Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Szavamba vág, rám ripakodik. Fáj neki mindaz, amiről most társalgunk. Felbosszantja minden. Megértem. Azt is, ami mögötte húzódik. Látom a tekintetén, ideges mozdulatain. A tisztább pillanataiban, amikor némileg felfogja tettei súlyát, azok elszomorítják őt. Pontosan tudom, milyen ez. Egészen pontosan. Persze, ami engem ilyenkor mardos, nem igazi, mély érzelem vagy lelkiismeretfurdalás, sem nem bánat. A magam szintjén viszont nagyon hasonlót élek át. Csak éppen én nem annyira érzem, hogy vétkeztem, én inkább tudatában vagyok. Ettől még ugyanolyan kemény a felismerés és a gondolat, hogy olyasmit cselekedtem, amit nagyon nem kellett volna. Olyat, amivel valószínűleg ártottam. Magamnak és másoknak.
Beleolvadok a kellemes csókba, és nem húzódom el akkor sem, mikor a lány elemeli tőlem fejét. Maradok így, közel hajolva. Figyelem szép vonásait, és hallgatom az ajkai közül kipergő, csöndes, őszinte szavakat. Szám elnyílik kissé. Csak nézem és nézem őt, feneke mögött támaszkodva egyik kezemmel a verandám deszkáin. Fürkészem így egy ideig, majd odahajolok és egy hosszú csókot nyomok a halántékára, szememet lehunyva. Orrom végét aztán egy szusszanással hajának simítom.
- Hátraviszem a szekrényt. - jelentem be csöndesen, egyszerűen. Felkelek Kíra mellől, közben simítok egyet arcán hűs kezemmel, kedvesen. Visszalépek a méretes bútordarabért, hogy nemes egyszerűséggel felkapjam és lesétáljak vele a lépcsőn. Lekanyarodok az útról két napelemes lámpa között és a házam mögé veszem az irányt. Köntösben, mezítláb.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Dwayne és Sean Warren

Érzem rajta, ahogy száll ki belőle a feszültség. Kisugárzása, mozdulatai már nem olyan görcsösek. Már nem tűnik úgy, mint aki mindjárt összeroppantja véletlenül a kezében tartott kis testet, vagy mint aki egyszerűen maga mellé csapja a kanapéra, aztán kisétál, rám hagyva őt. Törődőn fogja a fiát, foglalkozik vele, ösztönösen tartja szem előtt igényeit kapálózásra, rágásra, miegyébre. Ha annyira érző és érzékeny lélek lennék, mint amennyire nem vagyok, most magas frekvencián sipítoznám, milyen édesek ezek így ketten. Így viszont mindössze csak elsimult, szelíd vonásokkal pislogok rájuk, jólesően nézegetve őket. Meghitt egy kép.
- Nem lételemem. - rázom meg fejem az ajánlatra.
- De ha szeretnéd átadni kicsit... - egészítem ki aztán válaszomat egy szemöldökemelés közepette. A szülők gyakorta olyankor ajánlják fel, hogy valaki megfoghatja a csemetéjüket, ha az ő karjuk meg idegük már belefáradt. Barátomat nem hiszem, hogy ilyenek vezérelték volna, vagy ha igen, akkor szerintem csak most, a felvetésem folyományaként fog rájönni erre a lehetőségre. Lepasszolhatja. Csak mert elhozta magával, nem kell, hogy végig rajta lógjon. Ez nincs benne a szerződésben. Még az apró betűs záradékban sem. Ott csak annyi áll, hogy "amennyiben egy halhatatlan vérszívó kezébe nyomod a kölköd, a felelősség százszor annyira téged terhel, mint bármilyen más esetben". Hiszen egészen más, ha lerakod az ágyra, ahonnan véletlenül lehemperedik; vagy ha fejbe vágja magát azzal a rágókával, amit te dugtál a kezébe; és megint egészen más, ha egy vámpír gondjaira bízod, aki tudvalevő, hogy milyen itallal oltja szomját éj mint éj.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

A fű nyirkos, az éjjel hűs. Mindez persze engem nem igazán befolyásol, fizikai szinten semmiképp. Csak megállapítom. Mindössze hangulatot ad. Hamarosan a házam túloldalára érek, magam mögött hagyva a verandán ücsörgő, bús leányzót. Hiszen az. Látnom, hallanom, a közelében sem kéne lennem ahhoz, hogy tudjam. Nyomasztja valami. Sejtem is, hogy mi. De úgy gondoltam, jobb, ha most átadom magányának, legalább egy kicsit. Kijelentéseimmel, felvetéseimmel egyértelműen csak felhúztam őt és az sem kizárt, hogy ilyenkor valakinek a puszta jelenléte is csak hergeli az embert. Lehet, hogy esetünkben ez nincs így vagy nem így lett volna, ám úgy véltem, mindenképp jó, ha adok neki egy kis teret, egy kis egyedüllétet. Hogy ne érezze úgy, hogy tartania kell magát. Hogy ne foglalkozzon azzal, ki nézi és mit gondol róla.
Lerakom a szekrényt a fal mellé, nem messze a generátortól. Helyezgetem még kicsit, hogy ne billegjen. Göröngyös a talaj, nem egyszerű az ügy. Mire megtalálom a súlypontok megfelelő elosztását, már régen magamra maradtam idekint. Kíra a fürdőszobába ment. Zuhanyzik. És sírdogál. Hallom. Érzem. Felpillantok kicsit a házamra, majd le a földre magam előtt. Szomorú szemekkel pislogok a holdfényben csillogó fűszálakra. Sóhajtok egy aprót, ám annál nehezebbet, és indulok be a házba.
Amíg a kedves a mosdóban van, addig én teszek-veszek otthonomban. Felmerült bennem ébredésem után, hogy elmennék ma egy koncertre, előtte meg beugranék az üzletbe, azonban ezeket a terveket könnyűszerrel söpröm most odébb gondolatban. A konyhában pepecselek valamit, aztán felsétálok az emeletre és leülök az ágyam melletti fotelbe. Kezembe veszem a nekitámasztott akusztikus gitárt, és pengetek kicsit rajta. Nem akarok rárontani Kírára. Inkább várom, hogy kijöjjön. Itt vagyok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

Rajtam keresztül szemléli saját magát. Feléri az én érzékelésemet, amennyire egy halandó erre képes lehet. Figyel az ereiben áramló, kívánatos vérre. Egész testében szíve lüktet. Nekem ez ő. Egy duruzsoló ritmus. Forrás. Ám nem csak ennyi. Nekem nem. Hanem mindezen kívül egy érdekesség, egy alany, egy élmény, egy társ.
Nem felelek a kiváló kérdésekre, hiszen azok nem csak hogy költőiek, ám a válasz sincsen meg bennem rájuk teljes bizonyossággal. Rengeteg minden van, amivel kapcsolatban elfogadtam, hogy nem tudok rájuk felelni. Ez is ilyen. Lehetnek elméleteim, akadhatnak érveim mellette és ellene, ám végeredmény nincsen. Viszont önkénytelenül megérintem nyakláncom koponyamedálját. Hiszen témába vág. Hiszen pontosan azt fémjelzi, amiről most beszélünk. Ez egy emlékeztető. Egy billog. Lehúzom róla ujjaimat.
Közlöm a jövevénnyel, hogy én most elhagyom a boltot, így hát ezt sajnos kénytelen ő is megtenni. Lekapcsolok, lezárok mindent és a termosszal a kezemben kisétálok az üzletből, oldalamon a dánnal, akivel együtt megyünk egy darabon, néma csendben lépdelve egymás mellett. Mikor aztán útjaink elválnak, bár kevesebbek leszünk egy velünk ballagó testtel, ám gazdagabbak vagyunk egy lélekkel, amivel ma volt szerencsénk összetalálkozni. És mindketten tudjuk, hogy látjuk még egymást.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

A folyosóra áramlik a zuhanyzástól párás levegő, ahogyan kinyílik a fürdőszoba ajtaja. Odavagyok ezért a mozzanatért. Hiszen tudom, mit hoz magával. A lány bőrének, nedves hajának friss illatát, a megtisztultságot, és ahogy a háló küszöbére lép, pazar látványt. Ez a szépség számomra semmivel sem kevesebb, mint ha nagyestélyiben, tökéletesre megmunkáltan állna előttem. Ez egy másik fajtája, másik pillanata a szépségének. Hazudnék, ha azt mondanám, egyiket vagy másikat jobban szeretem. Tény, hajlok efelé a tiszta, természetes, egy szál törölközős jelenség felé, de inkább azt mondom, mindig az taglóz le, amiben éppen részem van. Most ez.
Kírára emelem tekintetem a húrokról, ám ujjaim nem állnak meg rajtuk. A lejátszott dallam érzéseimet tükrözi, szavak helyett beszél, miközben végigpillantok a lányon. Zeném szelíd, gyöngéd, átható, könnyed, simogató, körbeölelő, vágyó. Aztán változik kissé. Ahogyan vonásaim is. Sötét szemöldököm érdeklődőn, törődőn, kérdőn vonom össze. Játékom pedig kinyílik, kezdeményez, buzdít. Mesélj! Mondd el, mi bánt!
Hosszú ujjaim egyre finomabban járnak a hangszeren. A zene elhalkul. Még egy utolsó pengetés és vége. Lerakom a gitárt az ölemből és egyik kezem Kíra felé nyújtom. Várom, hogy idejöjjön hozzám. Ülhet az ágyra, a földre, a fotelem karfájára, az ölembe. Ahová csak akar.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Sejtettem, hogy nem lesz ez egy sétagalopp. Le is engedem felé nyújtott kezem a combomra, amíg ellibben a szekrényemhez és előhalászik onnan egy pólót magának. Figyelemmel kísérem minden kis rezdülését, mintha színházban ülnék, a közönség egyetlen tagjaként. Ha őszinték akarunk lenni, az életem nagy részét kiteszi ez a tevékenység. Az, hogy szemlélődöm. Hogy figyelek. Ugyanolyan természetes ez a számomra, mintha részt veszek valamiben. Talán még természetesebb.
Végre visszatér hozzám és kényelmesen elhelyezkedik ölemben. Még szemérmetlenebbül tárom szét hosszú lábaimat, hogy elférjen, elnyújtózhasson. Egyik kezemet combjára simítom, a másikat karfám külső oldalán tartom. Nedves haja ráomlik, ahogy lóg lefelé. Néha elkalandozik tekintetem a rajtam heverő, szép alakon, ám főleg arcát figyelem. Hallgatom őt. Közben kiemelem kezemet tincsei alól, fejére teszem és hüvelykujjammal cirógatom.
- Ez a lényeg... - susogom, válaszul utolsó kijelentésére.
- Mindig csak tedd, amit a legjobbnak érzel! Olyan dolgokat, amikről tudod, hogy ha később majd visszagondolsz rájuk, nem lesz benned megbánás. Egy szemernyi sem. Mert örömöd lelted benne és mert esetleg örömet okoztál vele. - gördülnek ki a nyugodt, mély hangon duruzsoló szavak a számon, és talán nem is feltűnő, mennyit beszélek most, hiszen ez olyan pillanat, amikor kell, hogy beszéljek. Amikor kellenek akár a fene nagy bölcsességeim, mert kérték tőlem őket. Nem konkrétan kimondva, hanem tettekkel, hangulattal. A történések összességével. Úgy gondolom, Kírának szüksége van most erre.
- Ahogy most itt fekszel, annak is van értelme. Több, mint a legtöbb dolognak. Mert jól esik neked és... nekem is nagyon jól esik. - halkul el magyarázatom egyre jobban, sápadt vonásaim pedig egészen ellágyulnak. Elmosolyodom és az eddig a lány combján tartott kezemet egyszerűen arcára teszem, elfedve vele csinos ábrázatát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Mosolyogva fogom még az arcát egy kis ideig, majd elengedem szépen. Kezem visszasimítom meleg combjára, a rajta lévő pólóm alja és selymes bőre határára. Békés derűm ajkaimról eltűnik bár, régi tekintetemben élénken ott marad. Némán gyönyörködöm az ölemben heverő kedvesben.
Nem. Nem fog ugyanilyen jól esni, ha más fekszik itt. Ugyanilyen soha nem lesz. És nem amiatt a nyilvánvalóság miatt, hogy mint minden emberből, őbelőle is csak egy van és mert senki sem olyan, mint ő. Hanem azért, mert számomra senki sem olyan, mint ő. Azoknak a nagy része, akikkel összehoz a sors, gyakran nem egyszerűen emlékeztetnek egymásra, hanem ugyanolyan érzéseket ébresztenek, ugyanolyan gondolatokat hoznak elő, mint valaki néhány évtizeddel, évszázaddal ezelőtt. Így viszont még nem éreztem magam, mint most. Ilyen formán nem hatott még rám senki, mint ahogyan ez a lány hat. Ezt nem ismertem eddig. Ezt a nyugodt, sőt, örömteli beletörődést abba, hogy jön, ami jön. Ezt a szimpla elfogadást. Nem igazán van bennem se kritika, se rosszallás, se különösebb elvárások. Emberrel kapcsolatban még nem éltem meg ilyet. Így még nem. De könnyen átadtam magam ennek az állapotnak, amelyben kényelmesen ellebegek, és amelybe ugyanúgy belefér, hogy Kíra hónapokra eltűnik és ki tudja, hol jár és mit művel; mint az, hogy most itt van velem. A lényeg, hogy létezik. Persze, azért jobban szeretem, ha itt van.
Szemöldök összevonva figyelem, ahogy eltakarja arcát. Mi járhat a fejében? Amíg ez vagy kiderül, vagy nem, addig vékony, hűs ujjaimmal játszani kezdek a lábszárán, mintha zongoráznék. Közben lehajolok és adok egy puszit a könyökére, ha már a mozdulatával így kínálgatta nekem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Semmiféle ellenállást nem tanúsítok, amikor visszahúz magához, hogy megcsókoljon. Lehunyom a szemem és átadom magam a szájának, az illatának, a szuszogásának. Miután elenged, csak kisvártatva tárom fel ismét tekintetem, majd dőlök hátra. Mondani fog valamit. Ezt nem nehéz észre venni. Míg elő nem hozakodik közölnivalójával, tovább simogatom a combját. Vagyis hát igazából azután is.
- Nem érzem úgy. - felelem egyenletes hangon, fejemet szelíden megrázva.
- Igazán? Mit kapnék? - emelem meg egyik szemöldököm. Erre kíváncsi vagyok. Mit tenne velem Kíra, ha kénye-kedve szerint járkálnék a sátrában, túlzott otthonossággal mozognék, felélném a készleteit és akkor tenném tiszteletem nála, amikor éppen kedvem szottyan, olykor pár hónap vagy év kihagyással?
- Nos... majd talán kiakadok... valamikor. - vázolom fel ennek a lehetőségnek a halovány képét, azonban részemről tartok ettől a pillanattól. Az más, hogy Dwaynennel néha egymásnak esünk és kiverjük a szusszt a másikból. Ez valahogy a kapcsolatunk része, ám nincs mögötte valós harag. Csak pillanatnyi düh, amit levezetünk. Azonban a lánnyal egészen más a viszonyom. Ha ő kihúzná a gyufát és ezt erélyesen tudtára is adnám, azzal átlépnénk egy határt. Legalábbis valami olyan történne kettőnk közt, aminek a folyománya ismeretlen, kiszámíthatatlan. Hiszen ez nyilván egy nagy dolog lenne, ha már egyszer képes kibillenteni a higgadtságomból. Persze, egy olyan eset is beüthet, amikor azért veszítem el a fejem, mert az ösztöneim átveszik az irányítás. Na ez is egy olyan opció, amit nem akarnék kipróbálni. De mindkettő benne a van a pakliban, ez tény. Olyannyira tény, hogy fentebbi szavaimat ígéretnek is vehetjük akár. Tekintve, hány és hány összetevője van mindannak, ami bennem van a lányról. Mondjuk ki: nem közömbös a számomra. Ez meg mindig hozza magával a vészt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Most elképzeltem, ahogy kapok a lánytól egy tockost. Valahogy a jelenet egyszerre komikus, abszurd és van benne talán némi tragédia is. Inkább mélyebben bele se gondolok, hogyan kerülnénk egy ilyen helyzetbe. Abban viszont biztos vagyok, hogy szívesen kárpótolnám őt a sérelmekért, még követelnie sem kéne. Ezen gondolkodva szememben némi cinkos fény csillan, ezzel viszonzom a sejtelmes közlést.
Bólintok a megállapítására. Jobb a békesség, ez így van. Nem áll szándékomban megtörni az idillünket. Sem ezt a mostanit és az általánosat sem. Nekem jó így. Nekem nem hiányzik a balhé, a dráma, a feszültség. Szeretem ezt a nyugalmat. Különben is, Kíra egy magában bőven elég izgalmat hordoz, ráadásul képes saját magával olyan harcokat lerendezni, hogy ehhez az én hozzájárulásom már nem is kell. Elég a puszta jelenlétem. A közönség. Aztán ahogy a dúlásfúlás lecseng, jön ez. Ez, ami most van.
- Pihennél, vagy... elmenjünk valahova? - dobom be a lehetőséget az ölemben ellevő kedvesnek. Nekem minden jó. Maradhatunk itthon, heverészhetünk, lazíthatunk; vagy felkapunk valamit, akár bevághatjuk magunkat a Jaguarba és elugorhatunk valamerre. Amerre csak szeretnék és ott azt csinálunk, amit akarunk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Dwayne és Sean Warren

Átadja nekem a kölyköt. Noha nem látszik rajtam, egy cseppet most megilletődöm. Ha valaki odajut, hogy rám bízza a gyerekét, az egy nagy dolog. Az egy nagyon nagy dolog. Nem esik meg velem minden nap. Igazából szerintem évtizedek teltek el azóta, hogy utoljára egy ilyen fiatal életet tartottam a kezemben. Tanújelét azonban nem adom ennek. Igazából szinte hozzáértőn veszem magamhoz a fiát. Most aztán rángathatja a hajamat meg a pólómat kedvére.
- Felkértek zsűritagnak a tehetségkutatóra, ami megint lesz a faluban. - közlök valamit, ami hirtelen eszembe jut és talán eddig még nem említettem a férfinak. Arról már tud, hogy Kíra visszatért, hogy a boltban minden oké, hogy remekül haladok a gyógyítói gyakorlatommal, meg minden ilyenről. Nem mintha ezek lennének az érdekesek kettőnk közt, vagy mintha az jellemezné a kapcsolatunkat, hogy az ilyen hétköznapi dolgokról faggassuk egymást és ezt boncolgassunk. Igazából nem nagyon boncolunk mi semmit. Hacsak nem a járgányainkat. Erről jut eszembe...
- Kiderült esetleg még valami arról a lényről, ami a kocsidra esett? - érdeklődöm meg összevont szemöldökkel. Barátom a versenyünkkor lezajlott, furcsa eseményeket követően utánanézett bár kissé ennek a bizonyos szerzetnek, azonban édeskevés, amit akkor megtudtunk. Később pedig valahogy elsikkadt ez a téma. Pedig kíváncsi lennék, mivel volt dolgunk.
Amíg mi beszélgetünk, a kis Warren a hajam birizgálásáról, markolásáról áttér az arcom taperolására, amit én teljes nyugalommal viselek. Megrángatja a fülemet, megfogja az orromat, beletenyerel a szemembe és kihasználva, hogy nem zártam össze szorosan az ajkaimat, egyszerűen benyúl közéjük. Egy baba keze egy vámpír szájában. Vajon most mi következik? Hamar fény derül rá. Felé fordítom sápadt ábrázatomat, a szemébe nézek és tátogatni kezdem számat, rá-rázárva ajkaimat a puha kis kézre, játékosan. Sean először csak vigyorog, majd gurgulázva felkacag ezen, le se véve rólam figyelő szemeit.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Dwayne és Sean Warren

Nem megyek a falnak, ha nem tudom meg, mi volt az a lény, amivel összefutottunk azon az éjjelen, de azért mindenképpen izgatja a fantáziámat. Remélem, kiderül majd. De álmatlan nappalokat tényleg nem fog ez okozni. Szóval ejtem is a témát. A kiskölyköt viszont szerencsére nem. Őt magabiztosan tartom az ölemben és hagyom, hogy kiélje magát rajtam. Mikor már túl élénkké válik és nagyon belelovalja magát a nyüsztetésembe, felkelek vele a kanapéról és elsétálunk kicsit a házban. Csillogó, elkerekedett szemekkel pislog otthonom berendezésre. Ráérős tempóban megyek, hogy valamennyire tényleg képes legyen befogadni a látványt. Persze, a legtöbb dologért már nyújtja is ki az apró kezeket, hiszen mindent tapintani, markolászni szeretne, ám szerencsére hamar elterelődik a figyelme az újabb és újabb érdekességek felé. Hiszen akad itt bőven.
Nemsokára elálmosodik, szemét dörzsöli. Mikor már nagyon kába, visszaadom az apjának. Hamar elalszik barátom karjaiban, aki úgy dönt hát, ideje menni. Kikísérem az ifjabb és az idősebb Warrent, és figyelem, ahogy elnyeli őket az erdő. Jól tették, hogy benéztek így kettesben. Valamiért úgy érzem, gyakori látogatók lesznek itt ebben a felállásban...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Romantikus hangulatban vagyok, azt hiszem. Persze, a magam borongós és kissé sötét módján mindig abban vagyok, ám ma este különösen. Néha felerősödik. Abban mutatkozik meg, hogy hosszabb ideig pislogok felfelé a csillagokra, gyakrabban emelek le a polcról versesköteteket, vagy éppen még inkább elnyújtom sétáimat. Ez alkalommal a tóhoz keveredem.
Megannyi apró, mágikus fény mutat utat az idebarangolóknak, amelyekben békésen gyönyörködöm, miközben zsebretett kézzel sétálok köztük. Felnézek az égboltra néha, hosszan legeltetve szemem a látványon, majd ismét a környéket pásztázom, figyelve azt a néhány embert, aki most szintén a tópartra járult. Nincs az őszi estékhez fogható. Nincs még olyan időszak, ami így áthatna. Szép, mint mindig, énnekem. Tudja isten, hogy mi okból. Szeretem? de szeretem. - írja az egyik magyar költő. Hát így vagyok vele én is.
Leülök a felszabaduló padra, ahogy egy szerelmespár tovább áll róla, elandalogva. Igazítok bőrdzsekimen és leveszem napszemüvegem. Ahogy nyugodtan nézelődöm, régi tekintetem a másik padra kúszik, ahol éppen egy nő rajzol valamit. Figyelem mozdulatait és őt magát, és minél tovább teszem ezt, szemöldököm annál jobban összevonom. Ismerős nekem. De még nem vagyok biztos benne, honnan.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Felém néz, hiszen érzi, hogy figyelem. Ekkor még rajta tartom kicsit a szemem, majd eltekintek másfelé. Mondjuk a tó feketén hullámzó vizére. Akkor sandítok csak ismét a nő irányába, amikor készülődni kezd, hiszen már bőven nem alkalmasak a fényviszonyok a rajzolásra. Elvonul, ahogy lassan mások is. Mélyet lélegzem az estéből, még inkább magamba szívva a környék illatait. Igen, a nő határozottan ismerős. Az alakja, az arca, a mozdulatai, a vére. Különösen a vére. Amint felé terelődött a figyelmem, ez volt az, ami felébresztette benne a gyanút. Hiszen számomra ez az elsődleges jegy. A legbeazonosíthatóbb tulajdonság. A vér illata.
Felém tart. Erre kell jönnie, ha el akarja hagyni a tópartot. Ekkor pedig eszembe ötlik valami. Egy emlék. Az ösztöneim elém teszik, tálcán kínálva. Máris ott vagyok újra térben és időben. Látom a nőt. Nagyjából előttem van az arca, ám keveredik a most látottal. Hiszen nem emlékszem pontosan. Mégis hogy emlékezhetnék mindenkire? Még a legfontosabb személyek képe is elfakult már.
- Elnézést... - szólítom le lágy hangon a hölgyet és felemelkedem ültömből.
- Hadd kérdezzem meg... - lépek közelebb, fölé magasodva.
- Ön... cseh? - teszem fel különös kérdésemet olyan természetesen és egyszerűen, mintha csak arról érdeklődtem volna tőle, meg tudná-e mondani esetleg, hány óra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Nem állt szándékomban megrémíteni, dehát tudom, ez a külsőmmel és fajtámmal jár. Ám ahogy megszólalok, máris kevésbé tart tőlem. Ez persze részint annak is betudható, milyen meglepő kérdéssel állok elő. Máris elterelem vele a gondolatait és kizökkentem a személyem miatti félszből.
- Szóval... a családja ír? - emelem meg sötét szemöldököm. A kérdésére pedig nem felelek. Lehet, ez némileg udvariatlanság, de az ő érdekét szolgálja. Nem hiszem, hogy túlságosan megnyugtatná a válaszom.
Annyi biztos: nem tévesztem össze senkivel. Tudom, hogy nem ismerem őt. Őt nem. De valaki mást igen. Valakit, akire nagyon hasonlít. Valakit, akivel nagyjából száz éve találkoztam. Csehországban méghozzá. Valakit, akinek hasonlóan csinos arca volt. Hasonlóan vörös haja. Hasonló vonalai. Hasonló vére...
Állok csak a nő előtt, fehér kezeimet magam mellet lógatva, várva szavát, amelyek talán elvezetnek a megoldáshoz, felfedve a viszonyokat. Kétségem sincs afelől, hogy kapcsolat van az akkor ismert illető és aközött, akivel itt vagyok most a tó partján.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Voltam már hasonló helyzetben, mikor évtizedek vagy évszázadok távlatában felismertem valakit. Hogy ez hogyan lehetséges? Úgy, hogy a leszármazottja annak az illetőnek, akivel réges-régen találkoztam. Az esetek nagy részében persze nem kötöttem az orrukra ezt, hiszen... milyen magyarázatot adnék? Hogy lehet az, hogy itt állok előttük a magam huszonhét évesnek tetsző valójában, és azt állítom, szerencsém volt az ük-akárkijükhöz? Olykor persze megtaláltam a módját, és például úgy fogalmaztam, hogy ismereteim szerint itt és itt élt ekkor és ekkor. Kikerülve így a bonyodalmat, mégsem állva elő hazug mesékkel. Aztán akadtak természetesen olyanok is, akiknek felfedtem a teljes igazságot. A varázsvilág képviselőivel ezt megtehetem. Számukra nem sokkoló. Éppen csak döbbenetes és furcsa.
Most viszont itt áll előttem ez a nő, aki semmit nem tud a családjáról. Akinek csak éppen egy ereklye van a birtokában és semmi egyéb. Akit bár nem ismerek, máris többet tudok, mint a legtöbben. Talán önmagánál is többet. Mi tévő legyek hát? Elköszönhetnék és tovább állhatnék bármiféle magyarázat nélkül. Azonban lehet, hogy amit tudok, sokat jelentene a számára. Nem azért gondolom ezt, mert magam sem ismertem a szüleimet. Nekem ugyanis ez soha nem okozott gondot és nem éreztem szükségét utánakutatni. Bennem ez nem jelentett soha űrt. De tisztában vagyok vele, hogy sokaknak igenis azt jelent. Talán az előttem állónak is?
- A felmenőinek egy része cseh. - közlöm vele egyszerűen, egy bólintással.
- Ez a nyaklánc Dorina... vagy Darina Ivanováé volt. - pillantok az ékszerre. Külön önmagában nem ismerném fel. Azonban a vérének illatával keveredve, amely most az utódjában csörgedezik előttem, már be tudom azonosítani. Emlékszem rá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Hisz nekem. Jól teszi, mivel igazat beszélek. De lehetnék valami csaló is akár, aki így szólít le csinos, gyanútlan nőket az éjszaka leple alatt és csap le rájuk. Valószínűleg azonban lerí rólam, hogy nem ez a típus vagyok. Noha fajtámból adódhatna. Kihasználhatnám ismereteimet, sok évszázados tapasztalatomat. Ám tényleg nem ebből a fából faragtak.
Jól sejtettem, fontos a számára az, amit közölhetek vele. Az, amit tudok. Már csak az a kérdés, miként mondjam el neki. Szükséges-e felfednem, hogy személyesen ismertem a felmenőjét, vagy pedig ez alkalommal is élhetek némely válaszok megkerülésével. Azt hiszem, először megpróbálkozom ezzel. Szóval arra nem is felelek, szakterületemből adódó-e felismerésem.
- A XX. század elején élt, Csehországban. A férje igen tehetős volt, ám a házassága rémes. A férfi folyton bántalmazta. A törődése abban merült ki, hogy ékszerekkel halmozta el. - mesélek neki a nőről, és közben elpillantok ismét a medál felé. Állandóan hordta. Arról fogalmam sincs, ezt is a férjétől kapta-e. Ha pedig igen, vajon miért viselte ilyen előszeretettel. Nem kérdeztem soha.
- Kifejezetten szép boszorkány volt. Ön hasonlít rá. - nézek a lány szemébe.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Egy pillanatig csak nézem őt kifejezéstelen vonásokkal, majd bólintok. Igen, boszorkány. Úgy látszik, jól sejtettem, hogy fontos lehet számára a felmenőinek kiléte. Ha másért nem is, amiatt koránt sem elhanyagolható, kiktől származunk, hogy milyen tulajdonságokat örököltünk tőlük. Anno emberi létemben számomra ennek azért nem volt akkora hordereje, mert kevéssé voltunk még jártasak az orvoslásban és csak tapogatóztunk azt tekintve, hogy külső jegyeinken és természetünkön túl mit vagyunk még képesek továbbvinni szüleinktől. Ahogy aztán halhatatlanságomban múltak a korok, kiderült bár, milyen jelentőséggel bír, hogy ismerjük a génállományunkat és  múltját, ám engem ez már személyesen nem annyira érintett. Hiszen új Atyám lett, akinek köszönhetően nincs már részem se betegségekben, se hajlamokban. A vámpíroknak nincs gondjuk erre.
Viszont itt ez a lány, akinek a családjában pár generációval ezelőtt ott volt egy boszorkány. Ez pedig magában hordozza az erős gyanút, hogy neki is lehetnek mágikus képességei. Ami neki most gyanú, az nekem tudomás. Hiszen érzem rajta. Több száz évig nem tudtam beazonosítani, ahogy más adottságokat sem. Mára már kitapasztaltam. Mára már felismerem a rezgéseket.
- Igen. - felelek hát egyszerűen, miközben jelentőségteljesen nézek rá lefelé. Áthatóan, magabiztosan fürkészem. Tudom, mi rejlik kérdése mögött, hiszen nem is igazán palástolta. Válaszom pedig erre vonatkozott. Igen, ő is boszorkány. Mindeddig nem tudta ezt?...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Nem követel tőlem bizonyítékot, magyarázatot, semmit. Egyszerűen érzi és tudja, hogy nem verem át. Hogy igazat mondok. Hogy komolyan beszélek. Amennyire botorságnak tarthatnánk ezt, olyannyira emberi és ésszerű is. Néha nem kell mindent tudni. Néha elég az ösztöneinkre, a megérzéseinkre támaszkodni. Gyakorta sokkal jobb tanácsadók bárminél. Az előttem álló nő az ékes példa rá. Hiszen elhajthatna azzal, hogy hagyjam a hülyeségeimmel és hogy nyilván légből kapott mesékkel szórakoztatom őt. Ezzel pedig azt érné el, hogy még jóval később ébredne rá saját magára. Azonban ő hagyta, hogy segítsek. Hagyta, hogy felnyissam a szemét.
- Adam Kensington. - nyújtom neki nagy, hűs kezemet.
- Öné az ékszerüzlet, igaz? - vonom össze sötét szemöldökömet. Ez egy részt a nevéről ugrott be, más részről pedig most eszméltem rá, hogy ott éreztem már ezt az illatot, amikor elhaladtam a bolt előtt.
- A miénk a ketyerekereskedés. - tárom elé az érdekes tényt, hogy valamilyen szinten kollégák vagyunk. Már ha a boltosokat lehet annak tekinteni. Meg már ha engem lehet boltosnak tekinteni vagy akármilyen kategóriába sorolni. Elég az hozzá, most már megfelelő mennyiségű és minőségű információval szolgáltam a hölgynek ahhoz, hogy akár beazonosíthasson. Hiszen a nevem ismerős lehet a tanoda újságjából, a Kins&Kensről pedig köztudott, hogy az egyik tulajdonosa vámpír. Aztán persze, lehet, egyik sem üt szöget a fejébe. Végülis nem vagyok híresség vagy hasonló. Nem kell felismernie. Csak talán némileg könnyítene a helyzeten.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Végül mégis elkísértem a szőke navinést a sikátorbeli események után egy darabon. Hiába tűnt fel és próbálta megakadályozni ezt a zaklatott kedves. Csak annyit ért el, hogy mindenki még rosszabb állapotba került. Komolyan mindenki. A diáklánynak több se hiányzott azután, hogy megtámadtak, minthogy felbukkanjon valaki a semmiből és megátkozza, majd az ő pálcája kapja telibe véletlenül a megmentőjét, hogy még ez is nyomja a lelkét. Aztán ott van Kíra, aki teljes tévképzetekben fürdőzve érkezett meg és hagyta is el a helyszínt kétségbeesetten, könnyek között. Végül pedig itt vagyok én, aki elűztem a navinéstől a támadóját, majd miután a féltékenységtől elborult kedves megjelent a színen, mindkét boszorkányt lefegyvereztem, hogy a végén nehogy nagyobb kárt tegyenek egymásban, ennek eredményeként pedig az egyik ott hagyott, a másik pálcája pedig ugyebár véletlenül eltrafált. Dúltan, megátkozottan érkezem tehát a semmi közepére.
Kíra után jöttem. Vissza akarom adni a pálcáját, és különben is... látni szeretném őt. Siettem, ahogy csak tudtam. A kötelékünknek hála, hamar a nyomára akadtam. Itt lesz valahol. Bent a házban. Hallom neszeit, érzem illatát. Besétálok az elhagyatott épületbe. Nyelvem még mindig a szájpadlásomhoz tapadva. Nem tudom hát szólítani őt. Viszont megijeszteni sem akarom a néma settenkedéssel. Nem tudhatja, hogy én vagyok az. A bajt megelőzendő, pár pillanat múlva határozott léptekkel sétálok oda a szoba küszöbére. Direkt úgy, hogy hallja érkezésem és rám nézzen. A pálcáját a kezemben lógatom magam mellett. Végigpillantok rajta.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Nem. Nem hiszem, hogy felismerne. Vagyis talán mintha derengene neki valami, ám nem jutott el a végső következtetésig. Sebaj. Jobb később, mint soha. Eljön majd az ideje. Mindennek eljön. Kivárom. Nem erőltetem.
- Vannak. Mindenféle szerkezet. - bólintok a kereskedéssel kapcsolatban.
- Barkácsgépek és tartozékok nem igazán vannak raktáron, de felveszünk rendelést. Beszerezzük, ha kívánja. - beszélek az üzlet nevében, bolttulajdonoshoz méltó kiállással és hangnemmel. Mindent a vevőért, nem igaz? Valójában nem ezért vagyok ilyen. Nem kötelességből és nem azért, hogy jó színben tűnjön fel a Kins&Kens. Egyszerűen azért, mert szerintem ez a megfelelő viselkedés.
- De... ha jól láttam, az imént menni készült. - utalok arra, hogy igazából én léptem ide hozzá, mikor ő már szedte a sátorfáját és éppen el akarta hagyni a tó partot. Talán pont miattam. Hiszen méregettem.
- Nem akarom feltartani. - rázom meg finoman a fejem, és kezeimet dzsekim zsebébe süllyesztem. Körbepillantok. Már nem igazán vannak itt rajtunk kívül mások.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Igazából azt sem tudom, felismer-e engem egyáltalán. Vagy csak egy ellenséget lát, aki a pálcáját bitorolja. nem tudom kivenni. A szíve hevesen ver, a légzése éles. Látszik bár még rajta, hogy nem rég sírt, ám az arcán és tekintetében már nyoma sincs ennek. Egészen más indulatok fűtik.
Közelebb lépek és kinyújtom felé a pálcát. Nem rá szegezve, hanem hosszában tartva, valahol a közepén markolva. Így meg tudja fogni bármelyik végét. Őt talán nem bántja a saját pálcája. Várom, hogy elvegye. Másik kezemet magam mellett lógatva tartom. Egyik szemembe belóg kissé hajam. Mozdulatlanul figyelem őt. Szomorúan pislogok rá lefelé.
Nem tudok hozzá szólni. Jellemző, hogy máskor bőszen hallgatok, most meg, amikor beszélnék, nem lehet. Próbálom ismét lehúzni nyelvemet a szájpadlásomról. Márványszerű vonásaim kínlódva torzulnak el. Szememet szorosan összezárom. Hiszen fáj. Fáj, ahogy próbálkozom. Már ott tartok, hogy erővel leszakítom onnan a nyelvem. Úgyis begyógyul. Azonban az átok nem hagyja ezt sem. Csak remélni merem, hogy mihamarabb elmúlik.
Egy kellemetlen, ingerült fújással kapom szabad kezem a számhoz és szorítom rá. Lassan engedem csak vissza és borúsan pislogok a kedvesre. Megtehetném, hogy a szemébe nézve, a tudatán át szólok hozzá. Ilyen lépést azonban nem akarok tenni. Nem csinálhatom ezt. Nem használhatom ki így a képességeimet folyton. Nem díjazná ő sem. Bár nem mindig tudom, mit díjaz egyáltalán.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Lehet, hogy nem kellett volna utána jöjjek. Persze, vissza akartam adni a pálcáját, és főleg meg akartam bizonyosodni róla, hogy nem azért vált köddé, hogy aztán magányosan sírdogáljon valahol. Bár talán jobb lenne, mint ez. Legalább kiadta volna magából, és kimerültségében a feje is megtisztult volna. Most viszont egyik pillanatról a másikra rám fogja a pálcát, amint visszakapja. Lemondóan szusszanok és hunyom le szememet. Ez nem lehet igaz. Dehát nem hagyhattam pálca nélkül bolyongani. Ki tudja, mi történhetett volna vele? Noha való igaz, pálcával nem kevésbé veszélytelen. Sem másokra, sem magára nézve.
Lassan ráébredek: nincsen jó megoldás. Nincs megfelelő választás. Kíra esetében nincs. Hiszen kiszámíthatatlan. Nem tudhatod, mivel okozol kárt, és mivel segítesz. Vagyis persze ez így nem teljesen igaz. Hiszen van olyasmi, amivel meglehetősen csökken annak a valószínűsége, hogy rosszat teszel. Ez pedig a megadás. Önmagad nyugodt kiszolgáltatottá tétele. Persze, ez is felbosszanthatja. Ám aki egy falat rugdos, azért elég hamar felhagy vele. Hiszen nem csak hogy a fal az marad, de egyre fájdalmasabb és romboló az egész, ráadásul omlik a vakolat, amit neki kell majd rendbe tenni. Ezt pedig pontosan tudja.
Jöjjön csak az az átok! nekem mára már úgyis mindegy. Hagyom belém vágódni. Végülis több se hiányzik. Fújok egyet. Bakancsaim talpát mintha a régi deszkákhoz szegezték volna. Magam mellé engedem kezeimet és csak állok, lefelé pislogva a kedvesre, semmilyenül. Elmúlhatna már az első átok hatása.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Nem ismer fel továbbra sem. Hiába állok itt előtte. Hiába ad elég fényt a hold ahhoz, hogy ki tudja venni vonásaimat, jellegzetes alakomat. Nem tudja, hogy én vagyok az. Viszont láthatóan megviseli, amit tesz. Az, hogy akit átkoz, nem áll ellen. Nem támad rá, nem tör az életére. Csak így van. Csak így magasodik előtte a romos ház egyik elhagyatott szobájában.
Mikor magamra hagy, szusszanok egyet és nem teszek egyebet, mint várok. Várok, hogy múljon a varázs. Valamelyik. Akármelyik. Közben pedig hallgatom, ahogy a kedves össze meg vissza töri magát odaát. Egy fájdalmas kis hümmögéssel hunyom le a szemem. Tekintetem azonban csakhamar felpattan, mikor a nyelvem szépen leereszkedik szájpadlásomról.
- Kíra... - szólíthatom meg végre a lányt szelíd baritonomon. Fejem oldalra fordítom, profilomat mutatva az ajtónak, amin keresztül távozott és aminek háttal állok, földbegyökerezett lábbal. Hallgatom neszeit.
- Kíra, én vagyok az. Adam. - folytatom, figyelve, van-e hatása szavaimnak. Amennyiben van, remélem, hogy jó hatás. Nem sok kedvem van hozzá, hogy végignézzek egy újabb összeomlást a téveszméi miatt. Nem akarom rémültnek, kétségbeesettnek, idegesnek, sem szomorúnak látni. Szeretném, ha felismerne. Szeretném, ha rájönne, ki vagyok, hol vagyunk és mi történt. Szeretném, ha nem nézte sem démonnak, sem semmilyen ártó szellemnek. Ez akkora kérés? Azt hiszem, igen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Legalább hall engem. Legalább felismeri a hangom. Ez nem csak szavaiból derül ki számomra, hanem szíve kalapálásából, lélegzetéből is. Ez már nem az őrület felfokozottsága. Ez már csöndes vágyódás és némi félelem, hogy a másik szobából érkező hang csak egy hazugság. Csak valami, amit szeretne, de ami nincs. Pedig van. Csak éppen nem tud mozdulni. Legalábbis a lábát nem tudja elemelni a padlótól.
Arcom enyhe, erőlködő fintorba torzul, ahogy újabb kísérletet teszek a szabadulásra. De persze mind hiába. Nem fog menni addig, ameddig tart az átok. A lány meg nincs abban az állapotban, hogy feloldja. Kivárok hát. És neki is várnia kell. Csak állok itt a romos falak között és hallgatom a lány elveszett szuszogását, dübörgő pulzusát. Eltelik így néhány néma perc. Csak a fák lombjait zörgeti kint az éjjeli szél. Aztán... a nyikorgó deszkák elengedik bakancsom talpát.
Nem óvatoskodok, nem tétovázok. Amint érzem, hogy feloldott az átok, már suhanok is át a másik szobába. Nem kockáztatom, hogy a lány már megint valami gonosz árnyékot fedezzen fel bennem, ahogy közeledem felé. A közeledés fázisát átugrom. Egyszerűen ott termek nála, mellette térdelve. Egyik kezemet nyakára csúsztatom, a másikat a pálcáját markoló kezére. Ez utóbbit nem titkoltan azért, nehogy megint rám szegezze. Már nagyon elegem van a rohadt varázslatokból.
A kedves szemébe nézek közelről. Ugye már lát engem?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Hozzásimítom arcomat hajához. Hűs kezem nyakáról hátracsúszik tarkójára, a másik pedig fel a karján. Lehunyom a szemem. Nyugtatón, védelmezőn simogatom őt. Őt, aki nem sokkal ezelőtt még átkot küldött rám. Sajnos igaza van. Nem csinálhatja ezt. De koránt sem annyira miattam, mint inkább saját maga miatt. Nekem mindegy. Én tűrök. Hosszan. Kegyetlenül hosszan. Csak éppen ő közben olyasvalakit bánt, akit... akit kedvel. Aki fontos neki. Akinek nem akarna ártani, mégis megteszi. Ha fájdalmat okozunk egy szerettünknek, az nekünk gyakran sokkal keményebb. Mert míg ő esetleg megbocsájt, mi magunknak nehezebben. Ráadásul nyilvánvaló, hogy azért benne is megtörik valami. Ő sem fog ugyanúgy látni a dolgokat, mint előtte.
Szusszanok egyet. Felnyitom a szemem és egy ideig még pislogok a falra, majd éppen csak annyira húzódom el a lánytól, hogy ránézhessek. Hüvelykujjammal tarkóját simogatom haja alatt, miközben nagy kezemmel szinte tartom nyakát.
- Gyere... - biccentek az ajtó felé fejemmel.
- Sétáljunk egyet. - javaslom csöndesen.
- De... jöhetsz a nyakamba is, ha gondolod. - mosolyodom el, felajánlva neki ezt a lehetőséget, ha esetleg nem volna most kedve, ereje az erdőben bandukolni. Direkt evezek most ilyen könnyedebb, derűsebb vizekre. Noha a felvetése jogos volt, ilyen állapotában csak még mélyebbre süllyedne, ha túl sokat gondolkozik ezen. Inkább megmutatom neki, mennyivel jobb így. Mennyivel jobb, ha képes felfogni a világot maga körül. Mennyivel jobb, ha nem lát mindenütt démonokat. Mennyivel jobb, ha nem szegez rám pálcát és nem rendez jelenetet a semmiért.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Lassan elengedem, simítva húzom le róla kezeimet. Felemelkedek a térdeplésből, miközben figyelem, ahogy ő is felkel a fal mellett ücsörgésből. Nyújtom neki a kezem, hátha belekapaszkodna. Fürkészőn pillantok körbe a elhagyatott épületben, ahogy megemlíti, hogy járt már itt ezelőtt. Ráadásul ezt nem is akárhogy közli. Szavai egyszerűek bár, a kisugárzása közben annál kevésbé az.
- Egyáltalán nem emlékszel? - kérdezem őt az épületről, lefelé pislogva rá magam mellé, ahogy kéz a kézben kifelé vesszük utunkat a szobából, meg magából a házból. Persze, nem akarom a témát forszírozni, hiszen nagyon valószínű, hogy kellemetlen a számára. Szóval ha az érdeklődésem nyomán sem ugrik be neki semmi, akkor hagyom a dolgot. Talán később eszébe jut.
Kiérünk a falak közül a holdfényes éjszakába. Elengedem a kedves kezét, mögé húzódok, könnyedén megemelem a derekánál fogva és egyszerűen a nyakamba ültetem. Előre hajtom meg forgatom egy kicsit a fejem, hogy a hajamat kihúzzam a combjaim alól. Lágyan markolom vékony bokáját.
- Kényelmes? - érdeklődöm meg tőle, felnézve rá kicsit, miközben már indulok is. Nem fogom beverni a fejét, nem kell aggódnia. Akadnak itt alacsonyan lévő ágak, de figyelek rájuk. Segítek neki elhajolni előlük egy kevés oldalra dőléssel, vagy úgy en bloc kikerülöm őket. A több ősznyi, felgyűlt avar szárazon ropog bakancsom talpa alatt, ahogy bevetem magam az erdőbe édes terhemmel. Egy idő után felcsúsztatom kezem a combjára. Ott még jobb fogni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Könnyedén felülemelkedem az épület témáján, hiszen meglehetősen egyértelmű, hogy most erről nem akar beszélni. Legyen. Bár meg kell valljam, felmerült már bennem, vajon jó-e ez így. Jó-e, ha mindig mindent így ráhagyok, hogy legyen, ahogy ő akarja. Persze, ez így nem teljesen igaz, egyáltalán nem mindig van ez, de tény, túl gyakran merül fel bennem, hogy nem kéne őt így szabadjára engednem. Igen, dühös lenne. Igen, kiakadna. Igen, talán meg is utálna érte, ha korlátozni akarnám. De ha egyszer valaki fontos, megkockáztatjuk, hogy haragudjon ránk olyasmiért, ami az ő érdeke. Amit érte teszünk. Általában nem átallok így cselekedni. Kíra esetében viszont valahogy... nem feltétlen merem ezt meglépni. Hiszen tényleg fogalmam sincs, mit szól hozzá. Hogy megértené-e majd valaha, hogy miatta tettem, amit tettem. És ha megértené, hajlandó volna-e megbékélni. Egyszerűen tartok ezektől a válaszoktól. Pedig érzem, hogy eljön az idő, amikor mégis csak lépni fogok. De szeretném még odázni. Csak hát meddig lehet ezt?
Megállok. Muszáj megállnom, mert a kedvesnek sikerült belekapaszkodnia valamibe, és ha mennék tovább, vagy lezúgna rólam, vagy mindketten hátraesnénk. Oké, egyik se történne meg, hiszen nem engedném lehullani őt rólam, én meg nem esek olyan könnyen hátra. Szóval szerintem az ág törne le elsőnek. Minden esetre tényleg jobb, ha megállok. Meg visszább is lépek kicsit. Felnézek a lányra, mit ügyködik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Felmerül bennem, hogy emeljek kicsit a lányon a sikerélményért, dehát úgyis hamar rájönne, hogy az én segítségemmel tudott feljebb férkőzni. Szóval lemondok erről. Hagyom még próbálkozni egy jó ideig és hallgatom az ezzel kapcsolatos ecsetelgetését. Nem sokat tudok hozzászólni ehhez a seprűlovaglás témához, bár mint az ismeretes, ha tudnék se ereszteném bő lére a mondandómat. Másfajta testmozgásokban inkább jártas vagyok. Viszont azt meg nem kell magyarázzam neki.
Elkóborlunk még egy ideig ezen a kísérteties, mégis különösen megnyugtató vidéken, mígnem a kedves elüli magát az én kemény vállaimon és lekéredzkedik odaföntről. Kéz a kézben bandukolunk tovább a kora hajnali, szürke erdőben, aztán pedig hagyom, hogy elhoppanáljon minket haza, a házamba.
Mozgalmas este volt ez a mai is a diák megmentésével, az átkok bekapásával és mindennel. Nem mondom, szeretem az izgalmakat, az érdekességeket, azonban ha lehet, inkább másfajtára szomjazom. Hazudnék persze, ha azt állítanám, soha többé nem akarnék veszélyes helyzetekbe keveredni. De az ilyen és ehhez hasonló éjjeleket azért a jövőben talán hanyagolnám. Még ha ilyen bizarrul romantikusan végződnek is. Bár...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Valaki a házam felé tart. Nem biztos, hogy hozzám jön, sőt, valószínűleg csak erre jár, ám egyértelműen közelednek a léptei. Végül megáll. Valahol a fák közt lehet, talán a verandámhoz vezető, napelemes lámpákkal szegélyezett út elején. Mindezt azután állapítom meg, hogy már viszonylag kitisztult a fejem a mámorból, amit az imént elfogyasztott pohárka vér okozott. Az ébredésem utáni szokásos adag. Köntösömben ücsörgök a konyhámban, és erre a bizonyos kinti illetőre összpontosítok. Odaföntről, a hálószobámból Kíra egyenletes szuszogása és szívének békés verése hallatszik, míg a házam elől jóval zaklatottabb lélegzés és heves pulzus.
Felkelek a karosszékből, elmosom a poharat, lezárom és elrakom a termoszt, majd átsétálok a nappaliba, ahol előkeresem az orvosi lexikont, amit mostanában rendszeresen forgatok. Leülök a kanapéra, és kikeresek belőle egyet, s mást az egyik tegnap éjjeli esetemmel kapcsolatban. Szerintem most már mondhatom így, hogy esetem. Természetesen bőven nem kapok szabad kezet a betegeknél az ispotályban, és valószínűleg soha nem is fogok, ám mostanra már elfogadták a jelenlétem a gyógyítók és kifejezetten hasznosnak találnak diagnosztikai szempontból. Ahogy azt reméltem. A gyakorlatom tehát elég jól halad. Elég az hozzá, miközben a lapokat nyálazom, azért figyelek a kinti jövevény neszeire is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Pompás. Már csak ez hiányzott. A jövevény megsérült. Hallom, ahogy az ökle sorozatosan a fának ütődik, és érzem kiserkenő vérének illatát. Ismerős. Találkoztunk már. Igen. Megvan. Ez az a vámpír pizsamás lány, aki a nyakamba ugrott az iskola birtokán. Lehunyom a szemem és fújok egyet a könyvem fölött. Mégis mit keres itt ilyenkor? Mindegy, nem súlyos a sebe, nem szorul megmentőre. Tombol még kicsit, enyhén elázik, holnap pedig mehet a gyengélkedőre kérni valami gyógyító főzetet a meghűlésére. Ennyi. Úgyhogy próbálom figyelmen kívül hagyni. Olvasok tovább. Végülis csak nem fog bekopogni egy vadidegen házba az erdő közepén...
Az ajtó irányába tekintek, ahogy meghallom közeledő lépteit. A verandára ér. Éppen csak összevonom szemöldököm, már be is kopogtat. Ezt nem hiszem el. Megforgatom a szemem egy lemondó sóhajjal, miközben szinte lecsapom a lexikont az asztalra, és felkelek a kanapéról. Mezítlábas lépteimmel a folyosón át a bejárathoz sétálok. Veszek egy mély levegőt és kitárom az ajtót. Lenézek a diákra. Nem köszönök. Nem kérdezem meg, miben segíthetek. Csak pislogok rá lefelé. Csapzott egészét figyelem, tekintetem éppen csak eltéved megsebzett keze irányába. Ez most már hivatalos: állandóan vérző gyerekek vesznek körül. Vagy fáról potyognak alá, vagy sziklákon törik össze magukat, vagy egy lépcsőn bukdácsolnak le... és akkor most még csak az elmúlt pár év bagolyköves terméséről beszélek. Ez valami próbatétel, igaz? Nos eddig szerintem elég jól teljesítettem. Nem ma este tervezem megtörni a sikerszériát.