32. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Hírek: Kérünk mindenkit, hogy ellenőrizzétek a drive-ban beadott multikarakterek esetén a hozzáférési beállításokat! Akiét nem tudjuk megnyitni vagy elolvasni, azét automatikusan elutasítjuk!
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Dasha Fresmoon összes RPG hozzászólása (159 darab)

Oldalak: « 1 2 3 [4] 5 6 » Le
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. augusztus 30. 18:02 Ugrás a poszthoz

Várkonyi Zoltán
Csitri? O.o

Nem szeretem a tömeget, de ezúttal nem mondtam le a tortámról. Kivártam a sorom csöndben és amikor odakerültem a pulthoz kértem egy szelet csokoládétortát. Aztán már adtam is át a helyet a mögöttem lévőnek. Rengetegen voltak, de szerencsém volt, mert még volt éppen egy szabad asztal. Leültem az egyik sarokhoz közeli székbe és elkezdtem falatozni. Be kellett vallanom magamnak, hogy igenis aggasztott, hogy a szüleim nem hívtak fel ma, a névnapomkor. Így is eléggé keveset beszélünk, hiszen a baglyomat sem szívesen küldöm el más kontinensre, meg hát mire választ kapok a szüleimtől… Igaz, még nincs este és még bőven van idejük, de kezdett zavarni. Eddig mindig reggel jöttek a baglyaik. Nem voltam valami boldog, sőt. Meglehetősen szomorú és szótlan voltam.
El voltam foglalva a gondolataimmal és nem vettem észre, hogy közeledik felém valaki. Egy úr szólított meg, mire felkaptam a fejem. Kérdezte, hogy leülhet-e mellém.
- Szabad, igen. – Mondtam neki udvarias hangon.
Jobban szeretek egyedül lenni, de nem vagyok köcsög, hogy ne engedjek leülni valakit, ha már csak kevés hely van. Személyesen is tapasztaltam ezt utazáskor a vonatokon. Kiakasztó viselkedés!
Tovább ettem a tortámat csöndesen. Igyekeztem nem nézni az előttem ülő férfira, aki egyébként elővett egy újságot és olvasgatni kezdte. Éppen lenyeltem az egyik falatot, amikor ismét megszólalt az úr.
Ezúttal Keikoról érdeklődött. Nem számítottam rá, hogy meghallok egy olyan nevet akit ismerek, egy idegen szájából, Hirtelen nem tudtam hova tenni ezt a random kérdést, de aztán észrevettem, hogy a karkötőmre mutat. Így már világossá vált, hogy honnan jött a kérdés. Fogalmaztam már magamban a választ, de megelőzött. Hozzátette, hogy Keiko édesapja és, hogy nem láttam-e valamerre a lányát. Tágra nyíltak a szemeim, alig tudtam elhinni, hogy a barátnőm apja ül előttem. Kifújtam a visszafojtott lélegzetem és igyekeztem nyugodt hangon válaszolni.
- Keiko a legjobb barátnőm, már kiskorom óta ismerjük egymást. Azt hiszem utoljára reggel láttam a klubhelyiségben. – Mondtam halkan.
Keiko mesélt már egy kicsit az apjáról, de sosem szeretett róla beszélni, én meg nem is erőltettem.
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. augusztus 30. 19:12 Ugrás a poszthoz

Lora
A fal mögött álltam. Nem szerettem volna se prefektussal, se pedig mással találkozni. Lehet, hogy az előbbivel még jól is járnék, de én nem akartam megint büntetést kapni.
Egy üvöltésszerű hang hallatszott az emeletről. Van itt még valaki? Reméltem, hogy csak szellemek, de a reménykedés most nem elég. Lehet, hogy a következő percekben meghalok. A hang hatására az érkezett személy fényt varázsolt. Francba! Mondtam magamban. Így nagyobb valószínűséggel láthat meg. Na most mit csináljak? Ha itt maradok egyhelyben, akkor meg fog látni, azt viszont nem akartam. Láttam, ahogy a fény vándorol. Talán ő is nézhette a képeket, mint az előbb én. Ha viszont a képekkel van elfoglalva, akkor nem lehet nagyon veszélyes rám, hisz ő sem járthatott még itt. De ettől még simán lehetett prefektus.
A csönd alig állt be, de ismét félbeszakadt. Egy női hang szólalt meg, kissé dadogva. Mondta, hogy nem akar engem bántani. Szóval tudja, hogy itt vagyok. Muszáj tennem valamit!
Felemeltem a pálcámat. Hirtelen előléptem és Visiostrello! Fél arcom még a fal mögött volt, de a pálcámat a személyre szegeztem távolról és elővarázsoltam egy denevérhadat, ami betakart mindent. Gondoltam ez majd beteríti a lányt, amíg én eltűnök. Ha jól tudom ebben a varázslatban rengeteg denevér a kiszemelt személy felé száll és elkezdi csipkedni pár percig, majd végleg eltűnnek a vadak. Ennyi idő nekem bőven elég. Nem vártam semmire, amilyen gyorsan és halkan csak tudtam felfutottam az emeletre. A legtávolabbi szobába mentem, ami egyébként egy hálószoba volt. Az ajtót nyitva hagytam, de direkt. Így az mögé tudtam bújni és ha bejönne a szobába az illető, akkor én előbb látom meg. Megint vettem egy nagy levegőt és végiggondoltam a történéseket. A hangját is felidéztem. Nem volt ismerős. Szegényre jól rátámadtam.
Utoljára módosította:Dasha Fresmoon, 2014. augusztus 30. 19:14
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. augusztus 30. 20:06 Ugrás a poszthoz

Lora
Szegény lányra jól rátámadtam. Majdnem biztos voltam benne, hogy nem prefektus. Tudtam, hogy nem ismerem, hiszen általában felismerem azok hangját, akikkel már beszéltem, vagy csak hallottam beszélni.
Úgy tűnt az elterelő akcióm sikeres volt. Még nem használtam ezt a varázslatot, tartottam, hogy elbénázom, vagy hogy máshogy sül majd el, de hála istennek nem. Egy kis ideig még hallottam lentről a zsivajt és a denevérek szárnycsapkodásait. Miután az állatok már eltűntek a lépcsőre összpontosítottam. Pár percen át nem hallottam semmit és arra gyanakodtam, hogy a lány elment. Már fontolgattam, hogy előbújok, amikor azonban újabb zajra lettem figyelmes. Ismét egy hátborzongató hang, de most egy női sikoly volt halható. Egy másik szobából jött, nem tudtam megállapítani, hogy pontosan honnan. Kis dübörgést is éreztem. Valaki jön fel a lépcsőn. Szóval még nem ment el a lány. - Gondolkodtam magamban.
Mozdulatlan maradtam. Innen már nincs menekvés, legfeljebb az ablakon tudok kiugrani.
Eléggé gyorsan közeledett felfelé a lány, de a lépteinek hangját kissé elnyomta a sikítás. A feszültség tovább fokozódott, amikor egy ajtó kicsapódott. Vele együtt a sikítás is hangosabb lett. Nem tudtam, hogy a ház viccelődik most velünk vagy tényleg van abban a szobában valami, esetleg valaki. Az ilyen mágikus elhagyatott házak néha életre is kelnek.
Ismét felemeltem a pálcámat, de több mozdulatot nem csináltam. Próbáltan nem meggondolatlanul cselekedni. Vártam, egyelőre.
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. augusztus 31. 08:03 Ugrás a poszthoz

Lora
A női sikolytól már kezdett bedugulni a fülem. Nagyon nem volt kellemes érzés, de szerencsére nem tartott sokáig. Szórakozik velünk a ház? Közben, ha jól hallottam a lány is felért az emeletre. Megszólalt és mondta, hogy lépjen elő a szobából az, aki bent van. Hirtelen nem tudtam, hogy melyik szobánál áll, annál, ahol én vagyok, vagy annál, ahonnan a sikoly jött. Inkább nem is mozdultam meg, nagyon gáz lett volna ha belebakiznék. A felszólítása ellenére nem történt semmi. Újra megszólalt, ezúttal kicsit érthetőbben. Most már nagyjából be tudtam azonosítani a helyét. A hangja nem olyannak hallatszott, mintha tőlem pár lépésnyire lenne.
Végre elhatároztam magam. Kicsit kikukucskáltam az ajtó mögül, de ügyeltem, hogy ne vegyen észre. Próbáltam olyan halk lenni amennyire csak tudtam. Megláttam a lányt, ahogy éppen fordul meg. Láttam az eldőlt asztalt is és következtettem, hogy lehet el fog esni tőle. Mögé ugrottam nesztelenül, hirtelen, de már késő volt. A lány elesett. Rögtön leguggoltam, még mindig mögötte és megérintettem a hátát.
- Nem esett bajod? – Kérdeztem, de költőiesen, hiszen láttam, hogy a kezét elvágta az üveg. Gyorsan beletörölte a nadrágjába a kibukott vérét. A pólóm aljából letéptem egy hosszú darabot és gyűrve a kezébe nyomtam.
- Szorítsd ezt, amíg el nem múlik a vérzés. Ha nem akar elmúlni, akkor majd szorosan bekötöm neked vele. – Nem lett volna jó, ha elfertőződne a sebe. Ki tudja milyen bacik lepik el a házat.
Nem néztem a lány szemébe egészen mostanáig. Nagyon szép lány volt, az biztos. Eddig tényleg nem láttam, igaz az sem biztos, hogy tanuló és a Bagolykőre jár. Ha már itt tartunk, én még egy bagolyfalvi lakost sem ismerem.  
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. augusztus 31. 10:53 Ugrás a poszthoz

Várkonyi Zoltán
Törékeny teremtés?

Gondoltam magamban, hogy szépen leül elém a férfi és ő is foglalkozik az ő dolgával és én is az enyémmel. Csak, hogy nem így lett. Meglátta a karkötőmet és érdeklődni kezdett Keikoról. Elmondtam, hogy milyen kapcsolat van kettőnk között, meg azt is, hogy hol láttam utoljára, ahogy ő azt várta. A rákövetkező percekben világossá vált számomra, hogy Keiko apja ül előttem. Micsoda meglepetés! Sajnos inkább kellemetlen, mint jó. Most nem igazán vágytam társaságra.
Nem tudta, hogy van barátnője. De hát miért ne lenne? Nem mondtam erre semmit csak megettem még egy villányi darabot a sütimből.
Azt hittem, hogy ezzel vége a beszélgetésnek, hiszen elmondtam, amit tudni szeretett volna, ám további kérdések jöttek. Elgondolkoztam, mert nem igazán figyeltem reggel az órát. Azt tudtam, hogy még nagyon reggel volt.  
- Hét óra körül beszélgettünk egy kicsit, aztán nekem mennem kellett edzeni. – A szokásos reggeli kóma, amikor mindketten próbáljuk felfogni, hogy mi történik körülöttünk. ha tudtam volna is, hogy mennyi akkor az idő, biztos elfelejtettem volna.
Aztán megtörtént az, amit nem szerettem volna. Nem szeretem, ha ismernek olyan emberek, akikkel tudom, hogy nem fogok sokat találkozni. Jobban szeretek inkognitóban lenni, de most nem volt más választásom. Be kellett mutatkoznom neki.
- A nevem Dasha és Koreából származom. – Mondtam magamról kemény két információt. Szerintem elég ennyi, egyelőre. Nyújtotta a kezét. Jajj, már megint ez a magyar szokás. Ez nekem még annyira idegen, de hozzá kell szoknom. Nem tehettem mást, kezet fogtam vele.
Utánam ő is bemutatkozott. Kiderült, hogy Várkonyi Zoltánnak hívják. Nem lepődtem meg, tudtam, hogy Japánban anyai ágon öröklődnek a nevek, de azért fura volt hallani egy teljesen más nevet. Én eddig nem tudtam, hogy Keiko apja itt van a faluban, szóval arról sem, hogy Kei kerüli az apját.
- Valószínűleg gyorsan történtek a dolgok és kicsit egyedül szeretne lenni a gondolataival. De én nem tudom, hogy pontosan mi történt kettőjük között. - Igazából meg tudtam érteni a barátnőmet, én sem ugranék rögtön az apám nyakába. Azonban kicsit irigyeltem is. Az ő apja legalább itt van és foglalkozik már vele. Én viszont már sehogy sem tudok találkozni az igazi szüleimmel.
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. augusztus 31. 12:43 Ugrás a poszthoz

Lora
Nem tudom, hogy hirtelen miért változtam meg. Eddig rejtve akartam maradni és nem szerettem volna kapcsolatot teremteni a lánnyal, viszont amikor láttam, hogy elesik, valamiért úgy éreztem, hogy segítenem kell neki. Hiába voltam gyors, késve értem a lányhoz. Mint kiderült nem tört el semmije, de a tenyerét elvágta egy törött üveg. Hallottam már, hogy valaki ilyen fertőzéstől is meghalt, úgyhogy tettem amit tudtam. Egy kis ideig egymást néztük. Sötét volt, de annyit láttam amennyit akartam. A lányt nem ismerem.
Nem lehetett sokáig nyugtunk, ismét hangok törtek elő. Hosszú sátáni kacaj, ami mesébe illően tökéletes volt. Azonban utána már egy normális szó is hallható volt. Ostobák! Most vagy kinevet minket, hogy milyen bénák vagyunk, vagy azért nevet ki minket, mert még mindig a házban vagyunk.
A fülemre koncentráltam, amikor a lány felém fordult. Ő is érezte, hogy ez így nem maradhat sokáig, valamit csinálnunk kell. Gondolkoztam, hogy mi lenne a legokosabb ötlet, de… újabb léptek hangja. Olyan volt, mintha jönne fel valaki a lépcsőn. A lány egy Nox-al eltűntette a fényt. Nem számítottam rá, de nem is volt időm ellenkezni, ugyanis megfogta a karom és bevitt magával a szobába. Az ajtót becsuktam magam mögött és ismét fényt csináltam. Jó ötlet volt ide bejönni.
- Szerintem a ház szórakozik velünk.Ha tényleg valaki van itt, akkor nem dübörögne ennyire, hanem halkan osonva elkapna minket és megölne. Ez esetben tényleg jobb, ha nem gyújtunk fényt. Mondjuk, én eléggé vegyes hangokat hallottam, ami inkább arra utal, hogy bizony a ház az, ami szórakozik velünk. Ha így van, akkor teljesen mindegy, hogy van világítás vagy nem. A sötéttel csak magunkat hátráltatjuk. A lányra néztem.  
- Dasha vagyok. – Mutatkoztam be. Valamiért úgy éreztem, hogy jó lenne megismerkedni.  
Már nem hallottam a ház többi részéből hangokat. Kísértetiesen nagy csönd lett a környezetünkben. A lány közelében maradtam, ami jól is jött, ugyanis a mennyezeten pont felettünk meglazult az egyik tégla és egyenesen a lány felé esett. Reflexszerűen emeltem a lábam és rúgtam meg a téglát a lábfejemmel a lány feje fölött. Egy kicsit lehettem csak magasabb nála, ami most nagyon jól jött. A tégla széttörve hullott a földre a lány háta mögött. Na végre használhattam a taekwondo tudásomat egy életszituációban is és nem csak versenyeken.
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. augusztus 31. 17:33 Ugrás a poszthoz

Lora
A szobába érve gyorsan becsuktam az ajtót. Nem jellemző rám, hogy bemutatkozok minden idegennek, de most valamiért úgy éreztem, hogy miért ne? Utánam ő is bemutatkozott. Megtudtam, hogy Lorának, pontosabban Laurának hívják és, hogy a Bagolykőre jár. Akkor nem tudom, hogy miért nem volt nekem ismerős, főleg, hogy egy házba járunk. Ez különös.
- Én is Levitás vagyok. – Mondtam, kissé meglepett hangon. Laura. Imádom ez a nevet, az egyik kedvenc, nem koreai nevem. Ha európai, vagy amerikai lennék biztosan így nevezném el a gyermekem. Feltéve, ha lány lesz.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy Lora egy zongorához ment. Eddig észre sem vettem a tárgyat. Jobban kell figyelnem a környezetemre! Lora lehuppan a zongora sámlijára, de abban a pillanatban megszólalt a zene, mintha valaki éppen játszana rajta. Nagyon megijedtem az erős, hangos hangra, de látszólag Lora sokkal jobban sokkot kapott. A lány hátraesett, amitől aztán lejött a kezéről a ruha.
A hang hatására (vagy nem a hang hatására) kicsapódott a szobánk ajtaja. Én eléggé közel álltam hozzá, szerencsém volt, hogy nem csapott a falnak. Nem állt kint senki, de orkán erőségő szél áramlott be az ajtón. Nem bírtam megmaradni egy helyben, a szél egy szempillantás alatt elsodort egyenesen az ablakig, aminek üvegei hiányoztak, csak az fából készült ablakkeret és a két egymást derékszögben metsző rács maradt meg. Próbáltam ellentartani, de egyszerűen lehetetlenség volt felvenni a harcot egy hurrikán erejű levegőhullámmal. Kicsit fel is emelt a levegőbe. Ez viszont nekem nagyon nem jelentett jót. Így még kisebb lett a súrlódás és még könnyebben elrepített. Hatalmas erővel estem neki az ablak rácsának, ami azonnal kitört. Utolsó pillanatban éppen hogy meg tudtam fogni az ablak alsó peremét. Lógtam az ablakon, erősen kapaszkodtam, mert nem lett volna jó egy emeletet esni. A szél enyhült és hamarosan el is állt. Hallottam, ahogy Lora lefut a lépcsőn. A hátam hátam fájt, de nem tudtam azzal foglalkozni. A lapockacsontom nem tört el, mert még tudom mozgatni a kezem.
Felfelé, vagy lefelé kéne másznom? Nem tudtam, hogy most mit csináljak.
Utoljára módosította:Dasha Fresmoon, 2014. augusztus 31. 17:44
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. augusztus 31. 19:20 Ugrás a poszthoz

Lora
Felfelé, vagy lefelé kéne most másznom? Láttam, hogy közel a ház falához van egy fa. Átugorhatnék arra, de az túl kockázatos lenne. Nem bíztam a véletlenre magam, inkább felfelé próbálkoztam. Lora eltűnt, vagyis inkább leszaladt az aslószintre. A karjaimat egyre csak hajlítva igyekeztem felhúzni magam, ami normális körülmények között sikerült is volna, de ezúttal peckes voltam. A nadrágom beleakadt egy éles vasdarabba, ami a falból állt ki. Felhasította a gatyám, végig a combomnál. Sebet is okozott, azonban nagyobb bajt jelentett jelenleg, az, hogy a nadrágomat nem bírtam kiakasztani a vas fogságából. Így nem sikerült felhúzni magam.
Ekkor lépett be a szobába ismét Lora. Érdeklődött, hogy mi történt. Nem szólaltam meg, nem akartam elkezdeni mesélni, mert akkor még percek múlva is ott kellett volna lógnom. Szabadulni akartam. A lábamat mozgattam össze-vissza, de az egyetlen, amit elértem ezzel, hogy csak még nagyobb sebet okoztam magamnak.
Lorán mintha kétségbeesés látszódott volna. Hirtelen nem is tudott mit tenni, de azért nyugtatott, hogy kitalál valamit. Kedves tőle. Azt is megérteném, ha inkább itthagyna és futna, hogy neki ne essen baja, elvégre alig ismerjük egymást.
A kísértetház sem akart kimaradni a buliból. Az ablak felső része omladozni kezdett és egy tégla méretű kődarab a jobb kezemre esett. Felszisszentem és rögtön elengedtem azzal a kezemmel az ablakot. Nem kellett volna, mert így már csak egy kézzel kapaszkodtam. Na most már lehet pánikolni! Bármelyik pillanatban leeshettem és ha ez bekövetkezett volna, akkor nagyjából 15 métert zuhantam volna, aminek következményeiről szerintem fölösleges beszélnem. Azonban egy valamiben segített is az a kő, mégpedig azért mert a fájdalomtól rúgtam egy hatalmasat a ház külső falába, amitől kiszabadult a lábam. Visszanyertem az egyensúlyom és visszakapaszkodtam a másik kezemmel.
Próbáltam higgadt maradi. Nem volt más választásom, minthogy a másik tervet választani. Megtámasztottam a talpam a falnál és egy hirtelen, de erős mozdulattal ellöktem magam a háztól. Nyúltam a fa egyik ága felé, amit hála az égnek el is kaptam. Amint biztosan ültem a fán, megálltam és kicsit kifújtam magam. Ezt az ugrást akár Tarzan is megirigyelte volna! A jó hír az, hogy a házat elhagytam, a rossz hír viszont, hogy le kéne másznom a fáról kézzúzódással, sérült lapockával és vérző lábbal.
- Gyere ki a házból amilyen gyorsan csak tudsz! – Üvöltöttem kétségbeesetten Lorának. Ez a ház nem fél megölni minket. Ez már nem játék! Innentől Lora már nagyobb veszélyben van mint én.
Elkezdtem lemászni a fáról, de elég magas volt és nem volt könnyű megtalálni a megfelelő ágakat rajta. Eltart egy ideig mire innen lejutok.
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. augusztus 31. 20:28 Ugrás a poszthoz

Lora
Átugrottam a ház mellett lévő fára egy olyan ugrással, amiben én sem nagyon hittem, hogy sikerülni fog. De a szükség nagy tanítómester. Egy pillanatot szusszantam, majd eszembe jutott, hogy Lora még veszélyben lehet, talán van is. Kiabáltam neki kétségbeesetten. Megpróbáltam olyan gyorsan lejutni a fáról amilyen gyorsan csak tudtam. A fenti ágakat nagyon jól megválogattam, hisz nem szabadott leesnem. Az adrenalintól már szinte remegett a testem és már a szorítás is nehezemre esett.
Körülbelül öt méterre lehettem a talajtól, amikor a fa ágainak végéhez értem. Innentől lefelé már csak törzs van. Tanultam én egy mozdulatot, amit a magasról való ugrásokkor kell alkalmazni. Erőt gyűjtöttem. Összpontosítottam a helyre, ahová érkezni akartam, de valami elterelte a figyelmem. Dörömbölést hallottam az ajtó felöl. Először azt hittem, hogy csak a ház szórakozik, de amint meghallottam Lora hangját tudtam, hogy nagy a baj. Az új barátnőm segítséget kért, mert valószínűleg nem tudta kinyitni az ajtót. Gondolkozás nélkül leugrottam a fáról bukfenccel érkezve a fölre. Fel akartam állni, de a fájdalom belenyilallt a combomba. Üvöltöttem egyet. Ekkor vettem csak észre, hogy nem kis vágás van a combomon végighúzódva. A vér már eláztatta a nadrágomat. Most azonban nem volt idő ezen rágódni. Összeszorítottam a fogam és felálltam. Az ajtóhoz rohantam.
- Lora! – Szólítottam meg a lányt, hogy megbizonyosodjak róla, hogy még odament van. A válaszát azonban nem vártam meg, rögtön cselekedtem. Még nem láttam kijönni a házból.
- Állj hátrébb az ajtótól! – Mondtam neki, azzal felemeltem a lábam és megrúgtam a régi faajtót, ami be is tőrt. Ha deszkákat tudok törni, akkor a korhadt fák sem jelenthetnek gondot. Feszítettem szét a darabokat, amíg egy ember át nem fért rajt.
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. szeptember 1. 19:39 Ugrás a poszthoz

Lora
Kiáltottam Lorának, hogy menjen hátrébb az ajtótól. Nem voltam biztos benne, hogy akkor is még az ajtónál volt-e, de bementem. Betörtem az ajtót és a lyukon bemásztam. Szerencsére minden úgy történt, hogy azt gondoltam. Lora ott volt velem szemben és látszólag kicsit megnyugodott. Megköszönte és kérdezte, hogy hogyan hálálhatná meg. Ugye ez most csak vicc?
- Ilyeneket nem kell meghálálni! - Láttam, hogy a kezét a vállamra akarta tenni, de félúton meggondolta magát. Nem tudtam, hogy miért, de, talán mert nem szeretett volna összevérezni. Ha tényleg emiatt, akkor nyugodtan megtehette volna, már így is eléggé poros és véres voltam. A nadrágom bal szára szinte teljesen piroslott.
Lora elindult kifelé a fák közé és én azonnal követtem őt. Érdekelt az a ház, de azért ennyi kaland elég volt. Valószínűleg most már tényleg megölt volna, hiszen az ablakát is és az ajtaját is roncsra vertem. Igaz, az előbbiről ő tehetett. Amint kiléptem utána a törött ajtón valami dörgésszerű, csapódó hang lepte el a házat. Mintha egy hatalmas szikla legurult volna a lépcsőn és hozzánk nagyon közel csapódott volna be. A föld is megremegett vele együtt. A hátamon is felállt a szőr, ha nem horzsoltam már le. Valahonnan erőt merítettem és futni kezdtem. Útközben megfogtam a már előttem tartó Lora csuklóját, ezzel jelezve neki, hogy fussunk innen. Nem mintha lett volna más választása, mert nem engedtem el.
A fákhoz érve már eleresztettem, de még nem álltam meg. Pár métert még megtettem, aztán kész vége! A jobb lábam összecsuklott én pedig a földön végeztem. Nagyon nem kis karcolást okozott az a kiálló vasdarab. Borzasztóan fájt. Intettem Lorának, hogy nem kell rám várnia.
- Menj csak nyugodtan, már biztonságban vagyunk. – Mondtam neki, hogy már nem kell mitől félnie, nyugodtan itt hagyhat. Igazából ez egy kis hazugság is volt, hiszen tudtam jól, hogy az egy dolog, hogy a kísértetháztól megszabadultunk. Az erdő legalább annyi veszélyt jelent, ha nem többet.
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. szeptember 3. 15:53 Ugrás a poszthoz

Lora
Egyszerűen nem bírtam tovább futni, a lábaim egyszer csak nem engedelmeskedtek a parancsomnak és feladták a szolgálatot. A földre estem. Mondtam Lorának, hogy menjen tovább nyugodtan, nem kell rám várnia. A lány azonban egyértelműen és ellentmondást nem tűrve megmondta, hogy ez nem így lesz. Aztán odajött mellém és leguggolt. A pálcájával megvilágította a sebem. Ekkor tudtam csak én is normálisan megnézni, hogy milyen is. Rettentő csúnya volt, még szerencse, hogy nem undorodom a vértől. Egyes emberek rosszul vannak az ilyenektől, engem azonban annyira nem zavart, azon kívül persze, hogy fájt.  
Kérdezte, hogy fel tudok-e állni, amire én próbálkozással feleltem. A talajtól megpróbáltam elnyomni magam a kezeimmel, úgy, hogy lehetőleg ne kelljen a jobb lábamra nagyobb súlyt helyeznem. Lora nagyon kedves volt, mert végig segített. Átkarolta a vállam és próbált felhúzni. Szerencsére sikerült felállnom, bár a gondot nem ez jelentette. Léptem pár lépést.
- Köszönöm, hogy segítesz.   - Mondtam a második lépés után. Tudtam járni, de csak lassan és nagyon sántítva.
Közben kiértünk a tisztásra, ahol már a hold fénye világított. Nemrég kelhetett csak föl, mert nem emlékeztem, hogy láttam volna, még a fáról sem. Mindenesetre gyönyörű volt.
Lassacskán sikerült visszaérni a kastélyhoz. A kapuban megálltam és még egyszer megköszöntem Lorának a segítséget.
- Köszönöm még egyszer is. Bocsi, ha az elején úgy rád ijesztettem. - Nagyon bűntudatom volt a denevéres dolog miatt, jobb lett volna máshogy üdvözölni egymást.
- Szerintem innentől váljunk szét, én most meglátogatom a gyengélkedőt. Megpróbálok kitalálni valami jó indokot, hogy mi okozhatta ezt a sérülést, de nem biztos, hogy sikerül. Ha én lebukok, akkor kérlek tagadd majd le, hogy velem voltál. - Mondtam neki a tervem. Ha én meg is leszek büntetve, akkor legalább ő ne legyen.
- Jó volt veled akciózni, örülök, hogy megismertelek. Biztos találkozunk még, ha mást nem jövőre az órákon. - Intettem neki és elköszöntem.
- Szia! Jó éjt, ha mondhatok még ilyet. - Azzal elindultam szépen lassan a gyengélkedő felé.
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. szeptember 3. 16:40 Ugrás a poszthoz

Várkonyi Zoltán
Inkább Tongue

Látszólag jobban örült volna, ha azt az információt kapta volna, hogy "nemrég láttam". Fogalmam sem volt, hogy Keiko miért bujdoshat most az apja elől. Tudtam jól, hogy nem nagyon kedveli az apját, de én idáig nem mennék el. Mi különbözünk, annak ellenére, hogy sok olyan dolog van, amit mindketten szeretünk.
A férfit érdekelte, hogy milyen edzésre járok. Szinte biztos voltam benne, hogy ha ma még nem is, pár nap múlva már biztos elfelejti. Nem mintha nem akartam volna, hogy tudja, egyszerűen csak nem tudtam elképzelni, hogy mire kell neki ez a tény. Nem tűnt olyan embernek, aki bárkivel leállna, beszélgeti mindenféle semmitmondó, lényegtelen dolgokról.
- Taekwondózok. Elsősorban. De több edzésre is járok. – Gondoltam, hogy megemlítem neki, hogy Keikoval együtt szoktam kviddicsezni, de valamiért magamba fojtottam a szót. Úgy gondoltam, hogy ennyi válasz erre a kérdésre pont elég, ha kíváncsi rá, akkor úgyis megkérdezi.
Aztán kiderült, hogy nem történt kettőjük között semmi olyan dolog, ami megmagyarázná Keiko viselkedését. Eléggé rosszul esett, hogy Keiko még csak utalni sem utalt rá, hogy itt az apja. Régebben mindent azonnal megosztottunk egymással, nem értettem, hogy most miért titkolta el előlem. Azért még nem veszett el a bizalmam, biztos ha egy kicsit enyhül a helyzet, akkor beszélni fog róla.
Elgondolkodtam kicsit, hogy vajon miért viselkedhet így. Közben ettem megint a tortámból, aminek már a fele elfogyott.
A csendet Keiko apja törte meg. Elmondta, hogy neki sem könnyű ez, amit én teljesen meg is értettem. Vettem egy levegőt a válaszadáshoz, de a következő mondat miatt inkább kifújtam, szavak nélkül. „Gondolom, te nem bujdosol az édesapád elől.” Visszhangzott a mondat a fülemben. Ez a mondat úgy, ahogy van megérintett. Összeszorítottam a fogam, hogy elkerüljem a könnyeket. Most jobban hiányoztak a szüleim, mint eddig. Végül csak összeszedtem magam.
- Tudja, én ha akarnék se tudnék már bujdosni előle. - Mondtam halkan, lefelé nézve. Kis szünet után folytattam is, ezúttal már nem annyira lágy hangon.
- Teljes mértékben megértem Önt. Keiko talán nem tudja, hogy mennyire szerencsés, amiért az apja itt van vele. Ha én lennék abban a helyzetben, mint ő, én leülnék az apámmal és megbeszélném a dolgokat. Bár én mindig jobban szerettem gyorsan túl lenni a dolgokon. – Kis szünet. – Azonban őt is meg tudom érteni. – Valamiért kinéztem belőle, hogy inkább kerüli az apját, minthogy beszélne vele. Persze ez nem negatív, vagy lenéző volt tőlem, simán csak ismertem a barátnőmet. – Ehhez én a tapasztalataimon és a saját véleményemen kívül nem tudok mit hozzáfűzni. Sajnálom, hogy ilyen kapcsolat van a lánya és Ön között. – Mondtam őszintén, ezzel befejezve a mondandómat.  
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. szeptember 8. 17:47 Ugrás a poszthoz

Várkonyi Zoltán

Kérésére elmondtam, hogy taekwondozok. Ezúttal nem fecsegtem tovább a sport témáról, eléggé kényelmetlen szituáció volt már így is. Megjegyezte, hogy az elején lehetek még ami számomra nagyon sértő volt, de nem érdekelt. Egy éles nézéssel próbáltam megértetni vele, hogy bizony rosszul látja, de nem álltam le veszekedni vele, már felnőttem az ilyenekhez. Nem különösebben érdekelt a véleménye, én tudtam magamról, hogy mire vagyok képes, és hogy 10 évnyi folyamatos kemény edzést már nem lehet semminek nevezni.
Rájött, hogy érzékeny témát közelített meg.
- Semmi gond. – Válaszoltam halkan, amikor elnézést kért. Honnan is tudhatta volna, hisz oly kevesen tudják az igazságot. Aztán kérdezte, hogy meghívhat-e egy italra. A kérdés meglepő volt, nem számítottam rá.
- Nem, köszönöm. – Mondtam határozottan, de udvariasan. Sosem szerettem mások pénzét fogyasztani, egy majdnem idegennek meg pláne nem hagytam.
Kifejtettem véleményemet. Szinte még sosem beszéltem ilyen sokat olyan emberrel akivel éppen csak megismerkedtem. Nekem mindig is kellett egy kis idő, hogy megnyíljak az emberek felé.
Azt gondoltam, hogy lassan vége a beszélgetésnek és mindketten megyünk a saját dolgunkra, de a lényeg még csak most jött. Legnagyobb meglepetésemre egy szívességet kért tőlem, mégpedig azt, hogy ha látok valami gyanúsat Keikoval kapcsolatban, akkor szóljak neki. A kérésére elmosolyodtam és valamiért melegség járta át a szívem. Keiko nem is tudja, hogy milyen jó apukája van neki.
- Számíthat rám. – Bár tudtam jól, hogy mindez Keiko háta mögött fog történni, vagyis ezzel a barátságunkat veszélyeztetem, de valamiért helyesnek éreztem, hogy beleegyeztem. Talán mert Keiko boldogságát fontosabbnak tartom a sajátoménál? Lehet.
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. szeptember 13. 10:39 Ugrás a poszthoz

Várkonyi Zoltán
Nekem tetszik az ötlet.  Wink

Álmaimban sem gondoltam volna, hogy találkozok Keiko apjával, azt meg végkép nem, hogy szívességet kér tőlem. Sokan tehernek éreznék a helyzetet, amiben akkor voltam, de én nem. Őrültem, hogy hasznos lehetek, mindig is szerettem segíteni másoknak.
Beleegyeztem, hogy ha látok valami gyanúsat Keikon, akkor szólni fogok az apjának. Igazából még nem nagyon értettem, hogy mit ért az alatt, hogy „gyanús”, de sejtettem, hogy el fogja árulni és kicsit jobban belemegy a témába.
Én úgy képzeltem el ezt az egészet, hogy erről Keikonak nem kéne tudnia, de Zoltánnak más elképzelései voltak. Azt mondta, hogy jó lenne, ha elmondanánk Keikonak. Megkönnyebbültem kicsit, bár ez újabb problémákhoz is vezethet. Ha Keiko nem tudna erről, akkor nekem és valószínűleg az apjának is rossz érzés lenne a titkolózás. Viszont ha elmondom neki, hogy én időnként beszámolok egyes dolgairól az édesapjának, akkor lehet kiakadna és kerülne engem. Márpedig én a barátságunkat nem szeretném veszélyeztetni.
- Tényleg jobb, ha nem titkolózunk előtte. – Kis szünet- De félek, ha elmondom neki ezt, akkor ki fog akadni és kerülni fog.
- Biztos ezt akarom? Mondjuk az apja fontosabb egy lánynak, mint a barátnője. Az apa örökké a szülője marad, míg a barátai változhatnak. Én nagyon nem szerettem volna elveszíteni a barátnőmet, de Keiko érdekében elvállaltam ezt a feladatot, hogy neki jó legyen a jövőben.
Közben jöttek, mentek a vásárlók. A cukrászdában felszabadult pár hely, nem mintha ez minket érintett volna. Megettem a tortám maradék részét is. Az utolsó falat után a megtöröltem a szalvétával a számat. Nem éreztem csokisnak, de ez a mozdulat már megszokás volt.
Egy nagyon aranyos témára terelődött a szó, mégpedig a fiúkra. Elmosolyodtam erre, de igyekeztem magam tartani a nevetést. Hát igen, abba a bizonyos korba értünk és ezt férfi is tudta.
Megkérdezte, hogy mit szeretnék cserébe. Elgondolkoztam, de nem tudtam mit mondani. Semmire sincs szükségem. Aztán továbbpörgettem az agyam és belegondoltam, hogy ha mondanék neki valamit, akkor az egy átlagos szívességkérés fölé helyezné a mi kis megállapodásunkat. Vagyis akkor már-már munka lenne ez számomra. Előjött a rellonos énem. Nem leszek a szolgája, még akkor sem, ha ő a felnőtt és én a tinédzser. Ő kért tőlem valamit, így legalább amolyan adósom lesz a későbbiekben is. Nem mintha lett volna bármilyen tervem, de bármikor jól jöhet egy ilyen.
- Nem kérek semmit cserébe.
Utoljára módosította:Dasha Fresmoon, 2014. szeptember 13. 10:40
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. szeptember 19. 20:28 Ugrás a poszthoz

Évnyitó -  Iza
Ruha a dísztalár alatt. Cipellő

Jézusom már el is telt egy év? Mintha csak tegnap lett volna az előző ünnepély, ami nagyon jól megragadt az emlékeimben. Eddig még bele sem gondoltam, hogy már egy éve az iskola diákja vagyok, hát itt volt az ideje átgondolni, hogy mik történtek velem az elmúlt évben. Tanulmányilag nem teljesítettem olyan rosszul, mint amennyire vártam. Szerencsére sok tudást szereztem a Bagolykő előtti éveimben is, így nem kellett annyi energiát befektetnem az órákra való készülésre. A vizsgaidőszak eléggé húzós volt, de talán egy-kettő dolgozat kivételével elégedett lehetek. A legfurcsább az egészben az az, hogy a kék színű házam ellenére nem vagyok tanulás és könyvmániás. Sport terén talán egy kicsit csalódott lehetek, ugyanis jóval kevesebbet tudtam taekwondózni, mint azelőtt. Az új évben erre nagyon kell figyelnem, muszáj lenne javulnom és nem visszaesnem. Viszont elkezdtem kviddicsezni is, ami azért nyugtató számomra. Így legalább formában maradok és nem gyengülök el.
A szobámban fekve gondoltam át az év eseményeit. A szünetben sikerült hazamennem egy hétre Koreába, de aztán jönnöm is kellett vissza. Volt már jobb nyaram is.
Az órámra tekintettem és megállapítottam, hogy még bőven van időm. Felültem, majd újabb bambulás következett. Unatkozom. Mivel másba már nem akartam belekezdeni, elkezdtem öltözködni. Csinos akartam lenni, de azért azt sem szerettem volna, hogy a ruha furán mutasson a dísztalár alatt. Egy állcsipkés ruhát választottam, majd hozzá egy magassarkút. Ideje nőiesedni Dasha! A hajam simán, kiengedve hagytam, nem volt kedvem vele bajlódni.
Elindultam, kiléptem a szobámból és a közös szobarészlegbe mentem. Izával megbeszéltük, hogy együtt megyünk, bár nem mondtuk meg a találkozásunk helyét. Nem voltam biztos, hogy itt, a mi tértágítóval ellátott szobánkban van-e még, ezért logikusabbnak véltem a nagyterem ajtaja körül megvárni. A süveggel a kezemben elgyalogoltam a nyugati szárny legnagyobb terméhez. Az ajtóhoz közel megálltam és elkezdtem várni. Úgy helyezkedtem, hogy a többieknek ne legyek útban.
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. szeptember 20. 15:57 Ugrás a poszthoz

Évnyitó -  Iza

Megálltam a nagyterem ajtaja előtt és körülnéztem. Rengetegen voltak, én pedig nem nagyon szeretem a tömeget. Nem irtózok tőle, de jobban szeretek egyedül, vagy kis társaságban lenni. Próbáltam azért leplezni.
Az emberek között megakadt hirtelen a szemem és azt vettem észre, hogy egy ismerős arc néz vissza rám. Iza közeledett felém. Most ugrott csak be, hogy vele először pont egy éve, a tanévnyitón beszélgettem. Nem volt a legszerencsésebb ismerkedés, akkor még nem is gondoltam, hogy ő lesz az egyik legjobb barátnőm.
Jó volt látni, ahogy mosolyogva köszön nekem.  
Szia! Semmi különös. És veled? – Válaszoltam szintén mosolyogva. Ha minden jól megy, akkor most nem fog úgy végződni Izának az ünnepély, mint tavaly. Bár nem hiszem, hogy változott volna a tömeghez való viszonya.
A lány benézett a terembe, majd kis idő múlva újra találkozott a tekintetünk.
Bemegyünk? – Kérdeztem, fejemmel a bent lévő asztalok felé biccentve.
Ezúttal azért nagyobb lelkesedéssel álltam az évnyitóhoz, mint tavaly. Akkor alig vártam, hogy vége legyen, nem érdekelt igazából semmi. Idén már kíváncsi vagyok az eredményekre is.
Ahogy beléptem, lehetőségem volt jobban körülnézni. Eszembe jutott, hogy nem véletlenül pompázik minden a Levita színeiben. Boldog léptekkel közeledtem a terem közepe felé, a Levitás asztal mellett. Nem akartam se túl elől, se túl hátul lenni, így megálltam az általam vélt legmegfelelőbb helyen és a barátnőmre néztem.
- Leülünk ide? – Kérdeztem. Szerencsére bőven volt választási lehetőségünk, hiszen még a padsor fele szabad volt.
Utoljára módosította:Dasha Fresmoon, 2014. szeptember 20. 17:21
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. szeptember 20. 17:22 Ugrás a poszthoz

Évnyitó -  Iza

Nagyon örültem, hogy a szünet után ismét láthattam Izát. Semmi sem változott az elmúlt időszakban, se vele, se velem, se pedig az iskolával. Utóbbi számomra inkább közömbös volt, mint pozitív. Reméltem, hogy azért az új év tartogat meglepetéseket és nem lesz unalmas. Na, de ne siessünk ennyire előre, el kell búcsúztatnunk az elmúlt tanévet, ami azt jelenti, hogy még nincs pont rakva a mondat végére. Köszöntünk egymásnak, majd a szokásos kérdések után szokásos válaszok hangzottak el. Vagyis nem történt egyikünkkel sem nagyon érdekes dolog, ami miatt letámadtuk volna egymást a pletykázással.
Elindultunk befelé a terembe. Próbáltam minél hamarabb kiérni az ajtónál lévő tömegből. Egyenesen a kiszemelt padrészhez igyekeztem és nem vettem észre, hogy Iza megtorpan, amikor egy Rellonos keresztezi útját. Hátranéztem és megvártam, míg odaér hozzám. Miután mindketten leültünk elkezdtünk beszélgetni, ezúttal már tartalmasabb témáról. Megkérdezte, hogy mit csináltam ma.
- Hát, nem sok mindent. Már pár napja az iskolában vagyok. Nagyjából csak unatkoztam, kicsit edzettem, na meg persze kitakarítottam a szobám. – A hálószobámat nem szoktam a manókra bízni, nem azért mert félek, hogy valamit elvesznek, csupán nem szeretnék elkényelmesedni. Időm meg most úgyis volt. Közben Iza összefonta szőke haját és egy helyes kis pántot is húzott a fejére.
- Bárcsak én is úgy tudnék fonni, mint te. Ha lesz időnk megtanítasz? Én nagyon béna vagyok a hajfrizurák készítésében. – Mondtam, miközben a lányt csodáltam.
Fura volt hallani, hogy csinosnak vélt, miközben ő néz ki fantasztikusan.
Te sokkal csinosabb vagy! – Nagyon irigyeltem. A szőke hajú lányokra jobban buknak a pasik is. Sokszor szentségeltem, hogy miért koreainak kellett születnem, hiszen így az európaiak sokszor elkerülnek, idegennek tartanak. Ezért is változtattam sokszor a hajszínem, de mindig csak egy-egy napokra. Mindezek ellenére tiszteletben tartom származásom.
- És te mit csináltál ma? – Kérdeztem vissza.
A válaszát hallgatva kicsit körülnéztem. Nem feltűnően, mert nem szerettem volt, hogy Iza azt érezze, nem figyelek rá. Még nem voltak kirakva ételek, de látszott a terítésen, hogy nem fog elmaradni az ünnepély lakoma része sem. Még nem voltam éhes, de direkt nem vacsoráztam.
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. szeptember 20. 19:14 Ugrás a poszthoz

Évnyitó -  Iza

Az asztalnál ülve vártuk, hogy teljen az idő. Izabella gyönyörűen befonta a haját, amire kicsit irigy lettem. Én magamnak sosem tudtam befonni a hajam, ehhez mindig is béna voltam. Ha visszagondolok, utoljára talán négy-öt éves koromban volt szépen befonva a sötétbarna fürtjeim az édesanyám által. Anyám, pontosabban a szüleim halála után viszont gyökerestül megváltozott az életem. Elkezdtem komolyan sportolni, ami miatt általában csak lófarokba kötöttem a hajam, arról nem is beszélve, hogy időm sem lett volna szépen megcsinálni, kialakítani azt. De ami késik, nem múlik. Itt az ideje megtanulni ezt a művészetet is és talán ebben az évben lehetőségem is lesz rá. Iza is belegyezett, természetesen, csak ha találunk is rá alkalmat.
Megdicsértük egymást. Nagyon jól esett nekem, már nagyon régen mondták nekem, hogy csinos vagyok. Kicsit talán el is pirultam, fogalmam sem volt, hogy hogyan kezeljem ezt a helyzetet, ezért gyorsan vissza is helyeztem rá a téma alanyát. Elmondta, hogy neki semmije sem tetszik, amire én csak elmosolyodtam.
- Ezzel szerintem a legtöbb lány így van, legalábbis én biztos. – Kis szünet. – De hidd el, gyönyörű vagy. – Mondtam őszintén.
Elgondolkoztam a néven, amit kiejtett a száján. Vivi. Nem ugrott be hirtelen egy lány sem, akit így hívtak volna. Gondoltam, megkérdezem, hogy ki is az a Vivi, de inkább csak a nyelvem hegyére haraptam. Valószínűleg nem az én dolgom. Nem szerettem volna eljátszani a mindentudó öregasszony szerepét.
Megtudtam, hogy Iza elfeküdte a nyakát. Erre barátságosan egy költői kérdést tettem fel neki.
- Megmasszírozzam? Jól tudom játszani a fiú szerepét. – Mondtam nevetve. Természetesen nem gondoltam komolyan, milyen lenne már, ha az ünnepség közepén elkezdeném masszírozni.
Megemlítette Vattát is. Már régen találkoztam az aranyos kutyusával, a neve hallatán kedvem támadt játszani vele. Felírtam az agyam noteszébe, hogy a héten még elmegyek Izával a rétre vagy a tisztásra kutyát sétáltatni, persze csak ha időnk lesz rá.
Hirtelen egy aranyos hangra lettem figyelmes. Felnéztem és egy fiatal lány volt az, aki menet közben köszönt nekünk.
- Szia! – Köszöntem hát én is neki kedvesen, majd mikor elhalad mögöttünk visszafordultam Izához.
- Én meg egész nyáron Kiarát szekáltam. Ugye a szünet első felében nem tudtam hazautazni, egyedül maradtam és valamit kellett csinálnom.  – Szegény kis macsesz, ő Vattával ellentétben örülni fog, hogy elkezdődik az iskola, ami miatt kevesebben fogom tudni tapizni. Aztán eszembe jutott, hogy nem voltam annyira egyedül, hisz megismerkedtem Lorával is.
- Jujj, képzeld el Iza, majdnem kinyírtam magam a nyár alatt. – Gondoltam ezt a sztori feldobja majd az unott hangulatot, amit a várakozás okozott, okozhatott.
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Erdei akadályrepülés
Írta: 2014. október 23. 15:23
Ugrás a poszthoz

Akadályrepülés

Amikor megláttam a plakátot, miszerint jelentkezni lehet repüléstan fakultációra nem haboztam, rögtön felkerestem a tanár urat.  A harcművészetek mellett a repülés is a kedvenc időtöltéseim közé tartozik, azonban ez csak szórakozás számomra, semmi több. Szeretek repülni és ha van alkalmam, akkor repülök, de nincs komolyabb tervem vele.
Izgatottan mentem az első programra, ami a Vadőrlaknál lett megszervezve. A nap már nem volt látható az égen és a szürkület is fokozatosan változott át sötétséggé. Kicsit aggasztott, hogy hogyan fogok látni, de sejtettem, hogy a tanár úr kitalál erre valamit.
Odaérve a helyszínre köszöntem a már ott lévőknek és csöndben hallgattam az eligazítást. Megtudtam, hogy személyre szabott pályák vannak, vagyis az azt jelenti, hogy egyedül fogok repülni, továbbá megerősítést kaptam arról, amit már sejtettem, akadályokon kell átküzdenem magam. Már alig vártam, hogy seprűre ülhessek, az adrenalin már az ereimben lüktetett. Egy verset olvasott fel a repüléstan tanár, aminek sorait próbáltam megjegyezni és többé kevésbe sikerült is. Nem volt más hátra, minthogy elinduljak. Seprűre pattantam és felszálltam egyenesen be az erdőbe. Nem voltak elvárásaim önmagamtól, tudtam jól, hogy mindent bele fogok adni. A fő cél számomra az volt, hogy élvezzem minden egyes percét.
A fák közé érve rögtön megbabonázott a látvány. Ki volt világítva a pálya, igaz így is félhomály volt. Igazi kalandhoz illő környezet! Elmosolyodtam, majd mikor már hozzászoktam a fák kerülgetéséhez egy kicsit rágyorsítottam. Törzsszinten voltam, nem is akartam magasabbra repülni, mert az ágakkal nem akartam bajlódni.
Nem telt el sok idő az első akadályig. A fák egy helyen mintha nem olyan sűrűn álltak volna. Furcsálltam is, de repültem tovább egyenesen. Hirtelen azonban egy görög jón oszlop emelkedett a magasba pontosan előttem. Gyorsan oldalra rántottam a seprűmet, ezzel is elkerülve az ütközést a kőtömbbel. Ez közel volt! Na de nem ennyiből állt a meglepetés. Ahogy félrehúztam a seprűm egy újabb oszlop emelkedett a magasba, megint csak előttem. Ismét félrehúztam a seprűt, ezúttal a másik irányba. Most viszont nem voltam elég gyors, a vállam hozzáért az akadályhoz és az elszakította a ruhám és talán le is horzsolta egy kicsit az ottani bőrfelületem. Ekkor jutott eszembe a vers. Elkezdtem szlalomozva repülni és úgy tűnt ez beválik. Az oszlopok sorra bukkantak fel és tűntek is el, én pedig szlalomozva kerülgettem őket. Aztán abbamaradtak és az erdő ismét békés arcát mutatta. Egy akadály kipipálva.
Most már sokkal óvatosabb voltam, a figyelmem a tér összes irányába kiterjedt. Egy ismerős hangot azonosítottak be a füleim, kicsit lelassítottam, majd láttam, hogy a hallószerveim nem hazudtak. Tényleg gurkók száguldoztak előttem, szám szerint kettő, amik az utamat keresztezve mozogtak jobbra-balra, ellentétes irányban. Megijedtem, mert azt hittem, hogy bemérnek és rám támadnak, ami végzetes lett volna, hisz most nem volt nálam az ütőm. A két bestia azonban nem tért el eredeti mozgásától. Valószínűleg nem voltak megátkozva azzal a bizonyos bűbájjal, mint a kviddicses társaik. Megfigyeltem, hogy középen haladnak el egymás mellett és a köztük lévő távolság akkor a legnagyobb, amikor a pálya széleihez érnek. Vagyis akkor kell indulnom, amikor éppen elhaladnak egymás mellett, hogy átjussak közöttük. Mondani könnyű volt. Elég gyorsan repültek, de meg kellett próbálnom, máshogy nem tudtam volna folytatni az utamat. Vettem egy mély lélegzetet és a megfelelő pillanatban gázt adtam járművemnek. Gyorsan kellett nagy sebességre kapcsolnom, aminek sikerében én magam is kételkedtem, de amint kiderült feleslegesen. Szerencsésen átjutottam a vaslabdákon, mondjuk nem volt sok híja, hogy ne legyen belőlem csontszálka. Kifújtam az eddig visszatartott levegőt és kicsit megrázva magam suhantam tovább.
Ha az emlékezetem nem csal, akkor a következő akadály valami tüzes dolog lesz. Így is lett. A fák között repülve egyszer csak lángra kapott az éppen mellettem lévő fa törzse. Az oldalamon éreztem a perszelő forróságot, ezért az ellenkező irányba repültem. A fák random gyulladtak ki, én pedig nem akartam megégni, ezért lassan haladtam végig az előttem lévő métereken. Amikor belobbant mellettem, mögöttem vagy éppenséggel előttem egy fa, akkor gyorsan arrébb löktem magam. Az akadály végét két egymáshoz viszonylag közeli lángoló fák jelezték, amik között át kellett jutnom. Nem vagyok egy termetes alkat, de látszólag vállszélességben nem fog menni. Felgyorsítottam, hogy minél kevesebb ideig érjenek a lángok, majd elfordultam kilencven fokkal a seprűm tengelye körül, így nem voltam annyira széles. Miután átsuhantam rajta hátrapillantottam megnézni, hogy a seprűm lángol-e, de szerencsére nem. Egyedül a térdeim pörkölődtem meg egy kicsit, azokkal pedig nem foglalkoztam. Huu, kész a harmadik pálya is. A vers szerint mi is jön most?
Az utolsó akadály típusára emlékeztem, de arra nem, ami most jött. Közepes tempóban repültem a fák között, amikor nagy zsibongásra lettem figyelmes a hátam mögül. A szemem sarkából néztem mi is készülődik mögöttem, aztán megláttam, hogy jó pár tucatnyi holló követ engem és több mint valószínű, hogy rám fáj a csőrük. Utálom a madarakat! Mint az őrült, indultam meg és veszettül kerülgettem a fákat, de Mátyás király drágaságai így is utolértek. Elkezdtek csipkedni, én meg azt se tudtam, hogy őket hessegessem el, vagy az útra figyeljek. Csipkedtek rendesen, már több helyen is véreztem, amikor megelégeltem a dolgot és lekevertem egyet az egyik karomhoz közeli szárnyasnak. A madár kicsit megszédült és elkezdett zuhanni, én meg voltam olyan idióta, hogy ezt végignéztem. Nem vettem észre az előttem levő fát és úgy ahogy voltam felkenődtem rá. A csattanás után a földre estem, szerencse, hogy nem repültem annyira magason, az meg még nagyobb szerencse, hogy a seprűm nem tört el. Egy pocsolyába estem, de a bajt a hollók jelentették. Még mindig ott voltak körülöttem és levegőt sem engedtek venni. Fájó végtagokkal megpróbáltam ismét felszállni. Egy ideig még követtek és eszegettek, viszont én már az útra figyeltem, nem akartam megint palacsintává változni. Összeszorított fogakkal száguldottam, amikor a sok körülöttem lévő hollók hirtelen eltűntek, csupán a tolluk lassú hullása jelezte, hogy egy másodperce ők még itt voltak.
A tollfelhőből kiérve menet közben megnéztem, hogy nem történt-e csonttörés, bár ha történt volna, akkor fel sem bírtam volna szállni. Mintha a fák között megcsillant volna a vadőrlak házának fénye, de mielőtt meg tudtam volna mondani, hogy az tényleg az, újabb dolog vonta el a figyelmem. Az ötödik és egyben utolsó akadály. Fák kezdtek kidőlni körülöttem, amiket próbáltam kikerülni. Az egyik pont rám esett volna, ezért kénytelen voltam lefékezni és felülről megkerülni. Egyre több és több fa dőlt ki egy időben, én pedig már csak arra koncentráltam, hogy kijussak. Már láttam a pálya végét, ezért a tőlem telhető legnagyobb sebességre gyorsultam, de az erdő nem akarat elereszteni. Az utolsó fák is elkezdtek kidőlni, ezúttal sokkal jobb időben, mint eddig. A legjobb megoldás az lett volna, hogy megállok előtte, mint az előbb, de ekkorra sebességnél és ilyen kicsi távnál ez lehetetlen. Lejjebb szálltam, abban bízva, hogy még éppen el tudok suhanni a két befelé dőlő fák alatt. Már majdnem érintettem a földet, amikor kirepültem az erdőből. Egy hajszálon múlott, hogy nem dőltek rám a fák, olyannyira, hogy éreztem, hogy a seprűm végét kicsit megütötte a zuhanó fa, ezáltal az lefelé billent. Nem tőrt el a bot, még csak nem is látszott rajta semmi, de mégis ez elég volt ahhoz, hogy elveszítsem az egyensúlyom. Már így is túl közel repültem a földhöz, ettől az ütéstől pedig a lábam leért és a súrlódás miatt elkezdtem lassulni. Esés közben elhagytam a seprűm, én meg bukfencezve értem a tanár úr elé. Vettem pár mély lélegzetet, majd fájó végtagokkal, sárosan felálltam.
Elmosolyodtam. Hát ez hihetetlenül jó volt! Nem volt egyszerű, de nagyon élveztem és végül is sikerült megoldanom a pályát. Teher alatt nő a pálma nem?  
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. október 25. 14:05 Ugrás a poszthoz

Merkovszky Ádám

Tavaly nagyon belehúztam a tanulásba, próbáltam megfelelni, ahogy tudtam. Ennek ellenére nem gondoltam volna, hogy sikerül helyezést elérnem a Levitás versenyen. Választhattam három jutalom közül is és miután megtudtam, hogy az egyiknek köze van az elemekhez, már egyértelmű volt számomra a döntés. Az egyik kedvenc tantárgyam az Elemi mágia, annak ellenére, hogy nem születtem hozzá szükséges erőkkel. Nem sokszor voltam olyan boldog, mint akkor és bár Doleance és Merkovszky tanár úr is mondták, hogy még várni kell egy kicsit, én türelmesen vártam, elvégre is, ezt már nem veheti el senki tőlem.
Eljött a nagy nap. Szombatokon én általában 9-ig alszok, de ma már kora reggel kipattantam az ágyból. Még volt pár órám a megbeszélt időpontig, ezért előrehoztam az edzésem. Kimentem egy kicsit futni és nyújtani a rétre. Azért nem akartam nagyon lefárasztani magam, egy jó kis reggeli frissítő testmozgásnak lehetett ezt hasonlítani inkább. Verejtékcseppjeimet törölgetve le a homlokomról ballagtam vissza a szobámba, hogy rendbe tegyem magam. Ezek után is tele voltam energiával, ami keveredett bennem az örömérzettel és a lelkesedéssel. Találkoztam már a tanár úrral, már több mint egy éve tanított engem sőt, volt szerencsém vele, pontosabban a csapatában kviddicsezni is. Mindenképpen jó volt, hogy nem egy idegen tanártól kellett elsajátítanom valamit.  
El is indultam a terasz felé, ahová a tanár úr rendelt. Odaérve köszöntem, majd a tekintetem rögtön az asztalon lévő dobozkára szegeződött. Még nem tudtam, hogy melyik elemmel fogok megismerkedni, de most végre kiderül. Annyit gondolkodtam már ezen, mégsem tudtam megmondani, hogy melyik elem tulajdonsági illenek hozzám a legjobban. Talán a tűz? Vagy a víz?
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. november 29. 11:33 Ugrás a poszthoz


Miskolc felé
Valahogy így nézek ki~

Grace-t már az első pillanattól kezdve határozottnak, erősnek és bevállalósnak láttam. Őt nézve kicsit magamra ismertem, gondoltam talán jóban is lehetnénk, de hát nem vagyok az a típusú ember, aki csak lazán odamegy a másikhoz és elkezd vele trécselni. Az elmúlt hónapokban éppen tagokat toboroztunk a Levita kviddicscsapatába és az elő, aki eszembe jutott, az Grace volt. Ha tényleg hasonlítunk, akkor ő is szeretheti az efféle sportokat, bár ezt nem tudhattam biztosan. De legalább már volt egy indok, amiért beszélgetést kezdeményezzek vele. Meg is kérdeztem és legnagyobb örömömre igent mondott. Akkor még nem is sejtettem, hogy mi ennyire jóban leszünk.
Nos, igen és most itt megyek én, a vasútállomásra, hogy aztán elmenjek Grace-szel az egyik legnagyobb őrültségre, amit eddig csináltam. Talán. Nem hiszem, hogy Gracen kívül mást meg tudtam volna győzni, hogy jöjjön el velem ejtőernyőzni, de igazából nem is kerestem fel senkit, rögtön Grace-hez fordultam, aki azonnal igent mondott. Látván a lány szemében az azonnal fellobbanó lángokat, már én is komolyan vettem az eddig csak álmodozásnak indult tervet.
A közelben két olyan hely volt, ahol lehetett ejtőernyőzni, az egyik Miskolcnál, a másik Gödöllőnél. Az utóbbival az volt a gond, hogy a nemzetközi repülőtér miatt „csak” 1200 méterről lehetett leugrani, így inkább a miskolcit választottuk, ahol talán kicsit nyugisabb a környezet, és ha jól tudom a szakemberek sem muglik.
Már majdnem a vasútállomásra értem, amikor megláttam Grace integetését. Szaporáztam lépteimet egyenesen a lányig. Látszólag Grace is tele volt energiával és izgalommal, ugyanis a kérdéseket csak úgy dobálta hozzám. Természetesen teljes mértékben meg tudtam érteni, én is legalább annyira energikus voltam, mint ő, ha nem jobban.
- Sziaa! Egész jól aludtam, ahhoz képest, hogy már este is majdnem kipattantam a bőrömből. Huu, irtó izgatott vagyok, remélem, nem késik a vonat. Na, és te tudtál aludni? – A kijelzőre pillantottam és meggyőződtem róla, hogy nem és már csak pár percet kell várnunk az indulásig. Grace kérdezte is, hogy beszállunk-e, mire én cselekedettel válaszoltam. Elindultunk a vonatunk felé és felszálltunk a vonatra. Az ülések négyesével voltak, én pedig rámutattam egy üres négyesre. – Itt jó lesz? – Érdeklődtem Grace-től és amennyiben igent mondott leültem menetiránnyal hátrafelé. Néztem, hogy mellém ül vagy szembe velem és annak megfelelően leraktam a táskámat az egyik szabad helyre. Egy fekete-sárga sporttáskát hoztam, rajtam egy fekete, kissé fiús, -de annyira puha, hogy imádtam- melegítőfelső volt, lábamat pedig egy farmernadrág takarta.
Fogalmam sem volt, hogy milyen idő lesz ma, de nem is érdekelt, elvégre úgyis több mint 1000 méter magason leszünk, illetve folyamatosan közeledünk majd a földhöz. Már egyeztettünk a miskolci emberekkel is, hogy ma tudnak minket fogadni, és ha ők azt mondták, hogy az idő nem fog gátolni semmiben, akkor biztos úgy is van. Eső mindenesetre nem várható.
- Grace, hány ugrást kértünk a miskolciaktól? – Kérdeztem tőle, miközben a vonat elindult.
Utoljára módosította:Dasha Fresmoon, 2014. november 29. 11:35
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. november 30. 12:55 Ugrás a poszthoz



Alig hiszem el, hogy végre eljött ez a nap. Megmondom őszintén, hogy amikor megfogalmazódott bennem az ötlet, akkor még magamat is kiröhögtem. Nem nagyon hittem benne, hogy tényleg meg fogom csinálni, de Grace azonnali belegyezése olyan szinten önbizalmat ébresztett bennem, hogy rögtön baglyot küldtünk a miskolci szakembereknek. Nagyon keveset kellett várnunk a válaszukra, azonnal visszaírtak, hogy nagyon szívesen fogadnának. Miután elolvastam levelüket legszívesebben sikítoztam volna, ha nem lett volna este, elkezdtem ide-oda futkározni, végül berohantam Grace szobájába és letámadtam ezzel a csajt. Szokásához híven, ő sem aludt még, de ha aludt volna, akkor is felébresztettem volna. De még akkor sem tudtam belegondolni, hogy hamarosan ejtőernyőzni fogunk. Ez körülbelül egy hete volt.
Az állomáson mindkettőnkön látszott az izgatottság, bár állapotom ellenére még mindig nem tudtam belegondolni, hogy milyen őrültségre készülünk. Talán majd csak akkor leszek képes, amikor kilógatom a lábamat a repülőből. Megtudtam, hogy Grace nem aludt valami jól, de ez nem lepett meg, ellentétben azzal, hogy Tony átment hozzá. Viszont akkor helyben már nem akartam megkérdezni, inkább majd visszatérek rá, gondoltam. Nagyot nevettem, amikor a késéssel kapcsolatos kérdésemre válaszolt. Látom, Grace is ismeri a hazai vasutat.
Felszálltunk a vonatra, Grace szembeült velem és lerakta maga mellé a cuccát. Én is így tettem, elvégre nem akartam, hogy mellém üljön valaki, volt még rengeteg hely. Barátnőm sem kedvelte az öreg néniket, kiakadására egy lágy egyetértő mosollyal válaszoltam, majd gyorsan körbenéztem, hogy én is megbizonyosodjak róla, hogy nincs körülöttünk idős, aki magára vehette volna Grace szavait. Én sem láttam senki, szerencsére.
A vonat elindult. Még matattam a táskámban, hogy leellenőrizzem, tényleg nálam vannak-e a nélkülözhetetlen dolgok, mint például a vonatjegyem és a pénztárcám. Szerencsére megvolt minden, így nyugodtam dőltem hátra a székben. Grace is mintha elgondolkozott volna, én is ezt tettem. Az előttem álló élményről tanakodtam, azon hogy vajon hány ugrásunk lesz. Nem jutott eszembe ezért megkérdeztem Gracetől, aki úgy tudta, kettőt vagy hármat. Erre már beugrott nekem is.
- Ja, tényleg. Nem úgy volt, hogy kettőt ugrunk a srácokkal együtt, és ha úgy látják, hogy megy már egyedül is, akkor egyet még ugorhatunk szólóban is? – Mintha valami ilyesmit mondtak volna.
Ha muglik lennénk, akkor nem engednék meg, hogy már a harmadik próbálkozásra egyedül ugorjunk, de mivel varázslók vagyunk, pontosabban boszorkányok és nálunk van a varázspálcánk, ezért így bíznak bennünk, hogy nem nyírjuk ki magunkat. Ettől függetlenül én tartottam attól, hogy egyedül ugorjak, mi van, ha nem tudom majd a kiengedni az ernyőt? Tudom, varázsolok majd, de akkor is, kicsit ijesztő. Na, majd akkor eldöntöm, hogy bevállalom-e.
Már meg is érkeztünk az egyik állomásra. Valami falucska lehetett, mert nem volt túl modern az állomása, meg hát zömével öreganyák szálltak fel. Megszólalt a bemondó és közölte velünk, hogy a vonatunk három perces késéssel közlekedik tovább. Hahaha, dejó. Sajnos tényleg nem hazudott, ki kellett várnunk a három percet, amit én bámészkodással töltöttem el. Kezdett kitisztulni az ég és ahogy Miskolc fele néztem, láttam, hogy arra már süt a nap.
Végül csak sikerült továbbindulnunk. A vonat szerencsére gyorsan ment, talán be akarta hozni a késését. Közben jött a kalauz, kérte a jegyünket, amit kis keresgélés után megmutattam neki. Lekezelte, majd visszaadta. Megvártam, míg továbbmegy, aztán ismét Grace-hez fordultam.
- Ééés, mit csináltatok este Anthony-val? – Hajoltam közelebb hozzá és félig suttogva kérdeztem tőle.
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. december 1. 09:40 Ugrás a poszthoz



Hihetetlenül vártam már ezt a napot, alig vártam, hogy végre kipróbáljam az ejtőernyőzést, azonban amióta elindultam otthonról mintha kicsit ideges is lennék. Kedvem az még mindig megvan hozzá, csak az önbizalmam hagy magamra időnként. Nem tagadom, félek, vagyis inkább parázok. A vonat indulása viszont egyértelművé tette számomra, hogy nincs visszaút, már elindultunk, még ha bárányok esnek is az égből, akkor is leugrok több mint ezer méterről. És pontosan ezt akartam, a félelmeim ellenére. Sosem voltam tériszonyos és végül is belegondolva már éreztem hasonló adrenalint, amikor a pályán zuhanórepülésbe kezdtem. Vagy…izéé, az is valami ilyesmi nem? Ugye? Az ugrások számáról beszélgetve Gracen is látszott, hogy valamennyire ő is tart az ugrásoktól. Kicsit megnyugtatott, hogy nem csak én érzek így, legalább együtt csokizunk majd be.
Az első megálló után már szép sebességgel közlekedett a vonat, társam meg is jegyezte, hogy tizenöt km/órával gyorsabban halad, mint átlagban. Csak nem közeledünk a határ felé, hogy jobbak lettek a sínek? A kalauz is beköszönt, akivel én igyekeztem nem törődni sokat, megmutattam a jegyem aztán ennyi, hagyjon békén. Grace-szel is hasonló volt a helyzet, viszont nagyot néztem, amikor roppant udvariasan visszadobta a lány jegyét. Barátnőm is felháborodott, de ahhoz képest kedves megjegyzést tett, visszafogta magát. Miután elment az ellenőr érdeklődni kezdtem az állomáson említett témáról, azaz a tegnapi éjszakáról. Megmagyarázott mindent, bevallom őszintén, a felét nem értettem, de azért mosolyogva hallgattam.
Közben a felhőket végleg elhagytuk, Miskolcnál már hétágra sütött a nap, melegebb is volt a hőmérő szerint és a fák ágait nézve valószínűleg szélcsend uralta a környéket. A végállomáshoz közeledve a vonat lelassult, én pedig elkezdtem készülődni. Megigazítottam a ruhám, a hajam és átbújtattam a fejemen a válltáskámat, hogy féloldalasan legyen. Beérve a Tiszai-ba a vonat ajtaja kinyílt, mi pedig már szálltunk is le. Már voltam Miskolcon, egyszer valamikor, a hely valamennyire ismerős volt.
- Ha jól tudom, erre van a buszpályaudvar. - Mutattam a szerintem jónak vélt irányt. Hála Merlinnek igazam volt és még időben elértük a buszt és még jegyet venni is volt időnk. Hát nem mázli?
Nagyjából húsz percet tölthettünk városi tömegközlekedéssel, viszonylag gyorsan ment a busz, hisz nem a belvároson ment keresztül. Egyre jobban rágtam a körmöm és az a boldogság, amit akkor éreztem… Még az sem tudta elvenni a kedvem, hogy a busz tele volt és ott nyomorogtunk egy helyben állva. Már csak pár perc választott el a megállótól. Grace-re néztem olyan fejjel, mint akiből mindjárt előtör a sikítás. A jármű nagy fékezéssel megállt, aminek következtében majdnem nekiestem a mögöttem állónak.
- Na gyerünk. – Mondtam, mikor már nem választott el minket semmi a friss levegőtől. Szinte a füves terület mellett rakott ki minket, nem kellett tíz métert sem gyalogolni, hogy a reptérre érjünk. – Grace!! Jézusom, megjöttünk. – Kiáltottam csillogó szemekkel. Alig hittem el, hogy megvalósítjuk az eredetileg viccnek szánt tervünket. Most mégis csak pár lépés választott el a gépektől. Nem volt túl nagy reptér, kis repülők voltak, amiknek egy füves területen kellett felszállniuk, illetve leszállniuk. Az egyik géptől elindult felénk egy pasas. Talán vele beszéltünk levélben? Grace-re néztem.
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. december 7. 10:22 Ugrás a poszthoz



Alig hittem el, hogy végre megérkeztünk. Ha egy évvel ezelőtt valaki azt mondta volna nekem, hogy elmegyek ejtőernyőzni a jövőben, akkor jól kiröhögtem volna. A legutóbbi kviddicsmeccsün után, amin hajtó voltam, viszont úgy éreztem, hogy jobban meg kell ismerkednem a totális adrenalin fogalmával. Mindenki fél a lezuhanástól valamennyire, legalább ezzel egy kicsit hozzá tudom szoktatni magam ahhoz az érzéshez és talán, ha baj van meg fogom tudni őrizni a hidegvérem és talán képes leszek olyan döntést hozni, ami megóv a haláltól. De persze elsősorban a szórakozás hajtott és az, hogy legyőzzem a félelmemet. Nem vagyok tériszonyos, se betoji, de szerintem minden ember félne, ha ki kéne tennie a lábát több ezer méterről.
Grace sem hitte el, hogy már nem áll közénk és a repülő közé semmi. Odaért hozzánk az egyik pasas és hamar kiderült számunkra, hogy vele beszéltünk. Miután bemutatkozott rajtunk volt a sor. Először Grace szólalt meg nagyon udvariasan, amire gyorsan rá is vágta, hogy nyugodtan tegezzük őket.
- Park SonYeong [Pák SonYang] – Mutatkoztam be én is. Mivel a bagolyban történő regisztrációkor az anyakönyvezett nevemet kellett megadnom, ezért most is így mutatkoztam be. Dávid elmondott egy rövid kis eligazítást, többek között, hogy mi lesz a menetrend, illetve, hogy milyen pózokat kell felvenni zuhanáskor, mire kell odafigyelni. Szerencsére mindkettőnk háta mögött lesz egy szakember, aki majd az első ugrásoknál kezeli az ernyőt. Ezek hallatán eltapostam a gondolatot, hogy egyedül is ugorjunk. Abban a lelkiállapotban ezt lehetetlennek tartottam, a szívem hevesen vert és legszívesebben elkezdem volna futni. Társam is hasonlóan érezhetett, látszott is rajta és mondta is.
- Még van időnk elfutni. – Viccelődtem remegő hangon, de nem gondoltam komolyan. A humor talán kicsit segít ebben a helyzetben.  
Dávid vezetésével elindultunk a gépünk felé. Közben folyamatosan nyugtattam magam, hogy nem lesz semmi baj, nem fogok berosálni, túl fogom élni. A repülő mellett voltak a felszerelések, melyek körül három másik férfi állt.
- Sziasztok! –Köszöntem, majd újabb ismerkedős percek után elkezdtünk öltözködni. A ruhánkra vettük fel a speciális védőöltözetet és a bukósisakot. Én egy fekete-citromsárga színösszeállítást választottam, vagyis inkább kaptam, mert az volt az én méretem. Egyre jobban izgultam, de próbáltam nyugtatni magam, hogy erős vagyok, nem lesz baj.
Már csak fel kellet szállnunk. Elindultunk a kisméretű repülőhöz és beszálltunk ugyanazon az ajtón, amin majd ki is kell lépnünk. Elfoglaltam az egyik hátsó helyet és reménykedtem, hogy Grace mellém ül, mert egyedül szerintem összeroppannék. Hasam görcsölt, úgy éreztem, hamarosan elhányom magam.
Utoljára módosította:Dasha Fresmoon, 2014. december 7. 10:24
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. december 11. 22:05 Ugrás a poszthoz



Féltem, persze hogy féltem, még jó hogy féltem, nagyon is féltem, túlságosan is féltem. Szóval féltem. Mondtam már, hogy féltem? A félelmünket kicsit csillapítani akartuk, ezért elkezdtünk viccelődni. Tipikusan béna poén volt, de abban a szituációban ez is megfelelt. Barátnőm válaszát elképzeltem, vagyis azt, hogy futunk a busz után, mintha őrültek lennénk. Én még ki is néztem volna magamból, hogy megcsinálnom, de úgy éreztem, az előttem lévő lehetőséget nem szalaszthatom el. Végre itt az alkalom, hogy ejtőernyőzzünk, ezt vártuk hetek óta. Csak nevettem, jelezve neki, hogy hallottam, felelni már nem volt időm. A bemutatkozások után elindultunk készülődni. A gép felé tartva hiányérzetem támadt, hátranéztem és láttam, hogy Grace mintha kicsit elgondolkozott volna. Elmosolyodtam, húzott szemeim smileyt formáltak, mire Grace is elkezdett szaladni. Kicsit megtorpantam, hogy bevárjam, így egyszerre értünk a többiekhez. Sok bénázással és nem kevés segítséggel sikerült felvennünk a védőfelszerelést és megtudtam, hogy ki lesz a partnerem, akivel ugrani fogok. Én Dáviddal fogok ugrani, Grace pedig elvileg egy Richárd nevű sráccal.
Beültem a gépbe az egyik hátsó helyre, az ablak mellé. Barátnőm mellém ült és valószínűleg nagyon látszott rajtam az idegesség, de hát hogy a viharba ne látszott volna. Szavai nem igazán nyugtattak meg, de jól estek. Tudtam én is, hogy nem lesz semmi baj, de mégis. Vizsgák előtt is izgul az ember, pedig ott sem nyírják ki.
Mikor a szakemberek is felszálltak, a kép is elindult. A füves mezőn eléggé döcögött a gép, kicsit kényelmetlen volt a fenekemnek és a hátamnak, de ki lehetett bírni. A száguldás és a repülés íze rögtön elvarázsolt, a félelmem el is múlt. Olyan gyorsan száguldottunk a füvön, annyira jó volt és amikor hirtelen felemelkedett a gép orra, olyan érzés volt, mint amikor én rántom fel a seprűmet, persze ez most sokkal finomabb volt. Kedvem lett volna ilyen gyorsan röpülnöm egy száll seprűvel, de erre most nem volt lehetőségem. Viszont levontam a következtetés, hogy fogok én nagyon gyorsan száguldani, csak függőlegesen lefelé. A földfelszínt néztem, ami egyre távolodott el tőlünk. Miskolcot is megcsodálhattam felülről, de a Bükköt is teljesen beláttam, annyira magasra szálltunk.
Mikor már a város egy foltnak látszott, Dávid szólt nekem, hogy jöjjek oda mellé. Ijedten Grace-re néztem, de nem akartam megváratni a fiatal férfit, magamhoz méltóan rögtön felálltam és mellé léptem.
- Szerettelek Grace! - Mondtam még gyorsan nevetve a lánynak, mintha a kivégzésemre készülnék, de a feszültség már feloldódott bennem. Egészen magabiztos lettem a repüléstől. Dávid és Richárd már magára vették az ernyőt tartalmazó „hátizsákot”. Az én uram kérte, hogy forduljak meg, hogy neki háttal legyek, én így is tettem, mire ő közelebb lépett hozzám és rám csatolta a hátzsák engem illető részét. Kicsit zavart, hogy ennyire közel volt hozzám, nem szoktam meg az emberek közelségét, de tudtam, hogy ez ezzel jár. Megtudtam Dávidtól, hogy mi kezdjük az ugrást, mégpedig hamarosan, mire összeszorítottam a fogam és próbáltam nyugtatni magam. Minden bátorságom cserbenhagyott viszont, amikor kinyitották a repülő ajtaját és én ott álltam mellette. A szél durván belekapott hajamba, de az volt számomra a legkisebb baj. Több mint ezer méterről néztem le. Dávid nyugtatott, hogy élvezni fogom, amit én el is hittem neki, csak a hirtelen jött sokk után ez most nem annyira hatott meg. Egyszerre – mivel egymáshoz voltunk kötve - leültünk, lábunkat kilógatva az éterbe. Éreztem, hogy pár perc és én már repülni fogok, de azt nem gondoltam volna, hogy rögön. Mire felfogtam, hogy kilógatom a lábam a repülőből, Dávid már lökött is egyet kezével.
- Áááááááááááááá – Sikítottam, mint egy őrült. Azonnal megéreztem az m*g hatalmas erejét, amivel mint egy mágnes a földhöz szív. Szívem összeszorult a hirtelen rám támadt adrenalintól. Azt sem tudtam, hogy mi történik, pedig jól felkészültem rá szellemileg, most mégis. Olyan volt, mint álmaimban, mikor zuhanok, vártam is, hogy felébredjek, de ezúttal nem, ez a valóság. Alig tudtam felfogni, hogy szabadon esek és egyre gyorsabban. Pánikba estem, tudtam, azt súgta, vagyis ordította az ösztönöm, hogy azonnal csinálnom kell valamit, különben végem lesz, de a hátamhoz csatolt Dávid miatt nem tudtam, még szerencse. Mondta, hogy tartsam szét a kezeimet.
To be continued~
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. december 22. 14:54 Ugrás a poszthoz


Már épp elfelejtettem félni, mikor szóltak, hogy készülődjünk. Elköszöntem barátnőmtől, kicsit olyan érzésem volt, mintha kivégezni vittek volna. Pulzusom megint az égig szaladt, de ezúttal koncentráltam is, hogy jól vegyem fel a védőfelszereléseket és jól kössem magam a hátam mögött álló férfihoz. Olyan volt a kötés, mintha hátizsákot cipelnék.
Fel sem tudtam fogni, hogy kinyitották a repülő ajtaját, az idő rohamosan felgyorsult és már arra eszméltem fel, hogy zuhanok. Sikítottam is, bár nem amolyan lányos, magas hangú kiáltás volt, inkább őrültnek nézhettek. A kezdeti sokk után kezdtem megszokni a zuhanás ízét. Az álmaimmal és a kisgyermekkori esésekkel ellentétben ez nem ért véget néhány másodperc után. Csak zuhantam és zuhantam. Egy idő után az ijedtség eltűnt arcomról és helyére mosoly került. Hihetetlen érzés volt a levegőburokban lenni és csak szállni, a madárral ellentétben nem vízszintesen, hanem függőlegesen, de az most mindegy. Élveztem, hogy nem volt semmi, ami visszafogna vagy a kezeim között lett volna, ahogy az esetek többségében a seprű, most csak én voltam.
Láttam, hogy a földfelszín egyre jobban közeledik és minél kevesebb méter választott el tőle, én annál jobban kezdtem kicsit pánikba esni megint. Ismét villogott a belső piros lámpám, az ösztönöm azt súgta, hogy csináljak valamit, mert fájdalmas élményben lesz részem. Hátrapillantottam a mögöttem velem együtt zuhanó férfira, aki nagy valószínűséggel megérezte aggodalmam, mert kezével felfelé nyúlt. Nem bírtam levenni tekintetemet a mezőkről és Miskolc városáról. Meg is ijedtem, amikor egy hatalmas lökést éreztem felfelé. Az eddigi óriási sebességünk egy másodperc alatt a töredékére változott, az ejtőernyő kinyílt. Arcom vörös volt, veszettül dobogott a szívem, úgy éreztem magam, mintha egy kilencvenperces focimeccset játszottam volna végig. És persze nyertük, hiszen olyan boldog voltam, mint kevésszer eddig életemben. Felpillantottam és megláttam a citromsárga és kék színekben pompázó hatalmas ernyőt. Csodálatos és megnyugtató látvány volt ez eddigi őrület után. Lassan ereszkedve volt időm körülnézni. Imádom Kelet-Magyarországot, annyira szép. Miskolc egyik szomszédsága erdős és hegyes, a másik alföld. Eddig még nem volt alkalmam a magasból is megismerni Magyarországot, szerintem magyarként sem lett volna eddig alkalmam, nem hogy koreaiként. Nem is annyira messze megpillantottam Gracet is. Integettem neki, majd szólt Dávid, hogy készüljek fel a landolásra. Elmagyarázták még odalent, hogy mit hogyan kell csinálni leszálláskor. Dávid manőverezett, hogy a megfelelő helyre szálljunk le, oda, ahonnan indultunk. Lábamat előre nyújtottam, de fölösleges volt az aggodalom. Dávid olyan könnyedén és finoman közeledett a földhöz, hogy nekem elég volt csak talpra állnom. Lábfejemmel megérintettem a talajt és elkezdtem futni egy kicsit a lendület miatt, de csak pár lépést. A férfi rögtön kapott is az ernyő után és engem is hátrahúzva lefektette az ernyőt elénk, hogy ne lepjen be a leszállás után. Következő mozdulata az volt, hogy elválasszon engem tőle. Meglepődtem, bár nem tudom miért, amikor elővetette a pálcáját és egy suhintással semmivé tette a kettőnket összekötő védőfelszerelést. Első mozdulatom az volt, hogy megöleltem a földet. Hihetetlenül boldog voltam, sikerült megvalósítanom egy álmom. A suliban még nem gondoltam volna, hogy az elején ennyire félni fogok, azt meg végképp nem, hogy a futáson gondolkozok majd, de szerencsére sikeresen legyőztem a hirtelen jött félelmem.
Megláttam, hogy Grace is leszállt és mint egy kutya, aki észreveszi hazaérkező gazdáját, úgy futottam én is a lány felé. Sikítva közeledtem barátnőmhöz, majd mikor odaértem hozzá rögtön megöleltem.
- Jesszusom, megcsináltuk! – Mondtam, miközben pacsira nyújtottam kezem. – Menjünk még egyszer, egyedül is! – Nekem nagyon megtetszett ez a sport is, bár a mondat utóbbi részét magam is megkérdőjeleztem. Kétségtelen, hogy akartam egyedül ugrani, de akkor rám van bízva minden, ha elrontom, akkor meghalok. Még szerencse, hogy varázslók vagyunk, és a kezdőknek van olyan lehetőségük, hogy egy varázsigével is ki tudjuk nyitni az ernyőt, valamint irányítani azt.
- Megyünk? – Kérdezem még izgatottabban, amikor leszállt a gép is.
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. december 23. 12:17 Ugrás a poszthoz


Hát ez valami szuper volt. Mától imádom az extrém sportokat! Mindketten könnyedén és biztonságosan leértünk, nem is tudom, hogy miért aggódtam ennyit, mert tényleg semmi gond nem volt. Amikor Grace is megszabadult a kötésektől, ő is elindult felém. Lepacsiztunk és sikítozgattunk, jó volt látni, hogy ő is élvezte, kétségtelen, hogy a legjobb személlyel volt lehetőségem kipróbálni az ejtőernyőzést.
Megkérdeztem tőle, hogy menjünk-e még egyszer csak egyedül, mire ő beleegyezett. Mindkettőnkön ismét látszott az idegesség, de ezúttal megfogadtam magamnak, hogy nem hagyom eluralkodni. Szeretném, és ez a lényeg. Úgy éreztem, hogy barátnőmmel egymást bátorítjuk, amire egyedül nem lennénk képesek, azt ketten megvalósítjuk. Milyen jó csapattársak lennénk. Ja, várj, hisz csapattársak vagyunk.
Elindultunk egymásba karolva a repülőhöz. Odaérve elmondták a srácok, hogy mit és hogyan kell csinálni egyedül, mikor kell a pálcával suhintani és milyen varázslatot kell elordítani odafent, ahhoz, hogy kinyíljon az ernyő. Egyszerűnek hangzott és meg is értettem a lényegét, de mégis valamiért aggódtam. Sosem volt gond a magabiztosságommal, mégis most egy kicsit elbizonytalanodtam, hogy mi lesz, ha elejtem a pálcám, mi lesz, ha kétségbeesek odafent. Abban bíztam, hogy ez előző ugrásom előtt is minden butaságtól tartottam, most is fölösleges lesz aggódnom. A kedvem viszont megkérdőjelezhetetlen volt, irtózatosan vártam, hogy megint repülhessek.
Ezúttal másfajta védőfelszerelést adtak ránk. A bukósisakom maradt, viszont most hála istennek nem cipeltem a hátamon egy egész embert. Az ernyőt egyszerűen, mint egy túrahátizsákot rám adták és a hasamnál is bekötötték, hogy még véletlenül se tudtak kibújni esés közben belőle. Az ugrásom előtti érzésemmel ellentétben, most könnyűnek és felszabadultnak éreztem magam, pedig nem volt mögöttem hozzám kacsolva egy szakember. Miután megvagyunk mindennel átkaroltam Gracet, hogy együtt lépjünk be a repülőbe. Természetesen a fiúk is jöttek velünk, miután ők is beszálltak, a gép ismét elindult.
- Áááá, ez hihetetlen. Annyira jó! – Most volt hosszabb időm beszélgetni a mellettem lévő lánnyal. Mosolyogtam és arcomon is látszódott a boldogság. – Imádom az adrenalint!
A gép a magasba emelkedett, mire én jobban szétnéztem, minden kis apróságot észrevéve. Szerencsére az ég ugyanolyan tiszta maradt, egy felhőt sem láttam, a nap viszont belesütött a szemembe, de nem engedtem, hogy zavarjon.
- Melyikőnk ugorjon most előbb? Szeretnél kezdeni, vagy legyek én az első? - Kérdeztem meg, mert most gondolom nem fogják megszabni a fiúk. Az előbb nem mi választhattunk, valószínűleg azért, mert akkor még mindig nem lennénk túl az első ugrásunkon sem.
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. december 23. 20:56 Ugrás a poszthoz


Igazság szerint gondoltam én, hogy ez így lesz. Valószínű volt, hogy az elején be fogok izélni, igaz ez kicsit jobban sikerült, mint vártam, de az első ugrás után már minden tökéletes volt, alig vártam, hogy megint ugorhassak. Felfegyverkezve beültünk a repülőgépbe, majd felszálltunk. Grace is egész nap tudná ezt csinálni, én akár maradtam volna is estig, csak hát ugye pénzről van itt szó, kérem szépen.
Egy kis szétnézés és időjárás felmérés után visszafordultam barátnőhöz és megkérdeztem tőle, hogy melyikünk ugorjon előbb. Ha nem vele lettem volna, akkor lemertem volna fogadni, hogy azt válaszolja, inkább én kezdjek, de Grace mégis csak Grace, ő pedig bevállalta az első ugrást.
- Menj csak, de aztán ígérd meg, hogy lent találkozunk! – Mondtam és elkezdtem barátkozni a gondolattal, hogy én követem Gracet és nem fordítva, mint az előbb. Nem tudom, hogy melyikhez kell nagyobb bátorság, elsőnek lenni, vagy soron következőnek. A repülőben tartózkodás ideje sokkal gyorsabban eltelt, míg múltkor egy évezrednek tűnt, most sitty-sutty elröppen és arra eszméltünk fel, hogy szólnak Dávidék, hogy ugorhatunk. Összenéztük, aztán Grace felállt és elindult az éppen kinyitódó ajtó felé.
- Aztán csak őrülten! Üvöltsd közben, hogy „Geráppá”.  –  Poénkodtam vele, de nem hittem, hogy megcsinálja. Megfogadtam magamnak, hogy ha ő megteszi, akkor én is. Közben felálltam és kapaszkodva, nehogy kiessek még idő előtt, elindultam a leülő társam felé. Ricsi elkezdett háromig számolni, én meg csak néztem, hogy mi sül ki ebből, de végül Grace magától ugrott ki a repülőből. Így kell ezt csinálni, nem gondolkodni csak ugrani. Ahogy Grace eltűnt a fedélzetről, máris minden szempár rám szegeződött. Kértem őket, hogy engem hagyjanak nyugodtan leesni és ne kezdjenek el visszaszámolni vagy provokálni. Az ajtóhoz mentem és leültem pontosan oda, ahol az imént Grace is ült. Lenéztem magam alá és megláttam végtelen magasságból az földfelszínt. Kicsit meg is rezzentem, egy pillanatra elment a bátorságom, de megláttam azt az egy pici pontot, vagyis barátnőmet, aki ismét beindította bennem a motort. A boldogság felemésztette a félelmet, beugrott a zuhanás öröme. Ennek hatására pálcámat a jobb kezemben szorítva, erőteljesen és magabiztosan löktem el magam a gép aljától és bocsátottam magam a levegő karjai közé. Abban a pillanatban zuhanni kezdtem. Ezúttal is megijedtem az elején, de pár másodperc után el is múlt a félelem. Sokkal felszabadultabbnak éreztem magam, hisz egyedül voltam, nem volt a hátamhoz kötözve egy férfi, most már tényleg olyan volt, mintha repültem volna. Lábaimat, karjaimat széttárva hagytam magam a föld gravitációfának. Kiélveztem minden percet. Eszembe jutott, hogy mit mondtam Grace-nek, mielőtt leugrott volna, viszont most jöttem rá, hogy esélyem sem lett volna meghallani, csak ha a leugrás után közvetlenül kiáltja. Na mindegy, majd a következő ugrásnál elüvöltöm, ha netán megtette volna.
Az esés felénél elkezdtem kicsit trükközni is. Nem akartam mozdulatlan lenni egész idő alatt, ezért kinyit előre dőltem. Meglepetten és kis ijedséggel tapasztaltam, hogy rögtön előreszaltóztam egyet, csak arra eszméltem fel, hogy háttal voltam a földnek. Kis sokk kapott el, de sikerült megőriznem hidegvérem és ismét a kellő pozícióba helyezkednem. Woow, állati! Nagyon megtetszett, de nem akartam egy újabb szaltót csinálni, mert a föld közeledett. Igaz, még nem tartottam ott, ahol a múltkor kiengedtük az ernyőt, de elérkezettnek láttam az időt a landolás gondolatának ismerkedésével. Láttam, hogy Grace-nek már sikerült ernyőt bontania. Még szerencse, hogy az iménti bukfencem közben nem ejtettem el a pálcám, különben most bajban, nagyon nagy bajban lettem volna. A megbeszélt mozdulatot végezve pálcámmal elkántáltam a varázsigét. Az utolsó hangot benyeltem a felrántás következtében, ugyanis az ernyőm kinyílt. Lassan közeledtem a talaj felé, miközben próbáltam felfogni, ismét megcsináltam.
- Yeeeeeeeeeaaaah! – Üvöltöttem örömömben, bár magam sem tudtam, hogy Grace-nek, vagy csak magamnak az éterbe. Lefelé szálldosva azon gondolkodtam, hogy bevállalhatnánk a harmadik ugrásunkat is, elvégre három volt megbeszélve és csak tőlünk függ, hogy fizetjük-e vagy sem.
Barátnőm már landolt, már csak rajtam volt a sor. Elkezdtem irányítani a pálcámmal, becéloztam a mezőt, ami nem volt egyébként sem túl messze.
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. december 28. 17:40 Ugrás a poszthoz


Kinézet, fekete hajjal

Nagyon szeretem a sportokat és ez alól a téliek sem kivételek. Kiskoromban telente mindig elmentünk egy-egy hétre síelni, így egész fiatalon megtanultam már siklani a havon. Szokássá vált bennem, hogy egy hetet ilyen fajta szórakozásra szánok, most sem akartam elmulasztani, ezért megkérdeztem a barátaimat, hogy nem akarnánk-e eljönni a hegyekbe. Miután többen is igent mondtak, biztosra vettem, hogy nagy buli lesz, jól fogjuk magunkat érezni. A célpont Gerlitzen névre hallgat, bár én még személy szerint nem voltam ott, a többiek nagyon jónak találták és sokan dicsérték. Az ünnepekkor otthon meséltem erről a tervről az ikertesómnak, Victoriának is, aki rögtön kedvet kapott hozzá. Az egyik barátnőjével ők is eljönnek, bár ahogy sejtem, nem nagyon fog velem lenni, az ideje legtöbb részét a barátnőjével fogja tölteni kettesben síelgetve. Chh, jellemző.
Egyik hétvégén meg is valósítottuk a programot. A találkozót a közös szálláshelyükön beszéltük meg, amolyan apartmanszerű házikónál, mert épp szünet van és senki sem tudta, hogy karácsony után ki hol lesz. Én Izával mentem vonattal. Az út során fantasztikus volt látni az Alpok vonulatait, még sosem jártam errefelé. Az túlzás, hogy nem láttam ekkora hegyeket, mert Koreából mindig a Himalájához mentünk síelni, de jó érzés volt látni Európa kincseit. Épségben megérkeztünk, a hotelben lepakoltunk és megvártuk a többieket. Megkönnyebbültem, amikor mindenki épségben megérkezett és jó volt látni a húgom cuccát is az egyik szobában. Ők már valószínűleg kint lehettek a hegyen. A házhoz tartozott egy kis étterem is, ahol napi háromszor étkezhettünk. Miután köszöntöttük egymást elmentünk enni, hogy ne korgó gyomorral vágjunk neki a síelésnek.
- Nem baj, ha az ikertesóm és az egyik barátnője is itt fognak aludni? Ők is síelni jöttek, de nem hiszem, hogy napközben sokat találkoznánk velünk, legfeljebb a felvonóknál. Viszont butaságnak tartottuk külön szobát kikérni nekik, tudjátok milyen spórolósak a szülők. – Mondtam ebéd közben mindenkinek címezve, de nem biztos, hogy mindannyian hallották vagy figyeltek volna. Csak nem fognak megharagudni ezért, ha meg nem is hallották, majd meglepődnek, hogy kettő van belőlem.
Miután jóllaktunk elkezdtünk öltözni. Vagy fél órát kellett szentelnünk a készülődésre, mert elég sok ruhadarabot kellett felvennünk, már aki nem akart megfázni. A szokásos póló és a hőfogó aláöltözet fölé két vastag pulcsit vettem, a külső felszíne úgy nézett ki, mintha pamut lenne, pedig az bizony víz-, hó- és hideglepergető bűbájjal volt megáldva. Karácsonyra kaptam és nagyon örültem neki, legalább nem akadályoz annyira a mozgásban, mint a kabát. Síszemüvegem és sapkám is fekete volt, így jól kitűnhetek a hóból, ha netán elesnék, bár ha nem csinálok nagy örökséget és adrenalinnal dús dolgot, akkor nem szabadna elesnem. Csak most itt lesz Grace is.
Nem túl gyorsan, de azért megérkeztünk a sípályához is. Ausztriába csak a snowboardomat hoztam, ha nagyon megunnám és sílécre akarnék váltani, akkor majd könyörgök a tesómnak, hogy cseréljünk. Kék és fekete kötésű boardomat viszonylag könnyű volt cipelnem a többiekhez képest, köztudott, hogy sícipőben elég rosszul lehet sétálni. Egy valaki, mivel enyém volt az ötlet, így én elmentem megvenni a bérleteket. A sípályán voltak rendesen emberek, de azért nem volt tömegnyomor sem, amolyan átlagos nap lehetett a hegy számára. Remélem, azért megtalálom majd Victoriát.
- Akkor mi legyen? Először meg kéne tanítani Izát és Scarlettet, csak aztán kéne felmennünk közösen a csúcsra. - Mondtam hangosan, mert ezt már tényleg szerettem volna, hogy mindenki hallja. Nem akartam rögtön a mély vízbe dobni a két lányt, mert még sérülés lesz a vége. Inkább idelent kéne őket megtanítani és egy biztonságos alaptudással felmenni a kék pályára. Közben szétosztottam a bérleteket.
Utoljára módosította:Dasha Fresmoon, 2014. december 28. 17:49
Dasha Fresmoon
INAKTÍV



RPG hsz: 356
Összes hsz: 5924
Írta: 2014. december 29. 09:50 Ugrás a poszthoz


Kiugrottam másodjára is a repülőből. Ez már bátrabb, ebből adódóan élvezetesebb zuhanás volt, jó érzés volt egyedül lenni és szabadon esni lefelé. Közben egy elég béna bukfencet is, vagy szaltót, ki hogy látta, vetettem, bár nem szándékosan. Ettől függetlenül nagyon megtetszett a manőver és csináltam volna még egyet, vagy kettőt, vagy ötöt, de már nem volt időm hozzá, nem akartam kockáztatni a leszállásom sikerességét. A pálcám már az ugrás pillanatában is a kezemben volt, így nem kellett akkor nekiállnom kotorászni a zsebeimben, már ha voltak egyáltalán olyanjaim. A tanított mozdulattal kiengedtem az ernyőt és lassan, mint egy tollpihe szállni kezdtem lefelé. Az elő pillanatokban alig bírtam nyugton maradni, üvöltettem és éljeneztem, repdestem az örömtől. A föld közeledtével viszont elkezdtem irányítani is új járművemet, ami most nem seprű volt. Nem volt szükség kanyarokra és pontos célzásokra, a mező már alattam volt és Grace is landolt már. Egyedül rá figyeltem, hogy ne éppen a fején kössek ki. Egy kicsit oldalra vezettem a pálcámat, minek köszönhetően én magam is egy kis jobbkanyart vettem. Lábamat egy pöppet behajítva tartottam, hogy ne mereven próbáljak meg földet érni, mert abból nem lesz jó dolog. Az első fűszál megérzése után léptem egy-két lépést, majd megálltam és az ernyőmet magam elé leengedtem. Egész könnyű landolás volt, rosszabbra számítottam.
Még mielőtt bármit is tehettem volna, meghallottam Grace hangját és lépteimnek zaját. Hátrafordultam, de már csak meglepődni volt időm. Barátnőm rögvest megölelt, még a vak is láthatta, hogy boldog. Az én szám sem tétovázott, rögtön mosoly tört elő bennem, na meg persze nevetés. Legalább ugyanannyira örültem a pillanatnak, mint ő.
- Menjüüüünk! Én szeretnék! – Ugráltam vele és természetesen beleegyeztem, hisz én magam is akartam még táncolni a levegőben. Kizárt, hogy ennyivel vége legyen a napnak!
Közben a fiúk is megérkeztek és egy egyszerű mozdulattal, a varázspálcájukkal visszavarázsolták az ernyőnket a hátizsákunkba. Ez előző készülődésekkel ellentétben, most késznek éreztem magam, nem tudtam elképzelni, hogy mivel kéne még bajlódnunk felszállás előtt, mert a felszerelésünk megvolt, tanítani meg nem kellett új dolgot. Dávidék már-már bólogatva, mintha tudták volna előre válaszunkat, megkérdezték, hogy kérjük-e a harmadik ugrásunkat, mire én azonnal, határozottan, megkérdőjelezhetetlenül igent mondtam, majd barátnőmre néztem. A szakértők is úgy gondolták, hogy ezúttal nem szükséges eligazítást tartaniuk, csupán be kellett szállnunk a gépbe.
A repülő ezúttal is elindult, hamar felért a magasba. Magamnak is déjà vu-t okozva ismét feltettem Grace-nek a kérdést.
- És most ki ugorjon előbb? – Már nem volt bennem semmi aggódás, csak izgatott voltam, hogy újra, sajnos utoljára ugorhatok a mai nap és biztosan egy darabig. Ebbe az ugrásba mindent belefogok tenni, őrült leszek, talán félni is fogok magamtól, de nem érdekel. Most a tettek ideje van!
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Dasha Fresmoon összes RPG hozzászólása (159 darab)

Oldalak: « 1 2 3 [4] 5 6 » Fel