Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Hatalmas, döbbent szemeket meresztek a lányra. Felmerül a kérdés, hogy ha nem ő a javasasszony, akkor éppenséggel mi a kénköves ménkűt keres itt, illetve mire fel beszél velem így? Igazán adózhatna némi tisztelettel az idősebb felé, aki ráadásul harci sérülést szerzett… hm, gyaloglás közepette az egyik láthatatlan lépcsőfoknak köszönhetően. Ha azt mondanám, hogy nem alakul túlságosan fényesen a mai napom, hihetetlenül szépen és kulturáltan fejezném ki magam. Márpedig egy úriember nem ejt ki a száján trágárságot, csakis indokolt esetben!
- Nem szép ilyen lekezelően bánni a beteggel – húzom el a számat. Értem én, hogy ez a csaj most itt megteheti, mert erősen hátrányos helyzetből indulok vele szemben, meg tetkók és keménykedés, de hát, no! Ideje volt hangot adnom gondjaimnak, ha már férfiúi büszkeségemen úgy keresztültiport, hogy legfeljebb csak hamvai tanúskodnak bágyadtan, szétszórva valahol a kényelmetlen ágy mellől arról, hogy valaha ilyenem is létezett. Szomorú történet.
- Mintha lefoglalt volna valami más ahelyett, hogy a karjaidon lévő firkákat bámuljam – duzzogok. Mint egy kisgyerek. – Amik egyébként elég csinik – teszem hozzá. Őszintén, de inkább attól tartva, hogy még meg is csavargatja a bokámat, mert nem tetszik neki a kifejezésmód. Most, hogy végre anélkül tudok körülnézni, hogy megpusztulnék a fejemben szóló brutális dobkoncerttől, elég egyértelmű, hogy egy diákkal van dolgom. Arra ugyan van esély, hogy gyógyítónak készül, és azért dekkol itt, de bizonyosan köpeny fedné a testfestést a kíváncsi páciensek szeme elől, ha professzionális munkaerőként lenne jelen.
Meg sem merek mukkanni a továbbiakban, minden porcikám megfeszül az erőfeszítésben, ami a nyugton maradással jár. Hiperaktív gyerek vagyok, komoly feladat az ilyesmi. Csak várakozásteljes, sürgető pillantássommal próbálom ösztökélni a vöröst, hogy álljon már neki annak a… bárminek is, amit éppen szándékozik tenni. Nem, még mindig nem túl biztató a tudatlanság, meg hogy nem bájitalt nyom a kezembe rögtön, de nem feleselek. Végtére is, csak segíteni akar. A maga sajátos módján.
- Mit csinált… csinálsz? – kérdezek rá, amint abbahagyja. Tényleg nem fájt, nem jobban, mint egyébként, viszont őszintén ötletem sincs, hogy milyen… képessége van, vagy tudom is én, amivel bűvészkedik ott a lábamnál. És rendes stréber módjára eléggé… tudni akarok mindent.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Nem igazán foglalkozva a házam asztalán tornyosuló méretes csomagmennyiséggel, vagy éppenséggel azzal, mennyire fogok kilógni a pirosak közül a levitás szerkómmal, szó nélkül telepszem le Lilla mellé. Kétlem, hogy bárki is firtatná a körülöttünk ülők közül, hogy mi a frászt keresek itt, az elmúlt évben eléggé megszokhatták a jelenlétem, hiszen szinte mindennapos volt, hogy átültem hozzájuk valamelyik étkezés alkalmával. Ha pedig bárkit is kényelmetlenül érint a dolog… hát, majd kinyitja a kis száját.
Ha minden a terv szerint haladt volna, most nem is ülnék itt, hanem egyetemi orientációs napon vennék részt, vagy épp lepacsiznék a lakótársammal. De semmi sem aszerint történt, ahogy vártam, és hiába lovaglok azon, hogy hol lehetnék most. Nem vagyok híve az önmarcangolásnak, és amúgy is tökéletes helyen vagyok: Lilla oldalán, apró ujjait az enyémek közt tudva. Kíváncsian várom, mit tartogat erre a jubileumi évre a vezetőség, bár tenyerembe támasztott, grimaszba torzuló arcom nyilván nem éppenséggel erről árulkodik. Hallgatom, ahogy az eridonos banda vidáman sztorizgat, hatására néha halvány mosolyfélére görbül szám ép, mozgatható fele.
- Év végén VAV. Asszem jobb, ha összekapod magad, kisanyám – vigyorodom el Lili felé fordulva, rendezve szétcsúszott arcvonásaimat. Tudom, hogy a lány nem fogja félreértelmezni a párkapcsolatokban épp nem feltétlenül szokványos megszólítást, sértődés meg aztán pláne szóba sem jöhet. Szerencsém van vele, tényleg. Nem sokan tolerálnák azt a fajta és mennyiségű baromságot, amit egy átlagos nap alatt leművelek.
- Van tipped, mi lesz a mostani évnyitó bónusza? – tényleg érdekel, de csak felvezető figyelemelterelésnek szántam. Elég zűrös nyarunk volt, így nem is volt lehetőségünk rendesen kihasználni a pihenőidőt. És Lilla rengeteg áldozatot hozott értem. Szóval itt az ideje, hogy egy régi tervünket, és nagy álmát végre valahára valóra váltsam. – Arra gondoltam, hogy elvinnélek síelni Svájcba.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

- Rossz hozzáállás! És tudod jól, hogy segítek, mindenképpen átrugdoslak rajta… amúgy is, annyira nehéz nem lehet – vonok vállat, miközben finoman végigsimítom a libabőrös kacsóját. Mindenki szidja a vizsgát, de egész sokan végeznek kifejezetten jó eredménnyel, csupán ebből következtetek, egyébként pedig gőzöm sincs. Mivel nem itt végeztem el az alapképzést, nem is találkoztam a hírhedten szívatós feladatsorral, leginkább megnyugtatásnak szántam szavaimat, mert hát… nincsen lehetetlen. Végtére is, van egy kényszeresen agyát tágító, valamit folyamatosan olvasó, okoskodó pasija, ez azért nem utolsó dolog. Bár azzal nem igazán tudok mit kezdeni, hogy legfeljebb félóránként eltereli valami különösen érdekes dolog a figyelmét. Mondjuk egy alig látható karc tüzetes vizsgálata, vagy áttér a ’hogyan akasszuk ki rekordidő alatt Tilda nénit és Arnoldot a könyvtári könyvek sarkának behajtogatásával, esetleg céltalan lapozgatással éppen csak észrevehető gyűrődést okozva’ nevezetű játékot. Ami nyilván teljesen tudat alatt zajlik, és nem is Lilla tehet a néha túlzásokba erős eső könyvszeretetemről.
- Nem emlékszem, hogy láttam volna ilyesmit korábban – ráncolom a homlokom. – Biztos átaludtam. – Nem kizárt. Tudom, hogy keményen próbálkoznak az ilyen kötelező programok izgalmassá tételével, de… nos, a helyzet az, hogy nehéz lekötni a figyelmem, főleg, ha elém pakolnak egy kisebb halomnyi kaját, amit öt perc alatt beburkolok. Aztán kajakóma, akár atombombát is robbanthatnának mellettem...
- Hogy én? Dehogyis… - ja, tökre jól kamuzok egyébként. Se. Végül aztán kinyögöm terveimet, cserébe kapok az ölembe egy jó adag töklevet a taláromra, illetve az alóla éppen kilógó farmeromra. Őszintén? Az hagyján, hogy a mögöttünk felbukkanó Tamás jelenléte nem jut el a tudatomig, de az öltözékemet beborító hideg löttyöt is csak enyhe fáziskéséssel veszem észre. Mire már mindenki röhög, Lilla arca vörösre vált, ami ugyanúgy megmosolyogtat, mint bármikor máskor. Ezt nem lehet megunni. A legkevésbé sem érdekel, hogy röhej tárgyává váltunk, csak legeltetem a szemem a lányon, igyekezvén a lehető legkevésbé bárgyú pofát vágni.
- Nem történt semmi – aha, ismét kicsit megkésve eszmélek fel. Átbújtatom a kezem a háta mögött, és a derekánál fogva még közelebb húzom Lilit, fejemet az övére hajtva. – Tudom, hogy kockázatos az expedíció… de el sem fogom engedni a kezed, úgy talán nem fogod összetörni magad. Novemberre gondoltam, mit szólsz? Vagy karácsonykor is mehetünk, amikor csak szeretnéd – leheletnyi homlokpuszival megspékelve tálalom a terveket.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Jót vigyorgok a német akcentuson, a keményen megnyomott mássalhangzókon. Bár jómagam is törekszem a legjobbra és hiába beszélek folyamatosan, majdnem anyanyelvi szinten több nyelven is, kétségtelenül kihallható szavaimban a magyarokra oly jellemző kiejtésmód. Ezért is inkább csak elismerően bólintok egyet, tudom jól, hogy kis országunk szavajárása és pláne nyelvtanának nehézsége magasan veri legtöbb európai társunkét. A szórakozás említésére pedig csak mindent-tudón somolygok, mint aki azonnal el is kezdte ördögi tervének szövögetését, melyik kocsmában fognak részegedni a legközelebbi alkalommal. Ja, gondolom nem meglepő, ha most azt mondom, pontosan ez is történt. Bár egyikünk sem az ocsmány módon sárgaföldig magát leivó típus, azért csak élvezetesebb valami laza itóka mellett kibeszélni mi minden történt velünk, mióta nem láttuk egymást.
 - Teljesen igazad van, egy csomó időnk van még bepótolni az elmaradásunkat – nem elég, de valóban semmivel sem vagyunk elkésve. – Nézd, ha valamire akar az ember időt fordítani, hát meg is teszi, így vagy úgy – vonok vállat mosolyogva. Nincs miért aggódnunk, ha az ország másik felében is leszek, ott vannak a levelek, illetve… hát, bőven van okom visszajárni, amikor csak időm engedi, hát még ezek után!
Olyan hihetetlen ez az egész! Napját sem tudom már, mikor láttam utoljára – bár ha megerőltetném azt a nagy buksimat, biztosan kitalálnám –, és mégis úgy beszélgetünk most itt, olyan zavartalanul, mintha csak a minap hagytuk volna abba legutóbb.
- Egy percig sem kételkedtem benne – szabadkozom hangosan egy ártatlan mosoly kíséretében. – Mit szólnál a hétvégéhez? Addig kitalálok valami… nem mindennapit. Igen, én is azt mondom, hogy menjünk valamerre, mondjuk, a társalgóba. Közel van, nem zavarunk senkit és nem kell visszafognunk magunkat – és meg sem várva a válaszát, már pakolódni is kezdek. Ha a helyszínválasztás Martinnak nem tetszik, útközben variálhatunk még rajta. Közben fülig érő vigyorral válaszolok a kérdésére, a többnyire részletekbe menő mesedélutánt viszont már csak a folyosón kezdem el, ügyelve arra, hogy a fiú is szóhoz jusson. – Ó, persze, minden a legnagyobb rendben. Mi több!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

- Minden jogom megvan szenvedésemnek hangot adni ilyen fájdalmak mellett – tiltakozom, szó sincs itt hisztiről. Egészen máshogy néz ki az, ha valami a kelleténél hevesebb reakciót vált ki belőlem, és mindent bevetve, valóban némileg idegesítően kampányolok a saját igazam mellett, vagy nyögök fel az indokoltnál nagyobb beleéléssel, és egy oktávval magasabb hangon, amikor az orrom előtt bánnak túl keményen az ősöreg könyvekkel. Mindenesetre diplomatikusnak szánt érvelésem közepette hangom megbicsaklik a bokámba nyilalló émelyítő fájdalomtól. Vajon, ha rálesnék, hogyan néz ki a lábam, elájulnék?
Inkább csak nyugton maradok, igyekszem nem túlságosan ficánkolni és elfeledni azt a traumát, amit a kíméletlen vetkőztetés okozott. Más helyzetben… áh, nem, ez már sok.
- Nicsak, mosolyogni is tud! Sokkal jobban áll, mint a ’megkeserülöd, hogy megszülettél és még ilyen pancser is vagy’ arckifejezés – közlöm, bár erősen kétlem, hogy pont ezzel fogom arra ösztökélni, hogy megenyhüljön és a szadizás helyett inkább egy ehhez hasonló, bájos görbével a szája sarkaiban mondjon valami kamu szöveget figyelemelterelés céljából. Csak úgy, mint a valódi ápolónők. És minden bizonnyal jobban járok, ha ezt magamban tartom.
Mennyi esély van arra, hogy a furcsa, nem fájdalmas, nem kellemetlen, de nem is jóleső bizsergés alatt szinte érzem, ahogy a csontom nagyon lassan ugyan, de helyrerakódik? Összevont szemöldökeim közt mély barázda árulkodik a szükségtelen erőkifejtésről, amit agyam rejtett zugainak átkutatására fordítok, a megoldást keresvén: mi a szentséges… akármi történik velem. Hozzátenném, befogni a számat és türelmesen kivárni, míg a lány hátradől, és csak aztán utat engedni kíváncsiságomnak, különösen komoly feladatnak bizonyul. De megteszem, mert belegondolni sem merek, mit tenne a vörös, ha pofátlan módon félbeszakítanám a gyógyítás folyamatát.
- Amorf… - hogy a rám szegeződő vérvörös tekintet folytja belém a szót, vagy az ismerősen csengő kifejezés, magam sem tudom. – Hm, erről már tutira olvastam valahol. Ritka képesség. Ez fantasztikus! Szóval, és izé, származik neked bármi hasznod abból, hogy most helyreraksz, a kellemetlen mellékhatásokon túl? Nem, mintha bánnám, félre ne érts, ez igazából… - teljesen fellelkesülök, de közben csendre int, én meg jól nevelt páciens módjára egy szájbiggyesztés mellett leállítom magam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

És elérkezett a várva várt nap!
A mindezt előrejelző levél címzésére csupán egy pillantást vetettem, azonnal felismertem a kanyargós kézírást, és úgy ültem le a klubhelyiségben lévő kanapék egyikére, mint bármikor máskor: várva a helyzetjelentést, mi történt a távoli, otthonnak nevezett kis városkában. A lefirkantott két sor láttán homlokomat ráncolva szükségeltetik néhány másodpercnyi bootolás, hogy felfogjam: „Szombaton érkezem, délelőtt tízkor ér be a vonatom. Alig várom, hogy lássalak! Testvéred” Melyik? Érkezik? Mi a frászról hadovál a húgom? Olyan hirtelen pattanok fel meglepetésemben, amint megviselt agytekervényeim a helyére rakják a kirakós darabkáit, hogy a lendülettől kis híján orra is bukom közvetlen utána.
Most pedig – természetesen – késve, szinte futva közelítek a bejárati csarnok felé. Szerettem volna lemenni az állomásra húgom elé, de erről asszem már lecsúsztam. Rég láttuk már egymást, az izgatottságtól percenként liftezik a gyomrom, hát még, ha belegondolok, hogy ezentúl mindig elérhető távolságban lesz, csupán egy karnyújtásnyira. Mintha ezer éve lett volna, hogy egy iskolába jártunk és szinte minden nap találkoztunk. Személyesen. Nem csak az elfoglaltságtól függően pár naponta váltott levélből hallunk a másikról. Levakarhatatlan vigyor terül szét az arcomon, egy kicsit talán elvetemültnek tűnhetek tőle, de szerencsére a diákok többsége kihasználva a hétvégi szabadságot, még csak mostanában ébredezik.
- Várkonyi Fruzsina! – hangom mély basszusa visszhangozva dübörög végig a csarnokon. Amennyiben legdrágább kishúgocskám felém néz, a szokásos csálé vigyorral találkozhat szembe, az övénél sötétebb, kócos tincsekkel és csubakka arcszerkezetével. Megrohamozom: futni kezdek felé, csak az utolsó métereken lassítok kicsit, méretbeli különbségeinket számításba véve, de semmi nem állíthat meg. Ráugrom, a nyakába csimpaszkodva, majom módjára lógok rajta, lábaimmal is tartva magam. Igen, mind majd’ kilencven kilómmal. Bízom benne, hogy ha borulunk, nem csattanunk túl nagyot, hogy első napjait kapásból a gyengélkedőn kelljen töltenie, de megszokhatta már, hogy két elvetemült fiútestvér esetében néha megfordulnak a nemi szerepek, és mindenre számítani kell. – Végre itt! Hogy tetszik? Más, mint Svájc, mi?  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

A sikeres BK Boys performanszok után nagy lett a csend, így amikor meghallottuk, hogy a karácsonyi bálon van lehetőség a fellépésre, Norbival azonnal elkezdtünk ötletelni. Így alakult hát, hogy bár nem az eredeti csapatfelállásban, de majd’ háromszor annyian összeálltunk, immáron profi táncossal gazdagodva Helena személyében, aki volt olyan nagyon kedves, és megvalósította kívánságainkat egy mutatós koreográfia képében. Nem volt egyszerű begyakorolni, összeegyeztetni a teendőket, ugyanis szinte minden házból, minden korosztályból sikerült magunkhoz csábítani a diákokat.
Talpig feketében és egy – igazából üres – ajándékdobozzal várom, hogy sorra kerüljünk, közben Norberttel cseverészek, meg Norinával is váltok egy pár szót, természetesen, hiszen ő lesz a partnerem ez alkalommal. Az első hatos után a mi lányaink kerülnek rivaldafénybe, aztán Ward és Adrian – rellonosok, rellonosok mindenütt! – mellett jómagam is színpadra lépek. A sok gyakorlásnak hála egyszerre mozgunk, és nem is rontunk. Legalábbis nem feltűnően. A kezünkben lévő dobozzal szórakozunk, aztán a lányok is visszatérnek, még egy pár mozzanat közösen, és váltás. A megjelenő Ninát emelgetjük, mi, fiúk, és hát lássuk be, nincs is nehéz dolgunk, amilyen pihekönnyű a kisasszony. Ezután jöhet az összes páros, szépen felvesszük a térformát, és a megfelelő zenerészre dansz! Vigyorgok és éneklek felváltva, ugyanolyan jól érzem magam most is a parketten, mint a tehetségkutatón. Félrehúzódva a lányok egyéni produkciójának is teret adunk, hogy aztán egy hatalmas egésszé összeállva együtt is ropjuk még egy kicsit. A végén még pár teljesen random mozdulat, jókedvű ide-odaugrálás, aztán elhalkul a zene.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

- Te jó ég, ennyire csak nem lehetsz béna! Harmincszor? Hát mi a frászt kell ahhoz csinálni, hogy több, mint harmincszor… ó! – már majdhogynem hevesen gesztikulálni kezdek, egy pillanatra megfeledkezve a testem másik végén tompán lüktető fájdalomról, közben pedig úgy akadok meg mondandómban, mint aki megvilágosodott épp. – Vagy csak enyhe mazochizmus játszik közre.
Fogjuk a szédülésre és a kínjaim által elhomályosodott tudatra, hogy ilyen merész kijelentéseket teszek, annak kezei közt, aki épp az életemet menti. És teheti is még kellemetlenebbé, ha tippelnem kéne. A negyed órás nyugton maradás legnehezebb része leginkább az, hogy lehetőleg csendben tegyem. Körbejáratom tekintetemet egy faliórát keresve, de nem lelek, nyilván kiesik a látómezőmből, így marad a báránykák számolása. Azt is elölről kell kezdenem vagy ötször, mert vagy belekavarodok a nagy számokba, vagy az izgatottságtól elfelejtem, hol tartottam és már nagyon fészkelődhetnékem támad, ahogy érzem a kiszabott idő lejártát. Megállás nélkül jönnek is a szavak, amint tehetik, tekintetem pedig hiába függ a lányon, olyan légiesen suhanok el az amúgy egyértelmű jelek felett, miszerint a legkevésbé sem érdekli lelkesedésem, mi több, kifejezetten idegesítem, mint egy kecses balerina. Uh, ezt most elképzeltem – az indokolatlan fintor az újabb csendre ítélt percek alatt ennek a hab testemre feszülő sztreccs overálnak szól. Ugye? Nyami.
- Ó, igen, izé, basszus… bocsi. Nem is gondoltam bele, hogy ez nem a legalkalmasabb most – azért még elhadarom, mielőtt újra, az utolsó és leghosszabbra nyúló szakaszra is el nem hallgattatna. Szándékoztam volna felajánlani stréberségem előnyeit, de hát, nyilván valami komolyabb viszonzásra gondolt, alkalomadtán.
A plafont bámulva próbálom fejtegetni a procedúra leírását, hogy a lehető legpontosabb képet tudjam adni szavakba öntve, de nem is olyan egyszerű. A nagy töprengés közepette pedig arra eszmélek, hogy már vége is, és ügyeletes ápolónőm kiadja a végső utasításokat. – Majd egyszer mesélhetnél a képességedről. Nagyon szépen köszönöm az életmentést! – rövidebbre zárom a vártnál egy mosoly kíséretében, és kényelmesen elhelyezkedem a fennmaradó gyógyulási folyamathoz. Hisz a nevét sem tudom! De mire ráeszmélek, a vörös már messze jár.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Úgy esett az eset, hogy bőven vacsora után egy hastájéki mennydörgésszerű robaj próbálja már igen erőszakosan tudtomra adni a szükséges táplálékbevitel maró hiányát. Ez van, ha pár napig elkényeztetve, egy pillanatra sem abbahagyva az evést, mert mindig akad majszolnivaló sütemény, meg mamaféle „kisfiam, alig ettél a káposztából, nem kérsz egy kis bejglit?” –történet. Aztán persze nincs is egyszerűbb, mint megszokni az all inclusive ellátás velejáróit.
Most pedig, a még távolinak tűnő, de rohamosan közeledő vizsgaidőszak előtt tankönyveimet bújva tekintek körbe vágyakozón, hátha megjelenik a nagyi egy hatalmas tál ínycsiklandó étellel a kezében. Gyomrom újabb morgolódással jelez, hogy hagyjak fel az ábrándokkal és kászálódjak már végre talpra.
- Jól van már, nyugalom, na – mintha mi sem lenne természetesebb, válaszolok hasam méltatlankodására, és máris kikászálódom a jegyzet- és könyvkupac fogságából, mackónadrágban nekivágva a folyosóknak, egészen a konyháig. Bár az eredeti tervek alapján valami olyasmi fogalmazódott meg bennem, hogy majd a manók a napi fáradtságos munkájukat követően szívélyesen körbeugrálnak, én pedig a hátsómat meresztve élvezem az életet, de… De! Az élet nem mindig habostorta. Várkonyi ’NagyonBölcs’ Arnoldot hallhatták.
Szóval most tanácstalanul állok a konyhában, körülbelül olyan képet vághatok, mintha egy csapat földönkívüli közé csöppentem volna. Oké, szedjük szépen össze magunkat. Mit akarok enni? Nem kéne túlzásokba esni a birtokomban lévő főzőtudománnyal, szóval kacsapecsenye, steak meg egyéb finomságok kizárva. Gondolom. Kinyitom a hűtőt, de még ebből a mozdulatból is csak úgy süt a tétova sutaság.    

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Nincs túl sok időm az étellel csodásan telepakolt hűtőben gyönyörködni, bár még laikusként is biztos vagyok benne, hogy a tétlen egyik lábról a másikra ácsorgás már vont volna maga után valami - „döntsd már el mit akarsz, vagy csukd be, mert kiolvad, oszt még tarkón is váglak”, vagy ehhez hasonlót. És ehhez mérten tökéletes a tanárnő időzítése: úgy ugrok meg, és vágom be kis híján a hűtő ajtaját, mint akit valami csínytevésen kaptak rajta. Láthatóan megkönnyebbülök, mikor az érkező nő a legkevésbé sem hasonlít nagymamámra, és elvigyorodom. Mert az nagyon megy.
- Jó estét, Tanárnő! Nos, értékelendő a csinosan elrendezett ételarzenál, de feltett szándékomban áll valami ehetőt… készíteni – az utolsó szót úgy ejtem ki, mintha valami világmegváltó dolgot készülnék feltalálni. Igen, ami másnak pofonegyszerű és úgy megy, mint a karikacsapás, az nekem komoly küldetés. Pedig nem vagyok ám egy elkényeztetett ficsúr, de elég nagy előnye a bentlakásos sulinak, hogy az ember képébe nyomják a frissen elkészített fogásokat.
- A bőség zavara – magyarázom, csak úgy magamnak, mint az időközben mellém lépő és csakugyan a lehetőségeket felmérő nőnek. És kicsit, mintha terelném is a szót arról, hogy abszolúte fogalmam sincs, mihez kezdjek. – Önnek esetleg van már valami ötlete? – kérdezek, mintha valóban valami eget rengető témát feszegetnénk. Helyezkedem is, hogy a professzorasszony kényelmesen odaférjen a hűtőszekrényhez, még véletlenül se akadályozzam semmi jóban.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

A konyhapultnak dőlök, lábaimat keresztezve és játszva a halál lazát, kicsit sem feltűnően próbálkozva annak érdekében, hogy ne tűnjek annyira bénának. Ugyan a tanárnő hivatása a kis szerencsétlenek útjának egyengetése és nyilván nem is idegen a jelen helyzet, azért – annyira amúgy nem is – ritkán találkozni olyan huszonéves hímegyeddel, aki nem tudja megkülönböztetni serpenyőt a palacsintasütőtől. De az evőeszközöket ismerem, esküszöm!
Hallgatva a tanerő terveit a késői vacsorát illetően, hasam mintha csak egyetértően dorombolna, még azelőtt megadja a választ a kérdésre, mielőtt kinyithatnám a számat. Felnevetek, de egyáltalán nem érzem magam zavarban. A képzelőerőm a lehető legtökéletesebben működik, és a tartalmas tojásrántotta testet öltene minden éhező egyed fejében egy ilyen ínycsiklandó leírás után.
- Állok rendelkezésére, bármiben! – kapok az alkalmon, máris lesem, hol tudnék segíteni, aztán azért hozzáteszem. – Ha szeretnénk elkerülni mindennemű balesetet és egy annyira nem is váratlan katasztrófát, kérem, nagyon pontosan fogalmazza meg a feladatokat! – homlokráncolva fordulok a vallomással a nőhöz. Abszolúte abba a „kés, villa, olló – gyerek kezébe nem való” kategóriába sorolnám magamat, de Merlinre, csak fel tudok aprítani egy hagymát! Igazándiból biztosan volt is már rá precedens, egy előző életemben, vagy olyan nagyon kiskoromban, amikor még meg lehetett etetni azzal, hogy tök jó móka lesz. Kezembe is veszem az említett zöldséget, és pucolni kezdem, mert ezzel csak nem lövök annyira mellé. A munka oroszlánrészét úgysem a kisegítő feladataim fogják kitenni. A rám vonatkozó legnagyobb meló a késztermék betakarítása lesz. Nem is olyan sokára, remélhetőleg. Ha megúszom a gyengélkedőre való kitérő nélkül.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Vaskos könyvvel a kezemben lépdelek ráérősen a folyosón, amiben az egyetlen pláne, hogy az a kötet bizony nyitva van, tekintetem pedig serényen ugrál sorról sorra. Tökélyre fejlesztettem már a sétálás közben olvasás mesterségét, így az utamba kerülők többsége megússza épségben, és ha mázlim van, nem egy két méteres, nagyon morcos rellonos lesz az egyetlen kivétel, akinek telibe nekikoccanok. Kellemetlenül indulna a mai nap, az már egyszer biztos. Ugyanakkor nagyon jó vagyok abban is, hogy kimagyarázzam magam mindenféle ostoba helyzetből, bár ez lányoknál nyilván klasszisokkal egyszerűbb. Hímtársaimra valahogy nem hatnak a kiskutyaszemek.
Könyökömmel ügyeskedem le a kilincset, és vállammal lököm be az ajtót, és csak miután be is csuktam magam mögött, lesek fel, ujjammal bökve a sor végére, mintegy jelzésként, hol tartottam. Üres. A társalgó ebben a koradélutáni órában teljes mértékben üres, hát értetek már ilyet?!
Elégedett vigyorral a képemen foglalok helyet a legszimpatikusabb széken az asztalnál, és előpakolom a felszerelésem, hogy nekiállhassak a tanulásnak, úgy igazán. Néha még magamat is megijesztem azzal, hogy mekkora stréber vagyok. De hát, ha egyszer annyira érdekes! Bal tenyerembe támasztom a fejem, és néha papírra vetek egy-két fontosnak vélt információt jegyzetelés gyanánt.
Az ajtó nyílására felkapom a fejem, de fel sem fogom, hogy valaki épp a nyugalmamat készül megzavarni. Aztán köszön. Meglepetten nézek fel, és Adrian nagyon tündibündi vigyorára azonnal fel is szalad a szemöldököm, de megvárom, míg végigzongorázzuk, hogy érdeklődést tettet irányomba. Hasonlóan cukormázas mosollyal hallgatom a gyors egymásutánban elhangzó kérdéseket, majd: - Mit akarsz?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Úgy tűnik, a mai a szerencsenapom. Amint problémába, de nem is egy csenevész kis elhanyagolható, hanem elég nagy kaliberű problémába ütköztem, megérkezett a felmentő sereg a tanárnő képében. És igazán kedves, hogy így felajánlotta a segítségét, sőt, igazából, hogy megcsinálja második vacsorámat. Megtehette volna azt is, hogy magamra hagy a nyomorommal, miután kiszolgálta magát. Hm, azt hiszem, túl sok rellonossal van manapság dolgom. Mellettük tanulja csak meg értékelni a kedvességet és önzetlenséget az ember! Tisztelet a kivételnek…
- Egyforma karikákra… mindent megteszek az ügy érdekében – bólintok, és neki is veselkedek mindennek, csak szépen sorjában. Egészen jól haladok is, bár tervben volt, hogy a sütés folyamatát is figyelemmel követem, de egyszerre vágni a hagymát és a szemem sarkából figyelni, mit ügyeskedik Rubya professzor a tűzhelynél? Esélytelen. Így is különleges koncentrációt igényel, hogy a szüntelenül szétcsúszni igyekvő hagymacsíkokat egyben tartsam, míg kis kockákat nem varázsolok belőlük. A paprika-paradicsom szeletelés már jóval könnyebb procedúrának mutatkozik, bár a mozdulataim semmiféle profizmust nem tükröznek.
A kolbász karikára vágása sem egy nagy dolog, bár az egyforma jelző mintha kimaradt volna kissé a folyamatból. De azért nem ilyen két centis darabok születtek, mindenki megnyugtatása érdekében közlöm, egészen jóvágású – haha – karikák azok!
- Rendben. Annyira nem is bonyolult, mint amilyennek tűnik – öntöm szavakba korábbi aggályaimat, miközben a kész alapanyagok már a serpenyőbe kerültek és nagyon jó illatot árasztva sercegnek az alattuk lévő olajban. – Mindenhogyan megeszem, igazság szerint, bár ez talán nem meglepő. De jobban nem is tudnám leírni, úgy a legfinomabb, ahogy Ön szereti, enyhén megpirulva. – Bólogatok hevesen, és a kenyérkockákkal is végezvén elérhető közelségbe tolom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

A fellépést követően teli vigyorral a képemen vonulok le a parkettről, élvezem a tapsot, amit ki is érdemeltünk a nagyon szépen kivitelezett és rengeteget gyakorolt előadásunkkal. Pár szót még váltok a hozzám hasonlóan pihegő táncosokkal, legfőképp Norbival, vele is többnyire arról zengünk ódákat, mennyire király arcok vagyunk, hogy ilyeneket kitalálunk és összehozunk. Meg amúgy is. Aztán elvonulok átöltözni a bálnak megfelelő csinosba, öltöny, csokornyakkendő, dzsigoló cipő, meg minden, ami kell.
Az utánunk következőkről lemaradok sajnos, és immáron megengedhetem magamnak, hogy szabadon lötyögjek a bálozók között, így lazán a zsebeimbe csúsztatom kezeimet… illetve, csúsztatnám, de! Ezek csak ilyen álzsebek, vagy mi a frász, csak egy bevarrt csík, ami olyan, mintha… Valaki lesz szíves elmagyarázni, hogy ezeknek az ilyen izéknek mégis mi a ménkű az értelme? Túl is teszem magam a nagy megrázkódtatáson bő két perc alatt, és ismerősök után kezdek kutakodni tekintetemmel. Akadnak elég sokan, de mind párban, vagy legalábbis beszélgetnek valakivel, és bár nem arról vagyok híres, hogy különösebben zavartatnám magam emiatt, mégis az udvariasság és a tisztelet előnyt élvez. Minden esetben.
Aztán megpillantom az egyedül ácsorgó Micehelle-t. A széles vigyor azonnal visszakúszik az arcomra, és habozás nélkül környékezem meg nagy szerelmemet, akivel a bizonyos cikk óta szent a béke. Talán nem most kéne megöletnem magam.
- Na, hogy tetszett a műsor? Jól nyomtam, mi? – semmi köszönés, mégis minek az. Már annyira vágyom francia barátosném kritikus, enyhén lesajnáló mosolyára és hangjára, átugorhatjuk az ilyen kötelező, unalmas köröket.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Miután a rántotta hozzávalóit sikeresen előkészítettem, anélkül, hogy a saját testi épségem ellen merényletet követtem volna el, semmi más dolgom, mint nézni, ahogy a tanárnő elvégzi az utolsó simításokat. Nagyot nyelek, ahogy a reszelt sajt abban a pillanatban olvadni kezd, ahogy a forró, gyönyörűen megpirult tojáshoz ér. Tényleg nagyon hamar megvoltunk, és hát, ha mindezt egyedül kellett volna kiviteleznem, valószínűleg még mindig itt ácsorognék, miközben megpróbálom agyam valamelyik hátsó zugából előrángatni a szükséges információt, a többi felesleges közül.
- Én köszönöm, hogy megosztja velem ezt a királyi lakomák fogásait megszégyenítő rántottát! – nevetek fel. Cifrázni azt tudom, igen, a beszélőkém néha túlságosan is jól működik, ahelyett, hogy gyakorlatban hasznosítanám inkább a képességeimet. Kerítek egy tányért, és evőeszközt mindkettőnknek, majd amikor már minden készen áll, letelepszem a kis asztalhoz a nővel szemben.
- Igen, levita. Arnold; néha belógtam az óráira – vonok vállat. Teljesen megszokott: lehet, hogy érdekel a tárgy, de nem akarok még több vizsgát varrni a nyakamba, így csak néha-néha beslisszanok a tanórákra. Ha leszedem azt a bozontot, amit kulturáltabb helyeken szakállnak neveznek, könnyen elvegyülök a fiatalabbak közt is, igen ám! – Melyik iskolába járt? Már, ha szabad tudni… Furcsa, elképzeléseim alapján az itteniek közt nem sok rellonos szánt volna meg. Igen, szerintem a manók már menekülnek is előlem, amikor meglátják, hogy már megint itt vagyok. Bár ha éjszakába nyúló tanulást tervezek, általában már a vacsoránál betankolok, hogy kéznél legyen – válaszolok készségesen a kérdésekre. Bizony, ha nem muszáj, nem hozom magamat kellemetlen helyzetbe, és időben intézkedem késő esti nassolnivalóról. Ez karácsony után mondjuk nem biztos, hogy a legokosabb dolog, azok a bizonyos kilók lassan letagadhatatlanok lesznek…
- Jó étvágyat! – ezzel villát ragadok, és neki is állok a vacsinak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Ittlétem eredeti oka egészen feledésbe merül a nagy harci feladatok végzése során, és bár az éhségérzet egy cseppet sem múlt, most tűnik fel csak igazán, mennyire kívánta már a szervezetem a tápanyagok pótlását. Még ha nem is feltétlenül egészséges a napnak ezen szakaszában intézni az ilyen ügyes-bajos problémákat. Fejlődő férfi szervezet vagyok. Legalábbis szeretem erre fogni, hogy megtehetem.
Érdeklődve hallgatom a tanárnőt, miközben lapátolom magamba a nagyon finomra sikerült, egyébként állítólag rém egyszerű fogást. A lassú tempóra kényszerítenem kell magam… rossz berögződés, hogy általában rohanok, ha kell, ha nem, és így az étkezések is elég sietősen zajlanak. A másik meg, hogy illik összeszedni minden férfiúi tartásomat, ha már egy hölggyel vacsorázom, aki ráadásul főzött rám!
- Ó, igen, már hallottam róluk – és feltétlenül tudatnom kell a tanárnővel is, hogy jó levitás lévén mindenről van valamennyi információm. Érdeklődve hallgatom végig a továbbiakat, néha bólintva egyet-kettőt. A kérdésre óvatosan elmosolyodom. – Igen, könnyedén megtaláltam a közös hangot a többiekkel. Ami azt illeti, más házak diákjaival is egészen jól kijövök. Bár ez nem volt másként Svájcban sem, oda jártam korábban. Félelmetes, milyen távolinak tűnik az az idő…
Ha már a tanárnő is nosztalgiázik, megengedem magamnak, hogy egyetlen röpke pillanatra elmerüljek az emlékekben. Megvolt a maga szépsége annak az iskolának is, és hazudnék, ha azt mondanám, nem hiányzik egy része. Visszatérek az előttem lévő finomsághoz, ami elég szép ütemben fogy. – Hogy döntött végül a tanítás mellett?
Újabb, talán indiszkrét kérdés, és nem is fogok megsértődni, ha nem kapok rá választ. Közben befejezem a kései vacsorát, és elégedetten, teli hassal dőlök hátra. – Megmentett az éhenhalástól, vagy egy esetleges ételmérgezéstől. Köszönöm szépen a fenséges vacsorát! Csinálhatok esetleg egy teát, vagy… bármi mást? Az még talán menni fog.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Nem most jöttem le a falvédőről, és elég régóta vagyok már az iskola diákja ahhoz, hogy tudjam, mi rejlik a hirtelen, teljességgel indokolatlan kedvesség mögött. De azért belemegyek a játékba, magamban pedig igencsak jót derülök azon a képen, ami éppenséggel elém tárul. Esetünkben nincs egyébként semmi különös: egy lusta rellonos, akinek meggyőződése, hogy palimadárnak nézhet egy levitást, ráadásul felsőbb évest, érted! Amúgy pedig még azt is túlzás lenne kijelenteni, hogy olyan behatóan ismernénk egymást, bár abban egészen biztos vagyok, hogy még az Adrian által kedvelt személyekre sem láttam ilyen szépen vigyorogni. És ez a szempilla rebegtetés..! Már majdhogynem megtisztelve érzem magam!
- Megvagyok, kösz. Mint azt láthatod, tanulnék. Szóval azt állítod, tévedek, és nem akarsz semmi mást? – tömör válasz a kérdésére, csak, hogy még véletlenül se jöjjek ki bunkóként az egészből. Fél szemöldököm enyhén feljebb szökik az ártatlan, kérdő arckifejezés megkoronázásaként, így várom, hogy kinyögje végre, miért is lettem én egyik pillanatról a másikra oly érdekes.
- Tudtam! – mutatok rá vádlón, de a képemen győzelemittas vigyor jelenik meg. Mintha az év rejtélyét oldottam volna meg, hosszas nyomozás árán. – Őszintén… nem is értem, miért nem egy korodbeli lánynál próbálkozol. Feleennyi erőfeszítés, és annyit se tudna kinyögni, hogy „azonnal”. De, mint láthatod… nem vagyok lány. És a legkevésbé sem jön be a módszered.
Grimaszolok egyet, mintha olyan nagyon sajnálnám, hogy így van, aztán egy vállvonás kíséretében már vissza is térnék a könyvemhez. Miért van olyan érzésem, hogy itt még nem ért véget a dolog…?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Alábbhagy a fellépést övező izgalom hatása, a siker nyugalma csak úgy áradozik szét a mellkasomban, de a feldobottság érzete egy leheletnyit sem csökken. Jókedvűen lépek a lány mellé, és felnevetek, csak úgy teljesen váratlanul, amikor lelki szemeim előtt megjelenik pár emlékkép az első táncpróbánkról. Más biztosan megsértődött volna, ha oktatója meg sem próbálja leplezni, hogy épp kineveti őt. Egy professzionálisnak az a dolga, hogy burkoltan közölje a tanítványával, hogy menthetetlen eset. Nem szemközt röhögni, mint ahogy azt kedves francia barátosném tette, miután kérésére bemutattam neki, mit tudok, mondván, felméri, mink van. Hát a nagy büdös semmink nem volt, azt leszámítva, hogy jó a ritmusérzékem és halál lazán csinálok magamból hülyét bárhol, bármikor – igen, még egy színpadon is, sok-sok ember előtt, ahogy azt már több ízben tapasztalhattuk. Aztán kiderült, hogy nem is olyan katasztrofális a helyzet, és egészen belejöttem. Igazán büszke lehet rám. Nézzétek csak meg azokat a csillogó kék szemeket, és ezt a… fanyar mosolyt. Tényleg az!
- Hiányzott a sok különóra… nem volt olyan remek tanárom, mint a tehetségkutató alatt, gondolom, ez meg is látszott – túljátszott komolysággal adom elő a puncsolást, de néhány megerősítésként szolgáló bólintást követően vissza is kúszik a képemre a korábbi széles vigyor. – Szóval azt mondod, sztár vagyok?
Összevont szemöldök és enyhe csücsörítés. Ez az erőteljesen gondolkodó fejem, jó? Ne szólj be. Végül felnevetek, bár nagyon jól hangzik, és rendkívül büszke is vagyok az akkori teljesítményünkre, az ilyen produkciók indokolatlanul hamar feledésbe merülnek. Nem bánom, sohasem volt tervben, hogy valaha is celeb legyek.
- Még azt mondja, alig ismert fel! – felháborodva biggyesztem le ajkaim, nagy fáradozás árán pedig leküzdöm a késztetést, hogy duzzogva keresztbe fonjam mellkasom előtt karjaimat. Tudom, hogy csak költői túlzás volt, és még ölelést is kaptam, tehát nem lehet okom a hisztire. – Valld be, a szörnyű igazság az, hogy kerülsz. Egyébként csak a sablonnal tudok szolgálni: semmi különös. Vagyok. Tanulok. Ilyen menő fellépéseket nyomok… És Önnel, szívem legkedvesebb hölgye?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Teljes figyelmemet a tanárnőre fordítom, mikor a gyógyításról és tudásának átadásáról beszél. Hát, lenyűgöző ez a nő! Talán még a szám is tátva marad a nagy csodálkozásban. Végül szívből jövő, majdhogynem elérzékenyült mosolyra húzódik a szám, a visszafogott, nem a fogvillantós fajtából. Ezek a szavak majdnem minden levitás társam lelkét simogatták volna, csakúgy, ahogyan az enyémet is.
- Azt nem csodálom! Káprázatos, és irigylésre méltó a hozzáállása, motivációja. Váó! – még mindig nem egészen tértem magamhoz. Mármint, ez tényleg nem olyasmi, amit az ember minden nap hallhat. Mindenkinek csak egy kevéske kéne ebből az attitűdből, és máris sokkal összetartóbb nép lehetnénk. Feldobottan hümmögök egyet, még mielőtt rátérnék a magam részére, az utolsó falatokat is belapátolom.
 - Aurornak készülök. Egyelőre a nagy terv az, hogy idén levizsgázzak, és ha minden jól megy, folytatom a tanulmányaimat a tatai Aurorképzőn. Hogy milyen munkakörben szeretném majd hasznosítani a tudásom, hát, azt még nem tudom és van is időm eldönteni – eresztek meg egy halvány mosolyt. Felnevetek a szóviccen. – És még milyen szerencse! – Magamat ismerve tényleg kizárólag a mázlin múlott.   Miután választ kapok az itallal kapcsolatban, szó nélkül kelek fel, és teszek fel vizet forrni, kerítek két bögrét és tea filtereket. – Nem tudom, milyet szeret, ezeket találtam… - viszem az asztalhoz a szajrét, majd a pultnál megvárom, míg felforr a víz. Amint megvan a megfelelő állapot, töltök a bögréinkbe, aztán visszahuppanva székemre jómagam is választok egyet a teák közül.