Kész ennyi volt, a hardver elfüstölt. Nem tudom befogadni ezt a lényt, mert, hogy nem ember az biztos. Nem hiszem el azt sem, hogy nincs valami drog a háttérben, vagy valami agyrágó bogár jóllakott a fejében, mert ilyen nincs még egy. A maga nemében fenomenális, de az én szemben csak egy degenerált, és ez még csak az enyhébb szóhasználat, amit rá tudnék mondani.
- Biztos azt is elvesztetted jó régen, mint az eszedet – lassan véresre karmolom a mentális aurámat, tökre biztos, hogy el kell mennem egy hétre regenerálódni. Muszáj távol tartanom magam tőle, lehet, hogy még végzést is szerezni fogok ellene. hacsak nem akarja a világ, hogy bezárja a toronyszobába, és eldobjam valahol a kulcsot… a Jeges-tenger környékén.
- Nem szép dolog mások idegeire menni – mondom hanyagul Merlincsapásának, és ellököm magam tőle, el is hátrálok. Talán kissé erősebben fogtam meg a kezét, mint ahogy ezt egy lánynál illene, de mindenképpen megérdemelte. Valahogy a tudatára kell hoznom, hogy nem kívánatos személy, de a szavak eddig csak útvesztőbe vezettek átváltottam a fizikai elbeszélgetésre. A test mindent ért, nem kell hozzá magyarázkodni.
- Én nem hibázom. Szóval csak te lehettél – a tény, az tény. Ha nyugodtabb vagyok, minden bizonnyal lassan és kényelmesen nyálazom át a tanárit, de emelett az idegesítő beszélő egér társaságában nem nevezhetem magam nyugodtnak.
A következő random szavainál viszont muszáj felé fordulnom. Felkeltette a kíváncsiságom aziránt, hogy komolyan elgondolkodjam a toronyszobás jeleneten.
- Akkor? – nézek rá felvont szemöldökkel, elérte, amit akart, figyelemre méltattam. Neki ezért fizetnie kéne, még utólag is két hétig. Felhorkanok, majd kiröhögöm, csak úgy Zétényesen a képébe.
- Na, figyelj öcsém – még mindig remegek, és az egyik kezem a vállára teszem, hogy ne essek el a rázkódásba. – A fenyegetésedtől tényleg megijedtem, ugyanis félő, hogy meg fogsz gyilkolni, ha így folytatod. Halálra röhögöm magam a szánalmas próbálkozásaidon, komolyan – összeszedem magam, mert végül is csak nekem volt nevetséges, sajnos senki nem látta a képét pirosfejnek, ahogy jól bele akart gázolni a lelkembe. Így van, nem a mondanivaló volt nevetséges – mert annak kábé semmi értelme nem volt -, hanem a feje.
A lényeg, hogy új taktikára váltom és behazudok neki valamit. Nyilván rá is ugrik egyből a lehetőségre, mint macska a hűtőnyitásra, de aztán rájön a dolog lényegére.
- Nem. Csak a jól megérdemeltem előnyömhöz akarok hozzájutni. Csalni te akarsz, hogy nem másolod le. Milyen izé vagy te? – embernek mégsem nevezhettem, maradt ez. Viszont a kiscsajnak úgy tűnik tényleg maradt még szabadon a feje lágyából és nem nőtt be, visszateszi a kérdéseket.
- Hát te meghülyültél? – nézek rá bosszúsan, és készítem a pofonfát. Nagyon közel van áll hozzá, hogy megrángassa az egyik ágát. De, hogy szürreálisabb legyen ez az egész, leveszi a – nem is tudom, minek hívjam… - „lábtakaróját” a koszos bokájáról, meg a büdös zokniját, és megindul felém. De nem csak megindul, meg is csap vele. Bármennyire is jó fiú voltam vele szemben eddig, a cérnám most elszakadt. Egy mozdulattal kitekerem a kezét és lelököm a földre. Hirtelen nem is tudom, mit tegyek, legszívesebben szuszpróbának tenném ki a két kezemmel.
- Hát te magadnál vagy? Soha, ismétlem, soha ne gyere a közelembe, ha jót akarsz – közben kifakad, mint egy most talált olajkút.
- Jé, rájöttél. Mégsem vagy teljesen egydimenziós agyilag – elcsodálkozom, hogy felfedezte azt, hogy egyáltalán nem bírom őt elviselni.
- Tudtommal nem vagy az anyám, hála az égnek. Annyi közöd van ahhoz, hogy mit csinálok, amennyi eszed. Hagyj békén! – a végén már leordítom a fejét, és belerúgok az egyik asztalba, ami fel is borul. Így viszont mennem kell, nem lesz meg a szülinapi meglepetés az ősöknek.
- Na csá, öcsém! A soha viszont nem látásra! – mordulok rá, majd kiviharzok a szobából, vissza a körletünkbe.
