Ruru

Szívesen leste volna meg Ruru gondolatait, mikor a hunyorgásra terelődött a téma, de azután, hogy először használta ma hosszú kihagyást követően a legilimenciát, ráadásul a zene és a Riley-val való beszélgetés is kimerítő volt számára, inkább nem kockáztatott meg most egy újabb próbálkozást.
- Én nem tudtam róla - felelte. - Nagyon furán nézhet ki... - töprengett el egy pillanatra, de természetesen nem érdekelte különösebben, hogy valójában mennyire furcsa vagy sem, inkább megpróbálta elképzelni, hogyan is festhet ez az ő prezentálásában.
Ru rövid megjegyzése viszont mosolyt csalt az arcára, mert jólesett tudni, hogy a fiú örül az ilyen apró, sokszor talán teljesen akaratlan jelzéseknek is.
- Szeretem, hogy szereted az ilyesmit - mondta aztán még mindig kis mosollyal a szája szegletében, egyszerűen nem tudta megállni, de utána már az ételre terelődött a figyelme.
Nem sietett, de valóban hamarabb végzett a levessel, mint Ru a sajátjával, bár amekkora kanállal evett, Sebastiannak igazán nem is lehetett ez kihívás - körülbelül egy evezőlapát méretű darabot pakoltak a manók a leveséhez -, viszont a sajtból csak az egyiket ette meg, a másik szeletet automatikusan meghagyta a mellette ülőnek.
- Nagyon... karakteres? Arvid így mondaná, azt hiszem - merengett el a kifejezés és a sajt felett egy pillanatra, mielőtt átadta volna a tálcát. - Finom lett, köszönöm - tette még hozzá, és most kivételesen észrevette, hogy valóban ráhunyorgott a fiúra, miközben ránézett. A felismerés egy pillanatnyi szünetet kreált, aztán csendes nevetés tört elő belőle, miközben a poharáért nyúlt.
- Nagyon furcsa rájönni, hogy miket csinálok akaratlanul - magyarázta meg a nevetés okát, még ha Ru amúgy is tudhatta, olvashatta, de Sebastian valahogy most szükségét érezte annak, hogy hangosan is megállapítsa a nyilvánvalót. - Miket hoztál még egyébként? - pislogott aztán az ágyra halmozott holmik felé, amiket Ru pakolt oda, még mielőtt zenélésbe kezdtek volna.

Ruru

Megnyugtatónak érezte a fiú közelségét, ahogy a testének kellemes melegét is, ami átszivárgott ruháikon keresztül, mikor Ru odadőlt hozzá. Mély levegőt vett és nagyon lassan fújta ki, hogy annyira elcsitítsa gondolatait, hogy teljesen a pillanatra tudjon figyelni. A másik közelsége annak dacára is nyugalommal töltötte el, hogy már nem hangolta be őt soha.
- Bárcsak végtelen lenne ez a pillanat - szaladt ki a száján, miközben lehunyt szemmel figyelt befelé, és Rurura is, arra a könnyed lüktetésre, ami a fiú halántékánál dobolt. Az, hogy képes volt szeretni Rurut, biztos jele volt annak, hogy él benne még az a valaki, aki régen volt, és hogy érdemes küzdenie. Arcát egy pillanatra a fiú tincsei közé fúrta, illatukat lopva, miközben úgy érezte, hogy túlcsordulnak benne az érzelmek. Hálát érzett, boldogságot, és vágyat arra, hogy gyengéden bánjon a számára különleges lénnyel.
Mikor végeztek az evéssel, nehezen lépett tovább és indult el gondolataival más irányba, de aztán eszébe jutott, hogy a fiú nem csak a hangszereket hozta magával.
- Oh - lepődött meg Sebby, mikor a másik felelt és megmutatta, mi egyébbel érkezett. - Köszönöm- mondta, kicsit zavarban, mert ő maga teljesen elfeledkezett a saját születésnapjáról. Egyelőre nem volt módja nekiállni megnézni, hogy mi minden került elé, mert közben Ru a fejére tette a fülhallgatót, úgyhogy Sebastian inkább csak az ölébe ejtette kezeit, és kíváncsian fülelt, hogy vajon mi lesz ebből. Mikor aztán elindult a lejátszás, elsőre nem érette, hogy mit is hall, de aztán kapcsolt és az arcán érzelmek hulláma szaladt végig.
- Jaj, Sherlock! - kapta a szája elé a kezét, mert úgy érezte, hogy túl hangosan szólalt meg, de aztán ismét le is engedte, mert jobban érdekelte, hogy milyen hangokat ad ki a cicája. Hiányzott neki a szőrgolyó, aki szinte minden pillanatot vele töltött hosszú időn keresztül, és most, hogy hallotta, könnybe lábadtak a szemei. Boldog volt attól, hogy hallhatja őt, és tudja, hogy jól van, de szerette volna magához ölelni végre.
- Át tudod rakni a hangot az én telefonomra, kérlek? - fordult aztán kérlelő hanggal Ruru felé, mert szerette volna, ha akkor is meghallgathatja majd a felvételt, ha egyedül lesz, mikor ráborul a szoba sötétje. Közben enyhe szipogással karöltve törölte meg a szemeit, már nem is foglalkozva vele igazán, hogy az utóbbi időben gyakorlatilag bármikor és bármitől képes elsírni magát.
Következőnek a füzetet vette a kezébe, óvatosan futtatva végig az ujjait a fedélen, mielőtt kinyitotta volna. Üres volt, de ez azt is jelentette, hogy neki kell megtölteni valamivel, bármivel, ami egy újabb apró cél, amiért nem adhatja fel. Kellettek neki az ilyenek, amik akkor is emlékeztetik arra, hogy van célja a jelenlétének, mikor senki sincs mellette, hogy elmondja, mikor meginog. Aztán az üvegcsék következtek, amiket kinyitott, hogy illatukat előbb óvatosan maga felé legyezze, de mikor meggyőződött a biztonságos mivoltukról, bele is szagolt mindkettőbe.
- Bennük mi van..? - kérdezte, egyrészt a folyadék típusára vonatkoztatva, másrészt arra, hogy milyen esszenciát tartalmaznak.

Ruru

Tudta, hogy sokan hogyan gondolkodnak arról, ha egy férfi sír, de neki sosem ez volt a visszatartó erő - egyszerűen csak nem ment. Most mégis hálás volt azért, hogy Rurut nem érdekli az ilyesmi, sőt, természetesnek veszi azt is, hogy minden apró érzelmi kilengés ezt okozza mostanában nála. Valószínűleg a gyógyszerek hatása, hogy olyan, mintha megnyitottak volna egy csapot, amit sosem tud teljesen elzárni. Hol az öröm forró könnyei peregtek az arcán, hol a bánat jéghidege, ami torkára fagyasztotta a szavakat és szívét is jeges markolásába fogta. Most éppen belenevetett az egészbe, mikor Ru is dorombolni kezdett és macskamód hozzádörgölőzött, mert imádta ezt a kedves gesztust, ezt a könnyedséget, nyíltságot, amivel a másik képes volt felé fordulni.
- Akár. Majd kicsit később, ha már biztos leszek benne, hogy nem fogom a következő pillanatban utálni, amit csináltam - bólintott lassan, alaposan meggondolva a válaszát. A lehetőségnek viszont nagyon örült, mert nem szeretett volna fecnikre jegyzetelni, holott néha úgy érezte, hogy gondolatai hullámot vetnek és átcsapnak a feje fölött. Ilyenkor jó lett volna, ha ahelyett, hogy bent festik feketére a falakat, kifelé ömölhetne minden, vagy épp, ha az örömet adó apróságoknak és pillanatoknak nyoma marad, amit visszaolvashat. Fel is merült benne, hogy külön irányban fogja elkezdeni az írást, hogy elválassza a jót és a rosszat, mint Seth tette, hogy aztán később ne fusson bele olyan dolgokba, amikbe nem akar.
- Szeretném, ha valahogy nyomot hagynál rajta - mondta aztán bizonytalan hangon, mert nem tudta, hogyan valósíthatná meg. - Esetleg... használhatom ecsetnek az ujjaid..? - Egy fát képzelt el, színes levelekkel, amik apró ujjlenyomatok. Pont olyan picik, mint Ru ujjacskái, de nem volt benne biztos, hogy a másik lelkesedik majd az ötletért.
A kis üvegcsék tartalmán egy pillanatra meglepődött, de aztán elmosolyodott, mert értette a célzást és örült neki.
- Ha már úgyis itt maradsz ma, akkor kipróbálhatnánk - mondta, csak gondolatban téve hozzá a részleteket, avagy, hogy ha Ru szeretné, akkor ő is szívesen kipróbálja, hogy milyen ezekkel masszírozni. Mindkét olaj illata tetszett neki, bár talán most a narancsvirágoshoz egy kicsit jobban volt kedve, de végül is lesz még idejük arra, hogy kipróbálják mindkettőt és még akár többet is.
Következőnek a tea jutott sorra, aminek először az összetevőit olvasta el, és csak utána kukkantott bele a papírzacskóba, amiből finom illatok törtek elő, amint kinyitotta azt.
- Olyan... megnyugtató illata van..? - kockáztatta meg, bár nem volt benne egészen biztos, hogy ez a jó kifejezés, de a lényeg, hogy tetszett neki a keverék.
A végére pedig a kis, lapos doboz maradt, amiről el sem tudta igazán képzelni, hogy mit rejthet, de ahelyett, hogy gyorsan kinyitotta volna, inkább elidőzött még felette kicsit, magában találgatva és élvezve a meglepetés izgalmát. Aztán végül felemelte a tetejét, és csendesen pislogott a karkötőre, aminek finom vonalai vonzották a szemét és az ujjait, viszont kevéssé értette a lényegét. A többi ajándék mind hasznosnak vagy kellemesnek tűnt, az ékszer viszont egyszerűen csak szép, szívesen is viselné, de nincs funkciója. Vagy mégis..?
- Miért ezt választottad? - kérdezte meg végül Rurut magát, hogy válaszra lelhessen.

Ruru

- Ujjheggyel is lehet mintákat létrehozni, és ha előbb színes festékbe nyomom az ujjaid, aztán meg a papírra a megfelelő mintázatban, akkor nagyon érdekes dolgok jöhetnek ki belőle - magyarázta, mikor észrevette a fiú bizonytalanságát. Még nem volt benne biztos, hogy mit akar, de fákat, különféle növényeket, absztrakt mintákat remekül lehetett ezzel a módszerrel is papírra vinni. Az ujjlenyomat pedig egyedi, megismételhetetlen, sajátos különlegesség, még ha ő lenne az egyetlen, aki tudja, hogy kiét használta festéshez.
A masszírozást nem forszírozta, tulajdonképpen jólesett volna neki úgy is, ha aztán nem kell felkelnie az ágyról jó darabig, hogy viszonozza a szívességet, hanem ellazultan heverhetne egy fél éjszakát. A tea viszont felkeltette az érdeklődését, bár sajnos nem akarta megkockáztatni, hogy akkor igyon belőle, mikor Ru is itt marad vele kivételesen, hiszen nem akart hamar elaludni. Jó lett volna hosszasan beszélgetni, egymásra figyelni, de az nem ment neki, ha elnyomta az álmosság.
- Jól hangzik. Lehet a gyógyszereim mellé, vagy meg kell mutatnom Riley-nak előbb? - kérdezte, lévén most nem érzékelte a fiú gondolatait.
Mikor a kis doboz került sorra, Sebastiant jócskán elgondolkodtatta a benne rejlő ékszer. Csendesen figyelte, ahogy Ru ujjai végigfutnak a dobozon, majd mikor a karjához ért, akkor tekintetével követte a mozdulatot, és odafordította csuklóját a fiúnak. Attól, hogy Ru a szemmel alig-alig észrevehető, de még mindig tapintható vonalakat érintette, kiszolgáltatottnak érezte magát, de ebben az esetben nem a rossz értelemben. Nem volt benne semmi szörnyű, hogy a fiú pontosan ismerte a hibáit, a rossz döntéseit és azok következményét, mert maradéktalanul megbízott benne, és az ajándékát is ezzel a bizalommal fogadta végül, nem akadva fenn a jelentésén.
- Hogy azt lássam, ami éltet, és ne azt, ahogy kiolthatom az életem - foglalta össze a saját szavaival, miközben felcsatolta a karkötőt. Jól illett a csukójára, valószínűleg jobban, mintha látó vette volna, hiszen Ru csalhatatlan tapintása ügyesebben adta meg számára azt, hogy mi is érheti majd körbe Sebastian kezét.
Már nem esett nehezére az öngyilkosságról beszélni, szavakba önteni, amit tett, ami történt, legalábbis bizonyos emberek előtt könnyebb volt a helyén kezelni a dolgot, hála Riley munkájának. Egy pillanatra felrémlett lelki szemei előtt a kép, amit még egy madártól csent, amikor Ru próbálta meg annak idején, de végül hagyta elúszni az egészet, még ha pillantása meg is pihent egy időre a szemben ülőn.
- Te milyen jelkép lennél, ha választhatnál? - kérdezte végül kíváncsian.

Ruru

Beleremegett a szíve a mozdulatba, ahogy Ru a csuklóját csókolta. Képtelen lett volna szavakba önteni azt, amit érzett, és most még hálásabb volt azért, hogy már nem feszülnek köztük a beszéd korlátai, mert így talán a másik is érthette, hogy miből fakad az a halk, reszketeg sóhaj, ami elhagyta ajkait. Ru törődése és érintései többet jelentettek neki, mint bármilyen gyógytea vagy könyv, mert ha meg nem is gyógyíthatta, azt érezte tőle, hogy tényleg számít, hogy létezik vagy sem. Lehunyt szemmel ölelte hát magához, egyesével bontogatva a szavai mögött rejlő indokokat és igazságokat, míg úgy nem érezte, hogy egészen átszűrte lelkén az ajándék lényegét.
Örült neki, és jó volt látnia a karján az ajándékot, de bár nem tehetett róla, mégis ott motozott egy gondolat hátul, amit végül nem öntött szavakba, hiszen a másik így is érthette, kikutathatta a gyökerét, ha akarta. Sebastian félt, attól, hogy mi lesz, ha egyszer ezek az apró mementók is fájdalmassá válnak, ha elveszít valakit, ha csalódni fog, ha végül csak az ezüstös ékszer marad a kezében, ahogy Ruruval is történt. Belefúrta arcát Ru nyakába, mélyen magába szívva az illatát, apránként küzdve le a kellemetlen gondolatokat, ahogy Riley-tól tanulta, míg végül továbbsiklott egy következő kérdésre.
- Nem tudom... rengeteg dolog lehetne, de... egyik sem tökéletes - töprengett el, miközben homlokát ráncolta és megpróbálta megtalálni azt a jelképet, ami teljes mértékben Ruru lenne számára. - A Hold, egy égen pislákoló apró csillag, lidércfény, hangjegy... - sorolta azokat, amik hirtelen az eszébe jutottak. Sajnos csak eddig jutott, mielőtt eljutott volna hozzá a nyíló ajtó hangja, ahogy a javasasszony belépett a kórterembe, és elindult feléjük. Elérkezett az esti gyógyszerek ideje.
Sebastian némileg kibontakozott Ru öleléséből, amíg gyors diskurzust folytatott a hölggyel, mivel most nem szerette volna, ha olyan bájitalokat kap, amiktől elpilled, illetve röviden megmagyarázta a másik fiú jelenlétének az okát is, és továbbadta orvosának engedélyét. Jó pár perc eltelt ezzel a kis közjátékkal, mire Sebastian visszatérhetett ahhoz, hogy Rurura figyeljen, de ekkorra már szétgurultak az előző témához tartozó gondolatai, így inkább félrerakta őket későbbre.
- Hasra feküdjek akkor..? - vetette fel, ha már a másik masszázst ajánlgatott.

Kamilla
Falatozó

Egymás után két nap is csinált valami olyat, amit a normális emberek szoktak. Ez körülbelül olyasmi, amit fel kellene írni a kéménybe korommal, ha nem épp az lenne a cél, hogy efelé haladjon. Eléggé kényelmetlenül érezte mégis magát attól, hogy bár lemegy a faluba, de nem Riley-hoz terápiára, hanem csak úgy, ráadásul fényes nappal, amikor emberek is vannak a környéken. Zsebre dugott kézzel ballagott Kamilla mellett, kicsit összehúzva magát, meglehetősen csendesen.
Az étteremben már jobb volt - ismerős helyszín, ismerős arcok. Arvid megengedte nekik, hogy egy félreeső asztalhoz csüccsenjenek le, amerre ritkábban fordultak meg mások.
- Szívesen rendelek én, ha gondolod. Mit ennél? - nézett a lányra. Itt szükség volt arra, hogy a pulthoz fáradjon a vendég, ha szeretne valamit, Sebastiannak pedig állandó kedvezménye volt mindenre.

Kamilla

Volt valami igazán jó abban, hogy a lány nem próbálta erővel szóval tartani őt, mert így békés lehetett a séta, és a végére Sebastian is ellazult valamelyest. Aztán odabent meghallgatta a lány rendelését, majd a pultnál kikérte, magának pedig némi szalmakrunplit választott, egy kis ketchuppal. Nem vitte túlzásba, mostanában sosem szokta, de legalább már evett anélkül is, hogy figyelmeztették volna rá.
- Tessék parancsolni - rakta le aztán Kamilla elé a tálcát, amin az étel és a kért limonádé is ízlésesen elhelyezve várta, hogy megkóstolják őket. Ezután le is ült, maga elé vonva a saját tányérját, és elmélázva kezdett rágcsálni egy darab krumplit.
- Vicces, hogy még mindig alig tudom jobban kezelni a telefonom, mint mikor megmutattad először, hogy hogyan kell - rémlett fel előtte egy régi emlék. - A minap eszembe jutott a gyurmázásunk is, meg is kérdeztem Averyt, hogy van-e nekünk ilyesmink, de nem volt.

Kamilla

- Áh, nincs kérdésem, csak elmerengtem rajta, hogy milyen rég is voltunk itt - rázta meg a fejét. - Jószerével csak zenehallgatásra használom, nem igazán van kit hívnom. Néha az orvosom - vonta meg a vállát, miközben benyomta a szál krumpli végét is.
A feltételezés viszont, hogy Ave örülne a gyurmának, szusszanós nevetésre ingerelte.
- Ave megfenyegetett, hogy ha gyurmát kell utánam takarítania, mint a húgai után, akkor engem is összegyúr - mondta. Hiába, azért voltak a családban mugliszerű egyének, még ha nem is sok.
Pár percre ismét a gondolataiba mélyedt ezután, majd másik témára csapott át, meglepően lelkes hangon.
- Tudtad egyébként, hogy a sültkrumpli akkor tartalmazza a legkevesebb kalóriát, ha igazán forró olajba minél hidegebben dobod bele? Ekkor kéreg képződik a külsején, és a belsejébe nem szívódik be az olaj, hanem átpárolódik.
Unalmas és felesleges tények, a la Sebby.

Kamilla

- Arra mérget fehetf! - közölte Sebby vehemensen, teleszájjal. - Mármint vehetsz - javította aztán a szót, mikor lenyelte a falatot. - Arvidék mindig a legprofibb technikákat használják, amik elérhetőek ezen a vendéglátási szinten - húzta ki magát ültében. Mikor itt dolgozott, akkor nem igazán tudta értékelni az egészet, de azt tudta, hogy rokona finom dolgokat készít, és nagyon nagyra tartja a szakmáját, amiben folyamatosan képzi magát.
- Rántott húsra nincs - ingatta meg aztán a fejét. - Ruru nem eszik húst, itt meg nem az én reszortom volt, szóval nem mutatta még meg senki, hogy hogyan lehet jól csinálni - mondta, de aztán elgondolkodott egy kicsit. - Mondjuk ha adsz némi időt, akkor biztosan találok könyvet, ami jól leírja a folyamatot - vetette fel, teljesen komolyan gondolva ráadásul, hiszen mostanában megint nem volt egyéb dolga igazán, mint olvasni és olvasni.
- Te egyébként tudsz főzni? - tért vissza a lányhoz, miután gondolatban elkalandozott a könyvtár polcai között, a megfelelő kötetet keresve.

Kamilla

- Hm, nem is tudom. Elég sok hasztalan infót szedek össze mostanában, végül is nem lehet teljesen érdektelen a rántott hús - merengett el a kérdésen. Egyébként az, hogy valamire még ő is azt mondja, hogy felesleges információ, az már eléggé ékes bizonyítéka annak, tényleg az. Legalábbis mindenkinek, aki nem szakács.
- Jó lenne - bólintott rá az ajánlatra. Szívesen töltött időt a lánnyal, legalábbis, mikor nem csinált olyan butaságokat, mint annak idején a nagyteremben az évnyitón, de hát az már elképesztően régen volt. Talán igaz sem volt.
Közben egymás mellé rendezett pár szál burgonyát a tányérján, azt próbálva meg kitalálni, hogy vajon a krumpli közepéből vannak, vagy a széléről. Tudta, hogy nem játszani kellene a kajával, de valahogy ritkán érezte magát elég éhesnek ahhoz, hogy tényleg nekiálljon jóízűen falatozni. Mondjuk a kaja jó volt, jól is esett neki, de csak apránként.
- Információkról jut eszembe... szerintem neked még nem is mondtam, hogy kiderült, miért tudok nagyon ráspecializálódni egy-egy témára, és hogy miért nehézkes a kapcsolattartás bárkivel. Amikor még a gyengélkedőn voltam, a doki megíratott velem egy rakás tesztet, és jól funkcionáló autistaként diagnosztizált - mesélte, mintha csak a reggeli hóesésről beszélne, közben a tányért nézegetve továbbra is. Egyáltalán nem tartott tőle, hogy Kamilla részéről emiatt bármi negatív érné, ahhoz már túl régen ismerték egymást, még ha sokszor hónapokig nem is találkoztak.

Kamilla

- Oké, az jó lenne - bólintott. Már megszokta, hogy kíséretre szorul, és őszintén szólva még örült is, hogy nem a családja mászkál vele végre egy kicsit. Sajnos Ru még mindig nem számított teljes értékű felügyeletnek, legnagyobb bánatára, szóval vele nem tudott jönni-menni igazán.
Annak örült, hogy Kamilla nem csinált nagy ügyet a közléséből, viszont a válaszát részben nem értette, úgyhogy kénytelen volt visszakérdezni arra, hogy mitől érzi különlegesnek magát.
- Miért? - nézett fel a lányra enyhén félrebillentett fejjel.
Aztán Kami is mesélni kezdett, Sebastian érdeklődését pedig egészen felkeltette a történet.
- Nem mindegy. Hogyan követnek? Mit csinálnak? - kérdezte összevont szemöldökkel. Az ilyesmi nem jelent jót sohasem, és bár tudta, hogy a lány meg tudja magát védeni, de ettől még nem örült neki, hogy efféle históriába keveredett.

Kamilla

- Jah! - villant fel a szemében a megértés fénye, mikor összerakta a darabkákat. Az autisták nehezen barátkoznak, szóval ha mégis vannak barátaik, ők különlegesek, tiszta sor. Valahol a lánynak igaza is volt egyébként ezzel, mert bár azt nem szokta Sebby hangoztatni, hogy a lányokkal még nehezebben kommunikál hivatalos helyzeteken kívül, mint másokkal, Kamilla ez alól is kivételt jelentett.
A magyarázatra igyekezett nagyon figyelni, de kicsit keszekusza volt, amit a lány mondott, de talán a lényeget így is sikerült kibogoznia.
- Szóval csak ilyen képletes üldözés, hogy mindenhol beléjük futsz, meg ilyesmi? - kérdezte a tisztánlátás végett. - Megmondtad egyébként a srácnak, hogy hagyjon békén, vagy csak próbálod elkerülni? - kérdezte, mert nagyon nem volt mindegy, hogy melyik eset áll fenn.

Kamilla

- Nem hiszem, hogy ő találta ki, hogy rellonos akar lenni - felelte Sebastian az egész monológ végén, összegezve a véleménye egy részét. Ez a helyzet bonyolultnak tűnt mindenesetre, és nem volt benne teljesen biztos, hogy mennyire látja át.
- Mégis csak beszélned kellene vele erről. Nem gondolatolvasó, és te sem tudhatod, hogy valójában milyen kapcsolat van közte és a párja között a felszín mögött - mondta aztán némi gondolkodás után, miközben újra meg újra beletunkolt egy szál krumplit a ketchupba, mert fejben máshol járt és a helyzetet elemezte.
- Mondok neked valamit. A stratégiai játékokban általában az jár jobban, aki kezdeményez. Ha elkerülöd és csak várod, hogy majd megszűnik ez a helyzet, akkor te magad engeded ki a kezedből az előnyt, amit egyébként megragadhatnál - tette még hozzá. Nem magától volt ennyire okos ilyen téren, de könnyű volt sakkra asszociálnia, mellé pedig jól jött az a rengeteg könyv, amit Riley adott neki tanulmányozásra.

Kamilla

- Az egészet megeheted - tolta át a tányérját a lány elé, amin még a krumpli kétharmada bőven rajta volt. Közben a történeten kattogott gondolatban, majd végül nyílt, rezzenéstelen, csodálkozó tekintettel bámult Kamilla arcába.
- Amit most csinálsz, az a játszma - jelentette ki teljes bizonyossággal. - Az nem, ha megragadod a lehetőséget, és megteszed az első lépést, hogy rendezd a helyzetet. Felnőtt módra, nem pedig elvárva, hogy kitalálja valaki, hogy mi jár a fejedben. Vagy ha nem akarsz vele szemtől szemben beszélni, akkor írd meg neki a mondanivalód - javasolta.
Erről eszébe jutott a levél, amit éppen tegnap küldött el, és gondterhelt ráncok jelentek meg a homlokán.
- Tegnap én is írtam Farkasnak - mondta, bár maga sem volt biztos benne, hogy akar-e erről beszélni, vagy hogy van-e bármi mondanivalója a dologról ezen kívül.

Kamilla

- Biztos - bólintott, elvégre, ha éhes, bármikor kérhet még magának valamit. Viszont Kamilla magyarázata ezen a ponton számára teljesen érthetetlenné vált, és ez bizony kiült az arckifejezésére is.
- Belekavarodtam - vallotta meg. - Mert ha elmondtad neki a dolgokat, és még mindig koslat utánad, akkor az első kérdésem lép érvénybe újra. Mármint, hogy mit csinál? Igazából ha nagyon zavar és zaklat, szólhatsz a házvezetőidnek, fogadok, hogy az az auror simán helyre rak bárkit - javasolta.
Farkas témája kényes kérdés volt, de nem félt megosztani Kamillával a dolgot.
- Nem, és kétlem, hogy válaszolna. Talán el se olvassa, de ez a része már az ő döntése, én megtettem, amit lehetett. Leírtam neki, hogy valójában mi történt, amikor szakítottunk, mert joga van tudni, de ennyi, azt hiszem.
Amennyire lehetett, érzelmileg eltávolította magát a helyzettől és Farkastól, mert ha őszinte akart lenni magával, akkor még mindig nem tudott ezzel az egésszel mit kezdeni.
Sokáig beszélgettek még a lánnyal, mielőtt elindultak volna vissza a kastélyba - jólesett neki a társaság, így nem siettette, hogy vége legyen a találkozónak. De otthon már várták.

Késő délután a stégen

Még nem sötétedett be annyira, hogy ne lehessen tökéletesen látni a vásznat, de annyira már belefutottunk a délutánba, hogy elcsendesedjen a falu kissé azután, hogy mindenki hazaindult a munkából. Sebastian számára ez is csak olyan volt, mint minden másik nap - felkelt, evett, olvasott, megint evett, sétált, és most egy ideje már itt álldogált a stégen a festőfelszerelésével és a vizet, na meg a távolabb magasodó fákat próbálta élethűen visszaadni a festék segítségével. Talán csak az különböztette meg másoktól, hogy a nyakában egy görény kunkorodott, félig bent a kabát alatt, bár valójában ebben is csak az lehetett furcsa, hogy az egy animágus volt, Sebastian sógora, aki utált kint lenni ilyenkor, és nem volt hajlandó emberformát ölteni, ha nem muszáj.
Már pedig kénytelen-kelletlen el kellett kísérnie a szőke fiút a stéghez, elvégre ez aztán a potenciális veszélyforrás, ha valaki szeretné megölni magát.
Na nem mintha Sebastian effélére készült volna, sőt, mozdulatai is nyugalomról árulkodtak, ahogy az ecsetet forgatta, de az orvos utasítása az első, ugyebár.
Kék, némi rózsaszín, sok lila - ez tetszett Averynek is, aki néhány görény-nyüffel jelezte a dolgot és menten vissza is aludt, Sebastian pedig magára maradt a vonalak és foltok kusza hálójával a vásznon. Talán némi fehér? Nem, még nem, előbb jobb lesz a sötét részeket kidolgozni.
Apránként, de hatékonyan haladt.

Nesztor

Nem figyelt a külvilágra azon a téren kívül, amit éppen nézett, így csak akkor vette észre, hogy más is van a közelben, amikor már a stégen dobbantak a léptek és Avery álmosan felemelte a fejét. Sebastian is hátrasandított, és tekintete megállapodott a nála valamivel nagyobb darab férfin, aki roppant céltudatosan közeledett felé. A felé nyújtott papírért lassan nyúlt, nem teljesen értette, és azt sem, hogy miért integet neki olyan hévvel egy idegen, de végül végigfuttatta tekintetét a sorokon és mindjárt tisztább volt a helyzet.
Felpillantott a másikra, nyugtalanító tekintetét ismét végigfuttatva az arcán, de szemét elkerülte, mindig mindig, ha ismeretlennel kellett kommunikálnia. Csak akkor vette el a tollat is, amikor érezte, hogy Avery újra befúrja a fejét a kabát alá, vagyis sógora teljes mértékben veszélytelennek ítélte a másikat, márpedig a fiatal férfi jó emberismerő.
"Sebastian vagyok. Ha gondolja, nyugodtan lefotózhat. Kell valamit csinálnom?" írta, mert hülyén érezte volna magát, ha ő beszél, míg a másik ír, bár felmerült a fejében, hogy ha sokáig csevegnek, akkor egyszerűbb lenne a telefonján pötyögni be a válaszokat, mint állva írni egy levegőben lévő cetlire.
Már csak azt remélte, hogy Averyre nem jön rá a feltűnési viszketegség, mint mindig, ha kamerát lát.

Nesztor

Sebastian valóban nem volt otthon különösebben a fényképezés terén mert a maga részéről sokkal inkább alkotásnak tartotta a rajzot, festést és hasonló tevékenységeket, mint azt, ha egy gépet kattintgat. Pedig kipróbálta, mikor megmutatták neki a telefonon a szükséges funkciót, de sehogy sem tudott vele megbarátkozni, úgyhogy inkább maradt a papírnál.
Mindennek ellenére nem tartotta rossz dolognak, ha valaki fotózással foglalkozik, és csak attól érezte magát kellemetlenül, hogy tudta, éppen figyelik. Gondolataiba mélyedt kicsit, és megállapította, hogy ő valószínűleg a másik végén fogta volna meg a dolgot, és előbb fényképez, utána kérdez, hogy a modell semmi esetre se feszüljön be.
- Figyelj rá, hogy mit csinál - súgta oda halkan Averynek a biztonság kedvéért, aki némi mocorgás után ki is dugta kobakját a kabátból, figyelmes szemmel nézve az idegen munkáját, bár vloggerként volt annyira profi, hogy tudja, ilyenkor nem szabad direkt a kamerába nézni.
Egy idő után aztán, mikor Sebby már megunta a dolgot, előszedte a zsebéből a telefonját és bepötyögte a kérdést, ami megfogalmazódott benne.
"Mágikus vagy mugli képeket készít?" - szólt az üzenet, amit hamarosan a férfi orra elé tartott. Nem esett nehezére alkalmazkodni ahhoz, hogy a másik nem hall, hiszen a rokonságban is volt olyan, aki testi hátránnyal él, és Ru is inkább vak, mint látó. Ha valamiben jó volt Sebby, akkor abban, hogy ne csináljon nagy ügyet mások hibáiból, főleg, hogy a hivatalos álláspont szerint ő maga is fogyatékkal él.

Seth

Nem volt olyan rég, hogy Sebastian utoljára Bogolyfalva utcáit rótta, hiszen időnként meglátogatta a bátyját a kastélyban, Ruruhoz pedig rendszeresen betért - most azonban hírekkel érkezett. Miközben a könyvesbolt felé vette az irányt, ahová a találkozót beszélték meg Seth-tel, csendesen morfondírozott azon, hogy a testvére vajon mit fog szólni a dolgok ilyetén fordulatához. Azt már ugyan Seth is tudta, hogy Sebastian pár hónapja kibérelt egy kis lakást Budapesten, de az ifjabbik Selwyn mindeddig nem ment bele mélyen annak a részletezésébe, hogy a munkája terén milyen változások várhatóak. Most azonban lejárt a felmondási ideje, és nem halogathatta tovább, hogy tájékoztassa a családját. Nem mintha ezen a ponton bárki beleszólt volna Sebby dolgába, de azért mégis jelen volt némi aggodalom, hogy mit fog szólni Seth.
A szőke egy pillanatra megállt az egyik kirakat előtt, eltűnődve azon, hogy vigyen-e magával bármit, kicsit oldva a feszültséget, ami előfordulhat a beszélgetés során, de végül lemondott róla. A testvére úgyis valószínűleg valamilyen édes innivalóval várja, mint mindig.
Végül elérte a könyvesbolt ajtaját, és egy kicsit itt is elidőzött az ablaknál. Néha még mindig nehezére esett félretenni a gyerekes gyomorgörcsöt, amikor a bátyjával változásokról, saját döntésekről beszélt, és már jó ideje nem maradt szívesen éjjelre mellette, mert félt az éjszaka sötétjébe burkolózó túlságosan is komoly beszélgetésektől. Ugyan megpróbálták helyrehozni a kapcsolatukat és nem volt már köztük harag, valahogy sosem sikerült visszaállítani a korábbi harmóniát.
Végül mikor Sebastian belépett a boltba, az ajtó felett lógó csengő vidám hangot hallatott, ő pedig szétnézett a polcsorok között.
- Hello..? - köszönt kérdő hangsúllyal, mert első pillantásra sehol sem látta a bátyját.

Seth

Mikor Seth megadta az útirányt, akkor gyors, de óvatos léptekkel indult el a polcok között, hiszen nem szeretett volna leverni valamit, és a néhol útját álló könyvkupacok is elég instabilnak tűntek helyenként. A könyvesbolt minden alkalommal, amikor itt járt, egyre inkább elvarázsolt helynek tűnt - még ha ez a varázsvilág egyik központjában nem is meglepő -, és Sebastian kutató tekintete az újdonságokat kereste. Tetszett neki az itt uralkodó hangulat, ami egyszerre volt otthonos és könyvtárszerű.
- Szia - köszönt egy mosollyal, mikor meglátta a létrán álló bátyját, majd megcsodálta az éppen alakuló falszakaszt, de nem tudott túl mélyen elbambulni a látottakon, mivel Feather robbant be a képbe.
A kutyus jól nevelt volt, nem ugrált Sebbyre, de ő, aki minden állatkát imádott, nem tudta megállni, hogy leguggoljon az ebhez és alaposan megdögönyözze a boldog jószágot.
- Jó lesz itt is - felelte közben a felvetésre, miközben az arcán széles vigyor ült, ahogy a kutyussal bohóckodott. Nem véletlen, hogy annyira jó dolog a terápiás állatka, Sebby szorongása is rögtön oldódott valamennyire. Feather egyébként is különlegesen jó természettel volt megáldva, így szinte bárki képes volt ellazulni a közelében.
Ennek ellenére a szőke még akkor sem volt teljesen nyugodt, amikor a bátyja megölelte, bár lényegesen jobb volt a helyzet, mint mikor belépett az ajtón.
- Segítsek valamit? - nézett fel a megbűvölt falszakaszra, bár az már eléggé elkészültnek tűnt. - Vagy leüljünk? Mesélni valóm van - bökte ki. Talán jobb, ha gyorsan túlesik ezen, és utána a lazulásnak szentelheti az este maradékát. Nem volt benne biztos, hogy meddig fog Seth-nél vendégeskedni, de lehet, hogy még akár Ruruhoz is be tud nézni egy kis időre, mielőtt hazamenne megetetni Sherlockot.

Seth

Sebby mosolyogva nézett Feather után, ahogy vidáman eltrappolt, majd még szélesebb lett arcán a vigyor, mikor a kutyus a legújabb kedvencével, egy zöld plüss-sárkánnyal tért vissza. A szőke eljelelte neki, hogy "Okos kutya", mert ennyi év alatt azért már az alapokat ő is elsajátította, és megsimogatta a selymes buksit, amit Feather boldog farokcsóválással honorált, majd hamarosan elindult, hogy leheveredjen a boltban kialakított vackára.
Miután Seth nem tudott neki elfoglaltságot adni, Sebby úgy döntött, hogy talán a legjobb lesz mihamarabb túl lenni a mondanivalóján, és hamarosan már a pénztár mögött ültek teával a kezükben.
- Nos... - kezdett bele, de egy pillanatra megállt, és vett egy nagy levegőt, mert nem volt benne biztos, hogy hogyan is fogalmazza meg a történteket. Nyilván Seth-nek ezen a ponton nem igazán volt módja, hogy beleszóljon Sebby munkaügyeibe, de mindezzel együtt sem akart csalódást okozni a bátyjának. - Nos, az van, hogy felmondtam a minisztériumnál - bökte ki.
Kék szemei a bátyja arcát kutatták, hogy vajon mit szól majd ehhez a másik, de közben folytatta.
- Visszatérek a projekt alapú feladatokhoz. Nincs kedvem most annyit utazgatni, mint korábban, és egyébként is kezd unalmas lenni mindig ugyanazt mondani el újabb és újabb embereknek, akiket próbálok megtanítani a legilimenciára, ezért nem fogok a továbbiakban oktatásokat tartani az auroroknak sem. Nagyjából az lesz a helyzet, mint mikor elkezdtem náluk korábban dolgozni - magyarázta a részleteket.
Sebastianban már rég érett ez a döntés, de nem lépte meg könnyen, még ha a Budapesten kivett albérlettel közelebb is került ehhez a végkifejlethez. Annak idején éppen azért indult el a minisztérium kötelékében utazgatni, hogy ne unatkozzon, és ha ezt feladja, akkor ismét azt kockáztatja, hogy nem fog tudni magával mit kezdeni, de már a folyamatos szedelőzködésből és bemutatkozásokból is elege volt.
- Illetve ilyen-olyan varázstárgyakat fogok a továbbiakban is javítani emellett, megrendelésre - tette hozzá, de ennek a részleteibe inkább nem ment volna bele.

Seth

Voltak alkalmak, amikor túlságosan is gyereknek érezte magát a másik mellett, visszatérve kicsit abba az időbe, amikor a szülei helyett a bátyja tanácsai és meglátásai voltak a világának minden alapja, és az ilyen bejelentések, mint a mostani is, kérdésekkel fejeződtek be, amikre Sebby nem szeretett mindig válaszolni. Valószínűleg most is ezért szorongott, mikor leült a testvérével szemben, még ha ő maga nem is tudatosította, hogy mi áll a háttérben.
A szemöldöke persze azért felszaladt, mikor Seth megosztotta a véleményét az elmúlt időszakban végzett munkájáról. Tény és való, hogy Sebastian is érezte, hogy a tanítás kapcsán ez a második nekifutása sem volt a világ legdíjnyertesebb ötlete, de sokáig jól érezte magát közben, és rengeteg tapasztalatot szedett össze minden téren az utazásai során.
- Hm. - Végül csak ennyit jegyzett meg, egyetlen, szinte semmibevesző szusszanást, kifejezve a másik felé, hogy ebben azért nem teljesen ért egyet, de nem akart belemenni és boncolgatni, hiszen a felmondása után már úgyis teljesen mindegy volt, hogy neki való vagy sem.
A beálló csöndben Sebby is inkább felemelte a poharát, és belekortyolt az édes, tejszínes teába. Jólesett neki a melegsége és a megszokott íz, bár majdnem biztos volt benne, hogy Seth ismét valami új fajta teafüvet szerzett be, ami egy kicsit érdekesebbé tette a italt. Ő is kibámult az ablakon, és bár szorongása már el is múlt, mégsem érezte magát tökéletesen komfortosan, még ha a tartásán ez nem is látszott.
A kérdést hallva aztán visszanézett az ismerős vonásokra és leeresztette a pultra a bögrét.
- Gondolom, igen - bólintott, de a hangjában némi bizonytalanság játszott. - Elég jól berendezkedtem, és nem igen van okom elköltözni, szóval ez tűnik a legjobb opciónak - vont vállat. Az igazsághoz hozzátartozott, hogy a viszonylagos nyugalmat és a többiektől való távolságot is nagyra értékelte, főleg, mert nem minden varázstárgy volt teljesen legális azok közül, amiket hozzá vittek javításra, de jól tudta, hogy ez a magány vissza is üthet rá.
- Nem furcsa a kastélyban laknod megint? - kérdezte aztán. Valaha már egyszer feltette ezt a kérdést, mikor Seth visszatért az ódon falak közé, de ez nem mostanában volt, és talán a másik már nem is emlékezett rá.

Seth

Néha elmerengett azon, hogy régen úgy érezte, hogy soha nem fog a bátyja nélkül élni, mindig minimum a szomszéd házban lesz a közelében, majd akkor is, ha saját családjuk lesz (te jó ég, miket gondolt még akkor!), és nincs olyasmi, ami távolságot ékelhetne közéjük. Aztán kiderült, hogy mégis csak vannak ilyen dolgok, és még ha most már nem is voltak kínosak a csendek, a bátyja mégis csak azt kérte az előbb, hogy szóljon, ha költözik. Jogos a kérés, kétségtelen, de valahol olyan szomorú, hogy szükség van rá, mert már nem természetes, hogy legfeljebb a másik szobáig kell menni, ha beszélgetni szeretnének egymással.
Sebastian halkan sóhajtott, mintegy vágyódva a régmúlt után, mielőtt visszafordult volna Seth felé, halvány mosolyt öltve az arcára és bólintva.
- Persze, szólok. De egyelőre nem igazán van miért továbbköltöznöm.
Közben aztán előkerült a cicanasi is, amit Sebby szemfelcsillanós vigyorral üdvözölt.
- Imádni fogja. Mostanában szinte már csak kajával tudom bármire is motiválni - mondta, miközben elrakta az ajándékot. Sherlock mostanra már elmúlt 12, és mint ilyen, a senior macskák korába lépett, azonban azon kívül, hogy a szokásosnál is lustább kezdett lenni, nem látszott rajta különösebben más változás. Igaz, Sebastian, és mindenki más is, aki valaha vigyázott az állatra, különösen nagy odafigyelést szentelt annak, hogy a szőrgolyó mindenből megkapja a legjobbat és rendszeresen lássa állatorvos is.
Hamarosan azonban kicsit másfelé terelődött a téma, Sebby pedig lassan kortyolt párat a teájából, amíg Seth-et hallgatta. Viszonozta aztán a másik arcán játszó mosolyt, és úgy felelt.
- Megvallom, nem teljesen értem, hogy annyi hely közül miért pont erre esett a választásod, de örülök, hogy már nem gyötör a múlt. - Okos szemében mély megértés játszott, hiszen tudta ő (ő ne tudta volna?), hogy a bátyja miket élt át, milyen emlékek gyötörték, az pedig az ő lelkén is különösen mély nyomot hagyott, ahogy az egész helyzet kritikussá vált. Még évek távlatában is előfordult, hogy rémálmokból ébredt, csatakosra izzadt pizsamában, de szerencsére egyre ritkábban történt ilyen.
- Hm... - Seth kérdése viszont komolyan elgondolkodtatta. - Nem is tudom... A távol-kelet nagyon tetszett, könnyűvé teszi az életet, hogy mindenre van egy norma és valamilyen társadalmi szabály. Kis túlzással az egész élethez lehetne ott használati utasítást írni - vigyorodott el, mutatva, hogy azért bőven túloz, de tényleg tetszett neki a helyzet. -  De nem volt egy olyan hely sem, ahol elgondolkodtam volna azon, hogy ott maradok. Bár arra néha gondoltam, hogy hazamegyek. Úgy értem, hogy Angliába - pontosított. - Egyébként úgy rémlik, mintha eddig itt nem lett volna lépcső... - fókuszált beszélgetés közben valahova a bátyja háta mögé, egy eddig még nem látott feljáróra.

Seth

- Ó, remek ötlet! - lelkesült fel az ifjabbik Selwyn, mert a halacskák nagyon is érdekelték Sherlockot, olyannyira, hogy néha édesen bámulva üldögélt Sebby monitora előtt, és nézte a beállított képernyővédőt, míg bele nem aludt, vagy el nem unta, hogy hiába nézeget be a gép mögé, ott sem tudja megfogni a színes, mozgó alakokat.
Miután megegyeztek abban, hogy Sebby örülne egy illúziókkal telt akváriumnak, a beszélgetés kevésbé vidám mederbe terelődött, bár ez nem volt szokatlan közöttük. Már nem harcoltak a múlt miatt, és nem is sírtak felette, de néha előkerült egy-egy szelete, amit felelevenítettek néhány mondat erejéig, vagy félszavakkal utaltak rá. Hiszen gyakran ennyiből is értették, hogy mire gondol a másik.
Figyelmesen nézett a bátyjára, míg az magyarázott, és aprókat bólintott, mert ezt tulajdonképpen értette. Igaz, valami furcsa, nyakatekert módon számára ezt nem a kastély és nem ez az ország jelentette, legalábbis egyelőre nem, ezért is merült fel benne, hogy hazamegy.
Seth arckifejezése miatt hamar rádöbbent, hogy talán nem jól fogalmazott, mert egyáltalán nem arra gondolt, hogy haza, az ő házukba, birtokukra menjen, hanem csak úgy Angliába, talán Londonba, mert nagyon nehéz elfelejteni azt a helyet, ahol felnő az ember, és Sebastian ezen a ponton nem is igazán akarta feledni. Még nem kristályosodott ki benne, hogy mi vonzza haza, de talán ugyanaz lehetett, mint ami miatt annyi éve ő kezdte el először visszakövetelni a nevét, mert nem érezte magát Nightingale-nek, ahogy nem érezte magát magyarnak sem, hiába beszélte oly tisztán az édesanyja nyelvét. Nem tudta, és ennyi év terápia után nem is akarta megtagadni a gyökereit, sem a tényt, hogy sajnos különös vonzalma van a rizikós varázstárgyak és az érdekes átkok iránt, és bár sosem üzletelt volna veszélyes és törvényen kívüli alakokkal, a minisztériumi munkája során valahogy mindig megtalálta azokat az embereket, akikben nem volt ártó szándék, de szürke zónában jártak. Igaz, erről nemigen beszélt a bátyjának, mert úgy érezte, hogy nagyon elszomorítaná.
Most is inkább témát váltott, mert zavarta, hogy megbotlott a beszélgetésben, és rákérdezett az első szembejövő furcsaságra a boltban. A magyarázat viszont vártnál jóval érdekesebb volt.
- Wow, egy egész emeletet vettél a tudtod nélkül? - ámult el. - És mi lesz belőle? Újabb emelet a könyvesbolthoz, vagy raktár? Valami egyéb? - kíváncsiskodott a lépcső felé pislogva.

Belián
Október 26., délután

Sebastian épp a varázskönyvek előtt guggolt, pontosabban a bűbájolás és a transzformálás szekciónál, mivel az egyik tárgy, amit odaadtak neki, hogy hozza helyre, némi kutatást igényelt. Szépen sorra vette a színes, sokszor bőrkötéses könyvgerinceket, míg nem megtalálta az aranyozott feliratok között azt, amelyikre szüksége volt. Felcsillanó szemmel húzta ki a kötetet a polcról és rossz szokásához híven most is képtelen volt kivárni, hogy csak leülve nyissa ki a könyvet, és már út közben elkezdte böngészni a lapokat - persze az első sarkon neki is ment a fal szélének.
- Szz..! - adta ki a nem túl erős, de azért bosszantó fájdalom egyezményes hangját, majd inkább magához szorította a könyvet míg lecsüccsent az egyik kasszához közeli olvasósarokba.
- Azt mondja, hogy... - lapozott újra, félhangosan mormogva maga elé, miközben a fejezetcímeket tallózta. - Átkok... varázstárgyak... kiscicák... heh? - döbbent meg, majd rájött, hogy valaki megbuherálta a könyvet egy kissé, és a betűk maguktól változtak helyenként a tartalomjegyzékben. Ez így vidám lesz.
Arcán némileg gondterhelt kifejezés suhant át, mert arra nem számított, hogy maga a forráskutatás is újabb munkát hoz magával, és rakhatja rendbe a könyvet is, hogy el tudja olvasni. Végül aztán nagyot sóhajtva zárta össze a lapokat, egy pillanatig lehunyt szemmel merengve azon, hogy most mi legyen.

Belián

Már egészen belelovalta magát a bosszankodásba, mikor nyílt az ajtó és belépett egy vásárló. Legalábbis Sebby elsőre vásárlónak hitte az érkezőt, és ilyen formán nem is sietett, hogy ráköszönjön vagy bármi jelét adja a jelenlétének, hiszen ha a másik könyveket keres, neki ahhoz semmi köze. Persze a két ételes doboz láttán felvonta kicsit a szemöldökét, mert nem tartotta különösebben jó ötletnek, hogy valaki ezzel térjen be egy papírokkal teli helyre, de még mindig kevésbé volt gáz, mintha egy fáklyát tartott volna a kezében a másik, így végül a szőke szó nélkül hagyta az akár zsíros dolgokat is tartalmazó ételhordók jelenlétét.
Már épp vissza is tért volna a saját könyvéhez, mikor a másik megszólalt, egy pillanatnyi zavart okozva Sebby-nek, mert - tudtával legalábbis - senki más nem volt a boltban, ő pedig nem ismerte a jövevényt.
- Khm. - hívta fel magára a figyelmet, kérdőn nézve a másikra, majd még mielőtt esélye lett volna bármit is mondani, az érkező is felismerte a tévedést.
Sebastiant kicsit ugyan meglepte, hogy valaki meglepetésként ételt hozott a bátyjának, de két másodpercnyi döbbent csend után azért válaszolt.
- Felugrott a kastélyba valamiért - felelte, miközben kék szemei a másik alak arcát vizslatták. Nem volt neki ismerős, biztos volt benne, hogy még nem látta a testvérénél, de akkor mégis hogy illik a képbe? - Szeretnél neki üzenetet hagyni? - kérdezte komoly arccal, de enyhén félre billentett fejjel, így a mozdulatán látszott, hogy éppen próbál rájönni, hogy ki lehet a másik.

Seth

- Pff... - nevetett, mikor a bátyja szemforgatását látta. Ha valaki, akkor ő aztán nagyon is jól tudta, hogy a minisztériumi bürokrácia micsoda végeláthatatlan problémákat és huzavonákat tudott kreálni, és nagyon jól el tudta képzelni, hogy mindez hogyan csapódhat le, ha valaki talál egy random emeletet a boltja felett. Persze abban csak igazat adni tudott az ismeretlen irodistának, hogyha nincs hulla, akkor tulajdonképpen nincs baj sem.
- Csoda, hogy ennyivel megúsztad, pedig még csak nem is tehetsz róla, hogy van pár plusz négyzetmétered - helyeselt hát bátyja somolygására. - Hát persze! - lelkesült fel aztán, mikor a másik felajánlotta, hogy megmutatja a fenti részt.
Sebastian valamiféle polcsorokra, dobozokkal teli, raktárszerű helyre számított, így nem is voltak nagy elvárásai.
- Ugyan, biztos nem lehet olyan vészes - legyintett, mert ismerte a bátyját. Lehet, hogy Seth azt mondja épp, hogy még nem sikerült sok dolgot megcsinálnia az emeleten, de Sebby majdnem biztos volt abban, hogy ez valójában azt jelenti, hogy a nagyja már kész, csak az utolsó vonások, esetleg néhány berendezési tárgy hiányzik még.
Mikor elindultak az emeletre egészen izgatott volt hát - mindig is szerette a felfedezősdit, ez pedig most kicsit a gyerekkorukra emlékeztette, mikor senki sem volt otthon, ők pedig azt játszották, hogy kalandorok. Aztán az emeletre érve persze nem kincsesláda várta, hanem egy annál sokkal prózaibb, de az archeológusok céljainál sokkalta tisztább helyiség.
Némán nézett körbe a szobán, több lépés távolságból csodálva meg a pultot, a csodás könyvespolcot, szinte még mindig az ajtóban állva. Egyértelmű volt, hogy ez inkább lakóhelyiség, semmint raktár, de igazából ezen a szőke nem ütközött meg, hiszen simán el tudta képzelni, hogy a másik azért nem akar ténylegesen is a kastélyban lakni, még ha szívesen időzik is ott.
- Nagyon király lett! Kíváncsi lennék, hogy milyen volt, mikor először megtaláltad - mondta, lassan elindulva egy kis barangolásra. - Mikor tervezel költözni, kéne segítség? - nézett hátra a bátyjára, miközben végigsimította tenyerével a munkalapot az ablaknál.

Belián

- Igen, ez elég valószínű - bólintott Sebby beleegyezően, mert hát captain obvious, tényleg esélyes, hogy elkerülték egymást, ha nem futottak össze. Láthatóan zavarban volt a másik, és bár Sebastiannak eszében sem volt rontani a helyzetén, sajnos nem volt az a fajta ember sem, aki merő jóindulatból igyekszik eloszlatni mások zavarát. Majdnem hogy olyan érzése lett az egész helyzettől, mintha a srác valami rosszban sántikálna.
Persze mikor az érkező kiejtette a nevét, akkor felgyúlt Sebby fejében is a kis lámpácska, és végre kontextusba tudta helyezni, hogy a másik miért hozott ebédet. Ő lenne akkor az a vérfarkas barát, akiről hébe-hóba már hallott, bár eddig sosem tűnt fel a színen.
- Varázslók vagyunk, egy pálcaintés felmelegíteni - vont vállat a kihűlős megjegyzésre, aztán mivel a másik bemutatkozott, ő is felkelt ültéből és röviden, határozottan viszonozta a kézfogást. Nem ez volt Sebby kedvenc érintkezési formája.
- Sebastian Selwyn - mutatkozott be, majd visszaült a korábbi helyére, és vesébe látó pillantással nézte a másikat, bár valójában csak azon gondolkodott, hogy vajon a testvére még mindig teljesen képtelen-e ehetőt főzni, vagy mi lehet az oka a leszállított ebédnek.
- Nem haragszom. Ez egy bolt, bárki bejöhet - felelte aztán egyszerűen. - Ha gondolod pakolj le a kasszapult belső polcára, igazán nem szükséges ilyen zavartan álldogálnod - ajánlotta fel.

Seth

A tenyere alatt simán siklott a fa, és mindennek új, frissen készült illata volt a helyiségben. Sebastiant akkor is lenyűgözte volna, ha nem tudja, hogy a bátyja hozta helyre ennyire az emeletet. Simán el tudta képzelni, ahogy a másik itt kávézik reggel, vagy a pultnál ülve bütyköl valamit. Ahogy futólag kipillantott az ablakon a kilátást is gyönyörűnek találta, ahogy elnézhetett a közeli boltok teteje felett és a távolban kirajzolódott az erdő.
Arra a válaszra viszont, amit kapott, egy pillanatig sem számított. Mikor Seth közölte, hogy nem akar költözni, Sebby első gondolata az volt, hogy akkor biztosan kiadná a lakást, és már épp sajnálkozni akart, hogy egy idegen fogja használni, mikor a gondolat folytatásától felszaladt a szemöldöke.
- Oh. - Közölte egyszerűen, némi zavarral a hangjában, miközben az arcán is tisztán tükröződött, hogy hirtelen fogalma sincs, hogy mit mondjon erre az egészre. Seth aztán folytatta, Sebby pedig lassan bólintott, ahogy megértette a mögöttes szándékot is, és töprengő kifejezés ült ki a vonásaira. Ismét az ablak felé fordult, hosszan figyelve a tetők felett a távolt, miközben agyában gondolatok cikáztak, egyik témáról a másikra ugorva, kérdést kérdés után vetve fel. Hajlott rá, hogy azt mondja, hogy szívesen költözne ide, de voltak dolgok, amikről a bátyjának nem beszélt, és problémát okozhattak.
- Te is hiányzol nekem - felelte végül, hogy azért ne nyúljon a másik számára idegőrlően hosszúra a csönd, majd még jó fél percet hallgatott, mielőtt újra a testvére felé fordult volna.
- Az a helyzet, hogy ahogy eddig nem volt okom költözni a pesti lakásból, ugyanannyira nincs okom maradni sem. Szívesen laknék itt, azt hiszem, de az a helyzet, hogy előtte beszélünk kell pár dologról, amikről nem szoktam mesélni, mert nem vagyok benne biztos, hogy minden döntésemnek örülnél, de nem akarok változtatni. Viszont ha a közvetlen közeledben lakok, akkor elkerülhetetlenül bele fogsz futni... - Sebastian szemöldöke gondterhelt ráncba futott, mert nem volt könnyű szalonképesen megfogalmaznia azt, hogy nem tudja, hogy a bátyját nem zavarná-e, ha bizonyos dolgok az általa jó szívvel felajánlott lakásban történnének.

Seth

Mikor elindult a könyvesbolt felé egyáltalán nem gondolta volna, hogy nem a felmondása lesz a legproblémásabb téma a napban. Viszont őszintének kellett lennie a bátyjával - anélkül egyértelműen nem volt semmi esélye annak, hogy ne megint egy családi tömegkatasztrófa legyen a faluba költözés vége. Na meg egyébként is, nem akarta kettejük között megingatni a törékeny bizalmat.
- Igen, jobb lenne - bólintott Seth megállapítására, majd míg a másik lement elintézni a zárást, addig Sebby egy viszonylag kényelmesnek tűnő ülőhely után nézett. Végül a galéria széles lépcsőinél állapodott meg, letéve magát a harmadik fokra, és megpróbálta formába önteni azt, ami a fejében forgott. Végül arra jutott, hogy azzal a témával kezdi, ami valószínűleg kevésbé akasztja ki Seth-et, már ha egyáltalán kicsit is megütközik rajta.
Úgy tűnt, hogy Seth is gondolkodott, miközben lent járt, mert felérve rögtön biztosította az öccsét a megértéséről. Ez jólesett Sebby-nek, tulajdonképpen el is hitte a bátyjának, ámde kicsit elhamarkodottnak ítélte a második témáját figyelembe véve, aminek a megítélésétől sokkal jobban tartott.
- Rendben, nagyon köszönöm - bólintott komolyan, majd a kezébe vette a bögréjét, erre is köszönömöt biccentve a másiknak, és lassan forgatta a kezei között, miközben alsó ajkát beharapva igyekezett megfogni valahonnan a gondolatok végét.
- Nos... Ha láttad már Rurut a faluban Tobias-szal, akkor valószínűleg rájöttél, hogy bár időnként velem alszik, de ez nem kizárólagos - kezdett bele a mondókájába, maradva az eredeti tervnél és a könnyebb témát hozva fel először. - Ebből következik, hogy időnként én is találkozom másokkal, vagy épp ők jönnek fel hozzám, ha a lakáshasználat kérdésénél maradunk. Például Radúz - mesélt szemlesütve, a bögréjének. Majd mielőtt folytatta volna nyelt egyet és vett egy nagy levegőt. - De van egy brit aurorom is. Itt tanított egy ideig a kastélyban. - Itt felsandított a bátyjára, hogy ha a másik esetleg nagyon ledöbbent arcot vágna, akkor hagyja neki emészteni az infót, de ha ilyesmi nem történt, akkor folytatta, egy szuszra kibökve a második problémás pontot is. - És a varázsholmik, amiket javítok, olyan kilencvenhat százalékban legálisak. - Ezután elhallgatott, várva, hogy mi lesz a bátyja reakciója, de igazából Sebastian szinte megkönnyebbülést érzett, hogy nem kell tovább kerülgetnie a témákat, bármi is legyen a beszélgetés vége.