Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Elégedetten nyugtázom, hogy megérkezik mellém. Figyelem még kicsit, lefelé nézve rá, aztán magam is eltekintek messze a sötét tavon. Kérdése nyomán hosszú pillanatokon át úgy tűnhet, mintha nem hallottam volna. Márványszín vonásaim legalábbis nem rezdülnek és csak pislogok tovább magam elé. Ám a helyzet az, hogy szimplán csak komótos vagyok. Hova siessek?
- A ketyerekereskedés egyik tulajdonosa vagyok. A Kins&Kensből a Kens. Kensington. - bólintok egyet vezetéknevem felfedése közben, amelyet eddig nem árultam el, hiszen csak keresztneveinkkel mutatkoztunk be egymásnak. Azonban válaszomnak ezzel még koránt sincs vége...
- Úgy két éve a Bagolykő iskolaújságjának főszerkesztője vagyok. Ezen kívül a falu mágustanácsának tagja. - folytatom a felsorolást, elé tárva ezzel, hogy nem csak a tanodához van elég jelentős közöm, de valószínűleg a karácsonyi vásár szervezésében is szerepem volt.
- Valamint gyógyítói gyakorlatomat végzem pár hónapja a fővárosi ispotályban. - és ezzel olybá tűnik, mintha nyugodt hangú taglalásom végére értem volna, ám...
- Többek között. - teszem még hozzá csöndesen, hiszen jócskán akad még tevékenység, amiről beszámolhatnék. Azonban az emberek általában a "mit csinálsz?" kérdésre olyan feleleteket várnak, amelyek legalább félig-meddig hivatalos dolgokról számolnak be. Mint tanulás, munka. Nekem most ezek azok. Amiket felsoroltam. A hivatásomnak azonban nem ezeket tekintem. Már ha akad, amit hivatásomnak tekintek. Minden esetre van még bőven más is, amit csinálok. Ha ezek is érdeklik, majd rákérdez a többek közöttre. Nem féltem.
Viszont én nem kérdezek vissza. Nem azért, mert nem érdekel a mellettem ülő, hanem mert a válaszai nem tennének hozzá és nem vennének el abból, ami bennem van vele kapcsolatban. Hiszen nekem ahhoz már réges régen elég az, ha a társaságában vagyok. Nem azért, mert ennyire bölcs lennék, csak egyszerűen eleget éltem és tapasztaltam már ehhez. Mint mikor az olvasástanulás kezdetén betűnként vesszük még sorra a szavakat, több száz könyv után azonban már mintha egy filmet vetítenének nekünk.
Szóval ha a leányzónak van kedve mesélni magáról, úgyis fog, én pedig meghallgatom. Addig is megállapítja, hogy fura szerzet vagyok. Ezzel nem tudok és nem is akarok vitatkozni. Egyszerűen csak felé fordítom fejem, és lenézek rá sötét hajam arcomba omló keretéből. Hogy miért ücsörgök itt vele? Mert jól esik és mert nincsen most se más fontos dolgom, se indíttatásom az egyéb tennivalókra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Ráeszmél. Azt hiszem, az Edictum kapcsán ugorhatott be neki, ki és mi vagyok. Látom a tekintetén, vonásain, érzem a pulzusán, szíve heves dobogásán. Most már értheti. Érthet mindent a napszemüveg viselésétől kezdve az esti sétán át egészen a koromra való utalásig. Már ha van most elég összeszedett ahhoz, hogy mindezek tisztázódjanak benne. Vagy majd megteszik utólag. A lényeg, hogy most már legalább nem kell ezt kerülhetnünk.
Nem adom jelét annak, hogy látnám zavarát. Az igazat megvallva pedig, kifejezetten remélem, hogy azért egy kissé fél. Mindig ezt remélem. Nem szadizmusból, hanem mert ez azt jelenti, hogy megvan az egészséges életösztöne. Baj, ha valaki egyáltalán nem tart tőlem. Az nem normális dolog. Persze, más, hogyha esetleg már évek óta ismer, de azért se rajongok, ha a hozzám közelállókból kihal ez az alapvető félelem. Fontos, hogy megmaradjon. Ez nem jelenti azt, hogy ne bíznának bennem. Csak azt jelenti, hogy ragaszkodnak az életükhöz. Szeretném, hogy ragaszkodjanak.
- Zenélek. Bütykölök ezt-azt. Kísérletezek. - vonok könnyedén vállat, ahogy lesütött szemmel felelek, kissé elmerengőn kémlelve a fekete víztükröt, aztán a rellonos szemébe nézek régi tekintetemmel.
- Keresem az újat, az érdekeset. - folytatom válaszom ráérősen.
- Máskor meg épp elmerülök a megszokottban, hagyva másképp hatni rám. Vagy esetleg éppen úgy, ahogy eddig is szerettem. - kezd megfogalmazásom kissé elvontba és költői fordulni, ahogy maguk gondolataim is, miközben csak pislogok lefelé a lányra magam mellett. De hát nem tudnám listába szedni, mik érdekelnek és mikkel foglalkozom, hiszen ezen dolgok tárháza lassacskán csaknem végtelen. Éppen ezért kénytelen vagyok általánosítani. Legfeljebb példát hozhatnék. Ezt meg is teszem.
- Mondjuk a csillagokban. - nézek fel az égre. Az emberek jó része hatalmas közhelynek és kifejezetten nyálasnak tartja az éjszakai mennybolt emlegetését, ám ezen illetők valószínűleg még soha nem adták át magukat neki úgy igazából. Aki megteszi, az kétlem, hogy továbbra is így vélekedne. Bár meg kell hagyni, engem minden bizonnyal azért vonzanak a csillagok ilyen ellenállhatatlanul, mert egy részről hozzám hasonlóan csak éjjel jönnek elő és ugyanolyan örökkévalóak; más részről pedig a világűr például egy olyan tér, ami egyelőre elérhetetlen a számomra. Valami, amit még nem tapasztaltam. Olyasmiből meg nem sok van.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Egyre nyugvó szívverés. Mélyülő lélegzetek. A lány lassan, de biztosan békébe burkolózik mellettem. Az iménti sokk már csak egy lappangó érzés. Egy gondolat, amin kellemesen mereng el. Csatlakozik hozzám csillagcsodálásomban. Velem együtt beleveti magát abba a felettünk terjeszkedő, sötét óceánba, amin megannyi lámpás fénylik nekünk.
- Engem megnyugtat. - susogom a tömérdek időmmel kapcsolatban. Ha szavaim önmagukban nem is volnának meggyőzőek, hangsúlyom, komótosságom és egész habitusom mindenképpen. Az örökkévalóság gondolata és érzete ugyanannyira nem zavar, mint a hirtelen végé. Akármelyik jöhet. Állok elébe.
Sokat látott tekintetem a csillagokon kalandozik. Olykor pislogok csak egyet. Hosszan időzöm az Orian övén. A kedvenc csillagképem. Olyan letisztult. Olyan határozott. Talán a Teremtőmre emlékeztet. Ahogy eszembe jut, lesütöm kissé a szemem, szusszanok egyet, majd egészen lassan emelem tekintetem ismét az égre. Érezhető rajtam, hogy lélekben most egészen máshová kerültem. Nem itt vagyok a stégen, nem a lánnyal, sőt még csak a bogolyfalviak egyikével sem. A csillagok alatt keresek valakit, de nem töröm magam. Hiszen megtalálhatnám, ha akarnám, azonban nem szabad rálelnem. Nekem nem. Ő szokott rám.
Szaporán pislogok néhányat, így térve vissza térbe és időbe. Szellemem visszaszáll a fizikai valómba. Újra a korláton üldögélek, bakancsom sarka a deszkák szélének nyomva, magam mellett támaszkodom fehér kezeimmel.
- Téged mi ijeszt meg benne? - nézek le magam mellé a diákra, folytatva a percekkel ezelőtt némasággal megszakított gondolatmenetet. Ifjú arcát, szép vonásait figyelem a holdfényben, várva magyarázatát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Igazából megtehettem volna, hogy kikémlelem a gondolatait, bár tény és való, hogy ahhoz a szemébe kellett volna néznem. Mivel azonban éppen a csillagokat fürkészem, ráadásul eszem ágában sincsen az elméjében kutakodni, így valóban kénytelen összefoglalni azt, hogyan vélekedik, mik az aggályai. Elég jól össze is hozza ezt. Értem, amit mond. Jó ég, hogy ne érteném? Nem csak hogy értem, de élem és érzem. Lesütöm a szemem újfent.
- Gyakran akarom megölni magam. - közlöm csöndesen, egyszerűen. Olyasmi ez, amit soha nem tagadtam, de soha nem is hirdettem. Éppen ezért igen kevesen tudják, ám minden bizonnyal meglehetősen sokan sejtik. Amit pedig szintén nem teszek, az a kísérlet. Ha egyszer tényleg rászánom magam, akkor egyszerűen véghez viszem. Egyelőre azonban marad a játék a gondolattal. Ám hiába játszok vele, ez elég mély és komoly gondolat. Újra és újra felmerül bennem. Bár ha tényszerűek akarunk lenni, igazából mindig ott lappang.
- De ez alkati kérdés. - rázom meg finoman a fejemet és vonok szelíden vállat, így adva tudtára, hogy nem az örökkévaló létem és a majd' hétszáz mögöttem álló év a fő oka annak, hogy szuicid hajlamaim vannak, hanem már maga a borús, merengő személyiségem. Emberként sem voltam nagyon más. Ez csak egyszerűen felerősödött a korokkal, a megéltekkel.
- Már rég megtettem volna, ha nem lenne ennyi hátráltató tényező. - pillantok fel szép lassan ismét a csillagos égre, miközben mindazon dolgok járnak az eszemben, amik maradásra bírnak. Arról viszont egyáltalán nem elmélkedem, minek kötöm mindezt a mellettem üldögélő tinédzser boszorkány helyes kis orrára. Miért ne tenném? Beszélgetünk. Ő elmondta, hogy balettozik, én meg azt, hogy fontolgatom az öngyilkosságot.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Nem akartam sem zavarba hozni, se bármiféle együttérzésre sarkallni, sem elszomorítani. Soha nincsenek efféle szándékaim, azonban tudom, hogy valamilyen módon úgyis beüt majd valamelyik a társaságomban. Mi értelme volna hát korlátozni magam és azon sakkozni, mi hogyan éri majd a másikat? Félreértés ne essék, nagyon is tekintettel vagyok a környezetemre. Csak van egy határ, amin túl ez már értelmetlen. Sőt, kifejezetten káros. A végén még azt a csalóka látszatot keltené, hogy olyan vagyok, mint ők. Ezt pedig nem akarnám. Nem azért, mert szégyen lenne emberinek lenni, csak mert hamis képet festenék ezzel.
Úgyhogy nem teszek egyebet, mint hagyok neki időt, rendezni önmagát, érzéseit. Nem siettetem, nem kémlelem várakozóan. Csak ülök mellette békés, mindenbe beletörődött nyugalommal, mígnem felteszi kérdését. Ekkor elcsigázottan lepillantok rá, elmerülve kicsit a fiatal, reményteljes, kíváncsi tekintetben.
- Mindig akad, amiért vagy akiért felelősséggel tartozom. Lehetőleg minél többen. Ha csappanna a számuk, új feladat után nézek. Nem görcsösen, hanem belső kényszertől hajtva. - magyarázom szelíden. Az embereknek általában nem kell külön keresniük az ilyen lehetőségeket, hiszen az életben maradásukhoz pénzre van szükségük, ehhez pedig munkahely kell. Ez máris ad egy rendszert, valamint olyasféle tennivalót, amely a fontosság érzetét kelti bennük. Akkor pedig még az egyéb társadalmi elvárásokról, a családról és hasonlókról nem is beszéltünk. Amennyire idegesíti őket, a legtöbbjüknek olyannyira szüksége is van ezekre, hogy legyen céljuk. Hogy egyáltalán legyen okuk reggel felkelni. Nekem azonban nincsenek ilyenfajta kötelezettségeim. Még csak az engem hajtó idő sem. A magam ura vagyok és mint olyan, könnyedén kifolyhatna az életem irányítása a kezeim közül, több okból is. Azonban ezt nem hagyom.
- Szükségem van rá, különben elfásulok és végzek magammal. Mert olyankor mindegy, élek-e vagy halok. Azonban az élet érték. Nem dobhatom el. - susogom elmerengőn magam elé.
- Erre nevelt a Teremtől. - teszem hozzá még halkabban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Inkább csak jelképesen értem a felelősséggel tartozást, hiszen nem kötök olyan kapcsolatokat, amelyekben egy másik fél ilyen mértékben függhetne tőlem. Direkt nem vagyok pótolhatatlan. Ha beütne a vég, nyilvánvalóan hagynék magam után űrt, azonban senki nem kerülne tőle kilátástalan helyzetbe. Legalábbis logikusan és anyagiakat nézve. Az érzelmek már más dolgok. Sajnos talán volna, aki túl nehezen viselné. Ám reményeim szerint idővel továbblépnének.
- Közvetlenül senki. - adom hát meg a válaszomat, enyhén megrázva fejemet. Inkább felelősségteljes feladatok azok, amikkel körülveszem magam, és ezekben persze emberek is meglehetősen érintettek.
Az életösztön? Igen, bennem is megvan. Nem szeretem, ha halottnak neveznek. Egyáltalán nem hiszem, hogy így nézne ki egy halott. Igaz, nem ver a szívem és egy elhunyt emberből lettem azzá, aki ma vagyok, ám én sokkal inkább egy másik életformának tartom magam. Meg a fajtársaimat is...
- Fogalmam sincs és nem is érdekel. - keményedik meg kissé a hangom gyors válaszom közben, ahogy a többi vámpír szóba kerül. Amit mondok, nem hangzik dacosnak. Sem ál-érdektelennek. Egyszerűen ez van. Pont hidegen hagy a lelkiviláguk. Jobban mondva az érzéseik, hiszen lélekről a fajtám esetében csak óvatosan beszélhetünk. Beleértve engem is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Észlelem, hogy a lányka méreget engem, ám én nem tekintek vissza rá. Hadd szemlélődjön csak! Ettől talán némileg helyzeti előnyben érezheti magát, ami jelenleg igen jól jön, tekintve, hogy az erőviszonyokban egyébként eléggé felém billen a mérleg. A csöndes utcákat kémlelem hát és a hamarosan előttünk kibontakozó tér vásári bódéit, amik már természetesen zárva vannak. Az adventi koszorúvá alakított szökőkút gyertyái sem égnek most, egyedül a fákon ülő megannyi fénygömb szolgál barátságos világgal.
A kis boszorkány nemsokára nekiiramodik. Félő, hogy hatalmasat zakózik, azonban nem eredek utána. Ha nyakát készülne szegni, úgyis hamar ott tudnék teremni, ezt megakadályozandó. Azért ráncolom kicsit orromat, a mutatványt szemlélve, aztán leállok a fintorgással, amint diadalmas pózba vágja magát egy diadalmas kijelentés közepette. Szemöldököm felszökik, ahogy zsebretett kézzel közelítek felé. Szóval valami versenyről van szó? Fogadás vagy ilyesmi? Az emberek sok ostobaságra képesek egy na ugye reményében.
Megállok mellette és csak nézelődöm, ahogyan ő is teszi. Kisvártatva észreveszem aztán, hogy most, hogy már nem caplatunk, hiába van jól beöltözve a hölgyemény, rendesen csökken a testhője.
- Nem jellemző. - válaszolom meg a kérdését, amilyen biztatóan csak tőlem telik, hiszen hazugság volna azt állítani, hogy nincs, akár csak ha azt nézzük, hogy én magam is milyen besorolással bírok veszélyességemet tekintve.
- Várunk valakit? - vonom össze kissé szemöldökömet, miközben egy laza mozdulattal lekapom magamról a bőrdzsekimet és a lányka vállára terítem. Leér egészen a térde alá. Igazán helyesen fest benne. Részemről mondjuk így egy szál pólóban maradok, de hát ez számomra ugye nem probléma. Érzem, hogy hideg van, de nem igazán érint.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Eördögh Lars Tobias
délután | Raufarhöfn közelében (Izland) | x


A pubban megbeszéltük, hogy elmegyünk valahova. Jobban mondva, én felvetettem a dolgot, ő pedig koránt sem tiltakozott. Úgyhogy most itt vagyunk. Izlandon. Karácsony ötödik napja van. Köszönt és minden jót kíván öt szélkakas, négy nyafka macska, három veréb-zenész, két gerle, egy csíz a csupasz körtefán, valamint a nyúl és a róka, akik zsupszkulcs segítségével érkeztek a szigetre. Helyi idő szerint négy óra van. A nap már fél három körül lement és fel sem kel holnap délig. Mi mást kívánhatna egy vámpír, nem igaz? Jogosan merül fel a kérdés, miért nem ilyen helyen lakom. Nos laktam. Nem is egyszer. Ám az igazság az, hogy szeretek aludni. Ezt pedig csak nappal teszem. Ha sötét órák járnak, nem érzem magamon a fáradtságot, ami arra késztetne, hogy álomba szenderüljek. Nem nehezedik rám, nem nyom el semmi. Így pedig az ágyam is eléggé kihasználatlan marad. Mármint alvás szempontjából. Ez pedig, lássuk be, elég szomorú. Úgyhogy nem értékelem annyira a hosszú éjszakát, mint azt mások hinnék és elvárnák. Túl hívogató a puha ágy, ez ellen pedig nem nagyon tudok, és nem is igazán akarok mit tenni.
Raufarhöfn mellett kötünk ki tehát, Izland egyik legészakibb pontján. A kis halászfalu fényei barátságosan világlanak, a lábaink előtt heverve, ahogy ezen a nem túl magas dombon állunk a település fölött. Ahhoz éppen elég, hogy beláthassuk a hófödte vidéket és messze eltekinthessünk az óceánon a szürkületben. Idezsuppanásunkat követően hosszan figyelem a tájat, zsebre tett kézzel, hajamat a szél az arcomba fújja. Hallgatom a környék neszeit, magamba szívom a vidék hűs illatát és élvezem társaságom testének melegét egy lépésnyire mellettem. Szinte sugárzik az itteni mínusz négyben. Mondjuk ez nem olyan vészesen hideg. Csak Magyarországhoz képest ugye, ahol éppen csak fagy. Már ha teszi.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Eördögh Lars Tobias
délután | Raufarhöfn közelében (Izland) | x


Meglepő, két ennyire máshonnan érkezett, ilyen másként nevelkedett, ennyire különböző személy, más-más faj képviselője, hogyan érezheti ennyire ugyanazt. A hófődre vidéken állva, mintha nem volna más, csak a béke, az otthon. Mintha visszaérkeztem volna a kezdetekhez, és elértem volna mindennek a végére. Egyszerre olvad bele a múlt és a jövő a jelenbe, egyesülve alkotván meg az egészet. A mindenséget. Hiába állok bakancsomban a bolygó egyetlen, hideg szegletén, mégis látom a világot. Érzem minden apró rezdülését. Összes lakóját. Ott vagyok minden zugában. Hallom nyugodt légzését.
Hosszú perceken át állunk így egymás oldalán, majd ráérősen letekintek rá mellém, profilját fürkészve. A szél pirospozsgássá tette kissé arcát. Szemeibe könnyeket csalt. Vagy ez utóbbit talán nem csak a szél tette? Észre sem veszem, hogy milyen illetlenül sokáig nézem őt, mint valami ritka értékes festményt, a múzeum egyedüli, kiváltságos látogatójaként.
Márványszín ábrázatom ismét a falu fényei felé fordítom, majd kisvártatva oldalra nyúlok és megfogom a fiú kezét. Lágyan. Akárcsak ha egy szellő ölelné körbe. Tenyerem tenyerébe csúszik. Hüvelykujjam hüvelykujjára pihen. Szusszanok egyet és ismét rá pillantok, várva, hogy rám nézzen. Mikor pedig ezt megteszi, finoman biccentek a fejemmel, hogy jöjjön, és már lépek is, a falunak hátat fordítva.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

A kanapémon ülök, egy szál köntösben, hátravetett fejjel, ölemben nyugtatott kezekkel. Szemem lehunyva, agyaraim kint, szám még véres kissé. Nemrég ébredtem. Hiszen karácsony van. Ilyenkor mindenre ráérünk. Legalábbis én így ünneplem. Nyilván, már az is furcsa, hogy vámpír létemre egyáltalán ünneplem. Hiszen ez azért egyáltalán nem magától értetődő. Mégis teszem, mivel nem hogy semmi kivetni valót nem találok benne, még élvezem is. Mint a legtöbb ünnepet. Ezek célja, hogy kiragadják az embert a hétköznapokból, az egyhangúságból. Hogy valami keretet adjanak. Hogy a világ néma megegyezésben tegyen valami olyat, ami nem arról szól, hogy elpusztítsuk egymást. Ez pedig szerintem jó. Nagyon jó.
Heverészésem mámorából egy közeledő illető zökkent ki. Feltárom kába tekintetem, és lenyalom a számat, hogy aztán fejemet egyenesbe hozva a folyosóm felé pislogjak. Nem látok ott semmit, csak éppen arrafelé nézek, miközben hallgatom a neszeket és mélyen magamba szívom a környék illatát. Hamar ráismerek a látogatóra, aki a verandámra lép és mindjárt az ajtómon kopogtat.
Felemelkedek a kanapéról és megkerülöm dohányzóasztalom, melyen ott hever a vérfoltos pohárka, amiből az imént ittam. Mezítlábas lépteimmel a bejárathoz sétálok. Kitárom az ajtót és a magam ágyból kikelt öltözetű, szétálló hajú, előbújt szemfogú valójában lenézek a kis navinésre. Ködös tekintettel pislogok rá lefelé egy kis ideig, aztán félrehúzódom, és intek neki, hogy fáradjon csak beljebb.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Nem zavar. Semmikor nem zavar. Még karácsony első napján sem zavart volna. Mindezt persze egy részről azért mondom, mert engem úgy istenigazán soha nem tud zavarni senki. A szélsőséges esetektől eltekintve, természetesen. Kírát jobban zavarta volna, ha például huszonötödikén reggel betoppan hozzánk egy diáklány kellemes ünnepeket kívánni. Valószínűleg lekapta volna a tíz körméről, mindenféle átkokat szórva rá pálcával és anélkül, amiért kirángatta mellőlem a puha ágyból, aztán pedig megkínálta volna valami édességgel, aminek persze csak a felét adta volna oda neki, végül pedig előállt volna egy afféle meglepő ötlettel, mint mondjuk hogy tanítsuk meg a karácsonyfában lakó narglikat a Jingle bellsre és az így alakított kórussal lépjünk fel a vásárban a főtéren. Lehet, hogy másnak ez az életkép egy kaotikus látomás benyomását kelti, nekem azonban ezek a hétköznapjaim, ha a lány idehaza van. Ha meg éppen ő nem lenne itt, akkor is Dwayne egyik újabb lövöldözős játékától meg az ő morgásaitól és csatakiáltásaitól zeng a nappali, meg persze attól, ahogy a fia felfedezi a házamat. Expedícióit általában csörömpölés és gurgulázó kacaj kíséri.
Most azonban ketten vagyunk Annával. Aki -mint mondtam- nem zavar, viszont ő maga eléggé zavarban van. Olyannyira, hogy észre sem vette a szemfogaimat, melyekhez eddig még nem volt szerencséje. Mámoromat pedig egyszerű álmosságnak véli. Nem is tudom, talán jobb ez így. Bár kétlem, hogy ne derülne ki csakhamar az igazság így vagy úgy. Hiszen míg ő a zavarától nem lát tisztán, én az állapotomtól.
- Boldog karácsonyt. - kívánom viszont mély hangon, lefelé nézve a lányra. Rég szóltam már hozzá. Ha bármelyikünk beszél, hát ő szokott. Úgyhogy én ezzel letudtam az éves szájjártatásomat. Ami nem nagy kunszt, tekintve, hogy hamarosan itt az új esztendő. Bár nálam talán akkor se lenne az, ha most kezdődött volna.
Biccentek neki, hogy merre jöjjön, és megyek előre. Szűk folyosómon fogas, szobákba nyíló ajtók, pár doboz, komódok, rajtuk mindenféle régiségek és érdekes újdonságok felhalmozva. Zsúfolt, mégsem tűnik rendezetlennek. Minden esetre bőven van mit nézni. Jó is, ha a kis boszorkány figyelmét leköti más, amíg én némileg magamhoz térek. Ha nem ülne rajtam a bódulat, már az agyaraimat is régen visszahúztam volna, ám most kétszer annyi vért vettem magamhoz, mint ébredés után szoktam. Hiszen karácsony van.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Hamarosan beérünk a nagyszobába. Vagyis részemről inkább bekóválygok. Járásom hiába egyenes, úgy festek, mintha akármelyik pillanatban oldalra dőlhetnék, hogy a padlón elterülve ott is maradjak, jólesően simulva a szőnyegre. Azonban erre nem kerül sor. Arra viszont annál inkább, hogy a kis navinés szeme elé táruljon az én nem éppen elenyésző méretű, arany és bordó díszekkel ízlésesen telepakolt karácsonyfám. Ott magasodik a szemközti ablak bal oldalán.
Biccentek vendégemnek, hogy foglaljon helyet a kanapén nyugodtan. Addig én felmarom a vérmaszatos poharamat meg a termoszomat és átsétálok a konyhába. Előbbit elmosom, utóbbit a hűtőbe rakom, aztán felmegyek a hálóba és magamra veszek egy nadrágot. Ennyit tudok és akarok most tenni az illedelmesség kedvéért. A köntösömtől nem válnék meg. Az marad rajtam lezseren megkötötten, puhán simulva meztelen, sápadt felsőtestemre. Ezután pedig keresek valamit, amivel megkínálhatom Annát. Fogaim immáron visszahúzva.
Mindezeket letudva, a nappaliból való távozás után szűk fél perccel térek vissza a jövevényhez. Kezemben egy tálcával. Arrébb tolok néhány holmit a dohányzóasztalon, hogy letehessem oda. Sós és édes rágcsálnivalók egyaránt kínálják magukat rajta. Külön attrakció a Kírakedves által díszített mézeskalács költemények: van itt vámpírfogú angyaltól kezdve vidám Dávid-csillagon át zilált karácsonyfáig minden. Ital tekintetében pedig tej, narancslé és tea közül választhat a diáklány. Ez utóbbiból van fekete és erdei gyümölcsös. Már ebből is látszik, hogy ünnep van: egyáltalán nem csak olyan ételeket és italokat tartok itthon, amik tartósak. Ráadásul a választék is magáért beszél. Már-már túlzás.
Eszembe jut, hogy elhúzhatom a függönyt a nappali ablakán. Odabandukolok hát és megejtem ezt. Visszafelé is olyan szétszórtam lépem át és kerülöm ki a már kibontott, de még mindig a fa alatt pihenő ajándékokat, mint odafelé. Nem mintha ne lett volna egyszerűbb a kanapét a másik oldalról megközelíteni. De ez mindegy.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Sokkal nagyobb ügyet csinál ebből, mint amennyire ez engem érzékenyen érint. Azonban az egyáltalán nem gond, ha valaki figyelmes és ügyel arra, mit ejt ki a száján. Éppen ezért hagyom még kicsit a levegőben lógni zavarát és mentegetőzését, nyugodtan kémlelve őt, aztán megrázom a fejem, jelezve, hogy ugyan, hagyd csak, semmi gond. Igaza van különben. Egyáltalán nem is véletlen, hogy eképpen alakulnak a dolgaim. Ennek így kell lennie. Sokakat meglehetősen közel engedek, de nem hagyom, hogy ebbe túl mélyen beleringassák magukat. Nem ígérek, nem tervezek, nem ámítok. Nyílt lapokkal játszom. Furcsa kettőssége viszont az egésznek, hogy ennek ellenére -vagy pont ezért- általában én vagyok a biztos pont számos ember életében. Már csak időtlenségemnél fogva is, valószínűleg.
- Egy vagyok közülük, közösséget vállalok velük, de nem élek közöttük. - foglalom össze viszonyomat a fajtársaimmal a kíváncsinak ható hümmögés nyomán. A közöttük élést pedig egyértelműen nem a szó szoros értelmében mondtam. Nem létezik vámpír lakótelep és nincsen külön államunk. Még csak társadalmunk sem igazán. Törvényeink persze akadnak, amiket én be is tartok. Ám ez koránt sem elég ahhoz, hogy ne számítsak kívülállónak, főleg az étkezési szokásaim miatt.
- Te hogy vagy a többiekkel? - dobom be könnyeden a kérdést. Természetesen, nem arról érdeklődöm, a halhatatlanokhoz hogyan áll, hanem hogy embertársaihoz. Különben is, szerintem én vagyok az első vámpírja.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Nem feszegetem, ha ő nem akarja, hogy feszegessem, azonban úgy veszem észre rajta, talán jól esne neki kiadnia magából. Legalább hogy meghallgassák. Akár egy magamfajta, jóképű idegen. Még ha tanács nem is érkezik. Márpedig, ha valamire, erre aztán kiválóan alkalmas vagyok. Meg igény szerint még véleményezek és javaslatokkal is szolgálok, ám gyakran közhelyesnek titulálják őket. Ez azért van, mert a halandók még nem jöttek rá, hogy ezek igazából örök igazságok és igen, ilyen egyszerű az élet, csak ők bonyolítanak mindent túl. De hát egyszerűbb leszólni egy tanácsot, mint aszerint cselekedni. Nekem mondjuk mindegy, mert előbb-utóbb úgyis ráeszmélnek, hogy nem beszéltem hülyeséget és talán nem itt tartanának, ha hamarabb megfogadják a tömör kinyilatkoztatásaimat.
- Mit nem értesz... bennük? - susogom kérdésemet, direkt hagyva egy hezitáló szünetet utolsó szavam előtt. Hiszen úgy gondolom, nem az átlagról beszél. Pedig sokszor van olyan, hogy valaki tényleg úgy összességében az emberek viselkedését, indíttatásait nem tudja hová tenni, ám itt most szerintem nem ez a helyzet. Párak okoznak csupán a lánynak fejtörést, vagy éppen csak egyetlen egy illető. Ez a probléma pedig elég mostani lehet, abból ítélve, ahogy próbálja elkomolytalankodni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Téved sajnos, amikor úgy hiszi, részem volt mostanában bármi hasonlóban, vagy valamikor ennek előtte. Vagyis főleg abban, hogy én ezt akármennyire is úgy éltem meg, mint ő. Tudom, nem úgy tűnik, mintha olyan hihetetlenül különbözőek lennénk mi ketten, ember és vámpír, ám pont ebben áll az egyik legnagyobb veszélye a fajtámnak. Vonzóak vagyunk a halandók számára a szó minden értelmében, egyúttal tökéletesen eltérünk tőlük. Megérdemli a sok X-es besorolást ez a viszony.
- Nem ezek a fontosak, hanem az egész. - közlöm csöndesen, magam is levéve tekintetem a mellettem üldögélő boszorkányról. A vizet figyelem, amelyről szintén elmondható mindez. Hiába indul meg néha és gerjednek rajta hullámok valamilyen külső behatástól, ettől még nem lesz folyó. Hiába tisztul ki olykor a tükre, ettől még tenger sem lesz. Ez egy tó. A maga teljes valójában kell szemlélni, hogy erre rájöjjünk. Így van ez az emberek cselekedeteivel. Minden lény cselekedeteivel.
- Neked számítanak? - teszem fel a nagy kérdést, meghagyva a többes számot, ha már esti társaságomnak ez a kellemes. Ráérősen pillantok rá ismét, fürkészve vonásait. Továbbra is zavarban van kissé. Ez érthető. Tetézni azonban nem áll szándékomban, úgyhogy ezt elősegítendő megint más nézelődni valót keresek. Mondjuk ismét a csillagos eget.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Ahogy visszatértem, leülök mellé a kanapéra. Figyelem, ahogy megesik a szíve a mézeskalács karácsonyfán. Pontosan emiatt kockázatos az ételeknek szerethető alakzatokat adni, mert túl sok minden jut eszükbe róluk az embernek és inkább nem nyúlnak hozzá. Pedig egy sütemény sorsa az, hogy elfogyasszák. Így meg marad pamlagon. Noha ezt a megmentője éppen ellenkezőleg éli meg. Aztán még az is lehet, hogy neki van igaza. Nem kell mindent megenni, ami ehető. Én már csak tudom. Jobban belegondolva, talán a többi vámpír pont úgy vélekedik rólam és arról, ahogy a kajámmal bánok, mint ahogy a vendégemet döntéséről. Hm.
Kék pillantásom egyre tisztább. A mámor lassan kiszáll belőlem. Ez egy részt jó hír, tekintettel a látogatóra, más részt meg rémes, hiszen a vér elfogyasztása és ennek következményei jelentik éjszakaim és örök életem fénypontját. Mindez persze nem gátol meg abban, hogy habozás nélkül felülemelkedjek azon, hogy immáron nem vagyok befolyásolt állapotban.
Néma érdeklődésére csak szusszanok egy amolyan ráérőset. Láthatja, ünnep van, nyugalom van nálam. Nem mintha az év bármely más részében ne ugyanezt találná itt. Már a díszítést meg a karácsonyfát leszámítva. Nálam ugyanilyen békesség ül a házon. Vagy ilyen hasonlóan csendes, vagy a már említett, vidám élettel teli.
Néhány percnyi laza üldögélés után mélyen a szemébe nézek, neki pedig az a gondolata támadhat, hogy nyugodtan körbejárhatja akár az otthonomban. Elkóborolhat, amerre szeretne. Ez az engedély mintha egyszerre érkezne neki valahonnan legbelülről és egyszersmind tőlem. Mintha mondtam volna neki. Pedig ugyebár meg sem szólaltam. Hogy ez miként lehetséges? Az egyik képességem révén. Túlzás lenne azonban ez esetben delejezést vagy elmében olvasást emlegetni. Inkább mondanám gondolatátvitelnek, vagy -ami még jobb- hangtalan beszédnek. Ez amúgy is jellemző ránk. Nem oszt, nem szoroz. Remélem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Magamra maradok a kanapémon. Hiszen én akartam így. Mármint nem pont az egyedüllétet, csak azt, hogy vendégem bátran induljon felfedezőútra. Addig én üldögélek tovább ilyen békésen egy jó ideig, aztán szépen felkelek és odaballagok hangszereimhez. Rendezgetem őket, ellenőrzöm az állapotukat. Hétköznapokon ugyanannyi időm van, mint most, viszont az ünnep valahogy magával hozza azt a hangulatot, mintha még inkább ráérnék mindenre. Ami, figyelembe véve, milyen komótos vagyok amúgy is mindig, egy halandó számára minden bizonnyal valami egészen réveteg állapotnak hathat.
Szeretek pakolgatni, átnézni a holmijaimat, gyönyörködni bennük. Nem telik el úgy hónap, hogy ne vonulnék el a házam valamelyik szegletébe, hogy ott órákon át csak az ereklyéim, kincseim böngészésével, rendszerezésével foglalkozzak. Most a hangszergyűjteményem van soron. Bár látogatómra való tekintettel ez most egy felületes elszöszölés lesz. Olyannyira, hogy éppen csak végigsimítom az egyes darabokat, mígnem végül magamhoz veszem az egyik hegedűt. Forgatom a kezemben, magamba szívom illatát, végül a nyakamhoz helyezem, államat rátámasztom és jöhet egy kis játék. Koránt sem annyira dallam vagy zenemű, mint a hangszer skálájának próbája. Hosszú, fehér ujjaim csak úgy szaladgálnak a húrokon. A magas részeknél meghajolok kissé, a mélyebbeknél kihúzom magam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Tudom, hogy felelni fog. Csak előbb magának kell felelnie, hiszen ezt eddig nem tette meg. Nem jutott oda hozzá. Nem is szorgalmazta, hogy odajusson. Viszont most a kérdésem nyomán megszületett egy külső érdeklődés is, ami arra sarkallja, hogy lépjen. Legalább egy kicsit beljebb óvakodjon.
Szusszanok egyet a megérkező válaszra. Mintha egy amolyan derülő, fölényeskedő szusszanás volna, ám nyugodt vonásaimon nyoma sincs semmi ilyennek. Meg úgy egyáltalán, az egész jelenlétem nem azt sugározza, hogy lekicsinyelném a mellettem ülő gondolatait, érzéseit. A helyzetet viszont talán igen. Hiszen túl jellemző.
- Mindegy, hogy akarod-e. - közlöm monoton hangon, vállat vonva. Nem arról van szó, hogy engem nem érdekel, akarja-e, vagy az illetőt nem érdekli, vagy a barátait nem érdekli, vagy az iskolát nem érdekli, vagy a világot nem érdekli. Arról van szó, hogy az érzelmeit nem érdekli egy szemernyit sem. Ha valaki számít, egyre jobban fog számítani, ha azon erőlködünk, hogy ne számítson. Ha meg hagyjuk, akkor csak annyira fog számítani, mint alapból tette és ott vagyunk, ahol a part szakad.
- A lényeg, mihez kezdesz ezzel. - bólogatok a távolt nézve, aztán lassan lesütöm a szemem, elmerengve kissé. Magamba fordulok némileg. Biztos, hogy nem azt élem át, amit a lány, ettől még azonban lehet részem hasonlóban. Csak én ezeket már eleve másképpen kezelem. Már a kezdetektől egy bizonyos módon állok hozzá. Nem könnyű, de ennyi év után már nem is olyan nehéz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Eördögh Lars Tobias
délután | The Arctic Henge


(Raufarhöfn , Izland) | x


Egy önfeledt nevetés és rám emeli tiszta tekintetét. A szemébe nézek, csodálva benne a gyermeki örömöt és a végtelen megkönnyebbültséget. Nem nyomja teher, nem takarja árnyék. Hiába a kietlen, havas mező, a hideg és a sötét, a káprázatos északi fény és a hely varázsa körbeöleli őt. Ahogyan kezem a kezét és lényem a lényét. Mind megnyugtatja. Mindben elveszik. Nem fogom vissza magam én sem. Hagyom, hogy befedjen. Hagyom, hogy átjárjon. Kizárom a nagyvilágot, miközben magaménak tudom az egészet.
- Az egyik fényszalag lekúszik hozzánk... - susogom mély hangomon, felpillantva az égre. Ezzel tárom ki közös tudatunk kapuját. Képzeletünkben, saját valóságunkban az aurora borealis egyik íve elhúzódik a többitől. Mintha csak észrevett volna minket. Célba vesz. Könnyeden hullámzik le hozzánk. Először az Arctic Henge kőtornyain, oszlopain kúszik át a légben, aztán körbejár minket. Csak állok a fiú mellett nyugodtan. Figyelem a jelenséget, amely végül belém merül. A mellkasomba bújik, mozdulatlan szívemre tekeredik és rászorít. Felfénylik és kiüt. Újraéleszteni próbál. Csak segíteni akar. Fújva nyögök, jobban Tobias kezébe kapaszkodva és várom az eredményt. Kíváncsi vagyok, mire jut. Vajon be tudja indítani több száz éve rezdületlen szívemet akár csak egy pillanatra?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Ami mostanában a sakktáblámat illeti, nos az egy igen különleges eset. Játszom valakivel, de nem vagyok biztos benne, hogy kivel. Mivel többen bejáratosak az otthonomba, akármelyikük jelölt lehet, hiszen nem csak lehetőségük van a lépésre, ám ott az illatuk a bábukon. Rákérdezni azonban nincsen kedvem, melyikük az én világos ellenfelem. Egy-két naponta látom, hogy játékostársam ismét lépett. Ha Kinsey nem Angliában tartózkodna az utóbbi időben, ő volna ez első számú gyanúsítottam. Róla pontosan tudom, hogy olykor-olykor csak azért beugrik hozzám, hogy lépjen. Már amikor az országban tartózkodik. Lehet, hogy képes ezért idehoppanálni? Még ezt is kinézném belőle, azonban az ő illatát nem érzem olyan erősen a házban. Mondjuk ő még képes lenne azt is elfedni előlem az ügy érdekében. Lényeg a lényeg: nem tudom, kivel játszom, de nem is megyek ennek utána. Megvan ennek a maga pikantériája. Nem kell mindig mindent tudni.
Mire a lány visszatér, éppen leengedem egy kicsit hangszerem, töprengve, mi legyen a következő darab. Fejben még nem döntöttem el, ám kezem már emelkedik ismét, a hegedű nyakamba támaszt és vékony ujjaim azonnal mozdulnak. Schubert zendül, betöltve a nappali terét, átjárva otthonomat, kiszökve az erdő fái közé, hogy legyen mire a hópelyheknek táncolnia. Egy helyben állok, magabiztos, mégis könnyed terpeszben. Minden lendület felsőtestemben van. Köntösöm meg-megrándul körülöttem a hevesebb mozdulatoknál. Megkötött övem némileg lazul, sápadt mellkasom jobban megmutatja magát.
Csak időközben tudatosul bennem, hogy vendégem ismét itt van. Eszembe jut a tökfaragásunk és hogy akkor mit dúdoltam neki. Már azt is élvezte, ez alkalommal pedig még jobban jár. Most nem baritonomon zümmögök, hanem teljes koncerttel szolgálok neki. Úgy hiszem, nincsen ellenére, hiszen igazán szereti a zenét.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Olyasmire sarkalltam most, aminek már ideje volt. Ártalmas ugyan, ha túl sokat töpreng valaki, ám az nem kevésbé káros, ha elfojtja magában. Hiszen attól még, mert úgy tesz, mintha nem létezne, attól az még van, létezik, emészt. Nem az elmét, hanem az idegeket, a zsigereket. Aztán az illető egyre rosszabbul lesz, álmatlanság gyötri, a teste legyengül és nem érti, miért. Az oka az elfojtás. Nem lehet ezt soká bírni. Valahogy mindig kiütközik. Akkor már inkább érdemes szépen, önként felszínre hozni, még ha nem is túl kellemes.
- Vagy lépnék... - tárom elé az első megoldást, ismét a csillagokat kémlelve. Tudja, mit értek ez alatt. Azt, hogy vagy szóval vagy tetteket, vagy a kettővel együtt, de nyilvánvalóvá tenném, milyen érzéseim vannak a másik iránt és hogy hogyan érintenek engem az ilyen hullámzó megnyilatkozások, amiről az imént mesélt.
- Vagy elfogadnám, ami bennem van és egyszerűen csak hagynám, hogy legyen. - állok elő a másik, általam járhatónak vélt úttal. Mit is jelent ez? Azt, hogy egyszerűen csak nyugtázzuk, amit érzünk és élvezzük azt. Nem görcsölünk rajta, a másik vajon hogyan viszonyul hozzánk és vajon hová tart a kapcsolatunk, vagy mit kéne tennünk. Úgy cselekszünk, ahogyan a legjobbnak látjuk és nem várunk el se magunktól, se a másiktól semmit. Örömünket leljük a fennálló kapcsolatban. Ez a laza hozzáállás pedig magában hordozza annak a lehetőségét is, hogy kialakuljon valami több. Mivel azonban nem öltünk bele nagy energiákat, nem fog aggasztani annyira, ha végül elhalványulna minden. Tudom, ez egyáltalán nem szokványos felvetés, ám annál hatékonyabb, biztonságosabb és kellemesebb. Annyi a gond vele, hogy erre sokan nem képesek. Mert szélsőségekben gondolkoznak és mert túlságosan számít nekik, a másik hogyan érez. Pedig nem szabadna. Nem azért kell valaki fontos legyen, mert odavan érted. Azért kell fontos legyen, mert te odavagy érte.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Mivel így tartja kedvem és mivel ő is élvezi a játékom, így végigviszem az opust. Intenzív egy fél óra. Lehunyom a szemem olykor, ujjaim, karjaim azonban egy percet sem pihennek. Vonásaim nyugodtak, mégis eltökéltek. Nem nézek rá és igazából hangszeremen és szemhéjam belsején kívül másra sem. Mindebben semmi szándékosság nincs, koncentrálás meg aztán végképp. Régen volt az már, amikor összpontosításra szorultam. Minden hang a testemben van, beleivódott századokkal ezelőtt, hogy ujjaimon át szöktessem ki őket a nagyvilágba időről-időre.
Éppen csak megejtem a véget és elkapom a vonót a hangszertől, máris tudom, mivel folytatom. Néhány pillanatnyi szünetet beiktatok azért. Lehúzom nyakamtól a hegedűt, mozgatom vállaimat, aztán ismét kezdő pozícióba állok. Ez jóval rövidebb koncert lesz, noha minden bizonnyal fogok rajta egy keveset cifrázni. Elég bőséges élményt nyújtott ez a Schubert, letehettem volna utána rögtön a lantot, ám mivel szeretem a változatosságot, jöjjön most egy kis más!
A varázslók nem túlzottan tájékozottak a mugli mozgóképekben, így aláfestő zenéikben sem. Azonban, mint tudjuk, én nem vagyok mágus. Ugyanúgy értem és kedvelem a varázstalan kultúrát, ha nem még inkább. Ennek számtalan oka van, amit most nem állnék neki fejtegetni, de elég az hozzá, hogy a filmzenék különleges helyet töltenek be mozdulatlan szívemben. Ami most eszembe jutott, az nem más, mint az egyik James Bond mozi betétdala, a Skyfall. A 007-es filmek zenéiben valahogy mindig ott van az elegancia, a luxus és a lövöldözős akció hangulata mellett egy megfoghatatlan, drámai mélység. Valami végzetszerű. Valami magányosan hősies. Ez a darab pedig minden eddigi társánál jobban magában hordozza ezeket. Tetszik. Csaknem végig lehunyt szemmel játszom, olykor még a homlokomat, orromat is finoman ráncolom hozzá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

A koncertnek vége. Csönd uralkodik el a nappalin. Lassan leengedem a hegedűt nyakamtól. Nézegetem még egy kicsit, aztán szépen visszarakom a helyére. Miközben indulok vendégemhez, igazítok szétzilálódott ruházatomon. Leülök ismét a kanapéra, közvetlenül a lány mellé. Kényelmesen hátradőlök, kezeimet combjaimra nyugtatom. Odapillantok a tálcára, amit behoztam neki, aztán érdeklődőn tekintek rá, így kérdezve tőle némán, kér-e még valamit. Noha tényleg bőséges a kínálat.
Hirtelen aztán összevonom a szemöldököm és tekintetem magam elé szegezem, valahová lefelé. Úgy tűnik, mintha hallottam volna valamit és most fülelnék. De igazából inkább csak érzem, hogy valami nem stimmel. Egyelőre még nem tudnám megfogalmazni, mi a gond, aztán észlelem a házam fényeinek változását. Vibrálnak. Emberi szem számára nem feltűnő. Nekem annál inkább. Pár pillanat múlva aztán minden lámpa kialszik, minden gépem leáll.
Ha nem szereztettem volna Kírával hónapokkal ezelőtt olyan mágikus fémtartályokat, amelyek teljes mértékben megőrzik tartalmuk minőségét, akkor most kéne némi erőfeszítés, hogy megőrizzem nyugalmam az események miatt. Adódott ilyesmiből már gond. Veszett már oda vérkészletem. Az pedig baj. Nagyon nagy baj. Azonban szerencsére azóta sok mindenen fejlesztettem. Úgyhogy jelenleg semmi ok a pánikra.
Egyszerűen felkelek és megfogom Anna kezét, felhúzva magamhoz. Megijedhetne a helyzettől, hiszen csaknem koromsötétben álldogál egy vámpírral a háza közepén, aki vele ellentétben tökéletesen lát ilyen fénytelenségben is. De azt hiszem, nem kerül sor semmi horrorfilmbe illő sikoltva menekülésre és kapálózásra. Főleg, hogy látogatómnak gondolataink útján felvetem, hogy ha akar, itt maradhat, amíg utánajárok az energiaszünet okának, vagy velem tarthat a ház mögé a generátorhoz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Mivel úgy dönt, velem tart, így első utam a szűk folyosón lévő komódhoz vezet, amiből előhalászok egy szerszámos ládát és két fejlámpát. Az egyiket szépen felteszem őrá, ügyelve, hogy ne nagyon húzzam a haját. Aztán rögvest be is kapcsolom. Így figyelemmel kísérheti, amint magam is felveszek egy világítóeszközt. Nekem ugyan nem lenne igazán szükségem rá, ám neki jobb, ha rajta is van egy és így nem kell a sötétben bukdácsoljon, rajtam meg amolyan irányjelzőnek van főleg. Hogy tudja, hol járok. Mint kutyán az éjjeli nyakörv.
Így indulunk meg a bejárati ajtó felé, afféle felszíni bányászokként. Hejhózni viszont nekem nincsen szándékom. Miután felvette a kabátját meg miegyéb meleg holmit, ajtót nyitok neki, leballagunk a verandán, éppen csak pár lépést teszünk az napelemes lámpákkal szegélyezett úton, és jobbra vesszük az irányt, a ház mögé. Ha nem nyújtanánk elég különös látványt a fejünkön világító lámpákkal, én ehhez ráadásul egy szál köntösben és nadrágban, mezítláb bandukolok a hóban.
Az, hogy az anyag nem vész el, csak átalakul, az előnyökre és hátrányokra szintén igaz sokszor. Egy-egy megoldás, lehet, hogy számtalan szempontból előnyös, ám akadhatnak bizonyos hátrányai, amik az eddigiekben nem álltak. Mondhatni, az egyik kéz ad, a másik elvesz. De hogy konkrét legyek végre: ilyen az én varázslatos energiaforrásom. A szó szoros értelmében varázslatos. A generátoromat mágia hajtja. A varázslat és a mugli technológia ötvözete ez a szerkezet. Nagyon környezetbarát, alig igényel bármilyen törődést vagy karbantartást, és mindemellett eszméletlenól szeszélyes. Mondjuk nem panaszkodhatom, kedves hozzám, ittlétem alatt eddig ez a második alkalom, hogy bemondja az unalmast. Ilyenkor viszont aztán kereshetem a hibát éjt nappallá téve. - ami persze csak szófordulat...
Ahogy hátraérünk, letérdelek és elsöprögetem a havat az aknafedőről.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Eördögh Lars Tobias
délután | The Arctic Henge


(Raufarhöfn , Izland) | x


Az istenek kísérleteznek rajtam. Az ő kezük nyúlik le az égből. Talán ászok, talán vánok, talán egy közös tanács, amely Midgard különlegességeit figyeli, és amely most egy élettelen élőre akadt. Morfondírozva méregetnek, állva fölöttem, mint orvosok a műtőben és eszmét cserélnek a tapasztalatokról, miközben szerkezetük, a Fény dolgozik testemen. Meglepődve látják, hogy míg az aurora borealis önmagában nem jár sikerrel, egy halandó segédletével már képes rá: szívem megdobban.
Sápadt arcom kipirul, kezem felmelegszik. A csodálkozástól, a különös, már rég elfeledett érzéstől eltárom egy kissé számat. Hosszan tart ez a pillanat. Utána azonban össze kell szorítsam szemem ettől az émelyítő fájdalomtól, ami rám tör. Hiszen évszázadok óta halott belsőmbe úgy pumpál a vér, mintha egy már összepréselt palackba akarnánk vizet tölteni. Feszíti, bántja, erőlteti. Fogam összeszorítom, meggörnyedek és térdre hullok, közben a fiú karja után kapva, belé kapaszkodva. Fejem előre bukva, arcomat hajam függönye takarja.
Az istenek csalódottan ciccegnek. A műtét csak részlegesen sikerült. A fény kihúzódik belőlem, ám nem tekeredik vissza a mennyboltra, hanem körbeölel kettőnket. Simítón, őrzőn, nyugtatón ezután a kemény beavatkozás után. Az ászok és vánok pedig elvonulnak, magunkra hagyva minket, kitárgyalni a történteket.
Mi, midgardiak pedig maradunk itt az északi pusztán a hóban. Homlokom Tobias derekának nyomva, egyik kezem kabátja ujját markolja, a másik oldalába kapaszkodik. Szorításom lassan enyhül, ahogy szívem nem tesz tovább erőszakot rajtam. Újra mozdulatlan. Újra nyugodt. Megkönnyebbültet sóhajtok és lassan felnézek éjjeli társamra. Őrangyalként áll fölöttem, a fénytől karolva.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Ha még nem volna elég ennyi izgalom és érdekesség, miután leemeltem az aknafedőt, szépen hasra fekszem a hóban és behajolok a generátor fölé, így véve alaposan szemügyre. Puszta kézzel érek a hűs fém alkatrészekhez és ellenőrzöm őket. Hátranyúlok aztán a ládába egy csavarkulcsért és azzal is ügyködök egy keveset. Fejlámpám pompásan megvilágítja a célterületet. Az most mindegy, hogy vendégemet ezt kevéssé érdekli, mint az, ahogy én magam ténykedem.
Nem látok semmi rendellenességet a gépezeten. Minden a helyén, semmi sem tört el, húzódott szét vagy fagyott be. Azonban ez mindig így kezdődik. Mármint amióta ennyire belekevertem a varázslatot az egészbe. Persze, nem én magam bűvöltem, csak beleszereltem a mágikus alkatrészeket a generátorba. Mondjuk ki: buheráltam. Szeretek buherálni. Talán még jobban, mint bütykölni.
Éppen a légkörből a részecskéket befogó antennát vizsgálom, kissé oldalamra fordulva, hogy elérjem az akna szélét, amikor a gép megmozdul. Mintha éledezni kezdene. Mikor azonban elengedem a vékony fémet, ismét rezdületlen lesz. Megint megfogom hát és összevont szemöldökömet figyelem, ahogy újfent produkál valamit. Töprengek egy keveset, aztán intek a lánynak, hogy jöjjön és markoljon rá ő is az antennára. Egy próbát megér.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Fogadás. Mindjárt gondoltam. Bólintok neki, hogy értem. Noha nem tartom előnyös dolognak, hogy ekkorka gyerekek ilyesmikben versenyezzenek. De majd megtanulják a saját kárukon. Vagy nem. Minden esetre tiltani se lenne értelme. Amit a fejükbe vesznek, úgyis véghez viszik.
- Bűbájok, prefektusok... - erősítem meg Ririt az elgondolásában. Nem egyszerű kiszökni a tanodából, ám bevallhatjuk, hogy nem is annyira nehéz. A diákok idővel megtalálják a módját. Ahogy észrevettem, a lényeg, hogy takarodóig a körletükön kívül maradjanak. Igazából lehetőleg a kastélyon kívül. Ilyenkor már csak visszafele lehet gond. Olyankor viszont nagy slamasztikába keveredhetnek.
Lágyan megrázom csak a fejem, így jelezve a csöppnek, hogy megvagyok a dzsekim nélkül. Nem fázom. Ezt láthatja is rajtam. Nem vacogok, nem didergek. Nem kell aggódnia értem. Ettől még persze kedves, hogy teszi.
- Meddig akarsz várni rá? - érdeklődöm meg tőle, elpillantva az úton az iskola irányába, miközben kezemet zsebre teszem. Na nem azért kérdezem tőle, mintha sietnék bárhová. Maradok vele, amíg meg nem jön a kis barátnője vagy amíg úgy nem dönt, hogy hazaindul. Tudom, nem kérte ezt tőlem senki, nem kötelességem, és meglehet, a leányka nem is kér belőle, hogy bárki felügyelje. Azonban, ha már így összeakadtunk, nem fogom itt hagyni egyedül az éjszakában. Úgyis ráérek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Igazán jól festhetünk itt a hóban, fejlámpákkal a fejünkön, egy antennába kapaszkodva. Azonban az a helyzet, hogy engem akkor se érdekelne, ki mit szól ehhez, ha lenne rajtunk kívül itt akár csak egy teremtett lélek. Mivel azonban nincs, így még csak annyira sem izgatom magam ezen. Főleg, hogy olybá tűnik, az akciónk sikeres. Legalábbis folytatódik az, amit én csak úgy hívok: történik valami.
Megőrülök ezektől a varázsvackoktól. Még jó, hogy máskor nem kell ilyenekkel foglalkoznom. Leszámítva, hogy kedvenc időtöltésem az ezekkel a kütyükkel való szórakozás és hogy másodmagammal egy ketyerekereskedést vezetek. De ennyi. Elég az hozzá: hamarosan kattogni, morajlani kezd a szerkezet, felszökken pár szikra, felfénylik egy-két alkatrész és a generátor egyszerűen beindul. Sóhajtok egy lemondót, még mindig a hóban hasalva. Levontam a magam következtetését, ez pedig nem más, minthogy az én mágikus energiaforrásom törődést igényel. Nem szerelést, nem felújítást, nem megolajozást, csak egyszerűen a puszta érintést, a közelséget. Hogy néha leemeljem az aknafedőt és vessek rá egy pillantást. Csak ennyit kér cserébe azért, hogy ellátja árammal a házamat. Tény, ez igazán nem nagy ár érte, azonban még ennyi idő után is szoknom kell, hogy a varázsvilágban mindennek lelke van. Itt nem úgy megy, hogy biztos lehetek benne, csak meglazult egy csavar, vagy elhasználódott egy elem. Nem. Itt akármi okozhatja a meghibásodást, és ugyanígy akármi orvosolhatja. Csak rá kell jönni, mi az. Rá lehet jönni, ám ez egy másfajta gondolkodást igényel, mint a mugli technológia esetében.
Odabent felgyúlnak a fények. Elengedhetjük az antennát. Felkelek a földről, visszatakarom a szépen duruzsoló generátort, leporolom a köntösömről a havat, aztán fogom a ládámat és indulhatunk vissza.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Jó, hogy így télen ilyen korán fel tudok jönni a szerkesztőségbe és még összefuthatok néhány edictumossal. Nem mintha akarnék tőlük bármit, hiszen mindenki remekül végzi a dolgát, és minden fennakadás megoldható egyetlen bagollyal. Az emberi természet azonban megköveteli a személyes találkozásokat. Nem feltétlen kell hosszan tárgyalnunk semmiről. Elég, ha feltűnök olykor és bármi gondjuk, kérdésük adódik, ilyenkor könnyebben felvetik. Hiszen kéznél vagyok. Ma sincs ez másképp. Váltok pár tanulságos és hasznos szót az egyik lektorral, megnézem a parafatáblát, végigveszem az asztalomra lerakott cikkterveket, ötleteket, aztán magam mögött hagyom a szerkesztői szobát.
Ahogy haladok végig a Fejetlenség Folyosóján, hegedűszó üti meg érzékeny fülemet. Először a szeszélyes helyszín valamiféle fondorlatának vélem, ám hamar rájövök, a hang nem innen érkezik. Elindulok, felfedezni a forrását. Gyorsan letudom a lépcsőket és az első emeletre érve a folyosó vége felé tekintek. Az erkély. Onnan szól a játék. Megállok a kétszárnyú ajtó előtt és hallgatom egy ideig. Egész ügyes. Egyetlen szívdobogást érzékelek a túloldalról, szóval egyedül van odakint. Nem közönségnek játszik, csak úgy magának.
Lassan tolom be fehér kezemmel az ajtó egyik szárnyát. A hűs levegő arcomba csapódik, meglebbenti hajamat. Nem lépek még kijjebb. Innen figyelem a hegedülő diáklányt. Impozáns környezetet választott, meg kell hagyni.