március 26. délután

Meglepetten huppanok az ölébe. Ha másért nem is, az ilyen fogadtatásért megéri ritkábban találkozni, mint az átlag párok.
- Érzed már a szív szavát, a közeledben jár, a nagy Ő az éjen oson át, és előtted áll... - folytatom én is vigyorogva a dalolást a kedvenc mesémből, persze nem olyan mesterien, mint a zuram, de hát valamiben lehet jobb nálam, na.
Erre volt most szükségem. Will az egyetlen, aki három másodperc leforgása alatt képes változtatni a hangulatomon jó irányba. Persze rosszba is, de hát arra bárki képes.
A gurulós szék lassan veszít a lendületből és megáll, de nem igyekszem annyira feltápászkodni belőle.
- Szívem, látom jó kedved van - Suttogom, és egy csókkal megerősítem benne, hogy biztos az legyen, mielőtt újra kinyitom a számat. Remélem akkor is az lesz, amikor elmondom neki, hogy mi végett is jöttem tulajdonképpen. Bár az első pillanattól kezdve biztos voltam benne, hogy ő jobban fog örülni a hírnek, mint én elsőre. Csak vegyem a bátorságot kinyögni végre.
- Figyelj... van valami, amit meg kellene beszélnünk.
Tudom, tudom mennyire idegesítő és idegtépő ilyet hallani a párodtól, tudom jól. De egyszerűen nem tudok máshogy belekezdeni.
Valószínűleg ezt Will is érzi, ha más nem, a lesütött szemek és a köpenye gombjával babráló ujjaim érzékeltetik azt a feszültséget, ami ekkor bennem épp felszínre készül törni. Pedig tudom, hogy Will majd' kiugrik a bőréből, ha meghallja. Mégis olyan ideges vagyok.  

március 26. délután

- Tudod, hogy mit akarok mondani? - kérdezem alig hallhatóan sokkal inkább magamtól, mint Willtől. Tényleg tudja, hogy mi az ábra, és ezt csak ilyen félvállról mondja?
A fejemben mindenféle gondolatok cikáznak ide-oda, és majdnem elnyomják Will hangját, ami kívülről érkezik. Polgármester, gyógyító, helyettesítés, oké. Rábólintok. Normális idegállapotomban valószínűleg gratulálnék, vele együtt örülnék, vagy valami, de most csak arra vagyok képes, hogy tovább babráljak a gombjaival, miközben az ölében ülök, és próbálok nem szívinfarktust kapni.
- Az jó, a közeljövőben valószínűleg úgyis sok időt fogok otthon tölteni - válaszolok, de még mindig a gombokhoz beszélve, véletlenül se felnézve, Will szemébe.
Jó is lenne, ha tényleg többet lenne otthon, legalább én sem lennék olyan sokat egyedül. Ebben a helyzetben igazából kapóra is jön ez az álláslehetőség.
- Nem az esküvőről van szó - Fészkelődök az ölében. Mondjuk erősen érinti az esküvőt is, de még inkább az életünket, előre láthatóan úgy... halálunk napjáig, - Az elmúlt egy héten egy edzésre sem mentem el. Azért, mert... kilencvenkilenc százalékig biztos vagyok benne, hogy kisbabánk lesz. - Az utolsó három szót úgy mondom ki, hogy végig Will szemébe nézek. Kíváncsi vagyok a reakciójára, és többek között azért is, mert ahogy belekezdtem, egyre könnyebb és könnyebb volt kimondani a szavakat, már nem is érzem magamban azt a feszültséget, amit korábban. Végül is... már egy ideje beszéltünk a gyerekvállalásról, sőt, Will volt az, aki felhozta a témát, többek között a családja részéről fennálló aggodalom miatt, ami az átlagosnál ritkább találkozásaink eredménye. Úgyhogy, ha minden jól megy, az anyósék megnyugodhatnak, lesz unoka.      

március 26. délután
A szívem ismét a torkomba ugrik. Ahogy kimondom a szavakat, Will egyszerre úgy néz rám, ahogy még sose. A világ hirtelen forogni kezd körülöttem. Az öléből majdnem lebucskázom, nem tudom, hogy a szédülés miatt van-e, vagy másért, de Will a karomra szorít, így nem kötök ki a földön. Én vagyok az, aki a legjobban ismeri Willt, ebben biztos vagyok, de most mégis képtelen vagyok megállapítani, hogy Will mit érez. Jót, vagy talán rosszat? A rizsszem méretű valami mindkét esetben a hasamban van, ezen ebben a pillanatban nem tudok változtatni, és őszintén... az elmúlt egy héten volt időm gondolkozni erről, és arra jutottam, hogy hiába tett keresztbe a karrieremnek, a bennem növekvő életet mindenképp meg kell védenem. Nem vagyok még tisztában a terhesség minden csínjával bínjával, de elképzelhető, hogy a hormonok és az anyai ösztön beszél belőlem, ami már megjelenik az első hónapban is.
- Köszönöd? - nevetek, - Úgy emlékszem, te is nagyban közrejátszottál.
Szorosan ölelem Willt, és a hátát simogatom. Nem tervezett baba volt ugyan, de hát így alakult. Legalább fiatal szülők leszünk, és nem járókerettel megyünk a ballagására.
- Szívem - tolom el magamtól egy kicsit, hogy a szemébe tudjak nézni, - Várjuk meg mit mond az orvos, addig ne szóljunk senkinek, jó?
Eredetileg amíg a legnagyobb esély van a vetélésre, addig nem szólnék senki másnak, de az esküvő miatt ez nem opció. De legalább amíg az orvos biztosra mondja, hogy baba, és tudni fogjuk hogy tuti nem téves riasztás, addig meg szeretném tartani magunk között.

március 26. délután

Will kérdésére egy nagy sóhaj az első reakció.
- A kviddicsnek vége. Kilenc hónapig mindenképp, azután pedig ki tudja.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ez volt az első gondolat ami megfogalmazódott bennem. És elítélendő, vagy sem, ez az érzés elnyomott mindenféle boldogságérzetet az első napokban. Nem csak arról van szó, hogy mi lesz a karrieremmel. Én ezt nemcsak karrierként fogtam fel, nekem ez jelentette a kikapcsolódást is, a szórakozást. Elgondolkoztam rajta, hogy mi lenne ha terhesen is folytatnám, hisz láttam már ilyet a suliban is, de hamar elvetettem az ötletet. Egy jól irányzott gurkótalálat, és ott helyben vetélek el a seprűn ülve. Nem lehetek ilyen felelőtlen.  
- Will... szerinted rossz anya leszek, ha az első gondolatom az volt, hogy ezzel tönkrement amiért dolgoztam? Amiért elvégeztem a mestertanoncit, és amiért feláldoztam a szabadidőmet? - A plafonra nézve próbálom visszatartani az előtörő könnyeket. Én próbáltam máshogy felfogni a dolgokat, de az első pár nap leginkább a letargiáról szólt, holott a legcsodásabb dolog történik most velem, ami egy nővel és egy pár életében megtörténhet.
- Nem indultam jól az anyaság terén. Viszont eltelt egy hét és... azt hiszem észhez tértem - törlöm le az arcomon leszaladt könnycseppet.
Legbelül végig örültem neki, de a másik felem mégis csak a rossz dolgokat sorakoztatta fel bennem, ami nem volt rám jó hatással.
- Én nem szeretnék addig várni. Jót tenne, ha anyával is tudnék beszélni már. És az esküvő miatt úgysem tudjuk eltitkolni. Kérdezősködni fognak, ha úgy döntünk, hogy eltoljuk, ha pedig nem toljuk el, úgyis látni fogják. Húsz hét rengeteg idő - válaszolom,- És egyébként sem vagyok olyan súlycsoport, hogy el tudjam rejteni. Szerintem egy hónap és látszik majd - simítok végig a hasamon.
Tényleg jó lenne, ha el tudnám mondani anyának. Persze Will is nagy segítség, de ebben a helyzetben anya is tudna tanácsokat adni.
- Persze nem azt mondom, hogy kürtöljük világgá, de legalább a szűk családi körnek elmondhatnánk - nézek fel rá.    

Sziasztok Bogyók!  
Jöttem kviddics szakkört tartani nektek. *-*

Rosara|Világkupa|csiniben


Rengeteg ember. Ez volt az első gondolatom. Rengeteg ismerős, ez volt a második. Lépten nyomon ismerős arcokba botlottam, hol volt sulis társakba, hol csapattársakba. Persze mindenkinek volt egy-két jó szava hozzám, pár perces beszélgetések, és érdeklődő tekintetek a visszavonulásom miatt. Jóformán Willel két szót nem tudtunk rendesen váltani, mióta megérkeztünk, pedig kézenfogva sétáltunk a tömegben. Valaki mindig félbeszakított minket. Persze nem mondom, hogy nem élveztem a társaságot, mert akkor füllentenék. A Viperák a pótcsaládom, velük mindig szívesen beszélgetek.
Éreztem, hogy Willnek böki a csőrét, hogy mindig felismer valaki és leállunk beszélgetni, de leginkább az, hogy a vége mindig az, hogy megkapja a te tehetsz erről nézéseket, amit az én bocsánatkérő pillantásom követ. Közösen döntöttünk róla, hogy amíg nem muszáj nem szólunk a baba érkezéséről senkinek, úgyhogy el kellett viselnünk most ezt. Lassan úgyis arra a pontra érkezünk amikor már nem tudjuk tovább titkolni, hiszen egyre látványosabb. Annak aki ritkán lát, főleg.
Az újabb ismerős közeledtére elengedtem Will kezét, hadd menjen tovább az eredeti úticélunk felé, Sebbyhez. Majd beérem.
Így is volt, nagyjából tíz perc elteltével már én is folytattam az utam a fiúk felé.
- Hát ez jobb, mint a karácsony! Miért nincs minden évben? Szia, Sebby - ölelem át kis családunk jó barátját - Örülök, hogy látlak.        

március 26. délután

Nagy kő esik le a szívemről, amiért Will ennyire jól fogadja. Mélyen belül tudtam, hogy nem kell attól tartanom, hogy ne támogatna, vagy rosszul reagálná le, hiszen szeretjük egymást, akartunk gyereket, és hát hiába jött korábban a tervezettnél, akkor is a miénk. Talán keresztbe húzta a számításainkat, és le kell mondanunk néhány dologról miatta, de cserébe egy másik álmunk valóra válik.
Elmosolyodom, amikor Will eszembe juttatja a szűk családi körének kismillió tagját.
- Jó, ezt nem gondoltam át - törlöm meg az arcom, - Majd lesz, ahogy lesz. Az esküvő meg... hát, talán április végén még rám jön majd a ruha.
Tavasszal tényleg szép esküvők szoktak lenni. És legalább nincs se túl meleg, se túl hideg. Végül is, elsülhet ez még jobban is, mint ahogy egyébként lett volna.
- Hallottad? - teszem rá a kezeim a hasamra, - Kapunk cukorkát is.
Will mindig tudja mi az, amivel elcsábíthat. Néha úgy érzem, ilyen esetekben egy tízéves szintjén állunk. Édességgel rávehetőek vagyunk szinte mindenre, kibékülni, vagy jobb kedvre derülni, mindegy, csak evés legyen a vége.  
Feltápászkodom Will öléből, megvárom amíg bezárja a gyengélkedő ajtaját, és kézenfogva elindulunk hazafelé, útbaejtve a cukrászdát.

Hmmm. Valaki lángost említett?  
Azt most tudnék enni.

Legalább az egészséges. Ráadásul gondolj bele, hogy egy lángossal mennyi kalóriát vinnél be.   

Jó az.  

Én pont most nyomtam be egy nutellás palacsintát. *-*

Miért?  
Küldhetek fénypostával. ^^ (csak nyisd ki előtte az ablakot)

Na jó, akkor küldöm. De nem garantálom, hogy sértetlenül odaér. Bagollyal mégse küldhetem, mert az meg elcsipegeti...

Óh. Pedig mindent megtettem.  

Nászút * május 4 * Új-Zéland - Írország meccs * pocakkal

---

Három és fél napja vagyok a világ legboldogabb kismamája. Mondjuk ezt előtte is mondtam, nem hittem volna, hogy lehet fokozni, de úgy tűnik mégis. Jól jött ez a nagy adag boldogság az elmúlt hetekben, a kisebb melankólia után. Április közepére az életem újra rendeződni látszott. Will mindenben támogatott, anya is segített, és munkát is kaptam, amit élvezettel csinálok, ugyanis előkészítős gyerekeknek taníthatok kviddicset.
Majdnem négy nappal ezelőtt pedig megtörtént Willel közös életünk eddigi legfontosabb eseménye, az esküvőnk. Ezt persze megelőzte a nagy bejelentés a családunkban, amit szinte mindenki örömmel fogadott a kezdeti sértődöttség ellenére. A drága édesapám nehezményezte, hogy míg az anyukáink tudtak róla, ő csak később értesült a dologról. Meglepő, de a hír tehát nem terjedt el az anyukáktól a többiekig, legalábbis tudtommal.
Az esküvő másnapja óta az olaszországi nászutunkat töltjük, aminek tervezett programja természetesen a nyolcaddöntő aktuális meccse is.
- Milyen jó, hogy egy órával előbb jöttünk! Legalább nincs még akkora tömeg.
Régebben nem különösebben zavart volna, de mióta várandós vagyok, néhány dolog megváltozott. Na nemcsak a gömbölyödni kezdő pocakra gondolok, hanem olyan dolgokra, mint például a répautálat és a piros színű ételek imádata.
A sátrak közt sétálva előbukkan néhol egy-egy árus, akik különböző ajándéktárgyakat árulnak, zászlókat, sálakat. Én direkt magamra vettem a zöld tavaszi kabátomat, hogy egyértelmű legyen a hovatartozásom. Alatta a fekete felsőben már jól kivehető a kis Big Mac-em, nem kell már takargatni tovább, mondhatjuk, hogy publikus lett.    

Nem lehet, hogy allergiás vagy?  

Nászút * május 4 * Új-Zéland - Írország meccs * pocakkal

---

- Nekem sincs kedvem nyalogatni a sebeidet a bunyó után.
Nem viccelek, az egyetlen hely, ahol elviselem az agressziót, az a kviddicspálya. Jó, persze ha mégis arra kerülne a sor, hogy a drága férjem leáll valakivel verekedni, valószínűleg nem én adnám neki a következőt, de biztos nem viselném el a társaságát, amíg le nem nyugszanak a kedélyek, úgyhogy remélem nem gondolta komolyan.
Az első perctől kezdve mióta tudjuk, hogy szülők leszünk, Willben beindult valami apatigris üzemmód. Ha esik, ha fúj, ha vihar jön, ha tömeg van, ha rosszul vagyok, ha jól vagyok, ő mindig aggódik és óv mindentől. Azt már megbeszéltük, hogy valószínűleg ő lesz az, aki mindig pánikolni fog, de ez nem baj addig, amíg én nyugodt tudok maradni. Most úgy érzem, ez nem esik majd nehezemre, de majd meglátjuk.
- Jól vagyunk. Mindketten. - Megállok, és magamhoz húzom Willt, aki mindig fél lépéssel előttem sétál. Egy puszit nyomok az arcára, és odahúzom a kezét a pocakomra, hátha érez valami mocorgást, esetleg rúgást, hogy elhiggye, tényleg minden a legnagyobb rendben van.
Nagyjából két hete nagyon rosszul voltam, egész nap alig hagytam el a fürdőszobát, és akkor Will nagyon megijedt. Tudom, hogy nem lepődik meg a rosszulléteken, hiszen gyógyító, jobban tudja hogy milyen folyamatok mennek végbe a testemben nálam is, mégis felülkerekedik rajta az apa és férj, aki ennek tudatában is képes halálra rémülni.
- Ő ma nem jön ki a meccsre? - érdeklődöm Sebbyről, ha már szóbajött a német barátocskánk.  

Kyle
pocak

A szokásosnál sokkal korábban indultam el otthonról. Talán a nyárias idő vonzott egy nagyobb sétára, vagy csak nem tudtam ellenállni az erdei gyümölcsös fagyi gondolatára. Nem tudom.
Mire megérkeztem a kapuhoz, a fagyinak már hűlt helye volt, viszont a lábaim már széket kívántak a nemesebbik felem alá. Mostanság könnyebben elfáradok, ráadásul a meleg idő is rátett egy lapáttal. Kezdek eltunyulni, ez nem jó.
Még majdnem a fele hátravan, hát mire odaérünk mi lesz itt?
A tanári még a szokásosnál is üresebb. Persze nem meglepő, még tart az óra. Egyetlen nő ül bent, akit csak látásból ismerek. Odaköszönök neki, és végre leülök a helyemre, az ablak mellé. Nem is igazából az én helyem, mivel én csak hetente egyszer-kétszer járok be, de itt ilyenkor sosem ül senki. Valószínűleg délelőttös az illető, mindenesetre én remekül elhelyezkedem az asztalánál minden alkalommal. Még néhány cuccom is van az egyik fiókban, névsorok, mappák, ilyesmik.
Kihúzom az említett fiókot, és előveszek belőle egy fehér mappát, amiben a tanmenetet írtam össze.
- Labdák, ütők és játékosok - olvasom magamban a mai óra témáját.
Tudtam jól, mikor megkaptam az állást, hogy a gyerekek kevésbé fogják élvezni az elméleti oktatást, mint a gyakorlatit. Őszintén megértem őket, én is szívesebben játszanék és gyakorolnék velük, de féltem elvállalni. Egy jól irányzott gurkó nagy kárt okozhat bennünk, nem akartam kockára tenni a fiam épségét. Mindezek ellenére, a kis lurkók izgatottan figyelnek rám minden alkalommal, úgyhogy egy szavam sem lehet.          

Maróti Fanni - 2018.05.13. 08:45


Teljesen egyetértek Fanni. *-* Annyira imádtam a dánokat. Már a második elődöntő előtt letöltöttem a számot, és mire ők jöttek már kívülről tudtam.
Az izraeli nekem sem tetszett, nem az a dal, amit hallgatnék később is.
Viszont azt sajnáltam, hogy mi nem értünk el jobb helyezést, nekem nagyon tetszett.

Az izraeli különleges volt, az biztos, és úgy látom mostanában az Eurovízióban azt értékelik, ami nem mindennapi, és ez tök jó. A tavalyi Salvador Sobral is ilyen volt szerintem.
Mondjuk ettől függetlenül még mindig nem tetszik a nyertes dal.

(Mondjuk még mindig jobb, mintha Ciprus nyerte volna. Nagyon féltem hogy az lesz a vége. Vagy Svédország...)

Nászút * május 4 * Új-Zéland - Írország meccs * pocakkal

---

Válaszképpen Will szemöldökhúzogatásaira, tettetett szigorral nézek a kék szemekbe. Tudom, hogy viccel, hogyne tudnám. Ő is tudja, és én is, hogy nem vagyok már kis butus tinilány, hogy elolvadjak a macsóktól a motorosdzsekijükben, akikről lerí, hogy kéthetente cserélnek barátnőt, és minden bunyóban ott vannak. Egy gyereket hordok a szívem alatt, nem is akárkiét. Valakiét, akivel már ötödikes korom óta együtt vagyok, együtt élek, és akit szeretek. Nem tudom, talán túl érett hozzáállás, vagy túl uncsi, de én régen is mindig inkább a biztonságot preferáltam, az állandó dolgokat. Miért is akarnék olyannal lenni, aki ezeket nem tudja megadni?
- Nem is szeretnélek. - Ezzel pontot teszek az egész verekedős-macsós téma végére. Alapból sem nehéz kihozni a sodromból, de a terhesség alatt még ingerlékenyebb lettem, úgyhogy nem akarom felhúzni magam, hogy aztán mindenki végighallgathassa a hegyi beszédemet. Meg hát, a nászutat sem akarom elrontani összeszólalkozásokkal. Olyan szép eddig minden, minek elrontani?
Szinte máris elfelejtem az előbbi gondolataimat, amikor Will érintését megérzem. Nemrég vettem észre először, hogy a baba rugdosni kezdett. Folyamatosan próbálkoztam megmutatni Willnek, elkapni a pillanatot, hogy ő is érezze, de sokszor nem sikerült. Pedig ha a kádban ülök mozdulatlanul, már jól látszódik, hogy a víz hullámozni kezd.
- Áh, ez még semmi. Lesz ő még erősebb is - mosolyodom el.
Végül is még csak az ötödik hónapban vagyunk. Bőven van ideje erősödni, de megmosolyogtat, hogy Will mennyire el van ájulva. Már most imádja a kölyköt, pedig még meg sem született.
Vigyorogva megrázom a fejem, és lesütöm a tekintetemet a mellettünk elsétáló pár pillantására. Igazából semmi rosszallás nem volt bennük, csak valamiért jobbnak láttam nem felvenni a szemkontaktust. Will úgyis őszinteségi rohamot kapott, majd ő kimagyarázza magát, ha arra kerül sor.
- Akkor menjünk inkább - nevetek, és elkapom a kezét, hogy magam után húzzam a lépcsősor felé.
Annyira még nem nehézkes a lépcsőzés, egész normális ütemben érünk fel a helyes sorba.
- Hű, tényleg jó a kilátás, Sebby nem hazudott. - nézek körbe a lelátóról a pályára és környékére - Nem tudom, hogy mit remélek jobban. Hogy pörgős lesz a meccs, és le sem tudjuk venni a szemünket a pályáról, vagy hogy néha lesz lehetőségem elszaladni pisilni.

Nászút * május 4 * Új-Zéland - Írország meccs * pocakkal

---

- Neeem! Teljesen félreértetted, amit mondtam - legyintek - Nem szeretnélek most verekedni látni, nem pedig téged nem szeretnélek. Érted? - magyarázom gesztikulálva, olyan hanglejtéssel, mintha valami mesét olvasnék fel. A húgom szerint gyakran csinálom, amikor nem akarok veszekedést generálni, és azt mondja hatásos.
Igazság szerint a testvérek közötti bunyóval nincs semmi bajom, mi is rengeteget verekedtünk Hajnával, mégis normálisak lettünk. A legtöbbek szerint.
- Meglepődnék, ha óriásbaba lenne. A mi testalkatunkból ítélve nem nagy a lehetősége - nézek végig magunkon. Én mindig is vézna voltam, -apám szavaival élve- de van benne igazság. Kamaszkoromban mindig azt hitték, hogy anorexiás vagyok, pedig nem, imádok jókat enni, de ez mégsem látszik meg rajtam. Will szintén nem egy nagydarab ember, de hát még bármi lehet a fiunkból. Láttam már olyat, hogy két pici szülőnek nagy babája született. Végül is az a jó, amikor van mit fogni rajta, nem pedig olyan, mint egy kis béka.
Will reakciójára és puszijára csak mosolyogva forgatom a szemeim.
Egy picit elfáradtam a sétában, úgyhogy leülök a helyemre a lelátón, és amint Will is elfoglalja a sajátját, az ölébe pakolom a lábaimat, és sóhajtva ránézek.
- A lábaim olyanok, mint egy elefánté, és sajognak - nézek az említett testrészre, ami mostanában előszeretettel dagad fel boka-tájéknál.
Egyébként nem szokásom nyavalyogni a terhesség mellékhatásai miatt. Tudom, hogy Will akkor is szeret, ha megnyúlik a bőröm és bedagad a bokám. Vagyis nagyon ajánlom neki.  

Reissner Eliza - 2018.05.28. 19:51


Az nekem megy. ^^
(már ha egyre gondolunk)

Reissner Eliza - 2018.05.28. 20:04


Az azért nem, csak örököltem anyumtól némi hajlékonyságot.  

Will
otthon, édes otthon

Egy papírdobozzal a kezemben lépek be a házba. Esetlenül lerakom a földre, amíg becsukom magam mögött az ajtót.
- Szívem? - kiáltom - Itthon vagy?
Felrakom az akasztóra a táskám és lerúgom a cipőmet. Egészen elfáradtam az egész délelőtti kiruccanás miatt. Pedig nem csináltam jóformán semmit, csak meglátogattam a csapatot Visegrádon. Úgy látszik, már ez is elég ok a testemnek a fáradtságra.

Will

Rápillantok a dobozra, és a félig lecsukott fedél alatt bekukkantok. Minden rendben van. Vonakodva bár, de hátrahagyom a kis csomagot, és beslisszolok a konyhába, hogy hátulról megöleljem a férjuramat, egy jókora puszit nyomva a nyakára, ami ugyan már nem könnyű az egyre növekvő pocakom miatt.
- Mondtam már, hogy milyen jól nézel ki, amikor a konyhában matatsz?
Nem, nem puhítani akarom, hogy teljes mértékben elnéző legyen, amikor megtudja, hogy mit hoztam haza, de azért nem árt, na. Szoktam ám neki ilyesmiket mondani.

Will

Hiába minden próbálkozásom, Will kiszimatolja, hogy készülök valamire. Nem véletlenül nem lettem színész anno a színjátszókörben.
- Hm. Mi? Én nem érzek semmit - szimatolok bele a levegőbe komoly képet vágva.
Mielőtt még tovább kérdezősködhetne, lelopok egy darab paradicsomot a vágódeszkáról, és a számba dobom, nehogy véletlenül válaszolni tudjak.
Persze ez sem tarthat vissza örökké a válaszadástól, de próbálkozni lehet.

Will

Mosolyogva viszonzom a csókot, és eljátszadozok a hátán egy pár pillanatig apró köröket rajzolva.
- Ühüm, ez jó ötlet - bólintok, de a gondolataim másfelé járnak, mégpedig az előszobai papírdoboz környékén.
- Figyelj? Mutatnom kell valamit, de előbb ígérd meg, hogy nem dobsz ki itthonról, amint megláttad.

Will
dobozlakó

- Ne izgulj, nem várunk ikreket - nevetek fel - Mondjuk valami egészen hasonló dologról lenne szó...
Nem vagyok túl bőbeszédű, de nem is kell. Will kezét megfogva, magam után húzom az előszobába, ahol érintetlenül pihen a doboz, amit otthagytam pár perce. Lehajolok érte, közben Will arcát lesem, kíváncsi vagyok a reakciójára, amint felhajtom a kartonfület.

Will

- Nem tudtam. Ez úgy működik, mint a macskáknál?
Náluk is van ilyen, egy alomban a kismacskák más-más apától vannak.
Nagy mosoly terül el az arcomon.
- Reméltem, hogy valami ilyesmit fogsz reagálni - sóhajtok, és benyúlok a dobozba a kutyusért - Azt hiszem lány, de nem vagyok biztos benne.
A kezembe veszem, és hasával felfelé fordítom, hogy Will szemügyre vehesse, de szerintem igazam van, és tényleg nőstény az új jövevény. Egyébként a megbolygatása nem hatja meg nagyon, továbbra is békésen szuszog.