Gareth és Richárd

Jared szótlan ült az egyik kupéban az ablak mellett és nagyon próbált nem tudomást venni a másik két fiúról, akik ott tartózkodtak. A reggelit fejfájásra hivatkozva kihagyta, hogy Agatha ne vegye észre, hogy gond van közöttük, de nyilvánvaló volt, hogy nem tudja őket örökké kikerülni, pláne mert egy helyre szóltak a jegyeik. Micsoda öröm.
Lassan már addig jutott, hogy egyenként számolta az elsuhanó fákat, ráadásul kifogtak egy olyan járatot, ami minden bokornál megállt, úgyhogy ha lehet, még hosszabbra nyúlt az amúgy is kínos időszak. Egyáltalán nem volt szerencséje, még elaludni sem bírt, legalábbis addig nem, amíg ez a kis görcs a közelében van, úgyhogy maradtak az összeszorított fogak és a konok nézés.
Reggelre ugyan lecsillapodott valamelyest, de ez nem változtatott az álláspontján és cseppet sem bánta azt, ahogy reagált. Úgy volt vele, hogy legalább nem hallgatózott teljes csöndben aztán csak elsunnyogva, mint valami ócska tolvaj, hanem tudatta velük, hogy mindent hallott. Az már nem nagyon izgatta, hogy tulajdonképpen így is hallgatózott, mert felülírta a lelkiismeretét a tény, hogy úgy érezte, elárulták, és ráadásul éppen a testvére. Nem tudott napirendre térni afölött, hogy azt mondta neki, hogy nem is ismeri, miközben egy értékes bájitalt pazarolt rá, nyilván nem ok nélkül. Az volt a legdühítőbb az egészben, hogy Gareth valószínűleg pontosan tudta, hogy ő nem kérne tőle részleteket, mély témaelemzést vagy a másik titkainak felfedését, csupán annyit, hogy közölje, hogy "ja, már láttam, meg is hallgattam a bájitallal, mert valami baja volt" és máris kész. De nem, Gareth kakaót csinál neki, kilopóznak az erkélyre és eszébe sem jutott szólni a bájitalról. Sértve érezte magát, nem is kicsit. Éppen ezért eszében sem volt teljes mondatokkal válaszolni bárkinek, aki esetleg hozzászólt. Gareth ugyan kaphatott néha egy-két morranást feleletként, de Richárd jelenlétét egyszerűen tudomásul sem vette.

Gareth és Richárd

Nem igazán értette, hogy Gareth miért próbál beszélgetni velük. Illetve persze, a célját értette, csak azt nem, hogy miért nem veszi már a lapot, hogy ebből nem lesz semmi. Mérges volt rá, nem is kicsit, de nem állt szándékában éppen Richárd előtt fejteni ezt ki neki, a bájcsevejnél pedig ebben a pillanatban még akár az is vonzóbbnak tűnt, hogy az egész utat a vécében töltse. Szerencsére azonban kisvártatva végképp csönd telepedett a kupéra, ő pedig nyugodtan szentelhette a továbbiakban a gondolatait a villanyoszlopok számlálásának, illetve az út menti fák bámulásának.
Egészen addig persze, míg észre nem vette, hogy figyelik. Direkt nem nézett rá, de biztos volt benne, hogy az idegen éppen rá függeszti a tekintetét, még akkor is, ha Jared tüntetően nem vett róla tudomást. Aztán még meg is szólalt. Remek. Jared továbbra is mozdulatlanul ült, állát a tenyerébe, könyökét az ablak szélére támasztva, és legalább fél percig gondolkodott, hogy feleljen-e, vagy tegyen úgy, mintha csak a szél susogna. Végül úgy döntött, hogy ha már a másik annyira gyerekes, mint amennyire, akkor ő lesz az okosabb, és befejezi ezt a játékot. Persze ezzel együtt se vitte túlzásba a választ.
Végtelen lassan a fiú felé fordult hát, és egy megvető tekintet kíséretében odavetette:
- Kérdezd Garethet - aztán vissza is fordult az ablak irányába.

Gareth és Richárd

Oda sem kellett néznie, hogy tudja, hogy a fiú teljesen kikelt magából. Számára ez teljesen érthetetlen volt, bár nem igazán érdekelte, hogy miért ilyen ideggörcs a kölyök. Taszította őt. Az egész megjelenése, a kisugárzása, a jelenléte, már csak az is, hogy létezett arra késztette, hogy fintorogjon egyet. Minél többet látott belőle, annál inkább undort érzett, ez az indokolatlan dühroham pedig nála is kicsapta a biztosítékot. Ez a srác egészen biztos, hogy nem normális.
- Nincs jogod kérdőre vonni, örülj, hogy megtiszteltelek azzal, hogy hozzád szóltam - válaszolt, miközben látható módon kiült az undor az arcára. A legkisebb mértékben sem érdekelte, hogy most pontosan úgy viselkedik, mint bármelyik fellengzős aranyvérű, mert az ő szemszögéből nézve ez tökéletesen megalapozott volt.
Aztán Richárd még egy megjegyzés tett és Jarednél szakadt a cérna. Egyetlen mozdulattal pattant fel és vitte be a jól irányzott ütést, alulról felfelé állon vágva a fiút, aki tökéletes felületet biztosított neki ehhez azzal, hogy az előbb előredőlt. Nem fukarkodott az erejével, akkorát csapott, hogy a srác dönthetett, hogy ellentartja magát és a fogai ütődnek teljes erővel össze, vagy a vagon falát fejeli le maga mögött.
- EZT sem Gareth csinálta helyettem! - sziszegte a másiknak, éberen figyelve az esetleges visszatámadásra, de ha volt lehetősége, akkor azon mód hátrébb is lépett, hogy Richárd ne érje el.

Gareth és Richárd

Mikor észrevette, hogy a testvére közbelépett, és Richárd még véletlenül sem kapta meg a kiérdemelt csapást a faltól, mérgesen felhorkantott. Erre meg mi szükség volt?! Miért kellett beleavatkoznia, miközben legszívesebben péppé verte volna ezt a tenyérbemászó ábrázatot, és így is épp csak meglegyintette.
Aztán egyszer csak tükör jelent meg előtte, Jared pedig szembesült a ténnyel, hogy egy teljesen önmagából kifordult arc néz vissza rá. Ijesztő, de meglepően ismerős vonások, amiktől végigszaladt a gerincén a hideg.
A megjelenő szó láttán Gareth-re villant a szeme, de nem időzött sokáig rajta, mert egyelőre még Jared sem döntötte el, hogy mit is érez. Haragot? Mindenképp. Csalódottságot? De még mennyire! Viszont mellette szégyent is, mert annyira elszaladt vele a ló, hogy pillanatok alatt olyanná vált, mint amit mindig is el akart kerülni.
Felvetette a fejét, összeszorította a fogát, egyenes háttal állt a másik kettő előtt, míg Gareth a kölyök arcát ápolgatta. Még ha szégyelli is magát, nem fogja ez előtt mutatni, nem adja meg magát.
- Kerülj el. Messzire. És legfőképp: soha, de soha ne szólj hozzám - közölte kemény hangon a fiúval, mielőtt visszaült volna a helyére, előhalászva egy könyvet a táskájából.
Alig látta a sorokat, nem is érdekelte igazán, de esze ágában sem volt arra a kis nyomoroncra nézni. Nagyon nehezen tudta megállni, hogy ne üsse meg újra, pedig ez már rég nem a féltékenységről vagy Gareth-ről szólt. Egyszerűen undorodott tőle, nem tudta volna megmondani az okát, de a tegnapi sima ellenszenv lassan de biztosan átfordult valami másba, valami sokkal ösztönösebbe, és ezt csak fokozta, hogy Gareth is úgy pátyolgatja, mint valami tyúkanyó. Egyelőre még azt is elnyomta, hogy elgondolkozzon rajta, hogy mennyire is vált hasonlatossá az apjukhoz, már pedig az nagy szó egy hozzá hasonló embernél, aki lelke legmélyéből gyűlöli az erőszakot.
Végül összecsapta a könyvet és felkapta a táskáját. Nem volt most szüksége rá, hogy egy levegőt szívjon vele és ha egészen őszinte akart lenni, akkor Gareth társaságára sem vágyott túlzottan. Éppen ezért az út további részét inkább a folyosó végén töltötte a csomagján üldögélve.

Richárd

Halvány lila gőze sem volt arról, hogy miért kapta őt el a három teljese ismeretlen srác és miért hurcolják magukkal valahova. Balszerencséjére hátba kapták őt, így nem tudott a pálcája után kapni, ellenben attól megkímélte magát, hogy kapálózással és kiabálással adja a többiek alá a lovat és tegye érdekesebbé a szórakozásukat. Ennek köszönhetően az lett az egésznek a vége, hogy míg azok valami számára teljesen érthetetlen dolgon viccelődtek, Jared jóformán csak lógott a karjaik között, míg nem egy túlságosan is ismerős helyre nem értek.
Amikor rájött, hogy mi következik, szégyen-nem szégyen, mégis inkább tiltakozni kezdett, és befeszítette kezét-lábát, mint a macska, akit a szállítóba próbálnak benyomni, közben pedig fenyegetőnek szánt hangsúllyal ordított.
- ERESSZETEK EL!!! - mennydörögte, de mit sem ért vele, hárman sokkal erősebbek voltak, mint ő, és végül csak becsukódott mögötte a szekrény ajtaja.
Egyszer már volt itt, Gareth-tel el kellett bújniuk, de annak sem lett jó vége, a klausztrofóbiája pedig azóta sem javult. Ez pedig egyet jelentett azzal, hogy pánikszerűen menekülni próbált, először még csak fel sem fogva, hogy valaki más is van a szekrényben. Aztán mikor rájött, hogy bárhogy nyomja, az ajtók bizony kívülről lettek bezárva, a hátsó falnak esett és lecsúszott a szekrény aljába. Körülbelül itt jutott el az agyáig, hogy mellette Richárd reszket.
Nem tudta mire vélni, hogy ez mire jó, egy röpke pillanatig megfordult a fejében, hogy a srác ármánykodása, mert megtudta valahonnan a gyengéjét, de nem kellett sok hozzá, hogy átlássa, az is épp annyira meg van ijedve, mint ő. Ráadásul végképp nem volt ereje mindenféle összeesküvésen törni a fejét, mert még az előtt ki kellett innen jutni, hogy teljes erővel legyűri a félelem. Ez viszont már most lehetetlennek tűnt, főleg, hogy a pálcáik valahol odakint lehettek a földön, mert a zsebéből még érezte, hogy kivették, aztán pedig látta, hogy elhajították. De akkor mi legyen? Mi legyen?!
A fejét hátravetette és egyre felületesebben lélegzett. Nem lesz ez így jó. Richárd ezt a pillanatot választotta, hogy megszólaljon, ami egy kicsit talán visszarántotta őt a talajra, de nem eléggé.
- Fogalmam sincs - mondta őszintén, remegő hangon. Kezdte hallani a dobhártyáján a lüktetést, ami a közelgő szédülést jelezte, már pedig most nem szabad bepánikolni. Nem, nem, nem...
- Miért...? - csuklott el a hangja a kérdés közben, amivel azt akarta firtatni, hogy miért vannak ide bezárva, de a végéig nem jutott el, alig tudta visszatartani a kétségbeesés könnyeit.

Ricsi

Hangosan próbált számolni. Egy, kettő, három... Egy, kettő, három... Így telik az idő, de ötlete nem született, hogy hogyan juthatnának ki innen, ráadásul egyre fülledtebb lett a levegő a szekrényben. Hogyne, hiszen ketten használják. Eszeveszetten próbált visszaemlékezni, hogy Gareth ilyenkor mit tett, hogy megóvja őt a kiborulástól, és végül ezért is próbált meg valami beszélgetésfélét kezdeményezni annak ellenére, hogy ki volt az alkalmi társa a fogságban.
A vallomás viszont egy pillanatra kizökkentette a körforgásból, ami a levegővétel és a szédülés körül forgott. Próbálta munkára bírni az agyát, ami végül a visszájáról fogta meg a dolgot, mikor bosszúsan megszólalt.
- Remek. Akkor talán őket is be kéne zárni, mert éppenséggel együtt hoztak ide és mindhárman hímek. Nyilván ettől meleg lesz valaki - puffogott egy sort, de bármennyire is szerette volna, nem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy mellette a fiú éppen kisírta a két szemét. Arra mindenesetre jó volt ez az egész, hogy elkezdett kevésbé figyelni a bezártságra, még ha a gyomra egy folyamatos görcsben is volt és kapaszkodnia kellett, hogy ültében el ne dőljön.
- Ez kevésbé nagy tragédia, mint hogy nem tudunk innen kimenni - mondta. Ugyan a két dolog között ok-okozati összefüggés volt, de ettől most inkább eltekintett. Végül megszánta a másikat, akivel ebben a szorult helyzetben hirtelen valami közös vonást érzékelt a klausztrofóbia miatt, és elmondott neki valamit, amit eddig csak a testvérének.
- Nekem fogalmam sincs, hogy melyik nemhez vonzódom. Mindkettőhöz? Egyikhez sem? Ötletem sincs - mondta, remélve, hogy ezzel megállíthatja a könnyeket, legalább annyi időre, míg a másik egy kicsit kicsodálkozza magát. Jó lett volna, ha ki tudnak találni valami megoldást arra, hogy kijussanak innen, de kezdett Jared számára nyilvánvalóvá válni, hogy az nem fog egyedül menni, még ha beszéd közben folyamatosan járt is a szeme, hogy rést keressen a burkolaton. Persze nem talált.

Ricsi

Nem tulajdonított túl nagy jelentőséget annak, hogy a másik hangosan sírt. Ez nem a klausztrofóbia miatt volt, erre ő is rájött, de nem tudta elítélni azokat, akik így vezetik le a feszültséget, még ha ő normál esetben nem is tartozott közéjük. Persze, egy szekrényben ülve azért más a helyzet. Ennek ellenére úgy volt vele, hogy talán jobb is, ha kisírja magát a gyerek, mert vigasztalót nem tudott - és nem is igazán akart - neki mondani, de ebben a szituációban teljesen felesleges lenne a könnyeit nyelve feszengeni.
Úgy tűnt, hogy amit mondott, az tényleg elterelte egy időre a másik figyelmét. Neki is jót tett a beszélgetés, kevésbé koncentrált a bezártságra, de még mindig nem volt elég nyugodt, hogy rendesen gondolkodni tudjon. Ricsi szavaira hümmögött egy párat, mert úgy volt vele, hogy majdnem tizenhat évesen azért már illene legalább valami halvány fogalmának lennie az egészről, de ennek inkább nem adott hangot. Helyette a számolás ütemét figyelte, miközben a fejét előre döntve masszírozta lassan a halántékát és az orrnyergét. Gyerünk Jared, találj már ki valamit! Azonban menekülési útvonal helyett valami teljesen irreális jutott az eszébe. Ráadásul mindkettejük balszerencséjére annyira ki volt borulva, hogy ki is mondta.
- Ha megcsókolnál akkor minden bizonnyal rájönnék - mondta némi késéssel, inkább erre figyelve, mert a szabadulással nem ment semmire. - A te lelki békéden már minden bizonnyal nem borítana nagyot ha kísérleteznénk - tette hozzá, de nem volt gúnyos a hangja, pusztán tárgyilagos. Már amennyire egy szekrényben remegő, félelemtől félholt srác hangja lehet tárgyilagos.
Igazából bele sem gondolt, hogy mit kér, csak mondta... De legalább addig sem rettegett teljes erőbedobással, amíg ezen járt az esze.

Ricsi

A hangsúlyból jött rá, hogy Ricsi komolyan vette, amit mondott, pedig ő maga sem volt teljesen biztos benne, hogy tényleg meg akarta-e tenni. Előbb-utóbb pedig szembe kellett néznie ezzel a problémával is, ennél jobb alkalom pedig nm biztos, hogy egyhamar elébe kerülne, ezen felül, akárhogy is nézzük, a félelmeinek is jót tett ez a lehetőség, mert hirtelen sokkal kevésbé volt riasztó a sötét. Naná, hiszen volt valami más, amitől lehetett félni.
A szavakat, amik kifejezetten beleegyezőnek tűntek mély csönd követte. Innen már nincs visszaút, ha most visszakozna akkor az nagyon rosszul venné ki magát, pedig a szíve éppen ki akart ugrani a helyéről - micsoda változatosság, most már nem a bezártság miatt.
Egy pillanat alatt átsuhant a fején, hogy az előbbi kérése hogyan hangozhatott. Valószínűleg éppen egy szívtelen, utálatos valakinek nézik, márpedig nem gonoszságból vetette fel ezt a dolgot. Igaz, talán a legutóbbi találkozásuk után ezt nem lenne könnyű elhitetni a fiúval. Ennek ellenére megpróbálta.
- Ricsi... - egy kicsit közelebb helyezkedett hozzá. - Én... Én nem akarlak kihasználni, szóval csak akkor, ha... - 'ha tényleg akarod' fejezte volna be, de közben a sötétben elmérte a távot, és a keze hozzáért a fiú vállához. Visszakapta, teljesen bizonytalan volt, de ha nem kapott elutasítást, akkor egy mély lélegzet után még közelebb helyezkedett. Furcsa volt ez az egész. Fogalma sem volt, hogy mit is kéne csinálnia, kétségbeesetten próbált valami kapaszkodó után kutatni a fejében, de képtelen volt szavakkal megfogalmazott gondolatokat kreálni. Végül egy életem, egy halálom stílusban előre hajolt, ujjaival a fiú könnyáztatta arcát kereste, és ha megtalálta, akkor puha mozdulattal maga felé fordította. Centik voltak közöttük, aprócska távolság, aztán már az sem.

Rémi

Ruha

Valami olyasmi járt az eszében, mikor elindult a bálra, hogy itt talán megússza, hogy nagyon szóba kelljen állnia másokkal. Sajnos megígérte Agathának a legutóbbi látogatásukkor, hogy többet fog emberek közé járni és nem zárkózik el egészen, az ígéretét pedig nem akarta megszegni, de boldog végképp nem volt tőle. Mindenesetre ha eltölt egy órácskát a bálon a terem egyik sarkában, akkor már elmondhatja, hogy elment rá. Párt persze nem keresett az eseményre, minek? Úgysem akar túl sokáig itt maradni.
A ruhája meglepő módon jól állt neki, pedig egy rémes, virágos inget vett fel a zakója alá. Hát, ugye, ha már bohém elegancia... Na nem mintha amúgy nem lett volna valamiért természetellenes vonzódása ezekhez a darabokhoz. Tulajdonképpen ezen a ponton már elgondolkodtató, hogy vajon ha nem tanítják a helyes öltözködésre, akkor miket húzna magára olykor...
A bejárathoz legközelebb eső sarokban ült végül le, kezében egy nagy adag pillecukorral, mert mégis csak kellett valami, ami tartja benne a lelket, amíg itt kell lennie. Elnézte a sürgő-forgó tömeget és leplezetlenül fintorgott, képtelen volt megállni, mert neki ez egy akkora felesleges hajcihőnek tűnt, hogy hihetetlen. Már most eltervezte, hogy ha egyszer ő lesz végzős akkor ide sem dugja az orrát, az kéne még, hogy mások előtt táncoljon... Na persze!
Mélyet sóhajtott, miközben az embereket nézte, és a szájába nyomott egy újabb darab édességet. Tulajdonképpen hálát adhatott az égnek, amiért olyan volt az emésztése, hogy még véletlenül sem lépett a hízás útjára, pedig amilyen mennyiségben tolta magába a cukrot és a csokit, már  gurulnia kellene.

Ricsi

Iszonyatosan félt. Fogalma sem volt róla, hogy mit kellene éreznie, hogyan kellene mozdulnia, hova kellene tennie a kezeit, de valahogy csak eljutottak addig, hogy elmélyült a csók. Nem vette észre, hogy Ricsi ügyetlen lenne, mert neki sem volt semmi tapasztalata, pont úgy bénázott, mint amaz, csak egyszerűen próbált óvatos lenni és nem tolakodó, bár felmerült a kérdés a fejében, hogy hogyan lehet nem tolakodónak lenni, miközben valakinek a szájában van a nyelve? Számára ez valami összeegyeztethetetlen ellentét volt, amibe igazából még sohasem gondolt bele, most viszont kénytelen volt elég intenzíven szembesülni a kérdéssel.
Végül az ilyesmit inkább most elhessegette és csak az érzésekre figyelt. Kellemes volt ez az egész, még ha nagyon ijesztő is, és mikor Ricsi a nyakába kapaszkodott akkor valahogy... Valahogy még közelebb kerültek, és...
Hirtelen túl kevés lett a levegő és megremegett. Érezte maga körül a vékony karokat, amik szintén nem tűntek túlságosan sziklaszilárdnak és egy hirtelen jött ötlet nyomán ő is átölelte a fiút. Furcsa volt ennyire közel lenni valakihez, aki nem a testvére. Nos... hát tulajdonképpen a mostohatestvére, de ha ez most eszébe jut, akkor bizonyára úgy repült volna a szekrény másik sarkába halálra szégyellve magát, hogy talán még ki is szabadulnak, mert kitöri a fát. De szerencsére ez most meg sem fordult a fejében, úgyhogy nyugodtan átadhatta magát az újdonság varázsának.
Végül már nem is tudta mennyi idő telt el, mikor elszakadtak, lehetett pár perc de jóval több is, teljesen összefolytak a dolgok. Levegőért kapott és fejét a másik fiú vállára ejtette, miközben teljes testében remegett. Képtelen volt megszólalni.

Ricsi

Jó ideig tartott, mire rájött, hogy Ricsi már alig remeg. Ez jót tett neki is, erőt merített belőle, még ha nem is tudta teljesen megállítani az önkéntelen mozdulatokat. Már nem is volt benne biztos, hogy miért remeg, mert a listán ott volt a tudata szélét kaparászó bezártság, a tény, hogy ez az első csókja és az is, hogy egy fiúval történt meg... és élvezte. Amikor vége szakadt a csóknak és megérezte a hátán a fiú tenyerét, ami nyugtatóan simult rá, hatalmasat sóhajtott.
- Igen... - felelte remegő hangon, de egyelőre képtelen volt rávenni magát, hogy távolabb húzódjon vagy legalább a fejét felemelje, pedig úgy érezte, hogy azt borítékolni lehetne, hogy Ricsinek csakhamar elege lesz abból, hogy ráakaszkodik. De sajnos csak lassan csillapodott a félelme, noha már túl volt a nehezén, viszont ezzel együtt újabb kérdések tolultak a fejébe.
- Azt hiszem... Kipipálhatom a fiúkat a listán... - mondta, és hirtelen nevetni támadt kedve, mert hát mégis csak megoldotta egy nagy kérdésnek legalább a felét, de ez rögtön elmúlt, amint jött a következő gondolat. - Csak most... Fogalmam sincs, hogy merre tovább - emelte fel végre a fejét, bár nem sietett kibontakozni az ölelésből. Egy darabig ez után csöndben gondolkodott azon, hogy ez mit is jelent a jövőre nézve. A bátyja felől nem aggódott, nyilvánvaló, hogy őt nem fogja zavarni ez a fordulat, viszont jó pár nehézséget felvet egyéb téren. Na meg azt még mindig nem tudja, hogy a lányokkal mi a helyzet. Hát, talán majd egyszer azt is lesz lehetősége megpróbálni... Erről viszont egy újabb kérdés jutott eszébe.
- Ezt illik... Megköszönni..? - szaladt ráncba a szemöldöke, bár kimondva még sutábban hangzott, mint mikor kigondolta.

Ricsi

Valahogy megfeledkezett arról, hogy ő elvileg utálja ezt a valakit. Hogy pár napja még a szemét is ki tudta volna kaparni, sőt, gyakorlatilag még egy fél órával ezelőtt is. Mennyi mindenen segít egy közös félelem, igaz? Na meg még néhány egyéb esemény.
Ricsi válasza pedig hirtelen fényt gyújtott a fejében. Hát persze, így már érti! Igaz, az még mindig nem tiszta neki, hogy miért nem szólt Gareth, hogy beszélgetett valakivel a bájitallal, de ezt majd tőle megkérdezi, ha egyszer csak előkerül. Viszont az biztos, hogy Ricsinek nem lehetett könnyű ezt az egészet átélni, mert mint a mellékelt ábra mutatja, az ismerősei nem voltak vele túl elfogadóak.
- Sajnálom, hogy megütöttelek. Féltékeny lettem, amikor láttam, hogy Gareth neked csinált kakaót... tudom, gyerekes. De nekem azt mondta, hogy nem ismer téged, és nem értettem. Aztán meg azzal a beszólással rettenetesen felidegesítettél a vonaton - fakadt ki. Muszáj volt beszélnie, mert közben újra elemi erővel telepedett rá a sötétség és a szűk helyektől való félelem, viszont amíg beszélt, amíg voltak hangok, addig egy fokkal jobb volt az egész.
Végtelenül meglepődött, mikor Ricsi simítását érezte magán, de ezzel úgy vette, hogy annyira nem zavarja a másikat, ha összekapaszkodva maradnak, amíg nem jut eszükbe valami megoldás. Visszaejtette a fejét a srác vállára, és ekkor vette észre, hogy egyre gyorsul a szívverése... ez már megint a klausztrofóbia lesz. Neki jó volt, ahogy a forró tenyeret érezte a hátán, úgyhogy úgy gondolta, talán viszonozhatná, hátha Ricsinek is segít egy kicsit. Ahogy a másikat ölelte ujjaival mintákat kezdett rajzolni a hátára.
- Próbáld meg kitalálni, hogy mit rajzolok. Arra figyelj, ne a szekrényre - javasolta, míg ő arra igyekezett összpontosítani, hogy használhatóak legyenek az ujjal rajzolt vonalai. Viszont az idő egyre telt, és már ez sem volt elég, gondolatban újra számolni kezdett, ráadásul nem volt benne biztos, hogy meddig maradhatnak még így. Már ez is jóval több volt, mint ami illendő, legalábbis érzései szerint.
- Khm... - kezdte némi torokköszörüléssel. - Nem igazán akarlak elengedni... Attól tartok, hogy ha nem érzem, hogy van itt valaki, akkor összeomlok, túl rég vagyunk itt... - vallott halkan.

Ricsi és Gareth

Pozitív csalódás volt, hogy Ricsi is bocsánatot kért. Talán mégsem az a kis undorító féreg, aminek elsőre nézte. Nos... biztos, hogy nem az, mert akkor nem kapaszkodna éppen belé és nem abból próbálna erőt meríteni, hogy azért nincs teljesen egyedül, mert ott van vele a kelepcében a srác is. Igaz, annyival hamarabb fogy el a levegő... De már tökmindegy, csak ne eressze el, mert abból csúfos módon sírás lesz, és most Jared részéről.
Ahogy a fiú hátához ért az összerezzent, Jared pedig csitítva simította meg.
- Nyugi - mondta. - Nem akarok rosszat, csak muszáj figyelmet terelnem - magyarázta, miközben a firkákhoz látott.
Nem sokkal később már éppen annak a magyarázatához fogott, hogy miért is nem fogja elereszteni Ricsit, amíg itt vannak, mikor hirtelen zajt hallott kintről és egy pillanat múlva kitárult az ajtó. Be kellett csuknia a szemét, túl sok lett hirtelen a fény, de annyira megijedt attól, hogy esetleg az őket bezáró szemetek jöttek vissza, hogy teljes testében összerezzent. Aztán meghallotta a bátyja hangját és visszahuppant a szekrény aljára, hatalmasat sóhajtva közben. Oké, most már minden rendben lesz.
Aztán eszébe jutott, hogy milyen szituációban talált rájuk Gareth és érezte, hogy hirtelen az arcába tolul minden vér. Oké, mondjuk még mindig jobb, mintha olyanok jönnek, akik összeverni akarják őket, ráadásul a szekrény is végre nyitva van és most már nem fognak ott aszalódni össze a deszkák börtönében, de azért ez nem kicsit volt kínos. Hát még amikor Gareth meg is szólalt.
Jared az arca elé kapta két kezét. Tudta, hogy tőle kérdezett Gareth, még akkor is, ha azóta sem volt lelkiereje felnézni rá, úgyhogy előbb-utóbb valami válaszfélét kellett összehoznia.
- Mmmmnyüüühhh - Ennyire futotta első körben a tenyerei rejtekéből, aztán megpróbálta magát összekaparni annyira, hogy emberi nyelven is felelni tudjon. - Csak... nagyon féltünk és.... öhhh... - akadozott a mondanivalóval, míg nem végre elvette a kezeit az arca elől és segítségkérően Ricsire nézett. Az viszont láthatóan pont annyira zavarban volt, mint ő, szóval nem sokra számíthatott tőle.
Végül Jared nagy levegőt vett és felnézett a testvérére.
- Nem tévedsz - mondta kerek-perec, a következő pár percre részéről inkább mély csöndbe burkolózva. Legalább addig, amíg eldönti az arcbőre, hogy most akkor leég-e róla vagy sem.

Luca

Jared álmosan ballagott lefelé a konyhába, hogy magához vegyen némi reggelit. Úgy tervezte, hogy ma már nem is csinál semmi mást, csak eszik és alszik, na meg olvas, mert az utóbbi időben túl sok dolog történt vele és örült volna már egy kis kikapcsolódásnak.
Sherlock persze elkísérte, ő még véletlenül sem maradhatott ki abból, hogy valaki enni fog, na meg szeretett is az Eridonon kívül mászkálni, de azt a gazdái nélkül ritkán tette. Jared mosolyogva figyelte hát, ahogy az "alig" tíz kilós macskája lelibben a lépcsőn, erőteljes mancspuffanásokkal szaladva a konyha felé.
- Hé, várj meg! - szólt utána, de már érződött a levegőben a készülő reggeli illata, úgyhogy nem sokat ért vele, Sherlock kilőtt, mint a rakéta.
Mire Jared utolérte már a konyhapulton kellette magát egy lány előtt, aki éppen valamit behajított a közeli kukába.
- Sherlock, lefelé a pultról! - szólt rá a macskára Jared, de tulajdonképpen ő az a fajta büszke macskatulajdonos volt, akinek a hangja nem tudott elég kemény lenni ahhoz a cicusával szemben, hogy annak akár csak megforduljon a fejében, hogy szót fogadjon. Közben a tekintete visszatévedt a szemeteshez és összehúzott szemöldökkel a szoborra meredt, majd a lányhoz fordult.
- Ugye tudod, hogy most hajítottál a szemétbe egy rakás pénzt? - kérdezte érdeklődő hangnemben. - Ha nem kell, inkább add el - javasolta, aztán ott hagyta a kukát és a kicsit távolabb már sürgő-forgó házimanókhoz lépett.
- Szendvicset szeretnék és narancslevet, ha lehet - kérte az egyik kis termetű lénytől. - Meg a macskának is valamit - tette hozzá, mert Sherlock, mintha csak értette volna, panaszos nyávogást hallatott mögüle jelezvén, hogy őt se felejtse el.
Miután a fiú megkapta az ételt, részéről le is telepedett az egyik asztalhoz és nekiállt reggelizni.

Rémi

Időnként csak behunyta a szemét és a zenén kívül nem akart másra figyelni. Kicsit ugyan zavarta, hogy nagyon hangosan szólt, de ez esetben talán jogos, hiszen be kell töltenie a termet és túl kell harsognia a tömeget. Persze volt valami furcsa is abban, hogy ilyen elemi erővel szól, néha mintha még a padló is berezonált volna alatta az ütemtől. Különös, de nem rossz érzés.
Aztán kinyitotta a szemét, mert valamiért kezdte megint kényelmetlenül érezni magát. Nem nagyon tudta megmagyarázni a dolog eredetét egészen addig, míg rá nem jött, hogy nézik, sőt, mi több, egyenesen bámulják, mégpedig egy srác, aki nem túl messze ült tőle. Az elzárkózó mozdulat ismerős volt, bizonyára nincs oda a másik sem attól, hogy itt kell lennie.
Ennek ellenére Jared szemöldöke ráncba szaladt ahogy visszanézett rá, mert nem értette, hogy mi a gondja az idegennek. Az inge nem tetszik neki? Vagy csak úgy kiszúrta magának? Teljes rejtély, mert őt nem szokták csak úgy bámulni, pláne nem akkor, ha bőven van más látnivaló a környéken. Aztán észrevette, hogy a kezében tartott cukros zacskót nézi és nagyot nyel. Aha! A pillecukor! Ezt felismerve Jared arcvonásairól rögtön eltűnt az ellenséges kifejezés és némi mérlegelés után a másik felé nyújtotta a zacskót.
- Kérsz? - kérdezte, bár a hangját valószínűleg elnyomta a hangzavar, de remélhetőleg azért így is érthető volt a szándéka.
Ha a fiú közelebb jött, akkor Jared újra felé nyújtotta a zacskót, hagy vegyen kedvére, míg ő maga is a szájába nyomott egy újabb darabot. Ó, mennyei találmány! Édesség nélkül aligha élné túl a közösségi eseményeket.

Rémi

Az idegen előbb félrekapta a tekintetét, amit Jared egy vállvonással nyugtázott, de aztán mégis úgy döntött, hogy odaül mellé, noha a mozdulatai tétovák voltak és idegesek. Valahogy furcsa kisugárzása volt a srácnak, nem a rossz fajta, hanem az, amit Jared nem tudott értelmezni.
- Miért nem? - kérdezett vissza meglepődve, miközben visszahúzta a zacskót tartó kezét. Igaz, a bátyja sem kedvelte az édeset, de az előbb a fiú pillantása nem épp úgy nézett ki, mintha nem akarna enni a pillecukorból. De tény, Jared nem fogja erőltetni, mert annyival is több marad neki, még ha nem is sajnált volna tőle pár darabkát.
Elgondolkodva figyelte alkalmi társaságát, miközben lassan majszolt, de nehezen fejtette meg a jeleket, amiket küldött. Feszült volt, kicsit talán olyan hatást nyújtott, mint aki fél. A tömegtől? Vagy egy embertől? Hangja kétségbeesetten csenget, amikor Ethan iránt érdeklődött.
Szerencséje volt, a név ismerősen csengett Jared számára a minisztériumból és nem tudott róla, hogy lett volna másik Ethan is az iskolában, de azért inkább rákérdezett.
- Ethan Saint-Venant-ot? Nem, nem láttam erre - rázta meg a fejét, ha pozitív volt a válasz a feltételezésére. - Vele kellett volna itt találkoznod? - kérdezte, miközben elkezdte pásztázni a termet, hátha meglátja a magas alakot. Nem ismerte igazán jól, de azért talán felismerte volna. Bár ki tudja... ebben az alkalmi ruhás tömegben vagy feltűnik neki, vagy nem.
Oldalra pillantva viszont elég rendesen meglepődött. A srác viselkedése meglepően hasonlított arra, mint mikor ő szűk helyeken kénytelen maradni egy darabig. Az ilyesmi nem jó, ha bepánikol akkor nem fog tudni vele mit csinálni, márpedig ő ül hozzá a legközelebb. Hallott már róla, hogy létezik olyan, hogy tömegiszony, most leginkább erre tippelt volna azt látva, hogy megremeg a másik ajka és kényszeresen dőlingél.
- Figyelj csak, szerintem menjünk ki - javasolta hirtelen, miközben fel is kelt a székről. Arra gondolt, hogy odakint bizonyára kisebb a tömeg és a zajok sem ennyire erősek, úgyhogy talán megnyugszik egy kicsit a másik. - Aztán ha akarod, megkeressük Ethant is - tette hozzá. Ilyen állapotban mégse hagyná magára a srácot, még ha nem is ismeri, ahhoz túlságosan erősen élt még benne a pár nappal ezelőtti félelem, amit a szekrényben ülve élt át.

Rémi

A fiú tépelődött, hogy vegyen-e mégis, Jared pedig kíváncsian figyelte, hogy mi lesz. Kifejezetten döntésképtelennek tűnt, úgyhogy mikor végleg visszahúzta a kezét, Jared nem is piszkálta tovább ezzel. A válaszától viszont széles vigyorra húzódott a szája.
- Tulajdonképpen... Elméletileg igazad van, gyakorlatilag viszont én édességen élek, mégsincs rossz fogam - felelte, de ez után inkább el is csomagolta a pillecukrot, mert nem akarta tovább borzolni a kedélyeket, főleg, mert közben észrevette, hogy eléggé stresszes a mellette ülő.
- Áh, értem - bólintott Jared, mikor megtudta, hogy miért is Ethant keresi a másik. - Én Jared vagyok - biccentett felé bemutatkozásképp. Hallott már a Saint-Venant klánról jócskán, de nem igazán befolyásolta, hogy mit gondoljon a tagjairól. Elvégre, ha őt a neve... mármint a másik neve alapján ítélnék meg, akkor elég rossz esélyekkel indulna bárhol.
Viszont az egész helyzetben volt valami nagyon zavaró. Nem tudta, hogy a másik tényleg ennyire meg van ijedve, vagy csak fiatalabb, mint amennyinek kinéz, de nem teljesen ült a viselkedése arra, amit ránézésre gondolt volna róla. Mert hát olyasmi idősnek tűnt, mint Gareth, de úgy viselkedett... Nos, tulajdonképpen úgy, mint ő, amikor az egész életen tartó elzártság után hirtelen emberek közé került. Egy kész talány volt a mellette ülő, de nagyon úgy tűnt, hogy jobb lesz, ha nem most próbálja megfejteni, hogy miért, mert időközben egyre inkább rosszabbodott a helyzet.
Nem nagyon tudott mit mondani arra, hogy Rémi eltévedt, viszont tényleg jobbnak látta, ha nem maradnak a tömegben, bár úgy tűnt, a terve, hogy kimenjenek egy kicsit az ajtó elé, akadályokba ütközött, ugyanis a fiú rémült tekintettel nézett rá az ötlet hallatán.
- Nem, nem kell itt maradnod - rázta meg Jared a fejét. - Láthatóan nyomaszt ez az egész, rosszul érzed magad, nem igaz? - ült vissza mellé, amíg ezt megtárgyalják, de nem mondott még le arról, hogy kitessékeli innen, mielőtt komolyan pánikrohama lenne. Már ha jól okoskodott egyáltalán, és ez tényleg olyan fóbia, mint az övé, vagy mint Gareth-nek a víz.
A szavai viszont elgondolkodtatták. Ott kellett maradnia. Jarednek nem kellett bemutatni, hogy hogyan működnek az aranyvérű családok, hiszen rájuk is sok mindent erőltettek annak idején, amit nem akartak.
- Rémi... Ha valahol rosszul érzed magad, akkor senki sem kényszeríthet téged, hogy ott maradj, és ha szeret, akkor nem is kéri tőled - mondta neki, kicsit közelebb hajolva, hogy mások ne hallják a szavait. - Nézd, szerintem ha kimegyünk ide az ajtó elé, akkor abból nem lehet semmi baj. Ha valaki mégis számon kéri rajtad, hogy hol voltál, még csak hazudni sem kell, mert mindössze kimentél levegőzni, nem igaz? - próbált a lelkére beszélni. - Mi lesz, velem jössz? - kelt fel újra, miközben magához képest biztató arccal próbált a másikra nézni.

Egyet eldöntött: Nem fogja erőnek erejével kivinni a srácot a bálról, de a rábeszélés még nem árthat, hátha megelőz vele valami kellemetlenebb végkifejletet. A másik nem felelt a szavaira, amit nem volt biztos, hogy hogyan is kellene értelmeznie. Mert hát lehet, hogy egyszerűen csak elengedte a füle mellett, vagy éppen gondolkodik rajta, de fene tudja, még az is előfordulhat, hogy menten fordulatból gyomron könyökli, hiszen egyáltalán nem is ismeri. Végül Jared abbahagyta a beszédet és várt, hogy mi lesz. Rémi kisvártatva fel is ugrott, aztán mégis megállt. Jött a végzősök tánca, amit Jared az arcán egy unott fintorral kezdett nézni, mert hát a fiú is leragadt, aztán mikor vége lett Rémi végre megmozdult és kifelé vették az irányt.
A megfogalmazásra összeszaladt a szemöldöke. Vasfogsor..? Nem teljesen értette, de Rémi egy csapásra jobban nézett ki, amint kiléptek a teremből, úgyhogy inkább csak szimplán követte és nem akadékoskodott. Egyébként sem volt szokása csak úgy lerohanni másokat mindenféle kérdésekkel.
A javaslatra viszont megrázta a fejét.
- Eridonos vagyok - mondta. - De ha van kedved, akkor sétálhatunk egyet idekint akár - vetette fel. Kellemes nyáreste volt, végre nem az az iszonyatos hőség, ami nappal megülte a tájat. Szinte érezni lehetett, ahogy fellélegzik odakint minden élő, és neki is jól esett volna egy séta.
Mikor elindultak a rét irányába Jared meglazította az ingje felső gombját és levetette a zakóját. Nem volt kedve hurcolni, a pálcája segítségével gyorsan lekicsinyítette és zsebre vágta, így viszont már sokkal szabadabban tudott mozogni.
- Nem szeretem az ilyen rendezvényeket. Túl sok az ember - kezdett beszélni amikor távolabb értek a kastélytól és már csak halk duruzsolás volt a kiszűrődő zene. - De megígértem valakinek, hogy kicsit többet fogok társaságba járni... Mondjuk ez eléggé felelőtlen tett volt a részemről - állapította meg fennhangon, bár ez már inkább csak egy saját magának szánt megjegyzés volt.
Egy darabig még sétált előre, aztán letelepedett egy kidőlt fa törzsére, ahonnan lehetett látni a távolban a kastélyt de a fák fölött a csillagok özönét is.
- Jobb itt kint, nem? Nyugalom van. Csend - nézett fel álmodozva az égre. Nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért beszél ennyit egy idegenhez, miközben egyáltalán nem szokott, de tulajdonképpen mindegy is volt.

Eltűnődve hallgatta a vallomást azon gondolkodva, hogy vajon miért nem állnak szóba az emberek Rémivel. Neki így első benyomásra kedvesnek tűnt, bár kissé tétovának, de az még nem feltétlenül rossz. Végül aztán úgy érezte, hogy mégis csak illene mondania valamit, úgyhogy megpróbálkozott vele.
- Igazából ha nem bánt téged, akkor nincs ezzel baj. Nem kell mindenkinek a társaság lelkének lennie - felelte, bár nem volt benne teljesen biztos, hogy a megfelelő szavakat választotta. Mit lehet amúgy is mondani ilyesmire? Jared sosem kommunikált jól és meg is lepte a fiú nyíltsága, de azért remélte, hogy nem lőtt nagyon mellé.
Aztán újabb kérdés merült fel, amire viszont tényleg volt kész válasza.
- Nagy a különbség aközött, hogy önként vagy kötelességből teszel meg valamit. Például ha azért mész el valahova, mert valaki azt mondta, hogy muszáj, de ott rosszul érzed magad, akkor az nem oké. De ha valamit azért teszel meg, mert tudod, hogy igaza van annak, aki kérte, és nem kényszerített rá, hanem te akarod megpróbálni, hogy örömet okozz neki, az más - magyarázta. - Én azért ígértem meg, hogy többet megyek közösségbe, mert láttam, hogy aggódnak értem, de úgy tettem ezt, hogy biztos vagyok benne, ha nemet mondok, akkor sem lett volna baj.
Önmagához képest igencsak bő lére eresztette a válaszadást, de valahogy olyan könnyű volt ehhez a fiúhoz beszélni itt az oldalán. Talán mert olyan benyomást keltet benne, hogy már tényleg elhitte neki Jared, hogy elveszett. Valójában sosem adott sokat a házakhoz tartozó sztereotípiákra, de most még így is nehéz volt elhinnie, most a másik Rellonos. Valahogy annyira nem tűnt olyannak...
- Hanyadikba jársz? - kérdezte aztán tőle, mert kíváncsi volt, hogy mennyire lőtte be jól fejben a korát. Közben előrehajolt és letépett egy szál füvet, amit elkezdett rágcsálni, ahogy egyszer Radúztól látta, és elgondolkodva nézett vissza a kastélyra.
- Nem biztos, hogy vissza akarok menni, amíg ennyire nagy a tömeg - jegyezte meg inkább csak magának, mert közben azt tallózta, hogy mégis mit csinálhatnának még itt kint órákon át. Már ha a másik nem unja meg időközben és hagyja itt a fatönkön.

Luca

Miközben a reggelijével volt elfoglalva Luca visszakérdezett a szavaira, Jared pedig hátrapillantott, hogy újra megnézze a szobrot.
- Egy közepes méretű erszény tele lenne galleonnal – felelte. Alapvetően nem volt túl jó a műtárgyak terén, de neveltetéséből kifolyólag néhány dologgal azért tisztában volt.
- Lehet, hogy ronda, de híres művész készítette, már ha nem hamisítvány – mondta aztán Jared. – Add csak… - nyúlt érte, hogy megnézze, a talpán ott van-e a névjegy. Persze ott volt. – Nem hamis. Komolyan, add el – mondta újra, majd visszafordult a reggeliért és letelepedett.
A javaslat, amellyel ez után előállt a lány, ugyan nagylelkű volt tőle, de nem ejtette túl nagy izgalomba Jaredet, ráadásul nem is volt benne biztos, hogy jó lenne, ha elfogadna egy ennyire drága holmit. Amivel ráadásul ő sem tudna mit kezdeni azon kívül, hogy tovább adja.
- Vidd le a faluba. Szerintem biztosan van olyan üzlet, ahol átveszik, még ha nem is a teljes értékéért, de legalább kapnál egy kis zsebpénzt érte – vetette fel.
Közben Sherlock hozta a formáját és máris hízelgésbe kezdett, amin a fiú jót mosolygott. A macska nagyon barátságos volt, afféle békés óriás, aki imádta, ha szeretgették.
- Egy kis dédelgetést szeretne. Ha van kedved vedd fel, vagy ha leülsz, akkor biztosan fel fog ugrani az öledbe – magyarázta. – Nem kell tőle félni, hiába nagy – tette hozzá egy biztató mosoly kíséretében.
A következő pár perc részéről néma falatozással telt, aztán Luca újra kérdezett. Jared gyorsan átgondolta, hogy vajon melyik könyvtári látogatására is gondolhat a lány, mert hát szinte naponta lejárt, aztán úgy döntött, hogy úgysem fogja tudni ezt a kérdést megválaszolni, úgyhogy a legutóbbit veszi alapul.
- A bájitalfőzésről vettem ki egy speciális könyvet, haladóknak – mondta. – Jó lenne valahogy meggyorsítani némely részfolyamatot a főzés során, elvileg abban majd találok segítséget hozzá.

Egyszer csak csönd lett. Rémi nem válaszolt, Jared pedig oldalra kapta a fejét, mert rosszat sejtett és nem tévedett - ezerszer rosszabb állapotba került a másik egy röpke pillanat alatt, mint amennyire rosszul volt a Nagyteremben.
Egy pillanatra megrettent. Most mit csináljon vele? Mit rontott el, miért stresszelt be a másik? Ez valamilyen rohamnak tűnt, talán a Jared számára oly ismerős pánikrohamok testvére, márpedig ha ez így van, akkor talán rossz döntés volt ennyire távol kerülni mindenki mástól.
Rémi teljesen más világban járt, hiába szólította, nem kapott választ, csak önkéntelen mozdulatok garmadáját, míg végül úgy döntött, hogy jobb lesz, ha előveszi a pálcáját, mert nem ismerte a mellette ülőt, akár ön-, vagy közveszélyessé is válhatott volna, akkor pedig hasznos lesz egy kábító átok.
Tulajdonképpen történhetett volna ez rosszabb körülmények között is. Jared nem ijedt meg annyira, hogy ne tudja józanon átgondolni, hogy mit kellene tenni, és nem is rohant el pánikolva segítséget keresni, ami bár jól jött volna, de ha ilyen állapotban egyedül marad valaki, akkor abból nagy baj lehetne. Hát nem sírt ő is annyiszor bezárva és rettegve attól, hogy megfullad? Nem szenvedtek ők is lelket gyötrő kínoktól?
Pillanatok alatt vágott belé a felismerés, hogy most talán jóra használhatná a tudományát. Kicsit ugyan aggódott, hogy a másik mennyire fog dühös lenni, ha megtudja, hogy ezt tette vele, de nem volt más, amit jelen pillanatban tehetett.
- Legilimens! - suttogta, majd egy pillanattal később megtelt a feje a másik agyából származó rémképekkel. Olyan szinten elemi félelem, hogy bár nem kellett volna, mégis érezte. Ethan, pálca, Rémi, amint magából kifordulva ordít. Nem tűntek a képek emlékeknek, mégis valóságosak voltak, túlságosan is. Ébren látott rémálmok.
Visszahőkölt, hagyta semmivé foszlani a varázst és levegő után kapott. Ki kell rántania ebből a fiút, mert bár fogalma sincs mi okozta, de ha ez folytatódik, annak nem lesz jó vége. Nagyot nyelt, de nem sokat segített kiszáradt torkán. Tenyerét a másik vállára helyezte, miközben a pálcáját készenlétben tartotta, hátha rátámad amaz.
- Rémi... Rémi! - szólongatta, szelíden rázta a vállát, aztán inkább felkelt és leguggolt elé. A fiú arca izzadságtól csillogott, izmai megfeszültek, egy merő görcs volt. - RÉMI! - Jared hangja most már élesen szólt, mert nagyon úgy tűnt, hogy a fiú az előbb meg sem hallotta. Aztán hirtelen vége lett az egésznek.
Érzékelte, hogy a roham abbamaradt. Az előbb még szinte szikrázott a másik körül a levegő, most viszont megülte a vihar után a világra omló csend a környéket, csak hangos szuszogása hallatszott. Jared meg mert volna esküdni, hogy még a szíve dobbanását is hallja, amint Rémi előre-hátra hintázott.
- Nézz rám - érintette meg újra, miközben próbálta elkapni a tekintetét. - Nincsen semmi baj - biztatta, és míg várta, hogy a fiú ránézzen előhalászta a zsebkendőjét és egy gyors varázslattal megnedvesítette.
- Ez jól fog esni - érintette a hűs vásznat a fiú homlokához, ha hozzáfért, aztán hátrébb húzódott és leült a fűbe, vele szemben. Ötlete sem volt, hogy mi váltotta ki az előbb a rohamot, de jobb lesz, ha óvatos lesz, amíg rá nem jön.
- Szeretnél felmenni a kastélyba? Megkeressük a testvéred? - kérdezte tőle, és nagyon remélte, hogy választ is kap.

Ahogy a zaklatott fiúval szemben ült a fűben azon gondolkodott, hogy mi volt ez az egész és miért történt. Egyelőre még kitartott a pánikroham mellett, de furcsa volt az, ahogy szinte mintha elvágták volna, egyszer csak vége lett. Nem volt meg a lecsengés szakasza, amikor rájön az ember, hogy felesleges volt az egész, mert nincs is baj, hanem egyszerűen mint egy hullám, jött, aztán ment. Erősen megdolgoztatta ez Jaredet, de nem tudott dűlőre jutni. Lehetett ő bármilyen jó legilimentor, csak ahhoz értett, hogy emlékeket lessen, de fogalma sem volt a pszichés problémákról, talán soha nem is olvasott még ilyesmiről.
Rémi végre felnézett, szemei mintha még mindig kétségbeesést tükröztek volna röpke pillanatokra, de már sokkal nyugodtabbnak tűnt. A válaszának viszont Jared annyira nem örült. Remélte, hogy meg akarja majd keresni a testvérét és akkor visszamehetnek emberek közé, ahol találhatnak segítséget, ha újra elborítja ez az egész, mert egy este alatt már másodszor történt, akkor pedig ki tudja, mikor jön a következő? Vacillált, hogy mit feleljen hát, mert szerette volna úgy irányítani, hogy elinduljanak vissza, de aztán felsóhajtott és megadta magát, legalábbis pár percre, amíg kicsit megnyugszanak a kedélyek.
- Rendben, akkor maradjunk még egy kicsit - felelte, de nagyon nem tetszett neki, hogy az megint csukott szemekkel beszél hozzá, félt, hogy újra elkapja ez a valami. Tanácstalanságában a szája szélét rágta, próbált jó megoldást találni az egész helyzetre, de nem ment, őt erre nem hitelesítették. A sors fintora, hogy neki is a bátyján járt az esze, hogy mennyire jó lenne, ha Gareth-et most megkérdezhetné, hogy mit kell tennie.
Aztán Rémi felnézett és hirtelen egész más volt, mint eddig az este során bármikor. Tiszta szavak, egész mondatok, mint bárki másnál. Jared egy kicsit meg is lepődött, de próbálta nem mutatni, inkább a percekkel ezelőtti kérdéseire kapott választ elemezgette. Negyedikes. Akkor jól saccolta a korát, viszont ez most még jobban összezavart mindent. Egyáltalán nem értette, hogy milyen helyzetbe is csöppent és szégyen szemre valahol legbelül ösztönösen jött a késztetés, hogy le kellene lépnie, de szerencsére nála a tudatos gondolkodás elég nagy százalékban felül tudta írni az ilyesmit.
- Nincs mit - mondta biccentés kíséretében, aztán elgondolkodott a kérdésen. - Hát... Szerintem ennyivel befejeztem a szocializálódást - felelte. Őszintén szólva egyáltalán nem érezte jól magát a bálon, ráadásul annyira kicsavarodott lett ez az este azzal, hogy pont ő vigyáz egy ismeretlenre, hogy egy időre egészen biztosan elege volt az új helyzetekből.
- Gyakran... - kezdte a kérdést, de megállt, mert nem tudta, hogy jó-e, ha felhozza a témát. Aztán úgy döntött, hogy megpróbálja, mert ez túl nagy talány és érteni akarja, a pálca pedig még mindig a keze ügyében volt arra az esetre, ha baj lenne - Szóval, gyakran rád jön ez a... pánikroham? - fogalmazta meg jobb szó híján, bár egyre erősebb volt benne a megérzés, hogy nem teljesen erről van szó.
- Tudsz róla mesélni? - győzött végül a természetes kíváncsisága, de ujjai közben erősebben fonódtak a pálca markolatára. Nagyon remélte, hogy nem lesz rá szükség, de ha a másik megint bepánikol, akkor most már tényleg kiüti és segítséget hív.

- Igen, tudom - sóhajtott egy mélyet. - De nagyon nehéz úgy elvegyülni valahol, hogy egyáltalán nem érzed oda illőnek magad - mondta őszintén. Pár pillanatot gondolkodott, hogy folytassa-e, de nem találta okát, hogy miért ne mondja el ennek a fiúnak, amit gondol. Az után, hogy látta az előbbi rohamot, kicsit úgy érezte, mintha lenne egy közös titkuk, úgyhogy talán nem baj, ha ő is elárul egyet.
- Jobb nekem a megfigyelő álláspontján. Nem szeretem a hangoskodó embereket és nem értem miért jó több százan egy teremben nyomorogni, ráadásul a legnagyobb nyári hőségben... Hát nem jobb itt kint, mint ahogy most vagyunk? - nézett kicsit tanácstalanul a másikra, mert nem tudta, hogy vajon megkapja-e tőle a várt megerősítést. - Túl sokat... - megakadt, és megrázta a fejét. Majdnem elárulta magát, pedig nem szokott vele ilyen történni, mindig kínosan ügyel rá, hogy ne áruljon el semmit, ami lebuktathatja, de most mégis majdnem kimondta, hogy túl sokat volt bezárva. Túl sokat kínozta egy őrült apa, aki nem engedte ki őket a világba, esélye sem volt megtanulni, hogy milyen az emberek között, és néha úgy érezte, hogy ez már így is marad, mindig kívülálló lesz. Nem zavarta igazából, tudta, hogy csak tennie kellene ellene, de még mindig nem akart. Nem akart a harsogó, színes tömeg része lenni. Nem, amíg nem érzi, hogy az szeretne lenni. Ez pedig talán sohasem jön el.
Aztán Rémin volt a vallomások sora, Jared pedig figyelmesen hallgatta és egyre nyilvánvalóbbá vált számára, hogy ez nem pánikroham volt. Valami komolyabb... betegség talán? Fogalma sem volt, sosem hallott még ilyesmiről, meg kell majd kérdeznie Gareth-et, ő hátha tudja. Ő mást nem tudott tenni, csak homlokráncolva nézett vissza a másikra. A minden éjjel az rengeteg. Őt is gyakran gyötrik rémálmok, de ez intenzívebb volt annál, látta... Hirtelen lelkiismeret furdalás öntötte el, mert belenézett a fiú fejébe. Elmondja neki? Ne? Félt, hogy durván reagálna, de annyira fontosnak tűnt ez az egész, hogy képtelen volt eldönteni.
Közben a fiú felkelt, Jared pedig követte a példáját. Ahogy mellette állt ez az erősnek tűnő fiú mégis szinte kedve lett volna elkapni a kezét és úgy vezetni a testvéréhez mint egy gyereket. De nem tette. Éppen indultak volna, mikor megvetette a sarkát a fűben.
- Várj! El kell mondanom valamit - nézett a fiúra. Egyáltalán nem tudta, hogy most élete legidiótább döntését hozta meg vagy a legjobbat. Ujjai megint a pálcára kulcsolódtak, tartott tőle, hogy a másik lendületből megpróbálja majd megátkozni, de egyszerűen nem sétálhat úgy mellette, hogy az védi a titkos világát, míg ő meg kéretlenül is belenézett.
- Láttam. Ne haragudj... Nem értettem mi történik veled, segíteni szerettem volna és arra gondoltam, hogy ha megnézem, hogy mit élsz át, akkor fogok tudni. Megnéztem, hogy mit látsz, amíg... amíg ez a roham tartott.
Tényleg sajnálta, hogy megtette, de nem azért, amit látott, hanem mert súlyosabb volt ez az egész, mint gondolta, ő pedig engedély nélkül nézett bele Rémi sötét, nagyon sötét képzeletébe.

Jared lassan haladt lefelé a lépcsőn, közben a festményeket nézegetve. Szerette az ilyen koraesti órákat, mert ilyenkor már nem járkáltak csapatostul a diákok a folyosókon és neki is volt lehetősége alaposan körülnézni. Most direkt egy olyan utat választott, amerre ritkán járt, de nem sietett sehova, Radúzzal csak annyit beszéltek meg, hogy este benéz, ez pedig eléggé tág fogalom.
Végül azért csak leért a földszintre és elindult a poros utacskán a vadőrlak felé, de előtte még beugrott a konyhába is, abban a reményben, hogy Radúz talán örülne valami vacsorának. Így hát egyik kezében a hegedűtokot tartotta, a másikban pedig pár melegszendvicset egyensúlyozott, ezzel sikeresen elérve, hogy még véletlenül se tudjon bekopogni vagy benyitni az ajtón. Jobb híján a lábfeje külső oldalával böködte meg kissé az ajtót, remélve, hogy ez még nem akkora taplóság, hogy kizárják, aztán ha a vendéglátója előkerült, akkor bement a házba.
- Szia. Ne haragudj, nem volt több kezem – szabadkozott, miközben lepakolta a szendvicseket. – Hoztam vacsorát, remélem, még nem ettél – mondta roppant magabiztosan. Ezt a mondatot gyakorolta lefelé jövet, mert hát nem szokott ő csak úgy másokat etetni, és nem tudta biztosan, hogy ez mennyire furcsa, vagy mennyire nem. Néhányszor már járt itt, volt, hogy megkínálták valamivel, így szerette volna viszonozni.
- Oh… Fent hagytam a kottát, amit meg akartam neked mutatni – esett le neki csakhamar, hogy valami hiányzik. – A minap vásároltam egyet a faluban, állítólag valami régebbi mugli zene – mondta, azon gondolkodva, hogy megéri-e visszamásznia a toronyba, vagy inkább majd legközelebb hozza csak le magával. Persze ha nem felejti el újra.
- Hát én már nem megyek vissza… - döntött aztán hangosan is közölve a gondolatait, mielőtt elkezdte volna szétrakni az ételt. – Kaphatnék két tányért..? – érdeklődött illedelmesen, hiszen annyira még nem érezte otthon magát, hogy csak úgy nekiálljon turkálni.

- Oké, megjegyzem – vigyorgott Jared, mert egyébként a másik tényleg úgy nézett ki, mint aki folyton éhes. Na nem mintha kövér lett volna, vagy valami, hanem éppen azért mert kifejezetten vékonynak tűnt és valahogy olyannak, aki bármikor fel tudna falni egy fél marhát, csak mert éppen ahhoz van kedve. Na meg persze a szőke is szívesen rágcsált, még ha őt nem is áldotta meg olyan remek és gyors emésztéssel a sors, mint némely ismerősét.  
- Rendben, kérhetek egy cetlit és tollat? Szerintem Gareth vagy valamelyik szobatárs fent van, majd odaadják neki – mondta, de közben elért a füléig, hogy a másik kérdezett valamit, és ő is szétnézett.
- A hajadban. Megjegyzem, ez a legbiztosabb módja, hogy egyszer véletlenül felgyújtsd magad – tette hozzá, miközben kifejezetten jót vigyorgott a másikon és megközelítette a szendvicseket.
- Remélem szereted, sajtos kukoricásak egy kis ketchuppal – vett el egyet. Eléggé éhes volt és nem akart addig a zenéléshez fogni, amíg ez így van. – Gyakoroltam azt a dallamot, amit múltkor próbálgattunk, szerintem most már sokkal jobban megy – mondta két falat között.
Meglepően jól hangzottak együtt a hangszereik annak ellenére, hogy ennél eltérőbbek nem is igen lehettek volna, na meg Jared sem járt le azért olyan nagyon gyakran, főképp, mert a munkája jobbára lefoglalta a délutánjait. Viszont mikor kicsit is kommunikatív állapotban érezte magát és az ideje is engedte, akkor benézett, mert jólesett az a kis kikapcsolódás, és sokkal szórakoztatóbb volt ketten, mintha csak egyedül áll egy szoba közepén és hegedül.
- Kéthete teljesen be lett fejezve a tetoválásom, szerintem így még nem láttad – mutatta fel a tenyerét a fiúnak. – Szerintem szuper lett, inkább ne mondd meg neki, de hurrikán kisasszony érti a dolgát.
Korábban már mesélt Sáráról és mivel a falnak is füle volt a kastélyban, természetesen a cupidos eset is közszájon forgott, úgyhogy nem árult el nagy titkot vele.

Követte az utasításokat és keresett egy füzetet, amiből tudott lapot tépni, aztán gyors kérést firkantott rá, és odaadta Radúznak. Ő maga még nem szívesen ment közel a csókákhoz, mert bár nagyon szépek voltak, de neki túlságosan vadak, nem ehhez szocializálódott a városban, úgyhogy inkább csak távolról csodálta őket.
- Hát azt már nem tudom neked megmondani – tekintett gyorsan körbe a szobán Jared, de nem találta a kérdéses festőeszközt. Nem is foglalkozott vele igazán tovább, mert Radúz is ugrotta a témát, és előbb-utóbb úgyis meglesz, viszont a vacsorájuk kihűl.
- Oh, paradicsom! – csillant fel a fiú szeme, aki nagyon szerette az említett zöldséget. – Azt ha lehet, akkor kérnék – mondta illedelmesen, és leült a felkínált helyre. Ez egy kicsit mindig furcsa volt neki, mikor idejött, hogy nem igazán voltak szokványos ülőhelyek, de végül is az ágy is megfelelt, az utóbbi időben úgyis nagyon rászokott, hogy a szobában is mindig mindent az ágyon csináljon az evéstől kezdve a tanulásig. Persze elaludni meg múltkor az egyik babzsákfotelban sikerült.
- Nagyon megszoktam a kötött dallamokat – válaszolta. Radúznak igaza volt, egy kis lazítás sokat segített volna, és egyre jobban fel tudott oldódni minden alkalommal, de még mindig újra meg újra előjött az a hiba, hogy nem volt elég biztos a saját tudásában, ha más előtt kellett megszólaltatnia a hegedűt. De ezért is jött le ide elég gyakran, hogy ettől a beidegződéstől megszabadulhasson.
Picit megrezzent, mikor a fiatal férfi elkapta a kezét, nem szerette a hirtelen érintéseket, de nem rántotta el, hanem hagyta, hogy az megnézze magának a tetoválást.
- Egyszer faluban rohant le – fintorgott Jared visszaemlékezve a történtekre, amik nem igazán voltak kedvére valóak. – Néha olyan, mintha valami megállíthatatlan óramű hajtaná, amit valaki túlhúzott – tűnődött el, de a hangjának nem volt bántó éle, csak szimplán egy hasonlatot keresett, amivel jól le tudja írni, hogy milyennek látja a szőke lányt.
- Höh! Ne kezdd te is! – fortyant fel a fiú, mert még túl jól emlékezett, hogy úton-útfélen mennyien piszkálták a lány miatt, folyton kétértelmű célzásokat téve és számára érthetetlen kérdéseket puffogtatva.
- Sára egy egészen más világ – mondta aztán megenyhült hangon. Tulajdonképpen valamilyen kifacsart módon kedvelte a lányt, szimpatikus volt neki, de nem tudott volna sok időt eltölteni vele, ahhoz túlontúl szeles volt és erőteljes személyiség.
- Az mi? – kukkantott aztán Radúz poharába, ahogy visszaült mellé. Furcsa illatot érzett, kesernyéset, amit hirtelen nem tudott hova tenni. Alkoholpárának tűnt, de nem bor volt és nem is pezsgő, a töményeknek pedig, amiket az apja ivott olykor az üzletfeleivel, sokkal erősebb, csípősebb szaga volt. Ez valami más lesz.

Radúz kész kis lakomát kerített nekik a finom zöldségekkel, és Jared is boldogan rágta a rengeteg vitaminbombát.
- Köszönöm – mondta két falat között, majd vett még egy darab paradicsomot, hogy berágicsálja.
Közben tovább gördült a beszélgetés fonala, Jared pedig bólintott egyet.
- Nekem azért kellett megtanulni, mert ezt várták el tőlem, így aztán nem nagyon volt helye mindenféle szárnypróbálgatásoknak – mondta. – Szerencse, hogy egyébként is megtetszett a hangszer, de igazán azóta szeretek játszani, mióta senki sem kéri – tette még hozzá elgondolkodva.
Valóban, mióta nem kellett mindenféle megkövetelt dolognak eleget tenni, azóta sokkal szívesebben foglalkozott rengetegféle tevékenységgel. Neki az kellett, hogy szabad kezet adjanak neki, hogy azt csinálhassa, amit ő jónak lát, mert nem volt az a típus, aki elkallódna, ha nem fogják a kezét, viszont a szamárvezetőtől egyenesen irtózott.
- Könnyen tanultad meg a hangot megszólaltatni? – kérdezte aztán kíváncsian, mert számára ez a hangszer még mindig valami egészen furcsa és rejtélyes valami volt. Kicsit sem szokványos.
Radúz Sárával kapcsolatos véleményére viszont csak dühösen szuszogott. Jobb lett volna, ha nem történik ilyen malőr, mint ez a cupidos, akkor talán nem kezdenek el hozzászólni az emberek és nyugodtan élhette volna tovább a csendes kis életét… Valahol a gondolat ezen pontján kapott észbe, hogy még jó, hogy ezt Gareth nem hallja, és mintha éppen azon kéne lennie, hogy beszélgessen másokkal, úgyhogy köztes megoldásként inkább megpróbálta elhessegetni a mérges gőzfelhőcskéket a fejéből.
Radúz közben el is ment valamerre és valamilyen itallal tért vissza, ami Jaredet teljesen zavarba ejtette.
- Az olyasmi, mint a vajsör? – kérdezte összehúzott szemöldökkel, de valahogy az illat nem olyan volt. – Hát… Kérek – felelte végül, mert csak nem hagyta nyugodni, hogy ez mi a fene lehet.
A szájában aztán furcsán keserű ízt érzett, bár nem volt rossz. Nem indította el benne azt a fintorgást, amit bármilyen tömény szesz minimális mennyisége is kivált, hanem inkább üdítőnek érezte, annak a fajta italnak, ami akkor jó, ha rettenetesen belakik az ember.
- Nem rossz – állapította meg aztán fennhangon, a gondolatainak egy részét megosztva a házigazdával is. – Habár kicsit furcsa, hogy valami, ami ennyire kesernyés, lehet finom – tette hozzá a megrögzött édességimádó, aztán némi gondolkodás után újra kérdezett.
- Lehet még egy kortyot?

- Nem is gondoltam volna, hogy ilyesmikben segíthetnek ezek a… számítógépes játékok – lepődött meg. Neki ez egy teljesen más világ volt a szó legszorosabb értelmében, de már találkozott ezzel a kifejezéssel és tudta, hogy mit jelent. Néha maga is meglepődött, hogy mennyit szélesedett a látóköre az utóbbi időben, de ezt kifejezetten a pozitív változások oldalára sorolta.
Most pedig megint egy újabb dolgot tanult, mégpedig, hogy a sör nem is annyira rossz dolog. Igaz, nem tudott volna sokat inni belőle, nem is állt szándékában, de könnyű üdítőnek remekül megtette. Amúgy sem volt egy alkoholkedvelő fajta, nem szívesen rombolta volna magát ilyesmivel, de ennyi még belefért, úgyhogy az ajánlatra is bólintott.
- Az jó lenne, szívesen megkóstolnám – felelte, és ha Radúz elindult a konyhába, akkor ő is vele ment, hogy megnézze, miként is készül az ital.
A vacsorához visszatérve aztán újra letelepedett és berágta a kenyere utolsó falatjait is, hogy utána már csak a nagy pohár ízesített sörrel ücsörögjön. Elnézegette a szoba berendezését, a nagyon jól sikerült függönyt, amit Radúz az első találkozásuk alkalmával készített éppen, meg úgy általában az egész kis lakályos zugot.
- Jó itt lakni? – kérdezte hirtelen. – Mármint ennyire pici helyen? – nézett a másikra kíváncsian. Eléggé kétközt volt ezzel a dologgal, mert sok időt töltött még az otthonukban is a szobában és itt is, tehát bizonyos szinten megszokta a kisebb lakótereket, de közben mindig egy hatalmas házhoz tartozott a helye. Egészen más lehet ennyire korlátozott térrel rendelkezni.
Közben szépen fogyott a kezében tartott ital, és egy egészen kicsit mintha megérezte volna a hatását. Talán túl gyorsan itta, de Radúz nagyon finomat készített a sörből, miután egy kis ízesítés is került bele… Jared okosan le is rakta egy kicsit a poharat a kezéből, nehogy szédülés legyen a vége, hiszen ő egyáltalán nem szokott az alkoholhoz, egészen kicsi is megütötte. Viszont a kenyér sok volt és nyomta a gyomrát, úgyhogy hamarosan újra kortyolt párat, jó úton haladva ahhoz, hogy egy hangyányit becsípjen. De persze az még odébb volt.

- Nem tudtam, hogy ezek ennyire… fejlesztőek – nézett egy nagyot a fiú. Azt hitte, hogy a videojátékok csak valami teljesen értelmetlen dolgok, legalábbis ez jött le neki abból, hogy mennyire negatív dolgokat olvasott róla a mugli médiában, mikor nagy ritkán effélébe botlott. Nos, úgy tűnik, téves benyomást kapott.
Közben a konyhába tértek, és Jared megfigyelte az üdítő készültét. Nem tűnt bonyolultnak, az egyetlen buktatója az, hogy a diákoknak nem lehet alkoholt vinni a kastélyba, neki pedig halvány fogalma sem volt arról, hogy egyáltalán létezik olyasmi, mint alkoholmentes sör.
- Neked is – viszonozta a gesztust, bár kicsit meglepődött, mert azt hitte, koccintani fognak, de végül mégsem ez történt. Közben aztán megérkeztek a kották is, és Jared átvette őket, hogy megnézze, valóban az került-e ide, aminek kell.
- Ó, igen! Ezek azok – lelkesült rögtön, és megszámolta gyorsan, hogy megvan-e minden oldal. Szerencsére nem volt hiány, így el is kezdte mutogatni a sorokat Radúznak. – Nézd csak, látod itt ezt a részt? Ez valami egészen különleges hangzás lenne hegedűn. És nézd csak ezt is, ez meg szóló neked – csúsztatta lejjebb az ujját a papíron.
Aztán feljött a lakás témája, és Jared kicsit elszégyellte magát, mert kicsinyelte a kunyhót.
- Sajnálom… Tudod én elég nagy terekhez és házakhoz vagyok szokva, nekem kicsinek tűnt, de vigasztaljon, hogy sokkal lakályosabbnak látom, mint eddig bármelyik villát – mosolyodott el a végére.
Közben végzett az evéssel-ivással, úgyhogy a tányérját a konyhába vitte. Radúz kérdésére bólintani akart, de aztán meggondolta magát, mert kicsit kellemetlenül érintette ez a mozgásfajta jelen pillanatban, és inkább szavakkal válaszolt.
- Szerintem a kattogót meg lehetne próbálni – felelte, aztán felvette a hegedűjét a földről, és kivette a tokjából. Nagyon szerette a hangszert, még akkor is, ha nem volt olyan különleges, mint Radúz darabja. Fontos volt neki, mert végigkísérte a fél életét.
Kényelmesen elhelyezkedett ez után, hogy lehetőleg semmit se könyököljön le, aztán a másikra nézett.
- Kezdhetjük?

- Öhm, persze – bizonytalanodott el egy pillanatra, de aztán rájött, hogy valószínűleg Radúz nem tud kottát olvasni. Őszintén szólva Jared úgy érezte, hogy neki nem is igazán hiányozhat ez, hiszen a hallása remek volt és egyébként is kiválóan zenélt, neki magának viszont sajnos szüksége volt sokszor az ilyen fogózkodókra.
- Jó lehet így élni – merengett el a fiú a válaszon. – Nekem még eddig az itteni szobánk a leginkább otthonszerű, de, ugyebár, itt nem maradhatok örökké – mondta. Kicsit nehéz volt számára elképzelni, hogy egyszer csak imádni fog egy bizonyos lakhelyet, mert sosem kötődött helyekhez. Nagyon sok dolog tetszett meg neki, de nem volt kedvence, egyformán szeretett kint lenni és az erdőt nézni vagy bent ülni és olvasni. Még jó, hogy senki sem kérte tőle, hogy válasszon.
- És jó testvérek vagytok? – kérdezte aztán, mikor szóba jött, hogy Radúznak vannak testvérei. Ez a téma eléggé érdekelte, mert hát neki a mindene volt Gareth, és mindig kíváncsi lett, mikor valaki a saját testvéreiről beszélt. Vajon mások is így ragaszkodnak egymáshoz, vagy tényleg ők furcsák? Volt már, hogy elkapta egy-két lány tekintetét, amint szinte olvadozva néztek rájuk egy-egy meghittebb jelenet közepette, de nem nagyon értette, hogy ez miért van.
Közben Radúz meghozta kattogót is, úgyhogy Jared elhelyezkedett, és a kérésnek megfelelően először is megpróbálta eljátszani a kottából a dalt. Nehéz volt, főleg ott, amit végképp nem az ő hangszerére írtak, többször újra kellett kezdeni, de aztán csak sikerült az ő véleménye szerint valamennyire érthető dallamot kihozni belőle.
- Becsatlakozol? – ajánlotta, mielőtt újra elölről kezdte volna, aztán pedig immár nagyobb lendülettel fogott bele a műbe. Mostanra nagyjából ráállt a keze – még ha a sorok néha össze is folytak kicsit a sör hatására -, és egész jó ívet írt le a dallam. Ha elég ideig játsszák, ki tudja, még lehet, hogy kicsit ki is kapcsol az agya, és mozog mellé csak úgy spontán.