36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Adam Kensington összes RPG hozzászólása (821 darab)

Oldalak: « 1 [2] 3 4 ... 12 ... 27 28 » Le
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. június 14. 23:57 Ugrás a poszthoz

ANIELLA

Miközben kifelé indulunk a sikátorból, a szöszi elbűvölő vonásait fürkészem a hulló esőcseppeken át. Habozik a válasszal. Érzem rajta, hogy nem felel nekem őszintén. Ha a kastélyban lakik, hogyan kerül ide éjnek évadján? Mit keres erre? Ha pedig azt, hogy most érkezett, szó szerint érti, hol vannak a csomagjai? És miért néznek ki így a ruhái? Miért tűnnek úgy, mintha nem az övéi volnának? Minden, amit látok, ugyanahhoz a válaszhoz vezet, amelyet a leányzó azonban egyértelműen titkolni akar előttem. Hát legyen. Nem fogok álmatlanul hánykolódni amiatt, ha valaki nem fedi fel magát előttem.
- Akkor a kastélyhoz kísérjem? - kérdezek rá azért, hogy biztos legyen. Hiszen, ha tartani akarja magát a kis meséjéhez, vagy hagyja magát egészen az iskoláig vezetni, és onnan már eltalál a valódi lakhelyéhez, vagy közöl velem egy olyan célt, amelynél elválhatnak útjaink, és ahonnan már kiismeri magát. Valószínűleg ez utóbbi volna a megfelelőbb.
- Adam. - adom meg nevemet csöndes hangon, egyszerűen, miután bemutatkozott, és viszonzást kért tőlem. Az eső közben csak nem szelídül. Lassan olyan, mintha dézsából öntenék. Akármi is legyen a szőkeség válasza iménti kérdésemre, a sikátorból kivezetem, komótos léptekkel haladva mellette, és hamarosan kilyukadunk a Fő utczán. A házak, otthonok ablakaiban már csak néhol pislákol a fény. Elég csöndes minden, csak a mulatókból szűrődnek felénk tompán a vigasságok hangjai.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. június 15. 12:24 Ugrás a poszthoz

KÍRA

Hallom, ahogy a lány szíve kihagy egy ütemet, mikor felismeri a helyzetet, és összeáll számára a kép. Éjjeli felöltözésem, a rossz WC, az étel hiánya a konyhámban, és egyáltalán egész megjelenésem. Valószínűleg most mind értelmet nyer a számára. Nyugodtan fürkészem Őt, és csak kedvesen megrázom a fejem. Nem zavart meg. Vagyis megzavart, de nem tesz semmit. Nem probléma.
Örömömre szolgál, hogy jól esett neki a fürdő, és hogy láthatóan nem szándékozik hanyatt-homlok menekülni a házamból. Nincs is oka rá. Egy részről humánus, viszonylag békés vámpír vagyok, más részről, ahogy láthatta, éppen most ettem. És nem belőle. Éhes tehát már nem vagyok. Legalábbis nem annyira.
Megemel sötét szemöldököm, ahogy a vékony vérrétegtől csillogó falú pohárkára mutat. Hirtelen nem tudom, mire vélni, mit akar vele. Megkóstolni? Sajnálom, nekem rögtön ez jut eszembe. Ahogy aztán látom, hogy pálcát ragad, már végképp fogalmam sincs, mire készül. Így csak csöndesen figyelem a hölgyeményt, majd amint kiderül, hogy semmi egyebet nem akart, mint megtisztítani, szomorkásan biggyesztem le a számat, és sóhajtok egy aprót, lemondót. Pedig bizony kinyalogattam volna, még ha nem is vendégem szeme láttára. Úgy tartom, hogy mindig, minden cseppért kár. De hamar túlteszem magam a dolgon. Rájövök, hogy az az apró fintor ezek szerint a vér látványának szólt. Hát persze, a halandók egy része ezt nem bírja. Hiába állok jóval közelebb az emberekhez, mint fajtársaim, azért nem értem őket teljesen. Sőt, igazából gyakran alig.
- Adam. Adam Kensington. - mutatkozom be magam is, agyaraim közt szűrve ki susogón nevemet, miközben felemelkedem hosszú alakommal a karosszékből, és nagy, hűs kezemet vendégemnek nyújtom. Félreértés ne essék, nem felvágóskodásból közöltem ilyen James Bond-stílusban a nevemet, hogy híres, fiktív honfitársamra utaljak, hanem mert a keresztnevem a lényeg. Felvett vezetéknevemet csak formalitásból ismertetem általában. Bizalmat kelt a másikat, ha teljes nevet kap. Még ha esetemben a teljes név nem is hivatalos.
- Hagyom elnyugodni. - jelentem be aztán bólintva, magamhoz veszem a fémedényt meg a tiszta üvegpoharat, végignézek még a hálóruhás leányzón, és indulok konyhám felé. Ha nem akar még aludni, és igényelné a társaságom, úgyis utánam jön vagy szól nekem róla. Nem féltem Őt. Nem olyannak tűnik, akit félteni kéne. Meglehet, Ő bolondnak titulálja magát, én életrevalónak. Noha meglehet, a kettő igazából elég közel áll egymáshoz.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. június 15. 17:10 Ugrás a poszthoz

AISHA

Ahogy a lány megkérdezi, miért engedik annyian, hogy egy vámpír a vérüket vegye, csak emelek egy kicsit sötét szemöldökömön és finoman vállat vonok. Nem engem kéne kérdeznie, hanem őket. Részemről csak találgatni tudok, mi vezérli ilyenkor a halandókat. Nyilván vonzódnak hozzánk, és érzékinek találják, hogy felkínálják a nyakukat. Hogy átadják magukat nekünk. Hogy eluraljuk őket. Érezni akarnak magukhoz közel egy náluknál nagyobb, ősibb erőt. Ezekre tudok gondolni.
Szinte rezdületlenül figyelem, ahogy nekilát kifejteni, miért két külön dolog az, ha a közvetlen vérivást tagadom meg magamtól, vagy a kívánt nőt. Egyébként sem reagálnék semmi többet a szavaira, ám így, hogy végül igazat ad nekem, már egyáltalán nincs értelme bármit mondanom. Ahogy elvileg arra se volna, amit ezután kérdez, érdeklődésében eléggé lekezelően nyilvánulva meg. De talán a lekezelő rossz szó. A lényeg, hogy azt érzem rajta és hallom ki szavaiból, hogy jogtalannak és természetellenesnek tartja a létemet. Ez borzalmasan fájna, ha még tudna fájni ilyesmi, de túl sokszor volt már dolgom vele.
- Igen. - felelek hát csak ennyit nyugodtan. Igen, azzal, hogy a Teremtőm átváltoztatott, új életet adott nekem. Jelenleg csak a csontvázam heverhetne valahol mélyen a föld alatt, jó esetben. Ehelyett itt társalgok a lánnyal, a stégen ülve. Becsülöm és élvezem az életemet. Persze, a halandók szemében én már nem élek, igaz? Egy járkáló hulla vagyok. Hát... ez nagyon kedves. Komolyan. Dehát mit vártam tőlük? Mindig is ilyen végtelenül kedvesek voltak.
Alig figyelek már a további szavaira. Csak nézek le magam elé a sötéten hullámzó vízre. Nagyjából persze eljut hozzám, amit mond, de meg se rezdülök rá. Egyedül akkor biccentek egyet, amikor elköszönöm. Menjen csak. Jobb lesz ez most így. Részemről ücsörgök tovább a fadeszkákon, hosszú lábaimat szétvetve, karjaimat felhúzott térdeimen támasztva, lazán lógatva lefelé fehér kezeimet.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. június 16. 00:19 Ugrás a poszthoz

ANIELLA

Ahogy figyelem a lányt, természetesen észreveszem, hogy nincsen minden rendben a járásával. Ez a megfigyelés csak erősíti elképzelésemet fajbeli tulajdonságairól. Felmerül bennem, hogy támogassam lépteit, engedvén Őt belém karolni, de úgy vettem észre, nem rajong a közelségemért, így ezt az ötletet hanyagolom. Viszont már nem fogja sokáig bírni a mellettem gyaloglást, ebben biztos vagyok. Hallom zaklatott, erőlködő szuszogását, és rossz sejtelmem nemsokára beigazolódik...
Ahogy a Fő utczán haladunk, Aniella eszméletét veszti, és összecsuklik. Hosszú karjaimban köt ki, hiszen a reflexeim villámgyorsak. Először csak tartom, hogy ne essen a földre, majd egy könnyű mozdulattal felkapom. Lenézek szép, ájult vonásaira. Szőke haja nedvesen tapad arcára, kecses végtagjai ernyedten függnek alá. Itt állok tehát Bogolyfalva főutcájának kellős közepén, karjaimban egy kimerült, öntudatlan, kabátomba burkolózott leánykával, a szakadó esőben.
- Rohadt élet... - véleményezem a helyzetet egy mordulással, majd egy sóhaj közepette indulok tovább. Hagyom az esőcseppeket végigfolyni hajamon, arcomon, beivódni ruháimba, miközben azon gondolkozom, most akkor tényleg a kastélyba vigyem-e ezt az ágról szakadt kis teremtményt, vagy gyanúmhoz híven a tóhoz, vagy esetleg a házamba, hogy biztos helyen legyen, míg magához nem tér. Bárhová odaérek vele pár pillanat alatt, viszont ott is kell maradnom vele, amíg eszméletlen. Jó, persze, nem kell, de én ott fogok maradni.
Mindezt természetesen egész rövid idő alatt gondolom végig, és hamarosan döntésre jutok, mégpedig arra, hogy elviszem magamhoz a házamba. Alig telik bele tehát egy percbe, és lépek is be vele házam ajtaján.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. június 16. 00:45 Ugrás a poszthoz

ANIELLA

Alig egy-két perce esett össze ez a kis szőkeség a Fő utczán, akit az ölemben tartva most házamba lépek. A kilincset kezemmel nyomom le, de az ajtót vállal lököm be. Bőrig áztam a zivatarban, hiszen dzsekimet, amely valamennyire védett volna ettől, a leányzóra adtam, aki ájultan lóg karjaimban. A nappalimba megyek vele, és ott szépen lefektetem kanapémra. Leveszem róla hatalmas kabátomat, aztán elnyűtt, csuromvizes cipőitől is megszabadítom. A többi ruháját rajta hagyom. Nagyobb a veszélye annak, hogy kiborul, ha meztelenül, vagy idegen holmikban találja magát, mint hogy megfázzon a nyirkos darabokban. Ez utóbbit elkerülendő, hozok egy takarót, és ráterítem, aztán felugrom hálószobámba, lecserélni vizes, rám tapadó cuccaimat. Eközben természetesen figyelek a földszint neszeire, ébred-e a lány. Dehát a pár pillanat erejéig, míg odafent vagyok, nem történik változás.
Miután visszaértem, megállok a küszöbömön, és a kanapémon heverő Aniellára nézek. Pompás. Először az a bohókás, csavargó nőszemély, most meg ez a kiütött lányka. Látogató látogatót követ mostanában nálam. Nem erre vagyok beállva. Dehát ez van. Pislogok még így távolról felé, majd mezítlábas léptekkel sétálok a nappaliba. Immáron tiszta, száraz ruhadarabok fedik sápadt testemet, fekete ingemben és sötét nadrágomban ülök le szépen a szöszi lábahoz a kanapéra, és csak türelmesen várom, hogy magához térjen. (x)
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. június 16. 01:46 Ugrás a poszthoz

AISHA

Éppen a nappalimban ülök a jobb falra tolt kanapémon, és egy nagybőgőt pengetek szétvetett lábaim közt, amikoris lassan felemelem a fejem, a semmibe révedve, leállva játékommal, ahogy egy különleges erőt érzek meg a közelben. A közel alatt pár kilométert értek. A lényeg, hogy a falukörnyéken valahol. Figyelek még egy ideig, majd félreteszem hangszeremet, felkelek a helyemről, elhagyom házamat, és alig egy perc múlva a lakósoron túl vagyok valahol, amerre az érzékeim vittek. Egy alacsony kerítés előtt állok, amely mintha csak egy sima, zöld füvű mezőt határolna, ám a látszat csal. Erre hamar rájöttem, mikor ideköltöztem.
Besétálok a területre az éjszakai sötétben, és a temetőben találom magam. Sírkövek, fejfák emelkednek kifelé a földből, minden nyugodt és csendes. Már a halk sírdogálást leszámítva, ami valahonnan távolabbról érkezik. Hamar beazonosítom, kitől származik. Ismerem az illatát. Nesztelenül haladok a köves úton, csupasz talpakkal. Pedig nem szokásom így, cipő nélkül mászkálni, dehát most siettem.
Megérkezem a lányhoz, aki egy sírkő mellett kuporog, körülötte pedig kavicsok, cserepeket lebegnek. Összevonom szemöldökömet. Ezt az erőt éreztem én. Tudom, hogy akadnak varázslók, akik képesek a pszichokinézisre. Olybá tűnik, Ő szintén ilyen lehet. Emiatt lenne nekikeseredve? Vagy a környezeti tárgylebegtetés egyszerűen a hangulatának folyománya? Lassan, észrevétlenül közelítek felé, puszta árnyként, majd ahogy mindössze egy-két lépésre vagyok, már hagyom, hogy észrevegyen. Jelentőssé lesz kisugárzásom, mert így akarom.
- Szia Aisha... - köszönök rá lágyan, rekedtes hangomon, figyelve rá, hogy ne ijesszem meg. Mezítlábasan álldogálok fölötte, fekete ing és sötét nadrág fedte, sápadt, langaléta alakommal, és fürkészőn figyelem csupán, lefelé pislogva rá különleges fényű tekintetemmel. (x)
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. június 16. 12:47 Ugrás a poszthoz

ANIELLA

Ülök csak csendes nappalimban, a lány lélegzetét figyelve, és várok. Noha én hallom a falubéli neszeket, ám ez csak kiváló érzékeimnek köszönhető, hiszen egyébként meglehetősen messze vagyunk a többi háztól. Otthonom bár közigazgatásilag valószínűleg a lakósorhoz tartozik, eléggé távol esik tőle, elbújva az erdő fái közt.
Érzem a szőkeség pulzusán, hogy kezd magához térni. Fokozatosan változik szuszogásának üzeme, mígnem felnyitja szép, kék szemeit és pislogva nézelődik körbe. Eltelik azonban néhány perc, mire rám tud fókuszálni. Nyugton ülök sajgó lábai mellett, figyelve eszméletre találását.
- A házamban. Elájult. - tájékoztatom csöndesen, könyökömmel combomon támasztva, fehér kezeimet összekulcsolva lógatva köztük. Félig arcomba lógó hajam mögül, lágyan fürkészve figyelem a lánykát, aki viszont szerintem nem sokáig lesz magánál. Valószínűsítem, hogy hamarosan elalszik. Eléggé kimerült. Nem gond. Kezdem megszokni, hogy mindenféle fehérnépek heverésznek éjszakánként a kanapémon.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. június 16. 20:33 Ugrás a poszthoz

AISHA

Nem tudom, miért ne kéne közelebb mennem. Mármint azt megérteném, ha nem akarja, hogy hozzáérjek, vagy ha most irtózik bármilyen társaságtól, ám szavai hevéből azt olvasom ki, hogy ez inkább figyelmeztetés, arra nézve, hogy nem ura az erejének. Azonban, ha van valaki, aki nem igazán van veszélyben tőle, akkor az én vagyok. Ettől függetlenül engedek távolságtartást szorgalmazó utasításának, és csak állok tovább fölötte egy-két lépésnyire.
Ahogy zokogva kezdi rebegni, hogy Ő ezt nem akarta, körbenézek magunk körül a levegő tárgyakon, aztán ismét letekintek Aishára. Úgy tűnik, a képessége eddig lappangott, és most valaminek hatására előjött. Na úgy beszélek, mintha annyira nagyon jártas volnék a mágikus tudományokban. Bár igaz, ami igaz, van pár száz év tapasztalati előnyöm. Ilyen hosszú létezés alatt elég sok mindent megismer az ember, és hamar következtet a látottak alapján. Occam-borotvájának elve szerint pedig a dolgokra adható magyarázatokból általában a legegyszerűbb a helyes. Ha ezt vesszük figyelembe, akkor tehát a jelen megfigyelések alapján az a legvalószínűbb, amire az imént jutottam. A lány telekinetikus, vagy pszichokinetikus képességekkel rendelkezik, amelyek most kerültek felszínre.
- Meg kell nyugodnod. - közlöm vele csöndesen, ahogy sírva könyörög a segítségemért. Ez nem vigasztalás, hanem a megoldás közlése. A benne lévő energiák olyankor kontrollálhatatlanok, ha zaklatott, ha nem ura a saját érzelmeinek. Le kell higgadnia. Azt kérte bár, ne menjek közelebb, az igényei elég ingadozónak tűnnek szorult helyzetében, így tehát odalépek hozzá, és letérdelek mellé, ahogy a sírkő tövében gubbaszt. Egyebet sem teszek, mint egyszerű nyugalmat árasztok felé. Békésen, figyelmesen és talán némileg tanulmányozón nézek rá lefelé halovány fényű szemeimmel, fehér kezeimet combomra nyugtatva, miközben sarkamra ülök a földön kuporgó lány mellett.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. június 16. 23:32 Ugrás a poszthoz

ANIELLA

Ahogy sejtettem. Kimerültségében ismét önkívületbe kerül, azonban jelen esetben nem ájul, hanem elalszik. Jobb így neki, hiszen egyértelműen fájdalmai vannak. Leterhelte a lábát, nem igaz?... Most már szinte biztos vagyok benne, hogy igazából a  tóhoz tartott. Az a természetes közege. Lehet, hogy oda kellett volna vinnem, nem a házamba hozni. Most már mindegy. Megvárom, amíg viszonylag kipiheni magát. Csak azt nem tudom, vajon mikor veszi fel az eredeti alakját. Azt kizárhatom, hogy akkor, ha víz éri, hiszen mindketten bőrig áztunk nemrég. Ő mégis olyan, mint eddig. Ezen morfondírozva kelek fel a kanapéról, és megyek a dolgomra.
Az eső kopogása szolgál most hangulatzenéül ahhoz, hogy böngészgessem és rendezgessen laptopom tartalmát, majd elszórakozzak egy Geiger-Müller számlálóval, és egyéb, hasonlóan hasznos és számomra érdekes tevékenységeket űzzek. Eléggé elmegy mindezekkel az idő, és azon kapom magam a konyhában ülve a sakktáblám előtt, hogy lassan elérkezik a napkelte. Remek. Le kéne feküdnöm, pedig meg akartam várni, hogy Aniella felébredjen. Lemondóan fújok egyet, megbarátkozva a gondolattal, hogy az ébrenlétem a nappalba nyúljon, amikor felfigyelek a szomszéd szobából a szőke kis teremtmény megváltozó légzésére, aztán rögtön engem hívó szavait hallom. Egy pillanat alatt nappalim ajtajában termek, és hosszú léptekkel indulok meg a felébredt leányzó felé, hamar odaérve hozzá, érdeklődő tekintettel ereszkedve le mellé a kanapéra. Mi ez a lélekszakadt segélykérés?
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. június 17. 00:46 Ugrás a poszthoz

ANIELLA

Ahogy beértem a nappalimba, éppen megpillantottam még a meztelen lányt, mielőtt az elfedte volna magát. Számtalan pőre hölgyet láttam már, ettől aztán nem jövök zavarba. Figyelmesen foglalok helyet mellette, várva szavait. A szög hamar kibújik a zsákból. Tehát sellő. Ahogyan gondoltam. Bólintok neki. Nem tűnök meglepettnek. Hiszen vallomásával egyszerűen csak megerősítette erős gyanúmat. De várjunk csak... átváltozik? Így? Itt? Most? Ó, értem már. Jó ég, Adam, hogy lehetsz ennyire sötét? Hát persze. A nap felkelte alakítja vissza. Hozzám hasonlóan a nappal és az éjszaka váltakozása a sorsdöntő a számára. Ugyan Ő talán még éppen csak sejtheti, én mi vagyok. De az elmúlt órákban kisebb gondja is nagyobb volt annál, mintsem hogy az én fajbeli hovatartozásommal törődjön.
Nem mondok semmit, csak felállok, és lehajolok a szőkeségért, könnyedén kapva az karijaimba ismét törékeny, takaró fedte testét, és indulok vele fel az emeletre. Most nem mozgok villámgyorsan, nem akarnám ezzel megrémíteni. Eszméletlen állapotában minden gond nélkül suhantam vele, viszont most inkább nem kockáztatnám. Egy perc alatt így is bőven fenn vagyok.
Belépek vele a mosdóba, óvatosan lehelyezem Őt a kádba, és egy laza mozdulattal lekapom róla a takarót, majd átnyúlok fölötte a falközépből kilógó csaphoz, és jócskán megnyitom. Állítgatom egy kevés ideig, hogy kellemes legyen a hőfok, majd felegyenesedem. Nem nézek meztelen teste felé, csak arcát fürkészem, várva, minden rendben lesz-e vele. Közben odakint, sötét függönyeimen túl világosodni kezd a táj, ahogy felkel a nap. Nyűglődő képet vágok. Nem kéne már fönn lennem. Rosszul vagyok a nappaltól. De nem hagyom itt a sellőlányt, míg biztonságban nem tudom. Csak állok fölötte magas, lidércszerű alakommal, és fáradt fényű szemekkel figyelem Őt.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. június 17. 19:55 Ugrás a poszthoz

ANIELLA

Ahogy lábai uszonnyá alakulnak, odanézek rájuk, aztán vissza arcára, amelynek szép vonásai helyén csúf ábrázat tűnik fel. Láttam már sellőt, azonban emberformából visszaalakulni még soha. Sejtettem, hogy létezhet ilyesmi, ám dolgom még nem akadt vele. Figyelem még egy pár pillanatig a zöldes ábrázatot, a vízinövényekre emlékeztető hajkoronát, és a vicsorgó fogakat, aztán ahogy Aniella az ajtó felé int, veszem az adást. Nem kell kétszer mondani, hiszen amúgy is az ágyamba vágyom. Így tehát bólintok neki, és egyszerűen magára hagyom a vízzel telt kádban. A nappaliban még felszedegetem a szőkeség ledobott ruháit, kiteregetem az egyik székre száradni, aztán a hálószobámba megyek, és lefekszem végre.
A nap eltelte után, az alkonyt követően nem sokkal észlelem a neszezést a mosdó felől. Hümmögve fordulok a hátamra, kászálódom ki paplanom alól, magamra dobom csíkos köntösömet, és kisétálok a folyosóra, onnan pedig át a fürdőhöz. Ahogy a küszöbre lépek, megjelenek a leányzó mellett a tükörben. A hiedelmekkel ellentétben van tükörképem, igen.
Nem mondok semmit, csak lassan, kissé még álmoskás szemekkel figyelem Őt arcomba lógó hajam mögül, ismét emberi, törölköző fedte alakját szemlélve. Szerencsére, úgy tűnik, nincsen nagy baja, bár valószínűleg a kád egyáltalán nem volt a legkényelmesebb a számára. Fürkészem Őt, várva szavait arra vonatkozólag, mire van még szüksége és mik a további tervei, miközben hosszú kezeimet magam mellett lógatva állok köntösömben a küszöbön. (x)
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. június 18. 00:40 Ugrás a poszthoz

ANIELLA

- Nem tesz semmit. - bólintok a lánynak a tükörben, amikor kifejezi nekem háláját. Ennél többet pedig nem is várok, igazából még ennyit sem vártam. Lehet, egyáltalán nem megszokott egy magamfajtától a hátsó szándék nélküli, egyszerű jó cselekedet, a segítség nyújtás, vagy éppen szimplán a törődés, azonban számomra ez komolyan nem tesz semmit. Nem probléma. Egyszerűen úgy reagálok minden adott helyzetre, hogy képességeim szerint a legjobbat hozzam ki belőle. Nem azért, mert szent volnék. Ó, nem. Az koránt sem vagyok. Csak szeretem a kihívásokat, szeretem megoldani az elém kerülő helyzeteket.
Változatlanul a fürdőszobám küszöbén magasodok köntösömben, és szemlélem Aniella tükörképét, hol pedig valódi önmagát, ahogyan háttal áll nekem. Szőke haja leomlik pőre vállára, kékes árnyalatú törölközőmet magára tekerve tartja vékony kis testén. Ismét felcsendül szelíd hangja. Ételt kér tőlem. Hát remek. Már megint így járok. Pedig múltkor, amikor betévedt hozzám az a helyes, lökött leányzó, úgy döntöttem, veszek itthonra valami emberi fogyasztásra alkalmasat, pontosan az ilyen esetekre. Azonban még nem tettem ezt meg. Bezzeg, ha majd ezek után feltöltöm itthonra a készleteimet, biztosan nem toppan be hozzám többé egy halandó lélek sem.
- Nincsen. - felelem csöndesen kérdésére.
- De... adhatok némi pénzt ételre, ha elfogadod. - ajánlom fel, végigpillantva rajta. Tessék, a történelem ilyen gyorsan ismétli önmagát. Hát mi vagyok én? Bajbajutott Lány Ellátó Vállalat? Úgy tűnik. Nem mintha ez akkora gond lenne. Nekik biztos nem az. Békésen fürkészem a tükör előtt álló Aniellát, várva elhatározását, közben röpkén elsandítva a WCmből kinőtt bokor felé. Esküszöm, ez egyre terebélyesebb. Lehet, hogy le kéne vágnom.
- Meg ruhára. - teszem még hozzá, ahogy eszembe jutnak kinyúlt, feslett göncei, amik a nap folyamán valószínűleg már megszáradtak a nappaliban, a székre terítve. Habár nem tudom, mikor tud felkeresni szabóságot vagy ruhaüzletet a közelben. Ételt tud venni a csárdában, Kíra is ott vett, az nem probléma. De vajon akad-e ruházati bolt, ami nyitva van a nyári napnyugta után, vagy éppen már a napkelte előtt? Eléggé kétlem. Mindegy, én adok neki, ha elfogadja, aztán majd megoldja.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. június 18. 23:50 Ugrás a poszthoz

ANIELLA

Úgy látom, zavarba hozom a felajánlásommal, ami nem egy meglepő dolog különben. Itt tölti éjjelét és nappalát egy idegen férfi házában, aki aztán pénzt kínál neki. Ugyan nem úgy tűnik, mint aki bármit ezek mögé gondolna, csak egyszerűen valószínűleg ilyen típus. Kellemetlenül érinti a nagyobb szívességek elfogadása. Hát jól van. Nekem mindegy. Van bőven pénzem, nem állna semmiből adnom neki valamennyit. De tényleg, ahogy gondolja. Figyelem, amint még éppen visszahúzza magán lehullani készülő törölközőjét, majd felém indul, ruhái holléte felől érdeklődve.
- A nappaliban száradnak. - intek az alsóbb szint felé, és már indulok is arra  csíkos köntösös, mezítlábasan közlekedő, hosszú alakú felvezetőként. Amint leértünk, lazán mutatok a széken lógó ruhaneműk felé, és tapintatosan hátat fordítok, ha esetleg máris magára akarná kapni őket. Dehát miért is ne akarná?
- Szóval... éjjel ember vagy, nappal pedig sellő? - kérdezek rá ilyen egyszerűen arra, hogyan is van ez a lánnyal. Közben az egyik polcomon kezdek rendezgetni pár kötetet, ha már úgyis így előttem van. Olyan lenne akkor a kis szöszi, mint egy vérfarkas? A környezeti tényező hatására alakot vált? De vajon melyik az igazi énje? Mert a vérfarkasok nagy része embernek tartja magát. Nem pedig egy ragadozó vadállatnak. Azt mondják, az átalakulással a valós lényük háttérbe szorul. Aniellával vajon hogy van ez?
- Tehát mégsem a kastélyban laksz, nem igaz? - emlékeztetem átlagos hangon buta kis hazugságára újabb érdeklődésemmel, miközben a könyveimet növekvő sorrendbe rakom, gerincüknél a már helyükre tettekhez mérve a soron következő darabokat.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. június 19. 00:43 Ugrás a poszthoz

KÍRA

Kellemes az este. Tökéletes időpont rá, hogy megejtsem a bevásárlást otthonra. Ilyet is ritkán csinálok. Nálam a készletek feltöltése annyit tesz, hogy felkeresek egy kórházat, lefizetem, akit le kell, és elhozok pár adag vért a fémtermosztátjaimban. Ezek persze nem sima termoszok, hanem egészen speciálisak. Alapvetően mugli gyártmányok, ám én alkalmaztattam rajtuk egy mágikus eljárást, amitől még hatékonyabbá lettek. Tartósítják tartalmukat, megőrzik a betöltéskor rájuk jellemző állagot, hőfokot, minőséget. Elvileg persze egy idő után módosul a tárolt folyadékok szerkezete, azonban annyi ideig még soha nem halogattam a fogyasztásukat, hogy ez kiderült volna.
A bevásárlásomat a falu pubjában ejtem meg. Nem mintha azt erre találták volna ki, csakhogy én lebeszéltem az egyik alkalmazottal, hogy szerezzen be nekem egyet, s mást, én pedig eljövök érte. Nem szándékozom persze majd mindig így eljárulni azokért a holmikért, amikre szükségem van. A tapasztalatom az, hogy pár hónap alatt sikerül kialakítanom olyan ismeretségeket, hogy házhoz jöjjön, ami kell. Most egyelőre azonban még nem ez van.
Amint tehát beszereztem, amiért jöttem, indulok vissza a házamhoz. Elég bizarr látványt nyújthatok napszemüveget viselő, sötét kabátos, fekete farmeros, bakancsos, nyurga, sápatag alakommal, amint kezeimben két, zsák anyagú szatyorfélét lógatva ballagok hosszú lépteimmel a kis falu utcáin. A csomagok konzerveket, rágcsálnivalókat, teafüveket és hasonlóan hosszan elálló, emberi fogyasztásra alkalmas holmikat rejtenek, tekintettel arra, huzamos időn belül hány olyan illető járt a házamban, akinek igénye lett volna erre.
Lelassítok és végül megállok, ahogy ismerős illatra leszek figyelmes. Irányába fordítom arcom, és felé indulok, mígnem kilyukadok a játszótéren, megpillantva azt a bizonyos lökött, csavargó leányzót, Kírát egy sátor mellett. De mégis mit csinál ott a földön? Összevont szemöldökkel pislogok felé, miközben a cuccaimat lerakom egy padra. Á, látom már, felmegy hídba. Azonban nem sokáig áll az a szegény híd. Érdeklődve fürkészem a szerencsétlenkedését, aztán odalépdelek hozzá, és megállok fölötte.
- A ma esti szállása? - kúszik bele rekedtes hangom az éjszakába, kérdésemet bármi nemű üdvözlet nélkül szegezve a lánynak, miközben sátrára tekintek sötét lencséim mögül. (x)
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. június 19. 17:59 Ugrás a poszthoz

KÍRA

Valamivel felbosszanthattam a barna leányzót, hiszen eleinte bár büszkén ismeri el, hogy a sátor, amit szemlélek, valóban az alvóhelye, azonban csakhamar talpra szökken, és fenyegetőnek szánt tartást vesz fel, pávaként fújva fel magát, csinos vonásait megkeményítve. Mielőtt viszont még elárulná nekem, mi háborította fel ennyire, rendre utasít engem. Felszólít rá, hogy vegyem le a szemüvegemet. Rezzenéstelenül pislogok le rá továbbra is, sötét lencséim mögül, hosszú karjaimat magam mellett lógatva, várván a folytatást. Nem kell sokat várnom. Habár, meg kell valljam, nem sok minden tisztázódik számomra ettől. Mit ne mondjak el senkinek? Hogy a játszótéren csövezik? Hirtelen nem tudok másra gondolni, hiszen... mi mást lestem volna ki? Mellesleg nem is leselkedtem, hanem csak idejöttem és megnéztem Őt. Vagy ez kimeríti vajon a leselkedés fogalmát?
Fekete póló fedte, lapos hasamat megböködi egy papírtekerccsel, fenyegető szavait alátámasztandó. Meg se rezzennek erre, viszont lenézek oda, és miközben tegeződést javasol, egyszerűen kikapom a kezéből a hirdetést. Mozdulatom olyan gyors, hogy Kíra talán még fel sem fogja, hogy nincs már markában a szórólap, mikor én már kihajtogatva szemlélem azt.
- Bogolyfalva Csillaga... - olvasom fel csöndesen a tehetségkutató címét.
- Indulsz rajta? - használok máris tegező formát, napszemüveges arcomat a lányra emelve a papírról, miközben azt visszanyújtom neki. A kép pedig ekkor áll össze. Nem attól félt, hogy a lakóhelyét lestem ki, hanem attól, hogy a produkcióját a gyakorló folyamatában. Az a hídba felmenés az akart lenni. Arról kérdezte tehát a véleményemet. Nyilván valami torna-, vagy kortárstánc bemutatóra készül. Leveszem a napszemüvegem, és kabátom belső zsebébe csúsztatom. Az se baj, ha úgy hiszi, a parancsának teszek eleget ezzel. Végigtekintek a csapzott külsejű leányzón
- Senkinek nem mondom el. - ígérem meg rekedtes hangomon.
- Pontosan... miben mennyire vagy reménytelen eset? - vonom össze sötét szemöldökömet, megpróbálván kideríteni, jó-e az elméletem arról, hogy a próbája közben zavartam meg Őt. És ha jó az elméletem, mégis milyen próba volt az. Míg a válaszát várom, szépen odasétálok a közeli padhoz, és leereszkedem rá, hosszú lábaimat hanyagul szétvetve. A holmijaim egy másik padon hevernek, ott a játszótér szélén. De cseppet sem izgulok amiatt, hogy bárki szemet vetne rájuk. Nem mintha ne volna kívánatos két, telepakolt vászonszatyor, de nem lesznek sokáig azok, ha az őket eltulajdonítani vágyó rájön, kitől akarja őket eltulajdonítani.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. június 19. 23:23 Ugrás a poszthoz

ANIELLA

A sellőlány meglehetősen hipp-hopp elkészül a ruhái magára kapásával, és odajön mellém, csodálni, ahogyan a könyveimet rendezgetem. Noha látom, kellemesen mulattatja csíkos köntösös valóm, ez engem egy csöppet sem zavar, és nem rontom el az örömét azzal, hogy bárhogyan szóvá tenném, vagy tudtára adnám, hogy tisztában vagyok ezzel.
- De... ez hogyan lehetséges? Mármint... örökölted vagy más behatás eredményezte? - sandítok le oldalra, rákérdezve, hogy lehet az, hogy nappal egyik, éjjel másik. Genetikai? Ember az egyik szülő, sellő a másik? Az ilyesmi megeshet egyáltalán? Jó, persze, mi ne eshetne meg a világunkban? Aztán meglehet, hogy egy varázslat következménye mindez. Hamarosan kiderül. Már ha elárulja nekem.
Finoman szembefordít magával, én pedig felhagyok a kötetek pakolászásával. Lenézek a szép, kék szemekben, saját, hasonló árnyalatú, ám koránt sem olyan ártatlan tekintetű látóimmal, és hallgatom kérdőn kérő szavait, miközben barátságosan kapaszkodik kezembe. Észreveszem vonásain, hogy felfigyel bőröm hűsére és pulzustalanságomra. Vagyis igazából azt látom rajta, amint megdöbben kissé, a döbbenetét pedig ennek tudom be. Hiszen most ezt tapasztalhatja belőlem, ami ilyen arckifejezésre és elhúzódására késztetheti.
- Nem mondom el senkinek. - ígérem csöndesen, rekedtes hangomon, kissé arcomba lógó, sötét tincseim mögül pislogva lefelé a szőkeségre. Azt nem fogom mondani, hogy bízhat bennem. Az az Ő döntése, megteszi-e. Ő tudja, rászolgáltam-e már, hogy így tegyen. Meg különben is, én egyáltalán senkiben nem bízom saját magamon, meg talán a Teremtőmön kívül. Mi jogon mondanám hát azt neki, hogy bízzon csak bennem? Pedig egyébként megteheti. Nem szokásom hazudni, és betartom minden ígéretem. Amit nem tudok betartani, azt nem ígérem meg.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. június 19. 23:50 Ugrás a poszthoz

KÍRA

Remek. Lett egy szórólapom. Pedig a frásznek kell ez a papírdarab. Na mindegy. Összehajtom, dzsekim belső zsebébe teszem, és megyek a padhoz. Különben nem tudom, mit van a csajszi felháborodva, amikor Ő állt neki böködni engem azzal a hülye pergamennel. Nem tanították meg neki, hogy vámpírokat nem szúrkálunk összetekert szóróanyagokkal, meg úgy egyáltalán semmivel?
Kíra persze szokásához híven hamar megnyugszik ismét. Egyébként sem izgattam volna magam a feldúltságán, természetét ismerve azonban végképp nem teszem. Tökéletes hangulatingadozásai vannak. Mire az egyikkel törődni kezdenék, máris jön a másik. Így az imént még vérig volt sértve, most meg már a torna tudományát mutogatja nekem.
Az a helyzet, hogy én már akkor látom, hogy ez így nem lesz jó, amikor nekikezd annak a cigánykeréknek, de az is nyilvánvaló, hogy nagy baja nem fog esni, így hagyom végigvinni a gyakorlatot. Legalább tanul a saját hibájából, és arra a felismerésre jut, hogy mást kell kitalálnia. Nem mintha egyetlen elrontott gyakorlat után így el kéne csüggedni, de tény, ami tény, a tehetségkutató túl közeli időpontban van, addig nem fogja a tökélyre fejleszteni gimnasztikai képességeit.
Fogaimat finoman összeszorítva fejezem ki együttérzésem a leányzó fájó nagylábujja miatt, noha persze nekem nagyon-nagyon régen fájt már úgy bármim, mint egy embernek. Apropó halandók...
- Bevásároltam otthonra néhány ennivalót nektek. - felelem, vállam fölött lazán hátramutatva hüvelykujjammal a két lerakott szatyromra. A "nektek" alatt természetesen nem pont Kírát meg az adandó társaságát értem, hanem Kíra fajtáját, tehát bármilyen hozzám betérő embert. Így Kírát is, persze.
- Jut eszembe... - vonom össze szemöldökömet, ahogy bevillan valami, amin a minap gondolkoztam el, éppen az ételkészletek feltöltésének kapcsán. Végigmérem kicsit a barna leányzót, aztán ismét a szemébe nézek.
- Keresek valakit, aki néha napján beszerezne nekem egyet, s mást. Persze, megfizetném. - bólintok, ahogy elé tárom, kire lenne szükségem. Nem mondanám alkalmazottnak, csak valakinek, aki közre jár az érdekemben, megvesz nekem bizonyos holmikat, amiket vagy nehéz volna az ébrenlétem idején, éjjel magamévá tennem, vagy olyan helyen találhatóak, ahová én nem annyira szívesen megyek. Mert mondjuk nincsen éppen kedvem hozzá. Az utolsó lakhelyeim mindegyikén volt egy-két ember, akire rábíztam ilyen feladatokat. Nekik is jó, nekem is.
- Tudnál ajánlani valakit? - emelem meg sötét szemöldökömet, figyelve Kíra kifejezését, és bár semmim nem árulkodik erről, azért valahogy remélem, hogy esetleg Ő maga vállalkozik erre.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. június 20. 00:27 Ugrás a poszthoz

GWEN

A szőke leányzó nem tűnik rémültnek, sem olyannak, mint aki kellemetlenül érezné magát a jelenlétemtől, vagy attól, hogy megszólítottam. Ezt felelete megerősíti. Nem zavarom Őt. Még be is mutatkozik.
- Szép hosszú név... - állapítom meg egyenletes hangon.
- Adam Kensington. - közlöm a sajátomat, jelentős angol akcentussal. Míg az idegen nyelvek szavait egész korrektül ejtem, és kevéssé tetten érhető származásom, addig anyanyelvem szavaiban nem korlátozom britségemet.
- Ausztriából költöztem ide nemrég. De Londonban születtem. - felelem az udvarias érdeklődésre, közben elcsigázva hintáztatva magam tovább, kapaszkodva fehér kezeimmel a láncokba. A nemrég különben egy bő hónapot jelent. Szóval nem a napokban érkeztem, csak éppen most kezdtem eljárni a környéken. Ezidáig a házamban pakolásztam. Azt mondják, minden rendben van, ha a rend bent van. Valahogy szokásommá vált, hogy bárhova költözöm, először a házamat hozom arra a szintre, hogy igazán otthonosan érezzem magam benne, és csak utána teszem magamévá a környező vidéket is.
- Te? - kérdezek vissza, sötét szemöldökömet kiemelve napszemüvegem kerete fölött. Mármint nem csak arra gondolok, hol született, vagy honnan jött, hanem, hogy itt mióta van és hol. Tényleg a tanodába jár, mint gondolom?
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. június 20. 19:18 Ugrás a poszthoz

KÍRA

- Nem kell csábítani, jöttök Ti magatoktól. - felelem kissé száj elhúzva, színpadias feltételezésére, amit bár kérdőn ejt meg, olybá tűnik, teljesen elkönyvelte magában, hogy én mindenféle ajánlatokkal kecsegtetek egyeseket, esetleg kincseket szórok el a házamig vezető úton, hogy odacsalogassam a népeket. Különben a mondatomhoz mellékelt fintorom nem Kíra házamban való felbukkanásának szólt, még csak nem is a bajba jutott sellőlány esetének. Nem azoknak a látogatásoknak, amelyek már végbementek, hanem azoknak, amik statisztikailag még rám várnak. Az egyik vendég bevonzza a másikat, ez ilyen egyszerű. Tapasztalatból tudom. Egyes lakhelyeimen éveket éltem le anélkül, hogy akárki a lábát betette volna, míg másutt meglehetősen közkedvelt házigazdának számítottam. Mindig ahogy alakult. Noha jobban szeretem az alapvető magányt, amelyet még a társasági időszakaimban is rendre biztosítok magamnak.
- Nincsen rá feltétlenül szükségem. Bármit megszerezhetnék magam, de... szeretem olyanokra bízni, akiknek ez jóval hétköznapibb feladat, és akik szívesen elvállalják. - magyarázom meg a leányzónak, nem áltatva semmivel. Elhitethetném Vele, hogy életbevágó ez a munka, hogy létezni sem tudok egy efféle segéderő nélkül, azonban ez hatalmas ámítás volna. Olyasmikkel pedig nem élek. Szeretem, ha mindenki tudja a helyét és szerepét. Persze, attól még, hogy nem létfeltétel, igenis fontos. Nekem az. Nagyban hozzájárul a közérzetem szinten tartásához. Igen, lehet nekem még ennél rosszabb közérzetem is.
A hinta oszlopánál támasztó leányzó félbehagy egy kérdést, azonban pontosan tudom, hogyan akarta folytatni. Arra kíváncsi, miért nem alkalmazok delejezést, vagy bármilyen más kényszerítőeszközt, ha egyszer hatalmamban áll. Nos... néha végső esetben megteszem. Csináltam már ilyesmit, nem egyszer. Hogy büszke vagyok-e rá? Nincsenek érzéseim ezzel kapcsolatban. Élek vele, ha szükségét érzem és ennyi. De tény, jobban szeretek előbb minden más lehetőséget körbejárni.
Kíra mosolyán egyértelműen úgy látom, mintha pillanatok kérdése lenne, hogy lecsapjon az ajánlatra, ám hirtelen... nemet mond. Kijelenti, még csak nem is tud olyat, aki alkalmas volna a feladatra. Karjaimat kényelmesen a pad háttámlájára dobva tartom, és lógatom le róla hosszú, fehér kezeimet, ahogy laza, széles terpeszemben ülök, újfent végigpillantva a leányzón a válasza közben.
- Oh... - adom ki a sajnálat apró, rezignált hangját a felelet nyomán, a földre pillantva, aztán ismét Kírára szegezve eleven, mégis sápatag fényű, kék szemeimet. Mi lelte Őt vajon? Miért lépett vissza, mikor úgy tűnt, kapva-kap az alkalmon, és lelkesen jelentkezik Ő maga?
- Valami baj van? - kérdezem lágy, figyelmes hangon, kissé lehajtva fejem, és oldalra biccentve, így fürkészve a fűszálakkal bíbelődő lányt, szemöldököm összevonva kissé.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. június 20. 20:50 Ugrás a poszthoz

GWEN

Egyáltalán nem értem, hogyan jön neki ez a Drakula grófos kérdés. Össze is vonom kissé szemöldökömet, leengedve napszemüvegem mögé. Hiszen az a kastély Romániában van. Egyáltalán nem adja magát az érdeklődés abból, amit elárultam neki.
- Jártam már ott, igen. - válaszolok, minden esetre. Voltam ott valamikor a XIX. században. A környéken akadt dolgom, és úgy gondoltam, érdemes elnézni arra a helyre, amellyel a fajtámat egyik tagját, vagy éppen eredetét azonosítják. Noha a helyzet egészen más.
Végighallgatom, a szőkeség hová valósi, és hogy hol töltötte halandó élete eddigi jelentősebb részeit. Ezt követően ismét olyat kérdez, amit nem annyira tudok mire vélni. De próbálom végigvenni, mi utal rajtam arra, hogy auror lennék. Biztos egyszerűen csak a bizarr külsőm.
- Nem, nem vagyok az. - rázom meg finoman a fejemet, nem fáradva annak felfedésével, mivel foglalatoskodom, ha egyszer nem ezzel. Nézegetem még kicsit a lányt, majd ismét feltekintek a felhős, esti égre, napszemüvegem lencséi mögül. A várt eső elered, könnyű cseppekben hullva szelíden alá. Részemről azonban nem fogom menekülőre, csak lagymatagon hintázom tovább.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. június 21. 11:49 Ugrás a poszthoz

KÍRA

A lány logikája pont fordított, mint az enyém. Otthonaim választása ráadásul esetemben évszázadok tapasztalatain alapul. Mégis hogy költözhetnék be egy lakósorba egy ilyen kis településen? Egy-két nap, annyi se telne bele, és az emberek beszélni kezdenének a szomszédjukban lakó, sápatag fiatalemberről, aki csak éjjelente jár ki. Hamar rájönnének a fajtámra, és akárhogy varázslóközösség ez, tartanának tőlem. Páran elköltöznének, vagy engem kérnének meg, hogy máshol lakjak. Hogy aludnának nyugodtan azzal a gondolattal, hogy egy fal választja el őket valakitől, aki a vérükkel táplálkozik? Magyarázatomat nem tárom Kíra elé, csak tekintetemmel üzenem, hogy részemről ezt egészen másként gondolom.
- Nincsen ellenemre a társaság, csak jobban szeretek magam ráakadni, én eljárulni hozzá, nem pedig fordítva. - fejtem ki azért az első felszólításával kapcsolatos álláspontomat, csöndesen.
- Persze, akadnak kivételek... - kúszik kellemes vonású arcomra egy apró, barátságos mosoly, miközben végigpillantok a lányon.
Jóleső kifejezésem elhalványodik azonban, mígnem egészen leolvad, ahogy látom zaklatottságát. Nyilvánvalóan én váltottam ezt ki belőle valamiképpen, csak még nem tudom pontosan, mivel és miért. Mintha el akarná mondani, csak nem lenne képes rá. Nem találja a szavakat, egyszerűen a torkán akadnak. Nyílt tekintettel figyelem, karjaimat lehúzva a pad támlájáról, kissé előre dőlve ültömben, könyökömet combomra támasztva, fehér kezeimet lelógatva köztük.
Betekintést enged az elméjébe. Ugyan ez jóval több, minthogy a gondolatait hallgassam. Nagyjából olyan ez nekem, mintha egy merengőben járnék. Nem annyira életszerű, de annál valósabb és több érzékre ható, mint ha mondjuk egy filmet néznék. Azonban tényleg ritkán élek ezzel. Nem tartom túl etikusnak. Az viszont más, ha valaki megengedi, vagy akár megkér. Esetünkben a kettő összességéről van szó, úgy érzem. Ősi fényű tekintetem elmerítem hát Kíráéban, akire azonban ez semmilyen kellemetlen hatással nincsen. Nem érzi úgy, mintha a fejébe furakodtak volna, vagy bármi hasonló. Sőt, igazából megnyugszik kissé, miközben átengedi magát nekem, és úgy kapaszkodik a tekintetembe, mintha a kezemet fogná, így tudva magát biztonságban.
Fájdalom. Magatehetetlenség. Villanó fények. Kilátástalanság. Félelem. Emberek, akik nem segítenek. Érzem az elhagyatottságát, a kínt, a keserűséget. Halovány szomorúság kúszik a szemembe, és mélyet lélegzem, amit lassan szusszanok ki. Kihátrálok a lány elméjéből, tekintetem viszont nem veszem le róla.
- Soha nem tennék Veled ilyesmit. - közlöm, ajkaim közt susogva csupán, de annál szilárdabban ejtve szavaimat. Egyértelműen az ajánlatomtól hasított mindez belé, szörnyen ismerőssé téve a helyzetet. Valahogy úgy éreztem, a gondolatait élve, hogy a dolgát végezte, amikor történt Vele valami. Megbízása volt, a megbízója pedig csak azzal törődött, amit feladatul adott neki, Őt pedig magára hagyta egy szorult, kínokkal teli helyzetben. Ennyi körvonalazódott ki nekem az elméjébe tekintésem során. Ez az, ami rátört most. A félelem, hogy ismét ilyen helyzetbe kerülhet. Általam. De ez az, ami nem fog megtörténni.
- Kíra, szeretném, ha Te vállalnád a feladatot. Ha Te lennél a beszerzőm, segítőm, asszisztensem... ahogy tetszik. - vonok vállat, nem kerülgetve tovább a témát. Az emlékeibe nézve, vágyam csak erősödött ezzel kapcsolatban. A lányt akarom. Őrá akarom bízni ezt. Most pedig ezt egyértelműen ki is nyilvánítottam. Persze, nem fogok erősködni, hogy most feleljen erre. Noha jó lenne. Neki is, szerintem.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. június 21. 23:35 Ugrás a poszthoz

AISHA

Ahogy a lány kezd megnyugodni, és felhagy a sírdogálással, valamint légzése viszonylag helyre áll, úgy a körülöttünk lebegő kövek is szépen visszaereszkednek a helyükre. Épp csak feléjük pillantok, körbetekintve, de amint Aisha felnéz rám a sírkő mellett kuporgásból, arcára engedem nyugodt, markáns fényű szemeimet. Hálájára bólintok csupán, a viccétől pedig csak jobban ellágyulnak vonásaim. Úgy tűnik, inkább nevetni akar, mint sírni. Ez teljesen helyénvaló.
- Luca? - kérdezek rá az említett illetőre ilyen szimplán, sötét szemöldökömet összevonva, miközben üldögélek tovább sarkamon, a sír mellett térdepelve.
- Most először történt Veled ilyesmi? - érdeklődök a tárgymozgatásról, közben kissé elnézve magunk köré, ahol azonban már nyoma sincs a jelenségnek. Utána kék szemeimet ismét a leányzóra szegezem. Baromi elveszettnek tűnik. Próbálom megérteni, ami Vele történik. Valószínűleg olyan lehet ez, mint mikor vámpírrá változtam, és a kezdeti időkben egyszerűen úgy éreztem, nem vagyok ura a cselekedeteimnek. Ez hasonló lehet. Kár, hogy nem emlékszem rá annyira. Talán többet tudnék segíteni.
- Ne menjünk valahova máshová? - pillantok aztán el az éjszakában fölénk tornyosuló fejfák és sírkövek között. Nekem mondjuk tetszik, jól elvagyok itt, de egy halandónak, aki megfázhat, aki elfáradhat, akinek kellemetlen lehet a rideg földön ülni, talán nem akkora élmény. Arról nem is beszélve, hogy egy csomó halott ember fölött heverészünk.
- Vagy... nem kéne visszamenned? - ráncolom homlokom, ahogy ráébredek, neki feltehetőleg nem szabadna ilyenkor errefelé kószálnia. Biztosan aggódnak érte, noha jogos, hogy a jelenleg uralhatatlannak tűnő képességével inkább kietlen vidékre futott. De ez akkor sem ideális hely egy ilyen fiatal lány számára, szóval bármi legyen a döntése, felemelkedem térdelésemből, jócskán fölé magasodva, és lenyújtom neki hűs, hosszú kezemet, hogy felsegítsem.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. június 22. 12:51 Ugrás a poszthoz

AISHA

Hallgatom, ahogy megmagyarázza, ki ez a bizonyos Luca, és hogy mi történt pontosan, amitől a képessége most először megmutatta magát. Hümmögök csak egy keveset, lesütve a szememet a sötét földre, elgondolkozón. Érdekes, mert biztos, hogy ez előtt is zaklatták már fel események. Vajon miért pont most lett ez a következmény? Elérte azt az életkort, hogy kiütközzék ez nála? Elég magas szintet értek el az energiái? Ilyesmikre tudok gondolni.
- Lehet, hogy legközelebb még nem tudod majd, mihez kezdj vele, és harmadszorra, negyedszerre sem, de... képes vagy megtanulni uralni. Hidd el! - bólogatok, és tudom, hogy ez most lehetetlennek tűnik Aisha számára, pedig így lesz. Ha én megállom, hogy pár naponta átharapjam egy ember torkát, és szárazra szívjam, akkor Neki is menni fog, hogy csak akkor mozgasson tárgyakat, ha úgy akarja. Ez rajta múlik. Úgyhogy egyáltalán nem kellene így nekikeserednie.
- Na ez aztán egy eszméletlen hülyeség. - véleményezem ilyen egyszerűen, közömbösnek tetsző arccal, lenézően monoton hangon, amit a körülöttünk a földben heverő halottakról mond. Mármint az igaz, hogy nekik csak egyetlen gondjuk van: az, hogy nem élnek. Az meg szerintem eléggé gáz.
- Ahogyan az is, amit az iskoláról mondasz. - bólintok, lefelé nézve a lány szemeibe, ahogy állok előtte, fölé magasodva nyurga, árnyszerű alakommal, és még mindig fogom a kezét nagy, hűs kezemmel.
- Pontosan az az a hely, ahol tudnak segíteni. Biztosan van valaki, aki ért ott ehhez. Ha pedig nincsen, Ők azok, akik ajánlhatnak valakit. Akik kereshetnek Neked valakit, aki segít. A tanáraidhoz kell fordulnod! - közlöm Vele nyílt, szilárd fényű szemeimmel, mi a helyes út szerintem. Persze, nem alkalmazok rajta igézést, nem ezért merítem el tekintetemet az övében. Hanem, hogy nyomatékosítsak.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. június 23. 00:18 Ugrás a poszthoz

KÍRA

Lerí a lányról, hogy kapva kapna az alkalmon felháborodni, és bár nem emiatt lyukadok ki végül oda, ahova, mégis áldom az eszem, hogy nem tartottam magamban a tényt, mely szerint szerencsés esetnek találom az Ő otthonomba keveredését. Vív még egy ideig magával, megint felkapja-e a vizet, végül hála égnek, letesz róla. Már csak azért is, mert sokkal komolyabb témák felé sodródunk.
Vállalja. Lesz a beszerzőm. Ezzel kezdi, de tudom, ezzel nincsen vége. Jönnek még a feltételek. Szemem fénye ellágyul beleegyezése nyomán, azonban tartom mérsékeltségem, miközben a padon előre dőlten ülve, combjaimon támasztva, összekulcsolt kezekkel hallgatom a sorolást.
- Ha kellene valami a boltból, elküldenélek érte, viszont most jó időre feltankoltam az ilyen embereknek szükséges holmikból, szóval a közeljövőben nem kell ilyentől tartanod. - tárom elé a helyzetet. Mondhattam volna azt is erre az első feltételre, hogy rendben van, csak az hazugság lett volna. Az eredmény viszont ugyanaz. Nem kell mennie a boltba nagy bevásárlásra.
- Jó, segítek. - bólintok rá egyszerűen a második pontra, azonban úgy érzem, az előbbire még vissza kell térjek. Mielőtt tehát elfogadnám a megállapodásra nyújtott kezet, egyelőre csak felemelkedem az ültömből, Kíra fölé magasodva, ahogy elém lép.
- Néha lehet, hogy olyasminek a beszerzését kérem Tőled, ami Neked unalmas lehet, nekem viszont koránt sem az. Nekem külön erőfeszítésbe kerülne, míg Te egyszerűen megoldod. Igazából ez a bevásárlás is ilyen volt. Ez nekem nem olyan könnyű, mint Neked. Ezért kell a segítséged. - fejtem ki, nyílt tekintettel, félig szemem elé lógó hajjal pislogva lefelé a leányzóra, mostmár magam is a megegyezésre nyújtva nagy, fehér kezemet, hogy megmarkolja, ha áll az alku. Kutatón fürkészem arcát, megértett-e, miért fontos, hogy legyen beszerzőm, és hogy lehet, ez nem mindig lesz olyan nagyon szórakoztató a számára, nekem viszont lényegi kérdés.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. június 23. 16:49 Ugrás a poszthoz

KÍRA

Igazából nem kell, hogy Kíra értsen engem. Valószínűleg soha nem fog sikerülni neki. De ez tényleg nem is szükséges. A lényeg csak az, hogy elfogadjon. Hogy elfogadja, nekem mennyire másak az igényeim, az elképzeléseim, az elveim, a világnézetem. Én is elfogadom azt, amilyenek az emberek, noha alig emlékszem már a saját halandóságomra, kiváltképp az eszméimre, a hozzáállásomra. Ahogyan ők nem emlékeznek arra, milyenek voltak pontosan kisgyermekként. Csak villanások, benyomások vannak meg azokból az időkből.
Az erőfeszítés elég relatív fogalom. Nem csoda, ha a lánynak nehéz elképzelnie, hogy nekem bármi erőfeszítésbe kerül, hiszen valójában nem is teszi. Esetünkben pusztán azt értem ez alatt, hogy olyan lépésekre kényszerülök, amik nem alkotják részét a természetes közegemnek, és amik felbolygatják azokat, akikkel találkozom. Az embereknek egyszerűbb egy emberekkel üzletelnie. A beszerzőm így hát mindig halandó.
Ellágyulnak vonásaim, és szemeim szinte mosolyognak, miközben a leülő Kíra után nézek, aki azzal kezd viccelődni, hogy öreg vagyok, ezért kell a segítség. Ha neki ez így könnyebb, fogja fel így. Nekem aztán mindegy. Figyelem csak a lábát markolászva melengető lányt, visszaereszkedve a padra, immáron mellé.
- Van, hogy valakinek nincs szükségre segítségre, de mégis igényt tart rá, ha adódik, mert... esetleg jót tesz a lelkének. - vetem fel csöndesen, ezzel ismét nyomatékosítva, hogy nem élet-halál kérdése, van-e, akire rábízhatok pár feladatot, mégis fontos a számomra. Tehát ez a valaki tulajdonképpen én lennék.
- Mindig is ilyen voltam. - sütöm le kissé kék tekintetemet magunk közé a padra, engedve sötét hajam jobban arcomba hullani, ahogy Kíra lágyan veti a szememre az állandó komolyságomat. Mondjuk szerintem nem annyira vagyok komoly, mint inkább borongós, melankolikus természetű. Az nem ugyanaz. De nem állok neki taglalni, miért vagyok ilyen. Hogy miért voltam mindig ilyen. Nem szoktam senkit traktálni a múltammal. Hiszen bőven volna mivel. Ha kérdeznek, válaszolok, de ok nélkül nem ontok semmit a világba.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. június 25. 10:06 Ugrás a poszthoz

KÍRA

- Végül is... mondhatjuk így is, igen. - felelek vontatottan a lány összegzésére. Szükségem van a kapcsolatra az emberekkel, vagy egyáltalán más életformákkal a sajátomon kívül. Az pedig nem elég, ahogyan körülveszem magam a találmányaikkal, művészetükkel. Az nem közvetlen kapcsolat. Az egy kényelmes átszűrése a világuknak. Egy közeg, amiben nem háborgat senki, mert azt fogadom be, amit akarok. Ez viszont hosszú távon ugyanúgy elvadítja a lelket, mintha egyáltalán nem vennék tudomást a halandókról, ahogy a többi vámpír se teszi. Tápláléknak, játékszernek tekinti őket. Ha nem ápolok szorosabb ismeretségeket, hasonlóan elveszek egy idő után. Még ha ez esetemben évtizedeket, vagy akár évszázadokat jelentene is. De megtörténik.
Kíra berekeszti a témát, mert egyszerűen még mindig nem fér a fejébe ez az egész. Annyira nem, hogy megfájdul tőle neki. Tényleg nem kéne ezen gondolkoznia. Ugyanolyan lehet ez számára, mint nekem az, hogy a világűr végtelen. Hosszú életem során többször megpróbáltam ezt átgondolni, de mindig belefájdult a fejem. Pedig nekem tényleg ritkán megerőltető bármi. Ez viszont mindig az, ha megpróbálom ténylegesen elképzelni. De már jó ideje nem próbálkozom vele. Egyszerűen csak elfogadom. Remélem, a lány szintén így tesz majd velem és az elveimmel, igényeimmel! Szeretném, ha így lenne. Alapvető fontosságú volna ez a kapcsolatunkban. A kapcsolatban, ami különben nem egyszerű alkalmazó és alkalmazott kapcsolat. Nálam soha nem az. Nem bíznék meg ilyesmivel akárkit, csak olyasvalakit, aki nem zavar. Akin nem nézek át. Akit nem csak azért nem hagyok faképnél, mert tanulmányozni szeretném, vagy kitölteni vele az időt. Hanem esetleg azért, mert... jól elvagyok Vele.
Nem hiszi el, de ha el is hiszi, rossznak tartja, hogy mindig is ilyen letargikus voltam. Szerintem viszont ez nem rossz. Tudom, ez a közvélekedés. Mosolyogj, beszélj hangosan, köszönj, társalogj a léted alapjairól. Mi a neved, hány éves vagy, hol laksz, mit dolgozol. Unalmas. Ráadásul semmitmondó. Nem zavar, ha mások így tesznek, ha nekik ezek a témáik. De engem hagyjanak ki, és ne várják tőlem, hogy csatlakozzak. Én ilyen vagyok, amilyen és jó így nekem. Komolyan. Nem kell ebből kizökkenteni, sem megmenteni. Önmagamnak megfelelek és nem ártok másoknak, ha nem muszáj. Akkor mégis mi baj volna velem?
Kíra után nézek, ahogy egyszerre felpattan a padról. Csillogó szemekkel kijelenti, hogy én vagyok a fogó, megérinti a vállam és pukk. Ott sincs. Felemelkedem ültömből, és utána nézek, egyenesen oda, ahol felbukkant. Fejemet érdeklődő kiskutya módjára biccentem oldalra, aztán hirtelen ott állok a leányzónál. Olyan, mintha én is áttűntem volna egyik helyről a másikra, holott csak egyszerűen olyan gyors vagyok, hogy az emberi szem nem tudja feldolgozni. Hiába teremtem azonban ott nála, nem nyúlok még érte. Húzni akarom egy kicsit a dolgot. Látni akarom, mennyire gyors, ahogyan azt is, amilyen izgatott élvezetét leli a játékban.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. június 25. 15:58 Ugrás a poszthoz

GWEN

Csak rezzenéstelenül nézem napszemüvegem takarásából a leányzót, aki beismeri tévedését. Gondoltam, hogy valamit benézhetett. Dehát semmi gond. Tévedni ugyebár emberi dolog. Jellemzően emberi.
- Kellemesen sötét hangulatú. - adok egy általam megfelelőnek ítélt választ a kérdésére azzal kapcsolatban, milyen Drakula kastélya. Ugyan először arra gondoltam, micsoda egy lehetetlen kérdés ez, hiszen... hogyhogy milyen? Olyan, amilyennek esetleg képeken látta. Vagy költsek róla most egy verset? Vagy elemezzem történelmi, esetleg építészeti szempontból? Szóval először felelni sem akartam, dehát szegény leányzó csak érdeklődő. Remélem, elég neki hát ennyi felelet! Mondjuk ma már nyilván turista barátabb a hely. Mikor még én jártam ott, szó sem volt ilyesmiről.
- Nincsen mesterségem. - felelem a kérdésére arról, mi vagyok, ha nem auror. Persze, elárulhatnám, hogy vámpír vagyok, ami sok mindent megmagyarázna a számára, de... minek? Úgyis csak elijeszteném vele, de legalábbis feszültté tenném a légkört. Talán jobb nem tudnia, hogy egy vérszívóval hintázgat itt a kihalt játszótéren. Különben attól még, mi vagyok, lehetne munkám, dehát nincsen. Nem hiszem, hogy sok vámpírnak lenne. A létformánk nem követeli meg, hogy dolgozzunk és pénzt keressünk. Hiszen csak vérre van szükségünk, és ennyi. Jó, nekem a tanulmányozó, érdeklődő, emberközeli személyiségem miatt más dolgokra is szükségem van, de azokra van pénzem. Meg úgy egyáltalán van pénzem. Különféle forrásokból...
- Van valami vízlepergető varázslatod, vagy csak nem zavar, ha bőrig ázol? - kérdezem aztán a szöszit, ahogy látom, Őt sem zaklatja fel különösebben, hogy az eső eleredt, miközben itt hintázgatunk. Nekem nem gond, engem nem zavar, de Ő megfázhat vagy kaphat érte, hogy így tocsog be az iskolába, amikor visszaér. Apropó... nem kéne mennie, ahelyett, hogy egy vadidegennel társalog a sötét játszótéren?
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. június 25. 15:58 Ugrás a poszthoz

KÍRA

Egészen kisgyerek koromban fogócskáztam úgy igazán utoljára. Persze, különféle üldözésekben akadt részem, hol valakinek a nyomába eredve, hogy vérét vegyem vagy csak visszaszerezzek tőle egy eltulajdonított értéket; hol pedig amolyan hangulatfokozóként a felnőtt játékok felé vezető úton. Ilyen ártatlan kergetőzésben azonban régen vettem már részt.
Jókedvűen szökik tovább a lány, egy csúszda tetejére. Egy szempillantás alatt ismét ott vagyok nála. Ezt a kis térugráló fogócskát folytatjuk egy ideig mászókáktól kezdve, padokon keresztül, alagutak belsején át, egészen az egyik körhintáig, amelyen Kíra a korlátba kapaszkodva bukkan fel, én pedig a játék mellett állok meg. Mire észbe kap, fehér kezemet odanyújtom, megérintem hűs ujjaimmal meztelen vállát ott, ahol félrecsúszott rajta a póló, ezzel átadva neki a fogóságot, aztán nemes egyszerűséggel megpörgetem vele a körhintát. Nem túl erősen, de azért megfelelő lendületet adva laza mozdulatommal, azzal máris az egyik mászókától a másikig húzódó függőhídon termek, innen nézve vissza a forgó leányzóra. Finoman elmosolyodok.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. június 26. 20:17 Ugrás a poszthoz

AISHA

Úgy érzem most magam, ahogy Oscar Wilde mondta: Nem vagyok elég fiatal ahhoz, hogy mindent tudjak. Eszetlenül makacs és gyerekes ez a lány. Abban a korban van, amikor mindent Ő tud a legjobban, tanácsot nem igen fogad el, és segítséget is alig, hiszem megoldja maga, nem szorul rá, nincs szüksége ilyesmire. Én meg bár ahhoz nem vagyok elég fiatal, hogy mindent tudjak, ahogyan éppen Ő teszi ugyebár, viszont elég tapasztalt és bölcs vagyok ahhoz, hogy mélyen hallgassak, és ne álljak neki győzködni a továbbiakban semmiről. Azzal csak tovább hergelném. Majd belátja magától.
Még hogy a tanárai bedugják valahová és kísérletezni fognak rajta. Édes Istenem. Ezt Aisha tényleg komolyan gondolja. Nem mintha ne hallottam volna már ilyesmiről, vagy mintha eddigi életem több száz évében ne láttam volna bőven elég szörnyűséget, de pontosan ezért tudom a helyén kezelni a dolgokat. Meglehetősen kétlem, hogy itt a Bagolykő Mágustanodában egy titkos intézetet vezetnének az alagsorban, ahol különleges képességgel megáldott gyerekeket kínoznak, vagy ha nekik nincs saját ilyen laboratóriumuk, akkor áruba bocsájtanák a kölyköket más intézményeknek, hogy azok felnyissál a diákok koponyáját és az agyukban túrkáljának. Esküszöm, a lány teljesen így adja elő, és valószínűleg szent meggyőződése, hogy igaza van. Pedig, ha van hely a világon, ahol megkaphatja a méltán elvárható segítséget, akkor az pont egy ilyen mágusképző, ahol már ezer és egy ilyen esettel volt dolga a professzoroknak.
- De igen. - felelek a Teremtőmmel kapcsolatos kérdésére.
- Rábíztam magam. Ez a legjobb, amit csak tehettem. Persze, ha úgy láttam volna, rosszra tanít, akadtak volna kétségeim. De nem így volt. - fedem fel előtte csöndesen, mennyire hibás elképzelései vannak erről.
- Nem az az erős, aki nem kér a segítségből, hanem az, aki képes elfogadni, amikor valóban szüksége van rá. - mondom el a saját nézetemet ezzel kapcsolatban. Azt a nézetet, amely lehetővé tette, hogy ma ne egy vérengző szörnyeteg magasodjon a lány előtt a sötét temetőben, hanem egy szelíd fenevad. Olyannyira szelíd, hogy mint múltkor, most is hagyja, hogy a fiatal leányzó a kezénél fogva húzza el maga után, amerre gondolja. Hamarosan magunk mögött hagyjuk a temetőt és békében nyugvó lakóit.
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. június 26. 23:25 Ugrás a poszthoz

KÍRA

Sápadt arcomon kitart a kellemes kis mosoly, ahogy lassan pislogva, békésen fénylő szemekkel figyelem a körhintán forgó lányt. Valóban el fog szédülni. Méghozzá nagyon. De annyi baj legyen. Lazán támasztok a függőhíd korlátján, elnézegetve Kírát, és vékony ajkaim még jobban felfelé görbülnek, ahogy leszáll a játékról és eléggé bizonytalanul kezd lépkedni, mígnem elfekszik a fűben, közben feladva a fogócskát.
Nem szólok semmit, csak feltűnök mellette, végigpillantva heverő alakján, a gyepen szétterült, sötét haján, hallgatva kicsit pihegő szuszogását, szívének heves kalapálását. Rajtam persze nem látszik, hogy az előbb még kergetőztem a lánnyal. Vonásaim simák, légzésem egyenletes, mint általában. Már nem mosolygok bár, tekintetem derűsen csillog.
- Jó éjt, Kíra. - köszönök el lágy hangon a fűben fekvőtől, majd hosszú, légies lépteimmel a padhoz indulok a holmimért. Felteszem közben a napszemüvegemet, odaérvén magamhoz veszem a szatyrokat, és tovasétálok az éjszakában, házam felé tartva. Sok mindenről gondolkozom ráérős ballagásom közben. Többek közt arról, hogy örülök, hogy a lány elvállalta a feladatot. Igazán sajnáltam volna, ha nem. Elégedettséggel tölt el a gondolat, hogy Ő lesz a beszerzőm.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Adam Kensington összes RPG hozzászólása (821 darab)

Oldalak: « 1 [2] 3 4 ... 12 ... 27 28 » Fel