Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

- Hibákat mindenki követ el, ha nem tenné, nem tudna miből tanulni - mosolyodok el, megvonva a vállam, mert igazán nem róhatom fel neki, nem csak azért, mert még mindig vajmi kevés közöm van hozzá, azért is, mert senkit nem lehet elítélni a hibái miatt. Ugye? Én se lettem rosszabb, csak mert tettem valamit, amit csak azért akartam, mert nem volt tiszta az elmém. És igazából nem is akkora dolog, csak én csinálok bolhát az elefántból. Oké, oké... de én ezt miért nem hiszem el?
- Hétszáz... hűűű... szép kor. Akkor sok mindent látott már - csillan fel a szemem. Nem mondhatni, hogy letaglóz, nem jobban, mint a tény, hogy nem ember, és ha már vámpírról van szó, szinte kézenfekvő az a párszáz év korkülönbség. Vagy csak az én agyamban van akkora defekt, hogy én ezt nem is tartom akkora traumának. Lehet más már sikítozna, vagy mit tudom én.
A zavarom persze tetézi, hogy ez lett a téma, valahogy egyre kényelmetlenebbül érzem magam, mert én még nem tapasztaltam olyan dolgokat, amiket más korombeli már igen. Mindenesetre csak ezért nem fogok beálnni a sorba, semmit nem teszek azért, mert kell, majd ha akarom, tiszta fejjel is, behozom a lemaradást. Ez persze nem jelenti azt, hogy bárkivel.
- Lehet... de ez nem jelenti azt, hogy csak mert nem értik, még ki is kell használni minket. Mármint, aki hagyja, az magára vessen, de gyomorfogató tud lenni, hogy sokan kihasználják mások naivitását - húzom el a szám, és próbálom összeszedni magam, legalább annyira, hogy a pír eltűnjön az arcomról. Nem kell bemutatni nekem a fiúkat, a többség csak egy újabb strigulára hajt, én meg senki olyan listáján nem leszek rajta. Annál azért többnek tartom magam, hogy hagyjam, kihasználjanak, és igen... inkább nem is törődök az ilyesmivel, minthogy én is kisírt szemekkel találjam magam valahol.
Furcsa, hogy Adam még nem ment el, nem szokták ilyen sokáig elvisleni a társaságom, nem is tudom, miért. Mindenestre nem teszem szóvá, nehogy a végén tényleg magamra hagyjon. A takarodóval nem is törődök, azt már lazán lekéstem, majd Shant is kiengesztelem valahogy. Inkább ülök le a stégen, és mosolyogva veszem tudomásul, neki sincs szándékában még faképnél hagyni, elvégre, akkor nem tette volna ezt ő is, nem?
- Akkor Ön egy különleges vámpír. A suliban is van egy, vagy kettő, azt hiszem, de őket még nem láttam - rágcsálom az ajkam, mert azon gondolkodok, kik lehetnek. Nem tudom őket úgy elképzelni, mint akik olyan simán beolvadnak a környezetükbe, lehet nem is mászkálnak.
- Pedig nem szánalmas. Az szánalmas, aki bánt egy védtelent... már pedig... egy vámnpírharapás nem lehet kellemes... gondolom - halkan beszélek, mintha félnék, hogy bárki meghallhatná. A szerencsém az, hogy Adam nem gondolatolvasó - vagyis remélem -, mert most megannyi kép lepereg előttem, amit a filmekben láttam, és igen.. egyik nő se élvezte túlzottan.
- De közvetlen az emberből nem jobb? Nem hinném, hogy a kórházi vér jó lenne, ott a kaja is pocsék - vigyorodok el, mert eszembe jut, régen Siddel mennyit röhögtünk, mikor próbáltunk rájönni, mi lehet az étel, mait elénk vágtak. Régen sokszor dekkoltam a kórházakban, nem tudom megmondani, van-e olyan csontom, mai mmég nem repedt, vagy tört el. Azóta némileg lenyugodtam... némileg.
- És nem rossz így egyedül folyton? Kikészülnék, ha egyáltalán száz évig élnék... - borzongok meg, részben a felvetéstől, részben, mert kezd kissé hűvös lenni a levegő, így kezeimet keresztbe fonom a mellkasom előtt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

- Az azért mégse olyan jó, nem? Voltak azért csúnya dolgok – húzom el a szám, mert elég csak a tömérdek háborúra gondolni, hát még a halálos járványok, meg a többi. Azért én örülök, hogy ezekből kimaradtam. Rá is jövök, a vámpír lét nem nekem való, nem bírnám elviselni. Eddig úgy éltem, hogy mindig harcolnom kellett valamiért, rémisztő belegondolni, hogy lehet olyan is, mikor nem kell – elvégre nekik mi árthat? -, és akkor tenném fel a kérdést, mi értelme létezni?
Nem mintha annyira bele akarnék bonyolódni a témába, azt se hiszem, hogy ő olyan szívesen beszél erről, végtére is… nem él. Vagyis de, de mégse. Azt hiszem, nekem ehhez idő kell. Persze a világért se mutatnám ki a zavartságom, már így is túlzásba vittem az érzelemkinyilvánítást, és az hiányzik a legkevésbé, hogy a szeme láttára kapjak sokkot a tömérdek feldolgozatlan információ miatt. Mert azok meg csak úgy jönnek, időm sincs megemészteni őket, és titkon tudom, hogy erre még nagyon rá fogok fázni. Most még laza vagyok, de mihelyst eljut az agyamig mindaz, amiről itt szó van…
- Lestat… mármint… Rice Lestatja, ő jut Önről eszembe – vigyorodok el, mert annyira kerestem már ezt a nevet, és végre beugrott. Na, őt bírtam… már ha egy fiktív személyt lehet ugye bírni, de Lestat akkor is nagy arc volt.
- És még kérdezik, mi az, hogy a nők okosabbak, na mindegy… amúgy is.. tök jól megvagyok egyedül… - vonok vállat, mert tényleg nem kerít hatalma alá a depresszió, csak mert még nem botlottam bele életem párjába, arra lesz még bőven időm, és ami azt illeti, kifordulni se nagyon szeretnék magamból. Mármint ennél is jobban.
- A vicces az, ha most otthon lennék, már férjnél lennék – persze nem mosolygok, nem is beszélek hangosan, épp csak elhagyják a szavak a szám.
- Hagyomány, a családom meg komolyan veszi… ezért léptünk le a nővéremmel – adok valami magyarázatfélét, persze azt nem várom el, hogy meg is értse, elvégre… nem Indiában nevelkedett, és ott tényleg minden sokkal másabb, mint itt. Itt már pletykálnak, ha valakinek háromnál több gyereke van, nekem meg még ott a hat tesóm, és az égadta világon senkit nem zavar.
- Ahhaaa, mondjuk, azt nem hiszem, hogy bárki önként és dalolva nyújtogatná a nyakát – ráncolom a szemöldököm, mert mivel így hiszem, ugrott is a kellemes dolog, mert hát, hogy lehet valami kellemes, ha az ember nem akarja, ugye? Persze Adam a vámpír, én meg csak próbálok úgy gondolkodni, vagy megérteni ezt az egészet, de eddig nem aratok nagy sikert.
 - Tehát inkább mazochista – elég érdekes fejet vághatok, mert a szavai alapján nekem ez jön le, és én alapjáraton nem értek egyet ezzel a hozzáállással. Már miért kéne megtagadnom magamtól azt, ami jó? Oké, én határozottan a fejjel a falnak típus vagyok, de idővel csak benő majd a fejem lágya.
- Hogy tud így beszélni arról, aki… megölte? – na igen, ez is egy fogós kérdés. Azt azért tudom, hogy saját kezűleg nem lehet valakiből vámpír, igenis kell oda egy másik valaki, akit aztán gyűlölhet élete végéig. Legalább is az én fejemben ez így volt egészen idáig, így persze, hogy nem értem, Adam miért beszél úgy róla, mintha ő lenne az Atyaúristen. Megölte, könyörgöm… vagyis nem… a halál ehhez képest áldás.
- Lehet, át van mosva az agya – fejezem be a gondolatmenetem hangosan. Mert ki tudja, nekem így nem áll össze a kép.
- Nem vagyok magányos. Látja, most is Önnel beszélgetek pedig már szerintem nem úszom meg lincselés nélkül – ami abszolút nem izgat, mert némi büntetőmunkát megér ez a találkozás, elvégre… nem mindennapi dolog ez.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Már egyáltalán nem zavar, hogy míg én alig tudom befogni, más alig beszél, ezért se zavartatom magam, mikor Adam mély hallgatásba burkolódzik. Ha akad alkalmam, mikor kicsit felengedhetek, és beszélgethetek, akkor azt meg is ragadom, mert bár hiába vagyok olyan, amilyen, az ilyen alkalmak ritkák. Persze ez sem olyan, mintha Shannel beszélnék, senkit nem tudok hozzá hasonlítani, és nem is akarok, hisz ő más. Mintha az anyám lenne, elvégre... vele többet voltam, mint a biológiaival.
És akármennyire hihetetlen is, még mindig erősen visszafogom magam, mert még most sem szeretném elriasztani, bár az okát meg nem mondanám. Tudom, mi bújik meg a háttérben, csak azt még saját magamnak se vagyok képes bevallani, mert akkor tényleg elkönyvelhetem magam egy szörnyű embernek.
És igen, nagyon mélyen azt is tudom, nem jó ez így, mármint társ nélkül, de akkor se vagyok hajlandó beállni a sorba, és azt hajkurászni, mert teljesen feleslegesnek tartom. Meg ott van az is, mi van, ha rossz embert találok meg? Nem akarok csalódni, nem akarok úgy összetörni, mint ahogy sokan teszik azt előttem.
- Miért? - vonom össze a szemöldököm. Nem tudom, nekem elég nyomós ok kéne ahhoz, hogy csak úgy oldalra fordítsam a fejem. Szerintem... az emberek nem csak hülyék, irtózatosan hülyék. És mazochisták, és kiveszett belőlük a túlélési ösztön, és.. hülyék.
- A két dolog más. A férfi nem hal bele abba, hogy nem kapja el röptében a legyet is - legalább is én így vélekedek erről. Ha neki vérre van szüksége, akkor ne szenvedjen.
Hanem éljen inkább együtt a tudattal, hogy egy...
- Oké, talán igaza van - vonom meg a vállam egy sóhajtás közepette, mert igen, képes vagyok belegondolni a dolgokba. Tény, hogy sose vágytam a vámpír létre, most még annyira se, mint előtte. Egyáltalán nem kecsegtet az semmi jóval.
- Azzal, hogy ilyenné tette? - mutatok rá, elég érdekes fejet vágva, mert nekem a kettő nem passzol össze. Jó, ez már nagy részben kultúra, én úgy lettem nevelve, hogy ha meg kell halni, meg kell halni, ne küzdjek ellene, azt hiszem, már kezdem érteni, mit gondoltak azok, akik ezt a "törvényt" hozták.
És tudom, ha foggal-körömmel kapaszkodnék, Adamet egy szörnyetegnek kéne tekintenem, és nem itt társalogni vele, az valamiért mégse megy. Hülye kettős érzések, miért kell engem mindig összezavarni?
- Ha pimaszság az, hogy kimondom azt, amit gondolok... - vállat vonva törődök bele az új jelzőmbe. Kaptam én már mindent, viszont nem fogok bocsánatot kérni, mert nem érzem úgy, hogy kéne. Én ilyen vagyok, lehet ez másoknak nem tetszik, de legalább őszintének mondhatom magam, elvégre hazudni nem igazán tudok.
- Valóban. Itt egyedül érzem magam, nem olyan, mint otthon, semmi sem olyan, és azt hittem, hogy ha Shannel vagyok, akkor jó lesz, de nem jó, én.. akkor se fogok hazamenni - eltökélten ejtem ki a szavakat, teljesen ignorálva a tényt, hogy fültanúja is akad annak, hogy magam győzködöm.
- Nem is akarom tagadni, egyszerűen... csak nem veszek róla tudomást. Ha leragadnék minden rossz dolgon, depressziós lennék - mosolyodok el halványan. Tudom, ő is tudja, de az is tény, nem szoktam ilyen lélekbeható eszmecseréket folytatni, jobbára ott fent senki nem tud rólam semmit, és ez így van jól. Ez az alkalom csak egy kivétel, amiből nem csinálok rendszert. Ugyan, ne kérdezze meg tőlem senki, miért hagyom, hogy Adam "belém lásson", mert arra nem tudom a választ, de ezt nagyon keveseknek engedem meg.
- Jobb lesz, ha most megyek. A nővérem már biztos a falat kaparja idegességében - sóhajtok fel, mert eszembe jut, elég rég volt, mikor egy mindjárt jövök felkiáltással, elhagytam a padlást.
- Örültem - még egy mosolyt küldök felé, aztán mivel nem tudom, miként búcsúzhatnék, nemes egyszerűséggel hátat fordítok, és futni kezdek a kastélyig. A legjobb dolog, amit a lábaimmal tehetek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

Nem hittem volna, hogy egyszer el fogok érni létemnek azon momentumához, mikor nemes egyszerűséggel... megfutamodok.
Utálom is magam érte, olyan gyorsan szelem a kastély és a falu határa közötti távolságot, amilyen gyorsan már nagyon rég futottam. Mégis érzem, remeg mindenem, üvöltenék, vagy nem is tudom.
Azzal se voltam teljesen tisztában, milyen érzés félni. Mármint úgy rendesen, gyomorreszketősen, meg minden. A mészárlásos meccs ehhez képest pittypang volt.
És most se egy személy váltja ki ezt belőlem, vagy is de. Viszont esküszöm, gondolni se mertem volna arra, hogy egyszer majd én leszek saját magam mumusa.
Még jobban felzaklat, mikor a vaskapu magától nyílódik ki. Nem akar elmúlni. Miért nem múlik már el?
Arra meg egyenesen gondolni se tudok, hogy majd valamikor rájövök, hogy történt, hogy lettem képes arra. Oké, hogy fiatal vagyok, de a varázserőm már tudom kontrollálni amennyire kell, épp csak annyira, hogy ne forgassam fel fenekestül a Vezetőit. Erre mégis megtörténik. Haragudnom kéne Lucára, mert miatta van, ha ő higgadt tudott volna maradni, akkor nálam se szakadt volna el az a bizonyos cérna. Az meg már csak részletkérdés, hogy az egészet én idéztem elő azzal, hogy felkerestem. De tényleg fontosabb, hogy maradhassak a suliban, mint a kviddics, és igen, ahhoz rendesen rá kell gyúrnom az SVK-ra. Na, de ezek után...
Tényleg, mi lesz ezek után?
Nem törődök már semmivel. A temetőben már amúgyse járkálhatnak sokan, főleg nem ilyenkor. Egy normális ember már rég alszik, nem reszket, pedig nem is érzi, hideg van-e. És nem azt várja, mikor hagyják abba a könnyebb cserepek a lebegést, és hódolnak be a gravitációnak.
Lekuporodok az egyik sír tövébe, felhúzom a térdeim, és kezeimmel átkarolom azokat. Nézem, ahogy a cserepek a levegőben táncolnak, de még ez sem tud annyira lenyugtatni, hogy elmúljon a remegés. És igen, bekövetkezik az is, ami már ki tudja, mióta nem. Megindulnak az első könnycseppek, végigfutnak az arcomon, és valahonnan, mintha a sírás hangja csendülne fel, nem... nem akarok arra gondolni, hogy ezt a hangot én adom ki...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

Teljesen kész vagyok. Szerintem soha nem borultam még ki annyira, mint most, de soha nem is volt ilyen nyomós okom. És igen, bizony vannak azok a momentumok, mikor bármennyire szeretném, egyszerűen képtelen vagyok tartani magam. Még így is szégyellem az egészet, hogy egy kietlen temető közepén sírok. Te jó ég. Sírok, mint egy lány…
És dühös is vagyok magamra ezért, teljesen szánni való teremtésnek érzem magam, mégse tudom abbahagyni. Ököllel vágok bele a mellettem lévő sírba, nem törődve azzal, hogy az ujjaim ezt nem igazán fogják honorálni.
Mintha még a szél is felerősödne, de szerintem ezt csak beképzelem, épp elég irreális már az, hogy körülöttem lebeg minden, én meg csak ülök itt, mint aki most szabadult a szanatóriumból. Shan. Azt se tudom, a nővéremnek, hogy fogom elárulni ezt a dolgot, vagy bárkinek. Nem akarom, nem akarom, hogy ennél is nagyobb csodabogár legyek, nem akarom ezt, mégse múlik.
- Ne… nehogy közelebb jöjjön – nézek fel Adamra a könnyeim mögül, még a hangom is hisztérikusan cseng, és egyszerűen kedvem támad kifutni a világból. Pont neki nem kéne így látnia, vicces, de igazán hozzászokhatnék már, hogy semmi nem jön össze nekem.
- Én… én ezt nem akartam, és nem múlik, és azt se tudom, hogyan…. – zokogok fel megint, teljesen megtörten. Még csak el se várom tőle, hogy maradjon, sőt… a helyében én is röhögve hagynám itt magam, had szenvedjem ki magam.  
- Csináljon valamit – utolsó mentsváramként fogom könyörgőre, mert inkább leszek szánalmas még az ő szemében is, csak ez múljon el. Ő meg vámpír, biztos látott már ilyet… remélem, tényleg nagyon bízom abban, hogy ez nem valami rendhagyó hülyeség, és nem lesz belőlem a végén kísérleti nyuszi.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

júni. 19 naaaaaagyon késő éjjel

Gyűlölöm magam, amiért ilyen vagyok. Bár tudom, hogy az emberek túlnyomó többségénél is előfordul, hogy eltörik a mécses, engem mégis az a minimális százalék érdekel. Erős akarok lenni, és bátor, az meg nem megy úgy, hogy egy sír tövében kuporogva, próbálom megemészteni mindazt, amit röpke percek alatt tudhattam magaménak. Mert számomra nem volt több perceknél az, amit én meg Luca lerendeztünk. Nem vagyok büszke magamra, alapjáraton kerülök mindent, aminek köze van az erőszakhoz, elvégre sokan vannak, akik még élvezik is, hogy fájdalmat okoznak másoknak, tegyék ők ezt.
Az már csak hab a tortán, hogy Adam is megjelenik. Ugyan nem értem, miért nem akarom, hogy így lásson, vagy mire fel ez a hatalmas megfelelési kényszer, sok mindent nem értek ezzel kapcsolatban, és most még kapacitásom sincs ezen gondolkodni. Tudom, neki aztán felesleges mondanom, ne jöjjön közelebb, elvégre, ártani azt nem tudok neki, mégis ez már önkényesen kicsúszik a számon. Valamiért belém van kódolva az, hogy velem valami nincs rendben, és lám… gondolom, nem sokan mondhatják el magukról, hogy repkednek a tárgyak körülöttük.
Hallom, hogy le kéne nyugodnom, csak azt mondani még mindig könnyebb. Ennél nagyobb traumát nem mostanában éltem át, még azt is jobban fel tudtam dolgozni, amit abban az elhagyatott hangárban láttam otthon, mint ezt.
Aztán valahogy mégis sikerül. Nem tudom, most Adamé az érdem, vagy egyszerűen megy ez nekem magamtól is, mindenestre a vámpír felé fordulok.
- Köszönöm – csak egy halvány mosolyra futja. A pulcsim ujjával törlöm le a könnyeket, nem mintha ezzel tagadni tudnám, ott voltak. Sejtem, mennyire szánalmas egy látványt kelthetek, épp ezért igyekszem összeszedni magam.
- Na, ezt csinálja utánam – próbálok poénkodni, nem is tudom, miért. Talán mert félek, ha tényleg komolyan foglalkozok azzal, ami történt, megint eltörik a mécses, azt meg nem szeretném.
- Én csak…. összevesztem Lucával… - igazából nem is várom, hogy megértse, még magamban is nehéz feldolgozni, megemészteni a történteket.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

Azért valamilyen szinten megnyugtató, hogy ez el is tud múlni. Nem mintha annyit dobna a hangulatomon, mindenesetre bíztató, hogy nem kell úgy járkálnom, hogy lebegni kezd körülöttem minden. Eléggé feltűnő jelenség lennék, és nem vagyok benne biztos, hogy szeretnék is az lenni. Most leginkább kifutnék a világból, miután ráküldtem mindenkire egy exmemoriant, hogy még véletlenül se emlékezzenek rám. Nem tudom, hogy magyarázom meg Shanianak, vagy egyáltalán el merjem-e mondani ezt bárkinek is, nem akarom kísérleti nyúlként végezni.
És mégis próbálok úgy tenni, mintha minden oké lenne, ez már korántsem megy annyira jól, de… majd ha egyedül leszek, mindennemű szemtanú nélkül, akkor fogok összeroppanni, addig meg… tartom magam, amennyire csak tudom. Ez van, ha valaminek sikerül kirángatni a komfortzónámból, ami amúgy sokkal tágabb, mint bárkié, mert sok mindent láttam már ilyen fiatalon is, és igen, fel tudtam találni magam. Az egyetlen fekete lyuk számomra én vagyok, valahogy mindig fontosabb volt az, hogy másokat ismerjek meg, mert ők érdekesebb, mint én.
- A háztársam, meg a volt csapatkapitányom. Izé… kviddicsezek, vagyis kviddicseztem, csak… közben bukásra állok SVK-ból, és ha ez így marad, elvesztem az ösztöndíjam, és léphetek is, mert a büdös életben nem lesz annyi pénzem, hogy én ebbe a suliba járhassak. És emiatt le kellett mondanom a kviddicsről, hogy feltornásszam magam, és mikor elmondtam ezt Lucának, mármint, hogy nem tudok tovább a csapat tagja lenni…. hát.. ez lett vége – sóhajtok fel, mert azt még mindig jobban bánom, hogy Luccal ennyire összevesztünk, hisz kedvelem a lányt, nagyon is.
- Ühüm – bólogatok, és a kezeimre hajtom a fejem, úgy meredek magam elé. Sokszor gondolkodtam már azon, hogy ha találkoznék egy mumussal, vajon milyen alakot venne fel, vicces, de most azt gondolom, a tárgymozgatós saját magammal találkoznék.
- De nem tudom hogy. Mármint… az tudom, hogy lehet bizonyos pluszt örökölni, de én…  van még hat testvérem, közülük kellett volna valakinek, nem nekem. Én… azt se tudom, mit kezdjek ezzel, ha megint előjön… nem… én ezt nem akarom – még a hideg is kiráz, pedig valahol nagyon mélyen tudom, nem ez volt az utolsó alkalom, sőt. De nem akarom én ezt.
- Nem félek itt – vigyorodok el, mert tényleg nem riaszt a tény, hogy temetőben vagyok. Valójában, nem tudok megijedni azoktól a dolgoktól, amiktől más igen, például a pókokat is simán összeszedem, vagy a réten szoktam a villámokat nézni, legalább is, amíg rám nem szólnak, hogy takarodjak a klubhelyiségembe. És mint az látszik is, egy vámpírtól se tudok betojni. Bárcsak menne.  
- A-aaaa, az biztos, hogy én többé oda be nem teszem a lábam – elég határozott kijelentés volt ez. Tényleg nem szándékozom tovább rontani a kastélyban a levegőt ezek után, ki tudja, miben tehetek még kárt, ott meg nem szívesen látják a garázdálkodókat, nem mintha ez annyira az én hibám lenne. Ennek ellenére mégis elfogadom a felém nyújtott kezet, és felállok.
- Nekik a legjobb, már semmi gondjuk nincs – tekintek körbe, és őszintén megdöbbenek, mikor valóban valami féltékenységhez hasonlító valamit érzek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő