Samu  

A fej persze bemutatkozott nekem. Samu... Samu a Fej! Jézusom ez képtelenség. Tutira képzelődök, vagy álmodom. Igen! Álmodom... ez a megfelelő szó. És ez az álombeli fej még, még perverz is.
- Hát ez... Jézusom! Hogy merészelsz nekem ilyet mondani?!- fakadtam ki – Még jó hogy? Még jó?! - persze ha közelebb indult volna ebben a pillanatban akkor úgy nyüszítek fel mint valami kiskutya. És még átokálló is, ez egyre jobb! Egy átokálló álombeli csak fejből álló szellem! Ki hinné ezt el nekem?! Ahogy a szellemfej közeledik én újra bevetem a hátrálást a földön. Hirtelen már nem is az a lényeg, hogy koszos leszek vagy sem, na nem mintha nem lennék már az tetőtől talpig.
- Ne gyere közelebb! Hallod?! Maradj ott ahol vagy.- mondom és egészen a falig hátrálok így. Nagy meglepetés volt, ahogy a hátam beleütközött a falba. Ennél hátrább sajnos már nem tudtam menekülni a fej elől.
- Jó, de azért fájt volna... - vágtam rá gondolkodás nélkül arra amit mondott. Még jó, hogy egy bagoly nem öl meg! De azért egy gyengélkedő belefért volna abba a becsapódásból szerzett sérülésbe. A szellemfejet, komolyan egy szellem fejét bámultam. Itt volt tőlem egy karnyújtásnyira, és ahogy mondta bele volt ragadva a padlóba!
- Akkor azért ijesztgetsz? Mert itt ragadtál? - pillantottam a fejre jobban megnézve azt. - Akkor... te nem tudsz onnan kijönni?-kérdeztem, na persze rögtön meg is könnyebbültem tőle. Aztán szinte azonnal leesett, hogy akkor még is hogyan csinálhatta az előbbi támadását.
- De ha te oda vagy szegezve, hogy dobtál meg egy bagollyal?!-háborodtam fel, majd a homlokomra tettem a kezem és felnevettem majdnem hisztérikusan, aztán a fal segítségével felálltam. Ha ő onnan nem jut ki, akkor nekem nem kell annyira paráznom. Elég ha csak kisétálok innen, vagy felmászok az ablakpárkányra, ha muszáj! A falnak dőltem amennyire csak lehetett, habár legszívesebben inkább átmentem volna rajta.

Dwayne Warren

Egy biccentéssel köszönte meg, hogy belementem abba, hogy nyugodt szívvel bejöhessen a helységhbe. Na nem mintha nem tehette volna meg, ha akarja. Ő tanár én meg diák... mi jogom van beleszólni abba, hogy mikor lép be, vagy sem? A választ megkapom a feltett kérdésemre, azonban ez a válasz eléggé tág fogalmat rejt magában. Elrejtett dolgok... Na erre aztán inkább nem mondtam semmit, mert rögtön tudtam miről van szó. Az elrejtett tárgyakról amiket mi dugtunk el, azaz a diákok nagy része. Én mondjuk nem tettem ilyet, legalábbis ezidáig és ahogy elnéztem a tanárt lehet jobb ha meg sem fordul a fejemben. Még az kellene, hogy a nyakamra uszítsam! Elnéztem egy ideig a tanárt, majd a falra emeltem a tekintetemet ami a felszólalása előtt újabb színt vett fel. Szép volt ez is, olyan elmegy kategória ha nem vesszük figyelembe azt, hogy semmi bajom nem volt a színekkel. Majdnem minden színt szerettem, ezért nem lett volna nagy baj az sem, ha mondjuk lila lesz. Figyelemmel kísérem, ahogy letérdel a kanapé mellett, azonban a kérdése inkább kellemetlen, mintsem megnyugtató volt. Mégis miért nem? Felsóhajtottam, majd egy kósza tincsem kezdtem babrálni, mert körülbelül úgy éreztem magam mint valami kihallgatásfélén, pedig rám sem nézett. Mondjuk, mindenki akitől hallottam róla, hasonló véleményen volt. Mármint szigor, elkötelezettség, stb.
- A haverjaimmal?- kérdeztem vissza és egy kicsit el is szomorodtam tőle. - Nem érnek rám. Mármint... a féltesóm kóborol valamerre, az Eridonos barátom pedig éppen nem tudom mit csinálhat. A nagyterembe pedig nem szeretnék lemenni, mert ott pedig túl sokan vannak, na és a nagy részüket még látásból sem ismerem.- fejeztem be a személyes monológomat az indokokról, hogy miért itt töltöm a szabad perceimet nem pedig egy „bandával” ahogy ő mondta. Persze, nem is tudtam miért fejtettem ki neki a dolgot ilyen mélyrehatóan. Talán, mert tényleg olyan volt, mint a kihallgatás. Még kényszert is éreztem, hogy bevalljak bármit, ha rákérdez. Na jó Cat, most légy okos és inkább találj ki valamit.
- Ha engem kérdez ide nem rejtenék el semmit... ostobaság lenne. - néztem felé – Ha el akarnék rejteni valamit akkor mondjuk egy olyan helyre tenném ahol több tárgy van ami között nem annyira feltűnő plusz egy dolog. Főleg ha az a tárgy nem annyira feltűnő abban a környezetben. -néztem el tőle a falra. Ha nem nézek rá, akkor annyira nem is vészes. Persze velem mindig ez van, ha egy tanár jön a képbe eszembe jut, hogy anyámék kiakadnának a szabálytalanságok miatt amit elkövethetek. Na azért, valljuk be, már nem egyszer tettem meg...

Samu akinek sikerül mindig meglepnie, pedig még alig ismerem...  

Persze a fej akit Samunak hívtak jól szórakozott rajtam én meg nem tudtam hova tenni a helyzetet. Minden egyes válasza annyira, de annyira lekezelő volt, de persze egy fejtől, vagy szellemtől ha így jobb, nem is várhattam volna el mást. Azonban a helyzet megváltozik, amint áttértünk arra, hogy került a padlóba a teste. Ez a téma kissé már más irányba terelte a gondolataimat, de amikor a szellem, vagyis a fej elkezdett könnyezni ott mélyen valami azért sajnálatot ébresztett bennem szegény pára iránt. Mert ha nem ő volt, akkor,.. De hát annyira furcsa ez az egész. Tényleg nem tudtam hova tenni. Az előbb még megjegyzéseket tesz, aztán meg sír. Komolyan kezdem elveszíteni a fonalat... A szellem elmesélte, hogyan került a padlóba és az a bizonyos gonosz másik fél pedig itt kísérti őt, Na nem azért, de az előbb még magára vállalta, most meg rákeni valakire. Azonban ez a másik gonosz fickó nem volt annyira meglepő történet, de a kérés mindent vitt! Hitetlenkedve néztem le a padlóra, és ha az állam le tudott volna esni, valószínűleg a padlóról kellett volna most összekaparnom, ha meg akarok szólalni.
- Micsoda?! Én??? Jézusom, ezt nem gondolhatod komolyan!- meresztettem nagy szemeket Samura. Én, csókoljam meg őt... Én?! Ez képtelenség, lehetetlen! Meg sem fordult volna ilyen ötlet a fejemben az biztos, hogy egy szellemmel csókolózzak.
- Én, én tudod... -próbáltam menteni a menthetőt. - Sajnálom a helyzetet amibe kerültél, tényleg, de...de az a nagy helyzet, hogy én még senkivel sem... szóval érted. És... ne haragudj, de ha akarnálak sem tudnálak, mert egy szellem vagy. Nincs fizikai valód.- néztem rá a falnak dőlve továbbra is, de még mindig nem emésztettem meg az előbbi kérését. Még hogy én megcsókoljak valakit?! Ez annyira képtelen ötletnek hangzott, mint... nem is tudom, de biztos van rá valami hasonló eset, csak éppenséggel nem jut az eszembe. Persze próbáltam leküzdeni magamról a sokk hatását, de nem igazán ment, így próbálkoztam azzal ami a legjobban eltereli bármiről a figyelmemet. Ami nem volt más, mint a kíváncsiság.
- Szóval, ha az a „gonosz varázsló” még itt van, akkor miért nem kérted meg, hogy engedjen el? Vagy eddig miért nem kértél meg mást, hogy... csókoljon meg téged?-tettem fel két kérdést, amivel nagyjából sikerült leráznom a sokk láncait magamról. Na azért, annyira még nem, hogy az arcomról is eltűnjön a meglepetés, de már haladtam vele valamennyit.

Dwayne Warren

Figyelemmel kísérem a mozdulatait, de nem húz elő semmit ami azt jelenti, hogy ott tényleg nincs semmi érdekes, ahogy sejtettem. Talán mégis van remény,hogy rájöttek a többiek arra, hova ne dugjanak dolgokat. Na persze, nem mindenkire lehet ez igaz. Ahogy feltérdel, majd a kezeit beletörli a farmerjába és felém pillant, megint elfog az a bizonyos érzés. De persze tartom magam és a kevesebb több alapon, csak csendesen figyelem, hátha mond is arra valamit amit meséltem, azonban arra, csupán egy mindent-tudó pillantást kapok. Igen, a felnőttek képesek olyan nézéssel illetni minket, mintha lenne a fejükben egy lexikon,hogy erre ez a magyarázat, arra pedig amaz. Ja és általában nekik kell, hogy mindig igazuk legyen. Nem egy vitába keveredtem már anyámmal, amikor be akartam neki bizonyítani valamit. Apám nyugodtabb jellem, ő legalább rám hagyja a jól megszokott „majd ha felnőtt leszel, akkor megérted” szövegével. Nem vágtam emiatt egy grimaszt,pedig jól esett volna... Időközben a professzor feltápászkodik a földről, és hozzám intézi a szavait eközben. Wow, talán mégsem jártatom a szám feleslegesen.
- Ez mondjuk igaz. - mosolyodtam el az okosságomra való utalás miatt. Még szép, otthon gyakran kell eldugnom dolgokat a szüleim óvó pillantásai elől. Egyenlőre még nem találtak meg semmi érdemlegeset, már amit nem tudtam volna kimagyarázni, illetve nem tanultam volna belőle. A kérdése egy kissé elgondolkodtatott, mert nem volt mindegy, hogy milyen bájitalról van szó. De valószínűleg ezt nem fogja elmondani.
- Igen a nevem Catherine.- mondtam a kérdés második felére, majd eltöprengtem, hogyan adjak a kérdés első részére megfelelő választ. - Azt tudom erre mondani, hogy olyan helyre tenném, ahol nem törnek el, és az biztosan nem itt lenne. Inkább valami olyan helyre tenném amit szinte sohasem néz meg senki, mert érdemtelen rá. Olyat, ahova sem a diákok, sem pedig a tanárok nem mennének be túl gyakran és ha meg is teszik akkor sem hosszú időre.- gondolkodtam, majd a homlokomra tettem a kezem a plafonra bámulva. - Habár itt egy halomról van szó, ami azt jelenti, hogy biztosan nem egy helyre rejteném el őket, mert annak nagy a lebukási esélye. Tehát, több helyet keresnék ennek a kivitelezésére. - fejeztem be a mondandóm, de persze töprengtem rajta én hova rejteném el. Azonban amíg nem tudom milyen bájitalról van szó addig azt sem tudhattam, hogy például ha van illata az milyen, mert az is befolyásolhatná a hely kiválasztását.
- Miért a tanár úr mire gondolt? Ide maximum pár kisebb tárgyat rejtenék ami befér a rekeszekbe, azon az alapon, hogy a legjobb rejtekhely az, ami szem előtt van.-mutattam a dohányzóasztal felé. -Mert ott van pár újság, példának okáért, így az alá apróbb dolgokat el lehet rejteni. Vagy mondjuk a garnitúrába rejteném, ha nem törékeny dologról van szó és nem túl nagy.-tettem hozzá, mert példának okáért az sem egy rossz hely. Másnak maximum az tűnne fel, hogy egy kissé kényelmetlen az ülőhelye és arrébb csúszna.

Samumár nagyon közel jársz, de azért ne bízd el magad!  

A nevetése annyira nem zavart, mint a tény, hogy ez komoly és nem valami hóbortos vicc. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ezt komolyan gondolhatja. Mért nem mentem inkább mondjuk a klubhelyiségbe amint odaadtam a bagolynak a levelet. És ráadásul Samu ezt tényleg teljesen komolyan gondolta, mármint a csókot. Hallatlan... egyszerűen hihetetlen. De a szellem eléggé komolyan néz rám ahhoz, hogy el kelljen hinnem. Nem vicc, nem ámítás, tényleg a padlóba zárták.  Na és az sem segít a helyzetemen, hogy kijelenti van némi valós alakja. Szuper! Nincs véletlenül április elseje?! Nagy sóhaj hagyta el a számat, olyan megadásféle. Nem volt több ötletem, hogy mivel tudnám lebeszélni magamról. Maximum, hogy behazudok valami butaságot. Abban igaza volt, hogy a szellemeknek nincs varázsereje. Én hülye, erre gondolhattam volna! Elvileg ha jól emlékszem olvastam róla, ha jobban belegondolok, de arról még nem, hogyan kell egy szellemet a padlóba zárni. Megadóan néztem le a kis fickóra, majd az ajkamba haraptam zavartan. Nem volt semmi, de tényleg semmi ötletem, hogy mit csináljak.
- Nem gondolod, hogy azért szaladnak el, mert letámadod őket, aztán megkérdezed, hogy megcsókolnak, vagy sem?- kérdeztem rá, ledobva magam a koszba. Így nem volt annyira kellemetlen lefelé pillantgatnom, mert már kezdett fájni a nyakam.
- Tudod... talán megkérhetnénk valami tanárt, hogy segítsen rajtad. Biztos tudnak valami varázsigét amit még nem tanultam és segít.- kapaszkodtam az utolsó reménységembe, ami ez volt. Ez az egyetlen ép eszű ötletem maradt arra,hogyan kerüljem el a fizikai vagy nevezzük fél fizikai kapcsolatnak egy szellemmel. Mondjuk, ha ez egy átverés lenne én biztosan megfojtanám ezt a szellemet, akármilyen nehéz is, komolyan! Újra elhagyta egy sóhaj a szám, majd lehunytam a szemem és a falnak döntöttem a fejem.
- Tudod, ez azért... eléggé bizar helyzet. Mármint ez a „csók töri meg az átkot”... olyan mint valami hülye mese. Azokban szoktak ilyeneket kitalálni... jó a muglik szerint mi nem is létezünk, úgyhogy.- pillantottam le újra Samura, majd fel egyenesen a baglyok felé akik érdeklődve követték szemmel az eseményeket. Mintha csak tudnának valamit amit én nem...

Dwayne Warren  

Egy ásványvizet húz elő abból a táskából amit az előbb ledobott, de addig nem volt túlzottan érdekes a számomra,míg elő nem húzott belőle valamit. Azonban a kíváncsiságomat hamar megölte a tény, hogy az egy ásványvizet tartalmazó palack volt. Eközben én levezettem neki a feltevésemet amire kaptam egy megmosolyogtató választ.
- Amíg csak szinte, addig nincs gond. De ki merem jelenteni, hogy semmit sem dugtam el a szobában.-emeltem fel megadóan a két kezem és továbbra is őt figyeltem. Naná, hogy mindenki ezt mondaná, erre persze gondoltam. Ha akarja elhiszi, ha nem hát nem, ez az ő dolga, de én biztosan nem dugtam el itt semmit. Hogy otthon mit dugok el, az már más kérdés persze... A palack a kanapéra kerül, ő pedig a falat kezdi tanulmányozni. Amíg ezzel elvan addig jó nekem...  Legalább nem kell aggódnom amiatt, hogy esetleg meggyanúsít valamivel amit nem én követtem el, habár ez nem valószínű, mert nem tűnik olyannak aki míg nem biztos benne ki tette, meggyanúsítana ilyesmivel. A fal amit figyel olyan érdeklődve, tényleg érdekes, és mondhatni varázslatos, de engem most jobban leköt az, mit fog erre mondani. A következő kérdésén persze akaratlanul is felnevetek. Penészvirág... ez annyira nem is rossz megfogalmazás, de azért kissé sértő. Az, hogy a kékekhez kellett volna kerülnöm, az megint egy más történet. Anyám oda lenne tőle, na meg vissza, de ezt nem kötöm az orrára.
- Mondjuk úgy, hogy mindenkinek megvan a maga jó és rossz oldala. Sajnos nálam a kettő változatos és hol az egyik vagyok, hol pedig a másik. - pillantok le a kezemre, majd újra rá szegezem a tekintetemet. - Nem mellesleg, nem mindenki kerül oda, ahova szeretne.- teszem még hozzá, majd felteszek neki egy kérdést.
- Mellesleg, miért olyan fontos megtalálnia mindent amit eldugnak? A legtöbb diák nem meri használni azt amit ellop, mert fél attól, hogy mi lesz a következménye-jegyeztem meg. - A maradék pedig nem normális, mert itt ha megteszi minimum egy büntetőt varnak a nyakába. -ingattam egy picit a fejem. Persze ott van még az, hogy van aki kíváncsi mi lesz ha megteszi. Na ezeket tartom azoknak, akik megérdemlik a büntetést. Ha már elkövetek valamit, azt csináljam jól! Bár mindenkinek ez lenne az alap elve. Sok ember életét megkönnyítené, vagy megnehezítené vele.

Samu Ez kész őrültség! xD

Samu persze ártatlannak vallja magát. Ilyen az én szerencsém, hogy egy szellemmel fogok koszosan csókolózni. Na és ez az első csókom! Jézusom... ez már tényleg olyan mint egy mese...
- Szóval ártatlan. - sóhajtottam, a tekintetem le nem véve róla.  Az arckifejezése persze tényleg ezt sugallta, de valahogy nem tudtam elhinni, hogy tényleg olyan ártatlan mint aminek vallotta magát. Átoktörők?! Meglepetten néztem őt, aztán felé nyúltam, kipróbálva tényleg képes valamennyire fizikai valót ölteni, vagy csak áltat. Persze mielőtt ez megtörténhetett volna vissza is rántom a kezem az ölembe, mivel elkezdett forogni a feje. Eléggé bizarr látvány volt a számomra. Majdnem horrorba illő, pedig ha lenne teste nem tűnne ennyire ijesztőnek.
- Ezt ne! Ne csináld kérlek... - majdnem könyörgő hangnemet ütöttem meg, de nem érdekelt. Ha ezt tovább csinálja elfutok és akkor vissza sem jövök ide vagy egy hónapig.
- Ugye tudod, hogy... ha megcsókollak nem mondhatod el senkinek... oké? - nyeltem egy nagyot, mert még mindig az előbbi fejforgatása járt a fejemben. Samu feje közelebb jött hozzám, de nem ugrottam el viszolyogva tőle, csak néztem rá. El sem hiszem senkinek, ha azt mondja nekem, hogy egy szellemmel fogok csókolózni. Valószínűleg képen röhögtem volna, majd ott is hagyom. A muglikra való megjegyzésére bólintok egy aprót.
- Igen, anyám is ezt vallja. Én annyira nem ismerem ezeket a varázstalan embereket... így nem tudok róluk nyilatkozni. - Samu megígéri, hogy nem ver át, de nekem valahogy ez nem teljesen elég, mert nem tudtam rávenni magam arra a csókra.
- Tegyük fel, hogy megcsókollak és nem történik semmi és te itt ragadsz. Akkor ugye nem fogod rám, hogy azért volt mert... mert mit tudom én. Ne merj kitalálni erre semmi hülyeséget jó?- néztem rá kérlelve, mert tényleg nem tudtam mit tegyek. Mondjuk egy szájra adott pusziba nem halnék bele.
- Öhm... most jut eszembe. Milyen csókot kell adnom neked?-kérdeztem meg és reméltem nem arra gondol amitől tartottam.

Horváth Milán Lóránt  { egy új ismeretség kezdete... }Öltözet!

Mára nem terveztem semmi olyat, amit máskor nem tettem volna meg a szünetben. A mai napra egy kis kirándulást terveztem magamnak a kastélyt körülölelő területen, így hamar kikeltem az ágyból, mert kíváncsi voltam vajon mennyi időre lesz szükségem ahhoz, hogy bejárjam az egész vidéket. Sierra persze nem aludt a lábamnál mint szokott... meglepően furcsa felfedezés volt, de hamar megtaláltam Lavia macskája mellett. Nagyon édesek voltak így együtt ezért nem is zavartam semelyiküket sem. Gyorsan a szekrényhez sétáltam, majd kiszedtem belőle a mai öltözetemet. Mivel ősz volt, hű maradtam a jellegzetes színeihez. Mára a barna szín lett as nyertes, így egy barna csizma, egy egyszerű koptatott farmer, egy fehér női ing és egy barna sál került elő a szekrényből, majd hozzá a megfelelő kiegészítők. Hamar felkaptam magamra a gönceimet, majd megigazítottam a hajam és még előszedtem egy a ruházatomhoz illő barna kabátot amit felvéve spuriztam is kifelé a szobából. A felfedező körutam persze több időt vett igénybe mint számítottam rá, de már majdnem a kapunál jártam, így nem adtam fel és az éhség ellenére, ami egy ideje kínzott elsétáltam odáig. Régebben párszor már elhaladtam előtte, így eddig nem volt időm megszemlélni igazán, na és a legelső bejövetelemkor nem éppen az járt a fejemben, hogy megszemléljem. Most viszont ideérve ráemeltem a tekintetem és el kellett ismernem, hogy gyönyörűen ki volt dolgozva. Nekem ugyan egy kicsit túl giccses volt, de mások számára biztosan lenyűgöző látványt nyújthatott, ha szánt rá az ember néhány percet és megfigyelte. Érdeklődve néztem a fekete vaskaput, majd a sárkány motívumát. Igen, a Rellon! Elmosolyodtam, ahogy arra gondoltam mennyi idő telt el azóta, mióta elsőnek beléptem ezen a kapun, és mennyi minden történt ez alatt az idő alatt.
- Csak úgy repül az idő... - leheltem, aztán becipzároztam a kabátomat. Nem éppen számítottam jó időre ma, viszont nem voltam fázós típus, de most fáztam. Lehet meghűltem? Szórakozottan ingattam egy picit a fejem, majd az út felé pillantottam, ahonnan léptek zaját hallottam. Vajon ki jöhet erre ilyenkor? Érdeklődve vártam az érkezőt, vagy érkezőket mert azt nem tudtam megállapítani hányan jönnek, már ha többen voltak. Minden esetre ott maradtam a kapu előtt, várva, hogy ideérjen a jövevény, vagy jövevényeket.

Samu  és a majdnem csók! (:

Samut szemlélem aki bizonygatta, hogy igen is, ő egy teljesen ártatlan lény. Persze észreveszem az izgalmat rajta, de azt inkább a szabadulás lehetőségének tulajdonítottam, mintsem annak, hogy éppen a legnagyobb poénjára készül velem szemben. A kérésem azonban hiábavaló volt, mert folytatja a fejforgatást, így kénytelen vagyok elnézni tőle, két okból is. Az egyik az, hogy nem bírom nézni, teljesen felkavar a dolog, a másik pedig, hogy ha sokáig figyelem elkezdek szédülni, ami pedig ebben a helyzetben nem lenne jó dolog.
- Ezt! Kérlek, ne forgasd a fejed! - kérem meg újra, hátha így hatni tudok rá. Na nem mintha az előző próbálkozás után látnék erre valamennyi sikert. A rákérdezése arra, hogy mégis kinek mondaná el letaglóz.
- Bárkinek... - mondom éppen hogy nem vágva magam homlokon. Ez a dolog annyira egyértelmű, hogy nincs is értelme tovább fejtegetnünk. Samu arcvonását figyelem, ahogy eltöpreng valamin. Nem tudtam olvasni mások gondolatában, pedig mit meg nem adtam volna ezért a képességért ebben a percben, meg úgy az összes többiben is.
- Mit? Egyszerű... bármit. Erre csak ezt tudom mondani, de köszi, hogy nem hibáztatsz ha nem sikerül. Legalább ez megnyugtat, ha már más nem. Tudod, egész jó szellem vagy. Nem értem miért futnak el előled, leszámítva azt, hogy csókolózni akarsz. - mosolyodtam el a fejrázásán amivel bizonyítani akarja, hogy tényleg nem lesz belőle semmi, ha esetleg ez nem úgy sikerül ahogy tervezte. Azonban amikor rákérdeztem milyen csókot kell adnom neki, rögtön rávágta, én pedig pislogtam mint egy borjú az új kapura. Neki ez olyan egyszerű, nem úgy mint nekem. Ő szellem, ki tudja hány lányt csókolt meg életében... Nagy erőfeszítés, és bátorság kellett ahhoz, hogy most megmozduljak Samu felé. Csak egy szájra puszi! Semmi több nem lesz.. Biztattam magam, ám amikor majdnem egy ujjnyira voltam az ajkától elhúzódtam.
- Nekem ez nem megy, bocsánat Samu, de én... - hirtelen ugrottam volna talpra, de balszerencsétlenségemre megcsúsztam a koszban. Na és mit az a sors? Pont sikerült hasra puffannom! Na szuper! Ez a nap a balszerencsétlenségem világnapjának lesz kikiáltva!

Dwayne Warren

Nem éppen egy szószátyár tanár, az egyszer biztos, de legalább őszinte. Már amennyire meg tudtam ítélni, annak tartottam. Érdeklődve szemléltem ahogy a párnákat elveszi, majd a szó eléggé szoros értelmében visszahányja oda, ahonnan az előbb elvette.  Nem teszek rá megjegyzést, de valószínűleg vissza fogom igazítani őket a helyére. Lehet diák vagyok, de a rendet azért szeretem magam mellett tudni, kivéve ha sietek. Akkor úgy néz ki a szobám, mint egy tornádó sújtotta terület. Azt persze értettem, hogy meg kell találnia dolgokat, de azt nem miért foglalkozik vele ilyen nagy lelkesedéssel, már nem annyira.
- Ez mondjuk igaz... - gondoltam bele a helyzetébe. Habár, nem ment olyan jól, de azért el tudtam képzelni mennyire fontos a munkája. Tovább figyeltem és amint kihúzta azt a cigicsikket, rögtön elfintorodtam. Utálom még az illatát is ennek, habár a pipázást még el tudtam viselni. Nem kis meglepetésemre, fogja és ledobja a földre. Na ennyit arról, hogy a tanárok példát statuálnak egy diáknak. Vagy ezzel arra akar megtanítani, hogy nyugodtan szemeteljek? Ez azért eléggé bizarr lenne, de lehet az ő stílusa más mint a többi tanáré. Ez rögtön leesett amint elkezdett velem szóba elegyedni. A magyarázat amit arra kaptam, hogy miért olyan fontos ez a munka, belegondolva teljes mértékben igaz volt.
- Nem lehet könnyű minden nap végigcsinálni ezt az egészet. Azt hiszem, tisztelnem kell az eltökéltségét ezzel kapcsolatban. - mondtam inkább magamnak, mint inkább neki, de ha törődik vele, akkor veheti dicséretnek is. Mondjuk az a tény, hogy a papírmunka miatt aggódott, nem pedig az adott diák miatt, az kissé sajnálatra méltó tényező volt, de nem szóltam miatta. Ki tudja, hány diák került már bajba amiatt, hogy neki próbált keresztbe tenni.
- Évente hány diák kerül bajba ilyen dolgok miatt? - kérdeztem rá arra ami érdekelt. Mert, hát ha sok ilyen van, az nem éppen a legjobb arány azt nézve, hogy ő mennyire komolyan vette a munkát. Persze rengetegen járunk ide, nem lenne az sem meglepő, ha emiatt nagy az aránya annak, hogy sokan vannak.

Boldog éjfélt mindenkinek!  

Samu Ezekben a szellemekben manapság már meg sem lehet bízni! (:

A helyzet kilátástalannak bizonyult a számomra. A mai nap harmadjára találkoztam ezzel a padlóval, és mindig más fajta kivitelezésben, hiszen elsőnek egy hátast, majd egy seggest, most pedig sikerült egy hasast is dobnom, úgy mint azok a jégen csúszkáló emberek. És, hogy ezt még tetézzük, Samunak sem kellett több, ki is használta az alkalmat, a lehető egyik legdurvább módon. Meg merészelt csókolni, az engedélyem nélkül! Szegény fejemnek kellett pár perc, hogy értelmezze a helyzetet, majd el is fogadja azt. Persze, ez nem volt olyan egyszerű! Meglepetten küzdöttem fel magamat fekvőtámaszba, majd pedig onnan, óvatosabban mint az előbb álló helyzetbe, figyelve ahogy a szellem elégedetten rikkantja ki magából, a szabadságát. Az ajkamra tettem a mutatóujjamat, próbálva összeszedni magam annyira, hogy meg bírjak szólalni. Azonban inkább gondolatok százai jöttek, mintsem szavak az ajkamra. Így, ott ácsorogtam, követve a szememmel Samut. Vissza próbáltam idézni az elmúlt pillanatot.... és igen. Tényleg meg merészelt csókolni.
- Le kell ülnöm... - motyogtam kis idő múlva magam elé, és így is tettem mert az álló pozíció éppen nem tűnt túlzottan megfelelőnek ezekben a pillanatokban. A csók maga több érzést is keltett bennem, na persze a harag, a megbántottság és a meglepettség keveredett egymással, de voltak itt más érzések is, mint például az, hogy milyen is volt a számomra ez a csók. Hiszen, ha tetszik, ha nem ez volt az első csókom, még ha el is lopták, nem lehet visszacsinálni. Megráztam a fejem, próbálva magam kirángatni a  kábultság súlya alól, és végül sikeresen visszatértem ebbe a helységbe szellemileg is, nem csak fizikailag voltam jelen, ha ezt az állapotot nevezhettem ennek. Elvetem az ujjamat az ajkamtól, mert eddig ez nem igazán jött össze.
- Te meg merészeltél csókolni... te komolyan, az engedélyem nélkül. - hebegtem, mert ezt nem tudtam másképp kifejezni, mint így.
- Én, te... szóval, te! -nyeltem egy nagyot, majd lehunytam a szemem és elszámoltam magamban tízig, ezzel visszafojtva azt amit ki akartam mondani, más néven azt, hogy elhordjam mindennek és elátkozzam.

Horváth Milán Lóránt

Az úton csupán egyetlen személy jött felfelé, azonban lerítt róla, hogy még nem járt itt, a bőrönd pedig igazolta, hogy igen, ő egy új diák lesz a tanodában. Elmosolyodtam a gondolatra, amikor én baktattam fel erre, hogy mennyire el voltam veszve és nem tudtam merre menjek, mit csináljak és, hogy hogyan tegyem meg az első lépéseket. A fiú egyre közelebb ért és végól ki is szúrt, habár ez talán annyira nem lehetett nehéz dolog a számára, mert nem olvadtam bele a környezetembe. Nem kis meglepetés volt, amikor le is támadott egyszerre több kérdéssel, én pedig meg se mertem mukkanni, míg nem fejezte be a kérdéssorozatot, mert nem akartam a szavába vágni. Valószínűleg én is ezt tettem volna a helyében, ha tehettem volna.
- Szia – mosolyogtam rá kedvesen. - Üdvözöllek a Bagolykő Mágustanodában Milán, remélem nem baj, hogy így hívlak, ha igen mond csak meg nyugodtan, az én nevem Catherine Alexis Rawen de hívj csak Catnek, és persze, meg tudom mondani merre kell menned. - válaszoltam a kérdéssorozatára, majd a bőröndökre pillantottam.
- Segítsek? - kérdeztem meg, hátha el is fogadja az ajánlatomat. Nem zavart volna, ha nem teszi, de én azért minden esetre felajánlottam neki. - Melyik házba kerültél? - kérdeztem meg némi kíváncsisággal és őt figyeltem. Így elsőre nem igazán mertem tippelni, ezért jobb volt, hogy megkérdezem tőle, mielőtt még valami butaságot mondok és ezzel sikeresen megsértem. Engem is zavarna, ha valaki, mondjuk Navinésnek nézne, vagy bármi másnak. Jó néha nem vagyok teljesen olyan, mint aminek egy Rellonost szoktak titulálni, de hé! Senki sem tökéletes, ahogy én sem, aki pedig ezt mondja, az hazudik.
- Ha gondolod, én szívesen körbevezetlek, úgy gondolom könnyebb lenne neked is a későbbiekben. - ajánlottam fel, majd enyhén oldalra döntöttem a fejem és végigmértem a srácot, jobban megnézve magamnak, habár nem úgy, mintha mondjuk fel akarnám falni, csak úgy simán, érdeklődve. Így első pillantásra helyes volt, jól öltözött, jólfésült, tehát nem volt vele semmi probléma, de megettem volna a kalapom, ha magyar diákról van szó. Mondjuk, azért a kalapom nem enném meg, akár magyar akár nem, mert nem éhezem rá, és ez csak egy ilyen mondás. Szórakozott pillantással sütöttem le a szemem és a földet bámultam, mert biztosan nem érthette volna meg, most éppen mi olyan mulattató a számomra.

Loo
Szórakozott mosoly ragyogott fel az ajkamon, amikor meghallottam a Loo becenevet. Aranyos becenév volt, nekem tetszett.
- Oké akkor Loo-nak foglak hívni. Szóval akkor örülök a találkozásnak Loo - mondtam, majd kezet nyújtottam neki. Ő is elmosolyodott azon amit mondott, így majdnem olyannak tát a helyzet mintha, összemosolyogtunk volna valami jó dolgon. A bőrönd cipelését persze elutasította, ahogy egy férfihoz illik, így csak biccentettem rá. Ahogy szeretné! Nem zavart, kis udvarias volt tőle a dolog, szóval nem kaptam fel rajta a vizet, vagy bármi ilyesmi. A házára utaló kérdésemen persze meglepett arckifejezést vágott, amin pedig én lepődtem meg, mert tudnia kellett. Kényelmetlen lenne neki, ha végig kellene mászkálnia a házakat, vagy az igazgatóiba kellene kísérnem. De nagy mázlinkra emlékezett rá, így nem kellett számításba venni a dolgot.
- Oh! Ez szuper, akkor üdv a csapatban! - mondtam lelkesen. - Én is Rellonos vagyok, második évfolyamos, meg még jó pár egyéb tagja a sulin belül amit majd te is megismerhetsz időközben.- mondtam, majd áttértünk arra, hogy körbe kísérem a kastélyban.
- Tényleg? Szuper, bármikor számíthatsz rám, de először gondolom jobb lenne, ha lepakolnál. -  Örültem neki, mert ő is ebbe a házba került amiben voltam, így nagyon egyszerű lesz körbevezetnem azokon a helyeken, amelyek fontosak lehetnek a számára, mivel elfogadta az ajánlatomat. Azon, hogy miért mosolygok nem lépett túl, hanem volt annyi mersz benne, hogy rákérdezzen nyugodt szívvel. Ezt persze megbecsültem benne, nem teketóriázott, ügyes.
- Hát tudod, lerí rólad, hogy te sem vagy magyar diák. - pillantottam fel rá, majd a kapu felé néztem, majd a bele vésett szövegre és végigfuttattam rajta a szemem elolvasva, aztán újra rá emeltem a tekintetemet. - Hamar be fogsz illeszkedni, biztos vagyok benne. A Rellon tele van jó fej diákkal, na meg szabályszegőkkel! - nevettem belegondolva, hogy én sem vagyok kivétel ez alól a szabály alól. - De itt legalább nem kell törnöd magad, hogy pontokat szerezz a háznak. Itt inkább a kviddics az ami fontos, de ha olykor beadsz pár szorgalmit, akkor úgy nézhetnek rád, mint egy stréberre... de titokban persze örülnek neki. - mondtam, majd elindultam felfelé visszapillantva rá, hogy jöjjön velem.

Dwayne Warren

Elgondolkoztam azon amit mondott. Ha nem minden nap csinálja, akkor az nem lehet olyan nehéz, gondolom.
- Igen, az mondjuk teljesen más... De nem értem, hogy lehet képes valaki meginni egy olyan bájitalt, amiben nem biztos, hogy az van amit ő hisz, vagy nem tudja mire való. - ingattam a fejem. Egy két ember annyira, de annyira lehetetlen tud lenni. Leszámítva azt, hogy kíváncsiak, mert az majdnem mindenkiben ott van, csak sokan tagadják. Ekkor eszembe jutott valami, amit meg akartam kérdezni tőle, ha már van rá alkalmam. Persze egyenlőre csak ködösen közelítettem meg a dolgot, de nem fogom kibírni, hogy ne tegyem fel a kérdést. Érdekelt, milyen lehet ez az egész Házvezetős, vagy házvezető helyettes dolog.
- Úgy halottam, hogy házvezető-helyettes is emellett, a tanár úr. - tértem át másra, kíváncsian nézve rá. Vajon szereti? Vagy csak rákényszerítette valaki. Tök jó dolog lehet... mármint, szerintem szuper dolog. A tanévnyitó jutott erről eszembe, majd az, hogy meg lettem dicsérve a sok kiválóm miatt, meg az ami ott történt. Ennyi dolgot amit ott mondtak, az új tanárok, meg minden egyéb ami elhangzott kissé sok volt, vagy talán a sokk jobban jellemezte volna azt, ami történt. Nem is tudtam nyomon követni akkor az eseményeket, így innen-onnan kellett beszereznem az információkat. Nem volt tehát csoda, hogy ezt is megtudtam, de azért azt nem, milyen lehet. Persze, gondoltam van aki szereti csinálni, van aki pedig nem. Nem az én dolgom elítélni, így nem is szólhatok bele, hiszen csak egy gyerkőc vagyok a hatalmas diáksereg egyik tagja. Maximum még az különböztetett meg, hogy melyik házban voltam és, hogy hányadik évfolyamban, de ezen kívül csak egy voltam a többiek között. Én legalábbis ezt így gondoltam és biztos is voltam benne, hogy nem én vagyok az egyetlen aki ezen a véleményen van.

Jelmezem
Az utolsó jelmezes beöltözés óta nem igazán rajongtam az ötletért, hogy egyedül elmenjek a partira ami most a Halloween témájában készült el. Ugyan a DÖK tagjaként tudtam mire számítsak, de valahogy jobbnak tűnt akkor, hogy ne menjek el, ám nagy meglepetésemre elhívtak rá. Egy elsős srác volt a Navinéből és nagyon kedves volt tőle, hogy megkérdezett, így nem tehettem meg, hogy faképnél hagyom egy nemmel. Belementem a meghívásba és meg is beszéltem vele, hogy a Nagyterem ajtaja előtt találkozzunk. A bál napján újra éreztem némi izgalmat azzal kapcsolatban, hogy be kell öltöznöm. A ruházatomat eléggé könnyedén kiválasztottam pár hete, hiszen a Halloweenra nem kell más, mint egy kis borzongás. Végül egy ötvözve a gótikus és a viktoriánus ruházatot választva megtaláltam a megfelelő öltözetemet és elkértem otthonról egy hollót. Nem volt annyira nehéz beszerezni, anyám imádta a hollókat ami számomra nem volt meglepő már csak a vezetéknevünk miatt sem. A hajamat rendbe tettem és összefogtam, majd elkészítettem a sminkemet, ami eléggé ijesztő ábrázatot adott nekem ahhoz, hogy egy ideig a tükör előtt szemléljen a kinézetemet és a „vérző” foltot a vállamon. Nem volt rossz, sőt egészen kellemesnek mondható, de egy kicsit paráztam  milyen lesz a végeredmény a legvégén és azon, hogy mit szól majd hozzá a partnerem. A nyakamba akasztottam az anyámtól elkért holdköves nyakéket, aztán felkaptam a ruházatomhoz megfelelő kiegészítőket és a gótikus stílusú magassarkú csizmát, aztán még egyszer ellenőriztem magam a tükörben, majd elégedetten a végeredménnyel és a madárral siettem ki a részemről, bekukucskálva Laviához és egy „Búúú” kíséretében megrémisztettem őt. Kuncogva futottam ki a szobából, mielőtt leharapja a fejem, vagy rájön, hogy én voltam az. A lépcsőket sietősen szedtem, de azért vigyáztam, hogy ne dobjak egy hasast, vagy esetleg egy hátast a nagy rohanás következtében, mert az nem lenne szép. És nem szerettem volna megismételni azt az esetet ami... Felsóhajtottam és végignéztem a folyosón. Egyszerűen lehengerlő volt, tökéletes lett ahogy azt sejtettem. Biztosan megmondom a többieknek, hogy ennél szebb díszítést ki se találhattak volna, legalábbis az én véleményem szerint. Észrevettem néhány kint ácsorgó diákot, így én is ezt tettem, na és azt beszéltem meg Mattel, hogy ide jön majd, nem pedig bent várok rá. Nekidőltem a falnak és figyeltem az érkező diákokat, akik már a párjukkal jöttek. Lehet nekem is ezt  kellett volna megbeszélnem Mattel, de most már teljesen mindegy. Inkább felhagyva azzal, hogy ezen törjem a fejem, néztem a különféle jelmezeket. Volt néhány eléggé érdekes, de volt olyan is, ami ijesztő volt a számomra, így bőven volt nézni valóm, míg a hős lovagom, aki bekísér megérkezik. A jelmezeinket nem egyeztettük, de nem is volt akkor az eszemben, így reméltem sikerül nagyjából egyenlő stílusban megjelennünk. Ha nem, az sem zavart volna igazán, mert az a lényeg, hogy beöltözzünk. Észrevettem pár diákot a Rellonból akiket látásból, vagy éppen nem abból ismertem. Elmosolyodva sunytam le a fejem azon morfondírozva, vajon mi lenne, ha Lavi is megjelenne egy fiúval kéz a kézben. Elvileg ő is be fog öltözni, de nem tudtam kiszedni belőle, hogy miben jön el, sőt azt sem mondta el, hogy kivel jön el. Enyhén megráztam a fejem és felpillantottam, hogy Matt jön-e már, de egyenlőre nem láttam. Azonban még volt ideje rá, hogy megérkezzen, én pedig türelmes ember vagyok, aki tud várni.

Jelmezem
Nem kis meglepetés volt amikor az érkezők közül, egy ismerős arc jelent meg némi kék és zöld színnel a testén és mondhatni félmeztelenül. Mondhatni majdnem a padlóról kellett felszednem az állam... Én megfojtom ezt a fiút...  Oké nagy levegő! Vettem egy nagy levegőt és körbenéztem vajon kit kereshet, de persze a hírnevéhez híven leszólított vagy hármat. Ez annyira tipikus volt, hogy mosolyognom kellett volna rajta, ha éppen nem megy oda egy nálam vagy 4 évvel idősebb csajhoz, aki eléggé... hiányos öltözetben volt. Na megint kellet pár másodperc, hogy felfogjam a dolgot ép ésszel és ne menjek oda hozzájuk, ami sikerült is. Az ember lánya ne legyen féltékeny, pláne ha a pasija tipikus nőcsábász. Inkább elnéztem a párostól és megpróbáltam őket a lehető legnagyobb mértékben hidegen hagyni, nehogy odamenjek és tényleg hülyeséget csináljak. Abban tuti biztos voltam, hogy Dió kérte fel, nem pedig a csaj őt. Minden esetre megjegyeztem magamnak ezt a lányt is. A folyosóra pillantottam hátha érkezik már a társam, de egyenlőre nyomát sem láttam. Lehet eltévedt volna?... Szórakozottan elmosolyodtam, mivel én is csak azért tudtam hogy kell idejutni, mert Lavia elmagyarázta nekem még régebben és mert már voltam itt, amikor megkaptam, hogy nekem volt a legtöbb kiválóm első évfolyamban és meg is dícsértek érte. Na nem hiszem, hogy idén lesz ilyen, de ki tudja. Az egyik tincsemmel kezdtem játszani és a folyosót kémleltem, várva mikor érkezik meg a párom.

Jelmezem
Dioméd észrevette, hogy feltűnt a jelenléte és rám kacsintott. Nem  is várhattam volna tőle mást, így megajándékoztam egy mosollyal aztán a folyosót szemléltem és nemsokára feltűnt rajta egy hófehér hajú srác sietősen, sőt mondhatni rohanva. Szórakozottan néztem ahogy a párom befékez előttem, majd fulladozva bocsánatot próbál kérni.
- Semmi gond Mat, nem vártam sokat és az időt elütöttem azzal, hogy szemléltem a jelmezeket. Vannak elég érdekesek nem? - kérdeztem kíváncsian nézve rá, hogy neki mi a véleménye erről és őt figyeltem. Végigtekintett rajtam, majd a hollón akadt meg a tekintete amin elnevettem magam.
- Igen, egy igazi holló! A neve Rowen, anyámé. A családunk vezetékneve miatt azt hiszem nem olyan meglepő, hogy kötődünk a hollókhoz valamilyen szinten. -mosolyogtam rá magyarázatot adva a kérdésére és végigsimítottam a madár fejét aki hangot adott annak, hogy tetszik neki. - Tudtad, hogy képesek leutánozni a hangokat amiket hallanak? Okos madarak. - mondtam neki, majd végigpillantottam rajta és megjegyeztem magamban, hogy hasonló stílusú a jelmezünk és még helyes is benne. - Tetszik a jelmezed! Hasonló az enyémhez. - mosolyogtam, majd a kezem nyújtottam. - Szerintem menjünk be mi is. - jegyeztem meg, majd az ajtó felé pillantottam. A csontik remek megoldásnak tűntek, megfelelően ijesztőek voltak, de megfelelőek voltak egy ilyen bálhoz. A teremről tudtam milyen lesz, de kíváncsi voltam Mat reakciójára is, így nem lőttem le előre a poént. Persze engem is érdekelt, mert az elképzelést tudtam, a kinézetét azonban nem láttam, ezért kíváncsian vártam, vajon milyen lesz élőben az elképzelés, de már most tudtam, hogy ha a folyosó ennyire remekül néz ki, akkor a Nagyterem csodálatosabb nem is lehetne. De hát kitettünk magunkért, hogy ez így legyen.

Jelmezem
A fiún nagyon látszott a lelkesedés és az öröm, hogy nem váratott meg túlzottan. A húgom miatt persze megtanultam várakozni, így ezzel nem lehetett gondja senkinek, mert a türelmem majdnem végtelen volt. A jelmezek szerintem is remekek voltak, így örültem annak, hogy egy véleményen van velem ezzel kapcsolatban.
- Én is így gondolom. Mindegyik egyedi és van amelyik eléggé rémisztő. Ha jól emlékszem lesz valami szavazás, hogy kié a legjobb. - kíváncsian vártam, hogy ki nyeri majd meg a végén. Biztosan a legérdekesebb jelmez fog nyerni, ehhez nem is kellett töprengenem, hogy tudjam. Mivel megkérdezte Rowenről hogy igazi-e ezért magyaráztam neki róla, na persze láttam rajta a szégyenlését annak, hogy nem tud róla semmit sem mondani. Elmosolyodva néztem rá és az arcán legeltettem a tekintetemet pár másodpercig mivel amikor megdicsértem az öltözetét ő elpirult. Egyszerűen szólva is aranyos volt ez a srác, olyan kis cuki, ha az ember érti mire gondolok... A megjegyzése a saját öltözetemre pedig kedves volt és ide illő, mert elvileg ezt minden fiúnak meg kellene tennie egy lányért, hogy megdicséri a fáradozásait. Na persze a mai fiúk sokasága erre nem képes, legjobb tudomásom szerint. - Köszönöm Mat, ez igazán kedves tőled. - jegyeztem meg figyelve a zavarát. Az övével összekulcsolt kézzel indultunk el a nagyterembe és a csontvázakra pillantottam szórakozottan mivel azok illedelmesen ajtót nyitottak nekünk. - Az ember azt hinné, hogy megijesztenek, vagy valami... - kezdtem bele a mondandómba amikor beértünk és a partnerem ámuldozva megszólalt. Felnevettem és én is körbepillantottam. Azért látszik mire nem képes egy kis varázslat...
- Igen szerintem is csodálatos. Rengeteg munka van benne! - mondtam büszkén arra, hogy Dök tag vagyok én magam is. Mat a szemembe pillantott én pedig visszanéztem az övéibe, majd rámosolyogtam és kivételesen örültem a két színből álló világnak, na és a sminknek az arcomon. Elpillantottam a tömegre amelybe csöppentünk, aztán a diákoktól nyüzsgő svédasztal felé és végül vissza rá. - Hát... ha akarod szerezhetünk valamit inni. - dobtam fel az ötletet szórakozottan – Már ha át tudunk verekedni azokon akik ott élősködnek az italok környékén. - tettem hozzá és újra az arcára emeltem a tekintetemet várva, mit mond majd rá.

Jelmezem
Szemléltem a tömeget épp úgy ahogy ő tette, azonban a nevetés miatt újra ő volt a figyelmem középpontjában. Felnéztem a díszletekre, majd visszapillantottam rámosolyogva. Engem annyira nem lepett meg a díszítés mert én tudtam mire számítsak, de az ő reakciója miatt rám is átragadt némi izgalom, na meg mindig is értékeltem azt ami érdekes volt, legalábbis a számomra biztosan. - Az egész Dök benne volt. - bólintottam egy aprót és hozzátettem. - Igen a tanárok is, tudtommal. De a végeredmény csodálatos. Én még egy ilyen Halloween bálon sem voltam a suliban, de gondoltam, hogy jó lesz. - mosolyogtam rá, majd az arcát figyeltem, ahogy egy kissé elgondolkozva meredt maga elé. Ugyan semmit sem tudtam leolvasni róla, de úgy tűnt, mintha zavarná valami, de nem tettem szóvá, inkább áttértem arra, hogy igyunk valamit, hátha sikerül rávennem, hogy újra engem figyeljen. A felszólalásán jót nevettem, pedig láttam, hogy nem tartja túl viccesnek. - Azt gondolom egy faltörőre nem lesz szükségünk, ha pedig mégis akkor elkiáltom magam, hogy egy igazi pók van elrejtve az egyik sütiben, vagy azt mondom, hogy… - elgondolkoztam rajta, de hamar beugrott. - Sikló van a töklében! - mondtam neki komoly arcot vágva hozzá, de nem bírtam sokáig, így újra mosoly váltotta fel a komolyságot. - Amúgy, a viccet félretéve jól esne egy ital. - néztem őt, majd a kezét megszorítva nem túl erősen, a szemébe néztem. - Nem tudom, hogy csak én képzelem be, vagy tényleg igaz, de egy kicsit frusztráltnak tűnsz. Ne aggódj, nem harapja le senki a fejed, ha pedig megpróbálja akkor megverem! - nevettem fel és biztatóan néztem őt, majd elindultam vele kézen fogva az italok felé. Odaérve végignéztem az italokon, vagyis a palackokon, majd kiválasztottam egyet és miután megbizonyosodtam róla, hogy iható, azután beleittam és elégedetten az ízével, emeltem el az ajkamtól az italt. - Ez Ghúl koktél! - néztem a palackot szórakozottan, aztán visszapillantottam Matre. - Tudsz táncolni? - kérdeztem kíváncsian őt szemlélve.

Jelmezem
A fiú bevallotta, hogy fél a siklótól ami miatt az ajkamba kellett harapnom erősen, nehogy hamarabb járjon el a szám, mint az eszem, ami gyakran megesik velem. Átgondolva a dolgot én nem féltem tőlük, habár ha tényleg lenne benne, biztosan nem ittam volna meg, még én sem. Maximum akkor, ha az egy gumicukorból készült és elvarázsolt sikló lenne. Az mondjuk finoman hangzik!
- Engem azzal lehetne, ha pókokat tennének bele... akkor biztosan nem mernék odanyúlni. De ne áruld el senkinek! - kacsintottam, majd ittam az italomból. Finom volt, de azért még új dolog, mert ilyet eddig nem nagyon ittam, inkább csak a jól megszokott töklevet, amiről tudtam milyen. Megkérdeztem, hogy akarna velem táncolni, amire igent mondott én pedig elmosolyodtam.
- Szuper! Nem, nem vagyok szomjas, azt hiszem, hogy egy tánc erejéig nem fogok belehalni, ha esetleg mégis az lennék még. - mondtam és a kezét fogva elsétáltam vele táncolni. A parketten voltak már páran, a zene viszont számomra olyan volt, amit nem igazán ismertem, pedig elég sokféle stílust el tudtam táncolni.
- Te erre tudsz táncolni? - kérdeztem a fiút körbepillantva eközben a tömegen. Pár embert felismertem itt is, köztük volt diák és tanár egyaránt. Volt egy két eléggé érdekes figura, akiken törnöm kellett a fejem, hogy vajon minek is öltöztek be, de nem lettem sokkal okosabb a megfigyelésük alatt sem, így visszatekintettem a partneremre.
- Akkor táncoljunk, vagy legalábbis próbáljuk meg! - mondtam neki, várva mit lép erre.

Jelmezem
Rámosolyogtam amikor azt mondta, hogy lakat a számon. Ez eléggé murisan hangzott, pláne ha az ember komolyan ezt csinálná, mikor ilyet mond.
- Oké, szuper! Köszi, jövök neked eggyel. - kacsintottam, majd ittam az italomból és kis híján félre is nyeltem amikor kijelentette, hogy nem hunyok ki.
- Hát, ha nem vagyok egy... csillag talán. Akkor remélhetőleg ez nem következik be, de köszönöm Mat, ez kedves tőled. - mosolyogtam és a táncparkettre sétáltam vele ahol a zene nem nyerte el a tetszésemet, de mikor megkérdeztem, hogy ő tud-e rá akkor olyat mondott amin felnevettem.
- Flamencot? Én azt tudok! - néztem a szemébe. - Ha akarod, majd megtanítalak! - mondtam  neki. Ezután megfigyeltem az embereket. Valószínűleg ő vagy engem nézett, vagy szintén körbetekintett, azt sajnos nem tudtam, de mikor visszanéztem rá és mondtam  Visszanéztem rá és egy kissé bocsánatkérően nézve rá mondtam neki, hogy táncoljunk akkor. Mégis csak ezért jöttünk ide, a parkettre, így hát mikor belement elkezdtem táncolni vele erre a zenére. Nem volt olyan nehéz alkalmazkodni a ritmusához, de mondjuk egy zombit elnéztem volna, ahogy erre táncol. Ezen mosolyogtam magamban egy sort, aztán minden figyelmemet a fiúra szegeztem. A tánc végéig nem kérdeztem semmit, mert nem akartam megzavarni sem őt, sem magamat, mielőtt még valami balul sül el. A tánc végeztével mutattam neki, hogy menjünk vissza innivalóért és el is siettem arra, remélve, hogy követ engem. A közelben kiszúrtam Lavit, aki egy lánnyal érkezett. Semmi meglepő nem volt benne, az lett volna, ha egy sráccal jön el, mert akkor megkérdeztem volna, hogy ki volt az a szerencsés, akit nem fojtott meg azért, mert el merte hívni magával. Az italoknál körbepillantottam, majd elvettem egyet és beleittam. Ez töklé volt, nem koktél, de ezt is épp úgy szerettem ahogy a másikat, így nem zavart, hogy nem ugyanaz. Az ital jólesett, kellemes hőmérsékletű volt, főleg azután, hogy kissé kimelegedtem.

Jelmezem
Mosolyogva néztem Mattet aki annyit mondott rá, hogy ez természetes dolog. Szórakoztató volt, mert az akinek az ilyen természetesnek minősül, az midig is egy vicces jellemet takar, mivel van aki elrohan, vagy el is ájul, egy számára félelmetes lény láttán.
- Ha te mondod! - mosolyogtam és belegondoltam abba, hogy szerintem azért én az elájulós szakaszban tartózkodnék... Beleittam az üvegembe, ami nem volt túl jó ötlet, de nem tudhattam, hogy Matt mondani akar valamit, így kis híján sikerült félrenyelnem az italomat. Mikor végre összekaptam magam, akkor a táncparkettre sétáltunk és végül egy kicsit táncoltunk is. Nem volt rossz, sőt egészen megnyugtató volt erre a zenére táncolni egy kicsit, habár nem volt a stílusom, de poénja miatt sikerült feloldódnom és fel is ajánlottam neki, hogy megtanítom flamencózni.
- Rendben, biztos vagyok benne, hogy még sokszor össze fogunk futni. - feleltem a tömeget vizslatva, majd a zene  végeztével visszasétáltam az italokhoz vele a nyomomban és itta egy újabb italt, aztán Lavit szemléltem, akit ki is szúrtam a tömegben. A tekintetemmel tovább időztem a sokaságon és kiszúrtam, Diót is aki elhagyta a csajszit és most egy fiú társaságában volt fellelhető. Nem kellett azon aggódnom, hogy megint egy lány szoknyája után legyeskedik... Az idő szépen ment, tudtam, hogy nemsokára ki fogják hirdetni a győzteseket a jelmezversenyre, így mamit kezdtem keresni a szememmel a tömegben és sikerült is meglelnem, mikor odament, hogy kihirdesse a győzteseket. Szórakozottan néztem, amikor kiderült kik lettek a győztesek. Dióra számítottam, de arra nem, hogy egy tanárral kell majd vacsoráznia. Ez annyira vicces volt, hogy az ajkamba kellett harapnom erősen nehogy hangot adjak neki.
- Hát, erre te számítottál? - néztem Mattre vidáman. - Egy tanár és egy diák egy kellemes vacsorát tölt el kettesben... - néztem rá, majd a tömegre. - De azért jó választás volt! - A homlokom nekidöntöttem a hideg üvegemnek, hogy lecsillapodjak egy kicsit. Ezzel fogom halálra szekálni szegény Diót, azt már most láttam.
- Mit szólsz? Megnézzük a thesztrálokat? Vagy a dementoros standot, vagy mi az? - kérdeztem kíváncsian, mert nagyon érdekelt milyen lehet ez a simogató, na meg minden ami ki volt találva a mai napra. Hiszen még nem volt vége a napnak és reméltem attól még jól érezhetjük magunkat!

Jaj a fejecskémnek!

Szórakozottan néztem Noelt, aki nagyon elgondolkodva készítette a művét én pedig egyre kíváncsibb lettem, hogy vajon mi kerül a fába. Mivel nem volt jobb ötletem és nem hagyta, hogy lessek ezért arról meséltem neki, hogy mennyire elszúrnám, ha ilyennel próbálkoznék... Ebben abszólút biztos voltam, hogy ha én csinálnék ilyet akkor ez az egész már lángolna, mi meg menekülnénk mintha az életünk múlna rajta, ami valljuk be ebben a helyzetben igen is azon múlna. Noel végül szabad rálátást biztosított a művére, én pedig a szó eléggé szoros értelmében a nyakába ugrottan. Valahogy engem nagyon könnyű volt meglepni, vagy ha pontosabban akarom mondani elbűvölni, pláne az ilyen dolgokkal, de legyen arra írva, hogy éppenséggel nem nagyon barátkoztam azelőtt sok velem egykorú gyerekkel és ez amit csinált azért eléggé lenyűgözött engem.
- Te jó ég Noel! Ez mesés! - mondtam meghatottan ölelve a fiút. - Köszönöm! - mosolyogtam rá, majd ráeszméltem, hogy ez így eléggé meglepő lehetett a számára, némileg elpirulva húzódtam vissza és egy kissé a hajam mögé rejtettem az arcom zavaromban. Persze amit mondott arra odafigyeltem, de valahogy az a pír csak nem akart eltűnni. Megpróbálkoztam a lehetetlennel, azaz azzal, hogy rápillantottam és próbáltam nem figyelembe venni, az előbb történteket és inkább arra válaszoltam amit mondott.
- Majd lesz rá lehetőséged, gondolom egy órán biztosan össze fogunk futni. De amúgy kedves tőled, hogy megvigasztalnál, mert ha mások előtt csinálom teljesen kikészülök tőle... - feleltem őszintén és rámosolyogtam, mert elmesélte, hogy ő pedig pont órán bénázik.
- Jaj! Abban, ha szeretnéd segítek neked, eddig a bájitalokkal még nem volt bajom! - nevettem fel és barátságosan vállba bokszoltam, majd rámosolyogtam hálásan, mert sejtettem, hogy azért mondta el, mert azt akarta, hogy felviduljak, ami nagyon édes dolog volt tőle. - Habár a szerencselét nem próbáltam még csak úgy előállítani, de amíg nem voltunk abban a szobában addig azon voltam, hogy mondjuk egy Veritaserum nem lenne rossz.. most már inkább nem szeretnék... - mondtam vágva egy grimaszt. - Még jó, hogy veled futottam össze! - néztem a szemébe. - Habár az egy elég vicces találkozó volt, de legalább nem felejtjük el! - tettem hozzá és meglepetten néztem őt, amikor megkérdezte, hogy éhes vagyok-e. Elgondolkodva néztem rá, de a szavak helyett a drága pocakom adta a tudtomra épp most, hogy elfelejtkeztem az evésről. Na szuper! Most még jobba zavarba jöttem, így csak egy bólintásra futotta, és arra, hogy eltakarjam előle a arcom. Valószínűleg most ki fog nevetni, de e azért egy elég kínos pillanat volt!
- A konyhára szeretnél menni? Úgy tudom remek ételeket adnak ott, ha betévedsz oda! - kissé hadarva nyögtem ki ezeket a szavakat, mert eléggé avart, hogy pont most kellett korognia a gyomromnak. Buta, buta korgó pocak!

Jelmezem
Mattnek is épp annyira tetszett ez a helyzet mint nekem, habár más okokból kifolyólag, de együtt mulattunk az eredményeken!
- Hát... én örülök neki! Legalább nem hódít egy újabb lányt! - ingattam a fejem, mert reméltem azért egy tanárral csak nem. Habár Dió az Dió! Szórakozott mosollyal bólintottam, mert tényleg remek szavazás volt. Megtapsoltam a színpadra érkezőket és mamit, majd felvetettem neki, hogy menjünk thesztrált simogatni, meg dementorozni. Mind a kettő érdekes volt, de úgy voltam vele, hogy nem tudtam dönteni melyiket nézzük meg előbb azonban hamarabb. Habár mivel a theszik nem itt voltak, mármint a közelben ezért a dementoros standra esett elsőre a választásom.
- Akkor nézzük meg őket! - mondtam lelkesen- A dementoroknál, aztán menjünk a rétre a thesztrálokhoz. - mosolyogtam rá és a fiút néztem, akinek gondja akadt a kontaktlencsével. Nem sietettem, hiszen ráértünk és amúgy sem volt baj, hogy egy kicsit eltöltjük az időt.
- Ugye nincs baj? - kérdeztem, mert ha igen, szívesen lemondtam volna a thesztrálokról és a dementorokról is. Nem az a lényeg, hogy csak nekem legyen jó ez a egész. Aggódva néztem Mattet, de végül sikerült kiszednie a lencsét én pedig őt figyeltem, majd körbepillantottam a helységben. Hát innen nehezen fogunk kijutni, nem éppen kevés ember döntött úgy, hogy bent tölti az estét, ezért úgy láttam, hogy inkább a végére tartogassuk a dementorokat. A rét talán nincs ennyire tömve.
- Tudod mit? Inkább menjünk ki, persze csak ha minden rendben és szeretnél még kimenni. - mosolyogtam rá, majd újra felpillantottam és a tanárokat szemléltem, persze volt itt rengeteg olyan ember akit látásból sem ismertem, de olyanok is akiket meg igen, sőt még Adam is itt volt. Visszanéztem Mattre és őt figyeltem. Igazán érdekelt mit is gondol, mit szeretne ő csinálni, vagy hogy mennyire érzi jól magát a társaságomban, de eddig úgy tűnt, hogy jókedve van, ám azért sosem tudhatja az ember... Enyhén oldalra biccentettem a fejem és továbbra is őt szemléltem, hogy hogyan tovább.

Boldog éjfélt mindenkinek

Mert olyan ari vagy
Az a kínos pillanat koronázta meg az egész napomat. Egyszerűen miért nem jutott az eszembe, hogy ne reggeli nélkül induljak el. Na persze ez semmit sem jelentett, sőt  nálam még kevesebbet, mert ha nem jut eszembe akkor addig nem eszek, amíg nem figyelmeztet rá a kedves szervezetem, hogy szüksége lenne némi tápanyagbevitelre. Szerencsémre nem nevetett ki és ki sem cikizett azért, mert ez történt amiért hálás voltam neki. Feldobtam a konyha ötletét, hiszen ott tényleg lehet enni. Persze a drága kitalálta, hogy rendbe szedi magát amin mosolyogtam.
- Oké, akkor szedjünk téged rendbe egy kicsit, mit szólsz? Habár nekem tetszik! - jelentettem ki, majd vidáman keltem fel a kényelmes helyemről és újra rápillantottam a Catra amit odaírt, majd Noelre vissza aztán odamentem hozzá és megigazítottam a haját, nagyjából, hogy ne nézze ki úgy, mit egy bagolyfészek.
- Tessék ezzel megvolnánk! - mondtam vidáman, majd elindultam lefelé. - Ha leesnék elkísérsz a gyengélkedőre ugye? - kérdeztem felnevetve és lemásztam a létrán, vagy mi volt az. Minden egyes fokot megterveztem, mert féltem, hogy leesek és akkor tényleg ott fogunk kikötni, nagy szerencsémre. Leérve felnéztem, hogy jön-e Noel, majd felkiáltottam neki.
- Verseny a bejáratig! - kiáltottam lelkesen és elrajtoltam. Lehet, hogy nekem volt előnyöm, de neki persze könnyebb lesz beérni, mert én annyira tökéletesen nem tudom az utat kifelé. Végeredményképp nem volt nehéz odajutnom, mert megjegyeztem nagyjából az utat vissza, így viszonylag hamar, viszont kifulladva értem oda és elsőként.
- Ez az! - leheltem lelkesen és leültem megvárva míg Noel drága odaér hozzám. Akkor rávigyorogtam és büszke voltam magamra, mert sikerült felfutnom idáig és nem előzött be.
- Ez jó volt! - mondtam még egy kissé szapora lélegzetvétel kíséretében. - Viszont, éhesebb lettem tőle. Be tudnék kapni egy egész farkasfalkát! - nevettem el magam és a fiút néztem. Hamar megkedveltük egymást és már most a legjobb barátomként néztem rá, hiszen kiérdemelte ezt a címet.
- Na mond csak, te tudod merre van a konyha? - kérdeztem, majd ha választ kaptam rá követtem a fiút oda ahova indul. Az se zavart volna, ha nem tudja, mert vele szívesen bolyongtam volna a tanoda falai közt.

Asztrológia tábor, Budanekeresd
A terv, hogy elmegyünk táborozni egy kicsit és nem a tanoda falai között töltjük az időt a végeláthatatlan jegyzeteléssel, számomra maga volt a megváltás. Ugyan szerettem bent ülni órán és jegyzetelni, de néha bármelyik diák úgy érzi, hogy jobb odakint és miért ne lehetne egy órát odakint megtartania egy tanárnak, vagy távol a sulitól. Szóval ez az eset, hogy eljövünk a tanodából egyenesen ide, nagyon feldobta a napomat. Már előtte tudtam róla, hiszen Várkonyi tanár úrnak vagyok a tanársegédje, ezért nem volt meglepő dolog, hogy elsőként részesültem az ötletéről. Odáig voltam, na és vissza, hiszen még sosem voltam Budanekeresden és amúgy is egy remek ötlet volt a részéről. Már az indulás előtti napon is szinte visszaszámoltam a perceket, habár ezzel az izgalommal együtt járt egy másik is. Most voltam először jelen egy ilyen órán és még ráadás, hogy tanársegédként kell részt vegyek rajta, ami szerintem hatalmas felelősség volt. Egy kissé, hogy úgy mondjam paráztam, mert féltem, hogy elrontok valamit és akkor leégetem magam. Az indulás napján hatalmas idegesség lett úrrá rajtam attól a pillanattól fogva, hogy eldöntöttem felkelek. Egész egyszerűen szólva nem volt szép ébredés, mert az este alatt körülbelül egy órát aludtam békésen, a többiben hol fent voltam és hallgattam a macskám, a kiscicái és a szobatársaim halk neszeit, így reggelre olyan voltam, mint valami élőhalott. Időben akartam érkezni, ráadásul korán keltem, így volt időm, hogy végigsimítsam az én hatalmas szívű pajkos macskámat. A kiscicákhoz még nem értem hozzá, mert az lehet, hogy Sierra az én macskám, de néha kétséges ki a főnök kettőnk közül. Szórakozottan néztem a négy szőrcsomót a kosárkában és elléptem onnan remélve, hogy nem ébresztettem fel egyiket sem, mert akkor az egész szoba fel fog kelni, ha ezek nyüszögni kezdenek itt nekem. Az öltözködésben rekordot döntöttem magamhoz képest. Szórakozott mosollyal az arcomon szedelődzködtem össze és szedtem rendbe magam, majd végül amikor menni kellett a cuccaim felkapva siettem ki a szobából. Az utat elég különleges módon tesszük meg, mert a Hopp hálózatot használjuk. Már volt részem efféle utazásban, ezért emiatt nem aggódtam, maximum akkor fogok, ha Budakeszit mondok, vagy ilyesmit. Felnevettem és egy kicsit jobb kedvem is lett a gondolattól. Mondjuk vicces lenne, ha pont én lennék ennyire béna! Végül odaértem a találkozóhelyre és a tanár úrra néztem, majd mosolyogva odasétáltam hozzá és köszöntöttem. Miután megbeszéltük hogyan legyen, megkezdtük az „utazást”. Szerencsére senki nem ment Budakeszire, vagy Buda-akárhova ami jó volt! Meg is könnyebbültem, mikor Zoltán tanár úr is átért és ezzel egy kicsit oldódott az izgalmam is, mert ő róla biztosan tudtam, hogy kézben tudja tartani a helyzetet, ha arra kerülne a sor. Én lehet, hogy bepánikolnék... Amint átért rögtön azt mondta nekünk, hogy foglaljuk el a szobákat. Több se kellett! Nem akartam, sokat vacillálni a dolgon, ezért így is tettem és szépen lepakoltam a cuccaimat és elrendeztem úgy, hogy bármikor bármit megleljek, ha szükségem van rá. Szerencsémre nem az a típus voltam aki egy hétre elhoz magával annyi cuccot amellyel egy hónapot is átvészelhetne, ha akarna. Mikor végeztem a kipakolással eltűrtem egy előre hulló tincsemet és apró bólintás kíséretében hagytam el a szobámat, mert ki akartam ismerni a helyet, sőt meg akartam nézni mindent, ami belefér az időbe anélkül, hogy össze kelljen szedni valahol, mert sikerült eltévednem... Na és még beszélni szerettem volna azelőtt a tanár úrral, mielőtt mindenkivel találkozunk. De még volt időm, amit ki is fogok használni!

Sziasztok!   *ledobja magát és figyel*

Mat Sziaaa!

Üdv neked is Cupido