árvíz sújtotta földönfutók lettünk  
KATTdehogy is

Lehet nem kéne ennyit rizsázni mert már megint egyszerre küldhetünk el több választ és akkor ez a csevegő is becsődöl.

Nemes L. Izabella - 2014.06.15. 11:33


Hihihiii, nem vagyok én olyan hülye

Másodpercre? Honnan tudod Iza?

Lyra Aurora Black - 2014.06.15. 11:39


Ja bocs

Sziaa 발린트!

Brandon írom amúgy a hsz-t neked

Pacsi Gwen

Brandon

Érdeklődik, hogy cserediák vagyok-e vagy nem. Elmosolyodtam, talán egy kicsit lányosan. Reméltem, hogy nem tűnik fel neki. Na most mit válaszoljak neki? Ha cserediáknak mondom magam, akkor egyszer csak el kell tűnnöm a suliból, ami még meg is oldható, amikor visszaváltozom. Azonban nem szeretnék neki ennyit hazudni. Elhatároztam, hogy amikor visszaváltozom elmondom neki az igazat. Lehet, hogy mérges lesz majd rám, de most biztos, hogy hülyének nézne, ha elkezdeném neki hablatyolni, hogy én igazából lány vagyok.
- Én ide járok. Már több mint 7 hónapja a Levita ház diákja vagyok. – Mondtam neki el az igazságot.
Látszólag jobban tetszett neki a Krisz név. Nem is csodálom, a koreai nevek kicsit furák. Legalábbis Európában és a világ többi helyén.
Nem ismeri a taekwondo sportot, de érdekli, hogy milyen is ez. Elkezdtem mesélni róla egy kicsit.
- Hát ez Korea nemzeti sportja. A küzdősportok közé tartozik, de a karatéval ellentétben itt nem az ütéseken van a hangsúly, hanem a rúgásokon. Fontos, hogy fel tudjunk rúgni az emberek fejéig is, ami nagy hajlékonyságot igényel.
- Megkért, hogy mutassak neki pár mozdulatot. Én szó nélkül hátrébb léptem. Szerencsére eléggé be vagyok már melegítve, így nyugodtan végezhetek már komolyabb mozdulatokat. Az első, ami eszembe jutott, az egy 180 fokos rúgás volt. Egy határozott mozdulattal felrúgtam az ég felé. Így!
Ezután elkezdett mesélni magáról, hogy kéne valami mozgás, mert mostanság csak olvasni és macskát hajkurászni szokott.
- Hát nem tudom, hogy mennyire vagy hajlékony, de ezt a sportot azért jó űzni, mert önbizalmat ad. Nem csak akkor, ha beléd köt valaki, hanem mindig. Még a tanulásnál is. Ha tetszik, akkor én szívesen tanítok egy-két dolgot. – Ajánlottam fel a segítségemet.
Érdeklődött a többi sport iránt is, amit errefelé lehet űzni.
- Hát igazából bármit lehet, mivel van egy olyan terem, hogy Kívánságok terme és ott olyan pályát varázsolsz magadnak, amilyet csak szeretnél. Legutóbb a barátnőmmel mentünk el oda korcsolyázni. – Közben mindenféle nyújtásokat végeztem. Mégis csak azért vagyok itt, hogy edzek, de nagyon szívesen beszélgettem közben Brandonnal is.
- De az iskolában nagyon népszerű sport a kviddics is. Itt minden háznak van egy kviddicscsapata és vannak meccsek, amiket megmérkőzhetnek. Mondhatjuk iskolai bajnokságnak is. – Elkezdtem nevetni az utolsó mondatomon. Természetesen nem hagyhattam ki a jól ismert kviddics sportot sem. Meg akartam kérdezni, hogy nem lenne-e kedve belépni, de még azt sem tudtam, hogy melyik házba tartozik.
- Melyik ház tagja vagy? – Kérdeztem meg, miközben felálltam a földről. Ugráltam még párat és hallgattam a válaszát.  

*Visszaolvas* engem most megúsztok egy darabig *Elmegy hsz-t írni*

Hát ez szép Most mondjátok meg, hát nem borzasztóak? Csak addig vannak itt ameddig nincs Tündérkert. Imádlak titeket kékek  

Én meg enni

Kei: van macskátok? O.o

Áá értem.
Csak nekem fáj a fejem?

Brandon

Elmondtam neki, hogy a Levita ház diákja vagyok. Nem tudtam eldönteni, hogy a válasza pozitív vagy negatív, de igazából ez nem változtat semmin. Mindenesetre elmondtam, hogy én milyen szemmel nézek a házra.
- Én nem úgy tekintek a Levitára, hogy az okosak háza. Nagyon bírom az ottaniakat és még nem beszéltem velük a tanulásról. - Elgondolkoztam, hogy igazat mondtam-e, de most hirtelen nem jutott eszembe olyan eset amikor az lett volna a téma. - Vagyis nekem nem az jut eszembe a kék színről, hogy tanulás. – Meséltem neki egy kicsit a házról.
Látta, hogy miket csináltam és megkérdezte, hogy nem fájt-e, mire én csak megráztam a fejem, ezzel mutattam neki, hogy nem.
- Hát nekem már nem fáj, de emlékszem, hogy olyan öt éves koromban rendesen szenvedtem, hogy hajlékony legyek. Akkoriban még nagyon fájt. – Mutattam neki egy mozdulatom, ami után ő is felrúgott egyet a levegőbe. Nem volt olyan, mint az enyém, ezt beismerem, de nem volt annyira rossz, mint amennyire ő azt gondolta.
Elmondtam neki minden spotlehetőséget, ami éppen eszembe jutott. Úgy láttam, hogy a kviddics volt a nyerő, bár lehet, hogy csak ezért mert csak azt emeltem ki. Mindenesetre én nagyon örülök, ha éppen egy kviddicsszeretővel találkoztam.
Ő is a Levita ház tagja. Mondta, miközben ugráltam.
- Szuper! Akkor ezentúl sokat fogjuk látni egymást. Elsős vagy ugye? – Még nem láttam az iskolában, ezért bátorkodtam így megkérdezni.
Érdeklődött afelől, hogy bevennék-e a csapatba.
- Amiatt ne aggódj, hogy nem vesznek be. Mindenkit szívesen látnak, én magam is a levita csapat tagja vagyok. – biztattam.
Najó elég az ugrálásgól, ideje taekwondozni! Intettem neki, hogy "egy pillanat, mindjárt visszajövök". Megint csak hátrébb álltam, de most egy hosszabb lépéskombinációra készültem. Lendítettem lábamat és végrehajtottam a következő! mozdulatsort. Amikor végeztem megint a fiú felé fordultam.
- Tudsz repülni? Akarom mondani, repültél már? – Kezdtem el kérdezgetni.

Brandon

Hmm, mi jut eszembe a kék színről? Egyértelműen a Levitának keresztelt ház, amibe bekerültem. Nem tudom, hogy volt-e már olyan diák, aki megbánta, hogy odakerült, de én biztos, hogy nem.
- Rögtön a Levita jut eszembe, ha az iskolában vagy az környékén vagyok.  Egyébként meg az óceán. – Mosolygok el a válaszom végére. Bármilyen hihetetlen, nem szeretek ugrálni. Most is csak azért csináltam, hogy melegen tartsam az izmaimat amíg Brandonnal beszélek. De aztán abba is hagytam.
A sejtésem beigazolódott. Tényleg elsős. Az azt jelenti, hogy benne van a pakliban, hogy lesznek közös óráink. Egy-kettő biztos.
Saját bevallása szerint nem nagyon ismeri a kviddics szabályait, illetve a játék menetét, de az mindenképpen pozitív, hogy érdekli maga a sport.
- Emiatt ne aggódj, mi segítünk neked megismerni a szabályokat. Edzhetünk is akkor, amikor ráérsz, én általában mindig kapható vagyok az ilyenekre. Ha kviddicsezni szeretnél, csak szólj és amennyiben van időm jövök. – Bíztattam és lelkesítettem.
A mozdulatsorom után ránéztem. Csillogást vettem észre a szemében. Elnevettem magam.
- Tetszett? – Kérdeztem nevetve, mire ő csak annyit válaszolt, hogy Neki muszáj megtanulnia ezt a sportot. Csak lenne valami hajlékonnyá tévő bűbáj. Nem is tudom, hogy mióta nem láttam még ennyire lelkes arcot a taekwondo iránt. Persze akikkel együtt vagyok edzéseken mindig lelkesek, de hát azok is már több éve űzik Korea küzdősportját.
- Hát én nem ismerek olyan varázsigét, ami hajlékonnyá tenne. Bocsi. – Mondtam neki kissé lehangoltan. Reméltem, hogy azért nem megy el a kedve.
- De ne aggódj, van pár olyan rúgás is, amihez nem kell magasra rúgni. Az ütésekről nem is beszélve.
Felvette a repüléstant, ami nagyon jó. Biztos vagyok benne, hogy lesz pár órája az első meccséig. Úgy senki sem mehet fel a pályára, hogy még életében nem repült.
- Akkor órán majd meg fogod tanulni az alapokat, edzéseken meg majd továbbfejlesztjük a tudásod.

Brandon

Kicsit megnyugodni látszott Brandon, amikor említettem, hogy nem csak lehetetlen rúgásokból áll a sport. Felajánlottam, hogy tanítok neki pár mozdulatot. Azonnal megtetszett neki és azt kérte, hogy már most kezdjük el. Megvontam a vállam. Nekem mindegy, én amúgy is edzeni vagyok itt és legalább akkor mozgok is és nem csak beszélek.  
Elgondolkoztam, hogy mit is tudnék megtanítani neki. Igazából butaság így random lépéseket elsajátítania, de mást nem tudok kitalálni. A komolyabb lépésekhez előbb órákra kéne járnia. Mindenesetre elhatároztam, hogy megtanítom neki a Yul-Gok-t.
- Mit szólnál egy formagyakorlathoz? Abban nincsenek extravészes mutatványok. - Közben vártam, hogy lenyugtassa a cicusát. Legszívesebben odamentem volna a szőrmókhoz és elkezdtem volna vele játszani, de az túl lányos lett volna, szóval megállj-t parancsoltam magamnak.
A válasza után, amennyiben igent mondott, eltávolodok tőle és majdnem a rét közepén elkezdem a gyakorlatot.
- Most csak megmutatom, ha megtetszik, akkor megtanítom. – Mondom neki még mielőtt elkezdtem volna. Amikor végeztem a formagyakorlattal!, odamegyek a fiúhoz.
- Ennek a neve Yul-Gok. Hogy tetszett? – Tudtam jól, hogy fölösleges elmondanom a nevét, hisz úgysem mond neki semmit, de bűntudatom lett volna, ha nem tettem volna meg.
- Van kedved megtanulni? Ha nem az sem baj. Az őszinteséget mindig nagyra értékelem. – Kérdeztem és mondtam neki barátságosan.

Brandon

Kérdezte, hogy mik azok a hangok, amiket kiadtam. Elgondolkoztam, hogy ezt most, hogy mondjam el neki.
- Hát ezt így szokták csinálni. – Mondtam csak ennyit, mert hosszú lett volna elmesélni.
Bevallotta, hogy nem nagyon jött be neki, amit nagyon értékeltem. Legalább őszinte.
Kérdezgetett, hogy valami másban nem tudnék-e neki segíteni. Felvetette, hogy mi lenne, ha varázsolgatnánk, például párbajszerűen. Már vettem a levegőt, hogy válaszoljak neki, de nem találtam alkalmat, hogy megszólaljak. Az új fiú rendesen nyomta a szöveget. Néztem csak, hogy hogy tud ilyen sok dolgot összehozni egyszerre. Beszélt az aranyhaláról, valamilyen pingvinekről, de igazából nem nagyon fogtam fel. Túl gyors volt ez nekem. Ennyire még nem tudom a magyar nyelvet. Ha koreaiul hadarta volna el, talán megértettem volna.
A végén rájöttem az egész lényegére. Ha jól értelmeztem, akkor azt akarta mondani, hogy ő nem mindig viselkedik így, ahogy most. Csupán nagyon izgatott a változások miatt. Ő elvileg egy csöndes fiú, aki csak általában a könyveket bújja.
Amikor ismét csönd lett elnevettem magam, talán egy kicsit túl hangosan is.
-Woow, te aztán tudsz beszélni. – Szólaltam meg a röhögésem közben. Nem gúnyosan nevettem, csak annyira aranyos volt, ahogy összevissza beszélt. Na de hogy a lényegre térjek.
- Hát tudod én most azért jöttem ki, hogy edzek. Minden nap el szoktam jönni ide, mondhatni ez nekem már egy szakkör. Ha nem muszáj, akkor most inkább ezzel foglalkoznék. – utasítottam el udvariasan.
- De ne értsd félre, nem zavarsz, szívesen beszélgetek veled. – ugráltam párat, majd elfordultam Brandontól és elkezdtem a lábaimat felfelé emelgetni, egyszer az egyiket, aztán a másikat, felváltva. Ezúttal nem rúgtam, csak nyújtottam őket. A felsőtestem sem süllyedt le vízszintesre, maradt rendesen függőleges. Kicsit úgy látszhatott, mintha le akarnám rúgni állásból a saját fejem. Természetesen a sípcsontom érintkezett volna vele és nem a lábfejem, de én addig nem emeltem fel.
- Amúgy - szólaltam meg miközben emelgettem a lábaimat - én nem vagyok az a könyvimádó. Persze szeretek olvasni, de szívesebben jövök ki mondjuk futni. - Meséltem egy kicsit magamról, de nem néztem a fiúra.

Brandon

Megértő volt és elfogadta, hogy nekem most más dolgom van. Egy kedves poént is hozzáfűzött még, "majd a macskája taekwondozik". Nevettem egyet aztán komolyabban rákoncentráltam arra, amiért most itt vagyok. Addig ő leült egy fa tövébe és elkezdett játszani a macskájával. Ő is megtalálta azt a fát, amit egyszer én is a múltban. Az egyik reggeli edzésemet hamarabb befejeztem. Egy kis nyugalomra vágytam ezért leültem én is ahhoz a fához. Jó kis hely, nyugtató és még kényelmes is.
Egy varázsigét hallottam. Felkaptam a fejem és a fiúra néztem. A varázslattal kifésülte Ser Karom szőrét. Eltelt pár perc mire beazonosítottam a varázslatot. Régebben ezt én is tudtam, sőt, még alkalmaztam is az egyik kutyámon. Sajnos az évek elfelejtették velem. Jó volt újra hallani, hálás voltam az új barátomnak, hogy felelevenítette bennem.
Eltelhetett vagy negyed óra. Már minden fontos formagyakorlatot átismételtem, már csak egy dolog volt hátra, de azt nem tudtam egyedül megoldani. Brandonra néztem, akiről nem tudtam megállapítani, hogy alszik-e vagy nem. Odamentem hozzá, pontosabban elé. Nem hiszem, hogy észrevett volna.
-Öömm Brandon alszol? – Szóltam hozzá halkan. Ha tényleg alszik, akkor nem is zargatom. Ha viszont nem, akkor megkérdezem, hogy nincs-e kedve segíteni nekem.

Brandon

Talán egy kicsit elszenderedett, amikor hozzászóltam. Lehet, nem kellett volna, most biztos haragszik rám. Megkérdezte, hogy miért ébresztettem fel. Válaszoltam volna, de a fegyelmemet, és ahogy láttam Brandonét is a macskája, Ser Karom vonta el. Nyávogás közepette előkerült a kis szőrmók és játékosan elkezdte harapdálni a gazdája kezét. Ez ismerős. Az én Kiarám is szokta, bár az ő fogai már néha fájni is szoktak nekem. Ettől függetlenül én mindig hagyom neki. Lehet azért is ennyire élesek Kiara fogai, mert ő nagyon sokszor vadászik. Napközben, míg én az órákon vagyok mindig kiengedem, hagy szaladgáljon. Az első pár alkalomkor féltem, nehogy elvesszen vagy elkószáljon, de aztán megnyugodtam. Bízok benne. Meg hát megőrülne, ha bent kéne punnyadnia a szobában egész áldott nap.
Megkérdezte, hogy segítsen-e valamiben. Csak nem gondolatolvasó? A kérdése után elmondta, hogy azon gondolkodott, hogy elkezdjen-e megint játszani a hangszerén.
- Ha van kedved, akkor igen, lenne valami, amiben tudnál nekem segíteni. – Bólintottam kedvesen.
- De ne aggódj, nem vészes dologra gondoltam, csak fadeszkákat kéne tartanod nekem. – Régóta nem gyakoroltam már a deszkatörést. Általában egyedül jövök ki ide és hát azt meg egyedül nem tudom megoldani. Remélem még nem puhult meg nagyon a lábfejem.
Gyorsan témát váltottam, mert nem bírtam nem megkérdezni valamit.
- Amúgy milyen hangszeren játszol? – Nem bírtam megállni, hogy ne ragadjak a földön vele. Ezt muszáj volt megkérdeznem. – Akarom mondani játszottál..
– Javítottam ki magam.

Brandon

Ser Karom nem elégedett meg azzal, hogy a gazdája erősebb nála. A fogai mellett a karmait is belevette a játékba. A gazdája rákiáltott és rendbe tette. Én csak halkan nevettem, jelezve, hogy ebbe nem szeretnék belekavarodni.
Nem utasította el a kérésem. Szuper! Végre egy nap, amikor tudok deszkákat törni. Na de majd csak később, most éppen áttértünk egy másik témára, ami mindkettőnket érdekelt.
Kijavított, hogy nem "min" játszik, hanem "miken". – Ja bocs. – Mondtam. Gondoltam fel fog sorolni ötezer hangszert. Lehet megtaláltam a szakterületét? Elkezdett mesélni a családjáról és a múltjáról. Megtudtam, hogy a szülei zenészek voltak. Voltak? Ezek szerint nem csak nekem… najó hagyjuk ezt a témát, még csak visszaemlékezni sem akarok. Nem kérdeztem rá, inkább hallgattam a mesét. Az is lehet, hogy csak simán szakmát váltottak.  
Először zongorázni, hegedülni és furulyázni tudott, majd utána szépen folyamatosan megtanult még párat. Szép! Felvetette az ötletet, hogy majd máskor kijön és játszik nekem.
- Az király lenne. Nincs jobb a zenés edzésnél.
Megkérdezte, hogy én tudok-e játszani valamin. Hozzátette még, hogy csellószót hallott valamelyik nap.
- Hát ömm, én tudok Gayageum-ön játszani. – Mondtam szerényen és halkan, mert kicsit cikinek éreztem, hogy csak egy hangszeren tudok zenélni. - De szeretek táncolni és énekelni.
Eszembe jutott, hogy milyen csellószót hallhatott az múltkor. Feltételeztem, nem csak egy ember tud csellózni az iskolában ezért leszűkítettem a kört.
- A levita részlegében hallottad a csellószót?

Brandon

Én is halkan említettem, hogy milyen hangszeren játszok. Azt hittem, hogy még csak meg sem hallja, ennek ellenére közelebb jött hozzám, megfogta a vállam és a szemembe nézett. Nem hittem a fülemnek, amikor azt mondta, hogy neki muszáj megtanulnia Gayageum-ön játszani. Felnevettem.
- Hát jó. Ha gondolod, majd valamikor megtanítalak. Nekem van egy. A tanárom megtanított egy varázsigét, amivel magamhoz tudom hívni a hangszerem, bárhol is vagyok. - Nagyon fura volt hallani, hogy egy nem ázsiai érdeklődik a hangszer iránt. Lehet, hogy csak addig ilyen lelkes, amíg nem látja.
Majd azon kezdett el filózni, hogy hogyan tudná elmozdítani a zongoráját. Ezt inkább rábíztam.
Megtudtam, hogy még nem sok helyen járt a suliban. Legtöbbet a levita házában volt. Valószínűleg, akkor tudom, hogy kit hallhatott.
- Nagy valószínűséggel akkor te az unokatesómat hallhattad, amikor csellózott.
- Gyorsan témát is váltott. Felállt és kérte a deszkát. Én is követtem őt, felpattantam a földről és elővettem a zsebemből egy kis szütyőt. A markomban elfért, olyan kicsi volt. Széthúztam a száját, nagyjából kétszer akkorára, mint amekkora az egész volt. Jó kis elvarázsolt szütyőke, tértágító bűbájjal van megáldva. Ezt még az edzőmtől kaptam. Letettem a földre és belenyúltam két kézzel. Kihúztam belőle körülbelül öt darab fadeszkát. Leraktam őket egymásra kicsit arrébb, majd a szütyőkét visszatettem a zsebembe. A lécrakás tetejéről elvettem egyet és a két rövidebb oldalát fogva egyenes karral előre tartottam. A testem előtt párhuzamosan nyúltak a kezeim, mintha a deszkával akartam volna védeni valamitől a mellkasom.
- Csak annyit kérek, hogy fogd meg ezt így, ahogy most én. Ja meg még annyit, hogy ne aggódj, nem lesz semmi baj. Én majd előtted fogok állni és megrúgom.
- Mondtam el, hogy mit kéne csinálnia és hogy mire számíthat.

Brandon

Megmutattam, hogy hogyan kell tartani a falécet, majd odaadtam neki. A fiú elvette és beállt pontosan ugyanolyan pózba, mint amilyet akartam. A bíztatására elmosolyodtam, de nem sokáig mert rákészültem a rúgásra. Komoly fejjel összpontosítottam a lécre, még véletlenül sem akartam mellé találni. Igaz, az csak egyszer fordult elő velem egész életem során. Nagyon gáz volt. Most már azért edzettebb, okosabb, tapasztaltabb és ügyesebb vagyok, mint akkor. De vigyázni mindig kell!
Hallatszott a fák levelének rezdülései, amikor a szél kicsit feltámadt. Nem volt szélnek nevezhető, inkább csak szellőcske. Pont ez a fajta nyugalom kell nekem a koncentráláshoz. A csendet a fiú hangja törte meg. A melodimágiáról érdeklődött.  Sajnos most csalódást fogok neki okozni, ugyanis én ebben nem tudok neki segíteni.
- Bocsi, én nem értek a melodimágiához. De ha gondolod, majd bemutatlak az unokatesómnak.
- Mondtam el neki az igazat. Az unokatesóm csellózik, bár nem tudom, hogy mennyire van képben a tantárggyal. Mindenesetre biztos, hogy többet tud mint én. Mindenkinek megvan, hogy mi a szakterülete. Nekem a sport, Brandonnak pedig a zene.
Brandon már-már elkalandozott, amikor én hirtelen megmozdultam. Félig kifordítottam a testemet és megrúgtam a lécet a talpammal. Mindez egy másodpercig sem tartott. Mintha kicsit megijedt volna a társam, de nem annyira, hogy elmozdult volna a helyéről. Visszaegyenesedtem, ismét a Brandonnal szemben álltam. Boldogan nézek a deszkára, ami kettétört. Szuper!
A következőért mentem.
- Még egyet bevállalsz? – Kérdeztem tőle. Értette, hogy egy újabb rúgásra készülök, hiszen már tettem előkészületeket rá.  

Brandon

Brandon beleegyezett egy következő menetbe. Elvettem még egy lécet a rakás tetejéről és a fiúra néztem. Megkérdezte, hogy nincs-e valaki a faluban, akinek lenne hangszere. Elgondolkoztam, de mire válaszolni tudtam volna a fiú megelőzött. Mondta, hogy majd lenéz a faluba hátha tud valakitől kölcsönözni vagy éppen tanítani. Ez nem is rossz ötlet. Már nem is válaszoltam, mert nem tudtam volna okosat mondani.
Amikor meglátta a szütyőmet kis híján elájult. Nagyon tetszett neki. Kérdezte, hogy hol szereztem ilyet. Ha lenne neki is ilyene akkor meg lenne oldva a tárolás. Elhatároztam, hogy majd születésnapjára adok neki.
- Hát én ezt a bátyámtól kaptam, de ha gondolod megkérdezhetem, hogy hol lehet ilyet venni.
- Odaadtam a lécet Brandonnak, aki automatikusan az előzőleg mutatott pózba helyezte a falécet. Én viszont kijavítottam és a még mindig párhuzamos kezeit a feje fölé emeltem. Nem pont 180 fokba, hanem azért kicsit előrébb, hogy ne rúgjam meg. A lécet pedig lappal lefelé fordítottam.
- Most tartsd így kérlek. – Azzal hátráltam is egy lépést. Egy gyors ugrással ollómozdulatot csináltam a lábaimmal és a jobb lábfejemmel felrúgtam Brandon feje fölé – inkább elé – és széttörtem a lécet.
Mindezek után Brandon említette, hogy hamarosan megérkezik az unokatesója a suliba.
- Na az tök jó, gondolom már várod. – közben szedegettem a lécdarabokat a földről.
Kérdezte, hogy sok rokoni kapcsolat van-e az iskolában.
- Szerintem igen. Nekem például két unokatestvérem is ide jár, de az is lehet, hogy az ikertestvérem is ide fog.

Sziasztok!

Hogy vagytok?

Brandon
Vége

Jól az agyamba véstem, hogy ma még írnom kell az apámnak a kis szütyővel kapcsolatban. Általában az ilyeneket gyorsan el szoktam felejteni ezért is határoztam el, hogy ma írok.
Bran sejtése jó volt, tényleg tartom a kapcsolatot a rokonaimmal. Nem csak az unokatestvéreimmel és a testvéreimmel, hanem a nagyszüleimmel, de még távolabbi rokonaimmal is. Ez olyan koreai szokás vagy mi. Persze a mai világ már nem olyan, mint régen. Akárhogy is, szerencsére az én családom összetartó. Ezt jól bizonyítja az is, hogy évi kétszer mindig eljöttünk Magyarországra az itt élő unokatesóimhoz, pedig nem kicsi a távolság.
Bran mondta, hogy neki mennie kell, ugyanis a macskája unja magát. Kicsit megdöbbenve, de azért kedvesen néztem rá.
- Persze, menj csak. Jó, majd kviddics edzésen találkozunk. Ígérem, majd szólni fogok, ha lesz. - Mondtam neki.
A fiú elment én meg nekiálltam értékelni az edzésemet. A léceket sikeresen széttörtem, nyújtottam is, futottam is. Esetleg még egy két fekvőtámaszt lenyomhatnék. Befejezésképpen neki is álltam. Megcsináltam vagy 50-et aztán felültem. Megráztam a kezeimet. Szépen elment az idő. Összeszedtem a fűben heverő széttört fadeszkák darabjait, majd a maradék, eltöretlen deszkákkal együtt visszatettem a szütyőkémbe. Körbenéztem, nem-e hagytam itt valamit. A rét olyan volt, mint előttem. Akkor végeztem. Felmentem a szobámba, átöltöztem és elmentem reggelizni.

Melody

Horror tartalmú, én előre szólok. :-)

Egy átlagos napon reggel felkeltem és a szokásos módon kimentem edzeni a rétre. Köröket futottam és nyújtottam az izmaimat. Hirtelen feltámadt a szél. Nem tudtam, hogy mi lehet ez az orkán, hisz a nap szépen süt és még meleg is van. Pár másodperccel később megpillantom a Mesteremet előttem. Nem hittem szememnek. Hogy került ide, a Bagolykőre? Aztán felgyorsultak az események. Felkeresett személyesen és jól leszidott, amiért nem készültem eléggé keményen a közeledő bajnokságra. Próbáltam elmondani neki, hogy egyszerűen nem bírok annyi időt tölteni az edzéssel mint kiskoromban, de őt az én érzéseim nem érdekelték. Talán igaza van, de én akkor is igyekeztem mindent megtenni. Nagyon szíven ütött, hogy még csak meg sem próbált végighallgatni. Eddig ő volt az egyetlen ember, aki mindig segített nekem bármiben, ő hallgatta végig még a szerelmi gondjaimat is, de már nem. A távolság miatt eltávolodtunk egymástól. Miután elment én úgy éreztem, hogy összetört bennem a világ. Egy ideig csak tűrtem és tűrtem magamban, de pár óra után már nem bírtam koncentrálni még az evésre sem. A kezeim remegtek és a szobámban kötöttem ki.
...

Már napok óta nem vagyok hajlandó elhagyni a szobám. Akik ismernek és barátként tekintenek rám bizonyára már nagyon aggódnak értem, ugyanis a szobafogság nem jellemző rám. Normálisan mindig kimegyek a szabadba vagy sportolni, vagy csak egyet sétálni a természetben, de már több hete nem vagyok hajlandó elhagyni a börtönöm, csupán pár percekre, amíg ételt csempészek be magamnak, vagy amíg a fürdőszobában vagyok. Nagyon zárkózott lettem. A szobámban csak ülök az ágyamon és igyekszem elrejteni a könnyeimet. Ha valaki kopog, akkor úgy teszek, mintha nem lennék bent. Még villanyt sem kapcsolok.
És hogy miért is vagyok ilyen? Miért változott meg a személyiségem ennyire, egy ilyen leszidás után? A helyzet az, hogy engem az iskolában megismert emberek tettek mosolygóssá, előtte egyáltalán nem voltam beszédes, se jókedvű. Ők segítettek túllépni a múltamon, azonban egy kis ütés és visszazuhanok mély depressziómba. Ez a kis ütést nemrég megkaptam a taekwondo Mesteremtől.
Felélénkültek a kiskoromban szerzett negatív emlékeim és nem tudtam kiverni őket a fejemből, különösen nem esténként.

Kop, kop, kop. Léptek hangja visszhangzik a folyosón. A régi házunk folyosóján megyek a konyha felé. Pár lépés után megláttam a babámat a fal mellett üldögélni. Még én tettem oda valamikor, amikor játszottam vele. Felveszem, és szorosan magamhoz szorítom. Folytatom lépteimet a kivilágított helyiség felé. Hirtelen valami megcsillan a falon. Oldalra fordítom fejem. Csak egy tükör. Kisgyerek arc néz vissza rám. Megigazítom ruhácskámat és belépek a konyhába. Anya és apa már ott várt rám megterített asztallal. Mindig együtt vacsorázunk. Teli hassal, nevetve megyek a fürdőbe mosakodni, majd a szobámba. Mielőtt bebújnék a jó meleg takarómba még vetek egy pillantást a holdra és a csillagokra. Gyönyörűen ragyognak. Lassacskán szemeim becsukódnak és elnyom az álom. Bammm! Riadok fel a hangos zajra. Futkosásra leszek figyelmes, amire felugrok az ágyamból és kinyitom résnyire a szobám ajtaját. Fénycsóvák. Mi lehet ez? Eszemhez az ikertestvérem térített sikításával. Kirohanok a szobámból a testvéremet keresve. Meg is találom gyorsan, de nem foglalkozok vele, helyette a szüleimet bámulom rémült arccal. A folyosón három fekete ruhás idegen szegez pálcát a szüleinkre és varázsigéket szavalnak. Végtelennek tűnő párbaj. Fogamat összeszorítom, és csak állok tehetetlenül, de nem észrevehetetlenül. Az egyik idegen rámnéz és egy tiltott átokkal sújt. Felsikítok és próbálok mozdulni valamerre de már késő. Most végem! Utolsó reflexként hunyom be a szemem. Apám szavát hallom, de nem merem kinyitni a szemem. Aztán veszem csak érsze, hogy még élek. Tudatlanságban nyitom ki az egyik szemem, de csak egy kicsit. Egy nő…..aa.aaz anyám…az én édesanyám fekszik előttem….és…. Apámra nézek, aki még utolsó erejével megöli az idegeneket, majd ő is a földre esik. Anyámat ölelve fordulok hozzá. Sírok, reszketek és…….
Rúgok egyet és rántva nyitom ki a szemem. Összerezzenek. Szememből könny folyik. Szétnézek, hogy felfogjam, hogy hol is hol vagyok. A hold ezüstös fénye nyugodtságot áraszt. Nyitva van az ablakom, amin befújó lágy szellőcske meglengeti fehér függönyöm. A szobámban vagyok, jövök rá. Felülök az ágyamból és megtörlöm az arcom. Már két napja folyton ezt álmodom, a múltam. Így igaz, ez megtörtént. A szüleim valóban meghaltak és tényleg ilyen módon.
Ez így nem mehet tovább, kell valami, ami eltereli a figyelmem. Talán mégis jó lenne meglátogatni azt a lélekszobát.
Este már nem tudtam visszaaludni, így hulla fáradtan indulok el a célpontom felé. Arcomon látszik az elkeseredés, a kisírt szemek és az álmatlanság. Belépek az ajtón és meglepődve veszem észre, hogy nem vagyok egyedül. Egy másik lány is a szobában van. Megállok az ajtóban és elgondolkozok, hogy van-e értelme bejönnöm ide. Mindenesetre nem vagyok bunkó, ezért köszönök a lánynak.
- Szia! – Nyögöm ki halkan. Hangomon kicsit érződik, hogy nem vagyok túl jól.

Melody

Nem tudom, hogy mennyit aludtam éjszaka, de valószínűleg nem sokat. Sokszor felkeltem a rossz álmok miatt és csak nehezen tudtam visszaaludni. Azt hallottam a lélekszobáról, hogy nyugtató. Talán ezért is határoztam el magam, hogy felkeresem. Az már csak mellékelten érdekelt, hogy tényleg változik-e a szoba színe, hangja és illata méghozzá az én érzéseim szerint. Amikor benyitottam rögtön a velem szemben ülő lányra pillantottam. Ha jobban belegondolok, már ismerem valamennyire, de nem nagyon. Talán az egyik tanórán váltottunk egymással pár szót. Köszöntem neki, amire ő is azonnal visszaköszönt. Majd a szobát kezdtem el vizsgálgatni. Nem láttam rajta változást, bár nem is tudtam, hogy hogyan nézett ki mielőtt beléptem volna. Tanakodásomat egy kedves hang szakította meg. Érdeklődött, hogy van-e valami bajom. Ezek szerint nagyon feltűnő, hogy nem vagyok túl jól. Felajánlotta segítségét, amire bevallom meglepődtem. Nem azért mert nem néztem volna ki belőle, hanem csak mert nem számítottam erre a kérdésre. Megpróbáltam egy nyugtató vigyort varázsolni arcomra, de eléggé bénán ment. Reméltem azért kívülről jobbnak látszott, mint ahogy én éreztem.
- Öö, megvagyok, köszi. – válaszoltam. Nem akartam azt válaszolni, hogy jól vagyok, nincs semmi baj, mert bizonyára látszott rajtam, hogy ez nem így van. Hazug meg nem vagyok.
Majd rögtön megkérdezte, hogy ne hagyjon-e egyedül.
- Nem, dehogy is. Te voltál itt előbb, miattam ne hagyd el a szobát. – Mondom, olyan határozottan amennyire csak tudtam. Én léptem be másodszorra, természetesen, ha bármelyikünk magányra vágyik, akkor én távozok a szobából. Nem szerettem volna udvariatlan lenni és már láttam, hogy tett pár lépést az ajtó felé, ezért én is megkérdeztem:
- Maradj csak, izéé, kimenjek? – Egy kicsit ciki pillanat, eléggé dadoghattam. Talán a szoba is megérezte lelki állapotomat.

Melody

Megkérdeztem tőle, hogy ne menjek-e ki én a szobából. Kedvesen válaszolt, amit valamiért komolyan is vettem. Olyan meggyőző válasz volt, hogy egy őszinte mosoly került az arcomra. Valószínűleg ő is furcsállta, hogy csak állok mintha földbegyökerezett volna a lábam. A kérdésére elindultam a körkanapéhoz és leültem a lánnyal szemben. Az ölembe vettem az egyik párnát és azt kezdtem el piszkálni. Szeretek matatni a kezemmel, olyan hatást kelt, mintha csinálnék is valamit és nem csak néznék ki a fejemből.
Ha jól emlékszem Melody a neve, de azért biztos, ami biztos rákérdezek.
- Melody a neved ugye? Így szólítsalak? – Igaz már beszélgettünk, de az nem volt túl információ dús, inkább csak az órai anyag volt a téma.
Válasza után kicsit elbambultam. Talán az álmosság miatt, vagy nem tudom. Nem jellemző nagyon rám. A szoba is követte a hangulatunkat. Az előbb még erős színek uralkodtak a helyiségben, azonban amint leültem és elmúlt az a ciki érzésem a színek is halványultak és most már inkább a bézs volt a mérvadó. Mintha enyhe szellőt is éreztem volna, de a hajam meg sem rezzent. Már többször előfordult, hogy depressziósan képzelődöm.
Azonban amint volt időm a gondolataimmal törődni rögtön azok a bizonyos rossz emlékek törték át az akaratom falát. Valahogy tennem kéne ellene. Csak egy variáció jutott eszembe.
Ismét megszólítottam az előttem ülőt.
- A Rellonba tartozol igaz? Tudsz mesélni kicsit róla és az ottani diákokról? – Reméltem, hogy nem veszi udvariatlanságnak a kérdésemet, én teljesen átlagosan, hátsószándék nélkül tettem fel.

Melody

Kiderült, hogy jól emlékeztem, tényleg Melody a neve. Rögtön a válasza után folytatta is és kimondta a nevem. Helyeselésképpen csak bólintottam egyet.
Kis szünet után megkértem, hogy meséljen egy kicsit a házáról. Elmondta, hogy azért szereti, mert összetartó. Ezt én is hallottam a Rellonról, de jó volt hallani egy házbelitől is. Amikor mondta, hogy tudja, hogy nem túl jó róla a vélemény a szemébe néztem.
Ezután újabb hallgatás következett a részemről. A szoba színei halványak voltak. A nagy csönd miatt megint elkezdtem járatni az agyam a negatív dolgaimról. Még mindig nagyon mérges vagyok magamra, hogy azon az éjszakán csak álltam és néztem ki a fejemből és hagytam, hogy a szeretteim megvédjenek. Azóta nem kérek senkitől semmilyen segítséget, se szívességet. Száz százalékban magamra számítok csak, én oldom meg magam a nehézségeket.
Emlékeim hatására megint csak mérges lettem, amihez jól igazodott a szoba is. Élénkpiros színűek lettek a falak és tűz lobogását hallottam. Azonban meglepő módon nem sokkal később megint enyhültek és ezúttal vajszín uralta a helyiséget. Madarak csicseregtek és virágok illatoztak. Szóval ezért nyugtató a szoba, döbbentem rá. A színváltozástól elfelejtettem, hogy mérges voltam.
Mindeközben Melody megkérdezte, hogy én mit gondolok a saját házamról. Még mielőtt rátértem volna a kék kuckóra, még mondtam pár mondatot a Rellonról.
- Talán általánosságban nem jó róla a vélemény, de nekem szimpatikus ház. Bár első pillantásra nem látszik, de nagyon sok tulajdonságom rellonos. Valószínűleg ezért is tetszik ennyire az a ház. Beiratkozáskor is majdnem odakerültem, de hosszú gondolkodás után a süveg máshogy döntött.
- Fogalmam sem volt, hogy miért mondok el ennyi mindent. Igaz, ha nem lennék most összetörve, akkor repdesnék az örömtől, hogy egy rellonossal beszélhetek. Előtte ugyanis még nem volt szerencsém zölddel társalogni.
- A levitában nagyon kedvesek az emberek, mindenki segíteni szeretne a másiknak. Szorgalmas ház és én is szorgalmasnak tartom magam, igaz nem annyira a tanulás terén. Talán az egyetlen tulajdonság, ami miatt nem illek oda az az, hogy én nem vagyok könyvmoly. Szeretek olvasni, de nem az köt le elsősorban. Ennek ellenére szeretem a kékeket. – Meséltem én is az én házamról.

Melody

Kiderült, hogy egy kicsit hasonlítunk egymásra. Én majdnem a Rellonba kerültem, Melody esetében pedig a süveg gondolkodott a Levitán. Nem is gondoltam volna. Mindenesetre szimpatikus lány, jó érzés volt vele beszélgetni.
A halvány színű falak ismét élénkké váltak. Most nem éreztem magamban semmilyen eluralkodott érzést, csak arra tudtam gondolni, hogy ezúttal Melodyban erősödtek fel az érzések. Végtére is ő is okkal van itt, valószínűleg ő is szenved valamitől, vagy rossz kedve van. Kezdett megint kínossá válni a helyzet számomra. Csak ültem és nem tudtam egy szót sem szólni. „Szánalmas vagyok! Már megint nézek ki a fejemből.” Mérgelődtem magamban. Futottam volna egy kört a suli körül, de nagyon gyenge voltam hozzá. Szorítani nem tudtam a kezeimmel, még az is jó, hogy járni tudtam, nem hogy még futni. Nagyon magam alatt voltam a depressziótól.
A falak ismét halványak lettek és a következő percek egyikében Melody egy kérdéssel szakította meg a csendet. Ezúttal a hobbikról kezdtünk el beszélgetni.
- Hát szeretek sportolni. Taekwondozok már kiskorom óta. – Kezdem el, de megint csak emlékek törnek elő bennem. Azért kezdtem el a koreai harcművészetet, hogy erősebb legyek és megvédhessem szeretteimet és barátaimat. Visszarángattam magam a jelenbe és igyekeztem folytatni. – De karatézok is mellette. Verseket írni is szeretek, de azokhoz nincs sok affinitásom. Talán ami nagyon meghatároz még engem az a tánc és a zene. - Mondtam halk hangon.
- És te miket szeretsz? – Kérdeztem vissza rögtön. Nem szerettem volna újabb néma perceket.