*bepattog* Halihó:3

Most itt vagyok Noelke:33 Ejj, elfelejtettem sütni neked.

Nemes L. Izabella - 2014.10.17. 21:52


Podmaniczky Anna sem megy. :3

Halihó^-^

*ide is benéz*

Dió *____*

*integet mindenkinek*

*pörög, ölelget, puszit nyom az arcára* Hiányoztál. <3

Eccavúkon vágtattam a végtelenbe *_* De aztán visszatértem *_* Na és te miket csináltál míg távol voltam?

Rendbeeen ^.^ *ki is szalad az Offból és olyan helyet keres, ahol csak ketten vannak*

°Tompos Csegének

*Manapság Annát az időjárás arra készteti, hogy ne kuksoljon benn a kastélyban, inkább élvezze a napsütést, a tavaszt, és a madarak csicsergését. Ezért szinte minden délután kimozdul a suliból, s legalább a réten kerül egyet. Az embernek szüksége van friss oxigénre. Azonban ha a másodéves lánykának kilométer hiánya van, egészen a falu határáig képes elgyalogolni. Csakúgy magában. Társ nélkül. A legkisebb Podmaniczky lány sosem volt az a barátkozós típus, otthon, Győrben sem talált magának túl sok barátnőt, nos, ez itt sincs másképp. Különben is, őt egyáltalán nem zavarja, ha szépen, csendben, magányosan kell járkálnia. Ez számára teljesen megnyugtató.
Most is épp a Boglyas tér egyik padján üldögélt, míg ki nem találta, hogy ő bizony, tovább akar menni. Felkelt hát, s elindult. Az időjárásra való tekintettel egyszerű kopott farmernadrágot, és egy szürke hosszú ujjú pólót vett fel, ami kissé kinyúlt az idők során, azonban ez volt az egyik kedvence, így hát nem volt szíve kidobni/eldobozolni. Ehhez a szereléshez pedig csak egy egyszerű fekete tornacipőt húzott a lábára. Mint mindig, most sem vitte túlzásba az öltözködést.
Hullámos hajába olykor-olykor belekapott a szél, ebből adódon össze-vissza állnak barna tincsei, aminek nem kifejezetten örül. Ám tisztában van vele: hiába próbálná megigazítani azokat, nem sikerülne. Így hát hagyja az egészet. Inkább a horizontot kémleli, nyiladozó virágokat, vagy a kis madárkákat, melyek átszelik az eget. Lassacskán megérkezik a játszótérre, ahol ugyan egyszer-kétszer megfordult már, de sosem maradt sokáig.
Ráérősen indul az egyik hinta irányába, s mikor odaér szépen belehuppan, s lassan lökni kezdi magát.*

°Tompos Csegének

*Anna sosem kedvelte a játszótereket.
Mikor pici kislány volt, folyton fellökték őt kortársai, holott csak csúszni akart egyet a csúszdán. Konkrétan úgy emlékszik, mintha farkastörvények uralkodtak volna ott; a legerősebb, a legkeményebb gyereket kaparinthatta meg a játékokat. Nos, a leányzó általában inkább csendesen visszasétált, s nem is merészkedett a többiek közelébe. Attól tartott, hogy már megint eltaknyol, kinevetek, vagy valami ciki dolog fog vele történni. Így hát a legtöbb esetben a hűvösben üldögélt és rajzolgatott a porba. Ugyan, ha ezt bátyának, vagy valamelyik nővérének említette volna, biztos ellátták volna azoknak a gyerekeknek a baját, azonban a lányka sosem mondta. Nem tartotta fontosnak. Aztán később már azért rühellte a játszóteret, mert egyszerűen idegesítette a gyerkőcök sivalkodása, ordítása, sírása és az a hatalmas zaj. Pedig - mint most is - szívesen hintázott volna néha, csakhogy olyankor át kellett adni a kölyköknek a helyet. Micsoda kis ördögök... Szerencsére ez alkalommal egy árva tökmag sincs a közelben, így hát a lányka nyugodtan használhatja a játékszert. Valójában kissé furcsának találta, hogy teljesen üres a játszótér, de nem foglalkozott ezzel a dologgal túl sokáig.
Ellökte magát a földtől. Nem akart túl magasra szállni, neki ez pont így volt tökéletes. Még szemét is lehunyta, s szimplán élvezte a napsütést, a szelet és összességében ezt a kellemes időjárást.
Aztán ijedten megrezzen. Szemei kipattannak, erősebben megmarkolja a láncot, s még majdnem sikít is egyet. Rémülten pillant hátra.*
 - Hogy mi...?
*Egy nála magasabb srác volt a tettes. Látta a hatalmas vigyorát is, ám ő egy kicsit sem mosolyodott el. Ugyanúgy nagy és rémült szemekkel bámult vissza előre. Legszívesebben azt mondta volna, hogy most azonnal állítsa le a hintát, azonban valami bevillant az agyába: itt az ideje kockáztatni. Az ég szerelemére, nem maradhat ilyen nyuszi örökre! Lassacskán megnyugtatta magát, majd ennyit felelt:*
 - Persze! - *és ehhez társult egy erőltetett mosoly.*

Szia Dioka :33

Kicsit fáradtan, de megvagyok. ^^ És te?^^

Várom:33

Dioka

Naaa, ezt most miért kellett?:( *újra fújja a rágót*

Gonooosz vagy><

Akkor te ne pukkaszd ki a rágóm><

Nekem nincs...:D Sziaa*_*

*belibben* Halihó:3

Julien király *_*

Hahó:33

Szia Dioka:$$

Pompásan *_* és te?

*lecsapja Diokat*

Na, ugyan miért?

Menj a sarokba, és gondolkodj el!

°Batsány Nemerének


*Takarodó már rég elmúlt, azonban Annácska csendesen üldögélt a Konyhában egy könyv társaságában. A manók, - mint mindig - most is teljesítették kívánságát, így hát az előtte lévő asztalon forró kakaó, és puha sajtoskifli pihen, aminek már a fele bendőjében van. Pár perce még egy-két manócska itt járkált körülötte, s várták, hátha van egyéb óhaja a leányzónak, azonban ő megmondta, hogy nyugodtan pihenjenek meg, nem kell egyfolytában pörögni. Bár ilyet hiába is javasol a kicsike lényeknek, ők magasról tojnak az ilyesfajta ötletre. Legalább azt megértették, hogy nem kell Annácska sarkában lenni, képes egyedül is elfogyasztani az ételt. Így hát falatozás közben egyre csak olvasta a könyvtárból kivett régi, ütött-kopott könyvet. Régi legendákat ismerhetett meg belőle, és ami azt illeti egész érdekesnek is találta.
Mindazonáltal feltehetnénk a kérdést, hogy mégis mi a fenét keres itt éjjel? Hiszen rég az ágyában kellene szunyókálnia, és álmodni unikornisokkal, meg mindenféle szépséggel. De nem. Ő valamiért képtelen volt aludni. Igazából tisztában volt vele, hogy a fiú áll a háttérben. Bizony, bizony, Jeges Dióról van szó, aki elcsavarta e tündéri kislány tündéri fejét. Még nem is tudja, hogy mennyire megbánthatja a srác. Oh, feleslegesen magyarázza neki testvére, barátnője, hogy ne essen belé, ne keresse a társaságát... ők már elkéstek. Egy rózsaszín felhőn csücsül, pedig tudhatná, hogy hamarosan lepottyan. Annyira naiv, hogy észre sem veszi, hogy mit is csinál valójában Dioméd. Semmi gond. Majd megtanulja így vagy úgy. Mindenesetre Ő már el is képzelte az élete hátralevő részét ezzel a rellonos sráccal, aki még sokat árthat neki.*

°Batsány Nemerének

*A manók folytonos felbukkanása zavarta a leányzót az olvasásban. Képtelen volt felfogni, hogy ezek az apró lények hogyan képesek ennyit járkálni, és a diákok minden kívánságát teljesíteni, mindig csak pörögni. Mint valami búgócsiga, ami sosem áll meg. Pedig szerinte bizonyára ők is elfáradnak, s pihennének kicsit, vagy pusztán már megszokták, hogy örökké dolgozniuk kell. Érdekes. Anna valószínűleg két nap után feladná, aztán ugyanennyi ideig aludna. Az olvasás és az evés után ez a harmadik kedvenc tevékenysége az életben. Testvérei gyakran hívták otthon Csipkerózsikának. Na vajon miért?
Mindenesetre Annának nagy nehezen sikerül elmélyednie a történet világában. Már teljesen beleélte magát ezekbe a legendákba. Hirtelen arra is gondolt, hogy mi lenne, ha gyorsan idézne egy szellemet. Bár ez szükségtelen, hiszen a kastély tele van velük. Ahg... Egyszer teljesen véletlenül átsétált az egyiken. Borzaszó érzés volt.
Ekkor egy mély hangú emberke köszönti. Összerezzen kicsit, majd felpillant. Egy barna hajú, - nála magasabb - vele talán egyidős sár volt az. A hűtő felé igyekezett, nyilvánvalóan ő is megéhezett.*
 - Szia - *üdvözölte a lányka, aztán mintha ott sem lenne a fiú, visszatért a régi históriákhoz. Miközben bújta a könyvet, eszébe jutott, hogy ez esetleg illetlenség. Csevegnie kellene a sráccal, elvégre az illem ezt diktálja. De most őszintén? Mi a fenéért dumáljon egy vadidegen fiúval? Jó-jó, szerezhetne ugyan barátokat, azonban mindenki tudja, hogy ez nem az erőssége. Mellesleg az sem biztos, hogy a diák akar-e beszélni vele.
Becsukja a könyvet, - azért előbb egy papír zsebkendővel jelzi, hogy hol is tart - és felé fordul. Szóra nyitná száját, ám semmi sem jut eszébe, amit megjegyezhetne. Bemutatkozhatna, megkérdezhetné melyik ház ad otthon fiúcskának, azonban ezek a dolgok egyszerűen kiszöktek kobakjából. Így hát harap egyet a sajtoskiflijéből.*

°Batsány Nemerének


*Szeme sarkából figyeli, hogy a nemrég érkezett fiú miket művel a háta mögött. Nyilvánvalóan kaját készít magának, ám Annának muszáj meggyőződnie erről, még a végén valami bájitalt kever össze, megitatja vele, aztán álomba merül. Megingatja buksiját. Igen, már Ő is úgy gondolja, hogy ennyi volt az olvasásból mára, fejébe szállt az összes régi legenda. Inkább társalognia kellene ezzel a fiúval, ha már idekeveredett. Amúgy sem képes soha senkivel beszélgetést kezdeményezni. Általában ha összefut valakivel, az illető kezd mindenféle dologról dumálni. Ő csak hallgat, bólogat, s néha válaszol. Vagyis... mondjuk ott van Julien. Az eridonossal már egész jól összehaverkodtak, még a végén valóban barátot szerez magának. Csoda.
Miközben ezen töpreng a fiú helyet foglal az egyik asztalnál, és elárulja a vezetéknevét. Anna először összevonja szemöldökét, mert nem is igazán érti, mit is akar a srác. Talán valami varázsigét mormolt el, esetleg egy ismeretlen nyelvre váltott át? Csak később esik le neki, hogy ez bizony a vezetékneve. Ejj, hozzá van ahhoz szokva, hogy az emberek általában a teljes nevüket mondják, ha bemutatkozásra kerül sor. Sóhajt egyet, majd hirtelen hóna alá csapja könyvét,  megfogja tányérját és bögréjét. Azt hinné az ember, hogy épp ki akar rohanni a Konyhából, annyira gyorsan végzi e cselekedeteket, holott pusztán odalépked a fiú asztalához, és lecsüccsen vele szembe. Egy árva kérdés nélkül. Nem is gondol arra, hogy Batsányi esetleg vár valakire.*
 - Anna. Podmaniczky Anna - *mondja. Leteszi az asztalra a kezében lévő tárgyakat, s végül a könyvet is. Kissé előre hajol, egyik kezével fejét megtámasztja, így figyeli, ahogyan a fiú darabolja a zöldségeket. Nem is érti miért nem bízta az egészet egy manóra, de mindegy is.*
 - Te sem tudsz aludni?