Én is ettem.
Sziasztok! (akikkel még ma nem beszéltem)

Ki nézi majd a Sztárban sztárt?  

Ha jól emlékszem Pál Dénes Psy-t fogja játszani.

Akadályrepülés

Amikor megláttam a plakátot, miszerint jelentkezni lehet repüléstan fakultációra nem haboztam, rögtön felkerestem a tanár urat.  A harcművészetek mellett a repülés is a kedvenc időtöltéseim közé tartozik, azonban ez csak szórakozás számomra, semmi több. Szeretek repülni és ha van alkalmam, akkor repülök, de nincs komolyabb tervem vele.
Izgatottan mentem az első programra, ami a Vadőrlaknál lett megszervezve. A nap már nem volt látható az égen és a szürkület is fokozatosan változott át sötétséggé. Kicsit aggasztott, hogy hogyan fogok látni, de sejtettem, hogy a tanár úr kitalál erre valamit.
Odaérve a helyszínre köszöntem a már ott lévőknek és csöndben hallgattam az eligazítást. Megtudtam, hogy személyre szabott pályák vannak, vagyis az azt jelenti, hogy egyedül fogok repülni, továbbá megerősítést kaptam arról, amit már sejtettem, akadályokon kell átküzdenem magam. Már alig vártam, hogy seprűre ülhessek, az adrenalin már az ereimben lüktetett. Egy verset olvasott fel a repüléstan tanár, aminek sorait próbáltam megjegyezni és többé kevésbe sikerült is. Nem volt más hátra, minthogy elinduljak. Seprűre pattantam és felszálltam egyenesen be az erdőbe. Nem voltak elvárásaim önmagamtól, tudtam jól, hogy mindent bele fogok adni. A fő cél számomra az volt, hogy élvezzem minden egyes percét.
A fák közé érve rögtön megbabonázott a látvány. Ki volt világítva a pálya, igaz így is félhomály volt. Igazi kalandhoz illő környezet! Elmosolyodtam, majd mikor már hozzászoktam a fák kerülgetéséhez egy kicsit rágyorsítottam. Törzsszinten voltam, nem is akartam magasabbra repülni, mert az ágakkal nem akartam bajlódni.
Nem telt el sok idő az első akadályig. A fák egy helyen mintha nem olyan sűrűn álltak volna. Furcsálltam is, de repültem tovább egyenesen. Hirtelen azonban egy görög jón oszlop emelkedett a magasba pontosan előttem. Gyorsan oldalra rántottam a seprűmet, ezzel is elkerülve az ütközést a kőtömbbel. Ez közel volt! Na de nem ennyiből állt a meglepetés. Ahogy félrehúztam a seprűm egy újabb oszlop emelkedett a magasba, megint csak előttem. Ismét félrehúztam a seprűt, ezúttal a másik irányba. Most viszont nem voltam elég gyors, a vállam hozzáért az akadályhoz és az elszakította a ruhám és talán le is horzsolta egy kicsit az ottani bőrfelületem. Ekkor jutott eszembe a vers. Elkezdtem szlalomozva repülni és úgy tűnt ez beválik. Az oszlopok sorra bukkantak fel és tűntek is el, én pedig szlalomozva kerülgettem őket. Aztán abbamaradtak és az erdő ismét békés arcát mutatta. Egy akadály kipipálva.
Most már sokkal óvatosabb voltam, a figyelmem a tér összes irányába kiterjedt. Egy ismerős hangot azonosítottak be a füleim, kicsit lelassítottam, majd láttam, hogy a hallószerveim nem hazudtak. Tényleg gurkók száguldoztak előttem, szám szerint kettő, amik az utamat keresztezve mozogtak jobbra-balra, ellentétes irányban. Megijedtem, mert azt hittem, hogy bemérnek és rám támadnak, ami végzetes lett volna, hisz most nem volt nálam az ütőm. A két bestia azonban nem tért el eredeti mozgásától. Valószínűleg nem voltak megátkozva azzal a bizonyos bűbájjal, mint a kviddicses társaik. Megfigyeltem, hogy középen haladnak el egymás mellett és a köztük lévő távolság akkor a legnagyobb, amikor a pálya széleihez érnek. Vagyis akkor kell indulnom, amikor éppen elhaladnak egymás mellett, hogy átjussak közöttük. Mondani könnyű volt. Elég gyorsan repültek, de meg kellett próbálnom, máshogy nem tudtam volna folytatni az utamat. Vettem egy mély lélegzetet és a megfelelő pillanatban gázt adtam járművemnek. Gyorsan kellett nagy sebességre kapcsolnom, aminek sikerében én magam is kételkedtem, de amint kiderült feleslegesen. Szerencsésen átjutottam a vaslabdákon, mondjuk nem volt sok híja, hogy ne legyen belőlem csontszálka. Kifújtam az eddig visszatartott levegőt és kicsit megrázva magam suhantam tovább.
Ha az emlékezetem nem csal, akkor a következő akadály valami tüzes dolog lesz. Így is lett. A fák között repülve egyszer csak lángra kapott az éppen mellettem lévő fa törzse. Az oldalamon éreztem a perszelő forróságot, ezért az ellenkező irányba repültem. A fák random gyulladtak ki, én pedig nem akartam megégni, ezért lassan haladtam végig az előttem lévő métereken. Amikor belobbant mellettem, mögöttem vagy éppenséggel előttem egy fa, akkor gyorsan arrébb löktem magam. Az akadály végét két egymáshoz viszonylag közeli lángoló fák jelezték, amik között át kellett jutnom. Nem vagyok egy termetes alkat, de látszólag vállszélességben nem fog menni. Felgyorsítottam, hogy minél kevesebb ideig érjenek a lángok, majd elfordultam kilencven fokkal a seprűm tengelye körül, így nem voltam annyira széles. Miután átsuhantam rajta hátrapillantottam megnézni, hogy a seprűm lángol-e, de szerencsére nem. Egyedül a térdeim pörkölődtem meg egy kicsit, azokkal pedig nem foglalkoztam. Huu, kész a harmadik pálya is. A vers szerint mi is jön most?
Az utolsó akadály típusára emlékeztem, de arra nem, ami most jött. Közepes tempóban repültem a fák között, amikor nagy zsibongásra lettem figyelmes a hátam mögül. A szemem sarkából néztem mi is készülődik mögöttem, aztán megláttam, hogy jó pár tucatnyi holló követ engem és több mint valószínű, hogy rám fáj a csőrük. Utálom a madarakat! Mint az őrült, indultam meg és veszettül kerülgettem a fákat, de Mátyás király drágaságai így is utolértek. Elkezdtek csipkedni, én meg azt se tudtam, hogy őket hessegessem el, vagy az útra figyeljek. Csipkedtek rendesen, már több helyen is véreztem, amikor megelégeltem a dolgot és lekevertem egyet az egyik karomhoz közeli szárnyasnak. A madár kicsit megszédült és elkezdett zuhanni, én meg voltam olyan idióta, hogy ezt végignéztem. Nem vettem észre az előttem levő fát és úgy ahogy voltam felkenődtem rá. A csattanás után a földre estem, szerencse, hogy nem repültem annyira magason, az meg még nagyobb szerencse, hogy a seprűm nem tört el. Egy pocsolyába estem, de a bajt a hollók jelentették. Még mindig ott voltak körülöttem és levegőt sem engedtek venni. Fájó végtagokkal megpróbáltam ismét felszállni. Egy ideig még követtek és eszegettek, viszont én már az útra figyeltem, nem akartam megint palacsintává változni. Összeszorított fogakkal száguldottam, amikor a sok körülöttem lévő hollók hirtelen eltűntek, csupán a tolluk lassú hullása jelezte, hogy egy másodperce ők még itt voltak.
A tollfelhőből kiérve menet közben megnéztem, hogy nem történt-e csonttörés, bár ha történt volna, akkor fel sem bírtam volna szállni. Mintha a fák között megcsillant volna a vadőrlak házának fénye, de mielőtt meg tudtam volna mondani, hogy az tényleg az, újabb dolog vonta el a figyelmem. Az ötödik és egyben utolsó akadály. Fák kezdtek kidőlni körülöttem, amiket próbáltam kikerülni. Az egyik pont rám esett volna, ezért kénytelen voltam lefékezni és felülről megkerülni. Egyre több és több fa dőlt ki egy időben, én pedig már csak arra koncentráltam, hogy kijussak. Már láttam a pálya végét, ezért a tőlem telhető legnagyobb sebességre gyorsultam, de az erdő nem akarat elereszteni. Az utolsó fák is elkezdtek kidőlni, ezúttal sokkal jobb időben, mint eddig. A legjobb megoldás az lett volna, hogy megállok előtte, mint az előbb, de ekkorra sebességnél és ilyen kicsi távnál ez lehetetlen. Lejjebb szálltam, abban bízva, hogy még éppen el tudok suhanni a két befelé dőlő fák alatt. Már majdnem érintettem a földet, amikor kirepültem az erdőből. Egy hajszálon múlott, hogy nem dőltek rám a fák, olyannyira, hogy éreztem, hogy a seprűm végét kicsit megütötte a zuhanó fa, ezáltal az lefelé billent. Nem tőrt el a bot, még csak nem is látszott rajta semmi, de mégis ez elég volt ahhoz, hogy elveszítsem az egyensúlyom. Már így is túl közel repültem a földhöz, ettől az ütéstől pedig a lábam leért és a súrlódás miatt elkezdtem lassulni. Esés közben elhagytam a seprűm, én meg bukfencezve értem a tanár úr elé. Vettem pár mély lélegzetet, majd fájó végtagokkal, sárosan felálltam.
Elmosolyodtam. Hát ez hihetetlenül jó volt! Nem volt egyszerű, de nagyon élveztem és végül is sikerült megoldanom a pályát. Teher alatt nő a pálma nem?  

Merkovszky Ádám

Tavaly nagyon belehúztam a tanulásba, próbáltam megfelelni, ahogy tudtam. Ennek ellenére nem gondoltam volna, hogy sikerül helyezést elérnem a Levitás versenyen. Választhattam három jutalom közül is és miután megtudtam, hogy az egyiknek köze van az elemekhez, már egyértelmű volt számomra a döntés. Az egyik kedvenc tantárgyam az Elemi mágia, annak ellenére, hogy nem születtem hozzá szükséges erőkkel. Nem sokszor voltam olyan boldog, mint akkor és bár Doleance és Merkovszky tanár úr is mondták, hogy még várni kell egy kicsit, én türelmesen vártam, elvégre is, ezt már nem veheti el senki tőlem.
Eljött a nagy nap. Szombatokon én általában 9-ig alszok, de ma már kora reggel kipattantam az ágyból. Még volt pár órám a megbeszélt időpontig, ezért előrehoztam az edzésem. Kimentem egy kicsit futni és nyújtani a rétre. Azért nem akartam nagyon lefárasztani magam, egy jó kis reggeli frissítő testmozgásnak lehetett ezt hasonlítani inkább. Verejtékcseppjeimet törölgetve le a homlokomról ballagtam vissza a szobámba, hogy rendbe tegyem magam. Ezek után is tele voltam energiával, ami keveredett bennem az örömérzettel és a lelkesedéssel. Találkoztam már a tanár úrral, már több mint egy éve tanított engem sőt, volt szerencsém vele, pontosabban a csapatában kviddicsezni is. Mindenképpen jó volt, hogy nem egy idegen tanártól kellett elsajátítanom valamit.  
El is indultam a terasz felé, ahová a tanár úr rendelt. Odaérve köszöntem, majd a tekintetem rögtön az asztalon lévő dobozkára szegeződött. Még nem tudtam, hogy melyik elemmel fogok megismerkedni, de most végre kiderül. Annyit gondolkodtam már ezen, mégsem tudtam megmondani, hogy melyik elem tulajdonsági illenek hozzám a legjobban. Talán a tűz? Vagy a víz?

Miskolc felé
Valahogy így nézek ki~

Grace-t már az első pillanattól kezdve határozottnak, erősnek és bevállalósnak láttam. Őt nézve kicsit magamra ismertem, gondoltam talán jóban is lehetnénk, de hát nem vagyok az a típusú ember, aki csak lazán odamegy a másikhoz és elkezd vele trécselni. Az elmúlt hónapokban éppen tagokat toboroztunk a Levita kviddicscsapatába és az elő, aki eszembe jutott, az Grace volt. Ha tényleg hasonlítunk, akkor ő is szeretheti az efféle sportokat, bár ezt nem tudhattam biztosan. De legalább már volt egy indok, amiért beszélgetést kezdeményezzek vele. Meg is kérdeztem és legnagyobb örömömre igent mondott. Akkor még nem is sejtettem, hogy mi ennyire jóban leszünk.
Nos, igen és most itt megyek én, a vasútállomásra, hogy aztán elmenjek Grace-szel az egyik legnagyobb őrültségre, amit eddig csináltam. Talán. Nem hiszem, hogy Gracen kívül mást meg tudtam volna győzni, hogy jöjjön el velem ejtőernyőzni, de igazából nem is kerestem fel senkit, rögtön Grace-hez fordultam, aki azonnal igent mondott. Látván a lány szemében az azonnal fellobbanó lángokat, már én is komolyan vettem az eddig csak álmodozásnak indult tervet.
A közelben két olyan hely volt, ahol lehetett ejtőernyőzni, az egyik Miskolcnál, a másik Gödöllőnél. Az utóbbival az volt a gond, hogy a nemzetközi repülőtér miatt „csak” 1200 méterről lehetett leugrani, így inkább a miskolcit választottuk, ahol talán kicsit nyugisabb a környezet, és ha jól tudom a szakemberek sem muglik.
Már majdnem a vasútállomásra értem, amikor megláttam Grace integetését. Szaporáztam lépteimet egyenesen a lányig. Látszólag Grace is tele volt energiával és izgalommal, ugyanis a kérdéseket csak úgy dobálta hozzám. Természetesen teljes mértékben meg tudtam érteni, én is legalább annyira energikus voltam, mint ő, ha nem jobban.
- Sziaa! Egész jól aludtam, ahhoz képest, hogy már este is majdnem kipattantam a bőrömből. Huu, irtó izgatott vagyok, remélem, nem késik a vonat. Na, és te tudtál aludni? – A kijelzőre pillantottam és meggyőződtem róla, hogy nem és már csak pár percet kell várnunk az indulásig. Grace kérdezte is, hogy beszállunk-e, mire én cselekedettel válaszoltam. Elindultunk a vonatunk felé és felszálltunk a vonatra. Az ülések négyesével voltak, én pedig rámutattam egy üres négyesre. – Itt jó lesz? – Érdeklődtem Grace-től és amennyiben igent mondott leültem menetiránnyal hátrafelé. Néztem, hogy mellém ül vagy szembe velem és annak megfelelően leraktam a táskámat az egyik szabad helyre. Egy fekete-sárga sporttáskát hoztam, rajtam egy fekete, kissé fiús, -de annyira puha, hogy imádtam- melegítőfelső volt, lábamat pedig egy farmernadrág takarta.
Fogalmam sem volt, hogy milyen idő lesz ma, de nem is érdekelt, elvégre úgyis több mint 1000 méter magason leszünk, illetve folyamatosan közeledünk majd a földhöz. Már egyeztettünk a miskolci emberekkel is, hogy ma tudnak minket fogadni, és ha ők azt mondták, hogy az idő nem fog gátolni semmiben, akkor biztos úgy is van. Eső mindenesetre nem várható.
- Grace, hány ugrást kértünk a miskolciaktól? – Kérdeztem tőle, miközben a vonat elindult.

Alig hiszem el, hogy végre eljött ez a nap. Megmondom őszintén, hogy amikor megfogalmazódott bennem az ötlet, akkor még magamat is kiröhögtem. Nem nagyon hittem benne, hogy tényleg meg fogom csinálni, de Grace azonnali belegyezése olyan szinten önbizalmat ébresztett bennem, hogy rögtön baglyot küldtünk a miskolci szakembereknek. Nagyon keveset kellett várnunk a válaszukra, azonnal visszaírtak, hogy nagyon szívesen fogadnának. Miután elolvastam levelüket legszívesebben sikítoztam volna, ha nem lett volna este, elkezdtem ide-oda futkározni, végül berohantam Grace szobájába és letámadtam ezzel a csajt. Szokásához híven, ő sem aludt még, de ha aludt volna, akkor is felébresztettem volna. De még akkor sem tudtam belegondolni, hogy hamarosan ejtőernyőzni fogunk. Ez körülbelül egy hete volt.
Az állomáson mindkettőnkön látszott az izgatottság, bár állapotom ellenére még mindig nem tudtam belegondolni, hogy milyen őrültségre készülünk. Talán majd csak akkor leszek képes, amikor kilógatom a lábamat a repülőből. Megtudtam, hogy Grace nem aludt valami jól, de ez nem lepett meg, ellentétben azzal, hogy Tony átment hozzá. Viszont akkor helyben már nem akartam megkérdezni, inkább majd visszatérek rá, gondoltam. Nagyot nevettem, amikor a késéssel kapcsolatos kérdésemre válaszolt. Látom, Grace is ismeri a hazai vasutat.
Felszálltunk a vonatra, Grace szembeült velem és lerakta maga mellé a cuccát. Én is így tettem, elvégre nem akartam, hogy mellém üljön valaki, volt még rengeteg hely. Barátnőm sem kedvelte az öreg néniket, kiakadására egy lágy egyetértő mosollyal válaszoltam, majd gyorsan körbenéztem, hogy én is megbizonyosodjak róla, hogy nincs körülöttünk idős, aki magára vehette volna Grace szavait. Én sem láttam senki, szerencsére.
A vonat elindult. Még matattam a táskámban, hogy leellenőrizzem, tényleg nálam vannak-e a nélkülözhetetlen dolgok, mint például a vonatjegyem és a pénztárcám. Szerencsére megvolt minden, így nyugodtam dőltem hátra a székben. Grace is mintha elgondolkozott volna, én is ezt tettem. Az előttem álló élményről tanakodtam, azon hogy vajon hány ugrásunk lesz. Nem jutott eszembe ezért megkérdeztem Gracetől, aki úgy tudta, kettőt vagy hármat. Erre már beugrott nekem is.
- Ja, tényleg. Nem úgy volt, hogy kettőt ugrunk a srácokkal együtt, és ha úgy látják, hogy megy már egyedül is, akkor egyet még ugorhatunk szólóban is? – Mintha valami ilyesmit mondtak volna.
Ha muglik lennénk, akkor nem engednék meg, hogy már a harmadik próbálkozásra egyedül ugorjunk, de mivel varázslók vagyunk, pontosabban boszorkányok és nálunk van a varázspálcánk, ezért így bíznak bennünk, hogy nem nyírjuk ki magunkat. Ettől függetlenül én tartottam attól, hogy egyedül ugorjak, mi van, ha nem tudom majd a kiengedni az ernyőt? Tudom, varázsolok majd, de akkor is, kicsit ijesztő. Na, majd akkor eldöntöm, hogy bevállalom-e.
Már meg is érkeztünk az egyik állomásra. Valami falucska lehetett, mert nem volt túl modern az állomása, meg hát zömével öreganyák szálltak fel. Megszólalt a bemondó és közölte velünk, hogy a vonatunk három perces késéssel közlekedik tovább. Hahaha, dejó. Sajnos tényleg nem hazudott, ki kellett várnunk a három percet, amit én bámészkodással töltöttem el. Kezdett kitisztulni az ég és ahogy Miskolc fele néztem, láttam, hogy arra már süt a nap.
Végül csak sikerült továbbindulnunk. A vonat szerencsére gyorsan ment, talán be akarta hozni a késését. Közben jött a kalauz, kérte a jegyünket, amit kis keresgélés után megmutattam neki. Lekezelte, majd visszaadta. Megvártam, míg továbbmegy, aztán ismét Grace-hez fordultam.
- Ééés, mit csináltatok este Anthony-val? – Hajoltam közelebb hozzá és félig suttogva kérdeztem tőle.

Hihetetlenül vártam már ezt a napot, alig vártam, hogy végre kipróbáljam az ejtőernyőzést, azonban amióta elindultam otthonról mintha kicsit ideges is lennék. Kedvem az még mindig megvan hozzá, csak az önbizalmam hagy magamra időnként. Nem tagadom, félek, vagyis inkább parázok. A vonat indulása viszont egyértelművé tette számomra, hogy nincs visszaút, már elindultunk, még ha bárányok esnek is az égből, akkor is leugrok több mint ezer méterről. És pontosan ezt akartam, a félelmeim ellenére. Sosem voltam tériszonyos és végül is belegondolva már éreztem hasonló adrenalint, amikor a pályán zuhanórepülésbe kezdtem. Vagy…izéé, az is valami ilyesmi nem? Ugye? Az ugrások számáról beszélgetve Gracen is látszott, hogy valamennyire ő is tart az ugrásoktól. Kicsit megnyugtatott, hogy nem csak én érzek így, legalább együtt csokizunk majd be.
Az első megálló után már szép sebességgel közlekedett a vonat, társam meg is jegyezte, hogy tizenöt km/órával gyorsabban halad, mint átlagban. Csak nem közeledünk a határ felé, hogy jobbak lettek a sínek? A kalauz is beköszönt, akivel én igyekeztem nem törődni sokat, megmutattam a jegyem aztán ennyi, hagyjon békén. Grace-szel is hasonló volt a helyzet, viszont nagyot néztem, amikor roppant udvariasan visszadobta a lány jegyét. Barátnőm is felháborodott, de ahhoz képest kedves megjegyzést tett, visszafogta magát. Miután elment az ellenőr érdeklődni kezdtem az állomáson említett témáról, azaz a tegnapi éjszakáról. Megmagyarázott mindent, bevallom őszintén, a felét nem értettem, de azért mosolyogva hallgattam.
Közben a felhőket végleg elhagytuk, Miskolcnál már hétágra sütött a nap, melegebb is volt a hőmérő szerint és a fák ágait nézve valószínűleg szélcsend uralta a környéket. A végállomáshoz közeledve a vonat lelassult, én pedig elkezdtem készülődni. Megigazítottam a ruhám, a hajam és átbújtattam a fejemen a válltáskámat, hogy féloldalasan legyen. Beérve a Tiszai-ba a vonat ajtaja kinyílt, mi pedig már szálltunk is le. Már voltam Miskolcon, egyszer valamikor, a hely valamennyire ismerős volt.
- Ha jól tudom, erre van a buszpályaudvar. - Mutattam a szerintem jónak vélt irányt. Hála Merlinnek igazam volt és még időben elértük a buszt és még jegyet venni is volt időnk. Hát nem mázli?
Nagyjából húsz percet tölthettünk városi tömegközlekedéssel, viszonylag gyorsan ment a busz, hisz nem a belvároson ment keresztül. Egyre jobban rágtam a körmöm és az a boldogság, amit akkor éreztem… Még az sem tudta elvenni a kedvem, hogy a busz tele volt és ott nyomorogtunk egy helyben állva. Már csak pár perc választott el a megállótól. Grace-re néztem olyan fejjel, mint akiből mindjárt előtör a sikítás. A jármű nagy fékezéssel megállt, aminek következtében majdnem nekiestem a mögöttem állónak.
- Na gyerünk. – Mondtam, mikor már nem választott el minket semmi a friss levegőtől. Szinte a füves terület mellett rakott ki minket, nem kellett tíz métert sem gyalogolni, hogy a reptérre érjünk. – Grace!! Jézusom, megjöttünk. – Kiáltottam csillogó szemekkel. Alig hittem el, hogy megvalósítjuk az eredetileg viccnek szánt tervünket. Most mégis csak pár lépés választott el a gépektől. Nem volt túl nagy reptér, kis repülők voltak, amiknek egy füves területen kellett felszállniuk, illetve leszállniuk. Az egyik géptől elindult felénk egy pasas. Talán vele beszéltünk levélben? Grace-re néztem.

Alig hittem el, hogy végre megérkeztünk. Ha egy évvel ezelőtt valaki azt mondta volna nekem, hogy elmegyek ejtőernyőzni a jövőben, akkor jól kiröhögtem volna. A legutóbbi kviddicsmeccsün után, amin hajtó voltam, viszont úgy éreztem, hogy jobban meg kell ismerkednem a totális adrenalin fogalmával. Mindenki fél a lezuhanástól valamennyire, legalább ezzel egy kicsit hozzá tudom szoktatni magam ahhoz az érzéshez és talán, ha baj van meg fogom tudni őrizni a hidegvérem és talán képes leszek olyan döntést hozni, ami megóv a haláltól. De persze elsősorban a szórakozás hajtott és az, hogy legyőzzem a félelmemet. Nem vagyok tériszonyos, se betoji, de szerintem minden ember félne, ha ki kéne tennie a lábát több ezer méterről.
Grace sem hitte el, hogy már nem áll közénk és a repülő közé semmi. Odaért hozzánk az egyik pasas és hamar kiderült számunkra, hogy vele beszéltünk. Miután bemutatkozott rajtunk volt a sor. Először Grace szólalt meg nagyon udvariasan, amire gyorsan rá is vágta, hogy nyugodtan tegezzük őket.
- Park SonYeong [Pák SonYang] – Mutatkoztam be én is. Mivel a bagolyban történő regisztrációkor az anyakönyvezett nevemet kellett megadnom, ezért most is így mutatkoztam be. Dávid elmondott egy rövid kis eligazítást, többek között, hogy mi lesz a menetrend, illetve, hogy milyen pózokat kell felvenni zuhanáskor, mire kell odafigyelni. Szerencsére mindkettőnk háta mögött lesz egy szakember, aki majd az első ugrásoknál kezeli az ernyőt. Ezek hallatán eltapostam a gondolatot, hogy egyedül is ugorjunk. Abban a lelkiállapotban ezt lehetetlennek tartottam, a szívem hevesen vert és legszívesebben elkezdem volna futni. Társam is hasonlóan érezhetett, látszott is rajta és mondta is.
- Még van időnk elfutni. – Viccelődtem remegő hangon, de nem gondoltam komolyan. A humor talán kicsit segít ebben a helyzetben.  
Dávid vezetésével elindultunk a gépünk felé. Közben folyamatosan nyugtattam magam, hogy nem lesz semmi baj, nem fogok berosálni, túl fogom élni. A repülő mellett voltak a felszerelések, melyek körül három másik férfi állt.
- Sziasztok! –Köszöntem, majd újabb ismerkedős percek után elkezdtünk öltözködni. A ruhánkra vettük fel a speciális védőöltözetet és a bukósisakot. Én egy fekete-citromsárga színösszeállítást választottam, vagyis inkább kaptam, mert az volt az én méretem. Egyre jobban izgultam, de próbáltam nyugtatni magam, hogy erős vagyok, nem lesz baj.
Már csak fel kellet szállnunk. Elindultunk a kisméretű repülőhöz és beszálltunk ugyanazon az ajtón, amin majd ki is kell lépnünk. Elfoglaltam az egyik hátsó helyet és reménykedtem, hogy Grace mellém ül, mert egyedül szerintem összeroppannék. Hasam görcsölt, úgy éreztem, hamarosan elhányom magam.

Féltem, persze hogy féltem, még jó hogy féltem, nagyon is féltem, túlságosan is féltem. Szóval féltem. Mondtam már, hogy féltem? A félelmünket kicsit csillapítani akartuk, ezért elkezdtünk viccelődni. Tipikusan béna poén volt, de abban a szituációban ez is megfelelt. Barátnőm válaszát elképzeltem, vagyis azt, hogy futunk a busz után, mintha őrültek lennénk. Én még ki is néztem volna magamból, hogy megcsinálnom, de úgy éreztem, az előttem lévő lehetőséget nem szalaszthatom el. Végre itt az alkalom, hogy ejtőernyőzzünk, ezt vártuk hetek óta. Csak nevettem, jelezve neki, hogy hallottam, felelni már nem volt időm. A bemutatkozások után elindultunk készülődni. A gép felé tartva hiányérzetem támadt, hátranéztem és láttam, hogy Grace mintha kicsit elgondolkozott volna. Elmosolyodtam, húzott szemeim smileyt formáltak, mire Grace is elkezdett szaladni. Kicsit megtorpantam, hogy bevárjam, így egyszerre értünk a többiekhez. Sok bénázással és nem kevés segítséggel sikerült felvennünk a védőfelszerelést és megtudtam, hogy ki lesz a partnerem, akivel ugrani fogok. Én Dáviddal fogok ugrani, Grace pedig elvileg egy Richárd nevű sráccal.
Beültem a gépbe az egyik hátsó helyre, az ablak mellé. Barátnőm mellém ült és valószínűleg nagyon látszott rajtam az idegesség, de hát hogy a viharba ne látszott volna. Szavai nem igazán nyugtattak meg, de jól estek. Tudtam én is, hogy nem lesz semmi baj, de mégis. Vizsgák előtt is izgul az ember, pedig ott sem nyírják ki.
Mikor a szakemberek is felszálltak, a kép is elindult. A füves mezőn eléggé döcögött a gép, kicsit kényelmetlen volt a fenekemnek és a hátamnak, de ki lehetett bírni. A száguldás és a repülés íze rögtön elvarázsolt, a félelmem el is múlt. Olyan gyorsan száguldottunk a füvön, annyira jó volt és amikor hirtelen felemelkedett a gép orra, olyan érzés volt, mint amikor én rántom fel a seprűmet, persze ez most sokkal finomabb volt. Kedvem lett volna ilyen gyorsan röpülnöm egy száll seprűvel, de erre most nem volt lehetőségem. Viszont levontam a következtetés, hogy fogok én nagyon gyorsan száguldani, csak függőlegesen lefelé. A földfelszínt néztem, ami egyre távolodott el tőlünk. Miskolcot is megcsodálhattam felülről, de a Bükköt is teljesen beláttam, annyira magasra szálltunk.
Mikor már a város egy foltnak látszott, Dávid szólt nekem, hogy jöjjek oda mellé. Ijedten Grace-re néztem, de nem akartam megváratni a fiatal férfit, magamhoz méltóan rögtön felálltam és mellé léptem.
- Szerettelek Grace! - Mondtam még gyorsan nevetve a lánynak, mintha a kivégzésemre készülnék, de a feszültség már feloldódott bennem. Egészen magabiztos lettem a repüléstől. Dávid és Richárd már magára vették az ernyőt tartalmazó „hátizsákot”. Az én uram kérte, hogy forduljak meg, hogy neki háttal legyek, én így is tettem, mire ő közelebb lépett hozzám és rám csatolta a hátzsák engem illető részét. Kicsit zavart, hogy ennyire közel volt hozzám, nem szoktam meg az emberek közelségét, de tudtam, hogy ez ezzel jár. Megtudtam Dávidtól, hogy mi kezdjük az ugrást, mégpedig hamarosan, mire összeszorítottam a fogam és próbáltam nyugtatni magam. Minden bátorságom cserbenhagyott viszont, amikor kinyitották a repülő ajtaját és én ott álltam mellette. A szél durván belekapott hajamba, de az volt számomra a legkisebb baj. Több mint ezer méterről néztem le. Dávid nyugtatott, hogy élvezni fogom, amit én el is hittem neki, csak a hirtelen jött sokk után ez most nem annyira hatott meg. Egyszerre – mivel egymáshoz voltunk kötve - leültünk, lábunkat kilógatva az éterbe. Éreztem, hogy pár perc és én már repülni fogok, de azt nem gondoltam volna, hogy rögön. Mire felfogtam, hogy kilógatom a lábam a repülőből, Dávid már lökött is egyet kezével.
- Áááááááááááááá – Sikítottam, mint egy őrült. Azonnal megéreztem az m*g hatalmas erejét, amivel mint egy mágnes a földhöz szív. Szívem összeszorult a hirtelen rám támadt adrenalintól. Azt sem tudtam, hogy mi történik, pedig jól felkészültem rá szellemileg, most mégis. Olyan volt, mint álmaimban, mikor zuhanok, vártam is, hogy felébredjek, de ezúttal nem, ez a valóság. Alig tudtam felfogni, hogy szabadon esek és egyre gyorsabban. Pánikba estem, tudtam, azt súgta, vagyis ordította az ösztönöm, hogy azonnal csinálnom kell valamit, különben végem lesz, de a hátamhoz csatolt Dávid miatt nem tudtam, még szerencse. Mondta, hogy tartsam szét a kezeimet.
To be continued~

Már épp elfelejtettem félni, mikor szóltak, hogy készülődjünk. Elköszöntem barátnőmtől, kicsit olyan érzésem volt, mintha kivégezni vittek volna. Pulzusom megint az égig szaladt, de ezúttal koncentráltam is, hogy jól vegyem fel a védőfelszereléseket és jól kössem magam a hátam mögött álló férfihoz. Olyan volt a kötés, mintha hátizsákot cipelnék.
Fel sem tudtam fogni, hogy kinyitották a repülő ajtaját, az idő rohamosan felgyorsult és már arra eszméltem fel, hogy zuhanok. Sikítottam is, bár nem amolyan lányos, magas hangú kiáltás volt, inkább őrültnek nézhettek. A kezdeti sokk után kezdtem megszokni a zuhanás ízét. Az álmaimmal és a kisgyermekkori esésekkel ellentétben ez nem ért véget néhány másodperc után. Csak zuhantam és zuhantam. Egy idő után az ijedtség eltűnt arcomról és helyére mosoly került. Hihetetlen érzés volt a levegőburokban lenni és csak szállni, a madárral ellentétben nem vízszintesen, hanem függőlegesen, de az most mindegy. Élveztem, hogy nem volt semmi, ami visszafogna vagy a kezeim között lett volna, ahogy az esetek többségében a seprű, most csak én voltam.
Láttam, hogy a földfelszín egyre jobban közeledik és minél kevesebb méter választott el tőle, én annál jobban kezdtem kicsit pánikba esni megint. Ismét villogott a belső piros lámpám, az ösztönöm azt súgta, hogy csináljak valamit, mert fájdalmas élményben lesz részem. Hátrapillantottam a mögöttem velem együtt zuhanó férfira, aki nagy valószínűséggel megérezte aggodalmam, mert kezével felfelé nyúlt. Nem bírtam levenni tekintetemet a mezőkről és Miskolc városáról. Meg is ijedtem, amikor egy hatalmas lökést éreztem felfelé. Az eddigi óriási sebességünk egy másodperc alatt a töredékére változott, az ejtőernyő kinyílt. Arcom vörös volt, veszettül dobogott a szívem, úgy éreztem magam, mintha egy kilencvenperces focimeccset játszottam volna végig. És persze nyertük, hiszen olyan boldog voltam, mint kevésszer eddig életemben. Felpillantottam és megláttam a citromsárga és kék színekben pompázó hatalmas ernyőt. Csodálatos és megnyugtató látvány volt ez eddigi őrület után. Lassan ereszkedve volt időm körülnézni. Imádom Kelet-Magyarországot, annyira szép. Miskolc egyik szomszédsága erdős és hegyes, a másik alföld. Eddig még nem volt alkalmam a magasból is megismerni Magyarországot, szerintem magyarként sem lett volna eddig alkalmam, nem hogy koreaiként. Nem is annyira messze megpillantottam Gracet is. Integettem neki, majd szólt Dávid, hogy készüljek fel a landolásra. Elmagyarázták még odalent, hogy mit hogyan kell csinálni leszálláskor. Dávid manőverezett, hogy a megfelelő helyre szálljunk le, oda, ahonnan indultunk. Lábamat előre nyújtottam, de fölösleges volt az aggodalom. Dávid olyan könnyedén és finoman közeledett a földhöz, hogy nekem elég volt csak talpra állnom. Lábfejemmel megérintettem a talajt és elkezdtem futni egy kicsit a lendület miatt, de csak pár lépést. A férfi rögtön kapott is az ernyő után és engem is hátrahúzva lefektette az ernyőt elénk, hogy ne lepjen be a leszállás után. Következő mozdulata az volt, hogy elválasszon engem tőle. Meglepődtem, bár nem tudom miért, amikor elővetette a pálcáját és egy suhintással semmivé tette a kettőnket összekötő védőfelszerelést. Első mozdulatom az volt, hogy megöleltem a földet. Hihetetlenül boldog voltam, sikerült megvalósítanom egy álmom. A suliban még nem gondoltam volna, hogy az elején ennyire félni fogok, azt meg végképp nem, hogy a futáson gondolkozok majd, de szerencsére sikeresen legyőztem a hirtelen jött félelmem.
Megláttam, hogy Grace is leszállt és mint egy kutya, aki észreveszi hazaérkező gazdáját, úgy futottam én is a lány felé. Sikítva közeledtem barátnőmhöz, majd mikor odaértem hozzá rögtön megöleltem.
- Jesszusom, megcsináltuk! – Mondtam, miközben pacsira nyújtottam kezem. – Menjünk még egyszer, egyedül is! – Nekem nagyon megtetszett ez a sport is, bár a mondat utóbbi részét magam is megkérdőjeleztem. Kétségtelen, hogy akartam egyedül ugrani, de akkor rám van bízva minden, ha elrontom, akkor meghalok. Még szerencse, hogy varázslók vagyunk, és a kezdőknek van olyan lehetőségük, hogy egy varázsigével is ki tudjuk nyitni az ernyőt, valamint irányítani azt.
- Megyünk? – Kérdezem még izgatottabban, amikor leszállt a gép is.

Hát ez valami szuper volt. Mától imádom az extrém sportokat! Mindketten könnyedén és biztonságosan leértünk, nem is tudom, hogy miért aggódtam ennyit, mert tényleg semmi gond nem volt. Amikor Grace is megszabadult a kötésektől, ő is elindult felém. Lepacsiztunk és sikítozgattunk, jó volt látni, hogy ő is élvezte, kétségtelen, hogy a legjobb személlyel volt lehetőségem kipróbálni az ejtőernyőzést.
Megkérdeztem tőle, hogy menjünk-e még egyszer csak egyedül, mire ő beleegyezett. Mindkettőnkön ismét látszott az idegesség, de ezúttal megfogadtam magamnak, hogy nem hagyom eluralkodni. Szeretném, és ez a lényeg. Úgy éreztem, hogy barátnőmmel egymást bátorítjuk, amire egyedül nem lennénk képesek, azt ketten megvalósítjuk. Milyen jó csapattársak lennénk. Ja, várj, hisz csapattársak vagyunk.
Elindultunk egymásba karolva a repülőhöz. Odaérve elmondták a srácok, hogy mit és hogyan kell csinálni egyedül, mikor kell a pálcával suhintani és milyen varázslatot kell elordítani odafent, ahhoz, hogy kinyíljon az ernyő. Egyszerűnek hangzott és meg is értettem a lényegét, de mégis valamiért aggódtam. Sosem volt gond a magabiztosságommal, mégis most egy kicsit elbizonytalanodtam, hogy mi lesz, ha elejtem a pálcám, mi lesz, ha kétségbeesek odafent. Abban bíztam, hogy ez előző ugrásom előtt is minden butaságtól tartottam, most is fölösleges lesz aggódnom. A kedvem viszont megkérdőjelezhetetlen volt, irtózatosan vártam, hogy megint repülhessek.
Ezúttal másfajta védőfelszerelést adtak ránk. A bukósisakom maradt, viszont most hála istennek nem cipeltem a hátamon egy egész embert. Az ernyőt egyszerűen, mint egy túrahátizsákot rám adták és a hasamnál is bekötötték, hogy még véletlenül se tudtak kibújni esés közben belőle. Az ugrásom előtti érzésemmel ellentétben, most könnyűnek és felszabadultnak éreztem magam, pedig nem volt mögöttem hozzám kacsolva egy szakember. Miután megvagyunk mindennel átkaroltam Gracet, hogy együtt lépjünk be a repülőbe. Természetesen a fiúk is jöttek velünk, miután ők is beszálltak, a gép ismét elindult.
- Áááá, ez hihetetlen. Annyira jó! – Most volt hosszabb időm beszélgetni a mellettem lévő lánnyal. Mosolyogtam és arcomon is látszódott a boldogság. – Imádom az adrenalint!
A gép a magasba emelkedett, mire én jobban szétnéztem, minden kis apróságot észrevéve. Szerencsére az ég ugyanolyan tiszta maradt, egy felhőt sem láttam, a nap viszont belesütött a szemembe, de nem engedtem, hogy zavarjon.
- Melyikőnk ugorjon most előbb? Szeretnél kezdeni, vagy legyek én az első? - Kérdeztem meg, mert most gondolom nem fogják megszabni a fiúk. Az előbb nem mi választhattunk, valószínűleg azért, mert akkor még mindig nem lennénk túl az első ugrásunkon sem.

Igazság szerint gondoltam én, hogy ez így lesz. Valószínű volt, hogy az elején be fogok izélni, igaz ez kicsit jobban sikerült, mint vártam, de az első ugrás után már minden tökéletes volt, alig vártam, hogy megint ugorhassak. Felfegyverkezve beültünk a repülőgépbe, majd felszálltunk. Grace is egész nap tudná ezt csinálni, én akár maradtam volna is estig, csak hát ugye pénzről van itt szó, kérem szépen.
Egy kis szétnézés és időjárás felmérés után visszafordultam barátnőhöz és megkérdeztem tőle, hogy melyikünk ugorjon előbb. Ha nem vele lettem volna, akkor lemertem volna fogadni, hogy azt válaszolja, inkább én kezdjek, de Grace mégis csak Grace, ő pedig bevállalta az első ugrást.
- Menj csak, de aztán ígérd meg, hogy lent találkozunk! – Mondtam és elkezdtem barátkozni a gondolattal, hogy én követem Gracet és nem fordítva, mint az előbb. Nem tudom, hogy melyikhez kell nagyobb bátorság, elsőnek lenni, vagy soron következőnek. A repülőben tartózkodás ideje sokkal gyorsabban eltelt, míg múltkor egy évezrednek tűnt, most sitty-sutty elröppen és arra eszméltünk fel, hogy szólnak Dávidék, hogy ugorhatunk. Összenéztük, aztán Grace felállt és elindult az éppen kinyitódó ajtó felé.
- Aztán csak őrülten! Üvöltsd közben, hogy „Geráppá”.  –  Poénkodtam vele, de nem hittem, hogy megcsinálja. Megfogadtam magamnak, hogy ha ő megteszi, akkor én is. Közben felálltam és kapaszkodva, nehogy kiessek még idő előtt, elindultam a leülő társam felé. Ricsi elkezdett háromig számolni, én meg csak néztem, hogy mi sül ki ebből, de végül Grace magától ugrott ki a repülőből. Így kell ezt csinálni, nem gondolkodni csak ugrani. Ahogy Grace eltűnt a fedélzetről, máris minden szempár rám szegeződött. Kértem őket, hogy engem hagyjanak nyugodtan leesni és ne kezdjenek el visszaszámolni vagy provokálni. Az ajtóhoz mentem és leültem pontosan oda, ahol az imént Grace is ült. Lenéztem magam alá és megláttam végtelen magasságból az földfelszínt. Kicsit meg is rezzentem, egy pillanatra elment a bátorságom, de megláttam azt az egy pici pontot, vagyis barátnőmet, aki ismét beindította bennem a motort. A boldogság felemésztette a félelmet, beugrott a zuhanás öröme. Ennek hatására pálcámat a jobb kezemben szorítva, erőteljesen és magabiztosan löktem el magam a gép aljától és bocsátottam magam a levegő karjai közé. Abban a pillanatban zuhanni kezdtem. Ezúttal is megijedtem az elején, de pár másodperc után el is múlt a félelem. Sokkal felszabadultabbnak éreztem magam, hisz egyedül voltam, nem volt a hátamhoz kötözve egy férfi, most már tényleg olyan volt, mintha repültem volna. Lábaimat, karjaimat széttárva hagytam magam a föld gravitációfának. Kiélveztem minden percet. Eszembe jutott, hogy mit mondtam Grace-nek, mielőtt leugrott volna, viszont most jöttem rá, hogy esélyem sem lett volna meghallani, csak ha a leugrás után közvetlenül kiáltja. Na mindegy, majd a következő ugrásnál elüvöltöm, ha netán megtette volna.
Az esés felénél elkezdtem kicsit trükközni is. Nem akartam mozdulatlan lenni egész idő alatt, ezért kinyit előre dőltem. Meglepetten és kis ijedséggel tapasztaltam, hogy rögtön előreszaltóztam egyet, csak arra eszméltem fel, hogy háttal voltam a földnek. Kis sokk kapott el, de sikerült megőriznem hidegvérem és ismét a kellő pozícióba helyezkednem. Woow, állati! Nagyon megtetszett, de nem akartam egy újabb szaltót csinálni, mert a föld közeledett. Igaz, még nem tartottam ott, ahol a múltkor kiengedtük az ernyőt, de elérkezettnek láttam az időt a landolás gondolatának ismerkedésével. Láttam, hogy Grace-nek már sikerült ernyőt bontania. Még szerencse, hogy az iménti bukfencem közben nem ejtettem el a pálcám, különben most bajban, nagyon nagy bajban lettem volna. A megbeszélt mozdulatot végezve pálcámmal elkántáltam a varázsigét. Az utolsó hangot benyeltem a felrántás következtében, ugyanis az ernyőm kinyílt. Lassan közeledtem a talaj felé, miközben próbáltam felfogni, ismét megcsináltam.
- Yeeeeeeeeeaaaah! – Üvöltöttem örömömben, bár magam sem tudtam, hogy Grace-nek, vagy csak magamnak az éterbe. Lefelé szálldosva azon gondolkodtam, hogy bevállalhatnánk a harmadik ugrásunkat is, elvégre három volt megbeszélve és csak tőlünk függ, hogy fizetjük-e vagy sem.
Barátnőm már landolt, már csak rajtam volt a sor. Elkezdtem irányítani a pálcámmal, becéloztam a mezőt, ami nem volt egyébként sem túl messze.

Kinézet, fekete hajjal

Nagyon szeretem a sportokat és ez alól a téliek sem kivételek. Kiskoromban telente mindig elmentünk egy-egy hétre síelni, így egész fiatalon megtanultam már siklani a havon. Szokássá vált bennem, hogy egy hetet ilyen fajta szórakozásra szánok, most sem akartam elmulasztani, ezért megkérdeztem a barátaimat, hogy nem akarnánk-e eljönni a hegyekbe. Miután többen is igent mondtak, biztosra vettem, hogy nagy buli lesz, jól fogjuk magunkat érezni. A célpont Gerlitzen névre hallgat, bár én még személy szerint nem voltam ott, a többiek nagyon jónak találták és sokan dicsérték. Az ünnepekkor otthon meséltem erről a tervről az ikertesómnak, Victoriának is, aki rögtön kedvet kapott hozzá. Az egyik barátnőjével ők is eljönnek, bár ahogy sejtem, nem nagyon fog velem lenni, az ideje legtöbb részét a barátnőjével fogja tölteni kettesben síelgetve. Chh, jellemző.
Egyik hétvégén meg is valósítottuk a programot. A találkozót a közös szálláshelyükön beszéltük meg, amolyan apartmanszerű házikónál, mert épp szünet van és senki sem tudta, hogy karácsony után ki hol lesz. Én Izával mentem vonattal. Az út során fantasztikus volt látni az Alpok vonulatait, még sosem jártam errefelé. Az túlzás, hogy nem láttam ekkora hegyeket, mert Koreából mindig a Himalájához mentünk síelni, de jó érzés volt látni Európa kincseit. Épségben megérkeztünk, a hotelben lepakoltunk és megvártuk a többieket. Megkönnyebbültem, amikor mindenki épségben megérkezett és jó volt látni a húgom cuccát is az egyik szobában. Ők már valószínűleg kint lehettek a hegyen. A házhoz tartozott egy kis étterem is, ahol napi háromszor étkezhettünk. Miután köszöntöttük egymást elmentünk enni, hogy ne korgó gyomorral vágjunk neki a síelésnek.
- Nem baj, ha az ikertesóm és az egyik barátnője is itt fognak aludni? Ők is síelni jöttek, de nem hiszem, hogy napközben sokat találkoznánk velünk, legfeljebb a felvonóknál. Viszont butaságnak tartottuk külön szobát kikérni nekik, tudjátok milyen spórolósak a szülők. – Mondtam ebéd közben mindenkinek címezve, de nem biztos, hogy mindannyian hallották vagy figyeltek volna. Csak nem fognak megharagudni ezért, ha meg nem is hallották, majd meglepődnek, hogy kettő van belőlem.
Miután jóllaktunk elkezdtünk öltözni. Vagy fél órát kellett szentelnünk a készülődésre, mert elég sok ruhadarabot kellett felvennünk, már aki nem akart megfázni. A szokásos póló és a hőfogó aláöltözet fölé két vastag pulcsit vettem, a külső felszíne úgy nézett ki, mintha pamut lenne, pedig az bizony víz-, hó- és hideglepergető bűbájjal volt megáldva. Karácsonyra kaptam és nagyon örültem neki, legalább nem akadályoz annyira a mozgásban, mint a kabát. Síszemüvegem és sapkám is fekete volt, így jól kitűnhetek a hóból, ha netán elesnék, bár ha nem csinálok nagy örökséget és adrenalinnal dús dolgot, akkor nem szabadna elesnem. Csak most itt lesz Grace is.
Nem túl gyorsan, de azért megérkeztünk a sípályához is. Ausztriába csak a snowboardomat hoztam, ha nagyon megunnám és sílécre akarnék váltani, akkor majd könyörgök a tesómnak, hogy cseréljünk. Kék és fekete kötésű boardomat viszonylag könnyű volt cipelnem a többiekhez képest, köztudott, hogy sícipőben elég rosszul lehet sétálni. Egy valaki, mivel enyém volt az ötlet, így én elmentem megvenni a bérleteket. A sípályán voltak rendesen emberek, de azért nem volt tömegnyomor sem, amolyan átlagos nap lehetett a hegy számára. Remélem, azért megtalálom majd Victoriát.
- Akkor mi legyen? Először meg kéne tanítani Izát és Scarlettet, csak aztán kéne felmennünk közösen a csúcsra. - Mondtam hangosan, mert ezt már tényleg szerettem volna, hogy mindenki hallja. Nem akartam rögtön a mély vízbe dobni a két lányt, mert még sérülés lesz a vége. Inkább idelent kéne őket megtanítani és egy biztonságos alaptudással felmenni a kék pályára. Közben szétosztottam a bérleteket.

Kiugrottam másodjára is a repülőből. Ez már bátrabb, ebből adódóan élvezetesebb zuhanás volt, jó érzés volt egyedül lenni és szabadon esni lefelé. Közben egy elég béna bukfencet is, vagy szaltót, ki hogy látta, vetettem, bár nem szándékosan. Ettől függetlenül nagyon megtetszett a manőver és csináltam volna még egyet, vagy kettőt, vagy ötöt, de már nem volt időm hozzá, nem akartam kockáztatni a leszállásom sikerességét. A pálcám már az ugrás pillanatában is a kezemben volt, így nem kellett akkor nekiállnom kotorászni a zsebeimben, már ha voltak egyáltalán olyanjaim. A tanított mozdulattal kiengedtem az ernyőt és lassan, mint egy tollpihe szállni kezdtem lefelé. Az elő pillanatokban alig bírtam nyugton maradni, üvöltettem és éljeneztem, repdestem az örömtől. A föld közeledtével viszont elkezdtem irányítani is új járművemet, ami most nem seprű volt. Nem volt szükség kanyarokra és pontos célzásokra, a mező már alattam volt és Grace is landolt már. Egyedül rá figyeltem, hogy ne éppen a fején kössek ki. Egy kicsit oldalra vezettem a pálcámat, minek köszönhetően én magam is egy kis jobbkanyart vettem. Lábamat egy pöppet behajítva tartottam, hogy ne mereven próbáljak meg földet érni, mert abból nem lesz jó dolog. Az első fűszál megérzése után léptem egy-két lépést, majd megálltam és az ernyőmet magam elé leengedtem. Egész könnyű landolás volt, rosszabbra számítottam.
Még mielőtt bármit is tehettem volna, meghallottam Grace hangját és lépteimnek zaját. Hátrafordultam, de már csak meglepődni volt időm. Barátnőm rögvest megölelt, még a vak is láthatta, hogy boldog. Az én szám sem tétovázott, rögtön mosoly tört elő bennem, na meg persze nevetés. Legalább ugyanannyira örültem a pillanatnak, mint ő.
- Menjüüüünk! Én szeretnék! – Ugráltam vele és természetesen beleegyeztem, hisz én magam is akartam még táncolni a levegőben. Kizárt, hogy ennyivel vége legyen a napnak!
Közben a fiúk is megérkeztek és egy egyszerű mozdulattal, a varázspálcájukkal visszavarázsolták az ernyőnket a hátizsákunkba. Ez előző készülődésekkel ellentétben, most késznek éreztem magam, nem tudtam elképzelni, hogy mivel kéne még bajlódnunk felszállás előtt, mert a felszerelésünk megvolt, tanítani meg nem kellett új dolgot. Dávidék már-már bólogatva, mintha tudták volna előre válaszunkat, megkérdezték, hogy kérjük-e a harmadik ugrásunkat, mire én azonnal, határozottan, megkérdőjelezhetetlenül igent mondtam, majd barátnőmre néztem. A szakértők is úgy gondolták, hogy ezúttal nem szükséges eligazítást tartaniuk, csupán be kellett szállnunk a gépbe.
A repülő ezúttal is elindult, hamar felért a magasba. Magamnak is déjà vu-t okozva ismét feltettem Grace-nek a kérdést.
- És most ki ugorjon előbb? – Már nem volt bennem semmi aggódás, csak izgatott voltam, hogy újra, sajnos utoljára ugorhatok a mai nap és biztosan egy darabig. Ebbe az ugrásba mindent belefogok tenni, őrült leszek, talán félni is fogok magamtól, de nem érdekel. Most a tettek ideje van!

Merkovszky Ádám

Amint a teraszra értem rögtön megpillantottam a tanár urat. A köszönés után szemem megakadt egy dobozkán, amit tanárom is észrevehetett rajtam, hisz rögtön felvette az asztalról és felém nyújtotta. Elvettem a dobozkát, egy szó sem bukott ki számon, annyira meg volt lepődve. Hiába készültem rá régóta lelkileg, most mégis meglepettnek és izgatottnak találtam magam. Egyik kezemmel leemeltem a tetejét és azonnal a szemem elé tárult a gyönyörű, piros színű karkötő. Merkovszky tanár úrra pillantottam, majd vissza az ékszerre. A színéből már sejtettem, hogy valószínűleg a tűz elem lesz a nyertes számomra, de a következő másodpercben ezt tanárom is megerősítette. Ahogy óráin már megtanultam, valamennyire képben voltam, hogy melyik elemhez milyen tulajdonságok társulnak és ismertem is magam annyira, hogy gyanakodjak, mégis meglepődtem a tűz hallatán. Talán azért, mert kettő elemhez tudtam magam sorolni, de itt megakadtam. Örültem a tűznek, teljesen egyetértettem a döntéssel, ez látszódhatott is rajtam, elvégre szerényen mosolyogva hallgattam a használati utasítását. Megtisztelve éreztem magam, hogy egy ritka tárgy birtokosává válhattam. Kezembe vettem a karkötőt, letettem a dobozt és felcsatoltam jobb csuklómra az ékszert. Nagyon csinos darab volt, én inkább sportos vagyok, mint nőies, de szerintem így is illett hozzám új kincsem. A gondolatot, hogy milyen gyakran hordjam elvetettem egyelőre, majd később megvitatom még magammal. Szoktam vigyázni a dolgaimra, mégis nyugtatott a tudat, hogy a karkötő megjavítja önmagát, ha valami baja esne. Reméltem, hogy erre nem kerül sor a jövőben.
Rögtön ki akartam próbálni, eddig még fogalmam sem volt, hogy mikre leszek képes vele. Szerencsére a tanár úr is úgy gondolta, hogy egy kis gyakorlás is belefér ebbe a szombati napba. Kissé előrenyújtottam a karom, hogy ne legyen közel a testemhez, ha netán elbénáznám. Elmondta a varázsigét is és mondta a tanárom, hogy gondoljak egy színre. Ez némi kérdéseket fogalmazott meg bennem.
- Függ valamitől, hogy milyen színre gondolok? Az egyes színek más-más hatásokat eredményeznek? - Nem igazán értettem ezt a részét, talán most valami irtó butaságot kérdeztem. De tettem, ahogy kért, kimondtam a varázsigét, miközben a piros színre koncentráltam.
- Luminarium! – Mondtam, melynek hatására meg is jelent a piros fénygömb.

Kinézet, fekete hajjal
Szerencsére eddig minden rendben volt, megérkeztünk a hegy lábához, a sípálya pénztárához. Csak akkor tűnt fel, hogy Grace-ék a kutyájukat is hozták, amikor kijöttem.
- Megőrültél? Mit fogsz csinálni a kutyával miközben siklasz? Elgázolhatják a többi síelők és még baja eshet. – Mi a fene? Egy kutya a sípályára? Ha velünk lesz és össze-vissza fog futkározni, akkor sok síelőt zavarhat. Egy tapasztalt ember elérheti a 90km/óra sebességet is, de annál is többet akár, és ha akkora erővel beleszáguld egy kutyába, akkor nincs miről beszélni egyik élőlénynél sem. De talán a kutyának lenne fájdalmasabb, hisz az ő testébe állhat bele egy síléc. Vagy kettő.
Megvettem a bérleteket és mindenkinek a kezébe nyomtam. Felmértem a helyzetet, Iza és Lina síelnek, Grace, Tony, Scarlett és én pedig snowboardozunk. Közülünk két embernek kell segítenünk elsajátítani az alapokat. Alina nagyon rendes volt, ő már az elején jelezte, hogy szívesen segít Izának síelni tanulni, bevallom őszintén elég nehéz helyzetben lettem volna, ha nekem kellene Izát tanítanom, miközben snowboard van a lábamra csatolva.
Már otthon is áttanulmányoztam a hegy pályatérképét, de a kasszaház falán is ott, így nem kellett fejből tájékozódnom. - Lássuk csak, a kék pálya legfelül van, vagyis miután elsajátították az alapokat menjünk majd oda. – Mondtam, majd körülnéztem kicsit és megláttam a tanulásra kialakított kisebb pályákat is. – Nézd Lina és mindenki! Ott vannak a kezdőpályák. - Mutattam enyhén balra a kezemmel. Közbenéztem, hogy mindenki rendben van-e.
- Menjünk oda. – Azzal elindultam a kijelölt kezdőpályák felé. Deszkám még a kezemben volt, mert viszonylag sík terület vezetett odáig, fölöslegesnek tartottam, hogy ugrándozva tegyem meg a távot. Miközben gyalogoltunk Scarlett mögé settenkedtem és megfogtam a vállát. – Várod már? Nagy élmény lesz! – Biztattam és ezzel is fokozni akartam a kedvét.
Odaérve már egy kicsit lejtősebb volt. Alinára pillantottam és aranyosan elmosolyodtam, ami azt jelentette, hogy „hajrá csajok, tiétek a pálya”. Szurkoltam Izának, hogy megszeresse a síelést és viszonylag könnyen, nagy fájdalmak nélkül elsajátítsa az alapokat. Aztán Scarlettre pillantottam.
- Csatold fel a boardot, aztán megmutatom, mit hogy kell. – Mondtam teljesen kötetlenül és barátságosan, majd a földre huppantam és én is csatolgatni kezdtem a kötéseket, de egyelőre még csak az egyiket csatoltam be, hogy ha netán Scarlett elesne, akkor még könnyűszerrel utána tudjak kapni. Mikor megvoltam, felálltam és a kezemet nyújtottam, hogy felsegítsem a lányt.
- A boardot, mint ahogy a sílécet is, az élével tudod lassítani, vagyis az előre haladás szlalomozásként is felfogható. Minden kis kanyarnál a belső élre kell helyezned a testsúlyodat, majd meg fogod látni, hogy ez beválik. Ha lapjával keresztbe fordítod a snowboardot a lejtővel, akkor is lassabban fog menni valamelyest, de minden esetben dőlj kicsit hátra, akkor tudsz rendesen élezni és kanyarodni. Na de ne siessünk ennyire. Először is tapasztald meg milyen a siklás. – A lejtő alsóbb részén állhattunk, de még volt annyi, hogy ha meglököm, akkor elindul és siklik kicsit. Megállással még nem kell bajlódnia, mert nem tud felgyorsulni és előbb-utóbb megáll magától. Elengedtem a kézét és egy nagyon kicsit löktem rajta, hogy elinduljon. Amikor leért, azaz eltávolodott tőlem két, három méternyire én is elindultam és gyorsan lesiklottam hozzá. – Tetszett? Most menjünk fel a felvonóval. Ne aggódj, nem lesz meredek. - Azzal odacsúsztam a felvonóhoz és belekapaszkodtam a felvonókötélbe, közben hátra-hátrapillantottam, hogy Scarlett is hasonlóképpen tett-e és hogy minden rendben van-e.
- Nem akartok addig felmenni és megtenni egy pályát? Nem azért, én nem küldelek el titeket, csak hogy addig ne unatkozzatok. - Kiáltottam Grace és Tony felé, míg húzódtunk felfelé a picike lejtőn. Szerintem bőven leérnének addig míg mi végzünk, aztán mikor másodszorra akarnának felmenni, akkor már mi is mennénk velünk. Nem akartam, hogy bárki is unatkozzon, de nekem az is tökéletesen megfelelt volna, ha úgy döntenek, inkább velünk maradnak.

Merkovszky Ádám

Kipróbáltam új karkötőm működést, felvettem és tettem, amit a tanárom mondott. A varázsige hatására egy fénygömböcske jelent meg, pontosan olyan színnel, amilyenre gondoltam. Miután megtudtam, hogy akár közben is változtatni tudom méretét és színét, rögtön kísérletezgetni kezdtem. Először zsugorítottam, majd ismét megnöveltem az eredeti méretére. Igaza volt a tanár útnak, elég csak rágondolnom és már teszi is, amit kérek tőle. A színekkel is játszani kezdtem. Először kékké, aztán sárgává, végül zölddé alakítottam át. A legvégén pedig már a szivárvány színeimben táncoltattam a gömböcskét. Érdekes.
Amint kiderült tényleg csak egy fénygömb, hiszen könnyedén át tudtam tenni rajta a kezemet, nem történt semmi baj, még csak nem is éreztem semmit. Egy kis játszadozás után áttértünk a következő, egyben utolsó lépésre, vagyis a kikapcsolására. Merkovszky tanár úr megtanította a szót, amivel ki lehet kapcsolni, el lehet oltani. Ez pedig a Extinguo. Tekintetemet visszahelyeztem az ékszerre és kimondtam.
- Extinguo! – Abban a pillanatban el is tűnt és a karkötő ismét egy átlagos darabnak tűnt. Még néhányszor megismételtem az előbbi lépéseket, szerencsére baj- és hibamentesen.
- Köszönöm, biztos vagyok benne, hogy egyszer hasznát is veszem. – köszöntem meg, majd a karomon a csöppséggel elköszöntem a tanár úrtól. A szobámba igyekezve még rá-rápillantottam a vöröslő karkötőre. Nem igazán értettem, hogy az ereje miben kötődik a tűzhöz, de nem is filozofáltam rajta, elvégre nekem így is tetszett és kétségtelen, hogy az egyik legkülönlegesebb ajándék, amit valaha kaptam. Köszönöm Merkovszky tanár úr és Dol!

Kinézet, fekete hajjal
A sípálya kasszájánál állva pillantottam meg Tony és Grace kutyusát. Mondanom sem kell, azt hittem, hogy rosszul látok. Én nagyon szeretem az állatokat, imádok velük a hóban szórakozni, de ezúttal megijedtem, vagyis aggódtam a jószágért. Szerencsére Tony sem gondolta komolyan, csupán az elején fog elleni vele. Megkönnyebbültem bólintottam és még díjaztam is az ötletét, hogy ültesse rá a deszkájára és vigye le a kezdőpályán. Vicces lenne.
Odamentünk a kezdőpályához, közben még bátorítottam Scarlettet. Talpraesett lánynak tűnt, nem hiszem, hogy nagy gondot okozna neki megtanulni snowboardozni.
- Az elején mindenki sokat esik, én is estem-keltem anno. De ha ez megnyugtat, száguldozva lehet igazán nagyokat esni, vagyis szerintem te fogsz rajtam nevetni majd inkább. – Jó deszkásnak tartom magam, de bizony, néha akkorákat tudok tanyálni, hogy örülök, ha a csontjaim nem törnek. Egyszer a fekete pályán estem el nagy sebességről, nagyjából félúton a letörésen és meg sem álltam a lejtő aljáig, végigbukfenceztem az egészet. De szerencsére nem történt komoly sérülés.
Örültem, hogy tetszett a lánynak az első siklása, ami bár nem volt több három méternél. A fenti pályákat sokkal jobban fogja majd élvezni. Felfelé menet még odakiabáltam Tony-nak és Grace-nek, hogy ha van kedvük, menjenek egy kört addig. A szőke herceg épp a hóban játszott Palomával, minek láttán elmosolyodtam, de nem tudtam sokáig nézni őket, mert felértem a lejtő tetejére. Elengedtem a felhúzókötelet és léptem pár lépést. Mikor Scarlett is felért a kezemet nyújtottam felé. Bár úgy láttam, hogy biztosan áll a talpán, pontosabban a deszkáján, azért biztatásként és védelemként elé helyeztem a karom, hogy még véletlenül se akarjon megindulni lefelé idő előtt.
- Most próbáld azt, hogy keresztbe fordítod a deszkád a lejtőnek és így kezdesz el siklani lefelé. Próbálj meg hátradőlni és a boardod hátsó élére helyezni a súlyod, akkor fog lassulni. Ha valahogy mégis irányba áll a deszkád, akkor be fogsz gyorsulni, de ne félj, nem meredek, ha megtartod az egyensúlyod, akkor előbb-utóbb megállsz. – Mondtam el a következő feladatot. Igazából fogalmam sincs, hogy hogyan kéne tanítanom, csak azt tudtam mondani, amit nekem is mondtak anno. De simán lehet, hogy pár lépést kihagyok a gyakorlásból, nem emlékszek minden utasításra, amit kiskoromban adott nekem az oktatóm. Mindenesetre, tényleg nem meredek a kezdőpálya, nem kell félnie a megállástól. Én eleinte mindig hanyatt vágtam magam, ha felgyorsultam, de csak az ijedtségtől. Féltem, hogy nem tudok megállni, pedig jobban tettem volna, ha a tanult fékezést gyakoroltam volna. De ez már a múlt.
Elsőként én mozdultam meg, hogy megmutassam, mire is gondoltam. Szemben álltam a lejtővel, ennek köszönhetően a deszkám éppen merőlegesen volt. Ugrottam egy kicsit, hogy elindítsam magam és nagyon lassan elkezdtem lefelé csúszni. Pár méternyire már egy kicsit gyorsabban mentem, ezért hátradőltem, a boardom hátsó élét pedig lenyomtam a súlyommal. Rögtön lassultam is, majdhogynem megálltam, de aztán újra hagytam lapjával csúszni. A következő méternél viszont már megálltam és felnéztem a lányra.
- Láttad? Ennyi az egész. – Nem indultam tovább, bevártam a lányt és figyeltem lépéseit. Amikor megvolt ezzel, tovább haladtam lassan, amíg a sík területre nem értem.

Victoria

Hát eljött ez a nap is. Lassan két éve vártam, hogy az ikertesóm átiratkozzon a Bagolykőre. Tizennégy éves korában elkapott valami betegséget, mondta is a nevét, de nem jegyeztem meg és amiatt kénytelen volt Koreában maradni. Szerencsére már jól van, bár szerintem már egy éve is jól volt, de hát a szülők nagyon féltik gyerekeiket, főleg ha beteg és már csak az az egy szem kölyök van otthon. De az is lehet, hogy Viki tartott Magyarországtól és nem mert elköltözni az otthonunktól jó pár kilométerrel arrébb. Tényleg, egyedül hagytuk a szüleinket. Mondjuk Kris még ott van, velük egy országban és egy városban, majd megvigasztalja őket.
Üres kézzel battyogtam a vasútállomásra. Még volt tíz persze a vonat érkezéséig, én pedig már a főutcán jártam. Nem siettem, saját tempómban haladtam, ami elvileg inkább gyors, mint lassú, legalábbis mások ezt mondták. Nagyon izgatott voltam, alig vártam, hogy megpillantsam ikertesómat. Errefelé még nem is találkoztunk, nem rémlett, hogy járt volna már itt, most viszont ideköltözik. Biztos sok bőröndje lesz, ha nem használt tértágító bűbájt.
Az állomásra érve kicsit körülnéztem, nem voltak sokan, vasárnap nem szoktak. Elnéztem mindkét irányba, vonatok hosszú sorát bámulva, majd mikor már unalmassá vált az ácsorgás, leültem az egyik szabad padra. Hosszabb kabátom volt, így azt magam alá gyűrtem, hogy ne fázzak fel a hidegben. A hó éppen hogy nem esett, de az biztos, hogy nulla fok alá csökkent a hőmérséklet, mert az arcomat kezdte csípni a levegő és az ujjbegyeim is megfájdultak. A bemondó minden közlésére felfigyeltem, hátha Viki vonatát mondja be, de sokszor csalódnom kellett. Pár perc kellett már csak, amikor felálltam, hiszen kellőképpen lefagytam már. Nem szeretem annyira a hideget. Mérgelődtem, de nem sokat, az a bizonyos női hang ezúttal a nekem kellő vonat érkezését mondta be. A jármű fel is tűnt, először még csak pontként, majd ahogy közeledett, egyre nagyobb és nagyobb lett, amíg le nem fékezett mellettem. Jó helyen álltam, még a mozdony előtt, így semmiképpen sem tudjuk egymást elkerülni. Egy pillanat alatt a szinte üres állomáson tömeg lett, én pedig nyújtózkodtam, hogy kiszúrjam a magamhoz hasonló alakot.  

Victoria

Amikor beért a vonat még jobban izgatott lettem. Tudtam, hogy már csak pár pillanat és néhány méter választ el minket. Hatalmas tömeg keletkezett, az emberek zöme diák volt, biztosan most érkeznek vissza a szünidőről. Lábujjhegyre álltam, hogy esélyem legyen észrevenni húgicámat, de ez nem volt jó öltet, szabad hely hiányában kis híján fellöktek a városba igyekvők. Még épp időben léptem oldalra, ilyenkor szoktam megköszönni, hogy jó reflexeim vannak. Felnézni sem tudtam már, csak amikor a fülemben visszhangzott testvérem szavai. Óriási mosollyal fogadtam Victoriát, akit közben karjaim közé zártam.
- Sziaaa! – Szorítottam magamhoz és el sem engedtem az elkövetkezendő egy percben. – Persze, hogy kijöttem, különben elkavarodnál a suli felé vezető úton. – Mondtam neki félig szekálós hangnemben, de azért érződött rajtam, hogy egy hajszál választott el, hogy ugráljak örömömben. Aztán a cuccaira néztem, ami egyáltalán nem volt sok, ahogy azt gondoltam, tértágító varázslatot használt, így nem is ajánlottam fel neki a segítségem. Az ölelés után elindultunk befelé a városba, pontosabban a főutcán végig, a suli felé.
- Egyébként semmi különös, nem történt sok minden karácsony óta. – Utoljára karácsonykor találkoztunk, de egyszer még Ausztriában is „összefutottunk’, amikor síelni voltunk, én az itteni barátaimmal, Viki pedig az egyik koreai barátnőjével. Szóval valljuk be, nem olyan rég láttuk egymást, mégis most úgy éreztem, mintha két éve beszéltünk volna utoljára. Talán azért, mert végre itt láthattam, Bagolyfalván, amit már nagyon vártunk.
- És te hogy vagy? Anyuék gondolom milliószor elmondták, hogy hogyan utazz ide. – Kétségtelen, hogy nagyon féltenek minket, de attól még idegesítő tud lenni, ha valamit még mindig szájbarágóan mondanak, amikor már megértettük. – Ugye írtál már nekik, hogy megérkeztél? – Jutott eszembe, mert sejtettem, hogy tőle is elvárták ezt a kis apróságot, velem is mindig ezt csinálták. Gyors dolognak tűnik, de valamiért én mindig elfelejtettem baglyot küldeni, csak mikor már unatkozni kezdtem, akkor jöttem rá, hogy hoppá, bagoly! Kérdezték is, hogy mi tartott ilyen sokáig, én pedig mindig a szárnyasomra fogtam.
- Szóval, ez lenne Bagolyfalva. Időnként le szoktam jönni ide, például ebben a boltban vettem neked az ajándékot. – Mutatok a boltra, ami mellett éppen akkor haladtunk el.

Victoria

Végre eljött a nap, már nem fogom magam egyedül érezni, nem mintha magányos lennék, hisz vannak barátaim, de Victoria nélkül mégsem vagyok teljes. Ő az, aki tudja, hogy mire gondolok, anélkül, hogy kimondanám. Legalábbis az esetek többségében. Ő tudja, hogy igazából milyen vagyok belül. Általában mindent megosztunk egymással, teljesen nyitottak vagyunk, legalábbis én hozzá, remélem ez fordítva is így van. Nem bírtam ki egy kis poén nélkül, anélkül túl nyálas lett volna a pillanat, de Viki rájött, hogy igazából csakis miatta jöttem ki, mihamarább találkozni akartam vele.
Elkezdtünk beszélgetni, el is mondtam, hogy nem történt különös dolog eddig. Hát igen, szürke hétköznapok bizony vannak, bármennyire is próbálja különlegessé tenni az ember. - Benne vagyok, majd csinálunk jó kis programokat. – Bólogattam. Bele sem mertem gondolni, hogy miket fogunk mi együtt csinálni, de abban biztos voltam, hogy nem fogunk unatkozni. Ha ketten voltunk, akkor legtöbbször feltaláltuk magunkat, az más kérdés, hogy anyuék nem mindig örültek.
- Te is hiányoztál! – Mutattam ki, hogy hasonlóan érzek, mint ő. A szüleinkre gondoltam és rögtön az jutott eszembe, hogy nagyon aggódhatnak értünk. Eddig is féltettek minket, de eddig külön-külön voltunk, így nem csinálhattunk nagy őrültséget, butaságot. A térkép aranyosan hangzott. - A repülőn végig felhős volt az ég? – Mikor én repültem, akkor is sokszor borús volt, de időnként kitisztult. A Himalája gerincei a legérdekesebb, ha nem felhős ott az ég.
Megtudtam, hogy apa, pontosabban a nevelőapánk Franciaországba megy az óceánhoz. Néha annyira irigylem a munkáját, mindig járja a világot, már szerintem a Föld összes kontinensére eljutott. - Kár, hogy minket nem vihet magával, mi ellennénk addig, míg ő dolgozik. – Kim hallatára felcsillant a szemem, egy pillanatra azt hittem, hogy itt van a táskájában. – Kim? Ohh, kár, pedig jó lett volna kicsit megfuttatni Magyarországon. Imádtam a kutyáinkkal, vele és Areummel játszani, könyörögtem, és ahogy hallottam Viki is, hogy elhozhassuk legalább az egyik állatot, de nem engedték meg.
Beugrott, hogy én mindig elfelejtettem baglyot küldeni apuéknak, ezért gyorsan meg is kérdeztem Vikit, hogy ő nem felejtette-e el. Ő nem, szerencsére. Viszont így rájönnek majd anyáék, hogy én mindig késve írtam nekik, a francba! De nem baj, legalább Vikit nem szidják le. - Jó neked, hogy te nem felejted el.
Miközben haladtunk végig a főutcán, mutattam néhány boltot, kávézót és egyéb hasonló épületet, ahová talán szívesen eljönne. Majd egyszer meghívom egy forró csokira, vagy amire szeretné. Tényleg, milyen jó ötlet.
- Igen, én lettem a csapatkapitány és már bélelt helyed van a csapatban! Gondoltam, hogy hasonlóan fogsz hozzáállni a kviddicshez, mint én, milyen sokat repültünk mi együtt anno. Oh, régi szép idők!  – Nagyon vicces lesz, ha egy ázsiai ikerpár egy csapatban játszik, nem hiszem, hogy akció közben meg tudnának minket különböztetni. Erről a témáról sokat tudnék beszélni.
- Nem vagy szomjam? Meghívjalak egy forró csokira? De ehetünk is valamit, beüljünk egy gyorsétterembe? – Gondoltam ott megmelegedhetnénk és elbeszélgethetnénk, mert a suliban már teljesen másfelé fog terelődni a figyelmünk.

Kinézet, fekete hajjal
A kezdeti eligazodás és létszámfelmérés után elindultunk a gyakorlópályára. Scarlett ügyesen vette az akadályokat, az első siklását láthatóan élvezte. A kezdőpálya dombja nem volt magas, de sílécekkel, deszkával a lábakon elég nehéz volt és sok időbe telt mire valaki felért, ezért is találták ki, hogy egy kicsike kis felvonót tesznek ide, ami csak egy kötélből állt, mibe bele kellett kapaszkodni. Felérve az emelkedőre megmutattam új barátnőmnek, hogy hogyan lehet fékezni. Utánam ő is elindult, és ahogy azt vártam, kicsit megijedt a gyorsaságtól, de ügyesen sikerült lefékeznie.
- Ügyes! – Mondtam neki, miközben kapálózott, hogy megtartsa egyensúlyát. Nem sikerült neki, amikor eldőlt felé csúsztam és felsegítettem. – Az első eséseden túl vagy, ez természetes, ha valaki tanul. – Felállt, ismét megpróbálta és gond nélkül le tudott csúszni az emelkedő aljáig. – Király vagy! Még pár ilyen menetet csináljunk, ha azzal is megvagy esés nélkül és ráérzel a technikájára, akkor léphetünk a következő szintre. – Ismét felmentünk és ugyanilyen köröket tettünk, ahol a deszkáját oldalra fordította és úgy próbált hátradőlve fékezni. Harmadik vagy negyedik csúszás után szinte már hibátlanul ment, ezért gondoltam megtanítom neki a kanyarodást és a szlalomozást.
Miközben megint, körülbelül ötödszörre belekapaszkodtunk a felhúzó kötélbe, egy bagoly szállt le a vállamra, meglepődve néztem a madarat és csőrében a levelet. Egyik kezemmel elengedtem a kötelet és kivettem szájából a valószínűleg nekem címzett üzentet. Gwen volt az, azt írta, hogy mégis csak tud jönni és hamarosan ideér. A hírnek nagyon megörültem, ezek szerint 7-en leszünk, mint a gonoszok. Körbenéztem és megláttam Linát és Izát, ahogy ők is gyakorolnak nem messze mellettünk. – Csajok, Gwen mégis tud jönni, mindjárt itt lesz! – Üvöltettem nekik és a velem dombtetőre érő Scarlett-nek.
A lankás lejtő tetején állva megosztom az új tervemet a rellonos lánnyal. – Most megmutatom, hogyan kell kanyarodni. Már a deszkádat irányba kell állítanod, vagyis kicsit gyorsabb lesz, de ne ijedj meg, a lejtő alján használd azt a fékezési technikát, amit eddig gyakoroltál. Kanyarodni is hasonlóképpen lehet, ugye most a testeddel fogsz oldalra nézni, mivel a deszka menetirányba áll. Ha hátradőlsz, ugyanúgy, mint eddig, akkor iránynak balra fogsz kanyarodni, ha előre, akkor pedig jobbra. Vigyázz, hogy mikor előre helyezed a súlyod, akkor a lábaddal próbálj meg élezni, mintha csak lábujjhegyre állnál. Vagyis ne csak a válladdal dőlj, mert akkor eldőlsz a hóba. Megmutatom. – Ezúttal is bemutattam, hogy mire gondolok, mert nem tudtam, hogy mennyire volt érhető. Hiába tudok jól magyarul, mégis csak tanult és nem anyanyelv. Elindultam lefelé, testemmel jobbra nézve, deszkával egyenesen, ahogy azt kell eredetileg. Gyorsabban siklottam, ezért, hogy Scarklett még jól lássa a mozdulatot és ne legyek tőle távol, először jobbra kanyarodtam félig hajlított térddel. Miután átszeltem keresztbe a pályát, hátradőltem és balra, a másik irányba kanyarodtam. Rögtön utána le is értem már, ezért a hátra kanyarnál a deszkámat befordítottam magam elé, ahogy eddig tanítottam Scarlett-nek és megálltam. Jeleztem neki, hogy jöhet.

Harmadjára is beültünk a repülőgépbe, egyszerűen nem bírtam abbahagyni, ha pénzem több lett volna, na meg persze időm, akkor ezt csinálnám napokon át. A jelenlegi helyzetben viszont nagyon úgy tűnik, hogy egy darabig ez lesz az utolsó ugrásom. Elszomorított ennek tudata, de nem hagytam, hogy ez megtörténjen, elvégre is boldog voltam és még nincs vége.
Ismét megkérdeztem Gracet, hogy melyikünk ugorjon előbb, ezúttal átadta a kezdés lehetőségét. Nekem teljesen mindegy volt, csak mosolyogva fogadtam válaszát, de nem sokáig maradhattam egy helyben, a fiúk szóltak, hogy idő van. Felpattantam az ülésből és elindultam a már kinyitott ajtó felé. Harmadik alkalomra már megszoktam a látványt, nem ájultam el a magasság láttán. Elővettem a pálcámat és azt kezemben szorítva hátráltam pár lépést, amíg el nem értem a repülő ajtóval szembeni falát. Társamra pillantottam röhögve, majd mint az autók a Forma1-es futamokon, elstartoltam helyemről, szökkentem néhányat, hogy lendületet gyűjtsek, majd az utolsó lépésnél felugrottam és egy szaltóval hagytam el a fedélzetet. - Geronimoooo! – Üvöltöttem őrültem, miközben ismét szívemben érezhettem a zuhanás örömét. Bukfencezgettem, mindenféle alakzatokat formáltam a levegőben, kiélveztem azt, ami tán a következő kviddicsmeccsünknél a rémálmom lesz.
Egy kis ideig fejjel lefelé zuhantam, éreztem, hogy ez irtó jól nézett ki. Egy bizonyos magasságnál azonban kénytelen voltam suhintani pálcámmal, aminek köszönhetően sebességem lelassult, az adrenalin ismét nyugovóra tért bennem, viszont nem voltam csalódott, se szomorú. Ez a három ugrás hihetetlenül jó volt. Az elsőnél még remegtem, az utolsónál pedig már szaltózva ugrottam ki a gépből. Ez is azt mutatja, hogy tényleg megkedveltem ezt a fajta extrém sportot.
Az egyik legjobb ötlet volt eljönni ide, pont ezen a szép napon és pont Grace-szel. Miután leértünk, megköszöntük a szakembereknek, akikkel közben nagyon jóban lettünk, a sok segítséget, a tanítást és mindent, kifizettük a megbeszélt összeget. Grace, mi a következő extrém sport, amit ki fogunk próbálni?

Csapat és bárki <3

Csapat és bárki <3 - Iza

Csapat és bárki <3 - Iza

Csapat és bárki <3 - Iza

Csapat és bárki <3 - Iza és Zoli

Csapat és bárki <3 - Iza, Viki és Zoli