Ott nyílik, ahol zárul    Márk

Szerencsére várni rendesen megtanultam, volt rá időm is, Márknak is megadtam arra, hogy ideérjen végre. Türelmem talán határtalan, kiváltképp vele szemben, bár be kell valljam, kihozott már a sodromból ismeretségünk alatt, de olyan édesen csinálja, hogy nehéz rá haragudni. Hogy ez az ő varázsa, vagy én lettem általa elvarázsolva, azt nem tudom, de mostanában gyakran felmerül bennem egy kérdés: Milyen lehet a szerelem, mert még soha nem éreztem, és hogy, amit Márk iránt érzek, az vajon az e? Még nem tudom, de megpezsgeti a véremet minden alkalommal, ha látom, ha pedig gondolok rá, mint minden percben, valami a gyomrom tájékán bizserget. A közelében gyorsabban száll az idő, vagy épp megállni látszik, a hiánya pedig sajdítja a szívemet. Ezt azonban egyelőre nem kell tudnia, nem tudom, mit reagálna rá, amúgy is én úgy tanultam, a fiúnak kell kezdeményeznie. A díszes kavalkádban csak őt kerestem tekintetemmel, arra fókuszáltam, mikor látom meg egyéni védjegyét, hajkoronáját, közben reméltem hamarosan feltűnik a fordulóban és nem alszik éppen mélyen, szobája kanapéján. Nagy sokára vagy csak egy pillanat telt el, megláttam alakját közeledni, szemeim itták a látványt, hevesebben vert a szívem is, alig bírtam levegőt venni, pedig csak néhány órája váltunk el, otthon, mielőtt vásárolni indultam volna, na meg szépítkezni a lányoknál.
- Szia, ha már bent lennénk is késő lenne, induljunk azonnal. Persze, ha nincs ellenedre. - vettem át az udvarias stílust, ezen alkalomhoz ez illett. Karján vezettetve, mint valami hercegnő léptem be a terembe. Várakozásomat felül múlta az a pompa, mi ott várt, és különösen jól esett a kék szín dominanciája. Büszkén húztam ki magam, Márk miatt elsődlegesen, meg a Levita győzelme miatt is, még így is, hogy semmi érdemem nem volt ebben. Jövőre nézvést meg ígérni sem tudok, ha most minden tárgyat fel kell majd vennem, nagy lesz rajtam a nyomás. Lopva pillantottam kísérőmre, így öltönyben, kiöltözve még nem láttam, de amit szemrevételeztem rajta, az minden igényemet kielégítette.
- Jól mutatsz...úgy értem, szépségemet csak jobban kihangsúlyozod. - tompítottam azért a burkolt dicséreten, még elbízza magát, na meg attól soha nem tántorodtam el, hogy húzzam kicsit az agyát. Soha nem csalódtam a visszavágásában és ez mulattatott, meg megadta a beszélgetésünk alaphangját, ami ebben a feszélyező helyzetben reméltem engem is és őt is feloldja majd. Egyre beljebb jártunk már a tömegben, én a levita asztalát kerestem, de nem tudtam, neki mik a szándékai.
- Hová menjünk? Ott ül Dóri. Vagy keressünk egy csendes sarkot? - kérdeztem nem minden célzatosság nélkül, és ez már bőven több volt annál, amit megengedhettem magamnak.

Márk, Dóri, Zoli csak épp az említés szintjén

Dagadó keblekkel masíroztam hercegem mellett, aki nem fehér lovon érkezett ugyan, a kebleim pedig nem a szilikontól dagadtak, hanem mindez a kék dizájnak volt köszönhető, azonban mindjárt leengedtem, mikor romantikus próbálkozásomra, Márk cseppet sem kedvesen az otthoni mosogatnivalóra utalt. Valóban elfelejtettem elmosni az edényeket, amiből ettünk, de ha rajtam múlik, ad egy nem ettem volna, hanem megvártam volna itt a vacsit, de Márk erősködött, hogy nem bírja ki addig, ad kettő, használhattunk volna papírtányért, de mgint csak Márk vétózta meg azzal, hogy rangján aluli volt ez a megoldás, ad három, hogy ő varázslattal is elvégezhette volna a melót, ad négy, én otthon sem voltam, ő meg csak tespedt. Persze nem szóltam semmit, mert megint csak én jöttem volna ki rosszul a dologból, és bár nem fordultam ki annyira teljesen magamból, hogy végleg leszoktam volna a szurkálódásról, de ez most nem a megfelelő pillanaat volt. Majd kapsz te még ezért, forrongtam magamban, közben meg majd megvesztem érte. A Levita asztalhoz érve, köszöntem Dórinak, meg a többieknek, és Márk mellé ültem le. Csacsogott, csacsogott folyamatosan, be nem állt a szája, miközben lapátolta a tányérjára a kaját, de nem állt le a froclizásommal sem. Felhozta a büntetésem Tendernél, és ez már kezdte kimeríteni tűrőképességem határait. Duzzogva húztam fel az orrom, és azon filóztam, mivel vágjak vissza, de úgy látszik elhagyott a jó formám ma. Nem illett a ruhámhoz a rosszaság jelleme, dugomba is dőltem miatta. Bosszúm csak annyira futotta, hogy az egyk oldalast a tányéromra mentettem, némi burgonyapürével együtt Márk adagjából.
- Ne egyél annyit, már otthon vacsiztál. Talán nem kellett volna, akkor nem lenne gond a mosogatás sem. - vigyorogtam a fiúra elégedetten. Aztán egy másik fiúra is elégedetten vigyorogtam, sőt fel is vihogtam, minek következtében némi püré is került háztársam hátára, elég emberes adag. Szerencsére nem vette észre, egy lánnyal merült mélyebb kontaktusba. Aztán már ott sem volt, szólni sem tudtam Zolinak, bár nem is nagyon akartam. Dóri felé fordítottam a figyelmemet, és felkészültem arra, ha esetleg Márk nem boldulga azzal, hogy értelmes választ adjon neki, én megtehessem.

Dóri, Márk

Telik a pohár nálam Márk viselkedése miatt, mert nem erre számítottam tőle, és az, hogy kvázi keresztülnéz rajtam, mintha ott sem lennék, előhoz fájó emlékeket, mikor otthon apám...Nem is akarok rágondolni, és eddig még csak azért nem álltam fel és hagytam ott, mert a pozitív érzéseim erősebbek voltak, meg igyekeztem a jó dolgokkal kompenzálni a viselkedését, de lassan elérem a határt. A könnyek már gyülekeztek a szememben. Bár Zoli spontán távozása kicsit feledtette velem azt a megalázó helyzetet, amibe Márk hozott, és lehet gonosz vagyok, de mulattatott az a tény is, hogy pürésítettem Zoli talárját. Dóri azonban ezt a kicsi örömet is elvette tőlem, egy szimpla kis varázslattal. Márktól is az oldalas után csak a fekete leves érkezett, pedig olyat nem is rendeltem, padlóra tette ünnepi érzéseimet. Megviselt a Tendernél töltött délután, nem gondoltam rá nagy büszkeséggel, most is enyhén elpirultam, mikor Dórinak magyarázta, mintha ott sem lennék. Keserű gombóc gyülekezett a torkomban.
- Csak véletlenül törtem ki azt az ablakot, ki akartam nyitni egy varázslattal, de nem sikerült. - mondtam már sírós hangon. Azt viszont szótlanul néztem, hogy tűnik el a lopott hús a tányéromról. Biztosan nem fogok több borsot törni Károly bácsi orra alá, csak bizonyos negatív hatások erősíthették fel a balul elsült varázslat hatását. Rossz lehetett a csillagállás, vagy vízéren álltam. Igen, csak ez lehetett. Mentegettem magam magamban, de gyomromba már több kődarab költözött, étvágyam sem volt, az sem érdekelt volna, ha Márk az egész kajámat megeszi. Nem is nyúltam hozzá egy ujjal sem, ahogy a tányérra szedtem, már nem volt kedvem hozzá, persze a fiú volt ennek is az oka. Hiába a beismerés, hogy ő sem hibátlan, de nyilván remek indokot tudna felhozni a mentségére. Azért félmosolyát értékeltem, még pedig azzal, hogy nem sírtam el magam azonnal, a könnycseppek csak gyűltek még a szemem sarkában. Túl haladtam a bosszú állapotán, csak az önsajnálat munkálkodott bennem egyedül, de az igazgató úr beszéde egyelőre elnapolta a kitörést. Minden ház, akik alattunk végeztek a versenyben, kapott édességet, vártam, hogy majd a mi asztalunkra is kerül majd, de semmi. Dol átvette a kupát...és mi? Értetlenül néztem Dórira.
- Mi nem kapunk édességet? - súgtam oda neki. Márkkal szóba sem akartam állni, elegem lett belőle a mai estére, hacsak nem változtat a stílusán. Ahogy elhalt a diri utolsó mondata, az italok felé vetettem egy pillantást, sőt fel is álltam, hogy a messzire került málnaszörpből beszerezzek egy pohárral.
- Bocsánat, mindjárt jövök - biztosítottam őket arról, hogy nem szándékozom végleg lelépni, bár közel voltam hozzá. Úgy, hogy minél kisebb feltűnést okozzak, felálltam, és elosontam az ital irányába. Ám ez csak üres indok volt, eszem ágában sem volt inni, semmi nem ment volna le a torkomon. De el kellett menekülnöm onnan, hogy Márk ne lássa a kitörő könnyeket. Kicsit távolabb, tőle elfordulva megálltam, hogy ha majd lenyugodtam, visszamenjek hozzájuk.

Csapatépítő és Bátorságpróba, Luna

A feladat eddig egyszerű volt, és eltekintve attól a hatalmas eséstől, amitől most nyakig trutyis voltam, nem történt nagyobb bajom, épségben eljutottam a kriptáig, ahol aztán tanácsot kérve pillantottam a pergamenre. Bíztam benne, hogy nem hagy el, hiszen nekem kell megnyerni a versenyt, benne volt az iratban, amit fő szövetségesemnek tekintettem. Most is mellém állt, a következő útmutatóval: Ki kell nyitnom a kriptát. Felnéztem, hogy szemügyre vegyem a zárat és a vaskos fémajtótól elfogott a bizonytalanság. Ez az egész olyan bizarr volt, éjfél elmúlt, én itt vagyok a temetőben, egy beszélő pergamennel, és épp egy kriptát készültem feltörni. Valahol huhogott egy bagoly vagy talán szellemek riogattak. Azt mondják síri csend, hát arról nem beszélhetünk jelen esetben. Apró neszezések mindenhonnan, fények villannak, surrogás és recsegés, meg kopogások hallatszottak. Megborzongtam, és hátranéztem. A filmekben ilyenkor szokott jönni az emberevő zombi, vagy egy véres hulla borul a nyakába, de nem történt ilyesmi, bár akkor azt hiszem, meg is haltam volna. Hogy erőt merítsek, elolvastam újra azt a mondatot, miszerint nekem kell megtalálnom a kincset és összeszedve minden bátorságomat, egy Alohomora-val kinyitottam az ajtót. Leírhatatlan szagú levegő áramlott ki a nyíláson. Doh, penész, porszag, édeskés hullaszag, romló hús bűze, és más finomság. Belépve tök sötét volt, meg kellett állnom az ajtóban, hogy szokja a szemem a megváltozott fényviszonyokat. Mikor már láttam is valamit, tapogatózva elindultam, de mindent több centi nagyon finom por borított. Ha látnám a kezem szörnyülködtem volna, hogy tiszta mocsok az is. Amott egy porlepte koporsó, abban semmi érdekes nem volt, távolabb egy asztal állt, amin valami világos foltok rajzolódtak ki. Egyre élesedett a látásom, már jobban láttam a környező dolgokat, könnyen odataláltam az asztalhoz is. Közelebbről megnézve a foltok, apró pergamen darabok voltak, amiken írás is volt, meg rajzok, ábrák. A pergamen szerint egy varázslatot kellet megkeresnem. Már közel éreztem magam a kincshez, csak karnyújtásnyi távolságnak éreztem. Meg lesz az a varázslat, ha addig élek is. Bármi legyen is az, a dicsőség, hogy én találom meg, mindennén többet ért számomra, azért titokban arra vágytam, hogy valami értékes dolog legyen. Olvasgattam a papírokat, és meg is akartam egyiket-másikat érinteni, hogy eltoljam, vagy felvegyem, de nem ment. Viszont ahogyan erőlködtem, megpillantottam egy arcot az üvegen tükröződni. Luna arca volt. Hátranéztem ijedten, hogy hogy talált ő is ide, mikor a kincs csak az enyém, de nem láttam senkit. Mi a fene ez? Közelebb hajoltam a tükörhöz és megpróbáltam szóba elegyedni vele.
- Halihó! Te hol vagy és mit keresel ott? -

Csapatépítő tréning és bátorságpróba, Luna

Csak egyetlen dolog járt a fejemben, mióta az első üzenet megérkezett, hogy nekem kell megtalálnom a kincset, a pergamen nem téved, és azóta is csak ez kattog az agyamban. Nem is tudok másra gondolni sem, épp ezért Luna megjelenése belerondított a terveimbe. Neki nem kéne itt lennie. Ha itt a kincs, el kell távolítanom innen, de ehhez ki kellett találnom, hogy honnan. A bűbáj erősen dolgozott bennem, amiről azonban mit sem tudtam. Kivetkőztetett önmagamból, ha a kincs, még egy levitás társamnál is fontosabb lett. De sajnos, nincs apelláta, a varázslat az erősebb, elveszi a józan gondolkodást.
- Én itt vagyok egy kriptában, nem tudom, melyikben. Menj ki, nézd meg, hol vagy, mit látsz az ajtón kívül! - Túl átlátszó és gyermeteg volt a trükk, amivel el akartam távolítani, vagy az ő varázslata sem engedte, hogy feladja, talán átlátott a szitán, mert nem is hallotta, amit mondtam, illetve úgy tett. Helyette már a pergamenek felé nyúlkálószott, s akkor megláttam, az egyik cetlin ott volt a varázslat, amit kerestem. Most már csak azon izgultam, ő ne lássa meg. Nem akartam feltűnést kelteni, ezért nem nyúltam érte, de ha Luna rámozdul, akkor én is lecsapok, és megpróbálom elhappolni az orra elől. Ha egyszerre érünk majd a papírhoz, az dönt, ki az erősebb, ha egyáltalán sikerül elmozdítanom. Árgus szemekkel figyeltem mit csinál a lány,  s a megfelelő pillanatban, ahogy a papírhoz ért a keze, az enyém is lendült.

Márk, levitás asztal, rivalló



 

Márk, levitás asztal

Szeretnék veled találkozni.- kaptam el egy mondat foszlányt, valamelyik eridonos lány szájából, a rivallóm után beállott pillanatnyi csendben. Odafordítottam a fejem, de megnyugodtam, nem nekem szólt, nem csalódtam, mint ahogy Márkban sem. Kitett magáért ezzel a rivallóval. Jellemző, nem is vártam mást tőle. Egy lekicsinylő fintorral nyugtáztam csak a vallomást, de folytatta. De bár ne tette volna, mert minden szavával csak még jobban élesztette dühömet, mert a második változat még vérlázítóbb volt, mint az első.
- Aha, értem. Szóval írtál neki, csak még nem válaszolt, és úgy akartad időzíteni, hogy az évnyitón kelljen kibontanom.  Nem akartad kihagyni a lehetőséget, hogy nyilvánosan leégess. Ez remek húzás volt, gratulálok! – Sajátos logikámra büszke voltam, mert még ha ez így sántít is kicsit, félremagyarázni én is tudok, ha ezzel a saját malmomra hajthatom a vizet. Elsősként nem tudhattam, hogy Márk mit tehet meg a mágia segítségével és mit nem. Nekem belefért, hogy rivallót is tud hamisítani, bár hazudhatott is, nem ez lenne az első eset.
- Ha ezt nem apám küldte, akkor nem is kell komolyan vennem, ugyebár? De, ha tényleg beárultál, nekem is lesz írnivalóm a földesúrnak, a te viselt dolgaidról. – kiáltottam dacosan, és komolyan is gondoltam.  Csak egy évvel idősebb nálam és azt képzeli, hogy uralkodhat rajtam, pedig ez apámnak is csak nagy nehézségek árán megy. Márk kicsivel jobb helyzetben van, neki több mindent eltűrnék, nem muszájból, hanem mert szeretem, de néha nagyon elveti a sulykot. Eddig bírtam türtőztetni magam, a sírást is átvészeltem valahogy, de ez már túl sok volt a lelkemnek. Ráadásul úgy tett, mintha ott sem lennék, rám sem nézett, és ez volt a legrosszabb, amit tehetett. Megint megalázva éreztem magam, a sírás ismét fojtogatott, el kellett fordulnom, hogy ne lásson gyengének. A talárom is fojtogatni kezdett, a ruha is túl meleg volt, és a bűzbomba bűze, ami a dísz öltözékembe ivódott is idegesített. Felálltam nagy lendülettel, amilyen állapotban voltam, el lehet képzelni, és egy erőteljes mozdulattal levettem magamról az ünnepi öltözet legfelső darabját, de ez nem volt jó ötlet. Repült minden, ami a zsebemben volt akkor, a pálcám, némi apró, ami a ruha árából megmaradt, pár szem cukorka, és egy fénykép,. A szélrózsa minden irányába szóródtak szét féltett kincseim, a kép, ami Yarista dedikált fotója volt, csendesen landolt Márk poharának helyén.

A dedikált fotó

Kirándulás Iza, Luna

A türelem mintaszobrát rólam alkothatnák meg, de egy idő után nálam is elszakad a cérna. Most is ott tartottam, hogy keresek egy ablakot és kimászom, azokat csak nem szögelték be, vagy akár nem törhetetlen az ablakok üvege, még azt is vállaltam volna, mert tényleg ott tartottam, hogy végem van. Legutolsó lehetőségnek nem vetettem el teljesen az ötletet, ha mégsem találnánk ki a rejtvényt, ha még sem bírnám ki addig szorongatva a mit, ha még sem nyílna az ajtó, ha még sincs wc a közelben, vagy ha az is be van zárva. Túl sok volt a ha és ezt így még egyszer végig gondolva, egyszerűbbnek tűnt az ablakon való távozás, végül is egyszer a jóslástan teremben már sikerült kitörnöm az az üveget. Egyszerűbb, de rizikósabb. Ha jól emlékszem, nem jöttünk fel lépcsőn, vagy mégis? Végtére is olyan nagyon magasan nem lehetünk. Ránéztem a lányokra, hogy erőt merítsek, közben szorosan zártam össze a lábaimat, de ezen közben még gondolkodnom is kellett. Márk, az apám, a vizsgát, a büntetés Tendernél, minden átfutott az agyamon, csak a feladványra nem sikerült gondolnom, pedig muszáj lesz.
Elszántan fixíroztam a falat, amin a rejtvény kirajzolódott, ám semmi nem ugrott be. ~ Reggeli, frissen a jó? Nem tudom, fogalmam sincs. Úgy éreztem magam, mint a Mágiatöri vizsgán. Emlékszem ott is pont pisilhetnékem volt. Mikor bementem még semmi bajom nem volt, de ott a stressz hamar kihozta volna belőlem, ha nem vigyázok. Nem tudtam megfelelően összeszedni a gondolataimat, ezért lett olyan gyengusz, silány, szégyenteljes, elfogadhatatlan...sorolhatnám még apám jelzőit. Majd fogja sorolni ő is. Jaj....
- Nem bírom már. - súgtam a lányoknak. - Nincs mese, ki kell mennem. - Ekkor megint a feladványra tévedt a tekintetem és a mese szó pont illett az egyik sorba. A meghatározás szerint is stimmelt. Nagy kő esett le a szívemről, átmenetileg.
- A mese a harmadik szó, ugye? Most már kimehetek? Nagyon kell. - Libabőrös lettem a vesém kezdett begörcsölni, és a szivárvány összes színében játszhattam, de legszebb a sárga. Kedvenc színem, de nem hiszem, hogy jól állna. Izára néztem kérlelve a szememmel, mondja már ki a megoldást! Aztán Lunára tévedt a tekintetem, tőle is hasonlót remélve.
- Ti jöttök lányok, nekem most csak ennyire telt, ne haragudjatok! - Ha egy percen belül nem szabadulunk ki, marad az ablak, vagy valamelyik drága szőnyeg.

Csapatépítő tréning és bátorságpróba, Levita

Sikerült egyszerre érnünk a papírhoz, így fel tudtuk azt emelni az asztalról. Csodálkozva néztem Lunára, de csodálkozásomban kérdés is volt: Hogy legyen ezek után? Ketten tartva szorosan a cetlit, olvashatóvá vált a rajta lévő szöveg, de így, ketten nehézkes volt olvasni is, meg a varázslat kivitelezése is. Próbáltam jobban felém húzni a pergament, hátha Luna jobb belátásra tér és elengedi, vagy nem is tudom, miben reménykedtem. Az, hogy így ketten, de különböző helyen voltunk, megbonyolította a dolgokat.  Nem értettem, hogy fog ez működni, és szörnyű gyanú fogalmazódott meg bennem. Mi van,ha ez az egész egy csapda, hogy próbára tegyék az elszántságomat? Nekem a kincset kell megkeresnem, nekem kell megtalálnom, engem illet, senki mást. Ha most Luna is bejött a képbe, akkor ez a kincs nem az a kincs, amit én keresek. Hagynom kell ezt a fenébe, hátha van itt valahol még valami, ami elkerülte a figyelmemet. Az asztal amúgy is túl egyszerű lett volna, egy kincsért pedig meg kell dolgozni, hiába, hogy nekem igérte a mágikus pergamen. Mind jobban eluralkodott rajtam az az érzés, hogy rossz nyomon járok, ha ragaszkodom a cetlihez, bíztam a pergamenem "szavában", és bármit is teszek, enyém lesz a kincs, hiszen másé nem is lehet. Döntöttem, lemondok a cetliről, járjon csak Luna hamis vágányom, én tovább keresem a kincsemet máshol. Biztosan éreztem,hogy ez a jó megoldás, de azért próbából még egy kicsit megrángattam az írást, aztán el is engedtem. Sajnálkozva mosolyogtam Lunára, már csak azért is, hogy kicsit megzavarjam, és abba a hitbe ringassam, hogy ő győzött, holott tudtam, nyerni csak én nyerhetek.

Már legalább 20-an vannak. Kellenének a szellemírtók.

Miénk a legszellemesebb ház.

Én tudom már...Lyra emlegette először a szellemeket. Biztosan azért gyűltek össze.

Itt is kinyírjuk a csevit?

Hagyd ott Kei! Nem éri meg, hálátlan kis nyavalyás.

Ha ez is ment a lecsóba, megyünk az Eridonba.

Nem is kell megoldani a kvízt, így is kapnak belátást hozzánk.

Dasha <3

Csövezünk, így izgis.

Gwen, kérj Rabbottól! Biztosan összefogdosott párat.

Erre komoly esély van, Dasha.

Szia B, nagy áldozat részedről, így már ez a csevi megmarad.

Áthívtam Brandont s, ne uncsizzon egyedül ott.

A csevink kicsit meghalt Brand, most itt csövezünk.

Ez benne lesz az Edictumban.  

Az is.

Igen, jók vagyunk megint, vége a csövezésnek. Szia Off!

Köszönjük Rabbot, Istenkirály vagy!

Ne tűnj el többet, Kei!