32. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Hírek: Megjelent az Edictum legújabb száma!

Megnyitotta kapuit a Karácsonyi vásár és a Korcsolyapálya a Boglyas téren!

Kérünk mindenkit, hogy ellenőrizzétek a drive-ban beadott multikarakterek esetén a hozzáférési beállításokat! Akiét nem tudjuk megnyitni vagy elolvasni, azét automatikusan elutasítjuk!
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Várkonyi Arnold összes RPG hozzászólása (64 darab)

Oldalak: « 1 [2] 3 » Le
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2015. február 25. 07:37 Ugrás a poszthoz

Lilla

Egyetértően hümmögök, bólogatok mellé párszor, hogy aztán rögtön irányt váltson nemlegesbe a fejmozgásom némi méltatlan morgással, ugyanis tele van a szám csokival, így csak nem illik megszólalni és lejáratni magam egy ilyen szép lány társaságában.
- Felának amúgy tényleg tutira jó hangja van, kár, hogy ezt sosem fogjuk megtudni… Azt pedig erősen kétlem, hogy jobb lenne! Éneklek neked, bármikor… vagyis, majd kevesebb ember előtt, és meglátod – itt is bólogatok mellé párat, úgy meggyőzésképp, közben már az ujjaim közé is csippentettem egy újabb csokit. Cukormérgezést fogok kapni egyszer, ez már tuti, de azért, milyen szép vég lenne, ha egy halomnyi édesség közt jön el értem, semhogy valami agresszív úton. Aha, egyébként tényleg auror lesz belőlem, nem is irtózom én a durva szituktól, csak… vannak más módok is, szebbek és békésebbek, a becsület pedig megint egy más kérdés, és itt le is zárhatom abszolút értelmetlen vitámat önmagammal a férfiasságom megkérdőjelezésében. Miről hadoválok itt össze, nincs is mit megkérdőjelezni itt, kérem!
- Hát, pedig én ezzel vitatkoznék, ne becsüld le magad! Egy kicsit se…–
most rajtam a sor, hogy egy kicsit hápogjak még a válaszom előtt, aztán az előző kis malőr után egy kicsit megválogatom a szavaimat, ahelyett, hogy teljesen kiakadva közölném vele, hogy tutira beverte a fejét, mert amúgy gyönyörű. Jobban belegondolva talán csak egy icipicit lett volna tolakodó, de nem akarom elijeszteni Lillát, pedig már így is lett volna néhány oka a menekülésre. Nem csodálkoznék rajta, ha egyszer csak fogná magát, és se szó, se beszéd magamra hagyna…
- Ez a drága öreg professzor, mennyire savanyú tud lenni, hogy nem veszi észre az ígéretes tehetségeket! – csóválom a fejem, és alapvetően amúgy kellőképp pajzán gondolkodásomat meghazudtolva, nem értem félre a kifejezést, egészen addig a pillanatig, amíg Lilla ki nem javítja magát. Akkor viszont hangos röhögés következik részemről, amolyan már-már könnyhullatós féle. – Jaj, de kis… rossz vagy, nem is gondoltam másra, amíg nem mondtad, így viszont sajnos többet látok bele, mint kéne, fránya fantázia. Eww – húzom fintorra a számat, amikor leesik, mit is jelent ez az egész. – Mármint, nem úgy! Oké, inkább hagyjuk, ebből egyikünk se jön már ki jól!
- Te jóságos, inkább nagymacskának tűnik az a cica – legalábbis a lány által mutatott méreteket tekintve. Mindenesetre csípem az állatokat, legyen szó bármiről, konkrétan még egy békával is elhaverkodom, ha arról van szó. Azért én hátrafordulok, meglesni mégis mire gondol Lilla, és egy pillantás is elég ahhoz, hogy felmérjem, mi is történik, aztán vállat vonok. – Nos, arról fogalmam sincs, mennyire vagyok romantikus alkat, mindenesetre jobban preferálom, ha nem vagyunk szem előtt, ha kis híján már… érted. De szoktam verset írni. Borzalmasakat – teszem hozzá, mert tényleg azok, két rímet nem tudok úgy összerakni, és valami posztmodern stílusnak még talán elmennének azok a firkálmányok, de egyébként tényleg szörnyűek.
- Talált, süllyedt. Kedvenc színem, hm, talán a türkiz, amúgy minden. Persze, szerintem a padláson bele lehetne fulladni az ősrégi gyerekjátékokba! Van egy öcsém, aki kint maradt a családommal Svájcban, ott tanul. – Széles vigyor ül ki az arcomra a kis baki hallatán. – Nincs és nincs, egyik se – tömör, lényegretörő válaszokat adok, hogy haladjunk is a játékkal, biztos vagyok benne, hogy ha Lilinek lesz még kérdése ezekkel kapcsolatban, felteszi őket. Most viszont én jövök!
- Na, és a te kedvenc színed? Szeretnél továbbtanulni? Kedvenc hely a suliban vagy a környékén? Szeretsz olvasni? – hadarok el pár kérdést, ami hirtelen eszembe jut, nem erőltetem meg magam túlságosan, de az ilyen apróságokból is igen jól meg lehet ismerni a másikat, sőt! Miközben beszélek, szinte ösztönösen nyúlok a lány felé, pontosabban a szája sarkában meglapuló kis csoki darab után, és hüvelykujjammal finoman törlöm le onnan, és mintha mi sem történt volna, befejezem a kis mondókámat. És nem, még ez után sem jut el a tudatomig, hogy milyen tolakodó megmozdulás volt ez, majd… majd egyszer csak leesik.
Utoljára módosította:Várkonyi Arnold, 2015. február 25. 07:37
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2015. február 25. 22:42 Ugrás a poszthoz

Valentin nap - Random Randi
Állia

Ahogy helyet foglalunk az egyik, épp szimpatikus kétszemélyes asztalnál, a férfiakra oly jellemző kajaközpontúság felüti a kis buksiját, és bár éhes kifejezetten nem vagyok, rögtön azon kezdek gondolkodni, hogy mit is egyek, ha már lehetőségem van bármit választani. Persze az elsődleges most pont nem a menü, hanem a velem szemben ülő lány, és már dolgozom is azon, hogy oldjam a kezdetleges feszültséget, a számára talán kínos csendet megtörve, feldobom a legegyszerűbb témát, ami nélkül igazából nem is nagyon tudnánk belekezdeni a beszélgetés komolyabb részeibe. Már ha az esetemben létezik egyáltalán ilyen.
- Köszönöm! – most rajtam a sor, hogy széles mosollyal fogadjam a bókot, közben elkényelmesedek, és rendelek is magunknak egy-egy italt, biztosan jól fog esni. Aztán ismételhetem is magam pillanatokon belül a villámgyors kiszolgálásnak köszönhetően, már le is raknak elénk két, gusztusosan díszített, sötétvörös italt. Ám nem kortyolok bele rögtön, mert még beszélek, és nem, mintha annyira szeretném hallgatni a saját hangom, de nem szakítom félbe a bemutatkozó szövegem.
- Hányadikos vagy? – érdeklődök, mennyi ideje is van még, mielőtt elkezdi aurortanoncként a képzést. – Izgalmas, akciódús hivatás, tele veszéllyel. Bár ezt te is nyilván tudod. Én nagyon élvezem, pedig eleinte nem voltam benne biztos, hogy ez volt a megfelelő döntés részemről. És sokkal többet számít, mi van idebent – mutatok a halántékom felé -, mint ezek… - aztán a karjaimra. Terepen valamilyen okból kifolyólag az agyam azon része teljesen kikapcsol, amelyik általában totál idiótát csinál belőlem, és teljes figyelmemet a feladatra tudom fordítani. Másképp nem is lehetne teljesíteni, és megbirkózni az akadályokkal.
- Hú, hát… ez nehéz. Nagyon más, és annyira mégsem. Egészen sok magyar él kint amúgy, de a suliban, akárcsak itt, nagyon vegyes a társaság. Szerettem ott élni, viszont a legjobb döntéseim egyike volt visszajönni. Talán majd, ha végeztem, oda megyek dolgozni… - töprengek hangosan, az indokoltnál egy kicsit többet, és egy kis fejrázást követően, amivel igyekszem visszaterelni magam a jelenbe, a lányra nézek mosolyogva. – Mesélj még magadról! Bármit. Vagy hát, kérdezhetsz is… Ja, és ha éhes vagy, felőlem rendelhetünk is – a jó fejség mintaképe vagy, Várkonyi, komolyan… Szedd már össze magad, kérlek!
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2015. február 25. 22:59 Ugrás a poszthoz

Lilla

- Akár már a visszafele úton beváltom az ígéretemet, ha ennyire szeretnéd… bár jól gondold át, a végén még miattam károsul a hallásod – nem szokásom csak úgy a levegőbe beszélni, és attól sem riadok vissza, ha le kell égetni magam pár ember előtt, de azért a cukrászda… aha, ekkora közönség előtt már tényleg olyan lenne, mintha koncerteznék. Hm, azért meggondolandó. Nem! Azért mindennek van határa, és nem feltétlenül kell ország-világ előtt bizonyítanom, mennyire lökött vagyok. Mintha nem tudnák már amúgy is…
Teljesen megrökönyödve nézek rá a kijelentését követően, és ha még tudnám is esetleg, hogy bejövök- e neki, vagy valami ilyesmi, akkor sem szívesen nyögném ki a találkozásunk első fél órájában, hogy márpedig nekem igenis kellene. – Ez butaság! Aranyos, vicces, és nem mellesleg csinos lány vagy, szórakoztató beszélgetőpartner, aki még Tomit is képes elviselni! – önbizalom építés lvl Várkonyi, majdhogynem még bólintok is egyet elégedetten, mint aki jól végezte dolgát, végül csak kíváncsian fürkészem a lányt, nem erőltetem tovább a témát, nyilván olyasmiről lehet szó, ami… nem tartozik rám. Vagy csak sokat képzelek bele?
- Hát, el tudom képzelni. És ilyenkor, amikor gazdi kiruccan, egész nap henyél? – próbálom elképzelni a túlméretezett cicát Lilla szobájában, amivel a gond ott kezdődik, hogy halványlila gőzöm sincs, hogy nézhet ki a lány szobája. Jó, az alapján, amit ez idő alatt megtudtam róla, van egy elképzelésem, de ennyi, csupán egy nem túl részletes kép. – Aha. Szóval feltétlenül szeretnéd elijesztetni magad velem. Értem. Hát jó… - vigyorodom el. Nagyon szívesen írok neki verset, már ha lehet egyáltalán azokat az izéket versnek nevezni. – Sőt, eléneklem neked a versemet, na, mit szólsz? – nevetek fel az ötlet gondolatára, már előre tudom, hogy egy kisebb katasztrófa lesz ebből, de hát ha ezt szeretné… Hogy tudnék nemet mondani Neki?
- Mondhatni – megint csak egy kis nevetgélés következik. – Állampolgárságomat tekintve svájci is, de itt születtem. Kábé tíz lehettem, amikor kiköltöztünk, aztán egy pár éve jöttem vissza az aurorképzés miatt – magyarázom nagyjából, mi is a szitu Várkonyiék háza táján. Ahhoz képest, hogy az öcsém feltett szándéka volt, hogy ha kijárta a sulit, utánam jön… hát, ebből nem sokat látok a gyakorlatban érvényesülni, még csak tervek formájában sem.
- Jól van, na! – lebiggyesztem ajkaimat, egy kicsit rájátszva a durcázásra, de szinte kapásból vissza is rendeződnek az arcvonásaim a korábbi állapotukba, és érdeklődve figyelek Lillára, hallgatva a válaszait, közben véletlenszerűen válogatom és dobálom a számba az édességeket. Visszajelzésként hümmögök néha, és bólogatok, ha csak bámulnék rá, miközben tömöm a fejem, az… egy kicsit creepy lenne, nem? Csak egy pillanatra fagyok le, amikor nem értem, mit köszön meg, és szép lassan elvánszorog a tudatomig, hogy mi is történt. – Basszus! Bocsi, nem akartam… eh, ne vedd tolakodásnak, tökre tudatalatti mozdulat volt – jól van, ebből se jössz már ki jól. Segáz! Lassan csak hozzászokunk...
- Hm, prefektusok fürdője, igen, tényleg jó lehet. Móriczot és Kosztolányit is bírom, nincs velük semmi gond, egy picit nehézkesebb olvasni, ennyi – vonok vállat. Jó, nem a kedvenceim, de a maguk nevében mindketten elég nagy ászok. Még jobban oldalt fordulva, majdnem teljesen szembe helyezkedem Lillával, karomat átvetve a kanapé háttámláján, és oldalammal dőlök neki, kényelmesítve a pózon. – Kedvenc együttes, hmm, talán az Imagine Dragons és a Woodkid, de nem igazán tudom így lekorlátozni, nagyon sok mindent szeretek hallgatni. Szinte minden stílusban… Imádok kirándulni, legyen bármilyen idő és terep. Öh, a falu mondjuk, úgy egészében. A könyvtár, az akvárium és a kívánság terme – magyarázás közben valószínűleg ráncolom a homlokom a nagy gondolkodásban, közben egy csoki kezd olvadni az ujjaim közt, hiába van még a csomagolásában, azzal együtt gesztikulálok néha, nem túl hevesen. – Az iskola miatt, meg gondolom a szüleimet sem akarta ott hagyni. Anyu a kinti minisztériumban melózik, pluszban nyelvsuliban oktat, apa meg otthon segít be mindenben, és valami irodában van most asszem. Őszintén szólva, másfél éve nem voltam náluk, szóval… nem tudom pontosan – vonok vállat, aztán végre elfogyasztom azt a szétolvadt kis csokit, ami végigsínylette a monológom.
- Hm, milyen zenéket szeretsz? Kedvenc könyv és/vagy vers? Hova szeretnél mindenképpen eljutni a világban? – leredukáltam a kérdéseket háromra, a végén még kikapok, hogy már megint nem tartottam magam a megbeszélt egy darabhoz.
Utoljára módosította:Várkonyi Arnold, 2015. február 25. 23:00
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2015. február 27. 01:09 Ugrás a poszthoz

Lilla

Elégedett mosollyal figyelem a lányt, az pedig elég nagy baj, ha nem bókolnak neki! Milyen taplók veszik körül? Bár, ha már abból indulok ki, hogy ismeri Tomit… Nos, lényegtelen, tőlem biztosan fog kapni még eleget.
- Legalább képtelenség mellette unatkozni… - jó, nyilván ennek is megvan a hátránya. Rám még akár ugrálhatna is, csak ne sötétben, vagy olyan pillanatban, amikor egyáltalán nem számítok rá, mert akkor… hát, lehet olyat sikítanék ijedtemben, hogy akármelyik nő megirigyelné. – Hm, rendben, de tényleg készülj fel, mindkettőre! Nem tudnám hirtelen eldönteni, melyikben vagyok rosszabb – ha nem hiszi el, hát majd meglátja, amikor sort kerítünk rá. Most már egy zacskó gumicukornak nekiesve vigyorgok, mintha muszáj lenne. A kérdésére alábbhagy a nagy örömködés, de nem halványul el teljesen, a mosoly még mindig ott játszik a szám sarkában.
- Apukám beteg volt, és itthon nem tudták kezelni, eszközök hiányában. Nem hagyhattak minket otthon a tesómmal, kicsik voltunk, szóval, ez az egy lehetőség volt. De szerettem kint élni, nagyon szép hely – azt nem teszem hozzá, hogy a betegség gyógyíthatatlan, csak időlegesen lehet visszaszorítani és folyamatos kontrollra van szükség ahhoz, hogy ne legyen belőle nagyobb baj. A majdnem tökéletes, boldog család mégsem annyira idilli, mint ahogy legtöbbször tűnhet. Ettől függetlenül a mosoly lassan szélesedik az arcomon. – Ki ne szeretne a jófiúk oldalán harcolni? – vonom meg a vállam. – Elég régóta ez volt a terv, csak a képzésem első évében ingtam meg egy kicsit, hogy biztos ezt akarom- e, de… aha, izgalmas, veszélyes… mi kell még? – vigyorgok. Azért para, hogy már csak egy év választ el attól, hogy ez legyen a mindennapi rutin szerves része a suli helyett.
- Mi? – kérdezek vissza ledöbbenve, kell még egy pár másodpercnyi szünet, aztán hangosan robban ki belőlem a röhögés, néhány tekintetet magunkra vonzva. – Jézus, dehogy! Egy icipicit sem! Oké, talán vannak fura dolgaim, de ne tévesszen meg – mint például, hogy néha indokolatlanul sokat foglalkozom azzal, hogy mégis mit húzzak fel? Aztán a hajamat fésű sem éri, úgy hagyom, ahogy alvás közben összekócolódott, remélem ez azért enyhítő tényező.
- Iron meg a Baltimore’s Fireflies – vágom rá egyből, ezen még annyira gondolkodnom sem kell. – Ezek szerint te is szereted őket? És nem, még nem voltam – imádom, ha valaki ilyen hirtelenséggel vált témát. Komolyan, vicc nélkül! Nekem is szokásom egyébként, de sokakkal ellentétben én tudom is követni a fonalat, és nem ragadok le értetlenkedve egy-két mondat fölött. Ismét csak hümmögve és bólogatva, türelmesen és lehetőleg nem nyitott szájjal csámcsogva érek lassan a zacskó. gumicukor végére. Fejben elraktározom a címeket, és igyekszem nem is elfelejteni őket, amíg lesz lehetőségem őket csekkolni valahol. Most rajtam a szájtátás sora, és egy kicsit hitetlenkedve nézek Lillára, amikor elárulja, hova szeretne eljutni. – Komolyan? – ennyit vagyok képes kinyögni hirtelen, de kihallható belőle a ’miért?’ él is, azt hiszem. Kis híján közlöm vele, hogy akár már holnap elviszem magammal, de… nem, még mindig nem illik ilyenekkel előrukkolni első találkozásnál, a végén még félreértené.
 - Ér azt mondani, hogy az egész világ? Ha nem, legyen… Mexikó. Kutyás, de csak hajszál híján és egyébként minden állatot imádok. Őh, nem tudom… Nap? A leghosszabb, hmm… majdnem két év – válaszolok, elmosolyodva az utolsó kérdésre. És ez így megy még egy jó darabig, aztán még amikor visszaindulunk, a kastély felé is folytatjuk a kérdezősködést, és csak olyan takarodó környékén sikerül végleges búcsút venni egymástól, egészen addig a maradék édességet is elpusztítva járjuk a folyosókat és beszélgetünk.
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2015. február 28. 19:13 Ugrás a poszthoz

Lilla

Egy kicsit aggódtam, hogy Lilla talán majd úgy tesz, mintha nem is ismerne fel, vagy csak szimplán visszautasítja a meghívást, miután pofátlanul, se szó, se beszéd levágódtam a mellette lévő üres helyre ebédnél. A pillanatnyi habozás sem volt túl meggyőző, de a mellette ülő lány cselekszik helyette, és Tomi már rángat is arrébb idétlen vigyorral az arcán. Oké, így talán még jobb is lesz. Nem, azóta sem mondtam el a srácnak, hogy egyébként baromi jól éreztük magunkat Lillával a randijukon, és eszembe sem jutott sajnálkozni, amiért pont elcsípte a folyosón az egyik tanára.
A szokásosnál jóval gyorsabb készülődést vágok le a szobában, ruhadarabok repkednek körülöttem ide-oda, míg a szekrényben turkálok a megfelelő darabokért. Hideg van, az alsóbb rétegek úgysem fognak látszani, de azért nem a legszakadtabb, ágyban fetrengős darabot választom ki a későbbiekre, nyilvánvalóan. A megbeszélt helyen találkozom Tomival, aki viszont késik – természetesen. Az ablakpárkányban ülve malmozok, és igyekszem nem azt számolni, hány percet is késik, végül azonban másodpercre pontosan a fejéhez tudom vágni, mennyit vártam rá.
Hamar leérünk a faluba, Tomi az egész utat végigbeszéli, én viszont az izgatottságtól csak hümmögök néha, amikor úgy érzem, feltétlenül szükséges, hogy a srác megkapja a megfelelő visszajelzéseket, miszerint figyelek. Még ha ez nem is teljesen igaz per pillanat. Félrehúzódom haverommal, amíg ő rágyújt, és a lányokra várunk. Nem is olyan meglepő, hogy én veszem őket észre először, ahogy minden bizonnyal ők is épp minket keresnek, és egy hatalmas vigyorral a képemen, zsebre vágott kezekkel indulok feléjük, nem is foglalkozva a másik sráccal, aki méltatlankodva nyomja el a cigijét épp.
- Kinézed Tomiból, hogy valami konkrét ötlettel rukkol elő? Szia! – köszönök boldogan, és nem törődve azzal, hogy ki mit fog gondolni, a karjaimba zárom egy pillanatra Lillát. Aztán újfent kiegyenesedve a karomat nyújtom neki, a korcsolyákért indulva. – Ennyire szörnyű ötlet volt? Tudsz korizni? Hú, már ezer éve nem volt korcsolya a lábamon, nem ér kiröhögni, ha zakózok! – teljesen fel vagyok spannolva, ráadásul a másik csaj épp Tomit tarolta le, tehát eddig minden a tervek szerint halad.
Utoljára módosította:Várkonyi Arnold, 2015. február 28. 19:14
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2015. március 1. 21:23 Ugrás a poszthoz

Lilla

Könnyedén kínossá válhatott volna a ma esti kiruccanás, ha Lilla barátnője engem szemel ki magának, és én lettem volna az oka, amiért ilyen szívélyesen fogadta el a meghívást ebédnél a másik lány helyében is. Igyekszem nem túl feltűnően megkönnyebbülni, amikor elvágtat mellettem és Tomi nyakába ugrik, de észre sem vettem, hogy konkrétan még a levegőt is bent tartottam, arra várva, mi fog most történni. Vetek még pár aggodalmas pillantást kedves barátom felé, hogy él- e még a nem várt támadás után, aztán széles vigyorral a képemen fordulok Lilla felé, és ölelem át szorosan.
- Tomi csak a „csináljunk valamit” részért felelős. A korizás nekem jutott eszembe – vallom be. Már korábban kinéztem magamnak ezt a kis pályát, de mindig elfelejtettem, vagy ha ezen a környéken jártam, egyedül voltam, úgy meg nem igazán buli róni a köröket.
Az előttünk haladó srác kérdőn felvont szemöldökkel fordul hátra, én pedig csak megvonom a vállam, jelezve, hogy inkább haladjon és élvezze ki a helyzetét. Az önzőség meg persze a legkevésbé sem játszik közre, áh, dehogy! Mögöttük pár lépéssel haladunk, egyáltalán nem sietős léptekkel. – Aha, nos… Tényleg nem nehéz ám, egy-kettőre megtanítalak és mindenkit lehagyunk majd, úgy fogunk száguldozni! Türelmes és jó oktató vagyok. Állítólag. Mindegy, a lényeg, hogy biztonságban leszel, csak maradj a közelemben – széles vigyor dukál a mondandóm mellé, csak úgy, mint általában. Közben megkapom a hatalmas, jetiéhez közelítő méretű – na jó, csak 47-es – lábaimra a korcsolyákat, rögtön le is vágódok egy padra, hogy átcserélhessem a cipőimet. Gyakorlott mozdulatokkal húzom meg kellőképp erősre, hogy tartsa a bokámat, majd amikor végeztem, Lillának is segítek, aki némileg le van maradva tőlünk.
A pályára érve egy pillanatra még fogom a biztonságot nyújtó korlátot, majd tovább csúszok, és sajnálom, de nem bírom ki, hogy ne nevessem ki Lillát. – Gyere, fogd meg a kezem, segítek – nyújtom felé egyszer az egyik, aztán a másik kezem, és erősen tartva törékeny ujjait kezdek hátrafelé lassú szlalomban haladni, magam felé húzva a lányt. – Látod, megy ez! Csak ne ijedj meg – próbálok nyugtatólag hatni rá, bár azt még nem tudom, hogy el merjem- e engedni az egyik kezét…
Utoljára módosította:Várkonyi Arnold, 2015. március 1. 21:23
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2015. március 2. 18:44 Ugrás a poszthoz

Lilla

A puszi teljesen váratlanul ér, pislogok is párat, hogy visszataláljak a jelenbe és járásra bírjam a lábaimat. Bár, ha én rögtön a második találkozásunk alkalmával ilyen boldogan vontam a karjaimba, miért ne adhatna puszit? Oké, fogalmam sincs, mit gondoljak erről az egészről, talán jobban is tenném, ha nem gondolnám túl. Mi van, ha nem is tetszem neki, csak úgy… megpuszilt, mert olyan baromira puszilnivaló arcom van? Hát, te hülye vagy, Várkonyi, inkább… ásd el magad valahova!
 - Király! Pár kör után tényleg belejössz majd, gyerekjáték az egész. Jó móka lesz – és remélhetőleg senkinek nem törik el semmije, azt nagyon a lelkemre venném. Amúgy tényleg tökéletes lehetőség arra, hogy jókat röhögjünk egymáson, és persze, hogy együtt legyünk, sőt, még egymás kezét is foghassuk. Mármint, dehogyis, őőő, ez eszembe sem jutott korábban a programtervezésnél, khm.
Nem szokatlan a merev bakancsszerű kori a lábamon, de az első lépéseket mindig nagyon furcsa megtenni egy hosszabb kihagyott szezon után. Régen rengeteget jártunk a tesómmal száguldozni, és volt is egy törésem a folyamatos versengésnek köszönhetően, mégis melyikünk a jobb és ki tud jobb trükköket bemutatni. Azóta egy kicsit óvatosabb vagyok. De tényleg csak egy kicsit. Szorosan tartom a lány kezét, ahogy kényelmes tempóban eltotyogunk a pályáig, majd beelőzöm Lillát, hogy már ott tudjam várni a jégen, ha már kapásból a kezdésnél gond lenne.
- Nyugalom, foglak! Bízz bennem, élve kijutunk a pályáról – nevetek, közben kesztyűbe bújtatott kezeiért nyúlok, és lassú tempóban, hogy ne inogjon annyira az egyensúlya és ki tudja silabizálni, hogyan is működik itt a terep, elindulok hátrafelé. Néha hátralesek a vállam fölött, nehogy nekitolassak valakinek, és folyamatosan vigyorgok, látva Lilla rémült arckifejezését. – Görkorcsolya? Azt se próbáltad még? – kérdezek rá, bár tudom, hogy nem ugyanaz a kettő, azért a technika mégis hasonló alapokon nyugszik.
A fogaim közt szűrve káromkodok egy cifrát, valószínű, hogy több nyelvet keverve, ami szokásom stresszes helyzetben. Talán még vicsorognék is egyet Tomira, aki röhögve suhan el mellettünk, én pedig igyekszem felmérni a helyzetet, hogy is tudnám legjobban menteni magunkat, de legfőképp Lillát, természetesen. Ahogy odaér hozzám, egyik kezemmel szorosan átkarolom, és magamhoz szorítom, majd ahogy érzem, hogy összeakadnak a korcsolyák, és kész, dőlünk, a szabad kezemmel próbálom tompítani valamelyest az esést. Végeredmény: fekve csúszunk még egy pár centit, Lilla egy karcolás nélkül megúszta remélhetőleg, és most épp teljes testsúlyával rajtam fekszik, én pedig egy kicsit megilletődve kapkodom a levegőt, még mindig magamhoz szorítva a lányt. – Jól vagy? – kérdezem, észre sem véve lüktető könyökömet.
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2015. március 2. 22:23 Ugrás a poszthoz

Lilla

Ami azt illeti, meggondolatlanság volt ilyesmit mondogatni és ígérgetni, miután nem vettem számításba a másik fiú jelenlétét, pedig akkor felkészülhettem volna erre a kis közjátékra, és be se vertem volna a könyököm, Lillát se sodortuk volna életveszélybe, és hát… bár, annyira nem is jött ki rosszul ez a lépés, tekintve hogy az arca csak centikre van az enyémtől. Ráadásul vigyorog, mint a vadalma, olyan nagy baj nem történhetett, szerencsére.  
- Megfeledkeztem róla, hogy ez a vadbarom is itt van velünk, így már egy kicsit veszélyesebb a dolog, persze ne félj, amíg engem látsz – nevetem el magam. Azért tényleg vicces a helyzet a maga módján, kívülről meg egészen biztos, hogy röhejesen néztünk ki. Csak lassított felvételként átélni a gyomrod zuhanását, és lehetőleg a saját, no meg a párod – párom?! – fejét is megvédeni zuhanás közben nem épp leányálom. Amint feleszméltem a pillanatnyi sokkból már rázkódok a nevetéstől, komolyan mondom, ez is csak velünk történhet meg!
Egy másodpercre elgondolkozom, vajon mit is kéne kezdeni ezzel az érdekes, egymáson fekszünk szituval, és teljesen leköt Lilla arca, a szemei, az ajkai… és aztán lerángatják rólam. Méltatlankodva, majdhogynem felháborodva nézek fel Tomira még mindig fekve, bár ebből úgy tűnik, ő az égvilágon semmit sem vett észre, már tovább is vonszolja a lányt, nem hagyva neki más választást.
A másik – Margaréta, végre megtudtam – pedig rögtön letámad, a kezét nyújtja felé, amit én nyilvánvalóan nem fogadok el, mert korcsolyával a lábán egészen biztos nem tudna megtartani, és csak az lenne belőle, hogy ő is rám esne… Hm, talán pontosan ez is a cél. Mindenesetre feltápászkodom, annyira nagyon gyakorlatiasnak és kecsesnek semmiképp sem nevezhető mozdulatokkal, és próbálom követni a fonalat, miről is hadovál a lány. Homlokráncolva bámulok, aztán tehetetlenül dadogok pár sort, és körülnézek valamiféle segítségért, mert hátha… Végül belemegyek ebbe az iszogatós témába, de előbb bevárom az elszökött párost, és becsatlakozom hozzájuk, igyekezvén nem túl feltűnően duzzogni, amiért Tomi rám szabadította Maryt, és ellopta Lillát.
- Kimegyünk, iszunk valamit. Gyertek ti is! – nem, semmi felvetés, csak konkrét utasítások, így nem tudják visszautasítani. Sőt, mi több, Lilla kezéért nyúlok, és amikor a pálya bejáratához érünk, finoman lassítok a tempón, és kiszabadítom Tamás karmai közül, hogy aztán kivezethessem. Oké, vajon mikor esik le nekik, hogy a legkevésbé sem vagyok oda még a gondolatért sem, hogy a számomra egyelőre full ismeretlen lánnyal… hát, nem is tudom, kavarjak? Vagy mit is akarnak kihozni ebből? – Élsz még? – kérdezem vigyorogva Lillától. – Kérsz valamit? – aztán újra, amint kiértünk, biztonságos a terep, és közelítünk a kis stand felé, a lány kezét még véletlenül sem engedve el.
Utoljára módosította:Várkonyi Arnold, 2015. március 2. 22:24
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2015. március 2. 23:32 Ugrás a poszthoz

Valentin nap - Random Randi
Állia

Ahogy látom, hogy Állia is kezd felengedni, úgy lazulnak el az izmaim nekem is, és dőlök hátra a széken immáron egy fokkal lazábban. Az csak egy dolog, hogy én nem szoktam túlzásba vinni az izgulást ilyen, vagyis inkább hasonló helyzetekben, ugyanis ilyenben még nem volt részem korábban. Szóval én még könnyedén kezelem az ilyesmit, és terelem a témát olyan közegbe, hogy oldjam egy kicsit a feszültséget, ezzel talán totál idiótát csinálva magamból, de teljesen más kérdés, hogy a lány hogyan viseli. Én sem feltétlenül tolerálnám magamat. De úgy tűnik minden oké, legalábbis úgy veszem észre, hogy még nem tervez hanyatt-homlok elmenekülni előlem.
 - Akkor még van egy éved felkészülni – mosolyodom el. Nem mondhatnám, hogy könnyű a képzés, de nyilvánvalóan lehetne ezerszer rosszabb is. Bár én elég nagy stréber vagyok ahhoz, hogy lelkiismeretesen mindent megcsináljak, és csak néha csússzak ki a határidőből, szóval nem tudom, más mennyire látja izzasztónak a tanulást. Nagyokat bólogatva és hümmögve mellé jelzem, hogy minden figyelmem az övé, aztán kis híján elnevetem magam azon, mennyire félreértettem. Mondjuk, annyira nagyon nem is, csak egy kicsit másik irányból, primitívebben közelítettem. Férfi vagyok, tessék elnézni.
 - Nos, remélhetőleg manapság már azért nem ez a mérvadó a szakmai tudással szemben, szerintem simán lenyomhatnál, ha arról van szó, sőt… ki tudja! Na meg, tök simán előnyt kovácsolhatsz abból, hogy nem nézik ki belőled, mikre vagy képes – morfondírozom hangosan. Nekem speciel soha eszembe sem jutott lenézni a lányokat, vagy akármelyik ellenfelem, mert épp a külső alapján ítéltem. Varázslók vagyunk, nem sokat számít, fizikálisan ki milyen adottságokkal rendelkezik, ha sok igét tud, és jók a reflexei.
- Hm, nem is tudom. Van valami hobbid? Milyen eredetű a neved? Kedvenc tantárgy? Bármi, ami eszedbe jut – sorolok fel hirtelen pár kérdést, ami hirtelen kipattan a fejemből. A kajára csak megrázom a fejem, igazából annyira nem érdekes, később is ráérek, sőt, talán még azt is túlélem, ha kihagyom és majd késő este a konyháról szerzek valami harapnivalót. – Remek ötlet! – széles vigyor, és már tolom is hátra a székem, hogy Állia mellett teremve a kezemet nyújtsam neki, és amennyiben elfogadja, arrébb kísérem, egy olyan táncparkettnek tűnő valahová, és már át is karolom, hogy táncolhassunk.
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2015. március 4. 00:44 Ugrás a poszthoz

Lilla

Nem szép dolog kinevetni a másikat, én pedig azóta nem is csinálok mást, mióta Lilla betette a lábát a pályára, de hát, ha egyszer olyan vicces! Most is egy széles vigyor és egy jókedvű kis kacaj a reakcióm a kiakadására, aztán megvonom a vállam.
- Előfordul, hogy hiba csúszik a számításba, na! De megvédtelek, legalábbis remélem, hogy semmidet nem ütötted meg, vagy leütöm ezt az idiótát… Azért szerintem vicces volt – teszem hozzá vigyorogva, mert Lilla is vigyorgott, amiből semmiképpen sem tudom azt a következtetést leszűrni, hogy annyira bánta volna az esetet. Persze megértem, hogyha ezek után nem tartozna a kedvenc szabadidős elfoglaltságai közé a műjégpálya rendszeres látogatása, főleg nem Tomival, aki képtelen gondolkodni, mielőtt cselekszik. Meg szerintem amúgy is, de ez már teljesen lényegtelen, ráadásul még csak nem is nagy újdonság.  
A havi izére nem is reagálok, kábé eleresztem a fülem mellett, mert nem tudom pontosan, mire is gondolhatott, de ha arra gondolt, amire én gondolok, hogy gondolt… nem, abban az esetben jobb nem engedni a képzelőerőmnek, hogy beleszóljon a mókába. Végül sikerül utolérnem a toronyszoba helyett jégkoriba zárt hercegnőt és az őt fogva tartott sárkányt, hogy ki is menekítsem karmai közül, és jól jártam, pár szúrós pillantással és némi morgással megúsztam. Bár tutira hátravan még egy kínos beszélgetés arról, mi is történik itt most pontosan, és nagyon remélem, hogy legalább most az egyszer megerőlteti az agyát kedves kis barátunk, és nem a két lány előtt esik nekem a kérdéseivel. Az meglehetősen kellemetlen lenne, ugyanis nyomás alatt szokásom hatalmas baromságokat mondani, átgondolatlanul, és talán még Lillát is megbántanám a végén valamivel. Amiért Tomi szenvedne megint csak, mert, hogy letuszkolnám a bal bokám azon a méretes száján, az biztos.
- De, remek ötlet, menjünk! – kapok az alkalmon, és nem túl feltűnően sürgetem a lányt, és nem kapkodó, de gyors mozdulatokkal megszabadulok a korcsolyámtól, hogy visszaugorhassak a bakancsomba, aztán visszaszolgáltassam a korijainkat, könnyes búcsút véve tőlük – van egy olyan érzésem, hogy nem egyhamar fogjuk egymást viszont látni.
- Merre menjünk? Nem kérsz forró csokit? Útközben is megihatjuk – kérdezem azért, bár ezzel egy találkozást kockáztatnánk a másik párossal. Áh, mindegy, mindent Lilláért! Tétova lépéseket teszek a kis bódé mellett elhaladva, hogy ha kér, elszaladhassak az említett italokért, ha pedig nem, ismét a kezemet nyújtva hagyjam, hogy tovább vezessen valamerre.
Utoljára módosította:Várkonyi Arnold, 2015. március 4. 00:45
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2015. március 7. 16:37 Ugrás a poszthoz

Lilla

Miután megszabadultunk a korcsolyáinktól, a büfé felé igyekezvén látom, ahogy Tomi és Margaréta épp kiáll a sorból valami rágcsálnivalóval, és egy-egy gőzölgő pohárral, aztán még mindig korival a lábukon arrébb vonulnak, és valamelyik padon helyet foglalnak.
Egy kicsit meglepődöm, amikor Lilla átkarol. Éppen, hogy átéri a derekam, a nagykabát és az alatta lévő rétegek elég nagyot dob rajta. Meglepetten pislogva nézek rá, aztán felocsúdva a csodálkozásból én is átölelem, inkább a vállánál, a derekát nem érem el, és köztes helyen meg… hát, őő, még a végén hátsó szándékot vélne feltételezni a mozdulatban, szóval maradok a teljesen biztonságos terepen. Pont elegen állnak sorban előttünk ahhoz, hogy jó pár percet így kelljen várakoznunk, közben Lilla még nekem is dől, én pedig nem tudom elfojtani a mosolyt, amit ez vált ki belőlem. A hátam közepén érzem a másik páros pillantását, és el tudom képzelni, milyen morgás mehet most ott a sarokban, már csak amiatt is, hogy ilyen hamar meggondoltuk magunkat a korizást illetően, ők nyilván még visszamennek nélkülünk.
- Egészségedre! – fordulok meg, ahogy megszereztük az italokat. Már a fizetésnél megszabadultam a kesztyűimtől, most pedig a lány apró ujjai óvatosan az enyéim közé csúsznak, és az egyik, távolabb álló padhoz vezet. Letelepszek mellé, két kezem közé véve a sűrű csokis italt, és fújni kezdem, igyekezvén megkímélni magam egy nyelvleégetéstől.
- Aha, bírom őket. Igazából minden állatot, de ha választanom kell, mit tartanék otthon, elsőként tuti a kutyák jutnának eszembe. Mindegy milyen méretű, fajtájú – kortyolok közben egyet a forró csokiból, és megkönnyebbülök, hogy már nem olyan veszélyes, hogy a fél nyelőcsövem bánja. – Svájcban van is egy golden retriever, úgy elkényeztetve, hogy… fú, anyuék agyon etetik, tutira gurul már. És persze saját fotelje van, a labdáért is max két kört hajlandó futni, totál kifullad tőle és utána megvetően pislog a helyéről, hogy mégis miért csináltam ezt vele… - csóválom a fejem. Persze ez megint több információ a kelleténél, de azt hiszem, Lilla lassan hozzászokhat, hogy néha olyasmit is megosztok, amit amúgy nem kérdezett.
Utoljára módosította:Várkonyi Arnold, 2015. március 7. 16:38
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2015. március 12. 23:52 Ugrás a poszthoz

Lilla ♥

Hajlamos vagyok a kelleténél jobban belemerülni az épp mesélt sztoriba, valószínűleg ezért is szoktam megosztani kevésbé érdekes részleteket is. Olyannyira előttem van most is a svájci ház, a kanapé és a mellette lévő fotel, amit a kis dög már teljes mértékben kisajátított magának, és ha csak kinéznéd magadnak, hogy letelepedj, méltatlan morgás figyelmeztet rá, hogy eszedbe ne jusson megpróbálni.
Felsóhajtok, és igyekszem eloszlatni az előttem lévő minden részletében éles képet a rég nem látott otthonról, visszatérni Lilla mellé a jelenbe. A múltkori beszélgetésünk alkalmával elhatároztam már, hogy valamikor a közeljövőben hazalátogatok, mondjuk vizsgák után rövidebb időre, legalább azt is megnézhetném, hogy hová züllött az a nyegle kisöcsém, és mégis mi a szöszt csinált az elmúlt évben. Szívem szerint Lilit is magammal vinném. Szeretné látni az országot, én pedig évekig éltem ott, tudnék neki olyan helyeket mutatni, amit egy mezei turista nem fedez fel az ott töltött pár nap alatt. Meglepetésnek szánnám, terveim alapján, de erről az iskola vezetőségével is konzultálnom kellene, és a szüleit sem ártana megkeresnem, hogy kérem szépen, nem elrabolni készülök a kislányukat.
A lányhoz hasonlóan én is folyamatosan vigyorgok, de egyáltalán nem érzem indokolatlannak, azt viszont nem tudhatom ugyebár, hogy ez nála olyan szokatlan jelenség. Amikor mellettem van, mindig vigyorogni és nevetni látom, ami egyébként hihetetlenül jól esik, a boldogság csak úgy száguldozik az ereimben fel-alá.
Oké, az azért váratlanul ér, hogy ilyen heves ölelésben részesülök és el is terülök, szerencsére a padon, és nem melléesve. Pedig kíváncsian végigkísértem a mozdulatait, amikor lebegtetni kezdte a poharát, és utána az enyémet is, ugyanis valami olyasmire számítottam, hogy helyezkedik, cipőfűzőt köt vagy… valami ilyesmi, ezért nem fáradtam azzal, hogy hasonlóképp cselekedjek. A következő pillanatban pedig a kezeim ismét a dereka köré fonódnak szorosan, azt is megakadályozva, hogy a hirtelen mozdulattól esetleg Lilla csússzon a pad mellé. Ó, hogyne. Mindenesetre megint csak pár centire vigyorog tőlem a kisasszony, és hát, igyekszem nem túl sokáig bámulni az ajkait.
- Donnie – nyögöm ki, közben nyelek egy nagyot. Most vagy soha. Igazából a válasz is már csak valahogy önmagától jött, a tiszta gondolkodás már nem nagyon megy. Lehetségesnek tartom, hogy nagypofonnak leszek kisgazdája, és talán tönkreteszem mindazt, ami kialakult köztünk, de… csak centikre van. A mosolyom halványul egy kicsit, és zakatoló szívvel emelem meg magam, támaszkodom a könyökömre, kissé tétován szüntetem meg a kötünk lévő távolságot, és csókolom meg Lillát.
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2015. március 14. 16:51 Ugrás a poszthoz

Lillus ♥

Kis híján leáll a szívem és majd’ elájulok abban a törtmásodpercnyi pillanatban, amikor kiderül, hogy csattan- e a pofon és elfelejthetem- e a későbbi találkozókat és jó kedélyű csevegést, avagy esetleg… Megkönnyebbültem fonom a lány köré kezeimet immáron határozottabban, egy picit bele is mosolygok a csókba, miközben ülő pozícióba verekszem magam. Annyira… nos, hát erre nincsenek megfelelő szavak. Teljesen belefeledkezem, minden más megszűnik körülöttem és az is csak valahonnan jó távolról birizgálja a tudatomat, hogy ezt most nagy eséllyel Tomiék párosa is végignézi, ha egy kicsit is szemmel tartottak minket és nem mentek vissza a pályára. Érdekel?  
Az időérzékemet teljesen elvesztettem valahol útközben, nem tudom, mióta csókolózunk, vagy hogy meddig fog tartani, és azt sem bánnám, ha megállna az idő és örökre így maradhatnánk. Szenvedélyben nincs hiány, mégsem vad, heves csókban forrunk össze, még percek múltán is megmarad a finom, gyengéd ismerkedő jelleg, és nem is vágyom többre. Sőt, boldogabb nem is lehetnék, most már azért illik bevallani, hogy sokkal többet jelent nekem Lilla, mint azt valaha is beismertem volna korábban. Pedig csak párszor találkoztunk korábban. Első látásra szerelem, hm?
Ujjaim finoman az arcára simulnak, és szükségem van egy nagylevegőre ahhoz, hogy kitisztuljon előttem a terep. Hú. Csak… hú! Lili lekászálódik az ölemből, és boldogan arrébb sasszézik, én pedig teli vigyorral a képemen nézek utána. Aztán a szemem sarkából megpillantom a poharainkat, amikről nyilván teljesen megfeledkezett mindkettőnk, és hát… a földön landolt a forró csokik maradéka, egy kevés még a cipőmre is ráfröccsent.
Nevetve dőlök hátra, ahogy a lányt nézem. Nekem is ugrándozni lenne kedvem, igazság szerint, de amire megmozdulhatnék, vagy felfoghatnám, mi történik, Lilla már tovább is indul. Felpattanok, és a keze után nyúlva húzom vissza magamhoz, hogy egy puszit nyomhassak a szája sarkába, és már vissza is irányítom egyenesbe.
- Biztos vagy ebben, te kis energiabomba? A végén még mindenkit letarolsz a pályán – vigyorogva csúsztatom az ujjaimat az övéi közé, és megyek, amerre mondja. Nekem aztán teljesen mindegy, csak maradhassak a közelében.
Utoljára módosította:Várkonyi Arnold, 2015. március 14. 16:52
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2015. március 15. 18:22 Ugrás a poszthoz

Michelle
#edictummegjelenés #felkészületlen #kitekerikanyakátcsakmégnemtudja

Túl a vizsgákon, végre teljes nyugalomban teszem meg a jól megszokott hétvégi kis túrámat. A délelőtt nagy részét lent töltöttem a faluban, találkoztam Lillával is, megint nagybevásárlást tartottam a cukorkaboltban, pótolni kell a rohamosan fogyatkozó édességkészletet. Bár annak is elfogyott már a fele az együtt töltött idő alatt, de nem számít, ezzel még kihúzom valahogy pár napig, aztán ott van a dugi adag vészhelyzet esetére, és ha még az is elfogy, hát kénytelen leszek befejezni az egész napos hátsó meresztést, és ellátogatni a konyhára a manókhoz, térden csúszva könyörögni nekik némi süteményért.
Hátizsákom pántjaiba akasztott hüvelykujjal, idült vigyorral a képemen dúdolgatok magamban a folyosón, épp visszavonulót fújnék a mai napra, a klubhelyiséget megcélozva. Olyannyira a történtek, és leginkább Lilla hatása alatt állok még így is, hogy nincs a közelemben, hogy teljesen kimegy a fejemből mi is a mai nap jelentősége. A nemzeti ünnepünkön kívül, természetesen. Gondtalanul sétálgatok, azzal szórakozom, hogy a folyosó köveinek vonalán haladjak, aztán hogy csak a kövekre léphetek, néha kibillenve az egyensúlyomból. Elég idiótának tűnhetek egyébként. Egy húszas évei elején járó férfiú, aki olyasmivel játszik, amivel a nála tizenöt évvel fiatalabbak szoktak, körülbelül. Eddig sem törődtem túlságosan azzal, ki mit gondol rólam, pár ember kivételével, ők pedig pontosan tudják, hogy nem vagyok teljesen százas, asszem túl is tárgyaltuk a dolgot.  
Még a sutyorgás sem jut el a tudatomig, ami az épp mellettem elhaladó diákoktól származik, így nem is segítek magamon, hogy legalább valamennyi időm legyen felkészülni az elkövetkezendőkre, pedig ha egy kicsit odafigyelnék, tutira leesne, miről van szó.
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2015. március 15. 18:29 Ugrás a poszthoz

Michelle
#edictuminterjú #nebántskérlek #tudodhogycsakviccvolt

Nos, a kellemes békeidőknek hamar lőttek, kis híján orra bukom, amikor meghallom a hátam mögül érkező éles hangot, amint határozottan a nevemet kiáltja. Egy pillanatra sem kell elgondolkodnom azon, kihez tartozhat, és már azelőtt tudom, hogy kivel fogok szembetalálkozni, amint megfordulok, mielőtt a szemem sarkából megláthatnám a szőkét, dühösen lépdelni egyenesen felém.
 És igen, ebben a minutumban hatalmasat koppan, amint leesik, miről is van szó és a fogaim között szűrve átkozom magam egy sort, amiért ennyire figyelmetlen voltam. Kicsit sem leplezve a szándékomat lesek körbe menekülő utat keresvén, persze esélyem sincs a lány ellen, no meg, a halogatás nem sokat segítene ezen a beszélgetésen. Mintha egy felvételen nézném, úgy tudatosul sorban minden külső tényező, ami mellett vakon elhaladtam az elmúlt pár percben. Ó, én idióta! Sejtettem, hogy túllövök a célon az interjú Mich-ről szóló részével, de eddig is túléltem valahogy.
Meglepetten szisszenek fel a bicepszemet szorító ujjak nyomán, és nézek a lányra hatalmas, ártatlan kiskutya szemekkel. Hogy ezután mi jön, azért nem vállalom a felelősséget, és tudom, hogy a lehető legrosszabb reakció, amit jelen esetben produkálhatok, és valóban elbúcsúzhatok az életemtől. Hm, szép volt, köszönöm a lehetőséget! Mindenkit szeretek, viszontlátásra! Ja, hogy mit reagálok? Biztos, hogy tudni akarod? Felröhögök. De olyan jóízűen, nem kínomban, tehetetlenségemben vagy attól, hogy tényleg berezeltem. Persze ezek közül mind érvényesül valamilyen mértékben, de nem. A nevetésem abszolút szívből jön, szinte még be is könnyezek.
- Ugyan már, Mich, ez csak egy cikk! És elengednél? Kezd fájni… - nézek a még mindig a karomat szorongató kezére, ami apró méretéhez képest elismerésre méltó erőt tud kifejteni. Az persze, hogy a lehető legjobb helyen kerítünk sort erre a kis konzultálásra, szintén csak most realizálódik. Remek!
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2015. március 15. 19:30 Ugrás a poszthoz

Michelle
#afalnakisfülevan #zsibbadakarom #kezdérdekeslenni

Talán meggondolatlanul ejtettem ki a számon azokat a bizonyos szavakat az interjún, bár a túlélési esélyeimet azért sikerült közben kikalkulálnom, és a legkevésbé sem váratlan, hogy drága szőkeségünk totálisan kiakadt. Csak jó lett volna mondjuk a mai napot négy fal közt tölteni, és kivárni, amíg kicsit csillapodnak a kedélyek, esetleg még tükör előtt gyakorolni a védőbeszédemet, de hát, ember tervez...
Abba kéne hagynom a nevetést, amint Mich arckifejezése változik egy hangyányit harsány hangom hallatán. Micsoda alliteráció! Khm, szóval… igen, kellene, mégsem megy. Ismeritek az érzést, nem? Amikor tudod, hogy nem szabad, de egyszerűen képtelen vagy visszafogni magad. Nos, valami hasonló játszódik le éppen bennem, de nézzük a jó oldalát, életem utolsó perceit is jó hangulatban töltöm. A lány ujjai alatt egyre inkább lüktető eret, meg a fokozatosan egyre zsibbadóbb karomat leszámítva, kellemetlen érzés és a szabadságérzetem sincs a magaslatán a vasmaroknak köszönhetően. Ki gondolná, hogy ilyen erős...
- Az én drága Lillám…? Hogy… mi…? Itt miért tud mindenki minden olyasmiről, amiről még én sem tudok, he? – akadok fent ezen egy pillanatra, mintha a mondandója második felét meg sem hallottam volna, és valóban, a tudatomig nem egészen jutott el. Sőt, mi több, az eredeti témáról is megfeledkezem egy kicsit, bosszankodok magamban egészen addig, amíg valami erőteljesen meg nem kocogtatja a tudatom szélét, ráébresztve valamire, ami miatt megint széles vigyorra húzódnak az ajkaim, és még egy kis kuncogás is belefér.
- Te aggódsz valaki miatt. Csak nem...?! – izgatottan nézek a lányra, és bár tudom, hogy semmit sem fog mondani, villámgyorsan hárítani fog, talán fel sem veszi a megjegyzésemet, mint ahogy én is tettem a csókos résszel, mindenesetre minden vonását fokozott figyelemben részesítem, hátha észreveszek valamit.
Utoljára módosította:Várkonyi Arnold, 2015. március 15. 19:32
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2015. március 15. 21:01 Ugrás a poszthoz

Michelle
#nemkispályázunk #figyeljéstanulj #lillamegfogölni

És mindezt feltétlenül ezen a folyosón kell megbeszélnünk? Igen, időközben a remek helyszínválasztás is eljut a tudatomig, lopva körbe is futtatom a tekintetem a folyosón, bár tök mindegy, az iskolának igen kevés szeglete van, ahol a titkok nem jutnak illetéktelen fülekbe, és hát, ez a legkevésbé sem az. Ezzel nyilván a Saint-Venant lány is tisztában van, de ahogy látom, nem igazán foglalkoztatja. Jó, engem nem zavar különösképpen a kamuvallomásom vonzata, hogy újabb pletykaalapot adjunk kapásból, szóval nem teszek megjegyzést erre vonatkozóan.
A vigyorom helyét egy pillanat alatt morcosan összepréselt ajkak veszik át, na nem, mintha akkora titok lenne, ami a pályán történt, a büfé környékén lézengők közül minden bizonnyal jó páran láthatták a csókot. Ettől függetlenül kiakasztó, hogy előbb kezd terjengeni az információ arról, hogy együtt vagyunk, mint hogy én magam megbizonyosodhatnék erről, ugyanis… nem, kimondva nincs köztünk semmi.
- Akarom tudni, mégis honnan tudsz te erről? Mindegy, inkább ne gyere a „megvannak a kapcsolataim” szöveggel – meglepően jól utánzom a hangszínét és az említett szöveghez illő arckifejezését, közben ujjaimmal mutatva az idézőjelet. Nincs miért letagadnom az állítását, így nem is teszem. Tessék, Bagolykő, újabb csámcsognivaló kis falatka. Mindenkinek ez kell, tudom én.
A karomon tovább szoruló marok nekem már bőven elég árulkodó jel, még ha a kisasszony tökéletes pókerarca meg sem rezdül a szavaimra. Nem engedheti meg, hogy hibázzon. Az a kifejezetten idegesítő vigyor Mich minden egyes szavával egyre szélesebb lesz, és az elvetemült gondolat, ami most még formálódás alatt van a fejemben, tutira a vesztemet fogja okozni, ha eddig még meg is úsztam volna egy kis karszorongatással.
- Nem- e? – harapok az ajkamba, hogy elfojtsam a vigyorom, majd kihasználom minden előnyét a meglepetés erejének. A kezem szorosan a lány derekára simul, nem épp óvatos mozdulattal nyomom a hozzánk közelebb eső falhoz, a másik kezem, amit eddig szorított pedig valahol a válla, nyaka vonalában támaszkodik a falnak, nem hagyva túl sok lehetőséget a menekülésre egyik irányból se. Mindeközben pedig olyan szenvedéllyel csókolom meg, ahogy az csak telik tőlem, derekán lévő kezemmel végigsimítok az oldalán.
Utoljára módosította:Várkonyi Arnold, 2015. március 15. 21:02
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2015. március 15. 23:10 Ugrás a poszthoz

Michelle
#okéezmárténylegfáj #befogomlegközelebb #szétszednekanők

Mennyi esély van arra, hogy a lány most már dühösebb, mint amikor meglátott a folyosó másik feléről, és utánam kiáltott? Márpedig eléggé úgy tűnik, hogy eléggé kihúztam a gyufát. Heves vérmérséklet ide vagy oda, gondolta volna a franc, hogy ennyire a bögyébe kerülök egy hülye interjú miatt! Hiszen mindennapos, hogy ugratjuk egymást ilyesmivel, már önmagában az is csoda, hogy nem boronáltak össze minket. Pedig fiú-lány még csak nem is találkozhat anélkül, hogy ne kiáltanák ki őket rögtön szerelmeseknek, ehhez képest pedig mi röhögünk, ugratjuk egymást, Mich-en tesztelem a csajozási praktikákat, amijeim egyébként nincsenek és soha nem is használok ilyesmit, de jó buli szokott lenni, ezért mindig kitalálok valami hülyeséget.
- Ha így lenne, nem akarnál menten felrobbanni. Vagy engem felrobbantani. Mindegy, ismerd be, hogy született tehetség vagyok! – legyintek a beszólásra, és fényezem még kicsit magam, ugyanakkor tudom, hogy ezzel még inkább szétkapná az arcom, ha tehetné. Túlságosan csinos az hozzá, hogy bántson, tudom én… huh, még jó, hogy ezt nem mondtam ki hangosan.
Hiába erősebb, mint amit kinézne vékony, törékenynek tűnő alkatából az ember, mégiscsak egy fejjel magasabb és kétszer szélesebb vagyok nála, így nem nehéz akarata ellenére sakkban tartanom. Bár nem is tiltakozik különösebben, leginkább valami rúgkapálásra számítottam, arra nem igazán, hogy viszonozza a csókot… _így. Meglepettségem max egy pillanatra érezhető csak, aztán már egész testemmel a lánynak simulva folytatjuk, egészen bele is feledkezem az egész hirtelenségébe.
- Felmerült benned ilyesmi? – már épp kikérném magamnak, hogy én, a levitás Don Juan – igen, olvastam – akár csak képes lehetnék arra, hogy rosszul csókoljak, miután eltolt magától. Aztán a térde szép ívben lendül, és pontosan ér célt. Összegörnyedek, a hasamra szorítom a kezem, küszködök, és nem tiltakozom, ahogy tesz pár távolodó lépést.  – Durván szereti… - nyögöm az épp elhaladó, leplezetlenül bámészkodó diákoknak, meg a közelben lévő döbbent portrénak, aztán amint járásképessé válok, elsántikálok a tetthelyről.
Utoljára módosította:Várkonyi Arnold, 2015. március 15. 23:11
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2015. július 29. 23:56 Ugrás a poszthoz

Martin Romberg

Azt azért nem mondhatnám, hogy minden kétségem egy-kettőre szertefoszlott volna a visszaköltözésünk által, de azért dobott egyet a hangulatomon. Megváltás volt a hűvös kastély a hosszas kényszernyaralás után, pláne így a vizsgák előtt, amikor már jó stréber lévén épp bepánikoltam volna tőle, hogy nem fogok tudni rá felkészülni. Mert ki az, akinek van kedve, energiája, motivációja nekiállni abban a dög melegben tanulni, he? Az eltökéltség nem elég, higgy nekem.
Így nem is olyan meglepő, hogy szinte azonnal meg is rohamoztam a jól ismert, csendes, könyvillatú, totál biztonságot nyújtó könyvtárat. Már azoknak persze, akik ismernek, és láttak az őrület határa felé sodródni. Jó, ez így erős túlzás, csak kezdtem egy kicsit rosszul érezni magam felkészületlenségem miatt.
Egy nagy halom könyvet lebegtetve magam előtt kerülgetem a kupaccal együtt a folyosón elhaladó diákokat, jó vaskos köteteket cipelek, bár még a felén sem rágtam át magam, muszáj kiegészíteni a tudástárat valamivel. Egyelőre a legkevésbé sem hiányzik, hogy az észak magyar időjáráshoz viszonyítva kellőképp fülledt melegbe kimerészkedjek, jobb híján pedig… maradt ez, mint elfoglaltság. És tényleg nyakamon a záróvizsga, szóval tökre érthető, hogy bármerre is megyek, tutira van nálam valamilyen szakkönyv. Bár Lilla nem feltétlenül csattan ki a boldogságtól, amikor elvesztem a beszélgetés fonalát, és magamban már átkokat és bűbájokat sorolok kényszeresen…
A könyvtárban honoló csendhez képest hangos puffanással landol az asztalon a kis csomagom, majd lehuppanok melléjük egy székre, és pakolászok egy sort, mire előkotrok minden szükséges cókmókot. Csak miután már kényelmesen elterpeszkedtem, veszem észre az asztal másik végében, a szemközti oldalon ülő fiút. Majdnem leesek a székről.
- Kicsi a világ! – döbbenek le. – Mint a régi szép időkben, hah? – vigyorodom el végül, de totál lefagytam. Pedig hallottam már a nevét, már azzal kapcsolatban, hogy ide jár, nem is kéne ennyire meglepődnöm.
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2015. augusztus 9. 13:42 Ugrás a poszthoz

Martin Romberg

A nagy zajongás közepette grimaszolva tekintek körbe, kicsit összehúzva magam, már előzetesen tartva attól, hogy mindjárt megjelenik mögöttem a könyvtáros néni – akit nem is tudom, miért nénizek, hisz’ nem lehet sokkal idősebb nálam –, hogy leteremtsen a rendbontásért. Egyetlen pillanat alatt szertefoszlik minden aggodalmam, sőt, szinte el is felejtem, mitől is tartottam annyira az imént, amikor meglátom az ismerős szőkés fürtöket és a szinte fekete szempárt, amint igyekszik a közvetlen közelében történő csendháborítás ellenére is koncentrálni.
Az pedig, hogy kis híján lezakózom a székről, egy cseppet sem túlzás – újabb csikorgás és nyikorgás, amit hallhatunk, erre azonban már érkezik egy ingerült pisszenés a szomszédos asztalnál magányosan tanulni próbáló hölgyeménytől.
Bocsánatot kérni is elfelejtek az inzultus miatt, annyira meglepődöm és pulzusom az egekbe szökik a nagy örömködésben. Ha a viszontlátás nem a könyvtár kellős közepén történik, most minden bizonnyal egy oktávval magasabb hangon és hosszas időre megszégyenítve magam, dobnám el minden férfiúi büszkeségem, és az izgatottságtól sipákolva vetném Martin nyakába magam. És ha az alapvető problémától eltekintünk, már csak a magasságom és velejáró kilóim miatt sem feltétlenül lenne ilyesmire vetemednem. Talán így jártunk mindketten a lehető legjobban – köszi sors, de tényleg!
Szóval, félretéve a „mi lett volna, ha” részt: igyekeztem visszafogni magam, és a székről felpattanva nem fellökni azt, mindemellett pedig nem kiadni semmiféle hangot izgatottságomban. Martin habozása láttán képtelen vagyok tovább tartani a bárgyú-döbbent arckifejezést; elvigyorodom és egy talán némileg gerincropogtató ölelésben részesítem a srácot.
- Merlinre, jó újra látni, Martin! – közlöm, miután letelepszünk egymás mellé. Aha, asszem a naaagy tanulási terveknek annyi. – Hogy én mit keresek itt? Nem rémlik, hogy láttalak volna Madagaszkáron, mikor iratkoztál be? – németül is körülbelül akkoriban beszélhettem utoljára, amikor végeztem a Herzbergben és utoljára láttam a fiút. Ah, az öcsém lehetne!
- Tudod, gondolkodtam az aurorképzésben… erről még talán beszéltünk is anno. Jó ég, milyen rég volt már! A gyökereim pedig ehhez a kis országhoz kötnek, a suliról pedig csak jót hallottam, így adott volt a dolog. Ha minden jól megy, idén végzek – magamhoz képest rövidre veszem a mesélést, kizárólag azért, mert sokkal jobban érdekel az, hogy Romberg mi a frászt keres itt. – És te? Milyen szak, és hogyhogy itt és miért nem tudtam én erről hamarabb?
Utoljára módosította:Várkonyi Arnold, 2015. augusztus 9. 13:43
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2015. szeptember 19. 23:42 Ugrás a poszthoz

Martin Romberg
-még... valamikor ezer éve-

Hatalmas, csillogó kiskutyaszemeket meresztek rég nem látott barátomra, úgy legeltetem rajta a pillantásom, mintha bármelyik momentumban csak úgy, huss! Eltűnhetne. Mint ahogy egyszer csak ide ette a fene, pont a Bagolykő könyvtárába. Pont abban az évben, amikor végzek. Neeeem, nem kezdjük a negatívval! Szóval, khm… Egy kicsit talán zavarba ejtő is lehet, amit éppenséggel leművelek, de Martin ismer, és annyit elárulhatok, hogy évekkel ezelőtt sem voltam sokkal normálisabb. Legfeljebb egy kicsit meglepődik, nem tegnap volt, amikor ezt legutóbb ilyen közelről, életnagyságban is tapasztalhatta.
Egy kis történelmi gyorstalpaló, avagy mit érdemes tudni kettőnk barátságáról: ah, ez a cukorpofa gyerek ezzel az örökké kíváncsi tekintettel itten, a fogadott öcsém! Bár ezt ő még nem tudja. Egy suliba jártunk Svájcban, és én voltam a… hogy is hívják ezt itt? Mentor? Örökbefogadó? Ja, igazából önkéntes pártfogója, amiből később izgalmas és nagyon szép emlékekkel teli, már-már testvéri ragaszkodás alakult ki köztünk. Mondjuk ki: szeretem ezt a kis szöszkét! És ez most egy cseppet sem volt b***s, áh, dehogy.
És most itt van, értitek ti ezt?! A logikus gondolatmenetet végigjáratva fejben, miszerint ez a kastély televan mindenféle nemzetiségű, és nagyon vegyes iskolákból szalajtott diákokkal, ennek egyáltalán nem kéne döbbenetes infónak lennie.
- A nyelvtanulással szívesen segítek, ha problémába ütközöl. Azt pedig, hogy korábban nem sikerült összefutnunk, minden bizonnyal kedves Murphy barátunk intézte így – vonok vállat. Igazából nem számít, mivel most itt vagyunk. Olyan sok mindenről nem maradtunk le. És a magyar oktatást pedig rém egyszerű okból ajánlom fel, ami egyértelműbb nem is lehetne – mert az anyanyelvem. Amíg túl nem lendülünk a sztorizgatás részen, meg azon, hogy még mindig csak egy kicsi választ el a hiperventillálástól, talán képesek is leszünk a tárgyra térni. Már amennyiben szüksége lesz rá, nem tudhatom, hogy áll a dologgal.
- Ereklyekutatás, ah! Izgalmas és veszélyes pálya – hm, mintha ismerős lenne a téma. – Ja, hát… ha sikerül időben végeznem ezzel a halommal itt. Nem vészes amúgy, tutira élvezni fogod! Jól mondod, ha a mesterképzéssel megvagyok, jöhet egy kétéves egyetemi képzés Tatán, és csak aztán lesz belőlem hivatalosan is auror. Ne is mondd, annyi mindent szeretnék mondani, meg kérdezni, hogy… nem is tudom, mivel kezdjem. De leugorhatnánk majd a faluba egyik este inni valamit, csak kényelmesebb lenne, mint a könyvtár kellős közepén suttogni – szélesedik a vigyorom. Ez így kimondva annyira nagyon… jellemző. Úgy értem, a helyzet. Még véletlenül sem tudtunk volna valami átlagos szituban leművelni ezt a viszontlátási akciót.
Utoljára módosította:Várkonyi Arnold, 2015. szeptember 19. 23:48
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2015. szeptember 22. 18:13 Ugrás a poszthoz

OmbiRebi
... és a túlreagált bokatörés

Lüktető fájdalom járja át az egész testem, a lábfejemből kiindulva. Apró mozdulatot teszek csupán, de kis híján elájulok a vele járó eget rengető égető-zsibbadó hullámtól, amit magával vonz. Elfojtottan nyögök fel, és fél szememet résnyire nyitva mérem fel a terepet. A gyengélkedő egyik ágyán fekszem – természetesen. Csakhogy halványlila gőzöm sincs, hogy kerültem ide. Pedig meglehetősen biztos vagyok benne, hogy nem ájultam el, és senki nem kapott a hátára a szuperhiró megmentőt játszva. A reccsenésre és arra a szörnyű érzésre tisztán emlékszem. Nem néztem a lábam elé, és rosszul léptem. Teljesen rám vall ez a baki, már hogy egy ilyen egyszerű, jelentéktelen félrelépés miatt töröm-zúzom össze magam, semmi komoly, hősies tett…
Az időzítésről pedig… inkább ne is firtassuk.
- Megmaradok? – rekedtes hangom nyöszörgésbe fullad, de azért még kivehető a kérdésem. Büszke férfiként nem tagadom, előfordulhat, hogy kicsit nagyobbnak látjuk a bajt, mint amekkora. Ez csak egy törés – remélhetőleg –, jobb esetben csak egy csúnya ficam, hamar rendbe fog jönni. Gondolom, legalábbis. Rosszcsont gyerek létemre mindig hatalmas szerencsém volt, és nagyon ritka esetben szorult ellátásra a csintalankodás közben szerzett sérülésem. Bár egyszer betörtem a fejem. Meg a karomat is. És az sem kizárt, hogy fejre ejtettek már születésemkor.
- Nem vagy te túl fiatal javasasszonynak? – kérdezem. A testemet intenzív ütemben ostromló fájdalomtól elhomályosult tekintetemmel annyit azért ki tudok venni, hogy valami vörös leányzó sürgölődik körülöttem, ami éppenséggel még kedvemre is lenne, ha nem foglalná le mindenemet a szenvedés. De komolyan, állatira fáj!
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2015. szeptember 22. 22:20 Ugrás a poszthoz

OmbiRebi
... a vadállat kedves és segítőkész

Bízom benne, hogy annak a rettentően gusztustalan ízű trutyinak köszönhetően nem lesz szükségem mankóra, meg ilyenekre. Annyi lépcső van a kastélyban, kizárt dolog, hogy ez működőképes lenne… Egyébként pedig különösen kényelmetlenül érzem magam az ilyen steril helyeken, semmi szép emléket nem tudok előkaparni az orvosok kapcsán, mert oké, meggyógyítanak, hatalmas köszönet és gratula nekik azért, hogy a munkájukat végzik. De mindig kínnal jár, ha már odáig jutok, hogy szükségem van a segítségre. Ráadásul a felnőttekkel már nem is beszélnek olyan kedvesen, sőt, matricát sem kapok. Gonosz egy világ ez.
A párna kényelmetlenül begyűrődött a lapockám alá, és bár eléggé messze van e testrésztől a sérült végtag, nem kockáztatok további szenvedést. Inkább… nos, szenvedek attól, hogy nyom az az átkozott textil. Ah, a legjobb lenne, ha csak szimplán befognám. Mármint megszűnnék komolyan gondolkodni, nem tesz jót. Vagy csak az agyam ne kavarná meg indokolatlan gondolatmeneteimet még inkább, amúgy is eléggé hasogat a fejem, ez így nem valami kellemes kombináció.
- Mégis kitől kéne kérdeznem, te értesz hozzá, nem? Persze, mert ez tökre ilyen egyszerűen működik – forgatom a szemeimet. Tegezem, mert fiatal, legfeljebb majd kikéri magának ezt a tiszteletlenséget, és akkor majd esedezem a bocsánatáért.
A tetoválások csak most tűnnek fel. Eddig nem igazán volt miért különösebb erőfeszítést tennem a környezetem felmérése kapcsán, a kérdése azonban felkelti az érdeklődésem. Még mindig pokoli érzés, ami a bal lábamban megállás nélkül tombol, kis időközönként még különböző erősségű szúró érzés is végigszáguld az egész testemen. Bár ezt már egész jól, összeszorított fogakkal és legfeljebb visszafogott szisszenéssel tűröm, a lány kíméletlen vetkőztetési módszerét hangos ordítás, amit cifra, többnyelvű káromkodásroham követ.
 - Most már rohadtul biztos vagyok benne, hogy nem vagy hivatásos – szűröm fogaim közt a szavakat, és igen, szándékosan fogalmazok kétértelműen. De nem, egyáltalán nem néz ki úgy a vörös, mintha kedve lenne viccelődni. Bizalmatlan pillantást vetek a lányra szavai hallatán, és kétlem, hogy lenne más választásom, mint szót fogadni. – Nem fog fájni… ezek után még higgyem is el. Oké, csak… csináld már!
Utoljára módosította:Várkonyi Arnold, 2015. szeptember 22. 22:21
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2015. szeptember 22. 23:45 Ugrás a poszthoz

OmbiRebi
... a kegyetlen, de bámulatos

Hatalmas, döbbent szemeket meresztek a lányra. Felmerül a kérdés, hogy ha nem ő a javasasszony, akkor éppenséggel mi a kénköves ménkűt keres itt, illetve mire fel beszél velem így? Igazán adózhatna némi tisztelettel az idősebb felé, aki ráadásul harci sérülést szerzett… hm, gyaloglás közepette az egyik láthatatlan lépcsőfoknak köszönhetően. Ha azt mondanám, hogy nem alakul túlságosan fényesen a mai napom, hihetetlenül szépen és kulturáltan fejezném ki magam. Márpedig egy úriember nem ejt ki a száján trágárságot, csakis indokolt esetben!
- Nem szép ilyen lekezelően bánni a beteggel – húzom el a számat. Értem én, hogy ez a csaj most itt megteheti, mert erősen hátrányos helyzetből indulok vele szemben, meg tetkók és keménykedés, de hát, no! Ideje volt hangot adnom gondjaimnak, ha már férfiúi büszkeségemen úgy keresztültiport, hogy legfeljebb csak hamvai tanúskodnak bágyadtan, szétszórva valahol a kényelmetlen ágy mellől arról, hogy valaha ilyenem is létezett. Szomorú történet.
- Mintha lefoglalt volna valami más ahelyett, hogy a karjaidon lévő firkákat bámuljam – duzzogok. Mint egy kisgyerek. – Amik egyébként elég csinik – teszem hozzá. Őszintén, de inkább attól tartva, hogy még meg is csavargatja a bokámat, mert nem tetszik neki a kifejezésmód. Most, hogy végre anélkül tudok körülnézni, hogy megpusztulnék a fejemben szóló brutális dobkoncerttől, elég egyértelmű, hogy egy diákkal van dolgom. Arra ugyan van esély, hogy gyógyítónak készül, és azért dekkol itt, de bizonyosan köpeny fedné a testfestést a kíváncsi páciensek szeme elől, ha professzionális munkaerőként lenne jelen.
Meg sem merek mukkanni a továbbiakban, minden porcikám megfeszül az erőfeszítésben, ami a nyugton maradással jár. Hiperaktív gyerek vagyok, komoly feladat az ilyesmi. Csak várakozásteljes, sürgető pillantássommal próbálom ösztökélni a vöröst, hogy álljon már neki annak a… bárminek is, amit éppen szándékozik tenni. Nem, még mindig nem túl biztató a tudatlanság, meg hogy nem bájitalt nyom a kezembe rögtön, de nem feleselek. Végtére is, csak segíteni akar. A maga sajátos módján.
- Mit csinált… csinálsz? – kérdezek rá, amint abbahagyja. Tényleg nem fájt, nem jobban, mint egyébként, viszont őszintén ötletem sincs, hogy milyen… képessége van, vagy tudom is én, amivel bűvészkedik ott a lábamnál. És rendes stréber módjára eléggé… tudni akarok mindent.  
Utoljára módosította:Várkonyi Arnold, 2015. szeptember 22. 23:46
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2015. szeptember 28. 23:23 Ugrás a poszthoz

Lilike
- az évnyitón

Nem igazán foglalkozva a házam asztalán tornyosuló méretes csomagmennyiséggel, vagy éppenséggel azzal, mennyire fogok kilógni a pirosak közül a levitás szerkómmal, szó nélkül telepszem le Lilla mellé. Kétlem, hogy bárki is firtatná a körülöttünk ülők közül, hogy mi a frászt keresek itt, az elmúlt évben eléggé megszokhatták a jelenlétem, hiszen szinte mindennapos volt, hogy átültem hozzájuk valamelyik étkezés alkalmával. Ha pedig bárkit is kényelmetlenül érint a dolog… hát, majd kinyitja a kis száját.
Ha minden a terv szerint haladt volna, most nem is ülnék itt, hanem egyetemi orientációs napon vennék részt, vagy épp lepacsiznék a lakótársammal. De semmi sem aszerint történt, ahogy vártam, és hiába lovaglok azon, hogy hol lehetnék most. Nem vagyok híve az önmarcangolásnak, és amúgy is tökéletes helyen vagyok: Lilla oldalán, apró ujjait az enyémek közt tudva. Kíváncsian várom, mit tartogat erre a jubileumi évre a vezetőség, bár tenyerembe támasztott, grimaszba torzuló arcom nyilván nem éppenséggel erről árulkodik. Hallgatom, ahogy az eridonos banda vidáman sztorizgat, hatására néha halvány mosolyfélére görbül szám ép, mozgatható fele.
- Év végén VAV. Asszem jobb, ha összekapod magad, kisanyám – vigyorodom el Lili felé fordulva, rendezve szétcsúszott arcvonásaimat. Tudom, hogy a lány nem fogja félreértelmezni a párkapcsolatokban épp nem feltétlenül szokványos megszólítást, sértődés meg aztán pláne szóba sem jöhet. Szerencsém van vele, tényleg. Nem sokan tolerálnák azt a fajta és mennyiségű baromságot, amit egy átlagos nap alatt leművelek.
- Van tipped, mi lesz a mostani évnyitó bónusza? – tényleg érdekel, de csak felvezető figyelemelterelésnek szántam. Elég zűrös nyarunk volt, így nem is volt lehetőségünk rendesen kihasználni a pihenőidőt. És Lilla rengeteg áldozatot hozott értem. Szóval itt az ideje, hogy egy régi tervünket, és nagy álmát végre valahára valóra váltsam. – Arra gondoltam, hogy elvinnélek síelni Svájcba.
Utoljára módosította:Várkonyi Arnold, 2015. szeptember 28. 23:23
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2015. szeptember 30. 19:29 Ugrás a poszthoz

Lilike

- Rossz hozzáállás! És tudod jól, hogy segítek, mindenképpen átrugdoslak rajta… amúgy is, annyira nehéz nem lehet – vonok vállat, miközben finoman végigsimítom a libabőrös kacsóját. Mindenki szidja a vizsgát, de egész sokan végeznek kifejezetten jó eredménnyel, csupán ebből következtetek, egyébként pedig gőzöm sincs. Mivel nem itt végeztem el az alapképzést, nem is találkoztam a hírhedten szívatós feladatsorral, leginkább megnyugtatásnak szántam szavaimat, mert hát… nincsen lehetetlen. Végtére is, van egy kényszeresen agyát tágító, valamit folyamatosan olvasó, okoskodó pasija, ez azért nem utolsó dolog. Bár azzal nem igazán tudok mit kezdeni, hogy legfeljebb félóránként eltereli valami különösen érdekes dolog a figyelmét. Mondjuk egy alig látható karc tüzetes vizsgálata, vagy áttér a ’hogyan akasszuk ki rekordidő alatt Tilda nénit és Arnoldot a könyvtári könyvek sarkának behajtogatásával, esetleg céltalan lapozgatással éppen csak észrevehető gyűrődést okozva’ nevezetű játékot. Ami nyilván teljesen tudat alatt zajlik, és nem is Lilla tehet a néha túlzásokba erős eső könyvszeretetemről.
- Nem emlékszem, hogy láttam volna ilyesmit korábban – ráncolom a homlokom. – Biztos átaludtam. – Nem kizárt. Tudom, hogy keményen próbálkoznak az ilyen kötelező programok izgalmassá tételével, de… nos, a helyzet az, hogy nehéz lekötni a figyelmem, főleg, ha elém pakolnak egy kisebb halomnyi kaját, amit öt perc alatt beburkolok. Aztán kajakóma, akár atombombát is robbanthatnának mellettem...
- Hogy én? Dehogyis… - ja, tökre jól kamuzok egyébként. Se. Végül aztán kinyögöm terveimet, cserébe kapok az ölembe egy jó adag töklevet a taláromra, illetve az alóla éppen kilógó farmeromra. Őszintén? Az hagyján, hogy a mögöttünk felbukkanó Tamás jelenléte nem jut el a tudatomig, de az öltözékemet beborító hideg löttyöt is csak enyhe fáziskéséssel veszem észre. Mire már mindenki röhög, Lilla arca vörösre vált, ami ugyanúgy megmosolyogtat, mint bármikor máskor. Ezt nem lehet megunni. A legkevésbé sem érdekel, hogy röhej tárgyává váltunk, csak legeltetem a szemem a lányon, igyekezvén a lehető legkevésbé bárgyú pofát vágni.
- Nem történt semmi – aha, ismét kicsit megkésve eszmélek fel. Átbújtatom a kezem a háta mögött, és a derekánál fogva még közelebb húzom Lilit, fejemet az övére hajtva. – Tudom, hogy kockázatos az expedíció… de el sem fogom engedni a kezed, úgy talán nem fogod összetörni magad. Novemberre gondoltam, mit szólsz? Vagy karácsonykor is mehetünk, amikor csak szeretnéd – leheletnyi homlokpuszival megspékelve tálalom a terveket.
Utoljára módosította:Várkonyi Arnold, 2015. szeptember 30. 19:31
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2015. október 5. 22:48 Ugrás a poszthoz

Martin Romberg

Jót vigyorgok a német akcentuson, a keményen megnyomott mássalhangzókon. Bár jómagam is törekszem a legjobbra és hiába beszélek folyamatosan, majdnem anyanyelvi szinten több nyelven is, kétségtelenül kihallható szavaimban a magyarokra oly jellemző kiejtésmód. Ezért is inkább csak elismerően bólintok egyet, tudom jól, hogy kis országunk szavajárása és pláne nyelvtanának nehézsége magasan veri legtöbb európai társunkét. A szórakozás említésére pedig csak mindent-tudón somolygok, mint aki azonnal el is kezdte ördögi tervének szövögetését, melyik kocsmában fognak részegedni a legközelebbi alkalommal. Ja, gondolom nem meglepő, ha most azt mondom, pontosan ez is történt. Bár egyikünk sem az ocsmány módon sárgaföldig magát leivó típus, azért csak élvezetesebb valami laza itóka mellett kibeszélni mi minden történt velünk, mióta nem láttuk egymást.
 - Teljesen igazad van, egy csomó időnk van még bepótolni az elmaradásunkat – nem elég, de valóban semmivel sem vagyunk elkésve. – Nézd, ha valamire akar az ember időt fordítani, hát meg is teszi, így vagy úgy – vonok vállat mosolyogva. Nincs miért aggódnunk, ha az ország másik felében is leszek, ott vannak a levelek, illetve… hát, bőven van okom visszajárni, amikor csak időm engedi, hát még ezek után!
Olyan hihetetlen ez az egész! Napját sem tudom már, mikor láttam utoljára – bár ha megerőltetném azt a nagy buksimat, biztosan kitalálnám –, és mégis úgy beszélgetünk most itt, olyan zavartalanul, mintha csak a minap hagytuk volna abba legutóbb.
- Egy percig sem kételkedtem benne – szabadkozom hangosan egy ártatlan mosoly kíséretében. – Mit szólnál a hétvégéhez? Addig kitalálok valami… nem mindennapit. Igen, én is azt mondom, hogy menjünk valamerre, mondjuk, a társalgóba. Közel van, nem zavarunk senkit és nem kell visszafognunk magunkat – és meg sem várva a válaszát, már pakolódni is kezdek. Ha a helyszínválasztás Martinnak nem tetszik, útközben variálhatunk még rajta. Közben fülig érő vigyorral válaszolok a kérdésére, a többnyire részletekbe menő mesedélutánt viszont már csak a folyosón kezdem el, ügyelve arra, hogy a fiú is szóhoz jusson. – Ó, persze, minden a legnagyobb rendben. Mi több!
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2015. október 6. 14:20 Ugrás a poszthoz

OmbiRebi
... a szókimondó fehér holló

- Minden jogom megvan szenvedésemnek hangot adni ilyen fájdalmak mellett – tiltakozom, szó sincs itt hisztiről. Egészen máshogy néz ki az, ha valami a kelleténél hevesebb reakciót vált ki belőlem, és mindent bevetve, valóban némileg idegesítően kampányolok a saját igazam mellett, vagy nyögök fel az indokoltnál nagyobb beleéléssel, és egy oktávval magasabb hangon, amikor az orrom előtt bánnak túl keményen az ősöreg könyvekkel. Mindenesetre diplomatikusnak szánt érvelésem közepette hangom megbicsaklik a bokámba nyilalló émelyítő fájdalomtól. Vajon, ha rálesnék, hogyan néz ki a lábam, elájulnék?
Inkább csak nyugton maradok, igyekszem nem túlságosan ficánkolni és elfeledni azt a traumát, amit a kíméletlen vetkőztetés okozott. Más helyzetben… áh, nem, ez már sok.
- Nicsak, mosolyogni is tud! Sokkal jobban áll, mint a ’megkeserülöd, hogy megszülettél és még ilyen pancser is vagy’ arckifejezés – közlöm, bár erősen kétlem, hogy pont ezzel fogom arra ösztökélni, hogy megenyhüljön és a szadizás helyett inkább egy ehhez hasonló, bájos görbével a szája sarkaiban mondjon valami kamu szöveget figyelemelterelés céljából. Csak úgy, mint a valódi ápolónők. És minden bizonnyal jobban járok, ha ezt magamban tartom.
Mennyi esély van arra, hogy a furcsa, nem fájdalmas, nem kellemetlen, de nem is jóleső bizsergés alatt szinte érzem, ahogy a csontom nagyon lassan ugyan, de helyrerakódik? Összevont szemöldökeim közt mély barázda árulkodik a szükségtelen erőkifejtésről, amit agyam rejtett zugainak átkutatására fordítok, a megoldást keresvén: mi a szentséges… akármi történik velem. Hozzátenném, befogni a számat és türelmesen kivárni, míg a lány hátradől, és csak aztán utat engedni kíváncsiságomnak, különösen komoly feladatnak bizonyul. De megteszem, mert belegondolni sem merek, mit tenne a vörös, ha pofátlan módon félbeszakítanám a gyógyítás folyamatát.
- Amorf… - hogy a rám szegeződő vérvörös tekintet folytja belém a szót, vagy az ismerősen csengő kifejezés, magam sem tudom. – Hm, erről már tutira olvastam valahol. Ritka képesség. Ez fantasztikus! Szóval, és izé, származik neked bármi hasznod abból, hogy most helyreraksz, a kellemetlen mellékhatásokon túl? Nem, mintha bánnám, félre ne érts, ez igazából… - teljesen fellelkesülök, de közben csendre int, én meg jól nevelt páciens módjára egy szájbiggyesztés mellett leállítom magam.
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2015. november 19. 17:51 Ugrás a poszthoz

Húginca  Love

És elérkezett a várva várt nap!
A mindezt előrejelző levél címzésére csupán egy pillantást vetettem, azonnal felismertem a kanyargós kézírást, és úgy ültem le a klubhelyiségben lévő kanapék egyikére, mint bármikor máskor: várva a helyzetjelentést, mi történt a távoli, otthonnak nevezett kis városkában. A lefirkantott két sor láttán homlokomat ráncolva szükségeltetik néhány másodpercnyi bootolás, hogy felfogjam: „Szombaton érkezem, délelőtt tízkor ér be a vonatom. Alig várom, hogy lássalak! Testvéred” Melyik? Érkezik? Mi a frászról hadovál a húgom? Olyan hirtelen pattanok fel meglepetésemben, amint megviselt agytekervényeim a helyére rakják a kirakós darabkáit, hogy a lendülettől kis híján orra is bukom közvetlen utána.
Most pedig – természetesen – késve, szinte futva közelítek a bejárati csarnok felé. Szerettem volna lemenni az állomásra húgom elé, de erről asszem már lecsúsztam. Rég láttuk már egymást, az izgatottságtól percenként liftezik a gyomrom, hát még, ha belegondolok, hogy ezentúl mindig elérhető távolságban lesz, csupán egy karnyújtásnyira. Mintha ezer éve lett volna, hogy egy iskolába jártunk és szinte minden nap találkoztunk. Személyesen. Nem csak az elfoglaltságtól függően pár naponta váltott levélből hallunk a másikról. Levakarhatatlan vigyor terül szét az arcomon, egy kicsit talán elvetemültnek tűnhetek tőle, de szerencsére a diákok többsége kihasználva a hétvégi szabadságot, még csak mostanában ébredezik.
- Várkonyi Fruzsina! – hangom mély basszusa visszhangozva dübörög végig a csarnokon. Amennyiben legdrágább kishúgocskám felém néz, a szokásos csálé vigyorral találkozhat szembe, az övénél sötétebb, kócos tincsekkel és csubakka arcszerkezetével. Megrohamozom: futni kezdek felé, csak az utolsó métereken lassítok kicsit, méretbeli különbségeinket számításba véve, de semmi nem állíthat meg. Ráugrom, a nyakába csimpaszkodva, majom módjára lógok rajta, lábaimmal is tartva magam. Igen, mind majd’ kilencven kilómmal. Bízom benne, hogy ha borulunk, nem csattanunk túl nagyot, hogy első napjait kapásból a gyengélkedőn kelljen töltenie, de megszokhatta már, hogy két elvetemült fiútestvér esetében néha megfordulnak a nemi szerepek, és mindenre számítani kell. – Végre itt! Hogy tetszik? Más, mint Svájc, mi?  
Várkonyi Arnold
INAKTÍV



RPG hsz: 114
Összes hsz: 245
Írta: 2015. december 29. 21:12 Ugrás a poszthoz

All I Want For Christmas

A sikeres BK Boys performanszok után nagy lett a csend, így amikor meghallottuk, hogy a karácsonyi bálon van lehetőség a fellépésre, Norbival azonnal elkezdtünk ötletelni. Így alakult hát, hogy bár nem az eredeti csapatfelállásban, de majd’ háromszor annyian összeálltunk, immáron profi táncossal gazdagodva Helena személyében, aki volt olyan nagyon kedves, és megvalósította kívánságainkat egy mutatós koreográfia képében. Nem volt egyszerű begyakorolni, összeegyeztetni a teendőket, ugyanis szinte minden házból, minden korosztályból sikerült magunkhoz csábítani a diákokat.
Talpig feketében és egy – igazából üres – ajándékdobozzal várom, hogy sorra kerüljünk, közben Norberttel cseverészek, meg Norinával is váltok egy pár szót, természetesen, hiszen ő lesz a partnerem ez alkalommal. Az első hatos után a mi lányaink kerülnek rivaldafénybe, aztán Ward és Adrian – rellonosok, rellonosok mindenütt! – mellett jómagam is színpadra lépek. A sok gyakorlásnak hála egyszerre mozgunk, és nem is rontunk. Legalábbis nem feltűnően. A kezünkben lévő dobozzal szórakozunk, aztán a lányok is visszatérnek, még egy pár mozzanat közösen, és váltás. A megjelenő Ninát emelgetjük, mi, fiúk, és hát lássuk be, nincs is nehéz dolgunk, amilyen pihekönnyű a kisasszony. Ezután jöhet az összes páros, szépen felvesszük a térformát, és a megfelelő zenerészre dansz! Vigyorgok és éneklek felváltva, ugyanolyan jól érzem magam most is a parketten, mint a tehetségkutatón. Félrehúzódva a lányok egyéni produkciójának is teret adunk, hogy aztán egy hatalmas egésszé összeállva együtt is ropjuk még egy kicsit. A végén még pár teljesen random mozdulat, jókedvű ide-odaugrálás, aztán elhalkul a zene.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Várkonyi Arnold összes RPG hozzászólása (64 darab)

Oldalak: « 1 [2] 3 » Fel