Négy év... Elképzelhetetlenül hosszú időnek tűnt ez, még ha csak homloka ráncolásával mutatta is meglepettségét. A kötődés, ami ennyit kibírt, nagyon erős kell legyen, ha át tudta hidalni, hogy ennyi idő alatt sok ember szinte felismerhetetlenségig meg tud változni, elég, hogy felnőjön... Talán pont ez a dolog lényege. Nem mintha igazán számítana, elvégre nem hasonlíthatja össze azt, ami feltetette vele a kérdést és azt, amiről az imént Viktor mesélt. Ennek ellenére továbbra is érdekes volt az a véletlen, ami összehozta őket, vagy ha valaki épp abban akart hinni, az a sorsszerűség.  
- Ha csak néha, örülj neki.-*Egyszerűen lezárta a témát, igazán nem volt ezen mit boncolgatni - részéről szükséges rossz és a függőségek talán egyik legártalmatlanabbika, amíg nem viszi túlzásba, bár az ajánlott napi kávémennyiségről Jareddel merőben más elképzelésük volt. Mindenesetre, mivel neki kellett annak veszélyével élni, hogy amikor feláll, vérnyomása ülve marad, ő meg lefejeli a legközelebbi tárgyat, ami lehetett akár egy fortyogó üst is, egyelőre még ő szabta meg a saját dózisait.
Akad azonban kellemesebb téma, amire átnyergelhetnek, ha már mindketten ugyanazt a sportot űzik, bár őt maga a repülés jobban érdekelte, mint egy-egy labda hajkurászása a levegőben. A véleményük azonban szinte az első pillanattól eltér, mert valamiért mindig is kételkedett benne, hogy a seprű lenne a legek legje.*
- Nem tetszik, hogy legalább az egyik kezet mindig foglalja, hogy szinte állandóan görnyedésre kényszeríti az embert. Több szabadsággal szeretnék mozogni.-*Maga sem tudta, hogyan lehetne mindezt megvalósítani, de mentségére szóljon, még nem volt túl sok lehetősége felfedezni a világot és megtalálni azt, ami igazán lenyűgözte volna. A varázslók többnyire beérték azzal, amijük volt és valahol meg tudta érteni, elvégre évszázadok óta működő és jól bevált varázslatok közt éltek amik nem igazán avulnak el. Ő sosem tudott ennyivel megelégedni, talán mert olyan fojtogatóan telepedtek rá szokások, hagyományok, aranyszabályai a mágikus társadalomnak - minél többet rázhatott le, annál jobban érezte magát. Minden érdekelte, még az is, amihez nem volt érzéke vagy tehetsége és többször neki kellett futnia, hogy megértse.
- A szőnyegek több országban be lettek tiltva, mert vagy mugli eszköznek minősülnek, vagy veszélyesnek tartják őket.-*Ennek volt ideje utánanézni, bár különösebben alapból nem vonzotta az alacsonyan, lomhán szálló, ülésekre osztott perzsák gondolata.*- De ha tényleg utaznom kellene, akkor nem törökülésben szeretnék görcsöt kapni.-*Fűzte hozzá egy apró fintor kíséretében, mert ezt a fajta közlekedést legfeljebb a térdeléshez szokott ázsiaiak bírnák. Ő egészen más dolgokat forgatott a fejében, maradék teáját lötykölve - Viktor is félretolta az üres bögréjét, így adta magát a kérdés, lezárják-e itt a beszélgetést vagy főznek még egy adagot.*
- Mit szólnál egy repülő hajóhoz?-*Dobta fel végül, a válaszhoz igazítva, maradnak-e még.

Viktor gondolataiba merül, de mivel nem osztja meg vele őket, jobb híján időtöltésként ásít egyet, várva bármire, amihez hozzá tud szólni - néha a teljesen ostobának tűnő ötletekből is lehet meríteni, ha egy az egyben nem is lehet őket felhasználni, csak kellő kreativitás kell hozzá. Végül meglehetősen kurta, számára nem sokat mondó magyarázatfélét kap.*
- Majd utánanézek.-*Ha másnak nem, érdekességnek biztos jó lesz, de ki tudja, lehet, hogy némi ihlettel is szolgálhat ez a valami, bár szinte kizártnak tartja, hogy olyan legyen, mint amit ő elképzelt. Amennyire meg tudta ítélni, az internet nevű óriási, bámulatosan kaotikus tudástár leginkább a fantasy kategóriában tartotta csak számon az ilyen égen vitrolázó hajókat.*
- Kösz.-*Biccentést is mellékel, míg maga elé húzza a teáját és újfent melengeti kicsit a kezét a bögrén, mert a nyelvét nem szándékszik leégetni. Közben szemrebbenés nélkül, némán figyeli, amint Viktor jószerivel a semmit kavargatja kiskanalával, de azt alaposan és módszeresen.
- Nekem általában igen. Csak egyszerűen már nem tudok eléggé összpontosítani, hogy dolgozhassak is.-*Kisebb fintorral fejezi ki elégedetlenségét, mert egy pillanatig sem panaszkodna az álmatlanságra, ha mellette csinálhatna valami hasznosat, vagy legalább értelmeset. A sorozatos nemalvás miatt viszont mostanra elérte azt a szintet, ahol már nem lenne biztonságos kísérletezni, főleg nem úgy, hogy mindenki más alszik és nem lenne, aki a gyengélkedőre cipelje - már ha maradna belőle valami.
Az időközben előszedett "ketyerék" is javarészt éjjeli tudományszeánszai termékei, kiegészítve hosszadalmas és néha kifejezetten kalandos tesztelési fázisokkal. A kérdésre felpillantva ugyan nem érti, miért mosolyog Viktor úgy, mintha egy kosárravaló kiscicát húzott volna elő a kabátujjából, de talán jobb is.*
- Mert a legkevésbé sem azzal szeretném belopni magam a szívükbe, hogy én kreáltam a prefektus-detektort.-*Feleli, rákoppintva az érmére, aminek egyik felén apró radar jelenik meg - vékony, halványan világító háló-karcolat, amin most szerencsére egyetlen mozgó pötty sem látható.*
- Huszonöt méteres körzetben nincs prefektus a környéken.-*Fordítja le, mielőtt az iránytűt pöccintené meg, ami így halk zörgéssel széthajtogatja egyébként rejtett alkatrészeit.*
- Vissza tudja vezetni az embert mágikusan megjelölt pontokhoz, irány-, idő- és helyzetmeghatározásra is jó. Mindez már létező bűbájok módosítása.-*Tette hozzá, ha nem lett volna nyilvánvaló, miért hozta fel érvnek ezeket a szokatlan tárgyakat. Persze, nem kevés időbe telik átalakítani és stabillá tenni egy-egy ilyen varázslatot, de az utolsó beleölt percig megérte.

A Valentin-napot megelőző két hétben eleget húzta az igát az ajándékboltban ahhoz, hogy erre a jeles dátumra szabadságot kérhessen. A harapós bögrés incidenst követően meglehetősen gonosz kis megtorlást eszelt ki Jarednek, tervéhez pedig hozzátartozott az a kamuduma, hogy együtt mennek édességezni, így gyanús lett volna, ha neki közben műszakja van, plusz jobbnak látta olyan távol maradni a falutól, amennyire ez lehetséges volt. Előre meg tudta tippelni, hol lesz a legnagyobb tolongás és a legkevésbé sem vágyott most odalent kóvályogni, majd kiélvezi munkájának gyümölcsét, ha az öccse este visszatér a szobába. Mindenesetre, az imígyen fennmaradt szabadidejét valahogy el kellett ütnie és nem tagadta, hogy jólesne egy kicsit szórakozni, az eredetihez megszólalásig hasonlító ál-Cupidók jelenléte pedig remek ötletet kölcsönzött neki ehhez. Ha úgy tesz, mint akit meglőtt egy a kastély-szerte repdeső és bújdosó kis szárnyas bestiákból, akárkinél bepróbálkozhat és a legtöbben nem bántottak volna valakit, aki maga sem tehet átmeneti agylágyulásáról. Miért ne használhatná ki ezt az alkalmat, hogy ártalmatlan módon esetleg még kellemesebbé is tegye valaki délutánját?
Így esett, hogy míg mások Cupidókat vadásztak vagy épp párjuk társaságát élvezték, ő a könyvtár egyik eldugott zugában olvasgatott, hogy lehetőleg egyik kategóriával se kelljen igazán találkoznia. Neki sokkal inkább olyan társaság hiányzott, aki lehetőleg szingli, de nem életcélja legyilkolni az összes, rémülten menekülő kis puttót. A helyszínt már jórészt azért választotta, hogy lehetőleg hasonló érdeklődésű emberrel hozza össze a sors - bár lehet, nem ez élete legbölcsebb döntése, elvégre a könyvek igen súlyos és komoly fegyverré válhatnak egy temperamentumosabb könyvmoly kezében, de pár kékfolt még nem nagy ár.

Telt-múlt az idő - ritkán nyílt az ajtó, ő pedig bár felpillantva minden egyes belépőt megnézett, nem ugrott azonnal. Messze nem volt kétségbeesett és nem is unatkozott annyira, hogy éhes acromantula módjára vesse magát az első arrajáróra. Egyrészt, lehetőleg nem tizennégy-tizenöt évessel akart kezdeni, inkább egy korabeli, esetleg kicsit idősebb, tetszőleges nemű diákkal; másrészt, figyelte, ki az, aki csak könyvért jött és megy is tovább, és ki az, aki időzni is készült a könyvtárban, esetleg társaságra vágyva. Egyelőre nem akadt kapása, úgyhogy folytatta a megkezdett történetet, egy-egy gondolat erejéig a teázó felé is elkalandozva, ahol öccse mostanra már valószínűleg nem várt és vadidegen szíve hölgyével üldögél. Jared többnyire nem viselkedett túl szívélyesen, de nem hitte, hogy valaki mást büntetne olyasmiért, amiről nem tehet, úgyhogy nem a szerencsétlen, mit sem sejtő lányon fogja kitölteni a dühét. Kicsit sajnálta, hogy nem lehet ott, de mindhármuknak jobb lesz így.
Újabb nyekkenés - feje helyett csak tekintete mozdul, hogy kövesse az érkezőt, aki a polcosorok közt sétálva el-eltűnik szeme előtt. Némán lesi, mígnem egy nyomtalan tovatűnő mosollyal feltápászkodik foteljából, hogy elinduljon, aprót nyújtózva előtte. Csendesen mozog, hogy amikor rábukkan, nyerjen magának további pár másodpercet, amíg tanulmányozhatja. Egy ismerős regál előtt találja végül, ahogy elmélyülten böngészi a címeket. Határozottan helyes, kócos srác - tanácstalanságában csak egyre kócosabb- kissé talán álmodozó vonásokkal, ráadásul valamennyire érdeklik a találmányok, így jó eséllyel a feltalálók is. Egy próbát megér.
Ősrégi trükkhöz folyamodik, eddigi olvasmányát lecserélve egy észrevétlen elcsent, itteni témájú kötetre, megállva az ismeretlen mellett és várva, míg ő is a gerincek olvasgatását mímeli, hogy a megfelelő pillanatban kinyúlva egyszerre érjenek ugyanahhoz a könyvhöz és véletlenül a másikhoz is.*
- Bocsánat!-*Kapja vissza kezét, némi zavarral hangjában.*- Vidd csak nyugodtan. Én voltam a mohó.-*Ismeri be, elvégre már van egy könyv a kezében, illik hát átengedni a másiknak a kinézett darabot.

A másik figyelmetlenségétől eltekintve Gareth általában kerülte a feltűnést és csak annyira lógott ki a sorból, amennyire még mindenkinek kényelmes maradt. Többnyire azt sem mondják meg róla elsőre, hogy Eridonos, mert hiányzik belőle az a harsány, energikus fellépés, ami leginkább jellemzi a házat. Ez most kifejezetten előnyére válhat, a meglepett, kicsit zavart reakciót elnézve - ha nem is skatulyázza be a másikat, érzi, hogy finoman, visszafogottan kell játszania. Ahogy az ismeretlen megszólal, kellemes, bár talán kissé érdes hanggal barátkozhat - általában Jaredé ilyen, amikor naphosszat nem szól senkihez és csak estefelé mukkan meg. Elraktározza az információt és ennek megfelelően alakít egy kicsit mindenen, meglepetten nézve előbb a szőkére, majd a könyvre, végül ismét a fiúra, őszintén barátságos mosolyt eresztve meg.*
- Köszönöm. Rendes tőled.-*Biccent, elvéve és kis kupaca tetejére csúsztatva szerzeményét. Egyelőre nem lép megint, pedig az, hogy közelről látta a fekete szempárt, csak tovább csigázza, pedig a színen túl az égadta világon semmi közöset nem bír felfedezni az ismetlen és az emlékeiben élő íriszek gazdája közt. Türelmes és vár - még egy szóra, egy félmondatra, bármi ilyen elég lenne, hogy megállítsa a másikat, hogy továbbvihesse a játékot, s addig is újabb könyv után kutat. Érzi magán a tekintetet, de amikor megszólítják, mintha meg is feledkezett volna a másikról, meglepetten kapja felé fejét, csak hogy egész halkan elnevesse magát, tehetetlenül vonva meg vállát.*
- Ez jut a magunkfajta könyvmolyoknak. Meg a szabadnapos feltalálóknak.-*Általában tényleg nem volt ennyi ideje arra, hogy itt üldögéljen, ezért is szokta meg, hogy több könyvet kölcsönözzön ki egyszerre, pontosabban mindent, ami kellhetett az aktuális probléma megoldásához. Nem hazudott, inkább csak ferdített egy keveset a dolgokon, elhintve néhány apróságot, mint a mesékben a kenyérmorzsákat szokás, hogy apró ösvényt hagyjon. Úgy tűnik, nem hiábavaló az erőfeszítés, mert az ismeretlen még mindig itt időzik - és újra megszólítja.*
- Melyiket?-*Kérdez vissza, közelebb lépve, hogy "jobban lássa" a kiszemelt darabot, de véletlenül sem tolakvóan közel.*- Igen, nem volt rossz. Segített egy-két dologban, bár kicsit talán...nem mondanám, hogy száraz, de nagyon lényegretörő.-*Fejti ki dióhéjban a véleményét, bár őt annyira nem zavart a tárgyilagosság, elvégre inkább érdekelte a gyakorlati alkalmazás, mintsem a hosszas elméletek és magyarázataik.*
- Keresel amúgy valamit, vagy csak nézelődsz?-*Kérdezte segítőkészen, mert bár messze nem olvasott még itt mindent, elég sokat kölcsönzött ahhoz, hogy legyen némi áttekintése.

Gergőnek csak a kéz lehetett ismerős, míg a mellette egyik lábáról másikra álló inkább vonásait, vagy inkább rezdüléseit kutatta. Lényének töredékeit lopta össze, a kirakós darabjának darabjait, óvatos kézzel keresve, melyik hova illik. A hangja, a tekintete, arcának szófukar árnyjátéka, mozdulatlansága az öccsére emlékeztette, de idősebbnek kellett lennie nála, mert volt benne egyfajta keménység, amihez Jared tizennégy éve kevés. Talán itt kellett volna megfordulnia a fejében, hogy rosszul választott, de az ellenkezőjét érezte - vonzotta a szempáron túli mélység.*
- Nem tragédia. Sehol sem láttam, hogy kötelező lenne.-*A hangsúlyból érezte, hogy könnyed megjegyzése egészen más súlyt nyert a másik értelmezésében, s megpróbál egy mosollyal enyhíteni ezen. Az emberre egész életében címkéket aggatnak, előítéletek, első benyomás, vélt vagy valós ismeretség alapján, de úgy tekintett rá, mint valamire, ami megkönnyíti számára kicsit a tájékozódást. Egy ekkora világban, ennyi ember közt néha szükség volt ezekre az irányjelzőkre, ha meg akart valakit találni. Nem érezte tehernek, mert máshol, máskor, mással egészen máshogy láthatták vagy láttathatta magát - nem megmásíthatatlan billogok vagy bélyegek voltak, még ha akadtak is dolgok, amiket nem változtathatott.
Feltalálónak tartod magad? Felelhetne egyszerű, nyilvánvaló igennel, ám mintha a ott rekedt volna még néhány kérdőjel a levegőben. Miért? Mióta? Milyen? Ami furcsa, hogy az idegen nem a tekintetével kérdez, mint Sebby, hanem a csöndjével. Azzal, mert pillantása csak ritkán pihent a másikon.*
- Régi hobbim. Vagy talán szenvedélyem.-*A része volt, hozzá tartozott, akár egy végtag vagy egy elhagyhatatlan mozdulat, amiről felismersz valakit. Ahogy a bögréjét fogja, a pálcáját tartja, ahogy dobálja magát járás közben, vagy épp ahogy szája széle mosolyra kunkorodik.* - Most leginkább egy seprűpótlékon.-*Nem akar deszkát mondani, az elég furcsán hangzik és nem tudja, milyen környezetből származik a másik, könnyebb kicsit leegyszerűsítve fogalmazni. Ha szereti a repülést, úgyis rákérdez majd, mert azt elég határozottan tudja, mi érdekli és mi hagyja hidegen.
- Ha az alapokkal tisztában vagy, az is. De feltételez némi már meglevő jártasságot.-*Ez a könyv nem locsog és nem pazarol feleslegesen szót olyanra, amit már elmagyaráztak más könyvek, amik a témába voltak hivatottak bevezetni a kíváncsiakat. Tudott volna ilyet mutatni, de tartózkodott a tüsténkedéstől, megvárta a válaszokat, mielőtt bármit cselekedett volna.*
- Nem baj, amíg nem akarod gyakorlatban is kipróbálni.-*Az elméletet bárki megértheti, de aki le szeretne térni a már ismert bűbájokkal kitaposott ösvényekről, annak számolnia kell tetemes mennyiségű anyagi- és testi kárral, ha felkészületlenül ugrik fejest a kísérletezésbe.

Csak idő kérdése lenne, hogy értse ennek a komolyságnak az árnyalatait, ráérezve finom eltéréseire, de így sem tekint rá negatívumként - ha különösnek is tűnik a köztük feszülő ellentét, nem taszító, a lakonikus darabkák jól megférnek az ő hosszabb, kicsit lazább és élénkebb mondataival. Még csak furcsának sem találja ezt a pici disszonanciát, vagy magát az ismeretlent, kurta szavaival és halk hümmögésével. Kíváncsivá teszi, mert testbeszéde is olyan szűkszavú, egy bólintás, egy biccentés, némi feszültség a tartásában, valahányszor meg kell szólalnia, s egy negyed vállvonás.*
- Hm?-*Kérdez vissza finoman, fejét oldalradöntve, mert a másik elkalandozik, de két betűből nem tudja összerakni sajnos, mire gondol, pedig érdekelné. Ő beéri pár szóval, ha épp annyi jut neki, hiszen csak egy nagyszájú ismeretlen, nem követelőzhet, de talán nem is kell, mert a töredékek is éppúgy megfejthetőek és megérthetőek idővel, mint a terjengős magyarázatok. Neki pedig nincs hova sietnie, épp csak a könyvek lefoglalják kezeit, így ne hagyatkozhat, csak a hangjára, míg a szőke nem hajlandó ránézni.*
- Ha érdekel, persze, bár ez csak az én hóbortom. Régóta zavar, hogy a seprűnyél állandóan foglalja a kezem, de csak nemrég találtam megoldást. Ismered a snowboardot?-*Egyszerűbbé tenné a dolgokat, ha a másiknak legalább valamicske fogalma lenne róla, de ha nem, az se baj, mert ahogy az óvatosan közelebb somfordálót elnézi, ez olyan téma, ami nagyon érdekli. Miért is ne? A repülés olyasmi, amibe elég egyszer belekóstolni, hogy az ember egész maradék életében utálja vagy épp a levegőbe vágyjon és máig éppolyan élmény elrúgni magát a talajtól, mint sok-sok évvel ezelőtt legelőször.
- Is-is. Megfelelő útmutatással sem mindig könnyű megtanulni egy varázslatot, hát még újat alkotni. Egy betűnyi tévedés is sokat számíthat.-*Ott volt példának a Reducto-Reducio páros, és igazán nem mindegy, hogy az ember a kedvenc könyvét bélyeg méretűre zsugorítja-e, vagy épp konfettivé alakítja... A hirtelen támadt érdeklődést és a kezében egyensúlyozott könyvek súlyát tekintve az egyik nem messzi ülőalkalmatosság felé int fejével.*
- Nem akarsz leülni?-*Érdeklődik, mert szívesen cseverészik ő akár állva is, mégis kicsit kényelmesebb lenne letelepedni, ha esetleg hosszabbra nyúlna a beszélgetés.*- Akkor akár a vázlatokat is előszedhetem.-*Fűzi hozzá, mert elmaradhtatlan füzete most is vele van, s ki tudja, talán még néhány hüvelyknyi araszolást megér az a néhány rajz, amit benne őriz.

- Mhm. Nem tökéletes megoldás, de némileg korlátozottak a lehetőségeim és a tudásom.-*A jelvények érzékelése volt a legegyszerűbb megoldás erre a problémára - ez sajnos azt is jelentette, hogy ha valaki nem vitte magával a kitűzőjét, akkor nem jelent meg a kijelzőn, ráadásul a tanárokat sem tudta érzékelni, de azért így is jelentősen növelte az ember esélyét, hogy büntetlenül sétáljon éjjel, ha épp arra vágyott. Számtalan apró tárgy alkalmasnak bizonyult ehhez - érmék, nyakékek, kis kézitükrök,bármi, aminek felülete viszonylag sima. Ezekkel a technikai részletekkel azonban már nem untatja Viktort, csupán egy pöccintéssel kikapcsolja a detektort és zsebre is vágja, biztos, ami biztos alapon.
Az iránytű marad csak az asztalon, amit szétszed - visszaalakítva egyszerűbb formájára leemeli a tok felső és alsó részét, láthatóvá téve a tűt és az üresben álló torgólapot, aminek szélén ott sorakoznak az apró nevek: Pest, A., Bogolyfalva, Eridon, erdő, S., vadőrlak, néhány sajátosan jelölt tanterem - egy részükre nincs is már igazán szüksége, mert időközben megtanulta a hozzájuk vezető utat, némelyik hely azonban még kapóra jöhetett, ha egyszer eltéved az erdőben, vagy benézi a hoppanálást. Ugyan még nem tette le a vizsgát, azért számolt az eshetőséggel, hogy nem mindig fog pontosan ott felbukkanni, ahol ő azt eltervezte. Mindenesetre, ha Viktor szeretné, nyugodtan megnézheti és kipróbálhatja, egyelőre még messze nem tart ott, hogy a tárgyakat kizárólag egy-egy személyhez köthesse, úgyhogy találmányaik mindenkinek engedelmeskednek.*
- Az öcsémmel közösen csináljuk. Egyrészt kihívás, másrészt szórakoztató, harmadrészt még hasznos is. Már ha az ember örömét leli benne, hogy a félkész varázslatok előszeretettel robbannak.-*Nem kevés önirónia érződik a hangjában, elvégre nem véletlenül kevés az önjelölt feltatáló, játszi könnyedséggel lehet elveszíteni sok mindent, a szemöldöktől a látáson át akár az ujjakig. Hogy nekik sosem esett komolyabb bajuk, felerészt a védőfelszerelésnek és felerészt az óvatosságnak köszönhető, amivel dolgoztak, de valahol ott lehetett benne az is, hogy volt tehetségük a dologhoz.
- Persze. Ha meg tudjuk csinálni és megfizetik, akkor miért is ne?-*A törvénybe ütköző részt nem tette hozzá, egyrészt, mert kételkedett benne, hogy a vele szemben ülő ilyesmire vágyna, másrészt, épelméjű gonosztevő nem tőlük fog rendelni.

Kilián

Ez egy elátkozott nap volt.
Valamiért már ébredéskor érezte, hogy lóg a levegőben valami - már csak gyűrött inge maradt, a kávéjában macskaszőr úszott, bűbájtanon felgyújtották a pergamenjeit és a talárját is, mire sikerült reagálnia és eloltani, a boltban az egyik vásárló egy egész polcot leborított és a sor csak folytatódott... Hazaúton ott tartott, hogy egye fene, ebben a sötétben úgyse látja senki, ő rágyújt, de csak ekkor jött rá, hogy észrevétlen elfogyott a filtere. Dohogva mászott fel a toronyba, annak biztos tudatában, hogy ő most lezuhanyzik, mert még mindig pernye van a hajában, aztán olvas és lefekszik aludni, mert ma éjjel legfeljebb a plafont robbantja a saját fejére, de értelmes munkát nem tudna végezni.
És akkor jött Murphy...
Fogalma sincs, ki hagyta nyitva az ajtót, de mivel ő tért vissza utolsóként, esélyesen az ő számlájára írható, hogy Sherlock meglépett. Jared szerencsére már aludt, mire felfedezte, hogy a dög nem az öccse párnáján horpaszt, ahogy szokott, és a kedvenc helyein sincs. Sőt, ha már itt tartunk, az Eridonon belül se...
Most azon a szinten volt, hogy nem is mert olyanra gondolni, mint "rosszabb már úgyse lehet", mert Merlin a tanúja, hogy ha az állat kiment egész a birtokra, akkor felőle megeheti az első kóbor hippogriff, mert ő ugyan nem megy utána éjnek évadján az erdőbe, akármennyire is meg fogja bánni ezt a döntést, amint tálalnia kell fivérének, hogy imádott kandúrja szőrén-szálán eltűnt. Már a sokadik folyosót járta végig, egyik kezében a prefektus-detektorral, másikban az iránytűvel, ami mutatja ugyan, merre kellene mennie, a kastély útvesztőjében azonban csak egy irány édeskevés. Magában szinte szünet nélkül szitkozódott, mert amilyen szerencséje volt, minden sarkon arra számított, hogy belefut egy tanárba, miközben ez a tökkelütött macsfajzat éppen se hall, se lát üzemmódban fut.

Az óvatossága és a terep alapos ismerete megkönnyítette a prefektusok elkerülését - ha tehette, most inkább elkerüli őket, nem mintha belehalt volna némi büntetőmunkába, de így volt esélye úgy szerezni vissza a macskát, hogy senki se szerezzen tudomást az egészről. Eleve nem értette, hogy a fenébe sikerült az állatnak kijutnia a klubhelyiségből, mert kizárt, hogy a portré ne vette volna észre, Sherlock lassan másfél évesen már jó hét kilót nyomott és egyáltalán nem szerény méretekkel bírt. Egyelőre azonban jobban lekötötte az iránytű figyelése - a szerkezet azt jelezte, hogy az állat a közvetlen közelében lehet, ezért jóformán guggolva haladt, minden lehetséges búvóhelyet átvizsgálva. Aztán lépteket hallott és habozott - meneküljön vagy maradjon, nehogy elveszítse a macskát? Míg ő tétovázott, a nem messzi kanapé alól kisuhant egy krémszínű árny és eldöntötte helyette a kérdést. Felpattant, hogy rávesse magát és elkapja, azonban az előbb hallott léptek forrása ezt a pillanatot választotta, hogy lendületből felöklelje. Nem sok hiányzott, hogy teljes hosszában felnyalja a földet, esetleg hősiesen magával rántson egyet a számtalan páncélból, végül mégis sikerült fájdalmas, ám zajtalan módon landolnia. Ezt követően megkönnyebbülés helyett halk, szűretlen szitokáradat volt az első, ami elhagyta a tüdejét.*
- Ó, hogy az a megszomorodott, méla baziliszkuszszemű ragyás vén banya mondaná a májadra, hogy de szép nagy!-*Gareth első reakciója leginkább annak szólt, hogy még épp időben kapott a kezéből kirepülő iránytű után, hogy az ne csattanjon teljes erőből a kőpadlón, másodrészt annak, hogy mire felnézett, Sherlocknak már nyoma sem volt. Érthetetlen szitkokat mormolva tápászkodott fel, a másik mondatára felcsattanva.*
- Hála neked, te banyaszomorító!-*Vetette oda, míg az elgurult detektor után kutatott szemével, majd pálcát rántva egyszerűen magához invitozta - az ismeretlen ennek köszönhette, hogy puszta jólneveltségből nem átkozta meg csuklóból. Szívesen kipróbálta volna, fogna-e ezen a barmon a feraverto...*
- Most tetted tönkre egy órás munkámat, te trolltakony, úgyhogy vagy segíts megkeresni a dögöt, vagy húzz a kákalagvalagba.-*Nem volt igazán több provokációra szüksége, hogy engedjen a késztetésnek, hogy egy csinos kis rontást tűzzön kedves új ismerőse kissé bicskanyitogató mosolya mellé. Alapból ritkán engedte ennyire szabadon a nyelvét, mert nem volt túl büszke a tetemes káromkodásra, amit az évek alatt felhalmozott, de az ezüstöskék szemek most világosan közölték, hogy nincs humoránál.

Arról, kinek mekkora szerencséje is van, hosszasan vitatkozhatnánk - bár Gareth messze nem versenyezhet nagyképűségben a másikkal, azért nem egy balek. Csupán szükségtelenül nem fordul erőszakhoz, az imént produkált szitokáradat is egyfajta védelmi mechanizmus, hogy viszonylag ártalmatlan morgással levezesse mindazt a roppant Eridonos és felesleges plusz gőzt, ami egyébként gyorsan tetlegességig fajulhatott volna.
Főleg egy ilyen szituációban, amikor a kezdetektől fogva úgy kezelik, mintha csak a másik ruhájáról lesöprögetett piszok lenne - ami azon túl, hogy sértő, még roppant ostoba dolog is, lévén az ő kezében van a szerkezet, ami az állat nyomára vezethet. Elsőre lenyelte, hagyva, hogy az idegen menjen elől, legfeljebb majd később rászól, ha teljesen rossz irányba indul, mert még mindig nem kíván prefektus karjaiba futni sietségében.
A tagnak - akinek akkora a pofája, hogy egy ukrán vashasú beleléphetne és megfordulhatna benne - azonban szakadatlan van valami mondanivalója és minden mondattal egyre inkább ássa a saját sírját, egyrészt a felesleges kérdésekkel, másrészt a stílusával. Most ennek magyarázza, hogy bagzás van és a Jared makacssága miatt nem ivartalanított kandúr nemhogy rá se nézne az ételre, de direkt el akarja kerülni, hogy elkapják? Ráadásul jelenleg annyira nincs képben az egyébként békés állat, hogy egy hippogriffnek is nekimenne, hogy nőstényt szerezzen magának, úgyhogy nem, momentán nem beszámítható. Már a hangja is irritálta, minden egyes zönge egy-egy szög volt, amit a halántékába vert valaki.
Kész. Betelt a pohár. Általában simán visszaszólogatott volna és nem veszi komolyan az egészet - annál intelligensebb volt, semhogy az ilyen beképzelt figurák miatt felhúzza magát - de jelen helyzetben a legkisebb hajlandóságot sem érezte, hogy eltűrje, vagy esetleg még az egész tetejébe miatta kerüljön extra bajba. Némán apró mozdulatot tett pálcájával, életet lehelve az idegen előtt szobrozó páncélok egyikébe, de nem mozdította rögtön, előbb még megörvendeztette a másikat egy gáncsátokkal. Tulajdonképpen ez csak azért kellett, hogy elveszítse az egyensúlyát, előhúzza a kezeit és ne legyen lehetősége elég gyorsan reagálni arra, ahogy a "bádogember" előrehajol és elkapja a csuklóit.
Kilián most egy felette kellemetlen helyzetben rekedt - a kezeit nem mozdíthatja, mert a páncél vasmarkai moccanni se engedik, de elcipelni se bírja a helyszínről a puszta súlya, valamint az aktív ellenállás miatt, amit a tárgy tanúsít. Gareth karbatett kézzel áll meg mellette, pont olyan messze, hogy ne tudják megrúgni.*
- Fogd. Be.-*Lassan, tagoltan beszél, ahogy a gyerekekhez és a nagyon nehéz felfogású emberekhez szokás, de ha valakinek a saját kis józan parasztesze nem mondja meg, hogy nem kell a már meglévő ganét még tetézni is, akkor nem tud másra következtetni, mint ennek a maréknyi gógyinak a hiányára.*
- Ajánlatom: kussban segítesz és utána felőlem a világmindenség összes idióta kérdését felteheted; vagy keringőzni fogsz azzal -*bök fejével a páncél irányába*- amíg valaki meg nem talál.-*Ultimátuma kurta - egyrészt az érthetőség, másrészt az időtakarékosság végett szeretné miharamabb megtudni, friss ismerőse kibírja-e pár percig anélkül, hogy kényszeresen jártatná a száját, vagy inkább táncrajongó oldaláról mutatkozik meg. Nem izgatta, hogy jó eséllyel ellenséget, vagy minimum tetemes mennyiségű fekete pontot szerez ezzel magának.

Viktor érdeklődése üdítő - még mindig élmény, hogy megoszthatja másokkal a találmányaikat és ha alkalmas illetőbe botlik, akár ötletelhet is, eszmét cserélve és más szemszögből is véleményt kapva. Ilyen téren nem tartja kevesebbre a laikusokat, mint mondjuk Kinsey megfigyeléseit, mert az amatőrök kérdéseiből és ötleteiből is rengeteg ihletet lehet meríteni. Kortyolt egyet, mielőtt további magyarázatba bocsátkozott volna, némi gesztikulációval egészítve ki a gondolatait.*
- Elméletben lehetne személyre kalibrálni, de iszonyatos munka lenne. Vagy el kellene érni, hogy legyen egy eredeti, ami kapcsolatban áll az összes utána megbűvölt detektorral, ami kockázatos, mert vissza lehet keresni, kié is ez a darab; vagy egyenként kellene frissíteni őket, ahányszor csak prefektuscsere van. A tanárokról nem is beszélve.-*Legyintéssel zárja az egészet, visszatérve ujjainak bögrén való melengetéséhez. Átgondolta ezt már párszor, mert attól függetlenül, hogy jelenleg nem tudott megvalósítani egy-egy ötletet, csak ezért nem vetette el őket és a már meglévő koncepciókat is elővette, hogy megvizsgálja, javíthatna-e rajtuk. A detektorok kapcsán arra jutott, hogy ha valaki szabályszegni akar, akkor már igazán vállalhat annyi kockázatot, hogy csupán ettől a kis segítségtől nem válik teljesen biztossá a sikere. Akkor már nem is lenne az egészben semmi izgalmas. Apropó, izgalom.*
- Leginkább sok asztal melletti görnyedéssel töltött óra van bennük, amíg ezredszerre reparozott maketten próbálod az ezeregyedszerre módosított bűbáj aktuális változatát. De az áttörés és a tesztelés mindig élmény.-*Egy kicsit szélesebb mosoly jelenik meg az arcán, mint az eddigiek, amiket jóformán csak a bögréje láthatott. Kezét felemelve képzelt idézőjeleket tesz mondandójához.*- Meg néha a "kudarc" is.-*Azokra a kisebb-nagyobb, mókás balesetekre gondolt, amik az évek során történtek - egy ízben sikeresen lepörkölte a szemöldökét és amikor megpróbálta visszanöveszteni, rajzfilmbe illő, egész szemét eltakaró frufrukkal lett gazdagabb, egy ízben pedig Jared fújta bosszúból metálkékre a haját, a vártnál jóval tartósabb hatással (és természetesen megtagadta a bűbáj feloldását).
A megrendelés lehetősége mindig feldobja - felerészt kereset, felerészt kihívás, ha valami újat kell alkotniuk, mint legutóbb Lénárd óráját. Kifejezetten élvezte, hogy kombinálnia kellett a már megalkotott bűbájokat, tovább finomítva és Jared is elszórakozott a gravírozással.*
- Ha elegendő időt adsz, szerintem biztosan meg tudjuk oldani. Eridonosok vagyunk mindketten, úgyhogy a toronyban, Nightingale névre bagolyban - ne lepődj meg, ha az öcsém ír vissza - és az ajándékboltban, többnyire ott dolgozom.-*Nagyjából ezek a lehetőségek, mert gyakran előfordul olyan helyeken is, mint a könyvtár, a Kins és Kens vagy a kastély környéke, de semmi rendszer nincs a felbukkanásában.
A beszélgetés és a tea valahogy megnyugtatta - fogalma sem volt, mióta ültek itt, de mivel elég lassan, kapkodás nélkül iszogatott, valószínűleg már elég régóta. Kicsit elkalandozott, észre sem véve, hogy ásított egyet, automatikusan eltakarva a száját (van, aki még félálomban sem tudja levetkőzni az ilyet).

Az önuralma elvesztésétől nagyon messze állt, tudatosan döntött úgy, hogy nem próbálja meg hosszas logikus érvelés útján győzködni az idegent - az egészben nem volt semmi személyes, pusztán lehetőleg minimális időveszteséggel akarta elérni, hogy a srác saját maga helyett a helyzetre koncentráljon. Nem akart harcolni csak azért, hogy bizonygassa, hogy ilyen-olyen rátermett meg alfa és nagymenő, mert egyrészt senkinek nem tartozott ezzel, másrészt, az ésszerűség az ő oldalán állt. Épp azért nem értette túlzottan azt a sötétséget, amit a tekintetében látott, valahol a pillanatnyi düh mögött és ami óvatosságra intette. Igen, ez a nap kihozta belőle is a negatív tulajdonságait, ő sem a legjobb utat választotta, ez azonban fényévekre állt attól, hogy ártani akarjon valakinek, akit nem is ismert, míg a másikról nem merte volna ugyanezt állítani. Nyugodtan tanulmányozta a fiú arcát a gyér fényben, figyelmesen követve, hogyan ül ki a meglepetés és a heves  belső reakció után a közöny - az izmain mesterien uralkodott, de a kisugárzása és a pillantása nem hagyott kétséget afelől, hogy ez a beletörődés csak pillanatnyi.*
- Tessék.-*A látottak ellenére az alkunak megfelelően elengedte, visszaállítva a pálcélt a helyére. Az ismeretlen egy szó nélkül indult tovább, ő pedig követte, némán folytatva eszközei és a folyosó figyelését. Ahogy az előtte járó hátrafordult, a tekintetük találkozott. Újra látta azt a pillantást, most élesebben és világosabban kivehető, szinte tapintható gyűlölettel, amitől elkomorodott. Farkasszemet nézett vele és lassan megrázta a fejét, "ne itt!", tekintetében egyfajta nyugalommal - látta és szemmel tartotta a veszélyt, de nem keltett benne félelmet. Ettől a fajtától nem tudott félni.*
- Jobbra.-*A következő elágazáshoz érve halk hangon irányította tovább az előtte járót. Egyre közelebb jártak, bár a homályban nem látott túl messzire maguk elé, de ismerte annyira a macska szokásait, hogy biztosan ne kerülje el a figyelmét jelenlétének árulkodó jele - Sherlock imádta a frászt hozni az emberekre, úgyhogy a legsötétebb helyeket választotta, ráadásul méretének köszönhetően nem szuszakolhatta be magát csak úgy bármilyen résbe. Ezen a folyosórészen több pad és kevesebb páncél állt, úgyhogy valószínűleg valamelyik ülőalkalmatosság alatt végre megcsíphetik a bestiát. Az iránytűt átmenetileg zsebre tette, hogy a pálcát és a detektort tarthassa. Nem akarta még egyszer elhibázni. Nem szólt az idegenhez - egyrészt, az úgysem volt kíváncsi a véleményére, másrészt, a segítsége nélkül is boldogul, ha nem fogja akadályozni.

Pontosan érkezett, mivel ismét szabaddá tette az egész napját, hogy maradéktalanul a vizsgára és annak kimenetelére összpontosíthasson, rohanás és kapkodás nélkül. A bemutatás alatt közömbös arccal állt, leginkább egészében olyan benyomást keltett, mint aki felhőket szemlélni érkezett ide és csak véletlenül keveredett a többiek közé, mert sem izgalom, sem várakozás nem érződött rajta. Szüksége volt erre a kiegyensúlyozott nyugalomra és értett is hozzá, hogyan érje el és őrizze meg - már jóval a vizsga időpontja előtt lejött a faluba, akklimatizálódni és felmérni a terepet, most a hoppanálás szemszögéből figyelve a dolgokat. A zaj nem zavarta, az emberek mozgása már inkább jelenthetett problémát, de hitte, hogy meg tud ezzel is birkózni, főleg, hogy itt még nincs olyan óriási tömeg.
A feladat ismertetése után végignézett a soron - ő az Axellel átellenes szélen állt, így utolsóként vizsgázik majd, ami egyáltalán nem kedvetlenítette el. Mivel nem feszengett, számára ez ajándék perceket jelentett, amiket felkészülésre fordíthatott. A problémát elemezve haladt a megoldás felé, ami meglepő módon a vártnál kevésbé tűnt bonyolultnak. A megadás csak látszatra különbözik a karikás gyakorlatoktól, legalábbis számára - mivel sosem annyira a karikára, mint néhány stabil tájékozódási pontra támaszkodott, nem jelent gondot a magának kitalált módszert alkalmazni. Pontosan meg tudja határozni, hogy a szökőkút közepe és pereme közt hol akar felbukkanni, a környező épületek szintén számos kapaszkodót adtak, szemben egy terem négy puszta falával. Kicsit trükkösebb lemérni, mekkora távot kell megtennie, de a már begyakorolt és ismert távolságok alapján meg tudta saccolni, mekkora ugrásra lesz szüksége, plusz amíg a többiekre várt, bőven maradt ideje alaposan ellenőrizni becsléseit. Ezen felül felhasználhatta őket a pontosításhoz, megszámolva a lépteiket. A vizsgabiztosokkal nem törődött - egyszerű, lényegtelen díszletnek tekintette őket és így sokkal könnyebb volt ignorálni a jelenlétüket, ahogy a többi emberét is.
Mire sorra került, már elvégezte a légzőgyakorlatát és tekintete a célpontra fixálódott. Megvolt a táv, megvolt, mit fog látni, ha kinyitja a szemét és hol fog állni - ennyi kellett és ahogy lehunyta a szemét, csak ezeket vizualizálta és érezte. A megszokott mozdulattal ejtette magát a semmibe, hogy eltűnjön és egy pillanattal később máshol bukkanjon fel. Hacsak nem amputoportál, ezt követően egyszerűen megfordul és visszasétál, különösebb sietség nélkül, hogy meghallgathassák az értékeléseket.

Ha Gergő hangot adna értetlenségének, valószínűleg derűs választ kapna, aminek egy része nem túl burkolt önirónia, másik fele egyszerű, Eridonos miértisne mentalitás lenne. Gareth mindig is jobban kedvelte a hallgatagabb emberek társaságát, mert kevesebbet beszéltek, de sokkal kevesebbet is locsogtak és ahogy az angol tartja, Still waters run deep. Talán, nagyon talán azt is megkockáztatta volna, hogy hozzáfűzze, ő valahogy más, mint akikkel általában beszél, de vannak, akik nem szeretik, ha emlékeztetik erre őket; azt pedig semmiképp sem hozta volna fel, hogy a fekete szempár miatt is kitartott.*
- Még sosem láttam vagy próbáltam. Milyen?-*Tényleg kíváncsi, mert az ilyen, sokkal kézzelfoghatóbb hobbik valamiért mazochista módon érdeklik, pedig tudja, hogy hasznavehetetlen jobbja miatt valószínűleg soha nem is fogja ilyenekkel múlatni az idejét. A modelljeiket és makettjeiket rendre Jared készítette, szerette nézni, ahogy megformálja ezeket - nem volt telhetetlen, csak nagyon ritkán érzett valami szúrásszerűt, elvégre együtt alkottak jó csapatot és a bűvölés legalább olyan fontos, mint a tervezés és a végső design.
- Én is csak a szünetben tanultam meg. Megmutatom, nem bonyolult.-*Ha nem is az Alföldről származik, eddig neki sem volt módja ilyesmit kipróbálni, különben már réges-rég megalkották volna azt, amin most töri a fejét. Mielőtt azonban a magyarázatokhoz fogna, jó lenne nem fél lábon állva folytatni ezt a csevejt, mert evidensen van pár közös témájuk és ha így folytatódik, akad is még bőven, ezért javasol valamit, amivel egyidőben az ismeretlen is belefogna épp mondandójába. Az elharapott kérdésre felkapja a fejét, de már csak azt látja, ahogy a másik biccent, hogy igen, üljenek le, így a legközelebbi sarokasztal felé veszi az irányt, hogy lepakolhasson. Így már elő tudja húzni a zsebéből azt a miniatürizált, bőrkötéses füzetet, amit mindig magánál hord, hogy egy pálcaintéssel visszaállítsa eredeti méretét, mert egyébként egy hangya sem sok eséllyel olvasgathatná. Az asztalra támaszkodva lapozgatni kezd benne, ábrák és furcsa kézírásos oldalak egész garmada látható egy-egy villanásnyi ideig, mielőtt megállapodna a most tervezgetett deszka rajzainál. Ezeket tolja a másik elé, rájuk koppintva ujjával.*
- Tessék. Egy repülő deszka, amit állva irányítasz. Az írásom rémes, nézd el nekem, a balkezesség átka.-*Fűzi magyarázatképp a tükörképes sorokhoz - számára ez az egyetlen mód, hogy ne kenje el a szavakat és olvasható, ha némiképp szögletes betűkkel is körmöljön. Közben Gergő megismétli azt, ami az imént beléfojtott kérdésnek tűnik, már a kezdete alapján.*
- Persze. Több ízben elolvasztottam, elpárologtattam, robbantottam cafatokra, gyújtottam fel, perzseltem meg, többek közt magamat is. Menő hegeim nincsenek, de az élmény megmaradt. Néhány eseten pedig teljesen váratlan és meglehetősen valószínűtlen eredményt is produkáltam, amit utólag sehogy se tudtam megismételni.-*Jobb kezének ujjain számolja a különböző látványos lehetőségeket, mert persze az evidens semmi sem történt mellett azért jópár meghökkentő és veszélyes végeredmény született már az évek során. Szerez magának egy széket, az asztal sarkára helyezve leginkább, hogy neki se fejjel lefele kelljen néznie, ha valamire rákérdeznek.*
- Egyébként Gareth vagyok, örvendek.-*Ékel közbe egy kéznyújtásos bemutatkozást, mielőtt letelepedne legfrissebb ismeretsége mellé. Nem tolakvóan közel, de talán egy kicsit közelebb, mint az okvetlen szükséges lenne. Hazudna, ha azt mondaná, minden terv szerint alakul, de nem is érzi azt, hogy reménytelen lenne és így se kellemetlen társaság, neki pedig ideje van bőven, miliméterenként araszolni előrébb.*
- Mesélsz róla?-*Érdeklődik, bár az az érzése, nem fog igazán választ kapni, a másik hangsúlya valahogy bizonytalanul hintázik, de a lehetőséget megadja, hogy ha a fiú mégis szeretne titokzatos találmányáról beszélni, megtehesse.

- Szörnyű fegyverekkel dolgozhatsz...Megvan még minden ujjad?-*Neveti el magát, mert elképzelte a srácot két szablyával, amint egy fatörzset vagdal, amíg abból szobor nem lesz, ő pedig egy harcművész rezzenéstelen arcával bepózol a kardokkal mellette. Kedve lenne most azonnal követelni, hogy leellenőrizhesse, nem hiányszik-e valamelyikből egy darab, de jobbnak látja azért némileg visszafogni magát, nem mindenki viseli olyan jól hirtelen támadt Eridonos ötleteit, mint Kins.*
- Nemsokára módom lesz kipróbálni. Bár azt hiszem, a fával lesz a kisebb gondom.-*Na igen, az sem volt egyszerű, amíg átverekedte magát Vikohino ellenállásán és eljutottak odáig, hogy faanyagot válasszanak, úgyhogy nem számított semmi jobbra az első hosszabb műhelybéli session alatt. Maga az alapanyag viszont felvillanyozta, roppantmód tetszett neki az erezet alkotta minta és színek, bár tudta, hogy ezek el fognak később tűnni jórészt a festék- és lakkrétegek alatt, amik megvédik majd a deszkát.
Csend telepszik rájuk, de egyáltalán nem kínos némaság ez, sokkal puhább, kellemesebb - nem félnek a másik társaságában hallgatni és ez jó, mert egyikük sem próbálja kényszeresen kitölteni minden pillanatot szavakkal. Egyszer úgy tűnik, mintha Gergő mondani akarna valamit és várakozóan hajol egy picit lejjebb, de végül marad a csend és a füzet elmélyült, komoly tanulmányozása. Meg egy fél hümmögés. Újra elneveti magát - úgy tűnik, minél többet beszél ő, annál kevesebbet fog az ismeretlen, ami egész egyszerűen komikus, mert így rövid úton monológgá fog változni a párbeszéd, amit eddig folytattak. A furcsán elégedett kis biccentés pedig, közvetlenül a kérdés előtt, egyszerűen bájos, nem talál erre jobb szót, derűt csempész helyzetükbe, amit vétek lenne veszni hagyni.*
- Hmmmm...-*Utánozza Gergő tónusát, miközben leül és állát megtámasztva hosszan tanulmányozza az arcát, mint aki felméri, megfelelő-e a feladatra a jelentkező - közben közelebb is hajol, hogy jobban lásson, csalfa tekintettel méregetve a másikat, kíváncsian, vajon sikerül-e valamiféle reakciót kiváltania.*
- Nem.-*Hirdet aztán ítéletet végül, mindentől függetlenül.*- Először én tesztelek, az első kör mindig a hibáké.-*A prototípust akkor sem adná más kezébe, ha ezer százalékra tudná, hogy minden működik, mert először nekik kell bejáratni és ilyen kísérletekre egyedül magát tekinti megfelelő nyúlnak. Még Jaredet is csak másodikként engedné, pedig az öccse évek óta csinálja vele és profin képes szűrni a legkisebb dolgokat is, nagyon jó szeme van hozzá. Ennek ellenére mintha aggodalmat fedezne fel a vonások közt - különös dolog, idegen féltésével még nem találkozott és valahol lefegyverző az, hogy valaki ennyire nyitott legyen mások felé, miközben szavai zárkózottnak mutatják. Meg sem fordul a fejében, hogy talán közel sem annyira ismeretlenek egymásnak, mint hinné, és jobb is. Gergő tudtán kívül jól döntött, mert hallgatása az ára annak, hogy egyáltalán legyenek következő cetlik - arctalansága a kulcs ahhoz a gondosan elzárt világhoz, aminek gondolatmorzsáin osztoznak. A mellette ülő Gareth nem ugyanaz, aki álmatlan éjjeleken cetlikre forgácsolja szét magát, szavakra tépve érzéseit.
Ahogy a másik tekintete elidőzik rajta, kicsit talán bele is feledkezve a látványba, ígéretes, főleg hozzáadva azt a pár pillanatnyi késlekedést, amivel Gareth kinyújtott jobbját fogadja el. Kár, hogy nem érezheti a kézszorítást, amiből talán mást is levonhatna, de ha eddig boldogult nélküle, akkor most is sikerülnie kellene. Egy biztos - a fiú nem teljesen közömbös, ami már haladás, de ennyi nem lesz elég, ha tényleg többet szeretne egy egyszerű beszélgetésnél. Persze, tudta, hogy a nehezebbik utat választotta, amin több a buktató, de nem is volt annyira fontos, hogy okvetlen célt érjen.*
- Ccch. Bárcsak olyan meggyőző lennék, mint egyesek. A fénylő lelkek udvarán ma szabályosan belémdiktáltak egy pohár akármit, pedig utálom az édeset.-*Talán nem lesz szüksége erre az ártatlanul elejtett mondatra, talán kulcsfontosságú lesz még, ki tudja? Hagyja magát meglepni, mert a másik csupa apró, érdekes árnyalatot mutatott, váratlan pillanatokban.

Nem bízott a gyűlölettől elvakított emberek ítélőképességében, ahogy bizonyos helyzetekben a sajátjában sem bízhatott - az, ami teljesen jogosnak és illő mértékű visszavágásnak hat, nyugodtan válhat brutális megtorlássá és senki, de senki nem garantálhatta, hogy az indulatok nem veszik át teljesen az irányítást.
Jóformán nesztelenül mozgott, folyton figyelve és ignorálva Kilián bosszankodását, a valódi veszélyekre ügyelt elsősorban. A túlzott elbizakodottság nem szerepelt rossz tulajdonságainak listáján, talán ezért is lehet szemtanúja annak, aminek a másik épp hátat fordított, hogy újrakezdje roppant idegesítő és felesleges szájtépését. A helyzet egyetlen vicces pontja, hogy mindketten olyan szintű higgadtsággal kezelik a borjúmacska feltűnését, mintha az ilyesmi teljesen természetes lenne, azonban míg egyesek csak locsognak, addig Gareth villámgyorsan sorra veszi a lehetőségeit - többek közt azt is megfontolja, hogy amennyiben Sherlock az ő sara, ő most teljesen megfeledkezik Kiliánról, hogy neki is legyen módja érvényesülni és megoldani a saját problémáját, ami rövidesen abból fog állni, hogy egy kisebb szfinx méretű lény veszi üldözőbe, amit egyedül nem sok esélye lehet leteríteni. Arról nem is beszélve, hogy fogalmuk sincs, miféle varázs vagy bájital hatása alatt van épp és a mágia kombinálása semmiképp sem jó ötlet ebben a szituációban. Épp csak annyi idejük van, amíg a kandúr valamelyest alkalmazkodik hirtelen túlméretezett végtagjaihoz és visszanyeri megszokott mozgékonyságát. Elég kevés választást hagy ez így neki, pedig nem akarta használni a képességét, amíg nincs jelen tanár a kastélyban,
- Kuss és hasra!-*Adja ki az utasítást, mert illúzió jelenleg csak vizuálisak, amennyiben az ismeretlen járatni fogja a pofáját, Sherlock meg fogja hallani és megkeresi. Ez persze már nem az ő sara, ha szeretné, felőle aztán nyugodtan lehet élő macskajáték és szaladgálhat hajnalig, ha ez szíve vágya. Hogy Kilián is értse a szituációt, úgy alakítja az illúziót, hogy átmenetileg se Garethet, se magát ne láthassa, aztán a folyosó közepén megjelenít egy élénken világító, vörös foltot, ami ide-oda ugrálva hívja fel magára az állat figyelmét. A macska lelapul, a közvetlen közelükben dermedve meg, mielőtt a pont csalogatásának engedve elstartolna, hogy levadássza.
A szőke nem várja meg, amíg a másik feltápászkodik, egyszerűen és egy szó nélkül otthagyja, nincs most ideje magyarázkodni vagy újabb kiselőadást hallgatni meg Prof. Álmosvölgyitől, lépést kell tartania a játékba merült kandúrral - vissza kell terelnie az Eridonhoz, bár nem biztos benne, hogy be tudja juttatni a portrélyukon át a klubhelyiségbe, de bízik a macskák legendás hajlékonyságában.

Bár külső szemlélőnek úgy tűnhet, mindössze gyorsan megszámolja Gergő ujjait, alaposan szemügyre veszi a felé nyújtott kezeket - láthatóan igénybevett, nem kevés munkához szokott, erős tenyér és némileg bütykös ujjak, jellegzetes és ismeretlen eredetű keményedésekkel. Kviddics. Jobbkezes, de nem foghatja valami elegánsan a tollat. Van itt más is, amit nem tud megfejteni - valószínűleg nem mágikus hobbi hátrahagyta nyomok, de ezek semmiképp sem egy tétlen ember kezei.
- Majd embert faragsz az ellenfeleidből!-*Megint nevet, még megjátszania sem kell, főleg az előző mentálkép árnyékában. Nem kellett volna összeismertetni őt az Indiana Jones franchise-zal, akkor nem lepnék el képzeletét ilyen és ehhez hasonló látomások.
- Szerintem ha akarnék, se siethetnék. Gyalulni fogok, meg smirglizni, az utolsó mákszemnyi egyenetlenség eltűnéséig...meg utána is még vagy tíz évig.-*Különösebb elfogultság nélkül állíthatta ezeket, mert meglehetősen objektíven tudta felmérni, Vikohino milyen módszerekkel próbálja majd elrettenteni - sajna, hiába. A kísérletezés megtanítja az embert a türelemre és a kemény munkára, az előbbiből óceánnyi áll rendelkezésére, míg az utóbbi cseppet sem zavarja. Tulajdonképp most is ezen tulajdonságai kezdik lassan meghozni gyümölcsüket, ahogy a fekete szemekben vidám szikrát vél megcsillanni, még ha szinte rögtön le is kell, hogy törje Gergő lelkesedését. Hogy a másik lássa, nem rosszindulatból ugratja, finoman meglöki vállával Gergőét.*
- Tied a második kör, ha nem mondod el senkinek.-*Figyelembe véve, hogy olyasmiről alkudoznak, ami nem teljesen biztos, hogy valaha is megvalósul, úgy érezte, megengedhet ennyit, legfeljebb majd egy icipicit ferdít, hogy ne veszélyeztesse lelkes önkéntesét.
A másik talán fukaron bánt a szavakkal, de arca annál beszédesebb volt, végtelenül őszinte és nyílt tekintete pedig egészen elragadóvá tette, alig palástolt aggodalmával és el-elkalandozó pillantásaival. Kedve támadt lehajolva meggyőződni, érinti-e egyáltalán Gergő talpa a talajt, mert mintha egy centivel felette lebegett volna és ő óvatosan próbálta elkapni a zsinórt, ami valahogy a földhöz kötötte. Tudta, hogy nem fair lehúzni magához, de nem vágyott sokra, csak néhány falatnyi érzést csenni, senkinek sem okozva kárt.*
- Ilyen nagyot most először, kisebb dolgokat elég gyakran.-*Felelte, aljasul nem halmozva ismét közéjük az eddigi távolságot, előrehajolva lapozva a füzetben, finoman odébbterelgetve Gergő épp útban lévő kezét közben. Itt voltak az iránytűk rajzai, a macskajátékok skiccei, számos kósza, oldalszélen nyomorgó ötlet és a vitorlás is, ami apró képekben újra és újra felbukkant.
A kisvártatva kapott kérdésre a világ leggyanútlanabb arca nézett fel.*
- Nem igazán. Az öcsémet akartam itt megvárni, távol a Cupidóktól. Miért?-*Pislogott, és jobb is, hogy nem mondott többet, mert repedezni talál felette a plafon, ahogy halovány arca mintha a kelleténél egy fél árnyalattal élénkebb lett volna, a pír pedig lassan araszolni fog majd, mint hőemelkedéskor szokott.