Mr.Infinity
Bár két éve kezdtem a fesztiválozást rendszeresen űzni, azt kell mondjam, egész jól belerázódtam. Az ember minden nap szürreális, nem mindennapi személiségekkel és helyzetekkel találja szemben magát, mint a Marionak és Luiginek öltözött olasz páros, akik hajnalig pörögnek az egyik brit indie gyöngyszemeket felsorakoztató sátorban. Vagy mondjuk ott van a tény, hogy a napok múltával egyre kevesebb ruhát lehet látni az embereken. Ennek az íratlan törvénynek eleget téve amikor ma felvettem a "nagymama kanapéja" mintás ingemet, egy pálcaintéssel megszabadítottam az alsó felétől, hogy a kánikulához illeszkedve kevesebb bőrfelületet takarjon. A kizárólag félig lebarnult felsőtesttel meg majd máskor foglalkozunk, most van jobb elfoglaltságom is. Egy kis palack vízzel szlalomozok a jurtákhoz hasonlatos sátrak között, esernyőkből eszkábált lámpások és színes szalagok között botladozok, hogy a tegnap felfedezett tisztásra érjek. A pázsiton apró körökben elhelyezkedve idegenek lehunyt pillákon keresztül furábbnál furább formákat pöfékeltek a makulátlan égre.
Valamit éreztem, mintha az ismeretlen arcok tömegéből egy-egy gesztus, egy mozdulat ismerős lett volna, egy mosoly, egy grimasz, egy halk nevetés. Csak pár kört kell lerónom a szedett-vedett csapatok között, hogy megtaláljam az arcot, akiről egy poszter is húzódik az ágyam fölött.
- Elnézést, izé, bocsi - guggolok le mellé rákvörösen, amit a napok alatt szerzett leégésem is felerősít Mit sem törődve a mellette fekvő lánnyal, bámulom a férfit, s igyekszem figyelmen kívül hagyni, hogy a szöszi ugyanolyan pólót, ugyanolyan fazonban hord, mint én - Nem akarlak zavarni a chillben, de kaphatnék egy autogrammot?