Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

Ahogy látom, hogy Állia is kezd felengedni, úgy lazulnak el az izmaim nekem is, és dőlök hátra a széken immáron egy fokkal lazábban. Az csak egy dolog, hogy én nem szoktam túlzásba vinni az izgulást ilyen, vagyis inkább hasonló helyzetekben, ugyanis ilyenben még nem volt részem korábban. Szóval én még könnyedén kezelem az ilyesmit, és terelem a témát olyan közegbe, hogy oldjam egy kicsit a feszültséget, ezzel talán totál idiótát csinálva magamból, de teljesen más kérdés, hogy a lány hogyan viseli. Én sem feltétlenül tolerálnám magamat. De úgy tűnik minden oké, legalábbis úgy veszem észre, hogy még nem tervez hanyatt-homlok elmenekülni előlem.
 - Akkor még van egy éved felkészülni – mosolyodom el. Nem mondhatnám, hogy könnyű a képzés, de nyilvánvalóan lehetne ezerszer rosszabb is. Bár én elég nagy stréber vagyok ahhoz, hogy lelkiismeretesen mindent megcsináljak, és csak néha csússzak ki a határidőből, szóval nem tudom, más mennyire látja izzasztónak a tanulást. Nagyokat bólogatva és hümmögve mellé jelzem, hogy minden figyelmem az övé, aztán kis híján elnevetem magam azon, mennyire félreértettem. Mondjuk, annyira nagyon nem is, csak egy kicsit másik irányból, primitívebben közelítettem. Férfi vagyok, tessék elnézni.
 - Nos, remélhetőleg manapság már azért nem ez a mérvadó a szakmai tudással szemben, szerintem simán lenyomhatnál, ha arról van szó, sőt… ki tudja! Na meg, tök simán előnyt kovácsolhatsz abból, hogy nem nézik ki belőled, mikre vagy képes – morfondírozom hangosan. Nekem speciel soha eszembe sem jutott lenézni a lányokat, vagy akármelyik ellenfelem, mert épp a külső alapján ítéltem. Varázslók vagyunk, nem sokat számít, fizikálisan ki milyen adottságokkal rendelkezik, ha sok igét tud, és jók a reflexei.
- Hm, nem is tudom. Van valami hobbid? Milyen eredetű a neved? Kedvenc tantárgy? Bármi, ami eszedbe jut – sorolok fel hirtelen pár kérdést, ami hirtelen kipattan a fejemből. A kajára csak megrázom a fejem, igazából annyira nem érdekes, később is ráérek, sőt, talán még azt is túlélem, ha kihagyom és majd késő este a konyháról szerzek valami harapnivalót. – Remek ötlet! – széles vigyor, és már tolom is hátra a székem, hogy Állia mellett teremve a kezemet nyújtsam neki, és amennyiben elfogadja, arrébb kísérem, egy olyan táncparkettnek tűnő valahová, és már át is karolom, hogy táncolhassunk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Túl a vizsgákon, végre teljes nyugalomban teszem meg a jól megszokott hétvégi kis túrámat. A délelőtt nagy részét lent töltöttem a faluban, találkoztam Lillával is, megint nagybevásárlást tartottam a cukorkaboltban, pótolni kell a rohamosan fogyatkozó édességkészletet. Bár annak is elfogyott már a fele az együtt töltött idő alatt, de nem számít, ezzel még kihúzom valahogy pár napig, aztán ott van a dugi adag vészhelyzet esetére, és ha még az is elfogy, hát kénytelen leszek befejezni az egész napos hátsó meresztést, és ellátogatni a konyhára a manókhoz, térden csúszva könyörögni nekik némi süteményért.
Hátizsákom pántjaiba akasztott hüvelykujjal, idült vigyorral a képemen dúdolgatok magamban a folyosón, épp visszavonulót fújnék a mai napra, a klubhelyiséget megcélozva. Olyannyira a történtek, és leginkább Lilla hatása alatt állok még így is, hogy nincs a közelemben, hogy teljesen kimegy a fejemből mi is a mai nap jelentősége. A nemzeti ünnepünkön kívül, természetesen. Gondtalanul sétálgatok, azzal szórakozom, hogy a folyosó köveinek vonalán haladjak, aztán hogy csak a kövekre léphetek, néha kibillenve az egyensúlyomból. Elég idiótának tűnhetek egyébként. Egy húszas évei elején járó férfiú, aki olyasmivel játszik, amivel a nála tizenöt évvel fiatalabbak szoktak, körülbelül. Eddig sem törődtem túlságosan azzal, ki mit gondol rólam, pár ember kivételével, ők pedig pontosan tudják, hogy nem vagyok teljesen százas, asszem túl is tárgyaltuk a dolgot.  
Még a sutyorgás sem jut el a tudatomig, ami az épp mellettem elhaladó diákoktól származik, így nem is segítek magamon, hogy legalább valamennyi időm legyen felkészülni az elkövetkezendőkre, pedig ha egy kicsit odafigyelnék, tutira leesne, miről van szó.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Nos, a kellemes békeidőknek hamar lőttek, kis híján orra bukom, amikor meghallom a hátam mögül érkező éles hangot, amint határozottan a nevemet kiáltja. Egy pillanatra sem kell elgondolkodnom azon, kihez tartozhat, és már azelőtt tudom, hogy kivel fogok szembetalálkozni, amint megfordulok, mielőtt a szemem sarkából megláthatnám a szőkét, dühösen lépdelni egyenesen felém.
 És igen, ebben a minutumban hatalmasat koppan, amint leesik, miről is van szó és a fogaim között szűrve átkozom magam egy sort, amiért ennyire figyelmetlen voltam. Kicsit sem leplezve a szándékomat lesek körbe menekülő utat keresvén, persze esélyem sincs a lány ellen, no meg, a halogatás nem sokat segítene ezen a beszélgetésen. Mintha egy felvételen nézném, úgy tudatosul sorban minden külső tényező, ami mellett vakon elhaladtam az elmúlt pár percben. Ó, én idióta! Sejtettem, hogy túllövök a célon az interjú Mich-ről szóló részével, de eddig is túléltem valahogy.
Meglepetten szisszenek fel a bicepszemet szorító ujjak nyomán, és nézek a lányra hatalmas, ártatlan kiskutya szemekkel. Hogy ezután mi jön, azért nem vállalom a felelősséget, és tudom, hogy a lehető legrosszabb reakció, amit jelen esetben produkálhatok, és valóban elbúcsúzhatok az életemtől. Hm, szép volt, köszönöm a lehetőséget! Mindenkit szeretek, viszontlátásra! Ja, hogy mit reagálok? Biztos, hogy tudni akarod? Felröhögök. De olyan jóízűen, nem kínomban, tehetetlenségemben vagy attól, hogy tényleg berezeltem. Persze ezek közül mind érvényesül valamilyen mértékben, de nem. A nevetésem abszolút szívből jön, szinte még be is könnyezek.
- Ugyan már, Mich, ez csak egy cikk! És elengednél? Kezd fájni… - nézek a még mindig a karomat szorongató kezére, ami apró méretéhez képest elismerésre méltó erőt tud kifejteni. Az persze, hogy a lehető legjobb helyen kerítünk sort erre a kis konzultálásra, szintén csak most realizálódik. Remek!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Talán meggondolatlanul ejtettem ki a számon azokat a bizonyos szavakat az interjún, bár a túlélési esélyeimet azért sikerült közben kikalkulálnom, és a legkevésbé sem váratlan, hogy drága szőkeségünk totálisan kiakadt. Csak jó lett volna mondjuk a mai napot négy fal közt tölteni, és kivárni, amíg kicsit csillapodnak a kedélyek, esetleg még tükör előtt gyakorolni a védőbeszédemet, de hát, ember tervez...
Abba kéne hagynom a nevetést, amint Mich arckifejezése változik egy hangyányit harsány hangom hallatán. Micsoda alliteráció! Khm, szóval… igen, kellene, mégsem megy. Ismeritek az érzést, nem? Amikor tudod, hogy nem szabad, de egyszerűen képtelen vagy visszafogni magad. Nos, valami hasonló játszódik le éppen bennem, de nézzük a jó oldalát, életem utolsó perceit is jó hangulatban töltöm. A lány ujjai alatt egyre inkább lüktető eret, meg a fokozatosan egyre zsibbadóbb karomat leszámítva, kellemetlen érzés és a szabadságérzetem sincs a magaslatán a vasmaroknak köszönhetően. Ki gondolná, hogy ilyen erős...
- Az én drága Lillám…? Hogy… mi…? Itt miért tud mindenki minden olyasmiről, amiről még én sem tudok, he? – akadok fent ezen egy pillanatra, mintha a mondandója második felét meg sem hallottam volna, és valóban, a tudatomig nem egészen jutott el. Sőt, mi több, az eredeti témáról is megfeledkezem egy kicsit, bosszankodok magamban egészen addig, amíg valami erőteljesen meg nem kocogtatja a tudatom szélét, ráébresztve valamire, ami miatt megint széles vigyorra húzódnak az ajkaim, és még egy kis kuncogás is belefér.
- Te aggódsz valaki miatt. Csak nem...?! – izgatottan nézek a lányra, és bár tudom, hogy semmit sem fog mondani, villámgyorsan hárítani fog, talán fel sem veszi a megjegyzésemet, mint ahogy én is tettem a csókos résszel, mindenesetre minden vonását fokozott figyelemben részesítem, hátha észreveszek valamit.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

És mindezt feltétlenül ezen a folyosón kell megbeszélnünk? Igen, időközben a remek helyszínválasztás is eljut a tudatomig, lopva körbe is futtatom a tekintetem a folyosón, bár tök mindegy, az iskolának igen kevés szeglete van, ahol a titkok nem jutnak illetéktelen fülekbe, és hát, ez a legkevésbé sem az. Ezzel nyilván a Saint-Venant lány is tisztában van, de ahogy látom, nem igazán foglalkoztatja. Jó, engem nem zavar különösképpen a kamuvallomásom vonzata, hogy újabb pletykaalapot adjunk kapásból, szóval nem teszek megjegyzést erre vonatkozóan.
A vigyorom helyét egy pillanat alatt morcosan összepréselt ajkak veszik át, na nem, mintha akkora titok lenne, ami a pályán történt, a büfé környékén lézengők közül minden bizonnyal jó páran láthatták a csókot. Ettől függetlenül kiakasztó, hogy előbb kezd terjengeni az információ arról, hogy együtt vagyunk, mint hogy én magam megbizonyosodhatnék erről, ugyanis… nem, kimondva nincs köztünk semmi.
- Akarom tudni, mégis honnan tudsz te erről? Mindegy, inkább ne gyere a „megvannak a kapcsolataim” szöveggel – meglepően jól utánzom a hangszínét és az említett szöveghez illő arckifejezését, közben ujjaimmal mutatva az idézőjelet. Nincs miért letagadnom az állítását, így nem is teszem. Tessék, Bagolykő, újabb csámcsognivaló kis falatka. Mindenkinek ez kell, tudom én.
A karomon tovább szoruló marok nekem már bőven elég árulkodó jel, még ha a kisasszony tökéletes pókerarca meg sem rezdül a szavaimra. Nem engedheti meg, hogy hibázzon. Az a kifejezetten idegesítő vigyor Mich minden egyes szavával egyre szélesebb lesz, és az elvetemült gondolat, ami most még formálódás alatt van a fejemben, tutira a vesztemet fogja okozni, ha eddig még meg is úsztam volna egy kis karszorongatással.
- Nem- e? – harapok az ajkamba, hogy elfojtsam a vigyorom, majd kihasználom minden előnyét a meglepetés erejének. A kezem szorosan a lány derekára simul, nem épp óvatos mozdulattal nyomom a hozzánk közelebb eső falhoz, a másik kezem, amit eddig szorított pedig valahol a válla, nyaka vonalában támaszkodik a falnak, nem hagyva túl sok lehetőséget a menekülésre egyik irányból se. Mindeközben pedig olyan szenvedéllyel csókolom meg, ahogy az csak telik tőlem, derekán lévő kezemmel végigsimítok az oldalán.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Mennyi esély van arra, hogy a lány most már dühösebb, mint amikor meglátott a folyosó másik feléről, és utánam kiáltott? Márpedig eléggé úgy tűnik, hogy eléggé kihúztam a gyufát. Heves vérmérséklet ide vagy oda, gondolta volna a franc, hogy ennyire a bögyébe kerülök egy hülye interjú miatt! Hiszen mindennapos, hogy ugratjuk egymást ilyesmivel, már önmagában az is csoda, hogy nem boronáltak össze minket. Pedig fiú-lány még csak nem is találkozhat anélkül, hogy ne kiáltanák ki őket rögtön szerelmeseknek, ehhez képest pedig mi röhögünk, ugratjuk egymást, Mich-en tesztelem a csajozási praktikákat, amijeim egyébként nincsenek és soha nem is használok ilyesmit, de jó buli szokott lenni, ezért mindig kitalálok valami hülyeséget.
- Ha így lenne, nem akarnál menten felrobbanni. Vagy engem felrobbantani. Mindegy, ismerd be, hogy született tehetség vagyok! – legyintek a beszólásra, és fényezem még kicsit magam, ugyanakkor tudom, hogy ezzel még inkább szétkapná az arcom, ha tehetné. Túlságosan csinos az hozzá, hogy bántson, tudom én… huh, még jó, hogy ezt nem mondtam ki hangosan.
Hiába erősebb, mint amit kinézne vékony, törékenynek tűnő alkatából az ember, mégiscsak egy fejjel magasabb és kétszer szélesebb vagyok nála, így nem nehéz akarata ellenére sakkban tartanom. Bár nem is tiltakozik különösebben, leginkább valami rúgkapálásra számítottam, arra nem igazán, hogy viszonozza a csókot… _így. Meglepettségem max egy pillanatra érezhető csak, aztán már egész testemmel a lánynak simulva folytatjuk, egészen bele is feledkezem az egész hirtelenségébe.
- Felmerült benned ilyesmi? – már épp kikérném magamnak, hogy én, a levitás Don Juan – igen, olvastam – akár csak képes lehetnék arra, hogy rosszul csókoljak, miután eltolt magától. Aztán a térde szép ívben lendül, és pontosan ér célt. Összegörnyedek, a hasamra szorítom a kezem, küszködök, és nem tiltakozom, ahogy tesz pár távolodó lépést.  – Durván szereti… - nyögöm az épp elhaladó, leplezetlenül bámészkodó diákoknak, meg a közelben lévő döbbent portrénak, aztán amint járásképessé válok, elsántikálok a tetthelyről.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Azt azért nem mondhatnám, hogy minden kétségem egy-kettőre szertefoszlott volna a visszaköltözésünk által, de azért dobott egyet a hangulatomon. Megváltás volt a hűvös kastély a hosszas kényszernyaralás után, pláne így a vizsgák előtt, amikor már jó stréber lévén épp bepánikoltam volna tőle, hogy nem fogok tudni rá felkészülni. Mert ki az, akinek van kedve, energiája, motivációja nekiállni abban a dög melegben tanulni, he? Az eltökéltség nem elég, higgy nekem.
Így nem is olyan meglepő, hogy szinte azonnal meg is rohamoztam a jól ismert, csendes, könyvillatú, totál biztonságot nyújtó könyvtárat. Már azoknak persze, akik ismernek, és láttak az őrület határa felé sodródni. Jó, ez így erős túlzás, csak kezdtem egy kicsit rosszul érezni magam felkészületlenségem miatt.
Egy nagy halom könyvet lebegtetve magam előtt kerülgetem a kupaccal együtt a folyosón elhaladó diákokat, jó vaskos köteteket cipelek, bár még a felén sem rágtam át magam, muszáj kiegészíteni a tudástárat valamivel. Egyelőre a legkevésbé sem hiányzik, hogy az észak magyar időjáráshoz viszonyítva kellőképp fülledt melegbe kimerészkedjek, jobb híján pedig… maradt ez, mint elfoglaltság. És tényleg nyakamon a záróvizsga, szóval tökre érthető, hogy bármerre is megyek, tutira van nálam valamilyen szakkönyv. Bár Lilla nem feltétlenül csattan ki a boldogságtól, amikor elvesztem a beszélgetés fonalát, és magamban már átkokat és bűbájokat sorolok kényszeresen…
A könyvtárban honoló csendhez képest hangos puffanással landol az asztalon a kis csomagom, majd lehuppanok melléjük egy székre, és pakolászok egy sort, mire előkotrok minden szükséges cókmókot. Csak miután már kényelmesen elterpeszkedtem, veszem észre az asztal másik végében, a szemközti oldalon ülő fiút. Majdnem leesek a székről.
- Kicsi a világ! – döbbenek le. – Mint a régi szép időkben, hah? – vigyorodom el végül, de totál lefagytam. Pedig hallottam már a nevét, már azzal kapcsolatban, hogy ide jár, nem is kéne ennyire meglepődnöm.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

A nagy zajongás közepette grimaszolva tekintek körbe, kicsit összehúzva magam, már előzetesen tartva attól, hogy mindjárt megjelenik mögöttem a könyvtáros néni – akit nem is tudom, miért nénizek, hisz’ nem lehet sokkal idősebb nálam –, hogy leteremtsen a rendbontásért. Egyetlen pillanat alatt szertefoszlik minden aggodalmam, sőt, szinte el is felejtem, mitől is tartottam annyira az imént, amikor meglátom az ismerős szőkés fürtöket és a szinte fekete szempárt, amint igyekszik a közvetlen közelében történő csendháborítás ellenére is koncentrálni.
Az pedig, hogy kis híján lezakózom a székről, egy cseppet sem túlzás – újabb csikorgás és nyikorgás, amit hallhatunk, erre azonban már érkezik egy ingerült pisszenés a szomszédos asztalnál magányosan tanulni próbáló hölgyeménytől.
Bocsánatot kérni is elfelejtek az inzultus miatt, annyira meglepődöm és pulzusom az egekbe szökik a nagy örömködésben. Ha a viszontlátás nem a könyvtár kellős közepén történik, most minden bizonnyal egy oktávval magasabb hangon és hosszas időre megszégyenítve magam, dobnám el minden férfiúi büszkeségem, és az izgatottságtól sipákolva vetném Martin nyakába magam. És ha az alapvető problémától eltekintünk, már csak a magasságom és velejáró kilóim miatt sem feltétlenül lenne ilyesmire vetemednem. Talán így jártunk mindketten a lehető legjobban – köszi sors, de tényleg!
Szóval, félretéve a „mi lett volna, ha” részt: igyekeztem visszafogni magam, és a székről felpattanva nem fellökni azt, mindemellett pedig nem kiadni semmiféle hangot izgatottságomban. Martin habozása láttán képtelen vagyok tovább tartani a bárgyú-döbbent arckifejezést; elvigyorodom és egy talán némileg gerincropogtató ölelésben részesítem a srácot.
- Merlinre, jó újra látni, Martin! – közlöm, miután letelepszünk egymás mellé. Aha, asszem a naaagy tanulási terveknek annyi. – Hogy én mit keresek itt? Nem rémlik, hogy láttalak volna Madagaszkáron, mikor iratkoztál be? – németül is körülbelül akkoriban beszélhettem utoljára, amikor végeztem a Herzbergben és utoljára láttam a fiút. Ah, az öcsém lehetne!
- Tudod, gondolkodtam az aurorképzésben… erről még talán beszéltünk is anno. Jó ég, milyen rég volt már! A gyökereim pedig ehhez a kis országhoz kötnek, a suliról pedig csak jót hallottam, így adott volt a dolog. Ha minden jól megy, idén végzek – magamhoz képest rövidre veszem a mesélést, kizárólag azért, mert sokkal jobban érdekel az, hogy Romberg mi a frászt keres itt. – És te? Milyen szak, és hogyhogy itt és miért nem tudtam én erről hamarabb?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Hatalmas, csillogó kiskutyaszemeket meresztek rég nem látott barátomra, úgy legeltetem rajta a pillantásom, mintha bármelyik momentumban csak úgy, huss! Eltűnhetne. Mint ahogy egyszer csak ide ette a fene, pont a Bagolykő könyvtárába. Pont abban az évben, amikor végzek. Neeeem, nem kezdjük a negatívval! Szóval, khm… Egy kicsit talán zavarba ejtő is lehet, amit éppenséggel leművelek, de Martin ismer, és annyit elárulhatok, hogy évekkel ezelőtt sem voltam sokkal normálisabb. Legfeljebb egy kicsit meglepődik, nem tegnap volt, amikor ezt legutóbb ilyen közelről, életnagyságban is tapasztalhatta.
Egy kis történelmi gyorstalpaló, avagy mit érdemes tudni kettőnk barátságáról: ah, ez a cukorpofa gyerek ezzel az örökké kíváncsi tekintettel itten, a fogadott öcsém! Bár ezt ő még nem tudja. Egy suliba jártunk Svájcban, és én voltam a… hogy is hívják ezt itt? Mentor? Örökbefogadó? Ja, igazából önkéntes pártfogója, amiből később izgalmas és nagyon szép emlékekkel teli, már-már testvéri ragaszkodás alakult ki köztünk. Mondjuk ki: szeretem ezt a kis szöszkét! És ez most egy cseppet sem volt b***s, áh, dehogy.
És most itt van, értitek ti ezt?! A logikus gondolatmenetet végigjáratva fejben, miszerint ez a kastély televan mindenféle nemzetiségű, és nagyon vegyes iskolákból szalajtott diákokkal, ennek egyáltalán nem kéne döbbenetes infónak lennie.
- A nyelvtanulással szívesen segítek, ha problémába ütközöl. Azt pedig, hogy korábban nem sikerült összefutnunk, minden bizonnyal kedves Murphy barátunk intézte így – vonok vállat. Igazából nem számít, mivel most itt vagyunk. Olyan sok mindenről nem maradtunk le. És a magyar oktatást pedig rém egyszerű okból ajánlom fel, ami egyértelműbb nem is lehetne – mert az anyanyelvem. Amíg túl nem lendülünk a sztorizgatás részen, meg azon, hogy még mindig csak egy kicsi választ el a hiperventillálástól, talán képesek is leszünk a tárgyra térni. Már amennyiben szüksége lesz rá, nem tudhatom, hogy áll a dologgal.
- Ereklyekutatás, ah! Izgalmas és veszélyes pálya – hm, mintha ismerős lenne a téma. – Ja, hát… ha sikerül időben végeznem ezzel a halommal itt. Nem vészes amúgy, tutira élvezni fogod! Jól mondod, ha a mesterképzéssel megvagyok, jöhet egy kétéves egyetemi képzés Tatán, és csak aztán lesz belőlem hivatalosan is auror. Ne is mondd, annyi mindent szeretnék mondani, meg kérdezni, hogy… nem is tudom, mivel kezdjem. De leugorhatnánk majd a faluba egyik este inni valamit, csak kényelmesebb lenne, mint a könyvtár kellős közepén suttogni – szélesedik a vigyorom. Ez így kimondva annyira nagyon… jellemző. Úgy értem, a helyzet. Még véletlenül sem tudtunk volna valami átlagos szituban leművelni ezt a viszontlátási akciót.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Lüktető fájdalom járja át az egész testem, a lábfejemből kiindulva. Apró mozdulatot teszek csupán, de kis híján elájulok a vele járó eget rengető égető-zsibbadó hullámtól, amit magával vonz. Elfojtottan nyögök fel, és fél szememet résnyire nyitva mérem fel a terepet. A gyengélkedő egyik ágyán fekszem – természetesen. Csakhogy halványlila gőzöm sincs, hogy kerültem ide. Pedig meglehetősen biztos vagyok benne, hogy nem ájultam el, és senki nem kapott a hátára a szuperhiró megmentőt játszva. A reccsenésre és arra a szörnyű érzésre tisztán emlékszem. Nem néztem a lábam elé, és rosszul léptem. Teljesen rám vall ez a baki, már hogy egy ilyen egyszerű, jelentéktelen félrelépés miatt töröm-zúzom össze magam, semmi komoly, hősies tett…
Az időzítésről pedig… inkább ne is firtassuk.
- Megmaradok? – rekedtes hangom nyöszörgésbe fullad, de azért még kivehető a kérdésem. Büszke férfiként nem tagadom, előfordulhat, hogy kicsit nagyobbnak látjuk a bajt, mint amekkora. Ez csak egy törés – remélhetőleg –, jobb esetben csak egy csúnya ficam, hamar rendbe fog jönni. Gondolom, legalábbis. Rosszcsont gyerek létemre mindig hatalmas szerencsém volt, és nagyon ritka esetben szorult ellátásra a csintalankodás közben szerzett sérülésem. Bár egyszer betörtem a fejem. Meg a karomat is. És az sem kizárt, hogy fejre ejtettek már születésemkor.
- Nem vagy te túl fiatal javasasszonynak? – kérdezem. A testemet intenzív ütemben ostromló fájdalomtól elhomályosult tekintetemmel annyit azért ki tudok venni, hogy valami vörös leányzó sürgölődik körülöttem, ami éppenséggel még kedvemre is lenne, ha nem foglalná le mindenemet a szenvedés. De komolyan, állatira fáj!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Bízom benne, hogy annak a rettentően gusztustalan ízű trutyinak köszönhetően nem lesz szükségem mankóra, meg ilyenekre. Annyi lépcső van a kastélyban, kizárt dolog, hogy ez működőképes lenne… Egyébként pedig különösen kényelmetlenül érzem magam az ilyen steril helyeken, semmi szép emléket nem tudok előkaparni az orvosok kapcsán, mert oké, meggyógyítanak, hatalmas köszönet és gratula nekik azért, hogy a munkájukat végzik. De mindig kínnal jár, ha már odáig jutok, hogy szükségem van a segítségre. Ráadásul a felnőttekkel már nem is beszélnek olyan kedvesen, sőt, matricát sem kapok. Gonosz egy világ ez.
A párna kényelmetlenül begyűrődött a lapockám alá, és bár eléggé messze van e testrésztől a sérült végtag, nem kockáztatok további szenvedést. Inkább… nos, szenvedek attól, hogy nyom az az átkozott textil. Ah, a legjobb lenne, ha csak szimplán befognám. Mármint megszűnnék komolyan gondolkodni, nem tesz jót. Vagy csak az agyam ne kavarná meg indokolatlan gondolatmeneteimet még inkább, amúgy is eléggé hasogat a fejem, ez így nem valami kellemes kombináció.
- Mégis kitől kéne kérdeznem, te értesz hozzá, nem? Persze, mert ez tökre ilyen egyszerűen működik – forgatom a szemeimet. Tegezem, mert fiatal, legfeljebb majd kikéri magának ezt a tiszteletlenséget, és akkor majd esedezem a bocsánatáért.
A tetoválások csak most tűnnek fel. Eddig nem igazán volt miért különösebb erőfeszítést tennem a környezetem felmérése kapcsán, a kérdése azonban felkelti az érdeklődésem. Még mindig pokoli érzés, ami a bal lábamban megállás nélkül tombol, kis időközönként még különböző erősségű szúró érzés is végigszáguld az egész testemen. Bár ezt már egész jól, összeszorított fogakkal és legfeljebb visszafogott szisszenéssel tűröm, a lány kíméletlen vetkőztetési módszerét hangos ordítás, amit cifra, többnyelvű káromkodásroham követ.
 - Most már rohadtul biztos vagyok benne, hogy nem vagy hivatásos – szűröm fogaim közt a szavakat, és igen, szándékosan fogalmazok kétértelműen. De nem, egyáltalán nem néz ki úgy a vörös, mintha kedve lenne viccelődni. Bizalmatlan pillantást vetek a lányra szavai hallatán, és kétlem, hogy lenne más választásom, mint szót fogadni. – Nem fog fájni… ezek után még higgyem is el. Oké, csak… csináld már!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Hatalmas, döbbent szemeket meresztek a lányra. Felmerül a kérdés, hogy ha nem ő a javasasszony, akkor éppenséggel mi a kénköves ménkűt keres itt, illetve mire fel beszél velem így? Igazán adózhatna némi tisztelettel az idősebb felé, aki ráadásul harci sérülést szerzett… hm, gyaloglás közepette az egyik láthatatlan lépcsőfoknak köszönhetően. Ha azt mondanám, hogy nem alakul túlságosan fényesen a mai napom, hihetetlenül szépen és kulturáltan fejezném ki magam. Márpedig egy úriember nem ejt ki a száján trágárságot, csakis indokolt esetben!
- Nem szép ilyen lekezelően bánni a beteggel – húzom el a számat. Értem én, hogy ez a csaj most itt megteheti, mert erősen hátrányos helyzetből indulok vele szemben, meg tetkók és keménykedés, de hát, no! Ideje volt hangot adnom gondjaimnak, ha már férfiúi büszkeségemen úgy keresztültiport, hogy legfeljebb csak hamvai tanúskodnak bágyadtan, szétszórva valahol a kényelmetlen ágy mellől arról, hogy valaha ilyenem is létezett. Szomorú történet.
- Mintha lefoglalt volna valami más ahelyett, hogy a karjaidon lévő firkákat bámuljam – duzzogok. Mint egy kisgyerek. – Amik egyébként elég csinik – teszem hozzá. Őszintén, de inkább attól tartva, hogy még meg is csavargatja a bokámat, mert nem tetszik neki a kifejezésmód. Most, hogy végre anélkül tudok körülnézni, hogy megpusztulnék a fejemben szóló brutális dobkoncerttől, elég egyértelmű, hogy egy diákkal van dolgom. Arra ugyan van esély, hogy gyógyítónak készül, és azért dekkol itt, de bizonyosan köpeny fedné a testfestést a kíváncsi páciensek szeme elől, ha professzionális munkaerőként lenne jelen.
Meg sem merek mukkanni a továbbiakban, minden porcikám megfeszül az erőfeszítésben, ami a nyugton maradással jár. Hiperaktív gyerek vagyok, komoly feladat az ilyesmi. Csak várakozásteljes, sürgető pillantássommal próbálom ösztökélni a vöröst, hogy álljon már neki annak a… bárminek is, amit éppen szándékozik tenni. Nem, még mindig nem túl biztató a tudatlanság, meg hogy nem bájitalt nyom a kezembe rögtön, de nem feleselek. Végtére is, csak segíteni akar. A maga sajátos módján.
- Mit csinált… csinálsz? – kérdezek rá, amint abbahagyja. Tényleg nem fájt, nem jobban, mint egyébként, viszont őszintén ötletem sincs, hogy milyen… képessége van, vagy tudom is én, amivel bűvészkedik ott a lábamnál. És rendes stréber módjára eléggé… tudni akarok mindent.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Nem igazán foglalkozva a házam asztalán tornyosuló méretes csomagmennyiséggel, vagy éppenséggel azzal, mennyire fogok kilógni a pirosak közül a levitás szerkómmal, szó nélkül telepszem le Lilla mellé. Kétlem, hogy bárki is firtatná a körülöttünk ülők közül, hogy mi a frászt keresek itt, az elmúlt évben eléggé megszokhatták a jelenlétem, hiszen szinte mindennapos volt, hogy átültem hozzájuk valamelyik étkezés alkalmával. Ha pedig bárkit is kényelmetlenül érint a dolog… hát, majd kinyitja a kis száját.
Ha minden a terv szerint haladt volna, most nem is ülnék itt, hanem egyetemi orientációs napon vennék részt, vagy épp lepacsiznék a lakótársammal. De semmi sem aszerint történt, ahogy vártam, és hiába lovaglok azon, hogy hol lehetnék most. Nem vagyok híve az önmarcangolásnak, és amúgy is tökéletes helyen vagyok: Lilla oldalán, apró ujjait az enyémek közt tudva. Kíváncsian várom, mit tartogat erre a jubileumi évre a vezetőség, bár tenyerembe támasztott, grimaszba torzuló arcom nyilván nem éppenséggel erről árulkodik. Hallgatom, ahogy az eridonos banda vidáman sztorizgat, hatására néha halvány mosolyfélére görbül szám ép, mozgatható fele.
- Év végén VAV. Asszem jobb, ha összekapod magad, kisanyám – vigyorodom el Lili felé fordulva, rendezve szétcsúszott arcvonásaimat. Tudom, hogy a lány nem fogja félreértelmezni a párkapcsolatokban épp nem feltétlenül szokványos megszólítást, sértődés meg aztán pláne szóba sem jöhet. Szerencsém van vele, tényleg. Nem sokan tolerálnák azt a fajta és mennyiségű baromságot, amit egy átlagos nap alatt leművelek.
- Van tipped, mi lesz a mostani évnyitó bónusza? – tényleg érdekel, de csak felvezető figyelemelterelésnek szántam. Elég zűrös nyarunk volt, így nem is volt lehetőségünk rendesen kihasználni a pihenőidőt. És Lilla rengeteg áldozatot hozott értem. Szóval itt az ideje, hogy egy régi tervünket, és nagy álmát végre valahára valóra váltsam. – Arra gondoltam, hogy elvinnélek síelni Svájcba.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

- Rossz hozzáállás! És tudod jól, hogy segítek, mindenképpen átrugdoslak rajta… amúgy is, annyira nehéz nem lehet – vonok vállat, miközben finoman végigsimítom a libabőrös kacsóját. Mindenki szidja a vizsgát, de egész sokan végeznek kifejezetten jó eredménnyel, csupán ebből következtetek, egyébként pedig gőzöm sincs. Mivel nem itt végeztem el az alapképzést, nem is találkoztam a hírhedten szívatós feladatsorral, leginkább megnyugtatásnak szántam szavaimat, mert hát… nincsen lehetetlen. Végtére is, van egy kényszeresen agyát tágító, valamit folyamatosan olvasó, okoskodó pasija, ez azért nem utolsó dolog. Bár azzal nem igazán tudok mit kezdeni, hogy legfeljebb félóránként eltereli valami különösen érdekes dolog a figyelmét. Mondjuk egy alig látható karc tüzetes vizsgálata, vagy áttér a ’hogyan akasszuk ki rekordidő alatt Tilda nénit és Arnoldot a könyvtári könyvek sarkának behajtogatásával, esetleg céltalan lapozgatással éppen csak észrevehető gyűrődést okozva’ nevezetű játékot. Ami nyilván teljesen tudat alatt zajlik, és nem is Lilla tehet a néha túlzásokba erős eső könyvszeretetemről.
- Nem emlékszem, hogy láttam volna ilyesmit korábban – ráncolom a homlokom. – Biztos átaludtam. – Nem kizárt. Tudom, hogy keményen próbálkoznak az ilyen kötelező programok izgalmassá tételével, de… nos, a helyzet az, hogy nehéz lekötni a figyelmem, főleg, ha elém pakolnak egy kisebb halomnyi kaját, amit öt perc alatt beburkolok. Aztán kajakóma, akár atombombát is robbanthatnának mellettem...
- Hogy én? Dehogyis… - ja, tökre jól kamuzok egyébként. Se. Végül aztán kinyögöm terveimet, cserébe kapok az ölembe egy jó adag töklevet a taláromra, illetve az alóla éppen kilógó farmeromra. Őszintén? Az hagyján, hogy a mögöttünk felbukkanó Tamás jelenléte nem jut el a tudatomig, de az öltözékemet beborító hideg löttyöt is csak enyhe fáziskéséssel veszem észre. Mire már mindenki röhög, Lilla arca vörösre vált, ami ugyanúgy megmosolyogtat, mint bármikor máskor. Ezt nem lehet megunni. A legkevésbé sem érdekel, hogy röhej tárgyává váltunk, csak legeltetem a szemem a lányon, igyekezvén a lehető legkevésbé bárgyú pofát vágni.
- Nem történt semmi – aha, ismét kicsit megkésve eszmélek fel. Átbújtatom a kezem a háta mögött, és a derekánál fogva még közelebb húzom Lilit, fejemet az övére hajtva. – Tudom, hogy kockázatos az expedíció… de el sem fogom engedni a kezed, úgy talán nem fogod összetörni magad. Novemberre gondoltam, mit szólsz? Vagy karácsonykor is mehetünk, amikor csak szeretnéd – leheletnyi homlokpuszival megspékelve tálalom a terveket.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Jót vigyorgok a német akcentuson, a keményen megnyomott mássalhangzókon. Bár jómagam is törekszem a legjobbra és hiába beszélek folyamatosan, majdnem anyanyelvi szinten több nyelven is, kétségtelenül kihallható szavaimban a magyarokra oly jellemző kiejtésmód. Ezért is inkább csak elismerően bólintok egyet, tudom jól, hogy kis országunk szavajárása és pláne nyelvtanának nehézsége magasan veri legtöbb európai társunkét. A szórakozás említésére pedig csak mindent-tudón somolygok, mint aki azonnal el is kezdte ördögi tervének szövögetését, melyik kocsmában fognak részegedni a legközelebbi alkalommal. Ja, gondolom nem meglepő, ha most azt mondom, pontosan ez is történt. Bár egyikünk sem az ocsmány módon sárgaföldig magát leivó típus, azért csak élvezetesebb valami laza itóka mellett kibeszélni mi minden történt velünk, mióta nem láttuk egymást.
 - Teljesen igazad van, egy csomó időnk van még bepótolni az elmaradásunkat – nem elég, de valóban semmivel sem vagyunk elkésve. – Nézd, ha valamire akar az ember időt fordítani, hát meg is teszi, így vagy úgy – vonok vállat mosolyogva. Nincs miért aggódnunk, ha az ország másik felében is leszek, ott vannak a levelek, illetve… hát, bőven van okom visszajárni, amikor csak időm engedi, hát még ezek után!
Olyan hihetetlen ez az egész! Napját sem tudom már, mikor láttam utoljára – bár ha megerőltetném azt a nagy buksimat, biztosan kitalálnám –, és mégis úgy beszélgetünk most itt, olyan zavartalanul, mintha csak a minap hagytuk volna abba legutóbb.
- Egy percig sem kételkedtem benne – szabadkozom hangosan egy ártatlan mosoly kíséretében. – Mit szólnál a hétvégéhez? Addig kitalálok valami… nem mindennapit. Igen, én is azt mondom, hogy menjünk valamerre, mondjuk, a társalgóba. Közel van, nem zavarunk senkit és nem kell visszafognunk magunkat – és meg sem várva a válaszát, már pakolódni is kezdek. Ha a helyszínválasztás Martinnak nem tetszik, útközben variálhatunk még rajta. Közben fülig érő vigyorral válaszolok a kérdésére, a többnyire részletekbe menő mesedélutánt viszont már csak a folyosón kezdem el, ügyelve arra, hogy a fiú is szóhoz jusson. – Ó, persze, minden a legnagyobb rendben. Mi több!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

- Minden jogom megvan szenvedésemnek hangot adni ilyen fájdalmak mellett – tiltakozom, szó sincs itt hisztiről. Egészen máshogy néz ki az, ha valami a kelleténél hevesebb reakciót vált ki belőlem, és mindent bevetve, valóban némileg idegesítően kampányolok a saját igazam mellett, vagy nyögök fel az indokoltnál nagyobb beleéléssel, és egy oktávval magasabb hangon, amikor az orrom előtt bánnak túl keményen az ősöreg könyvekkel. Mindenesetre diplomatikusnak szánt érvelésem közepette hangom megbicsaklik a bokámba nyilalló émelyítő fájdalomtól. Vajon, ha rálesnék, hogyan néz ki a lábam, elájulnék?
Inkább csak nyugton maradok, igyekszem nem túlságosan ficánkolni és elfeledni azt a traumát, amit a kíméletlen vetkőztetés okozott. Más helyzetben… áh, nem, ez már sok.
- Nicsak, mosolyogni is tud! Sokkal jobban áll, mint a ’megkeserülöd, hogy megszülettél és még ilyen pancser is vagy’ arckifejezés – közlöm, bár erősen kétlem, hogy pont ezzel fogom arra ösztökélni, hogy megenyhüljön és a szadizás helyett inkább egy ehhez hasonló, bájos görbével a szája sarkaiban mondjon valami kamu szöveget figyelemelterelés céljából. Csak úgy, mint a valódi ápolónők. És minden bizonnyal jobban járok, ha ezt magamban tartom.
Mennyi esély van arra, hogy a furcsa, nem fájdalmas, nem kellemetlen, de nem is jóleső bizsergés alatt szinte érzem, ahogy a csontom nagyon lassan ugyan, de helyrerakódik? Összevont szemöldökeim közt mély barázda árulkodik a szükségtelen erőkifejtésről, amit agyam rejtett zugainak átkutatására fordítok, a megoldást keresvén: mi a szentséges… akármi történik velem. Hozzátenném, befogni a számat és türelmesen kivárni, míg a lány hátradől, és csak aztán utat engedni kíváncsiságomnak, különösen komoly feladatnak bizonyul. De megteszem, mert belegondolni sem merek, mit tenne a vörös, ha pofátlan módon félbeszakítanám a gyógyítás folyamatát.
- Amorf… - hogy a rám szegeződő vérvörös tekintet folytja belém a szót, vagy az ismerősen csengő kifejezés, magam sem tudom. – Hm, erről már tutira olvastam valahol. Ritka képesség. Ez fantasztikus! Szóval, és izé, származik neked bármi hasznod abból, hogy most helyreraksz, a kellemetlen mellékhatásokon túl? Nem, mintha bánnám, félre ne érts, ez igazából… - teljesen fellelkesülök, de közben csendre int, én meg jól nevelt páciens módjára egy szájbiggyesztés mellett leállítom magam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Bejárati csarnok

És elérkezett a várva várt nap!
A mindezt előrejelző levél címzésére csupán egy pillantást vetettem, azonnal felismertem a kanyargós kézírást, és úgy ültem le a klubhelyiségben lévő kanapék egyikére, mint bármikor máskor: várva a helyzetjelentést, mi történt a távoli, otthonnak nevezett kis városkában. A lefirkantott két sor láttán homlokomat ráncolva szükségeltetik néhány másodpercnyi bootolás, hogy felfogjam: „Szombaton érkezem, délelőtt tízkor ér be a vonatom. Alig várom, hogy lássalak! Testvéred” Melyik? Érkezik? Mi a frászról hadovál a húgom? Olyan hirtelen pattanok fel meglepetésemben, amint megviselt agytekervényeim a helyére rakják a kirakós darabkáit, hogy a lendülettől kis híján orra is bukom közvetlen utána.
Most pedig – természetesen – késve, szinte futva közelítek a bejárati csarnok felé. Szerettem volna lemenni az állomásra húgom elé, de erről asszem már lecsúsztam. Rég láttuk már egymást, az izgatottságtól percenként liftezik a gyomrom, hát még, ha belegondolok, hogy ezentúl mindig elérhető távolságban lesz, csupán egy karnyújtásnyira. Mintha ezer éve lett volna, hogy egy iskolába jártunk és szinte minden nap találkoztunk. Személyesen. Nem csak az elfoglaltságtól függően pár naponta váltott levélből hallunk a másikról. Levakarhatatlan vigyor terül szét az arcomon, egy kicsit talán elvetemültnek tűnhetek tőle, de szerencsére a diákok többsége kihasználva a hétvégi szabadságot, még csak mostanában ébredezik.
- Várkonyi Fruzsina! – hangom mély basszusa visszhangozva dübörög végig a csarnokon. Amennyiben legdrágább kishúgocskám felém néz, a szokásos csálé vigyorral találkozhat szembe, az övénél sötétebb, kócos tincsekkel és csubakka arcszerkezetével. Megrohamozom: futni kezdek felé, csak az utolsó métereken lassítok kicsit, méretbeli különbségeinket számításba véve, de semmi nem állíthat meg. Ráugrom, a nyakába csimpaszkodva, majom módjára lógok rajta, lábaimmal is tartva magam. Igen, mind majd’ kilencven kilómmal. Bízom benne, hogy ha borulunk, nem csattanunk túl nagyot, hogy első napjait kapásból a gyengélkedőn kelljen töltenie, de megszokhatta már, hogy két elvetemült fiútestvér esetében néha megfordulnak a nemi szerepek, és mindenre számítani kell. – Végre itt! Hogy tetszik? Más, mint Svájc, mi?  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

A sikeres BK Boys performanszok után nagy lett a csend, így amikor meghallottuk, hogy a karácsonyi bálon van lehetőség a fellépésre, Norbival azonnal elkezdtünk ötletelni. Így alakult hát, hogy bár nem az eredeti csapatfelállásban, de majd’ háromszor annyian összeálltunk, immáron profi táncossal gazdagodva Helena személyében, aki volt olyan nagyon kedves, és megvalósította kívánságainkat egy mutatós koreográfia képében. Nem volt egyszerű begyakorolni, összeegyeztetni a teendőket, ugyanis szinte minden házból, minden korosztályból sikerült magunkhoz csábítani a diákokat.
Talpig feketében és egy – igazából üres – ajándékdobozzal várom, hogy sorra kerüljünk, közben Norberttel cseverészek, meg Norinával is váltok egy pár szót, természetesen, hiszen ő lesz a partnerem ez alkalommal. Az első hatos után a mi lányaink kerülnek rivaldafénybe, aztán Ward és Adrian – rellonosok, rellonosok mindenütt! – mellett jómagam is színpadra lépek. A sok gyakorlásnak hála egyszerre mozgunk, és nem is rontunk. Legalábbis nem feltűnően. A kezünkben lévő dobozzal szórakozunk, aztán a lányok is visszatérnek, még egy pár mozzanat közösen, és váltás. A megjelenő Ninát emelgetjük, mi, fiúk, és hát lássuk be, nincs is nehéz dolgunk, amilyen pihekönnyű a kisasszony. Ezután jöhet az összes páros, szépen felvesszük a térformát, és a megfelelő zenerészre dansz! Vigyorgok és éneklek felváltva, ugyanolyan jól érzem magam most is a parketten, mint a tehetségkutatón. Félrehúzódva a lányok egyéni produkciójának is teret adunk, hogy aztán egy hatalmas egésszé összeállva együtt is ropjuk még egy kicsit. A végén még pár teljesen random mozdulat, jókedvű ide-odaugrálás, aztán elhalkul a zene.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

- Te jó ég, ennyire csak nem lehetsz béna! Harmincszor? Hát mi a frászt kell ahhoz csinálni, hogy több, mint harmincszor… ó! – már majdhogynem hevesen gesztikulálni kezdek, egy pillanatra megfeledkezve a testem másik végén tompán lüktető fájdalomról, közben pedig úgy akadok meg mondandómban, mint aki megvilágosodott épp. – Vagy csak enyhe mazochizmus játszik közre.
Fogjuk a szédülésre és a kínjaim által elhomályosodott tudatra, hogy ilyen merész kijelentéseket teszek, annak kezei közt, aki épp az életemet menti. És teheti is még kellemetlenebbé, ha tippelnem kéne. A negyed órás nyugton maradás legnehezebb része leginkább az, hogy lehetőleg csendben tegyem. Körbejáratom tekintetemet egy faliórát keresve, de nem lelek, nyilván kiesik a látómezőmből, így marad a báránykák számolása. Azt is elölről kell kezdenem vagy ötször, mert vagy belekavarodok a nagy számokba, vagy az izgatottságtól elfelejtem, hol tartottam és már nagyon fészkelődhetnékem támad, ahogy érzem a kiszabott idő lejártát. Megállás nélkül jönnek is a szavak, amint tehetik, tekintetem pedig hiába függ a lányon, olyan légiesen suhanok el az amúgy egyértelmű jelek felett, miszerint a legkevésbé sem érdekli lelkesedésem, mi több, kifejezetten idegesítem, mint egy kecses balerina. Uh, ezt most elképzeltem – az indokolatlan fintor az újabb csendre ítélt percek alatt ennek a hab testemre feszülő sztreccs overálnak szól. Ugye? Nyami.
- Ó, igen, izé, basszus… bocsi. Nem is gondoltam bele, hogy ez nem a legalkalmasabb most – azért még elhadarom, mielőtt újra, az utolsó és leghosszabbra nyúló szakaszra is el nem hallgattatna. Szándékoztam volna felajánlani stréberségem előnyeit, de hát, nyilván valami komolyabb viszonzásra gondolt, alkalomadtán.
A plafont bámulva próbálom fejtegetni a procedúra leírását, hogy a lehető legpontosabb képet tudjam adni szavakba öntve, de nem is olyan egyszerű. A nagy töprengés közepette pedig arra eszmélek, hogy már vége is, és ügyeletes ápolónőm kiadja a végső utasításokat. – Majd egyszer mesélhetnél a képességedről. Nagyon szépen köszönöm az életmentést! – rövidebbre zárom a vártnál egy mosoly kíséretében, és kényelmesen elhelyezkedem a fennmaradó gyógyulási folyamathoz. Hisz a nevét sem tudom! De mire ráeszmélek, a vörös már messze jár.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Úgy esett az eset, hogy bőven vacsora után egy hastájéki mennydörgésszerű robaj próbálja már igen erőszakosan tudtomra adni a szükséges táplálékbevitel maró hiányát. Ez van, ha pár napig elkényeztetve, egy pillanatra sem abbahagyva az evést, mert mindig akad majszolnivaló sütemény, meg mamaféle „kisfiam, alig ettél a káposztából, nem kérsz egy kis bejglit?” –történet. Aztán persze nincs is egyszerűbb, mint megszokni az all inclusive ellátás velejáróit.
Most pedig, a még távolinak tűnő, de rohamosan közeledő vizsgaidőszak előtt tankönyveimet bújva tekintek körbe vágyakozón, hátha megjelenik a nagyi egy hatalmas tál ínycsiklandó étellel a kezében. Gyomrom újabb morgolódással jelez, hogy hagyjak fel az ábrándokkal és kászálódjak már végre talpra.
- Jól van már, nyugalom, na – mintha mi sem lenne természetesebb, válaszolok hasam méltatlankodására, és máris kikászálódom a jegyzet- és könyvkupac fogságából, mackónadrágban nekivágva a folyosóknak, egészen a konyháig. Bár az eredeti tervek alapján valami olyasmi fogalmazódott meg bennem, hogy majd a manók a napi fáradtságos munkájukat követően szívélyesen körbeugrálnak, én pedig a hátsómat meresztve élvezem az életet, de… De! Az élet nem mindig habostorta. Várkonyi ’NagyonBölcs’ Arnoldot hallhatták.
Szóval most tanácstalanul állok a konyhában, körülbelül olyan képet vághatok, mintha egy csapat földönkívüli közé csöppentem volna. Oké, szedjük szépen össze magunkat. Mit akarok enni? Nem kéne túlzásokba esni a birtokomban lévő főzőtudománnyal, szóval kacsapecsenye, steak meg egyéb finomságok kizárva. Gondolom. Kinyitom a hűtőt, de még ebből a mozdulatból is csak úgy süt a tétova sutaság.    

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

Nincs túl sok időm az étellel csodásan telepakolt hűtőben gyönyörködni, bár még laikusként is biztos vagyok benne, hogy a tétlen egyik lábról a másikra ácsorgás már vont volna maga után valami - „döntsd már el mit akarsz, vagy csukd be, mert kiolvad, oszt még tarkón is váglak”, vagy ehhez hasonlót. És ehhez mérten tökéletes a tanárnő időzítése: úgy ugrok meg, és vágom be kis híján a hűtő ajtaját, mint akit valami csínytevésen kaptak rajta. Láthatóan megkönnyebbülök, mikor az érkező nő a legkevésbé sem hasonlít nagymamámra, és elvigyorodom. Mert az nagyon megy.
- Jó estét, Tanárnő! Nos, értékelendő a csinosan elrendezett ételarzenál, de feltett szándékomban áll valami ehetőt… készíteni – az utolsó szót úgy ejtem ki, mintha valami világmegváltó dolgot készülnék feltalálni. Igen, ami másnak pofonegyszerű és úgy megy, mint a karikacsapás, az nekem komoly küldetés. Pedig nem vagyok ám egy elkényeztetett ficsúr, de elég nagy előnye a bentlakásos sulinak, hogy az ember képébe nyomják a frissen elkészített fogásokat.
- A bőség zavara – magyarázom, csak úgy magamnak, mint az időközben mellém lépő és csakugyan a lehetőségeket felmérő nőnek. És kicsit, mintha terelném is a szót arról, hogy abszolúte fogalmam sincs, mihez kezdjek. – Önnek esetleg van már valami ötlete? – kérdezek, mintha valóban valami eget rengető témát feszegetnénk. Helyezkedem is, hogy a professzorasszony kényelmesen odaférjen a hűtőszekrényhez, még véletlenül se akadályozzam semmi jóban.  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

A konyhapultnak dőlök, lábaimat keresztezve és játszva a halál lazát, kicsit sem feltűnően próbálkozva annak érdekében, hogy ne tűnjek annyira bénának. Ugyan a tanárnő hivatása a kis szerencsétlenek útjának egyengetése és nyilván nem is idegen a jelen helyzet, azért – annyira amúgy nem is – ritkán találkozni olyan huszonéves hímegyeddel, aki nem tudja megkülönböztetni serpenyőt a palacsintasütőtől. De az evőeszközöket ismerem, esküszöm!
Hallgatva a tanerő terveit a késői vacsorát illetően, hasam mintha csak egyetértően dorombolna, még azelőtt megadja a választ a kérdésre, mielőtt kinyithatnám a számat. Felnevetek, de egyáltalán nem érzem magam zavarban. A képzelőerőm a lehető legtökéletesebben működik, és a tartalmas tojásrántotta testet öltene minden éhező egyed fejében egy ilyen ínycsiklandó leírás után.
- Állok rendelkezésére, bármiben! – kapok az alkalmon, máris lesem, hol tudnék segíteni, aztán azért hozzáteszem. – Ha szeretnénk elkerülni mindennemű balesetet és egy annyira nem is váratlan katasztrófát, kérem, nagyon pontosan fogalmazza meg a feladatokat! – homlokráncolva fordulok a vallomással a nőhöz. Abszolúte abba a „kés, villa, olló – gyerek kezébe nem való” kategóriába sorolnám magamat, de Merlinre, csak fel tudok aprítani egy hagymát! Igazándiból biztosan volt is már rá precedens, egy előző életemben, vagy olyan nagyon kiskoromban, amikor még meg lehetett etetni azzal, hogy tök jó móka lesz. Kezembe is veszem az említett zöldséget, és pucolni kezdem, mert ezzel csak nem lövök annyira mellé. A munka oroszlánrészét úgysem a kisegítő feladataim fogják kitenni. A rám vonatkozó legnagyobb meló a késztermék betakarítása lesz. Nem is olyan sokára, remélhetőleg. Ha megúszom a gyengélkedőre való kitérő nélkül.