Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Nem követel tőlem bizonyítékot, magyarázatot, semmit. Egyszerűen érzi és tudja, hogy nem verem át. Hogy igazat mondok. Hogy komolyan beszélek. Amennyire botorságnak tarthatnánk ezt, olyannyira emberi és ésszerű is. Néha nem kell mindent tudni. Néha elég az ösztöneinkre, a megérzéseinkre támaszkodni. Gyakorta sokkal jobb tanácsadók bárminél. Az előttem álló nő az ékes példa rá. Hiszen elhajthatna azzal, hogy hagyjam a hülyeségeimmel és hogy nyilván légből kapott mesékkel szórakoztatom őt. Ezzel pedig azt érné el, hogy még jóval később ébredne rá saját magára. Azonban ő hagyta, hogy segítsek. Hagyta, hogy felnyissam a szemét.
- Adam Kensington. - nyújtom neki nagy, hűs kezemet.
- Öné az ékszerüzlet, igaz? - vonom össze sötét szemöldökömet. Ez egy részt a nevéről ugrott be, más részről pedig most eszméltem rá, hogy ott éreztem már ezt az illatot, amikor elhaladtam a bolt előtt.
- A miénk a ketyerekereskedés. - tárom elé az érdekes tényt, hogy valamilyen szinten kollégák vagyunk. Már ha a boltosokat lehet annak tekinteni. Meg már ha engem lehet boltosnak tekinteni vagy akármilyen kategóriába sorolni. Elég az hozzá, most már megfelelő mennyiségű és minőségű információval szolgáltam a hölgynek ahhoz, hogy akár beazonosíthasson. Hiszen a nevem ismerős lehet a tanoda újságjából, a Kins&Kensről pedig köztudott, hogy az egyik tulajdonosa vámpír. Aztán persze, lehet, egyik sem üt szöget a fejébe. Végülis nem vagyok híresség vagy hasonló. Nem kell felismernie. Csak talán némileg könnyítene a helyzeten.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Végül mégis elkísértem a szőke navinést a sikátorbeli események után egy darabon. Hiába tűnt fel és próbálta megakadályozni ezt a zaklatott kedves. Csak annyit ért el, hogy mindenki még rosszabb állapotba került. Komolyan mindenki. A diáklánynak több se hiányzott azután, hogy megtámadtak, minthogy felbukkanjon valaki a semmiből és megátkozza, majd az ő pálcája kapja telibe véletlenül a megmentőjét, hogy még ez is nyomja a lelkét. Aztán ott van Kíra, aki teljes tévképzetekben fürdőzve érkezett meg és hagyta is el a helyszínt kétségbeesetten, könnyek között. Végül pedig itt vagyok én, aki elűztem a navinéstől a támadóját, majd miután a féltékenységtől elborult kedves megjelent a színen, mindkét boszorkányt lefegyvereztem, hogy a végén nehogy nagyobb kárt tegyenek egymásban, ennek eredményeként pedig az egyik ott hagyott, a másik pálcája pedig ugyebár véletlenül eltrafált. Dúltan, megátkozottan érkezem tehát a semmi közepére.
Kíra után jöttem. Vissza akarom adni a pálcáját, és különben is... látni szeretném őt. Siettem, ahogy csak tudtam. A kötelékünknek hála, hamar a nyomára akadtam. Itt lesz valahol. Bent a házban. Hallom neszeit, érzem illatát. Besétálok az elhagyatott épületbe. Nyelvem még mindig a szájpadlásomhoz tapadva. Nem tudom hát szólítani őt. Viszont megijeszteni sem akarom a néma settenkedéssel. Nem tudhatja, hogy én vagyok az. A bajt megelőzendő, pár pillanat múlva határozott léptekkel sétálok oda a szoba küszöbére. Direkt úgy, hogy hallja érkezésem és rám nézzen. A pálcáját a kezemben lógatom magam mellett. Végigpillantok rajta.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Nem. Nem hiszem, hogy felismerne. Vagyis talán mintha derengene neki valami, ám nem jutott el a végső következtetésig. Sebaj. Jobb később, mint soha. Eljön majd az ideje. Mindennek eljön. Kivárom. Nem erőltetem.
- Vannak. Mindenféle szerkezet. - bólintok a kereskedéssel kapcsolatban.
- Barkácsgépek és tartozékok nem igazán vannak raktáron, de felveszünk rendelést. Beszerezzük, ha kívánja. - beszélek az üzlet nevében, bolttulajdonoshoz méltó kiállással és hangnemmel. Mindent a vevőért, nem igaz? Valójában nem ezért vagyok ilyen. Nem kötelességből és nem azért, hogy jó színben tűnjön fel a Kins&Kens. Egyszerűen azért, mert szerintem ez a megfelelő viselkedés.
- De... ha jól láttam, az imént menni készült. - utalok arra, hogy igazából én léptem ide hozzá, mikor ő már szedte a sátorfáját és éppen el akarta hagyni a tó partot. Talán pont miattam. Hiszen méregettem.
- Nem akarom feltartani. - rázom meg finoman a fejem, és kezeimet dzsekim zsebébe süllyesztem. Körbepillantok. Már nem igazán vannak itt rajtunk kívül mások.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Igazából azt sem tudom, felismer-e engem egyáltalán. Vagy csak egy ellenséget lát, aki a pálcáját bitorolja. nem tudom kivenni. A szíve hevesen ver, a légzése éles. Látszik bár még rajta, hogy nem rég sírt, ám az arcán és tekintetében már nyoma sincs ennek. Egészen más indulatok fűtik.
Közelebb lépek és kinyújtom felé a pálcát. Nem rá szegezve, hanem hosszában tartva, valahol a közepén markolva. Így meg tudja fogni bármelyik végét. Őt talán nem bántja a saját pálcája. Várom, hogy elvegye. Másik kezemet magam mellett lógatva tartom. Egyik szemembe belóg kissé hajam. Mozdulatlanul figyelem őt. Szomorúan pislogok rá lefelé.
Nem tudok hozzá szólni. Jellemző, hogy máskor bőszen hallgatok, most meg, amikor beszélnék, nem lehet. Próbálom ismét lehúzni nyelvemet a szájpadlásomról. Márványszerű vonásaim kínlódva torzulnak el. Szememet szorosan összezárom. Hiszen fáj. Fáj, ahogy próbálkozom. Már ott tartok, hogy erővel leszakítom onnan a nyelvem. Úgyis begyógyul. Azonban az átok nem hagyja ezt sem. Csak remélni merem, hogy mihamarabb elmúlik.
Egy kellemetlen, ingerült fújással kapom szabad kezem a számhoz és szorítom rá. Lassan engedem csak vissza és borúsan pislogok a kedvesre. Megtehetném, hogy a szemébe nézve, a tudatán át szólok hozzá. Ilyen lépést azonban nem akarok tenni. Nem csinálhatom ezt. Nem használhatom ki így a képességeimet folyton. Nem díjazná ő sem. Bár nem mindig tudom, mit díjaz egyáltalán.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Lehet, hogy nem kellett volna utána jöjjek. Persze, vissza akartam adni a pálcáját, és főleg meg akartam bizonyosodni róla, hogy nem azért vált köddé, hogy aztán magányosan sírdogáljon valahol. Bár talán jobb lenne, mint ez. Legalább kiadta volna magából, és kimerültségében a feje is megtisztult volna. Most viszont egyik pillanatról a másikra rám fogja a pálcát, amint visszakapja. Lemondóan szusszanok és hunyom le szememet. Ez nem lehet igaz. Dehát nem hagyhattam pálca nélkül bolyongani. Ki tudja, mi történhetett volna vele? Noha való igaz, pálcával nem kevésbé veszélytelen. Sem másokra, sem magára nézve.
Lassan ráébredek: nincsen jó megoldás. Nincs megfelelő választás. Kíra esetében nincs. Hiszen kiszámíthatatlan. Nem tudhatod, mivel okozol kárt, és mivel segítesz. Vagyis persze ez így nem teljesen igaz. Hiszen van olyasmi, amivel meglehetősen csökken annak a valószínűsége, hogy rosszat teszel. Ez pedig a megadás. Önmagad nyugodt kiszolgáltatottá tétele. Persze, ez is felbosszanthatja. Ám aki egy falat rugdos, azért elég hamar felhagy vele. Hiszen nem csak hogy a fal az marad, de egyre fájdalmasabb és romboló az egész, ráadásul omlik a vakolat, amit neki kell majd rendbe tenni. Ezt pedig pontosan tudja.
Jöjjön csak az az átok! nekem mára már úgyis mindegy. Hagyom belém vágódni. Végülis több se hiányzik. Fújok egyet. Bakancsaim talpát mintha a régi deszkákhoz szegezték volna. Magam mellé engedem kezeimet és csak állok, lefelé pislogva a kedvesre, semmilyenül. Elmúlhatna már az első átok hatása.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Nem ismer fel továbbra sem. Hiába állok itt előtte. Hiába ad elég fényt a hold ahhoz, hogy ki tudja venni vonásaimat, jellegzetes alakomat. Nem tudja, hogy én vagyok az. Viszont láthatóan megviseli, amit tesz. Az, hogy akit átkoz, nem áll ellen. Nem támad rá, nem tör az életére. Csak így van. Csak így magasodik előtte a romos ház egyik elhagyatott szobájában.
Mikor magamra hagy, szusszanok egyet és nem teszek egyebet, mint várok. Várok, hogy múljon a varázs. Valamelyik. Akármelyik. Közben pedig hallgatom, ahogy a kedves össze meg vissza töri magát odaát. Egy fájdalmas kis hümmögéssel hunyom le a szemem. Tekintetem azonban csakhamar felpattan, mikor a nyelvem szépen leereszkedik szájpadlásomról.
- Kíra... - szólíthatom meg végre a lányt szelíd baritonomon. Fejem oldalra fordítom, profilomat mutatva az ajtónak, amin keresztül távozott és aminek háttal állok, földbegyökerezett lábbal. Hallgatom neszeit.
- Kíra, én vagyok az. Adam. - folytatom, figyelve, van-e hatása szavaimnak. Amennyiben van, remélem, hogy jó hatás. Nem sok kedvem van hozzá, hogy végignézzek egy újabb összeomlást a téveszméi miatt. Nem akarom rémültnek, kétségbeesettnek, idegesnek, sem szomorúnak látni. Szeretném, ha felismerne. Szeretném, ha rájönne, ki vagyok, hol vagyunk és mi történt. Szeretném, ha nem nézte sem démonnak, sem semmilyen ártó szellemnek. Ez akkora kérés? Azt hiszem, igen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Legalább hall engem. Legalább felismeri a hangom. Ez nem csak szavaiból derül ki számomra, hanem szíve kalapálásából, lélegzetéből is. Ez már nem az őrület felfokozottsága. Ez már csöndes vágyódás és némi félelem, hogy a másik szobából érkező hang csak egy hazugság. Csak valami, amit szeretne, de ami nincs. Pedig van. Csak éppen nem tud mozdulni. Legalábbis a lábát nem tudja elemelni a padlótól.
Arcom enyhe, erőlködő fintorba torzul, ahogy újabb kísérletet teszek a szabadulásra. De persze mind hiába. Nem fog menni addig, ameddig tart az átok. A lány meg nincs abban az állapotban, hogy feloldja. Kivárok hát. És neki is várnia kell. Csak állok itt a romos falak között és hallgatom a lány elveszett szuszogását, dübörgő pulzusát. Eltelik így néhány néma perc. Csak a fák lombjait zörgeti kint az éjjeli szél. Aztán... a nyikorgó deszkák elengedik bakancsom talpát.
Nem óvatoskodok, nem tétovázok. Amint érzem, hogy feloldott az átok, már suhanok is át a másik szobába. Nem kockáztatom, hogy a lány már megint valami gonosz árnyékot fedezzen fel bennem, ahogy közeledem felé. A közeledés fázisát átugrom. Egyszerűen ott termek nála, mellette térdelve. Egyik kezemet nyakára csúsztatom, a másikat a pálcáját markoló kezére. Ez utóbbit nem titkoltan azért, nehogy megint rám szegezze. Már nagyon elegem van a rohadt varázslatokból.
A kedves szemébe nézek közelről. Ugye már lát engem?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Hozzásimítom arcomat hajához. Hűs kezem nyakáról hátracsúszik tarkójára, a másik pedig fel a karján. Lehunyom a szemem. Nyugtatón, védelmezőn simogatom őt. Őt, aki nem sokkal ezelőtt még átkot küldött rám. Sajnos igaza van. Nem csinálhatja ezt. De koránt sem annyira miattam, mint inkább saját maga miatt. Nekem mindegy. Én tűrök. Hosszan. Kegyetlenül hosszan. Csak éppen ő közben olyasvalakit bánt, akit... akit kedvel. Aki fontos neki. Akinek nem akarna ártani, mégis megteszi. Ha fájdalmat okozunk egy szerettünknek, az nekünk gyakran sokkal keményebb. Mert míg ő esetleg megbocsájt, mi magunknak nehezebben. Ráadásul nyilvánvaló, hogy azért benne is megtörik valami. Ő sem fog ugyanúgy látni a dolgokat, mint előtte.
Szusszanok egyet. Felnyitom a szemem és egy ideig még pislogok a falra, majd éppen csak annyira húzódom el a lánytól, hogy ránézhessek. Hüvelykujjammal tarkóját simogatom haja alatt, miközben nagy kezemmel szinte tartom nyakát.
- Gyere... - biccentek az ajtó felé fejemmel.
- Sétáljunk egyet. - javaslom csöndesen.
- De... jöhetsz a nyakamba is, ha gondolod. - mosolyodom el, felajánlva neki ezt a lehetőséget, ha esetleg nem volna most kedve, ereje az erdőben bandukolni. Direkt evezek most ilyen könnyedebb, derűsebb vizekre. Noha a felvetése jogos volt, ilyen állapotában csak még mélyebbre süllyedne, ha túl sokat gondolkozik ezen. Inkább megmutatom neki, mennyivel jobb így. Mennyivel jobb, ha képes felfogni a világot maga körül. Mennyivel jobb, ha nem lát mindenütt démonokat. Mennyivel jobb, ha nem szegez rám pálcát és nem rendez jelenetet a semmiért.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Lassan elengedem, simítva húzom le róla kezeimet. Felemelkedek a térdeplésből, miközben figyelem, ahogy ő is felkel a fal mellett ücsörgésből. Nyújtom neki a kezem, hátha belekapaszkodna. Fürkészőn pillantok körbe a elhagyatott épületben, ahogy megemlíti, hogy járt már itt ezelőtt. Ráadásul ezt nem is akárhogy közli. Szavai egyszerűek bár, a kisugárzása közben annál kevésbé az.
- Egyáltalán nem emlékszel? - kérdezem őt az épületről, lefelé pislogva rá magam mellé, ahogy kéz a kézben kifelé vesszük utunkat a szobából, meg magából a házból. Persze, nem akarom a témát forszírozni, hiszen nagyon valószínű, hogy kellemetlen a számára. Szóval ha az érdeklődésem nyomán sem ugrik be neki semmi, akkor hagyom a dolgot. Talán később eszébe jut.
Kiérünk a falak közül a holdfényes éjszakába. Elengedem a kedves kezét, mögé húzódok, könnyedén megemelem a derekánál fogva és egyszerűen a nyakamba ültetem. Előre hajtom meg forgatom egy kicsit a fejem, hogy a hajamat kihúzzam a combjaim alól. Lágyan markolom vékony bokáját.
- Kényelmes? - érdeklődöm meg tőle, felnézve rá kicsit, miközben már indulok is. Nem fogom beverni a fejét, nem kell aggódnia. Akadnak itt alacsonyan lévő ágak, de figyelek rájuk. Segítek neki elhajolni előlük egy kevés oldalra dőléssel, vagy úgy en bloc kikerülöm őket. A több ősznyi, felgyűlt avar szárazon ropog bakancsom talpa alatt, ahogy bevetem magam az erdőbe édes terhemmel. Egy idő után felcsúsztatom kezem a combjára. Ott még jobb fogni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Könnyedén felülemelkedem az épület témáján, hiszen meglehetősen egyértelmű, hogy most erről nem akar beszélni. Legyen. Bár meg kell valljam, felmerült már bennem, vajon jó-e ez így. Jó-e, ha mindig mindent így ráhagyok, hogy legyen, ahogy ő akarja. Persze, ez így nem teljesen igaz, egyáltalán nem mindig van ez, de tény, túl gyakran merül fel bennem, hogy nem kéne őt így szabadjára engednem. Igen, dühös lenne. Igen, kiakadna. Igen, talán meg is utálna érte, ha korlátozni akarnám. De ha egyszer valaki fontos, megkockáztatjuk, hogy haragudjon ránk olyasmiért, ami az ő érdeke. Amit érte teszünk. Általában nem átallok így cselekedni. Kíra esetében viszont valahogy... nem feltétlen merem ezt meglépni. Hiszen tényleg fogalmam sincs, mit szól hozzá. Hogy megértené-e majd valaha, hogy miatta tettem, amit tettem. És ha megértené, hajlandó volna-e megbékélni. Egyszerűen tartok ezektől a válaszoktól. Pedig érzem, hogy eljön az idő, amikor mégis csak lépni fogok. De szeretném még odázni. Csak hát meddig lehet ezt?
Megállok. Muszáj megállnom, mert a kedvesnek sikerült belekapaszkodnia valamibe, és ha mennék tovább, vagy lezúgna rólam, vagy mindketten hátraesnénk. Oké, egyik se történne meg, hiszen nem engedném lehullani őt rólam, én meg nem esek olyan könnyen hátra. Szóval szerintem az ág törne le elsőnek. Minden esetre tényleg jobb, ha megállok. Meg visszább is lépek kicsit. Felnézek a lányra, mit ügyködik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Felmerül bennem, hogy emeljek kicsit a lányon a sikerélményért, dehát úgyis hamar rájönne, hogy az én segítségemmel tudott feljebb férkőzni. Szóval lemondok erről. Hagyom még próbálkozni egy jó ideig és hallgatom az ezzel kapcsolatos ecsetelgetését. Nem sokat tudok hozzászólni ehhez a seprűlovaglás témához, bár mint az ismeretes, ha tudnék se ereszteném bő lére a mondandómat. Másfajta testmozgásokban inkább jártas vagyok. Viszont azt meg nem kell magyarázzam neki.
Elkóborlunk még egy ideig ezen a kísérteties, mégis különösen megnyugtató vidéken, mígnem a kedves elüli magát az én kemény vállaimon és lekéredzkedik odaföntről. Kéz a kézben bandukolunk tovább a kora hajnali, szürke erdőben, aztán pedig hagyom, hogy elhoppanáljon minket haza, a házamba.
Mozgalmas este volt ez a mai is a diák megmentésével, az átkok bekapásával és mindennel. Nem mondom, szeretem az izgalmakat, az érdekességeket, azonban ha lehet, inkább másfajtára szomjazom. Hazudnék persze, ha azt állítanám, soha többé nem akarnék veszélyes helyzetekbe keveredni. De az ilyen és ehhez hasonló éjjeleket azért a jövőben talán hanyagolnám. Még ha ilyen bizarrul romantikusan végződnek is. Bár...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Valaki a házam felé tart. Nem biztos, hogy hozzám jön, sőt, valószínűleg csak erre jár, ám egyértelműen közelednek a léptei. Végül megáll. Valahol a fák közt lehet, talán a verandámhoz vezető, napelemes lámpákkal szegélyezett út elején. Mindezt azután állapítom meg, hogy már viszonylag kitisztult a fejem a mámorból, amit az imént elfogyasztott pohárka vér okozott. Az ébredésem utáni szokásos adag. Köntösömben ücsörgök a konyhámban, és erre a bizonyos kinti illetőre összpontosítok. Odaföntről, a hálószobámból Kíra egyenletes szuszogása és szívének békés verése hallatszik, míg a házam elől jóval zaklatottabb lélegzés és heves pulzus.
Felkelek a karosszékből, elmosom a poharat, lezárom és elrakom a termoszt, majd átsétálok a nappaliba, ahol előkeresem az orvosi lexikont, amit mostanában rendszeresen forgatok. Leülök a kanapéra, és kikeresek belőle egyet, s mást az egyik tegnap éjjeli esetemmel kapcsolatban. Szerintem most már mondhatom így, hogy esetem. Természetesen bőven nem kapok szabad kezet a betegeknél az ispotályban, és valószínűleg soha nem is fogok, ám mostanra már elfogadták a jelenlétem a gyógyítók és kifejezetten hasznosnak találnak diagnosztikai szempontból. Ahogy azt reméltem. A gyakorlatom tehát elég jól halad. Elég az hozzá, miközben a lapokat nyálazom, azért figyelek a kinti jövevény neszeire is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Pompás. Már csak ez hiányzott. A jövevény megsérült. Hallom, ahogy az ökle sorozatosan a fának ütődik, és érzem kiserkenő vérének illatát. Ismerős. Találkoztunk már. Igen. Megvan. Ez az a vámpír pizsamás lány, aki a nyakamba ugrott az iskola birtokán. Lehunyom a szemem és fújok egyet a könyvem fölött. Mégis mit keres itt ilyenkor? Mindegy, nem súlyos a sebe, nem szorul megmentőre. Tombol még kicsit, enyhén elázik, holnap pedig mehet a gyengélkedőre kérni valami gyógyító főzetet a meghűlésére. Ennyi. Úgyhogy próbálom figyelmen kívül hagyni. Olvasok tovább. Végülis csak nem fog bekopogni egy vadidegen házba az erdő közepén...
Az ajtó irányába tekintek, ahogy meghallom közeledő lépteit. A verandára ér. Éppen csak összevonom szemöldököm, már be is kopogtat. Ezt nem hiszem el. Megforgatom a szemem egy lemondó sóhajjal, miközben szinte lecsapom a lexikont az asztalra, és felkelek a kanapéról. Mezítlábas lépteimmel a folyosón át a bejárathoz sétálok. Veszek egy mély levegőt és kitárom az ajtót. Lenézek a diákra. Nem köszönök. Nem kérdezem meg, miben segíthetek. Csak pislogok rá lefelé. Csapzott egészét figyelem, tekintetem éppen csak eltéved megsebzett keze irányába. Ez most már hivatalos: állandóan vérző gyerekek vesznek körül. Vagy fáról potyognak alá, vagy sziklákon törik össze magukat, vagy egy lépcsőn bukdácsolnak le... és akkor most még csak az elmúlt pár év bagolyköves terméséről beszélek. Ez valami próbatétel, igaz? Nos eddig szerintem elég jól teljesítettem. Nem ma este tervezem megtörni a sikerszériát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Megölel. Kissé frusztráltan pislogok el az erdő fái felé, ahogy a kis boszorkány szorongat. Nem viszonzom ezt, de nem is lököm el magamtól őt. Inkább követem a szokásos "hagyd magad, előbb szabadulsz"-módszert. Nem is tudom, hogyan hihettem akár egy pillanatig is, hogy nem történik meg velem minden, ami csak megtörténhet. A bagolykövesek közelében valahogy ez adja magát. Folyton azon kapom magam a közelükben, hogy események olyan sora megy végbe, amelyek ésszerűnek vagy logikusnak igazán nem nevezhetőek. Még csak hihetőnek sem nagyon. Így az sem, hogy a lányka már tárja is elém minden családi gondját, fiatal életének viszonytagságait. Nekem. Egy számára szinte teljesen idegen, hétszáz éves, halhatatlan vérszívónak, aki egy szál köntösben magasodik előtte a háza küszöbén. A jelenet minden, csak nem életszerű. De azt hiszem, tényleg kezdem már megszokni.
Szinte érdektelenül figyelem, ahogy az eridonos zokogva lekuporodik a régi deszkákra. Pislogok rá lefelé kicsit, aztán egyszerűen bezárom előtte az ajtómat. Olybá tűnhet, hogy szimplán faképnél hagytam a hívatlan vendéget, ami igazából nem is volna hülyeség. Csak hát sajnos ez nem én volnék. Alig telik bele egy röpke percbe, az ajtó ismét nyílik és egy pokróccal lépek ki rajta. Ráterítem a lányra, majd fejemmel a tornácom másik oldala felé bökik és odasétálok. Helyet foglalok a rozoga hintaszékben. Más ülőalkalmatosság nincs idekint. Szóval a kis boszorkánynak marad a veranda padlója. Dehát elég nagy a takaró, jut belőle alá is.
- Szerinted képesek lennének ilyesmire? - kérdezem nyugodtan az előzőleg elmondottakkal kapcsolatban, és magam mellé tekintek az ázott varázslótanoncra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Ha jól értem tehát, akkor éppen felhív magához a lakására. Mindezt persze nem a gesztus csábító értelmében, hanem egyszerűen társaságként, beszélgetni. Végighallgatom az helyesen fecsegő elmondásba és puhatolózó kérdésekbe burkolt ajánlatot, aztán lesütöm kissé a szemem.
- Szívesen. - bólintok rá a dologra, noha testbeszédem azt sugallta, mintha vissza akarnám utasítani. Ennek megvannak a maga okai, amelyeket mindjárt a hölgy elé tárok, amint elindultunk. Könnyedén intek neki egyet, hogy fáradjon csak előre, és már csatlakozom is hozzá.
- Darina kellemes társaság volt. - kezdek neki a felmenőjéről mesélni, immáron egyáltalán nem palástolva a tényt, hogy személyesen ismertem.
- Okos, művelt, érzékeny. - sorolom tovább a nő tulajdonságait, noha csak körvonalakban emlékszem rá. Próbálom felidézni, amit tudok. Lassan megérkezünk a falu házai közé. Fehér kezeimet magam mellett lógatva haladok az ékszerész oldalán magasodva. Kék, különös fényű tekintetem az előttünk álló úton pihen.
- De a mosolya szinte mindig hamis volt. - tárom elé a bús tény és valót, amely azt hiszem, igazán nem meglepő azok után, amit a férjéről meséltem az imént. Darina tettetett boldogságban élt. Elvárták tőle. Mint oly' sok mindenkitől. Örömömre szolgált kicsit kirántani őt és a hozzá hasonlókat ebből. Hálás szerep a enyém. Ám amennyire hálás, olyannyira igazságtalan is a körülöttük élőkkel szemben. Hiszen én csak megjelenek, elveszek tőlük valamit, adok egy másikat, aztán elegánsan távozom. Ők viszont maradnak. Aztán pedig elmúlnak.
- A varázsvilágról mit szeretne hallani? - tekintek le rá magam mellé, témát váltva kicsit, közben mintegy időt hagyva neki megemészteni, amit szerintem már eddig is gyanított, mégpedig hogy egy halhatatlan az, aki éppen hazafelé kíséri. Apropó...
- Nem tartok a görényektől, de ők tőlem sajnos igen. - árulom el neki a szomorú valót. Nem maradnak meg az állatok a közelemben. Lehetőleg elmenekülnek. Szóval megértem, ha visszavonja az invitálást, amit igazából konkrétan meg sem ejtett. Nem akarok kellemetlenséget okozni. Minden esetre ezt még van ideje eldönteni, hiszen a tavat hátrahagyva, lassan az ékszerüzlethez érünk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Bevallom, nagyjából a felét, ha értem annak, amit mond. Mármint sejteni sejtem, miről beszél, csak hát ez a gyermeki össze-vissza mesélés nagyon idegen a számomra. Csapong a kifejtésében. Szinte csak pakolja egymás után a szavakat néha. Nekem legalábbis így tűnik.
Tanács. Mindenki mindig tanácsot vár tőlem. Pedig a hallgatásom sokkal hasznosabb a számukra. Ezt már pontosan tudom. Hiszen, amiket javasolok, úgyse fogadják meg. Közhelyeknek tűnnek nekik, holott örök igazságok, amiket nem véletlenül mondtak már el ennyiszer. Csak hát ezeket az ember tényleg nem fogja fel, míg a saját bőrén nem tapasztalja. Utána már beismeri, hogy valóban, igaz volt. Tényleg azt kellett volna tenni, amire felhívtam a figyelmüket. Emiatt hasznosabb tehát az, ha csak meghallgatom őket. Úgy talán ők maguk jutnak el a megfelelő következtetésig, a helyes döntésig. Én hiába tépném a számat. Alig akad, aki tényleg megszívleli. Persze, sokuk úgy tűnik, mint aki megfogadja és még hálás is érte. Utána legtöbbük mégis a vesztébe rohan. Egy szó, mint száz: tőlem nem kap megoldást a gondjára.
- Természetesen volt. - bólintok a kérdésére.
- Ilyenkor általában az ösztöneimre, a megérzéseimre hagyatkoztam, vagy éppen időt adtam magamnak arra, hogy megérjem bennem az elhatározás. - vázolom fel neki, nálam ez miként működött. Meg igazából működik a mai napig.
Fürkészőn figyelem a mellettem kuporgó, pokrócos lánykát, majd eltekintek az erdő fái felé. Dülöngélek kicsit a hintaszékkel, amely csöndesen, ritmusosan nyikorog.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Szóban nem adok választ a felvetésére, szemöldököm apró felszökése és szám enyhe rándulása viszont azt jelzi, téved. Hogy ne lett volna már velem is ilyen? Jó ég, de hányszor. Röpke halandó életemben és ebben a halhatatlanban egyaránt. Más kérdés, hogy ma már jobban kezelem. Megoldom.
Lassítok hintázásomon, mikor észlelem, hogy a székemhez nyúldos. Úgy látszik, ő egy ilyen kis felfedező, kíváncsiskodó alkat. A bagolykövesek közt többen akadnak ilyenek. Valószínűleg nem néznék ki belőlem, de kedvemre való ez a fajta természet. Hiszen valamilyen szinten az enyém is hasonló. Kutató, kísérletező lélek vagyok, csak éppen más habitussal, mint az övék.
- Amióta létezik gitár. - adom meg egyszerű feleletem.
- Úgy 400-500 éve. - vonom össze sötét szemöldökömet és elmerengve pillantok a napelemes lámpák felé, amik a házamhoz vezető utat szegélyezik. Igen, olyan 1600 környékén jelent meg a mai értelemben vett gitár.
- Előtte lanton játszottam. - bólintok, visszagondolva akkori hangszereimre, kissé révetegen. Ahogy ma is, már akkor is mindenen próbálkoztam és rajongtam az újdonságokért. Mire elterjedt egy hangszer, nekem már volt belőle saját. Ugyanígy a találmányokkal, addig nem látott eszközökkel. Minden érdekel. A mai napig.
Hagyom magam ezekbe az emlékekbe, gondolatokba merülni. A lányka úgyis hamarosan kizökkent majd. Természetesen érzem félelmét, ám számomra ez megszokott. Hiszen általában így vannak a közelemben. Jó esetben. Sokkal inkább az bizonytalanít el, ha nem tapasztalok ilyesmit. Úgy gondolom, akinél ez nem áll fenn, azzal valami nem stimmel. Azért az illetőért nem árt aggódni. Nem miattam, hanem a világ miatt. Én nem fogom bántani. Az utolsók közt vagyok, amitől valóban tartania kell, ám erről nem kell tudnia. A mellettem gubbasztó lánynak sem. Hiába 0 negatív a vértípusa, ami -mindent összevetve- a kedvencem. Ő egy gyerek. Gyerekből nem iszom. De jó, ha fél kicsit. Kell, hogy féljen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

A megszokott csodálkozás következik csodálkozás hátán, aztán pedig az az ostoba következtetés, hogy ő hozzám képest egy semmi. Finoman megrázom a fejem, így adva jelét annak, hogy nem értek egyet. Tény, hogy több száz éves lévén olyan tapasztalt vagyok, annyi mindent éltem már meg, amit mások soha nem fognak. Még együttesen sem. Emiatt én több lennék? Jobb másoknál? Kétlem. Lehetek bár sok mindenben profibb, lehetek világlátottabb, lehetek bölcsebb, tisztábban láthatok át helyzeteket, az értékemen viszont mit sem változtat. Minden élet ugyanannyit ér. Ez nekem ennyire egyszerű.
Lesandítok magam mellé a lánykára, miközben tovább dülöngélek egy szál köntösös valómban a hintaszékben, hallgatva a dúdolást az esőcseppek kopogásába vegyülni. Vajon miért mindig nálam kötnek ki a bajba jutottak? A fajom teszi? Vonzom őket? Vagy a korom? Régi személyem? Vajon más vámpírokhoz is így futnak oda? Vagy csak hozzám, mert szelídnek vélnek? Annyi biztos, hogy mindig megtalálnak. Újra és újra. Valami hajtja őket felém. Mint egy menedék felé. Ez elég veszélyes.
- Nem kéne lassan visszamenned? - kérdezek rá erre nyugodtan, hiszen minden bizonnyal keresni fogják. Talán már fel is tűnt valakinek, hogy nincs a körletében. Akár csak egy szobatársának. Onnan meg már nincs sok hátra az aggodalomig. Lényeg a lényeg, a kérdésem inkább egy tanács, semmint puszta felvetés: szerintem lassan mennie kéne.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Tudom, hogy nem fűlik a foga hozzá, hogy visszamenjen a kastélyban, hiszen nyilván úgysem tudna aludni. Kevésbé zaklatott már, ám ha magára marad, ismét előjöhetnek az ártó gondolatok. Viszont legalább melegben volna. Kényelmesen az ágyában. Nem pedig itt gubbasztana a verandámon egy pokrócba csavarva. Nem mintha úgy tűnne, mint aki bánja.
- Miért jársz ki? - kérdezek rá az éjjeli szökéseinek okára. Sok bagolyköves lóg így ki a körletéből éjnek évadján, csak nem igazán értem, miért. Egyszer-kétszer izgalmas lehet, egyfajta kaland. Különben viszont mi értelme? Mi van itt kint ilyenkor, ami máskor nincs? Persze, nyugalom és egy másfajta szabadság. Csak szerintem nem feltétlen éri ez meg. Nem véletlenül hozták a szabályokat. Ez nem valami szemétkedés. A diákok érdekeit és biztonságát szolgálja. Akármi történhetne vele ilyenkor. Végülis most is éppen egy vámpírral társalog a szabadban.
Nem tudom, találkoztam-e már azzal a fajtámbelivel, akiről a déd nagymamája mesélt neki. Mivel igyekszem minimális kapcsolatot létesíteni a többiekkel, így kétlem. Elvileg a leírás alapján akár a Teremtőmről is lehetne szó, azonban kizárt, hogy Arend többször találkozgatna emberekkel vagy hogy egyáltalán felfedné halhatatlan mivoltát. Kivéve, ha olyanokról van szó, akik hozzám tartoznak.
Szusszanva tekintek körbe. Csitul az eső. Most éppen csak szemerkél. Lehet, rákezd majd még, egyelőre viszont elcsendesült. Igazítok egy keveset köntösömön, újra kötöm övét, erőset húzva rajta. Felhagyok kicsit a hintázással a székben. Mezítlábaim a veranda deszkáin pihennek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Fújok egyet, arcomra finom gúnyosság ül és elgondolkozva pislogok magam elé, miközben folytatom a hintázást. Persze, egy gyereknek ez ilyen egyszerű. Nincs kedve ehhez, nem tetszik az, és akkor nem is csinálja. Hanem megy a feje után, és koránt sem érdeklik a következmények. Igazából fel sem fogja, hogy vannak következmények, míg azok utol nem érik. Miután pedig ez megtörtént, emlékszik rá még egy kevés ideig, aztán folytatja, ahol abbahagyta.
- Ez nem így működik. - közlöm vele, hangomban enyhe komorsággal és élességgel. Jelentőségteljesen nézek le rá magam mellé. Nem fogok neki szentbeszédet tartani, hogy bizony gyakran azt is meg kell tennünk, ami nincs ínyünkre, és kiselőadást sem fog meghallgatni tőlem arról, miért ostobaság az, amit csinál és hogy miért borzalmas, hogy ezt mennyire könnyedén veszi. Helyette alaposan végigmérem őt, már-már megrovón, majd sóhajtok egy lemondót és felnézek az ég felé. Csupa felhő. Nem látni a csillagokat.
- Ha most sem tartod be az érdekedben hozott szabályokat, mi lesz később? - teszem fel neki a nagy kérdést, teljesen átlagos hangon. Még bőven nincs benne a lázadó korban, attól meg végképp messze van, hogy független felnőtt legyen, aki kikéri magának, hogy korlátozzák.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Ilyen nincsen. Nincs olyan, hogy valamin ne tudnánk változtatni. Főleg egy ilyen dolgon. Csak hát ő gyerek még, értem én. A fejébe vesz valamit és makacsan ragaszkodik hozzá. Így például ahhoz, hogy nem képes erre vagy arra. Könnyebb így. Könnyebb erre fogni, mint küzdeni. Mint kitartani. Még hogy nem tudom, milyen lehet neki... hogy ne tudnám? Volt időm rá, hogy szinte mindent átéljek, ami átélhető. Igaz, egészen más lehet halhatatlanként keresztülmenni ezeken, mint emberként, ám szerintem a mennyiség és más tényezők egyenlítik a helyzetet. Na de mindegy is. Ejtem a témát. Tényleg nem fogom győzködni semmiről. Mondtam, amit mondtam, és remélem, átgondolja. Bőven elég, ha eszébe jut majd olykor. A többi meg alakul.
- Mi a félelmetes bennem? - kérdezem szelíden, puszta érdeklődéssel. Természetesen meghallottam. Igazán nem volt nehéz. Lepillantok a kis boszorkányra magam mellé, közben folytatva a ráérős hintázást a székemben. A kérdésemre pedig, amire a feleletét várom, nyilván rengeteg válaszom akad. Hiszen van bőven, amitől ijesztővé valljak. Engem most az érdekel, egy ilyen lányka főként mi miatt tart tőlem. Már maga a megjelenésem olyan? Vagy a tudat, hogy mit tehetek vele anélkül, hogy akárcsak felfogná, mi történik? Vagy mindazok megemészthetetlensége, amiket már megtapasztaltam? Esetleg az, hogy egyetlen táplálékom az ő testében kering? Vagy ezek egyenlő mértékű összessége?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Mindegy, miért teszi meg, hogy megpróbál leszokni a tilosban járásról, csak tegye. Mondhatnánk erre, hogy bort iszok és vizet prédikálok, hiszen nem egyszer ütköztem már szabályokkal és törvénnyel. Igazából mindig adódik egy-egy ilyen. Próbálom elkerülni, ám fajomnál fogva nem valami egyszerű. Nem akarok persze ezzel takarózni, csak tény, hogy az emberek sem igazán könnyítik meg nekünk, hogy ne menjünk valamilyen módon a rendszerük ellen, vagy éppen szimplán ők maguk ellen.
Bólogatok a kifejtésére azzal kapcsolatban, miért fél tőlem. Ez mind jogos és rendjén való. Örülök neki. Tényleg. Akkor aggódnék, ha nem így volna. Egy apró sóhajjal nyugtázom a dolgot, elpillantva megint az erdő felé. Lassan eláll az eső.
A kis boszorkány felhívja a figyelmemet rá, hogy amennyire nyugtalanítom, olyannyira meg is nyugtatom, ráadásul hajtom előre és szerinte jó hatással vagyok rá. Lesütöm szemem egy pár pillanat erejéig, aztán lassan letekintek rá magam mellé. Ez is rendjén van. Nem kell szégyellnie, nem kell elbújnia.
Szusszanok egyet, felkelek a hintaszékből és besétálok a házamba. Hamarosan visszatérek, az egyik kezemben az orvosi lexikonnal, a másikban egy pohár vízzel meg fél zacskó keksszel. Ez utóbbiakat a pokrócos lánynak nyújtom, a kötetet pedig az ölembe veszem és felnyitom, visszaülve a helyemre. Éppen csak a hold fénye világít idekint, nekem azonban nincsen szükségem fényre az olvasáshoz sem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Adam Kensington háza

Megértem, hogy nem áll neki faggatni, miért tanulmányozom ezt a könyvet. Ki akarná tudni, miért forgat egy vámpír egy orvosi lexikont? Természetesen mindenki, csak éppen amennyire izgatja őket a válasz, olyannyira tartanak is tőle. Ez pedig teljesen rendjén van. Azonban nem érzem kötelességemnek magamtól beszámolni arról, miért bújok ilyen köteteket. Ahogy más dolgaimat sem magyarázom folyton, holott a nagy részük furcsa lehet az emberek számára.
Ismét kikeresem azt a cikkelyt, amit váratlan látogatóm érkezése előtt olvastam és kopogtatása miatt félbe kellett hagyjak. Miközben folytatom, éppen csak annyira dülöngélek a hintaszékben, hogy leheletnyit ringasson. Mikor az eridonos a csatját gitárrá varázsolja, éppen csak lesandítok rá, majd visszatérek könyvem soraihoz. Immáron háttérzeném is akad a diagnózisok, kezelések böngészéséhez.
Több olyan betegségre ráakadok, melynek tünetegyüttese meglehetősen passzol ahhoz a bizonyos esethez, amivel nemrég volt dolgom. Megelégedéssel nyugtázom, hogy a segítségemnek köszönhetően a gyógyítók hány és hány lehetőséget zárhattak ki. Nélkülem és főleg a képességeim nélkül csak később keltette volna fel a figyelmüket néhány igen fontos momentum. Vagy talán egyáltalán nem. Így viszont hamar felállíthatták a megfelelő diagnózist és megkezdhették a kezelést. Miközben ezen elmélkedem és tanulmányozom tovább a leírtakat, fehér ujjaimat számhoz emelem és szórakozottan simogatom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Somoskői Lilla
este | a stég végén | x


Felébredésem után magamhoz vettem a szokásos pohárka vért, az ezt követő, heverésző mámorban pedig ráeszméltem, hogy már napok óta várja a látogatókat a hagyományos adventi vásár, amit a Bogolyfalvi Tanáccsal szerveztük, én azonban még nem tettem ott tiszteletemet. Úgy döntöttem, ezt ma megejtem. Hamarosan tehát már az erdei úton caplattam légies lépteimmel, hogy nemsokára a forgatagba érjek. Fények, illatok, derűs emberek. Más nem is kell az ünnepi hangulathoz. Elbarangoltam egy-két órát, majd úgy döntöttem, most nyugalmasabb helyeken folytatom a sétámat. A tónál például régen jártam. Talán utoljára akkor, amikor az ékszerészboltos hölggyel találkoztam.
Mivel eléggé hűs van és az erre járókat a napokban főleg a vásár vonzza, így valamivel kevesebben lézengenek most itt a vízparton. Befordulok a stéghez és elnézek a lány felé, aki ott üldögél a végén és köveket dobál a vízbe. Nem ismerem őt. Ez persze nem gátol meg abban, hogy mellé lépdeljek a deszkákon. Lazán megtámaszkodom egyik kezemmel a korláton. Rajtam bőrdzsekim szokás szerint becipzározatlanul, alatta mindössze egy sötét póló. Nadrágom fekete, akárcsak lazán megkötött bakancsom. Hajam vállamra omlik, fehér ábrázatomat Ray Ban napszemüveg takarja. Igen, mostanában megint hordom olykor, tekintettel arra, milyen sokaság van jelen ilyenkor a faluban. Nem mind ismernek és nem mind akarna a szemembe nézni.
Szusszanok egyet, miközben a vizet figyelem sötét lencséim mögül.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Bólogatok csupán, miközben lepillantok a visszakapott papírokra. Azt hiszem, Lorelai már megszokta, hogy nem vagyok valami bőbeszédű. Kérdezek, ha kell, közlök, ha kell, ám nem kenyerem sem a terjengés, sem a felesleges szóáradat. Úgy látom rajta, nem gond a számára. Az emberek eleinte furcsán veszik ezt, ám végeredményben megnyugtatja őket. Biztosak lehetnek benne, hogy nem fogom untatni vagy traktálni őket, és tőlük sem várom el, hogy szórakoztassanak, fecsegjenek nekem. Csak amennyi jól esik, amennyi szükséges. A gyógyítóval való viszonyomban pedig mindez talán még jobban jön. Ő beszél hozzám, magyaráz, én pedig figyelmesen hallgatok, teszem a dolgom és tájékoztatom, egyeztetek vele, amiről kell. Ennyi. Tiszta sor. Gördülékeny és könnyed munkamenet.
Az a bizonyos stressz engem elkerül, és nem csak azért, mert nincsen még túl sok önálló esetem. Hanem egyrészt azért, mert elég régóta élek már ahhoz, hogy túlságosan zavarhatna bármi, másrészt pedig egyszerűen ilyen alkat vagyok. Teszem a dolgom a legjobb tudásom szerint. Ha mégis bármi balul sül el, én tisztában vagyok vele, hogy nem rajtam múlt. Persze, még ott lehetne ekkor az a tényező, hogy attól függetlenül, hogy nem én tehetek róla, még sajnálhatom az illetőt meg a hozzátartozóit. Nálam azonban erről nincsen igazán szó. Lelkiismeretesen végzem a munkám, de nem török össze, ha egy pácienssel jelentős gond akad. Nyilván nem esik jól, ám ennél nagyobb hatása nincs rám, bármilyen hidegen is hangozzék ez.
Elvileg az okítóm sem az a betegekkel lelkizős fajta, viszont előfordulnak kivételek. Vannak kötődések. Most pedig pont olyasvalakit hoznak be, akiről tudom, hogy fontos Lorelai számára. Még ha előzetes ismereteim és megfigyeléseim nem is volnának, ahogyan reagál a tovarohanók válaszára, már abból kikövetkeztethetném ezt. Egy hosszú pillanatig még nézek utána, ahogy faképnél hagy, majd félreteszem papírjaimat és a nyomába eredek. Valahogy az az érzésem, jobb lesz vele tartanom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Megrémül. Pedig nem lopakodtam, csak hát alapból elég nesztelen a járásom. Meg ő is meglehetősen el volt merülve a gondolataiban. Sejtettem már, hogy ha észlelni fog, valószínűleg megijed kissé, szóval nem igazán lep meg, amikor ez tényleg bekövetkezik. Éppen csak felé fordítom arcomat. Legalábbis ő ennyit lát belőlem. Azt nem, hogy rá is nézek a sötét lencsék mögött. De gyaníthatja.
Ismét a távolba tekintek a fekete tavon, miután elhangzott a megállapítása. Tudom, hogy engem fürkészik. Hadd tegye! Én ezen már túl vagyok vele kapcsolatban. Leszűrtem, amiket le lehetett. Ehhez persze nekem nem is annyira szükséges rápillantanom. Elég, ha akár csak azt vesszük, milyen dübörgőn hallom most is szíve verését, pedig mostmár azért csitult némileg az iméntiek után. Meg persze reményeivel ellentétben kiválóan láttam azt a megrovó kifejezést is. Számomra ezek a mostaniak a természetes fényviszonyok. Még ha az emberek nehezen is nevezik ezt az esti sötétet fényviszonynak.
A kérdése nyomán egészen lassan fordítom csak felé ismét ábrázatomat, jócskán lefelé nézve rá, ahogy a stégen üldögél.
- Egyik sem. - felelem neki egyenletes baritonomon. Hátat fordítok a korlátnak, hogy fenekemet nekitámaszthassam. Kezeimet nadrágom zsebébe süllyesztem. Nem állok neki ecsetelni a lánynak, hogy kiválóan látok így napszemüvegben is. Még jobban, mint ő verőfényes, nappali világnál.
- Szeretem hordani. - vonok finoman vállat, adva neki egy ilyen félválaszt az érdeklődésére, ami bár igaz, de nem a teljes igazság. Hiszen ugyan tetszik ez a holmi magamon, ám nem csak ezért viselem. Vagyis különben eleinte tényleg ezért viseltem, amikor anno feltalálták. Szerettem volna egy ilyet. Márpedig én csak este vehetem fel. Közben pedig rájöttem, mennyire előnyös más szempontokból is, és mára már inkább ez lett a meghatározó.
- És így nem kell másoknak a szemembe néznie. - tárom elé rekedtes, nyugodt hangomon a feleletem másik részét, így téve teljessé azt. Bár meg kell valljuk, ez így most még egy tucat kérdést vethetett fel a bagolykövesben. És igen, biztos vagyok benne, hogy bagolyköves a lány. Már be tudom azonosítani őket. Érdekes mód, ők engem viszont nem. Már két éve vagyok az iskolaújság főszerkesztője, dehát a legtöbbjük nem találkozik velem, és nem is mind forgatják a lapot, hogy láthattak volna rólam képet benne az olykor megjelenők közül. Inkább a nevem árulkodó talán a számukra. Minden esetre az már elég közismert tény, hogy az Edictum főszerkesztője egy vámpír a faluból. Ettől függetlenül persze nem tud róla minden egyes kastélylakó. Főleg az újak nem feltétlenül.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Az emberek gyakran olyasmiket kérdeznek meg, amire nem akarják tudni a tényleges választ. Most nem az udvariaskodó kérdésekről beszélek, hanem azokról, amelyek valóban érdeklődőek bár, azonban a válasz rájuk olyan jellegű, hogy az illető aztán azt kívánja, bár ne kapta volna meg. Mivel fajtámat tekintve teljes mértékben különbözöm egy embertől, nálam nem nehéz ilyenbe beletrafálni. Főleg azoknak, akik nem ismernek. Leggyakrabban ilyenkor semmilyen felelettel szolgálok, vagy egyáltalán nem szolgálok felelettel. Olykor meg hasonlóan sejtelmesen fogalmazok, mint most. Ha ennél tovább mernek merészkedni, lelkük rajta. Jól teszik, hiszen nem harapok. Mármint... na mindegy.
- Nem mondanám. - rázom meg finoman a fejemet, aztán a víz hőmérsékletével kapcsolatos felvetés nyomán a tóra tekintek ismét. Mondanám, hogy nagyon, ám látom, a lány már bújik is ki cipőjéből. A saját bőrén akarja megtapasztalni. Nem gátolom meg benne. Teljes nyugalommal nézem végig a tesztelési műveletet, majd a szárítkozás folyamatait. Néha azért persze másfelé is elkalandozik a figyelmem. Nem szeretek bámulni.
- Adam. - nyújtom neki nagy, hűs kezemet, amikor odalép hozzám bemutatkozni, aztán pedig egy laza mozdulattal leveszem napszemüvegemet és dzsekim belső zsebébe teszem. Jócskán lefelé pislogok az előttem álló lányra. Mostmár a szemembe nézhet, ha gondolja. Mint mondtam, ez nem baj. Hiszen tekintetem nem égeti őt, nem éri tőle spontán átok, és még csak semmi szörnyűséges sincs benne. Ami benne van, az több száz évnyi létezés, amelytől eléggé kifürkészhetetlenné, felfoghatatlanná, már-már zavarba ejtővé válik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Ha az érdeklődése nyomán nem árultam volna el neki, miért viselek napszemüveget ebben a számára furcsa időpontban, akkor talán nem ütötte volna ennyire szíven, mikor leveszem. Így viszont kiéleződött rá, szóval a hatás még jelentősebb lett. Magáról megfeledkezve, megbabonázva merül el a pillantásomban, nem átallom hát rajta tartani tekintetem magam is. Csak állunk a stég végében és nézzük egymást. Egy erre járó nyilván úgy hihetné, egy hamarosan kibontakozó csókjelenet tanúja. Pedig egészen másról van itt szó.
Miután a lány felocsúdott és szabadkozni kezd, csak lágyan megrázom a fejem, így jelezve neki, hogy nincsen semmi gond. A kérdésére aztán, ha ajkaimmal nem is, szemeimmel elmosolyodom. Békés derűvel fürkészem őt, majd lesütöm kissé tekintetemet. Most mondjam neki azt, hogy ilyen szemeket úgy szerez az ember, hogy meghal és egy másik létformaként éled újjá? Nem, azt hiszem, ez nem lenne célravezető. Ráadásul nem is pontos, hiszen sokkal inkább a korom az ok, semmint a fajtám. Persze, egyik következik a másikból.
- Sokáig kell élni. - felelek végül eképpen. Sokatmondóan, mégsem túl direkt. Hiszen tudom, nem arra kíváncsi, a kék szemet hogyan szerezhet, mivel neki is olyan van. Arra kíváncsi, mi okozza tekintetem mélységét, különleges fényét, amit napszemüvegem mögé rejtek, óvva mások lelkivilágát. Ez nem más, mint a rég. Hogy mindarról, amit megéltem, ne is beszéljünk.
- Jól bírod a hideget. - állapítom meg aztán, végignézve rajta kissé. Hiszen az imént még a decemberi tó vizébe lógatta a lábát, mégsem vacog. A pulzusa és minden életjele rendben. Igazán kiváló a vérkeringése. Hogy ezt most a vámpír vagy a gyógyító gyakornok énem mondatja-e velem, arra a válasz egyszerű: mindkettő.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Nem volt muszáj válaszolnom, ezzel tisztában vagyok. Hiszen a kérdés költői volt. Főként inkább csak amolyan kiszökött, bohókás felvetés. A hallgatásom és szemeim kedélyes fénye is elég lett volna hát feleletül. Vagy valami hasonlóan komolytalan megjegyzés, mint az övé. Ám valljuk be, nem vagyok az a poénkodó fajta, még ha a helyén is van a humorérzékem és alkalmazni sem átallom néha.
- Több, mint amennyinek látszom. - közlöm vele a tény és valót. Ám olybá tűnik, nem szándékozom leragadni ennél a témánál. Bár az biztos, hogy soha nem szoktam csak azért mondani semmit, hogy fellendítsek egy beszélgetést. Ha ilyenre volna szükség, inkább hagyom is az egészet. Vagy szimplán hallgatok és figyelek, várva, mi sül ki ebből. De törni nem szoktam magam. Azt mégis minek? Úgyhogy a megállapításom sokkal inkább továbblendítés, semmint fellendítés.
- Milyen tánc? - érdeklődöm meg tőle, finoman oldalra biccentve a fejemet. Különben nem vagyok az a kérdezgető fajta. Inkább válaszolni szoktam. Röviden és tömören, amennyire lehet. Mint ahogy most is fogok.
- Szeretek sétálni. - nézek körbe a tóparton. Közben pedig ráeszmélek, hogy már megint kettesben vagyok egy ifjú diáklánnyal, ami számomra természetes és tökéletesen ártatlan, ám jól tudom, mások számára mennyire nem az. Többek közt Dwayne is lekapna a tíz körmömről, ha most erre járna. Azt hiszem, nem is arról van szó, hogy nem bízik bennem, csak nincs kedve defenzorként tartani a hátát a pletykák miatt; más részről meg féltékeny. Igen. Diáklányokra. Meg bárkire. De remélem, nem tudja meg, hogy én ezt pontosan tudom. Hiszen ő nem tudja saját magáról. Kellemetlenül érintené a felismerés.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Igazából már bánom, hogy feleltem az imént. Bár a bánás talán erős szó. A lényeg, hogy nem kellett volna. Utálok ilyen baromi sejtelmes lenni és húzni a másik agyát. Vagy mondjunk ki valamit, vagy ne! De félbe ne hagyjuk! Ugyanígy a tettekkel. Amibe belekezdesz, csináld végig! Ezzel a hülye válaszadással most csak ebbe az ostoba helyzetbe hoztam magam. Lám, élhet valaki akár évszázadokig, követ el hibákat és cselekszik meggondolatlanságokat. Azért, mert ilyen öreg vagyok, még nem lettem isten. Nade mindezek a gondolatok éppen csak átfutnak az agyamon. Nem rágom magam ilyesmin, ahogy egyébként máson sem. Főleg, hogy ahogy reméltem, a lány nem ragad le a témánál.
Elismerően bólintok és lassan végigtekintek rajta, ahogy elárulja nekem, mit táncol. Ez lett volna az első tippem. Balett. A tartása, a mozdulatai mind erről árulkodnak.
- Néhány éve. - felelek ismét ilyen röviden, a magam rekedtes baritonján, majd elfordulok társaságomtól, de csak azért, hogy átdobjam hosszú lábaimat a korláton és nemes egyszerűséggel helyet foglaljak rajta, magam mellett letámasztva. Bakancsom talpa a deszkákon pihen. Hátrapillantok a bagolykövesre, vajon követi-e példámat, vagy csak odalép mellém, esetleg faképnél hagy a szófukarságom miatt. Akadnak, akik így döntenek. De igazából többen vannak, akiket beszédre sarkall kiváló hallgatási képességem. Vagy éppen csak nincs kedvük ennek ellenére sem távol kerülni tőlem, mert túl érdekes vagyok nekik. Ő melyik lehet? Hamarosan kiderül.