar elpárolgott, mert már attól röhögnöm kellet, hogy Ricsi mennyire élvezi és visong, mint valami kislány, közben az ujjait az enyémek közé fűzi és kitárja a kezemet két oldalra. Asszem bírtam a srácot, annak ellenére, hogy egy zakkant állat volt, akit alig ismertem. Meg kell hagyni neki, hogy szórakoztató zakkant állat volt. Volt alkalmam megcsodálni a csodaszép kilátást, mikor már eleget zuhantunk, ami az őszintét megvallva rabul ejtett. Seprűről soha nem nézelődtem még, de akkor nem is voltam ilyen magasan, egyszerűen csak muszáj volt vigyorognom, meg néha-néha sikkantanom egyet, kifejezve, hogy mennyire fel vagyok pörögve. De komolyan, tök olyan volt, mintha egy hatalmas domborzati-térképet néznék, felülről, nagyon bulis volt, tetszett. Aztán jött egy kisebb sokk, mikor realizálódott bennem, hogy cseszki, közeledik a talaj, én pedig belefúródok, mint valami groteszk meteor. Már csak az hiányzik! Persze a sokkomat megérezve Ricsi még inkább röhögni kezdett, aztán megrántotta azt a bizonyos kallantyút, én pedig erős rántást éreztem felfelé. Elsőre azt hiszem, nem teljesen jutott el az agyamig, hogy mi is történt, csupán akkor, mikor felnézve megláttam a hatalmas, kék-fehér ernyőt. A szívem majd kiugrott a helyéről, szívem szerint ugráltam volna, ha tehetem, de ez most fizikai képtelenségnek bizonyult, le kellett mondanom az ugrálásról. Fájt a szívem érte. Még egész sokáig ereszkedtünk lefelé, mint a gyermekláncfű kis fehér vitorlái, mikor elfújod őket, miközben Ricsi navigálta az esésünk irányát.  Nem messze megláttam Dashát, aki úgy tűnt, hasonlóan pezsgő hangulatban van, így mikor integetett nekem, visszaintegettem, akár egy eszelős, hogy hahhóóóó! Amikor közelebb érkezett a föld, kicsit tartottam tőle, hogy eltöröm a bokámat, vagy hasra esek, esetleg más elmebeteg dolgot teszek, amivel leégetem magamat, de végül nem így történt. Kinyújtottam a lábamat és kecsesen landoltam, állva maradva. Ezzel az az egy baj volt, hogy mikor az első lépést akartam tenni, kicsit megszédültem, így a mögöttem álló fiú kapta el a derekamat, nehogy elessek. Erre elpirultam kicsit, ő meg csak vigyorgott, majd elkezdte leszedni rólam a felszerelést. Ő nem akart sietni sehova, azt hiszem, mert pálcával egy másodpercbe tellett volna, ő viszont inkább csatolgatta a szíjakat. Pedig nála volt a pálcája! Miután kibogozott, térdre borulva szeretgettem meg a füvet, hálát adva, hogy túléltem, de igazából repültem a boldogságtól. A szeretet-rohamból a sikítás térített magamhoz, ami Dasha felől érkezett, aki már sprintelt is hozzám. Több sem kellett, én is futásnak eredtem a barátnőm felé, nevetve, majd mikor találkoztunk, szorosan megöleltem.
- Túléltük, Dasha - nevettem, majd mikor elengedett és emelte a kezét, lepacsiztam vele, már kicsiket ugrálva, szinte repülve a boldogságtól. A kijelentésére egy pillanatra elbizonytalanodtam, majd sikongatva ugráltam ismét, csapkodva, mint egy retardált fóka. - Oké!
Nem féltem annyira, mert eszembe jutott, hogy mondták, hogy akár a pálcával is irányíthatjuk az ernyőt, így nem kellett három másodperc, hogy belemenjek, majd Dashába karolva ismét a gép felé húzzam, ami időközben leszállt.
- Menjünk, gyere már, Dash, menjüünk!
A fiúk persze röhögve jöttek utánunk, amire csak a szememet forgattam. Jellemző...férfiak. Ha Ricsi így folytatja, valahogy meg kell leckéztetnem.

akinek van pár perce, kukkantson be a hirdetőbe  

kezdek hű lenni önmagamhoz... aludnom kéne T_T

Úgy voltam vele, hogy mától bizony az új hobbim az extrém sportok űzése, az életveszélyes helyzetek keresése lesz. Majd elrepültem csak a gondolatától az előbb érzett adrenalin-löketnek. Az aggodalomnak már nyoma sem volt a szívemben, főleg akkor nem, mikor lepacsiztunk Dasha drágámmal. Legalább annyira boldoggá tette ez a mai program, mint engem, ez pedig még jobban feldobott. Grace, tessék felírni jegyzetbe: ha hülyeséget akarsz csinálni, mindenképpen kérdezd meg Dashát, van-e kedve hozzá! Egymásba karoltunk, olyan csapat voltunk, mint az óramű, pontosan tudtuk, mit is szeretne a másik éppen csinálni. Dávidék persze már a gépnél vártak ránk, tudták, hogy most már nem fogjuk a segítségüket kérni, akkor sem, ha ők szeretnének velünk ugrani. Szóval nem kérdezősködtek, egyből elkezdték magyarázni, hogy milyen varázslattal lehet kioldani, majd irányítani az ejtőernyőt, meg is mutatták, hogy milyen mozdulatot kell leírni a pálcával. Remélhetőleg pont olyan könnyű lesz odafent, mint amilyennek idelent tűnt. Ha nem, legfeljebb kicsit gyorsabban találkozom a földdel, mint az előbb. Na de ez most kit érdekel? Nem görcsöltem ezen különösebben, azzal nem lettem volna előrébb, de még egy fél fokkal sem. Már reszkettem a jól eső izgalomtól, menni akartam, beülni a repülőbe és indulni. Persze ez még egyelőre nem volt esedékes, mivel le kellett cserélnünk a felszerelést egy sokkal kisebbre. Megvolt a maga súlya, de biztos voltam benne, hogy kevésbé ránt majd meg hátulról, mint amennyire Ricsi súlya tette... Na meg ezzel nem kell összesimulnom, ellentétben a sráccal. A farkas-mosollyal vigyorgó srác megrángatta a szíjaimat, ezért rázkódtam, mint valami rongybaba. Voltam is szíves felpofozni érte, nem erősen, meg nem direkt, reflex volt. Ha valaki egy fiú tesóval nő fel, annak az ilyesmi túlélési kérdés. Szóval felpofoztam, ő meg elkezdett röhögni rajta, de abbahagyta a rázogatásomat, tehát a célomat elértem. Ricsi még az arcát pátyolgatta, mi meg Dashával karöltve bemásztunk a repcsibe. Már most muszáj volt mosolyognom, mint valami fakutyának. Bemásztak a fiúk is, aztán bezáródtak az ajtók, a gép pedig ismét nekilendült.
- Nekem mondod, Dasha? Egész nap tudnám ezt csinálni, annyira jó! - lelkendeztem a barátnőm felé fordulva félig, hogy jobban láthassam, meg ő is láthassa az arcomon szétterülő boldogságot. Ez olyan volt nekem, mint valami terápia, rosszkedv ellen. Egyszer még biztosan el kell jönni ide... Mikor felszálltunk, körbenéztem, megcsodálva az időt, a tájat, annak ellenére is, hogy a nap hét ágra tűzött, szóval verőfény volt.
- Tessék? Jaaa... ugorhatok én először? Lehet, hogy berezelnék, ha látnálak zuhanni. - nevettem fel zavartan, de azért reméltem, hogy nem haragszik meg érte. Dávid "alig észrevehetően" hallgatózott, ha lett volna nálam valami, egész biztos, hogy hozzávágom, de most csak pálcám volt, azt pedig nem akartam, mert még kellett. Aztán szóltak, hogy az ugrózónában vagyunk, készüljünk, én pedig nagyot nyelve Dashára pillantottam. Ha beleegyezett, hogy én menjek először, akkor pár lépéssel átszeltem az ajtóig vezető távolságot, amit Ricsi volt szíves kinyitni, aztán lecsüccsentem és kilógattam a lábamat, majd hallgattam, ahogy a fiú háromig számol. Vagyis csak kettőig, mert tudtam, hogy háromnál kilök, ezért inkább magamtól ugrottam. És emberek, azt kell mondjam, hogy ez az ugrás ezerszer jobb érzés volt, mint az előző. Muszáj volt sikítanom.

~to be continued~

hahó gyerekek...

Budanekeresd, valamikor a téli szünetben

Azt hiszem, hogy azt mondhatom, hogy az elmúlt időszakban egy esemény hatására ismét a felhők közé repültem a boldogságtól. Tonycica a télkunyhóban megmondta, hogy szeret engem, azt is, hogy már nem bírja, szóval azóta járunk. Igen, ennyi elég volt nekem, hogy boldoggá tegyen nagyon-nagyon hosszú időre, szóval végül mivel ő sem lóghatott mindig a nyakamon, a karácsonyi bál estéjén fogtam magam és eldöntöttem, hogy nem ülök otthon egész nap. Tehát végül mit is tettem? Elutaztam Budanekeresdre, a karácsonyi ünnepségre, hogy egy kicsit ünnepibb legyen a hangulatom. Szóval másnap kora reggel elutaztam, hogy aztán ott múlassam az időmet. Vásároltam pár ajándékot, aztán sétáltam egy sort a városban. Egész bájos kis városka volt, nekem nagyon tetszett az egész. Mármint azt az egyetlen egy dolgot figyelmen kívül hagyva, ami teljesen felbosszantott... Mi volt az? Hát az a tény, hogy minden ember rohant, mint az eszelősök, szinte fojtogatták egymást a szaloncukorért, a nagyiknak meg mániájuk volt, hogy amiért ők öregebbek, ezért őket persze mindenhol előre kell engedni. Na még mit nem, ha öreg leszek, én sem fogom elvárni. Felhorkantam, majd a kirakatokat nézegettem, eldöntve, hogy akkor most elmegyek arra az ünnepségre, amiről a Levitásoknál szó volt. Szóval derűs mosollyal az arcomon sétáltam éppen, mikor valaki nekem jött, kis híján fellökve ezzel. Persze az utolsó pillanatban a karom után kapott, meg bocsánatot is kért, de nekem már nagyon elegem volt.
- Már meg ne haragudjon, de nem tudna jobban vigyázni?! - horkantam fel, majd ellöktem a karját és leporoltam ott a ruhámat. Kissé szigorú volt a pillantásom, azt hiszem, de nem nagyon érdekelt, utáltam, ha az emberek nem figyeltek a lábuk elé. - Ilyenkor nem az a megoldás, hogy összetaperoljuk a fellökött személyt, hanem szépen hagyjuk felborulni és utána kezet nyújtunk!
Kissé kioktatósra vettem a hangsúlyt, de sebaj. Kifújtam a levegőt dühösen, majd tovább indultam.

Budanekeresd, valamikor a téli szünetben

Miután letarolt a srác és elkapott, egész jól leteremtettem, amitől máris jobban éreztem magamat a bőrömben, pláne, mikor láttam, hogy ez a dolog mennyire megdöbbentette. Felvont szemöldökkel elvigyorodtam, kis híján ki is röhögtem, de aztán elindultam a vásárba, ahova eredetileg is elindultam. Gondoltam szórakoztató lesz, simogatok rénszarvast, meg iszom egy jó csésze teát. Oh, a brit tea... hogy mennyire is hiányzik...
- Ön amerikai, jól sejtem? - kérdeztem felvont szemöldökkel, felvihogva röviden. Jellemző volt, szinte egyből elárulta magát, még csak meg sem kellett erőltetnem magamat. - Hogy ezt miből tudom? Nem tetszik a magyar kiejtése, viszont az akcentusa nem brit, még csak hírből sem, a modoráról nem is beszélve. Egy brit nem tegez le senkit ismeretlenül. Ami meg azt illeti, tudok vigyázni magamra, ha pedig nem, akkor is van, aki vigyázzon rám - visszanéztem rá, de nem azért mert érdekelt, hogy mennyire menőnek érzi magát, hanem hogy pontosan jól lássa, én milyen jól érzem magam ilyen megjegyzések után. Ezer éve nem vettem részt egy jó kis szópárbajban, így mikor ismét utánam szólt, egészen elbűvölő vigyorral fordultam vissza felé. Azt hiszem, szórakoztató nap lesz ez a mai is...
- Ezt most bóknak veszem, a fúria cím a számomra kifejezetten enyhe - vigyorogtam aztán elnevettem magamat. - Ha meg akar sérteni, akkor bizony valami ennél sokkal, de sokkal eszesebb sértést kell kitalálnia, mert én nem holmi kis maca vagyok, aki csak úgy felkapja a vizet.
Végigmértem elgondolkozva, de nem volt az esetem, így Tonyra gondolva csak még inkább mosolyognom kellett. Az a kék szem... Egy-két másodpercig szinte másik világban jártam, de aztán inkább visszakaptam a fejemet a "társaságom felé". Nem bíztam az illetőben, igazából nem volt valami meggyőző feje a kedvesnek, így a kezem a pálcám közelében volt.
- Maga ezt élvezi. Ha sértegethet másokat. Látszik ám. - bólogattam tudálékos fejjel, aztán kezet nyújtottam, eluralkodott rajtam a britség, a neveltetésem, az amit tizenegy év alatt belém neveltek. Nem akartam olyan lenni, mint ő, a tapló amcsi. - Grace E. Green.

hahó gyerekek ._.

neeektek is szia  

semmisemmi. Jó napom van   Összejöttem szőkeherceggel *-*   //Anthony E. Blake//

ugyee? *-* Én is alig hiszemeeeel

Szőke és cuki, igen   Alapban én sem vagyok szőke párti, csak ezt az egyet szeretem  

naná, fehér egyszarvún xDD

aláírásomban van az eccavúm *-*

jaj de cuki kutyiii *-*

Igen iszonyú cuki *-*

meg tudom érteni.

Ti is cukik vagytok   Hajrá a koronagyártással ^^

oh igazán? Ijesztő vagyok?   Nem bánom, közkívánatra keresek valami cukit  

Teeessék, szerintem ez már nem ijesztő  

szuper  

hupsz...utólag nektek is, bár én nem aludtam ._.

jó reggelt,  bk

Nálunk már 3,5 centi esett két óra alatt  

szombathely   Dombon lakom, szóval jaa :3 Már tervezem, hogy felkelek reggel korán, hogy megnézzem, hogyan süllyed meg mostohaapám Audija  

Szijja sárkányka ^^ * vigyorogva hátradől*

Jah, hát gyerekek, az ember nem tagadhatja le a gyökereit... Aki Mardekáros volt, az lélekben az marad :3

Budanekeresd, valamikor a téli szünetben

Oh, persze ő nem hagyta abba az osztogatásomat, mert annyira nagyfiúnak és megmondóembernek érezte magát, akinek muszáj minden egyes észrevételét az ember arcába dörgölni... Hogy engem mennyire irritálnak az ilyen gyökerek. Nem vagyok kertész, hogy ilyesmikkel foglalkozzam. Kioszt, hogy mégis milyen alapon szólom le a modorát, meg, hogy akkor már inkább a fellökést mondtam volna, mire nemes egyszerűséggel csak elvigyorodtam.
- Tudja, a fellökés lehet véletlen is, ami valószínű, hogy így is történt, de ettől még jogomban áll kiborulni. Az viszont, hogy valakit ismeretlenül is letegez, nemes egyszerűséggel taplóság. Én pedig nem ordibáltam, ha megtettem volna, azt hiszem, sokkal nagyobb feltűnést keltettünk volna - néztem körbe, de azért szemmel tartottam, mert nagyon nem volt szimpi. Ha az lett volna is, akkor is szemmel tartom, mert nem vagyok hajlandó megbízni csak úgy egy ismeretlenben. Még mit nem! Személy szerint még a macás megjegyzése sem igazán érintette meg a kicsi szívemet vagy a törékeny lelkecskémet, egész egyszerűen a szemem forgattam a dolgon, elvégre Ő aztán biztosan tudja, hogy milyen vagyok jellemre, meg úgy általánosságban.
- Oh, hogy maga milyen jó emberismerő - nevettem fel, igazából mást nem is tudtam volna tenni, mert az én szememben ez a srác olyan szinten szánalmasnak hatott, hogy még az is nagy megerőltetést kívánt volna tőlem, hogy megsértődjek rajta. Elvégre az azt jelentette volna, hogy érdekel mit mond, mit tart rólam, meg a véleménye úgy összességében. Pedig aztán rohadtul nem, mint ahogy a többi itt lévő ember véleménye sem. Zsebre vágtam a kezem, a pálcám faragásait cirógatva végig a mutatóujjammal, mert ez valamelyest olyan megnyugtató hatással volt rám. Lesújtó pillantással végigmért, de igazából erre is csak visszavigyorogtam rá, jelezve, hogy ja bocsika, nem hatsz meg. A bemutatkozásomat szinte figyelmen kívül hagyja, de nem bánom, sőt, így utólag örülök is neki, mert nem volt nagy bizodalmam kezet fogni vele. Ehelyett meghajol, mire azért elismerően bólintok, hogy hé, meg tudja erőltetni magát! Csoda! Azonban a gúnyos megjegyzés elsiklik a fülem mellett, mert... igazából kicsit lesokkoltam.
- Edward Blake? Ugye most szívat? - pislogtam értetlenül, majd a földre bámultam. Egy bizonyos A. E. Blaket pont ma hagytam otthon, így ez egy kicsit... hogy is mondjam... ütött. - Öm, félreértés ne essék, semmi bajom a nevével, csak... Ismerek egy másik Edward Blaket és vele... hogy mondjam... jó viszonyt ápolok, így ez kicsit most...sokkolt.
Igazából csak hüledeztem, elgondolkozva azon, hogy most ezt mi a francért is mondtam el, de végül csak vállat vontam. Már elmondtam, nem tök mindegy?

Budanekeresd, valamikor a téli szünetben

Hál istennek a szánalmas osztogatást befejezte, mivel azt hiszem végre úgy döntött, hogy tök értelmetlen ez az egész, amiben mondjuk igaza lett volna. Mindegy, a lényeg annyi, hogy ugye bemutatkozott, miután én is méltóztattam elárulni a nevemet. Amit amúgy nem is értek, hogy miért csináltam, tök fölösleges volt. Mint kiderült, Blake, szóval... Azt hiszem, hogy egy kicsit lesokkolt a dolog, rögtön a szőkém felé tendáltak a gondolataim, hogy régen mennyit szívattam a középső nevével. De az még azelőtt volt, hogy az apja meghalt volna, azóta egyszerűen még csak fel sem hoztam ezt a témát, elvégre nem akartam, hogy folyton rossz kedve legyen. Szegény szöszi... Aztán persze láttam a pasin, hogy na most tutira le fog ordítani, megint, de amúgy is elmondtam volna mi bajom hirtelen, szóval nem értettem. De mindegy, tuti agressziókezelési problémái vannak. Elmagyarázta, hogy melyik nevét honnan kapta, meg feltette a kérdést, hogy amcsi-e Tony. Erre fél másodperc filozofálás következett és ismét Aaronra néztem.
- Nem, nem teljesen, az anyja brit, az apja viszont amerikai. Anthony E. Blake, ha pontos akarok lenni, Edward az apja volt - mondtam végül a hajammal babrálva kicsit, a másik kezem pedig lassan engedett a szorításon a pálca körül. Hiányzott, igazából szólnom kellett volna neki, hogy lelépek, de nem hiszem, hogy repesett volna az örömtől az ötletem hallatán.
- Oké, belátom, tahó voltam ma. Bocsánat. Pocsék napom volt, előtte pedig rémes időszakom, nem kellett volna ennyire kibuknom, velem is megesett már az ilyesmi. Viszont ha erre is valami gúnyos megjegyzése lenne, inkább vegyük úgy, hogy nem mondtam semmit, oké? - néztem a földre, majd vissza rá. Nem a hirtelen bocsánatkérésem nem a lelkiismeretem rohama, vagy ilyesmi miatt jött, egész egyszerűen tudtam, hogy a hercegem nem lett volna elragadtatva a viselkedésemtől.

megintesikafuckinghóóóó O_O

Amúgy sziasztok *-*

Nálunk kb 3-4 cm hó van ._.