Markovits István

    Nem egészen így tervezte az estélyét. Odamenni valakihez, akit tanárnak gondol, leszólítani valami bugyuta szöveggel, és ami a legrosszabb, tanár benyomást kelteni. A helyzet iróniája, hogy tényleg valakinek szüksége volna oktatóra, de az nem a diákság, hanem ő. Mindenesetre kezet rázni kezet ráz a férfival, ez teljes mértékben elfogadott, aztán mielőtt szólhatott volna, megkezdődött az igazgató beszéde és kénytelen volt némán leülni egy olyan helyre, amit nem neki szántak. Figyelmesen hallgatta végig az eredményhirdetést, tapsolt, amikor kellett, lényegében úgy viselkedett, mint aki normális. A látszat azonban néha csal. Mire vége lett a beszédnek, István rögtön vissza is fordult felé. Repüléstan. Az anyja. Nem őt kereste akkor, neki valami pálcás ember kéne. De végül is, ő is pálcás, nem igaz?
- Nos tudja, én… - keresi a szavakat, de elég nehezen találja. – Tudja, nem igazán vagyok tanár. Vagyis igazán nem vagyok az – remek Jules, bravó. Kapcsolatkiépítésből már most elhasaltál a vizsgán, de azért csak folytasd, hátha ennél is lejjebb sikerül menni a szakadékban, hebegj még valamit, amivel komplett idiótát csinálsz magadból. Élvezet lesz kommentálni. Csak hogy nincs ilyen szerencsénk, mivel mély levegőt vesz és végre belenéz a férfi szemeibe.
- Az igazság az, hogy azért jöttem ma ide, hogy segítséget kérjek. Most kaptam meg életem első pálcáját, fogalmam sincs hogyan kell használni, de ha tudnám se mennék vele semmire, mert egyetlen varázslatot sem ismerek – egész ügyesen ledarálta egyetlen szuszra, szokásától teljesen eltérően. Próbált arra koncentrálni, amit még Kornél mondott neki az önvédelem órán. Falakat ledönteni, bátornak lenni, túllépni. Táskáját elég erősen megszorította. Rájött, hogy badarság volt elmondani mindezt. Ezernyi kérdés merülhetett fel a férfiban, mint például miért csak most kap pálcát, hogy jött be az iskolába, ha nem diák/tanár, ráadásul miért viselkedik ilyen furcsán? Ezekre pedig nem tudna olyan kielégítő választ adni, amilyeneket szükséges volna.
- Gondolom rossz helyen járok, de mégis, igazából ha csak egy kezdőlökést is kaphatnék, már az elég lenne – teljesen feleslegesen győzködi, amikor még azt sem tudja, kaphat-e bármilyen segítséget. Na de egy tanár csak nem mond nemet?!

Ráhel

    Végre rémálmok nélkül telt el éjszakája, ami egyet jelentett azzal, hogy karikák nélkül ébredt. A szeme alatt nem voltak utazótáskák, bőröndök meg pláne, így egész kiegyensúlyozottnak tűnt. Legalábbis tűnt. Mintha egy erős, független nő pislogott volna vissza rá a tükörből. Kár, hogy a valóság ennél ridegebb és igazabb volt, nem úgy, mint a hamis kép. Egész nap a Rezidencián kuksolt, semmi kedve nem volt emberekkel találkozni, főleg azért, mert ez volt az egyetlen olyan 24 órás időintervallum, amikor nem tette ki a lábát sehová, amikor csak magával foglalkozott. Estére mégis úgy érezte, hogy friss levegőt kéne szívnia és, mivel a legtöbb ember ilyenkor otthon ül a családjával, így nagy volt az esély arra, hogy ne fusson össze senkivel.
    A játszótér felé vette az irányt, mert kicsit jól esett volna gondolkodni úgy unblokk bármin. Az utcák viszonylag már üresek voltak, bár a jó idő sokakat kint tartott a szabad levegőn. A minividámparkhoz érve meglepetten tudatosult benne, hogy még elég sok gyerek szórakozik. Sosem tudta kezelni őket, tulajdonképpen önmagát sem tudja, így nem is értem, mit várunk el tőle. Próbált beleolvadni a környezetébe, ügyesen a hintákhoz sompolygott és felpattant az egyikre, majd igyekezett kizárni a kicsik zaját. Nem tud kommunikálni, egyszerűen nem megy neki. Talán ezt az egész társadalom dolgot nem neki találták ki, ahogy a szocializálódni szó is idegen szavak szótára. Azt hitte, hogy ez változhat, de úgy tűnik erősen tévedett. Hiába Kornél önvédelem órája, mintha évezredek teltek volna el azóta. Chuck is könnyű esetnek bizonyult, de nem sikerült végül vele sem teljes egészében zöld ágra vergődni. És itt ki is fújt ismerőseinek száma. Mire kinyitotta szemét egy szőke hajó kislány ácsorgott előtte hatalmas szemekkel. Egy pillanatra Jules lemerevedett, mert félt, hogy valami történni fog. Hát ember, naná, hogy történni fog valami. Na mindegy, Heather logika, ez van.
 - Kéjsz? – hatalmas szemekkel nyújtott felé egy kis csokoládét, amit Jules nem igazán tudta, hogy elvehet-e. Végül egy erőltetett mosoly kíséretében elfogadta, részéről pedig itt le is lett volna zárva a dolog. Egyetlen apróságot felejtett el. Hogy a gyerekeknek igen éles szemük van. – Mi az ott a kajodon? – Jules reflexből pillantott le a feltűrt farmeringére és rögtön húzta is le. Ekkora baklövést!
- Ez csak egy kis… Szóval beütöttem ma reggel… Köszönöm a csokit, de most már menj vissza a mamádhoz! – közben kiszúrta a túloldalt ücsörgő szőke lányt és felé intett. Amolyan nem vagyok terrorista, nem eszem meg a lányod jelzés volt ez. Reméljük, hogy nem lesz baj abból, hogy szóba állt a gyerekkel. Bár miért lenne? Ejnye Jules, te meg a tévképzeteid…

Ráhel

    Nektek mi jut eszetekbe a játszótérről? Biztos vidám emlékeitek vannak, amikor a homokozóban cserélgettétek a vödröcskéiteket, csúszdáztatok és hintáztatok. Nah, Jules csak távolról láthatott ilyet, neki úgy is mondhatnánk, hogy nem volt gyerekszobája. Nem hánytorgatta fel, hiszen nem lett volna kinek, de én helyette is megteszem, pokolba kívánom azt a két szemetet, akik felnevelték. Jules szeme kissé riadt, fél a gyerekektől, kezelhetetlennek látja őket, de ez a kislány meg olyan aranyos, még csokival is megkínálja! Tőle már csak nem félhet. A kérdéseitől és a megfigyelőképességétől viszont inkább. A pici olyan ügyesen ráérzett Jules hiányzó kerekére, hogy kis híján belefulladt a csokiba, amit olyan jóízűen majszolgatott el. Lerázta magáról a kérdést és inkább az anyjának látott hölgyre mutatott, hogy menjen hozzájuk, de meg lett előzve. A szőkeség már közeledett is feléjük, mire a kislány odapattogott hozzá és örömteli hangon újságolta, hogy új barátja akadt. Jules egy pillanatra körbe akart nézni, hogy mégis kiről beszél, de aztán rá kellett jönnie, hogy épp róla van szó, amit mi sem bizonyított jobban, minthogy a nő megállt mellette és egy bocsánatkérés keretében be is mutatkozott. A finom kézbe az övé belecsusszant, s kissé határozatlanul rázta meg azt.
- Én csak röviden Jules vagyok. Aranyos törpicsek – biccentett Réka felé és egy halvány görbe jelent meg arcán. Nem tett megjegyzést arra, hogy zavarta volna a lány jelenléte, hiszen nem így volt, a kezelhetőség, vagy inkább annak hiánya okozta a felmerülő problémát. De hozzászokott, mást pedig sosem traktált ilyesmivel. A következő pillanatban Réka masírozott el a mellette lévő hintához és rohamos sebességgel kezdte el lökni magát, mondván, versenyezzenek. Na még az kéne, baja eshet a leányzónak!
- Figyelj, szerintem ez nem jó ötlet… - biztatóan pislantott a törpére, de az hajthatatlanul lökte magát, ráadásul olyan magasra, ahonnan már félő volt, hogy kiesik. Jules felkelt a hintából és kicsit aggódva Ráhelre pillantott, mert az az előérzete volt, hogy oltári nagy baj lesz. És mintha csak megálmodta volna, Réka nevetve kezdett el integetni anyjának, mikor a kilengése csúcsán volt és ezzel a lendülettel a picur test ki is csusszant a hintából. Annyira gyorsan történt minden, hogy fogalma sem volt, vajon Ráhel mozdult-e előbb, vagy mozdult-e egyáltalán, de ő reflexből vetette magát Réka alá, hogy elkapja. A földet érés egy nyekkenéssel végződött, ugyanis Réka konkréten Jules kezei között és gyomrán landolt, a lány pedig a hátát elég csúnyán beverte. Beharapta ajkát, de olyan erővel, hogy a bőr rögtön felszakadt és kiserkent a vére. Fenébe is, pont arra a lapockájára esett, amelyikre nem kellett volna, mindenesetre Réka nem mozdult róla, valószínűleg az enyhe sokk miatt.

Máté
    Nem tudott aludni. Felkelt a sötét szobában körülnézve és szuggerálta az ajtót. Mintha egy sötét alakot látott volna, pedig valójában senki és semmi nem volt ott. Fáradtan dörzsölte meg szemeit és kimászott az ágyból, hogy felkapcsolja a villanyt. Igaz, hogy csak egy kis szobácska volt, de egy nagy házat el sem tudott volna képzelni. Minden éjjel rettegve hajtaná le a fejét a párnájára azzal a tudattal, hogy bármelyik emeleten, bármelyik időpontban utána jöhetnek. Kikapott a szekrényből egy farmert, egy pólót, majd rávett egy vékony kardigánt, hozzáillő tornacipőt húzott és kisétált a friss levegőre.
    Nem tudta, merre menjen, ilyenkor már minden zárt lassanként, nem tudott volna sehová sem beülni, így olyan helyet keresett, ahol nyugodtan ellehet. Megindult a falu határa felé, némi pánikkal a gyomrában, nehogy újból rátörjön a pánikroham. Egy valamit senkinek sem kívánna, még a halálos ellenségének sem, amiből ugyan csak egyetlen egy akad, de talán még őt sem sújtaná ezzel. Lábai a céltalan bolyongásban a stéghez vitték. A hosszú fatákolmány végén leült, lábát lelógatva róla, egyenesen a víz felé. Az ég csillagos volt, gyönyörűen világítottak, viszont egy picit hűvösnek bizonyult az idő, így összehúzta magán fekete kardigánját. A víz felszíne enyhén fodrozódott előtte, ami teljes nyugalmat kölcsönzött meggyötört lelkének. A rémálmok nem akarják elhagyni, pedig ő már igazán nem bírja ezt így sokáig. Szembe kéne néznie a félelmével, de ez egyenlő lenne az öngyilkossággal, így ki kellett húznia a lehetőségek listájáról. Nagyot sóhajtott és hátradőlt, haja keretezte arcát, szemei résnyire nyitva pásztázták a tiszta eget. Egyenletesen vette a levegőt és reménykedett abban, hogy legalább egy kis álom kúszik az pilláira. Csak egy kicsi.

Alexis
    Korgó gyomorral lépett ki a Rezidenciáról. Nem volt kedve bent kávét inni, no meg végre fel akarta fedezni a kastélyt is. Tudomása szerint van odabent egy konyha, amit mindenképp ki kell próbálnia, hiszen ott manók dolgoznak. Lassú léptekkel baktatott felfelé, miközben hasa egyre rakoncátlanabbul kiáltozott élelemért. Nos, igen. Egy jó fekete nélkül kezdeni a reggelt nem könnyű dolog, főleg akkor, ha az ember lánya borzalmasan alszik éjjelente. Jules esetében lassanként kezdett fellépni az insomnia, ami lássuk be, nem egy bíztató jel. Az elmúlt egy hétben talán nyolc, vagy tíz órát, ha aludt. A mindig türelmes lány kezdett egyre ingerlékenyebbé válni, azonban minden indulatát visszafojtotta. Kin tölthette volna ki? Nyilván senkin, hiszen az végzetes erejű lett volna, még akkor, ha különösebben nem tud ártani senkinek.
    Az iskolába érve a konyhát kezdte el keresni, amihez segítséget is kért, nem is egy diáktól. Mindannyian készségesek voltak vele, amit jó jelnek ítélt, bár eléggé kilógott közülük, mivel nem viselt talárt. Biztos volt abban, hogy nem is állna jól neki, bár mivel a szükség nagy úr, nyilván magára aggatta volna. Mikor elért a célként kitűzött helyiséghez, hangokat hallott belülről, ám úgy gondolta, mi baja történhet abból, ha belép és megnézi mi van odabent? Csak nem embert esznek éppen, ő meg amúgy is rágós falat, szóval nem kerülhetne az étlapra. Benyitott és elkerekedett szemmel figyelte a kialakult helyzetet. Lepények és palacsinták repkedtek igen alacsony röppályán. Jules olyan szinten lesokkolódott, hogy pislogni is elfelejtett, amit nem csodálok. Csak a szeme mozgott, ahogy figyelte a kaják szállingózását. Tulajdonképpen már nem is volt olyan éhes.
    Még körülbelül egy percet, ha álldogált, feldolgozva ezzel a látottakat, majd úgy döntött, inkább lemegy a faluba az étterembe, vagy igazából bárhova máshova. Hátat fordított és a kilincsre csúszott a keze, indulásra készen. Nagyon imádkozott azért, hogy a két elmebeteg közül egyik se szúrja ki és simán kislisszolhasson. Nem szívesen csatlakozott volna ebbe a baromságba, bár az tény, hogy a feszültséget kiválóan levezette volna. Kár, hogy erről Julesnak fogalma sem volt.